Egész nap esett. Egész nap. És ne hívjanak Elizabeth Lupinnak, ha ezt a csodálatosan békés napot, nem a könyveimmel töltöm. Szóval odakint villámlott, dörgött az ég... Az esőcseppek kegyetlenül kopogtak az ablakon, de hiába, mert senki sem engedte őket be a melegre, a szél pedig zordan csattogtatta szárnyait a griffendéltoronyra, amitől néha úgy éreztem, tényleg letépi a kastélyról a mi kis tornyunkat, de mindig kiderült, hogy csak erőfitogtatásról van szó és csak köszörüli az ezeréves falakon ezeréves csőrét és karmát, mert nem akarja lebontani, csak megijeszteni... Szóval esett. Zuhogott. Dördült és dühöngött az ég, hogy már március közepe van és még mindig nem borult virágba minden. Minden nem is, de a fél birtok már tavaszi lázban égett... Volna, ha nem zúdul az égből a víz és a villám rá.

Szóval március közepe volt már. Remus régen betöltötte a tizennyolcat, azon a nevezetes napján, amikor -ha akarta, ha nem- róla szólt minden. Sütöttem neki külön csokitortát... Horgoltam neki sálat, írtam levelet és vettem egy új könyvet is neki. Még külön konyakos-bonbonokat is szereztem Roxmortsban, Jamie tanácsára. Remushoz mérten a születésnapja is túl Remusosra sikerült. Csak ültünk a szobájukban. Az egész hetedikes, griffendéles bagázs. Vágtuk a tortát, koccintottunk, nevettünk és persze Mancs-magához híven- még zenét is kapcsolt, hogy a napi táncos-rituálénkat eljárhassuk. Megjegyzem, még mindig nem tudtam táncolni, de Mancs mellett nem-tudásom megkopott. Olyan biztosan tudta forgatni az embert, vezetni a lépteit... Azt kellett hogy mondjam, nem is tűntem olyan esetlennek a támogatásával. Szóval az én egyszem Remusom szülinapja is elsuhant, csomót kötve torkomra, emlékeztetőül, hogy az idő repült és nem állt meg. Mert nem cikesz, hogy azt James elkapja és megnyerjük a meccset. Darálódik. Mint mikor kiállítanak egy kimeredő szikla torkolatára és lépésenként lökdösnek a széle felé. Egyszercsak majd elfogy a kő a láb alól és puff. Az idő repült. Már március közepe volt. Mint az előbb szeptember elseje és a vizsgák szikrázó szemű, mérges fogú kígyókként kúsztak felénk. És még csak a vizsgák... De a felnőttlét! - csupán a gondolattól is kirázott a hideg és ajkaimba harapva, megborzongva bugyoláltam mégjobban magamat a vastag paplanba. Fúj nem. Én nem akarok felnőtt lenni. Az olyan komoly dolog. És rémisztő. Mikor felnőtt vagy, tudnod kell mit akarsz, hogyan akarsz... Boldogulnod kell. Tudnod kell, ki vagy... Mi vagy... Mit tudsz és mit nem. Komolynak és okosnak kell lenned... Hidegnek, néha kimértnek... Olyan "nem"-es embernek. Aki tudja, mikor mondja, hogy nem. Aki rázza a fejét. Aki... Aki annyira nem én. Ahogyan kilépünk ezen az ajtón és becsukjuk a múltunkhoz vezető átjárót... Mert nagyok vagyunk, felnőttek... A jövő számít... És már nem leszünk együtt. Nem kúszhatok át Lilshez éjszaka közepén, mert rosszat álmodtam... Nem Marlene kelt majd fel... Reggelinél nem Maryvel fogom megbeszélni az aktuális könyvemet. És Jamesék sem lesznek közeli szobákban, hanem minimum több kilóméterekre tőlünk. És Mancs? Mi lesz vele? Jó. Azt mondta, szeretne velem... Lenni? Létezni? Maradni? De ki tudja, hogy akkor is ezt fogja-e gondolni, mikor év végén leszállunk Londonban utoljára az Expresszről... Levizsgázott, friss RAVASZOKKAL, felnőtt varázslókként és boszorkányokként... Hogy mikor lepattan, bakancsa majd nagyot csattan majd a King's Cross kövezetén... És körülnéz. Látja, hogy felnőtt. Hogy előtte az élet. Hogy most aztán igazán minden éjszakájára más és új lány juthatna kezébe... Hogy annak csapja a szelet, akinek akarja... Mert minden lépése után akad valaki, akit megbabonáz... Mikor rájön, hogy a világ túlmutat rajtam... Hogy... Elizabeth Lupin, nem az egyedüli hölgye... Mert van ezer másik, aki elpirul ugyanattól a bóktól... Aki ugyanúgy nevet a viccein... Aki ugyanúgy bújik karjaiba... És több ezer színesebb, igazabb, kedvesebb, viccesebb és kalandosabb lány vár rá, mint én.

Szakítanom kéne vele. - Igen. Határozottan. Hiszen, ő biztosan nem fog. De ha igazán szeretem, akkor hagynom kell repülni. Mégpedig a saját életemnél is jobban szeretem és mindennél jobban akarom, hogy boldog legyen. Szóval? Szóval el kell engednem. Mint mikor a gazdi is elengedi a kutyája pórázát visszatérve a hazájába. Mancs pedig szárnyalni fog ha elengedem, mert én csak lekötöm. Én annyira... Annyira másnak érzem magamat. És szerintem így megtalálhatná... Azt akit keres... Mostanában olyan gondterhelt... Olyan feszült...

