Az óra monoton kattogása, a szél heves fújása, Sam pakolgatása a konyhában. Ez hallatszódott fel a sötét szobámba. Az ágyon fekve, ujjaimmal játszadozva szórakozgattam az erőmmel.
A lila fény felvillant, néha több ideig, néha pedig kevesebb másodpercekre. Nem nagy dolog, azzal szórakozgattam, hogy a polcról a könyveket átrakosgatom a szoba teljesen különböző pontjaira.

A számat húzva feküdtem hanyatt és a plafont bámulva gondolkodtam. Remélem semmi komolyabb baja nem lesz Stevenek, se Samnek.

Már majdnem aludtam, amikor az ajtó kinyitódott, és egy hideg kezet éreztem vállamon. A kézfejét megragadva fordítottam ki a férfi karját azonnal, mire Bucky fájdalmasan kiáltott fel és engedett el azonnal.

-Szemét! - szálltam ki az ágyamból és a kezeimet felemelve néztem rá dühösen villogó szemekkel.

-Raven! - figyelmeztetett döbbenten. - Raven, sajnálom! - emelte fel a kezeit, de amint látta, hogy nem tervezek neki megbocsátani, elképedve meredt rám. - Nem én voltam!

-Ó, dehogynem! - húztam be neki egyet, ám Ő megragadva a vállaimat terített le a földre habozás nélkül.

-Had magyarázzam meg! - kérte, de Én dühösen megpofozva gurultam ki alóla.

-Etess mást a szarságoddal - kaptam fel a könyvet, meglendítve felé, de ügyesen elkapta és fém kezével ragadta meg az enyémet.

-Használod az erődet - mondta meglepetten.

-Ellened bármit - suttogtam dühösen.

-Raven - ragadta meg az arcomat, maga felé fordítva, így fájdalmasan szisszentem fel. - Hallgass meg! Nem rossz szándékkal érkeztem! - könyörgött döbbenten.

-Én viszont igen - ragadtam meg a kibiztosított fegyvert, egyenesen rá szegezve, Ő pedig döbbenten emelte fel két kezét.

-Te aztán nem szórakozol - mondta. - Sajnálom - nézett rám mosolyogva, ám abban a pillanatban gáncsolt el és fonta nyakam köré ujjait, mire döbbenten kaptam kezéhez. A fegyver kiesett a kezeim közül és messze csúszott tőlünk, ám ezúttal nem fém kezét használta arra, hogy lefogjon. Nem megfojtani akart, hanem leállítani.

-Engedj el - sziszegtem.

-Nem semmi jobbhorgod van - nézett mélyen a szemeimbe.

-Volt ki előhozza belőlem tegnap - néztem rá dühösen.

-Raven, Én... - engedett el, így azonnal kicsusszanva alóla nyomorogtam a falhoz. - Beszélnünk kell - mondta, de azon nyomban kopogás hallatszódott az ajtón.

-Raven? - csendült fel Nat aggódó hangja, így felpattanva nyitottam ki résnyire az ajtót.

-Igen? - mosolyogtam rá.

-Jól vagy? Zajt hallottam - kérdezte.

-Persze - simítottam meg a vállát. - Csak az egyik barátnőmmel beszéltem.

-Rendben. Hamar aludj el, holnap Stark valamit akar - rázta meg a fejét.

-Jaj nekem. Az fájdalmas lesz - nevettem fel, majd jó éjt kívánva csuktam be az ajtót és megpördülve majdnem hogy eltaroltam a mögöttem álló férfit, aki ijesztően közel húzódott hozzám.

-Raven - kezdte halkan, érces hangon, de vállánál fogva toltam el magamtól és toltam a falnak, amit Ő egy vigyorral díjjazott.

-Honnan tudjam, hogy most nem akarsz megölni? - kémleltem kék szemeit.

-Nem Én voltam - magyarázkodott. - Nem voltam magamnál. Nem emlékeztem semmire! - suttogta.

-Akkor honnan tudjam, hogy most nem csak telebeszélték a fejed és innen tudod a nevem? - kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Mániákusan azt hiszed, hogy nem tudok takaró nélkül elaludni, csak azért mert Te! - bökött a mellkasomra. - Nem tudsz elaludni takaró nélkül. A kedvenc virágod a levendula és imádod idegesíteni Starkot bármivel, amivel csak tudod - mondta. - És engem is.

-Te idegesítesz engem! - hunyorogtam rá dühösen.

-Oh, és ha ez még nem lenne elég - tette hozzá. - Ezt találtam - nézett rám mérgesen, Én pedig értetlenül ráncoltam össze szemöldökömet, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust.

Rövid haja volt, arca sebes és nyúzott volt, borostája pedig baromi jól állt neki. Amúgy is helyes volt, de ez még csak dobott a kinézetén.

Bosszúsan nyúlt bőrkabátjának zsebébe, és a már gyűrött, szanaszét hajtogatott lapokat a kezembe nyomta.

-Azt hiszem, neked is van egy két dolog amit mondhatnál - mondta mérgesen, Én pedig értetlenül hajtogattam szét a lapot.

TÉL KATONÁJA / BUCKY , JAMES BARNES . 

Strange üres könyve.

A könyv, amiből megpróbáltam megismerni Barnest még minden elején.

-Ez mi a franc és, hogy kerül hozzád? - kérdezte szigorúan, a tekintetemet keresve.

-Basszus - suttogtam, ám az arcomat megragadva óvatosan emelte fel a fejem.

-Raven, ez mi? - kérdezte idegesen.

-Ahogy látod, semmi - mutattam az üres lapokat.

-Te kutakodtál utánam? - kérdezte kikerekedett szemekkel.

-Még amikor ide kerültem - vallottam be.

-Miért? - kérdezte döbbenten. - Miért nem kérdeztél? - simította meg az arcomat. 

-Kérdeztem - ragadtam meg a kezét hunyorogva. - De nem válaszoltál - mondtam. 

-Sajnálom - suttogta. - Nem volt túl sok időnk megismerni egymást - tűrte el a hajam. 

-Hát, nem - értettem vele egyet. - Jól vagy? - kérdeztem végig nézve rajta. 

-Te jól vagy? - tárta ki a karját. - Nem esett nagy bajod, ugye? - kérdezte. - Mond, hogy nem csináltam semmit - nézett végig tüzetesen. 

-Ne, ne nézd - fordítottam magam felé az arcát, miután kiszúrta a combomon tétlenkedő óriási kötést. 

-Raven, eszméletlenül sajnálom - rázta a fejét döbbenten, Én pedig szoros ölelésbe húzva a férfit simítottam meg a haját. 

Pár másodperc után, esetlenül, de viszonozta, így lehunyva a szemeimet fújtam ki az eddig benttartott levegőt. A vállába fúrva a fejem szívtam be mélyen az illatát, míg Ő a hátamat simogatva nyugtatott. Szerintem, percekig állhattunk így, egymásba gabalyodva, amikor megtörtem a csendet. 

-Levágtad a hajad. 

-Nem Én - mondta rekedtes hangon. - Hanem a Hydra. 

-Hydra? - toltam el magam tőle, értetlenül felnézve a szemeibe, vállára simítva a kezeimet. - Bucky - kezdtem, Ő pedig a szemöldökét felvonva fürkészte arcomat.

-Hm?

-Mesélj el mindent. 

-Ahogy akarod, hölgyem. - biccentett. - Hol kezdjem? 1917? - kérdezte gúnyosan, még is vigyorogva, mire halkan felnevetve fúrtam fejem a vállába.