Elveszítünk mindent. Mert már nem leszünk gyerekek. Ja. Felnövünk. Én pedig most növök fel.

Határozottan... Najó azért picit remegő térdekkel, kitápászkodtam az ablakkeretből és a könyvjelzőmet betéve a helyére ágyamra dobtam a könyvemet, miközben a lehető legelszántabb arckifejezésemet öltöttem arcomra, felszegtem államat és továbbra is a dunyhámba burkolózva elindultam lefelé a klubhelyiségbe. Úgy éreztem magamat mint egy királynő. A hatalmas, dunnyha palásttal, nagy, bumszli bunda-zokniaim pedig puhán tompították lépteimet a kőlépcsőn. Felszegtem az államat, egy mozdulattal lelapítottam kócos tincseimet-amik aztán rögtön, vissza is ugrottak helyükre- és nemes, lenéző grimasszal léptem be a meleg és vidám klubhelyiségbe.

Szóval úgy képzeltem el, hogy olyan hidegvérűnek tűnök, mint... Mint nem tudom... Mint McGalagony, szigorú időszakában. Szóval olyan gőgös képpel léptem be a klubhelyiségbe. Vagyis olyannak szánt képpel. Szóval leszorítottam a szájamat, felhúztam az orromat, kicsit megráncoltam a homlokomat és kicsit erőlködve lehúztam a szemöldökömet, hogy össze tudjam húzni a szememet. Szerintem elég gőgösre sikerült, túl gőgösre is, mert igazából senki sem figyelt fel tekintetet parancsoló belépőmre, mint azt elterveztem. Nem baj. Egy kicsit a lépcsőn lefeléjövet azt hittem megnőttem egy kicsit és magasabb lehettem. Hát ez nyilván nem történt meg. Eltörpültem. Szó szerint. Nembaj. Egy gőgös, -pici- de annál nemesebb hölgynek éreztem magamat. Mert olyan nemes dologhoz készültem folyamodni, amihez a történelemben... Elég sokan. Feladni készültem a saját boldogságomat, hogy életem szerelme boldog lehessen.

Khm. Kihúztam magamat, szorosan összefogtam magamon a földet súroló dunyhámat és határozott, zengő léptekkel(próbáltam minél hangosabban trappolni és zoknis lábamat a földhöz csapni, hátha ténylegesen olyan "dörgedelmes" belépőt kölcsönzök magamnak...), szóval határozott, -igyekezve-hangos léptekkel vonultam a kandallónál nevetgélő és beszélgető srácok felé.

-Liz! Hát előbújtál a könyveidből! - üdvözölt nevetve Marley és egy pillanatra majdnem visszanevettem és bólogattam, de aztán rájöttem, hogy most szigorú lovag vagyok, szóval a karakteremet nem megtörve felé sem pillantva felemeltem kezemet. Olyan dicsőséges leintést akartam elintézni, ami egyszerre köszöntő és elhallgattató, de majdnem lecsúszott a vállamról a dunyha, így ügyetlenkedve kaptam utána. De ezután felemelt állal, a fensőbbséges kifejezéssel(ajak lebiggyeszt, áll fel, orr fel, szem összehúz, szemöldök le, homlok ráncol) fordultam a kanapén terpeszkedő Mancshoz.

-Beszélnünk kell. - dörmögtem elmélyített hangon, mire Mancsnak kikerekedtek a szemei és majdnem kirobbant belőle a nevetés, de időben rendezte vonásait. Mellette James már hahotázott.

-Mi történt az arcoddal Maszat? - vihogta Jamie felém bökve, mire leintettem.

-Nem hozzád beszéltem. - dörrentem rá, továbbra is mély hangon, James erre hangosabban nevetett fel. Nem tudom mi volt olyan vicces rajtam, de Remus is lehajtotta fejét és látszott rángatózó arcizmain, hogy nagyon igyekszik komoly maradni.

-És mi történt a hangoddal? - kacagta Alice, egy pillanat alatt mindannyian már nevettek. És én is majdnem elmosolyodtam, de időben kontroláltam lefeszített ajkaimat és arcomat keményítve újra Mancshoz fordultam.

-Beszédem van hozzád.

Sirius halkan nevetve feltápászkodott helyéről és ajkaiba harapva hagyta, hogy kezét megragadva elkezdjem a szobájuk felé húzni.

-Mi ütött beléd Beth? - kérdezte nevetve, ahogyan kulcsra zártam az ajtajukat.

-Felnőttem. - vágtam rá a normális hangomon, egy pillanatra kiesve a hősies szerepemből, majd köhintettem, visszarendeztem vonásaimat, visszamélyítettem hangomat és komolyan meredtem fel a szemébe. - Khm... Felnőttem.

-Azt látom. - harapott ajkaiba rázkódó vállakkal, majd egy pillanat alatt nevetséges grimaszba rendezte vonásait és elmélyített hangon köhintett. - Vagyis... Azt... Khm... Látom. - nevetségesen felszegte az állát, az orrát elrántotta és összeszűkült szemekkel, ráncolódó homlokkal, megfeszített ajkakkal, idétlenül rázta a fejét.

-Én most komoly vagyok!

-Én is. - válaszolta rögtön brummogó hangon és vidáman belebökött arcomba.

-De most tényleg komolyan. Komoly vagyok. - förmedtem rá, mire elkomorodva bólogatni kezdett, megértően, de ajkai mosolyra buktak.

-És szakítanunk kell. - tettem hozzá, erre bezzeg felkapta a fejét és kikerekedett szemekkel ledöbbenten meredt rám. Majd levegő után kapott és szinte még a hangos dörgést is túlharsogta ugatós kacaja.

-Komolyan mondom. - szögeztem le felemelt állal, továbbra is mélyülő hanggal, mire végül abbahagyta a nevetést.

-Mi?

-Szakítunk. Most. - szögeztem le komolyan és megigazítottam vállamon a paplanomat. Már nem mélyítettem a hangomat és arcomat is hagytam az ellazult vonásaiba rendeződni, de komolyan meredtem Mancsra. Aki ezt látva eléggé értetlenül meredt vissza rám.

-Mi?

-Szakítok veled. - feleltem diplomatikusan, magam előtt összefont karokkal. Amúgy biztos ezt akarom? Mármint...

-Dehogy szakítasz. - felelte ugyanolyan diplomatikusan Mancs, én pedig egy idő után a szemeibe bámulás után megadóan sóhajtottam.

-Dehogy szakítok. - feleltem lemondóan, ereszkedő vállakkal és felsóhajtva pislogtam Mancs döbbent vonásaira.

Sirius erre hitetlenül felnevetett, majd két kézzel felém nyúlt és felborzolva szőke tincseimet, megragadta arcomat és lehajolt hozzám.

-Olyan kis dinka vagy, Beth. Honnan szülted az ötletet? - nevette halkan, mire zavart mosolyra húzódtak az én ajkaim is.

-Hát... - kezdtem égő arccal és szégyenlősen lesütöttem a szememet. - Izé... Neked jobb lenne.

-Faszt. - a nyers szóhasználattól kissé ledöbbenve, kerek szemekkel meredtem Mancs bosszús, nevető tekintetébe. - Már tudom honnan fúj a szél. - tette hozzá végül és lenyomott az ágyára. - Azt hiszed, hogy nem vagy elég jó, hogy vannak nálad jobbak is... Hogy felnövünk... Hogy már nem szeretlek... Hogy majd én is felnövök... Már lesz más is... Szélesedik a világ... - sorolta Mancs és közben leült mellém a matracra. Olyan könnyedén sorolta mindezt, mintha csak olvasott volna a fejemben.

-De igazam van... - kezdtem végül kókadtan, mire szeme összehúzódott.

-Dehogy van. Szerinted az én agyam nem pörgött át ezen? Gondoltam, csak én vagyok hülye, de ha már te is ezen gondolkozol, akkor tényleg hülyék vagyunk. Beth. Nézzük a tényeket. - azzal lerúgta bakancsát és törökülésben elhelyezkedett velem szemben, így én is így tettem. Pislogás nélkül álltuk egymás tekintetét. Mancs pedig végül elkezdte.

-Sok varázsló van? Sok. Rengeteg. Sok boszorkány van? Még mennyi... És mennyire sok jóképű varázsló lehet amblokb az egész világban... Akik viccesek, akik okosak, akik annyira, de annyira jobbak.

-Miről beszélsz? - vágtam a szavába összevont szemöldökkel. Mancs pedig összefonta a mellkasa előtt a karját.

-Hogy kapásból a Kóbor Grimbuszról szalasztott, legcsálébb, csodagyerek is fényévekkel jobb lehetne nálam. Honnan tudod, hogy Peter nem érdemelné-e meg a szeretetedet jobban, mint én? Mert én annyira imádlak Beth, hogy az már képtelenség, de mégis úgy érzem, nem lehetek elég. Mert meg lehet ragadni Brown grabancát és már ő is jobb nálam. És ha így vesszük mindenki jobb nálam. És...

-Fejezd be. - szóltam rá erélyesen, mire elégedett vigyor terült szét az arcán. Ezt akarta hallani, a kis... - Honnan mered azt hinni, hogy bárki jobb lehetne nálad? Mancs... Szerinted szórakozom veled?

-És szerinted én szórakozok veled? - vágott a szavamba izzó tekintettel, amitől megborzongtam. De ez nem a rémült borzongás volt. Ez a Mancs-miatt-borzongás volt. - Szerinted Elizabeth azért te jársz folyton a fejemben, mert szórakozok veled? Szerinted azért álmodom veled, hogy majd év végén se szó-se beszéd továbbáljak? Szerinted... Szerinted képes lennék otthagyni téged azok után... Mindaz után... Ami itt van... - mutatott dühösen a szíve irányába, majd az én mellkasom felé bökött. - És ott van? És mindenhol? Szerinted... Szerinted képes lenne ez a kibaszott szív mást szeretni? Merlinre Beth... Néha annyira nem értelek!

-Bocsánat. - leheltem harangként konduló szívvel és lesütöttem a szememet. - Én csak... Én csak... Nem tudom... Azt szeretném, hogy boldog legyél... Hogy szabad... Nem akarom, hogy azt érezd, le vagy kötve... Én... És szeretném, hogy olyan szabad legyél, mint a madár... Hogy repülhess... Amerre akarsz és azzal akivel akarsz és... És... Bocsánat... Annyira buta vagyok... Én csak... - Mancs ujjai államba vésődtek, ahogyan felbillentette arcomat, hogy szemeit enyémekbe fúrja. Azokat a lángoló szemeket.

-Szerinted... Lehetnék ennél szabadabb? - morogta bosszús mosollyal, mire szemeim kikerekedtek. Mi? - Beth... Te nem vagy buta... Csak... Csak egy elveszett kis őzgida. - nevette el magát a fejét rázva és közelebb húzódott hozzám. - Mi van akkor, ha miattad szárnyalok? Sőt... Nem is miattad, hanem veled... Szóval ha még egyszer a fejedbe veszed ezt a baromságot én nagyon, nagyon, nagyon dühös leszek. - szögezte le, mire elnevettem magamat. Mancs utoljára feltúrta tincseit, majd köhintett. - Vérig vagyok sértve. - tette hozzá végül felemelve állát, mire ajkamba haraptam.

-Megbántottalak? - kérdeztem felfelégörbülő szájjal, mire hevesen bólintott.

-Nagyon. Szóval igazán kiengesztelhetnél. - csusszant közelebb, mire felnevettem. - Meg mellesleg hol a fenében voltál egész nap? - tette hozzá.

-Olvastam. Ilyen időben... - kezdtem, de Mancs közbeszólt.

-Szóval még a könyveid is fontosabbak nálam.

-Nem ezt mondtam. - nevettem fel sértett tekintetét látva és megráztam a fejemet. - Nálad senki sem fontosabb, ez tény.

-Ezt akartam hallani. - szólt elégedett mosollyal, mire újra felkacagtam. Olyan... Ütődött.

-Megígéred, hogy ilyen butaságok többet nem jutnak eszedbe? - nyújtotta felém kisujját, mire mosolyogva rákulcsoltam az enyémet. Megkönnyebbültséget éreztem, hisz lelkemet nyomó súlyok nagyrésze ebben a pillanatban válltak kámforrá.

-Megígérem... Mancs? - kuncogtam, ahogy előrehajolt és megcsókolta kisujjamat, majd a kézfejemet, majd csuklómat és szélesedő vigyorral meredt fel rám szemébe hulló, kusza tincsei alól.

-Nem akarok utalgatni... - kezdte és óvatos csókot nyomott alkaromat fedő szeplők egyikére. - De egyedül vagyunk Mon chéri...

-És bezártam az ajtót. - jutott eszembe és elvörösödtem, mikor Mancs vigyora szélesedett. - Nem Mancs... Bármikor utánunk jöhetnek... - kezdtem, de Sirius már nem figyelt rám, helyette a karomon pöttyöződő szeplőimet kóstolgatta nagy koncentrációval.

-Nem érdekel. Már megint egy fél napot kellett kibírnom nélküled - mormolta bőrömre, mikor már a vállam környékénél járt én pedig megborzongtam a kellemes cirógatástól. Mancs keze derekamra siklott és kihúzva a paplankupacomból a következő pillanatban már az ölében eszméltem fel. Mancs csillogó szemekkel elhajolt a vállamtól és most csak nézett rám. Azokkal a szürke szemeivel... Azokkal a hatalmas fekete pupillákkal.

-Nekem pedig nélküled. - válaszoltam rögtön és karjaimat szégyenlősen nyaka köré fontam. - És még a szőke herceg sem pótolhat téged. - tettem hozzá halkan, mire Mancs szeme összeszűkült.

-Szőke herceg?

-Elfelejtettem a nevét, de éppen most menti meg a boszorkányt a mágiahaláltól, hogy aztán feleségül vegye... -  kezdtem mesélni, de Mancs hirtelen felémhajolt és mielőtt befejezhettem volna a rövid ismertetőt, ajkai élesen kóstoltak enyémekébe. Elmosolyodva hunytam le a szememet és a hiányolt selymes tincsekbe túrva ízleltem vissza a mézédes ajkakat. Mindent felülmúlt ez az íz. A világon nincs... Egyszerűen nem létezett olyan mennyei csokoládé, mint ez... Nem volt még egy olyan bor, ami émelyítőbb lehetett volna Sirius ajkánál... Nem kóstoltam az összeset... Sőt utáltam a bort, de ha olyan íze lett volna a vörösbornak, mint Mancs ajkainak... Alkoholista voltam? De függő biztosan. Olyan ajkakon-függő. Vagyis csak egyen. Mancsén.

-Merlinre de hiányoztál. - mordult fel Mancs, és szája megrezdülése az enyémen, mosolyt csalt arcomra. De megszólalni sem volt időm, Sirius már megint hozzám hajolt és a következő pillanatban már megint ölelésébe szédültem a mámorító csóktól. Libabőrös voltam, csupán attól is, ahogyan ujjai némán zongoráztak hátamon, néhány pedig vállamat, nyakamat és arcomat futotta körbe lázas mozdulatokkal. Fogalmam sem volt róla, hogy érthet ennyire... Hozzám? Vagy csak úgy abszolút ehhez, de őszintén... Nem is tudtam rajta gondolkodni. Túl jó volt így... Túl bizsergető... Túl forró... Túl forró... Már megint olyan felhevültnek éreztem magamat, mint akinek harminckilenc fokos láza van. De nem voltam beteg. Csak Mancs csókolt azzal az elragadtatással, amivel mindig és amivel újra-és újra katyvaszt tudott hozni az agyamba. - Egy szóra! - sóhajtva, lehunyt szemekkel hajoltam előre, de Mancs ajkait nem találtam, szóval zavartan nyitottam ki a szememet.

-Szóval... - kezdte torkát köszörülve Mancs és közben finoman végigsimított a pizsamanadrággal fedett combomon. Már megint ez a fránya borzongás és libabőr... Pedig csak megsimította a combomat és... Ajj.

-I-igen? - pislogtam kipirult arccal fel rá és ahogyan tekintete megtalálta az enyémet, szinte látszott az arcán, ahogy egy pillanat alatt visszanyeri a maradék magabiztosságát.

-Elmegyünk holnap csillagokat nézni...?

-Ez egy kérdés volt?

-Válasz? - nevette el magát, mire én is vele kacagtam, majd látva várakozó tekintetét szélesedő mosollyal bólintottam.

-Hisz válaszoltál. Naná. De viszünk csokit.

-Az magától értetődő. - bólintott komolyan, majd szélesen elmosolyodott és halkan sóhajtott fel. - Beth... Én annyira szeretlek...

-Én pedig téged... - vágtam rá halkan, újra elpirulva és le akartam sütni a szememet, de Mancs szürkéi túlságosan rabul ejtették. Már nem mosolygott, hanem komolyan pislogott rám, valami meghittséggel tekintetében... Egyszerűen... Imádnivaló, na.

-Egyszerűen imádnivaló vagy. - susogta, mire zavaromban ajkamba haraptam. Pont ezt gondoltam én is egy pillanattal előbb, rólad... Mintha olvasott volna a fejemben... Legilimencia nélkül.

-És még valami... - szólt végül, mikor már vágyakozva feje megindult az enyém felé.

-Igen? - kérdeztem rögtön. Mancs pedig elhúzta a száját:

-Nem akarok felállni innen. Olyan jól vagyunk így... - és végül nem folytatta, helyette a lényegre tért: - Mindegy... Szóval miután a póló-tolvajom most nem aktív, ezért kénytelen leszek saját magam adományozni... Van a kínálatban Black Sabbath-os... Egy kicsit kopott lógós Rolling Stones-os... Queen-es... The Doors-os... Meg még egy csomó... - kikerekedett szemekkel pislogtam arcára, majd halkan megszólaltam.

-Azt hittem nem szeretnéd, hogy hordjam a pólóidat.

-Csak húztam az agyadat Pöttöm a múltkor. - csóválta meg a fejét kedvesen, majd mosolyogva hozzátette. - Imádom rajtad a pólóimat... Ahogyan legalább kétszer-háromszor beleférnél... És hogy a rövidújjúk is a könyöködig érnek... És olyan édi voltál abban az AC/DC-féle feketében a múltkor. Akarom, hogy hordd őket... - megdobbanó szívvel, szélesedő mosollyal fontam karjaimat nyaka köré újra, Mancs pedig elégedetten simított végig combomon ismét.

-Magadra szabadítottad a póló-tolvajodat Sirius Black. Nem tudod mire vállalkoztál. - ekkor már mindkettőnknek fülig ért a szája és felkacagtam, mikor Mancs nevetve ledöntött ágyára.

-Pontosan tudom, mire vállalkoztam. - kuncogott... Vagyis nem kuncogott... Mert hangja nem volt olyan kislányos, vagy nőies... Erős, kicsit rekedtes, mély, doromboló hangja volt, amivel halkan és röviden nevetett fel, miközben kisöpört pár tincset az arcomból és szélesen mosolyogva kúszott fölém. - Ez tetszik? - mutatott a piramisos, szivárványos Pink Floyd pólójára. És mikor nevetve bólintottam, hirtelen felült és megragadta a vanília-fehér darab szélét.

-Mit csinálsz? - nevettem fel hitetlenül, mert a következő pillanatban már nem volt rajta a felső... Meg igazából semmi a deréktól felfelé. Mezittelen felsőtestével néztem a zavartól lezsibbadó és elködösült gondolatokkal farkasszemet. Mancs azonban nem válaszolt, helyette visszakúszott fölém és kezein támaszkodva, nevetve sandított le rám. Olyan bájosan nézett ki ebből a szögből... És lélegzetelállítóan... Ahogyan felsőtestét nem fedte semmi... Látszódott mezittelen fel-és le emelkedő mellkasa... Az izmos-lapos has... A tenyerei közrefogtak és vállaim mellett fúródtak a matracba, megtartva felettem magát... Ahogyan mezittelen karjain finoman megélesedtek az izmok a támaszkodástól... És az arca... Ahogyan lepislogott rám és fekete tincsei mindenhogyan arcába csapódtak, hiába söpörte ki őket onnan. A grafit szemek, amiknek ezüst világosságát, most eltakarták sötét pupillái... A széles mosoly, ami szemetgyönyörködtető mód megtörte arcvonásait, boldogságtól összehúzódó szemeket varázsolt és azokat az édes gödröcskéknek is felelőse volt... És...

-... Cserébe... - ajkai mozogtak, de csak az utolsó szó jutott el agyamig. Teljesen el voltam bűvölve.

-M-mi? - hebegtem forró arccal, mire Mancs felnevetett, majd pimasz mosollyal megnyalta ajkát.

-Csókért jár. Odaadom, de ára van. Egy olyan Beth-féle csók.

-Beth-féle? - ismételtem meg zavartól összeakadó nyelvvel, Mancs pedig huncutul meredt le rám továbbra is. És bólintott.

-Egy Beth-féle csók és tiéd a póló.

-M-milyen a Beth-féle csók? - dadogtam és egyre vörösebbnek éreztem az arcomat. Mancs azonban nem jött zavarba. Egyszerűen megvonta vállát és végül csak ennyit mondott:

-Amilyet csak Betty adhat. Szájra... És a legédesebb dolog a világon.

-Én vagyok Betty... - susogtam és lehunytam a szememet. Jesszusom. Elizabeth. Gondolkozz és utána beszélj.-Alapszabály, különben ez történik!

-És tőled is kérem a világ legjobb csókját. - nevette el magát Mancs és félrebillentette fejét. - Na?

-Nekem nem kell a póló. - nyögtem ki, miközben megremegő kezekkel nyaka köré fontam karjaimat és piruló orcával lehúztam magamhoz. - Én a Mancs-féle csókért csinálom.

-Érthető. - mormolta vidáman Mancs és tekintetéből aranylott valami forró-boldogság. De nem elemezhettem sokáig, mert arra eszméltem, hogy ajkai már megint ajkaimra ejtődnek és átjárt az édes tehetetlenség, ahol már csak a szívem az úr... És Mancs... Mert még a szívem is alárendeltetik. És Mancs finoman elengedte támasztó karjainak feszítését és egyik karjával fejem mellett könyökölve, teste könnyedén enyémre hullott. Mint egy tollpihe. Másik keze, viszont végigsimított arcom mentén, majd nyakamon és a kulccsontom vonalát követve végül óvatosan a derekamon keresztül a csípőmig siklott. Ahol pedig végül óvatosan, puhatolózó mozdulatokkal feltűrte a pizsamapólóm anyagát, hogy forró bőrömet, édesen-karistolva végül ráfogjon a derekamra. Ahogyan hatalmas és forró tenyere a bőrömet melegítette és cirógatta, szívem megint kihagyta a sokadik ütemet és arcára tapadó tenyereimmel örömittas mosolyra húztam ajkaimat a csók közben. Merlinre. Ne érjen véget ez a pillanat...

Na persze.

-Te jó ég! Tehát ezért volt zárva! - éles kiáltás szelte át a levegőt és azt követte James hahotája. - Tapmancs, te huncut-dög! - nevetett egyre hangosabban.

Hirtelen kihűlt a levegő, ahogyan Sirius sietve elhúzta kezét a bőrömtől és a következő pillanatban már ajkai sem mámorították enyémet. Kezeim visszahulltak, ahogyan nem találták a puha arcot és kinyitva a szememet az ajtó irányába kaptam tekintetemet. Merlinre.

James vígan kacagott, mögötte... A nyitott ajtón pedig sorra tódultak be a barátaink. Marlene vigyorgott, ahogyan, mintha mi sem történt volna, helyet foglalt a szőnyegen és James ágya alól előhúzott egy kartonnyi vajsört. Lily kerek szemekkel, szája elé kapta a kezét, de zöld szemei élénk és buzgó csillogása nem szörnyülködésről tanuskodtak. És míg Mary kuncogott és a széles mosolyú Alicehoz hajolt. Frank nevetve megcsóválta a fejét... És ennyi... Mert Peter arca sápadt volt és a következő pillanatban már el is tűnt az ajtóból... Remus pedig... Ó a tejcsokijába! Ökölbeszorult kezekkel állt még mindig a küszöbön, szemei villámokat szórtak és rám sem nézett. Egyre csak Mancsra. Olyan rettentő dühvel...

-Mit képzelsz magadról? - szólt végül halkan méregtől bugyborékoló hanggal és egy lépéssel megközelítette az ágyunkat. - Hogy merészelted?

Elakadó lélegzettel kaptam a tekintetemet Mancs irányába. A boldogsától ködös tekintet... A csillogás a szemében... A mosoly... Már nem volt. Arca eltorzult. Újra abba a rideg-maszkjába burkolózott, amit kevesen ismertek csak ki. Velem az élen. Mert ahogyan egy pillanatra összetalálkozott tekintetünk tisztán láttam mindent. A hirtelen rémületet... Az összezavarodottságott... A csalódottságot... A tehetetlenséget... A hirtelen fellángoló dühöt...

-Hogy volt merszed ehhez Black?! - csattant fel Remus, mire én is megrezzentem. Mancs állkapcsa megrándult és kezei ökölbeszorultak.

-Én is akartam. - cincogtam végül hirtelen a szobában teremtődött csendbe. Mindenki felém kapta a tekintetét. Remus tekintete erre csak felvillant.

-Persze hogy akartad Elizabeth... - vetette oda. - Elvégre ti már csak ilyen jó barátok vagytok. - fröccsent fel gúnyosan, mire megrezzentem. Remus?

-Fogd be Remus. - mordult fel rögtön Mancs és már fel is állt az ágyról. felsőtestén még mindig nem volt póló.

-Te fogd be Sirius. Meg se szólalj! - fömedt rá rögtön Rem és rám mutatott. - Van képed a húgommal... - itt egy pillanatra megtorpant, majd sötétülő szemekkel folytatta. - Bármit is csinálni?! Megígérted, hogy békén hagyod... Hogy őt kihagyod ebből az egész "nőzésből"... Hogy őt nem akarod  elcsavarni... Hogy őt nem fogod elcsavarni... Csak fogd be. - emelte fel a kezét, mikor Sirius mérgesen kinyitotta száját.

-Remus... - kezdte Lily halkan.

-Ne folyjatok bele ebbe. - szűrte a fogai közt Remus és közben felkapta táskáját ágyáról. - Inkább elmentem innen. - vettette felénk fintorogva, a következő pillanatban pedig hangosan csattant az ajtó mögötte és néma csend települt a szobára.

-Nem értem mit balhézik... - kezdte Marlene felbontva a vajsörét.Tekintetem a szőnyegen ücsörgő kiscsapatra tévedt. James értetlenül bontogatta a saját italát, mellette Lily ajkaiba harapva megbántottan fonta maga előtt össze karjait. Alice szomorúan pislogott vissza rám. Mary inkább lesütötte szemét, Frank pedig szimplán bátorító mosolyt küldött felém.

-Az az igéret két éve volt, basszameg. - Mancs felé kaptam a tekintetemet, aki indulatosan kapta magára a pólóját és ő is a többiek felé lépett.. Ergó esze ágában sem volt Remus után indulni. Ajkaimat rágcsálva pislogtam le pizsamámra. Elég lenge még egy tavaszi éjszakához.

-Utána megyek. - súgtam végül magam elé és mielőtt bárki bármit mondhatott volna, már én is kiléptem a szobából. Biztos, hogy a könyvtárba lesz.

Fázósan dörzsöltem meg fedetlen karjaimat, mikor lábaim a folyosó hideg kövére értek. Bármennyire tavasz volt... Bármennyire március... A Roxfort falai még hűvösek voltak-akárcsak nyáron-... Főleg ha nem sütött a nap(márpedig egész végig zuhogott az eső), méginkább hidegen maradt, így a szürke felhők felé kipislantva, kicsit fázósan indultam a könyvtár felé. Mégse volt jó ötlet cipő nélkül elhagyni a klubhelyiséget... Hamar a könyvtárhoz is értem, ahol a rosszidő miatt többen időztek a megszokottnál. Sóhajtva, megdörzsölgetve fedetlen karjaimat a toronymagas polc-labirintusba vetettem magamat. Túl jól ismerem.

Nem is volt nehéz megtalálni Remut. A saját, eldugott kis sarkában volt, egy megfakult bordó fotelbe mélyedve, lábait lazán kinyújtva keresztezte, és némán olvasott egy kopott borítójú "Büszkeség és balítélet" című mugli klasszist. Azt hittem, hogy dühös lesz, vagy csalódott... De arca nyugodt volt és elmélyült és kíváncsi, ahogyan finoman megnyalintva mutatóujját lapozott. Elképesztő nyugalom és békesség sütött róla és észre sem vett, annyira elmélyült az olvasásban. Pedig annyira nem érkezhetett előbb, mint én...

-Remus én... - kezdtem végül halkan ajkaimba harapva és tétova lépéssel megközelítettem. Rem rögtön felkapta fejét. Azt vártam volna, hogy elküld, elheseget, számonkér, vagy bármi, de amit kaptam, az Remushoz méltó volt. Sietve felpattant és kibújva zöld-barna mintás, nagypapás pulcsijából, elém lépett. Mikor ilyenkor kellett felnéznem rá, kitekeredő nyakkal, tudatosult újra-és újra bennem, hogy milyen magas is.

-Egyik kar... - könnyedén áthúzta a fejemen a pulóvert, felborzolva eleve borzos, göndör tincseimet, aztán megragadta a jobbomat és finoman ráhúzta a pulcsi ujját...

-Másik kar. Így ni. - a mozdulatot a bal karommal is megismételte, majd lehajolt és kicsit elegyengedte rajtam a hozzám képest hatalmas darabot. Finoman felhajtotta a giga-hosszú ujjakat, majd a következő pillanatban hatalmas tenyerei befedték vállaimat.

-Nem is haragszol? - kérdeztem halkan, meglepetten. Azt hittem, hogy még mindig dühös lesz... De nyilvánvalóan nem volt.

-Elle... - kezdte halkan sóhajtva, majd végül finoman lenyomott az asztalhoz és magának is kihúzott egy széket, hogy leüljön mellém. - Nézd... Én... Én nem az apád vagyok, hanem a bátyád.

Némán törökülésbe húztam a lábaimat a hideg padlóról és a szék támlájának dőlve fürkésztem arcát.

-És feladatom, hogy megvédjelek. Nem csak azért, mert Anyáék is kérték, hanem mert szeretlek Ellie. Nagyon. De ugyanakkor ismerlek is. Születésünk óta... - mosolyodott el halványan én pedig megdobogó szívvel húztam felfelé szájamat. De aztán Remus újra elkomorodott és ujjai tincseibe szántottak,miközben gondterhelten pislogott le rám. - Éppen ezért tudom, hogy milyen hatalmas szíved van. És hogy milyen érzéked van az érzelmekhez... És hogyan tudsz szeretni... Elvakultan, hibátlanul... Hogy azokban is látsz jót, akik nem érdemlik... És ilyen finom-érzékű embert nem is ismerek rajtad kívül. És nem engedhetem meg magamnak, hogy az én figyelmetlenségemből, hogy miattam, mert egy percre nem figyelek... Valaki úgy összetörje ezt az arany-szívet, hogy megváltozz. Hogy szomorúbb, távolságtartóbb legyél. Nem fogom ezt kockáztatni.

-De Sirius... - kezdtem halkan, mire megrázta a fejét.

-Erről van szó Elle. Tapmancs heves és hirtelen. Nem igazán gondolkodik és hihetetlenül könnyelmű. Olyan, aki egyszerre van ott mindenhol, de ugyanakkor kevésszer igaz rá, hogy meg is maradna. Tapmancs olyan mint egy igazi kutya, aki farkcsóválva futkos az emberek között, megszeretteti magát, akivel akarja, de mindig is csak egy embernek fog igazán engedelmeskedni. A gazdájának. Tapmancs pedig saját maga gazdája, saját szabályokkal, a saját lazaságával... És nagyon szeretem Siriust, mert az egyik legjobb barátom. Egy olyan barát, akiért sosem lehetek elég hálás, de ugyanakkor őt is ismerem. És tudom, hogy milyen temperamentumos varázsló, hogy milyen elsöprő személyiséggel... De Ellie... Ott voltam, mikor érzéketlenül, csepp átgondolás nélkül, csepp megbánás nélkül szakított a sokadik nőjével. Szeme sem rebbent, miközben szívek törtek apró szilánkokra előtte. Akár napokig tartott egy-egy kapcsolat és... És bármennyire az egyik legjobb barátom James mellett... Mindent meg fogok tenni, hogy megóvjalak tőle. A szerelem más törvényeken alapul, mint a barátság és örülök, hogy Sirius az egyik legjobb barátod, de úgyhiszem másmilyen férfi illik hozzád Elle. - magyarázta komolyan Remus én pedig csak bólintottam és a pulcsija ujját gyűrögetve, végül halkan megszólaltam.

-Értelek Rem... - kezdtem, mire halvány mosolyra húzta száját. De ugyanakkor nem értek veled egyet kivételesen... - De akkor mégis, milyen fiút képzelnél mellém?

Remus felsóhajtott és újra felszántotta ujjaival csokoládészín tincseit. Majd megköszörülte torkát.

-Hogy milyet? - némán bólintottam, mire végül összefonta ujjait és összekulcsolt kezét az asztalra fektette. - Ez nem rólam szól Elle. Itt nem az én véleményem számít. Itt nem én vagyok a bíró. Nem az én tetszésem a mérvadó. Ne nekem akarj megfelelni, hanem fedezd fel, hogy neked mire van szükséged. De ha valóban érdekel a meglátásom... Szerintem olyan fiúra lenne szükséged, aki megvéd, aki ért a szívedhez, aki nem fél megismerni... Aki kész lenne érted bármire. Aki tisztel, aki szeret... Aki... A tenyerén hordozna... Azt érdemled. Én pedig nem is igazán szeretnék olyan alakot látni melletted, aki nem ilyen.

-Nagyon szeretlek Rem. - nevettem el magamat és nemes egyszerűséggel átmásztam az ölébe, hogy szorosan magamhoz ölelhessem.

-Én is téged Ellie... - mosolygott és atyáskodva megsimogatta a hátamat.

-És akkor kicsit sem haragszol? - kérdeztem és orromat finoman szürkéskék hosszújjújának mellkasába nyomtam. Olyan finom Remus-illata volt, akárcsak a pulcsijának. Olyan fenyő és friss csokis süti illata.

-Kicsit sem. - válaszolta rögtön, mire mosolyom kiszélesedett. Akkor jó. Mert Mancs pontosan belefér az elképzeléseidbe Remy. 

Szóval mióta hablatyolok folyton a meglepetésről? Ami már három hónapja várat magára?...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...
...

Voilá. Nem tudok rajzolni. Sosem állítottam, hogy tudok... De az unalmas matekórák csodákat tesznek és mikor az embert hirtelen elragadja az ihlet és nem kezdhet el random pötyögni órán marad a jól bevált old school mócer. Szóval tényleg lehet ocsmány lett. És tudom. Tudom, tudom, tudom, tudom és tudooom. De egyszerűen inkább ne beszéljünk a kezükről. :D... De talán Beth haja, meg ruhája nagyon cuki... És talán az arcuk sem rossz... A kezüket viszont nehéz figyelmenkívül hagyni. Tudom. :] próbáltam. Én tényleg nagyon próbáltam kezeket rajzolni, de egyszerűen nem megy. Az alternatív megoldás pedig még mindig szebb lett, mintha szétmaszatoltam volna az egészet. Ugye? Waha. Tudom, hogy tényleg nem világbajnoki, de ha már picit is tetszik egyikőtöknek is, kicsi szívem meg van nyugodva.
Ja. Nem gyakran vannak itt rajzok. Utoljára SophieTailor Beth-jével sikerült büszkélkednem(azóta eltűntél, jól vagy? :[  ) de hátha tetszik nektek ez is... Uuh. Most méregetem Mancsunk haját és kicsit túl borzosnak tűnik. Na nembaj.

Hogy vannak a kedvenc olvasóim? Bizony-bizony... lassan már november vége vaaan... Én meg mehetek segíteni faleveleket gereblyézni a kertbe. Ami amúgy nagyon mókás és szórakoztató. Főleg egy jó kis Stonesszal és egy virágos kertészkesztyűvel... Ollállá... Najó. Lassan-konkrétan öt perc múlva,de mire befejezem már biztosan elmúlik, nameg mikor olvassátokblablabla- egy óra lesz... Eddig pihentem a hét fáradalmait... Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de annak ellenére, hogy úgy érzem bele kezdünk jönni a suliba, ettől függetlenül elképesztően fárasztó a dolog. Na nem baj. Még mindig keresem a legeslegfinomabb brownie recepteket, szóval ha valakinek van valami mennyei, tuti bevált forma... Amúgy átküldheti XD

A mai fejezetben Beth és Mancs hozta a szokásos formáját, Remus pedig végre kezdi belátni, hogy tényleg nem Betty apja, hanem csak a bátyuskája, ami azt jelenti... El kell fogadnia, hogy a húga is lassan felnő, amivel együtt jár a tény... Előbb utóbb(:D) rátalál a szerelem, amit meg kell tűrnie. Mondjuk őt ismerve ezzel nem is lesz baj... Csak... Tudná, hogy Mancs már milyen régóta benne van a pakliban. Na mindegy is. 

A következő fejezet tartalmából: Kicsit Lily-orientált rész lesz... James és Mancs barátságának szövögetésével :]

"-Adok én neked olyat, hogy...

-Hagyj békén Tapmancs! Szállj le rólam!

-Te egy állat vagy Ágas!"

---

"-A szemüvegem! Leverted a szemüvegemet!

-Jajj de kár.

-Megvakultam! Nem látok sem-AU!"

Azért már közeledik bizony az évvége... Jönnek a vizsgák a felnőttlét felhői, de a Tekergők próbálnak hűek maradni önmagukhoz? Hű. Eskü elmegyek reklámírónak... :D 

Najó. Szép... Csodás hétvégét! Olyan napos-őszies az időjárás, szóval yup... Jó pihenést... És mindent amit csak ilyenkor csináltok. :]