-Szóval James... - kezdtem széles mosollyal és közben beragasztóztam Remus elsőéves fényképét, amint éppen az egyik bűbájtan tankönyvből pislant fel a kamerába. Lilyvel éppen idejét láttuk annak, hogy lassan belevágjunk az évkönyv elkészítésébe, és míg odakint napos volt és meleg az időjárás, mi bent ücsörögtünk a klubhelyiségben az ablakos beülőknél és több tucat képpel egyetemben, válogattuk és ragasztottuk be a legjobbakat.

Lily elfojtott mosollyal nyújtott felém egy másikat, amin már a bátyám harmadéves, és komoly koncentrációval bontogatja a csokibékát, míg a szabad kezét felkapja, hogy eltakarja a kamerát. Nem sikerült.

-Mi van vele?

-Randira hívtad Lils! - nevettem fel hitetlenül és vállának dőltem. Ha kismilliószor, akkor egyszer sem beszéltem át neki az egész szenzációt, de Lily mindig csak kuncogott és titokzatos mosolyokkal vonogatta a vállát.

-Úgy éreztem, hogy túlságosan sokszor utasítottam már el, hogy még várjak, mikor szedi össze magát... Mármint... Belegondolva olyan gonosz voltam vele, mert közben tökre normális és vicces... - sóhajtotta és közben kihalászott egy előnyös képet Remusról és rólam...

-Nem voltál vele gonosz Lils... Szerintem csak mindketten a saját igazotoknak hittetek. És te Jamest csak az öntelt puffancsnak láttad... És az is volt igazából. De ez most egy új kezdet. - nevettem rá, amit széles mosollyal viszonzott. - Annyira boldog lennék, ha sikerülne most vasárnap. Mármint ne értsd úgy... Csak annyira szurkolok nektek.

-Édes vagy Elle... - mosolygott és magához ölelt, amit lebiggyedt ajkakkal viszonoztam. - Megsúgom... Hogy valentin nap, mikor Jamesszel eltűntünk... Igazából Black bezárt minket a toronyba, ahova igazából mi szerveztünk kettőtöknek randit, de Black rájött és csapdába csalt... - magyarázta végül és behúzta nyakát.

-Komolyan? - kérdeztem meglepetten. Lilynek nem tűnt fel, hogy milyen széles a vigyorom. - De akkor végül a nekünk szánt randi, tiétek lett.

-Valahogy úgy.

-És sikeres volt. - fűztem hozzá nevetve, mire összeborzolta hajamat. - Hé!

-Ne legyél ilyen büszke magadra. Még mindig nincs fiúd Elsie.

-Mindent a maga idejében. - mosolyogtam rá és közben megszemléltem a művünket. Remus négy oldalas fényképtára lassan kezdett betelni. - Szerintem jöhet Mancs.

-És nem félsz, hogy Sirius kiszeret belőled? - kérdezte Lily ajkát rágcsálva, miközben Mancs fényképeiből álló kupacot húzta elénk.

-Siriusszal barátok vagyunk. - szögeztem le, mire szomorú pillantást kaptam.

-De lehetnétek többek is.

-De Mancs nem akarja... És ha ő se, akkor én se. Ne félj Lils, nem fogok egyedül meghalni. Ez de édes. - Sirius a fényképen éppen másodévesként integet le egy fa tetejéről. Már akkor is ennivaló volt.

-Ne csináld Elsie... Sirius tényleg szerelmes beléd.

-Dehogy szerelmes. Ő csak Sirius. Szereti eljátszani. - ráztam meg a fejemet és közben tekintetem megakadt a télen készült, poggyászon ülős képen. Ennek muszáj benne lennie.

-Akkor ő is beleesett a saját csapdájába, mert ahogyan néz... - kezdet dühösen Lily, de ekkor Peter evickélt be a klubhelyiségbe. Kicsit elveszettnek tűnt, így rögtön intettem neki.

-Peet! Szia! - Lily becsukta a száját és összehúzott szemekkel meredt rám. Nem akartam a szemébe nézni. És miközben mosolyogtam a felénk induló Peterre szomorúság lett úrrá rajtam. Lassan egy éve... Egy éve nem mondjuk el nekik az igazat. Jó. Most Maryt, Alicet és Franket annyira nem érdekli a dolog... De Lily és Marlene lassan már tövig rágják a körmüket idegességükben, hiszen ők úgy tudják még mindig nem vagyunk együtt... És el kéne nekik mondani, mert megérdemlik. De ha ők tudják, tudja Remus... Tudja mindenki. És ezért nem mondjuk el nekik. Mert akár nemet is mondhatnának. Remus azt is fogja. Ő utálja párosunk gondolatát... És emiatt félek. És nem csak én, hanem Mancs is. Neki társaságunk jelenti a mindent. Ha Remus megutálja... Méghozzá pont miattam... Nem tehetem ezt vele. Pedig Lilynek első reggel elmondtam volna mindent. De ha Lily tudja... Marlene kiszedi belőle... És ha Marlene tudja, akkor már mindenki, mert Marley nem tudja tartani a száját és...

-Sz-sziasztok! - Peter pedig leült mellém a kanapéra és piros arccal felém nyújtotta a csokiját. - Kérsz Bets?

-Édes vagy. - mosolyogtam rá szélesen és letörtem egy falatot, mire mégpirosabb lett az arca. Jól van? Olyan...

-Szia Peter. - köszönt neki Lily és ő is elfogadott egy kockát.

-A-az évkönyvet cs-csináljátok? - kíváncsiskodott Peter és rásandított az előttem gyülekező Sirius képei alkotta kupacra.

-A te oldalad is kész lesz. Mind a négy oldal. - szólt neki Lily nevetve, ahogyan látta a csöppnyi eltántorodást Peter tekintetébe, aki végül nagyot sóhajtott és felém fordult.

-Lenne egy perced Bets?

-Persze. Több is. - mosolyogtam rá szélesen. Megint olyan bátortalan volt. Lily azonban csak összeráncolta a szemöldökét.

-A-akkor beszélhetünk négy szem közt? - köhintette fejét vakarva Peter, mire rögtön készségesen felálltam. Fontosnak tűnt.

-Mindjárt jövök Lils. - Lily csak intett, míg Peter félrehúzott egy kicsit messzebbi, üres ablakkerethez. Odakint éppen a hollóhátasok kviddicsedzése zajlott a pályán, de végül elkaptam a tekintetemet a kilátásról és biztatóan rámosolyogtam Peterre.

-Gyerünk Peet. Nekem bármit elmondhatsz. - pislogtam fel mocsárbarna szemeibe. Még ő is magasabb nálam... Nem hiszem el.

Peter megköszörülte torkát, majd félszegen visszamosolygott egérfogait kivillantva.

-Hát... Holnap Roxmortsi hétvége... És... É-és... É-én... Arra gondoltam... H-hogy... E-elmehetnénk... A-a Mézesfalásba... Ha-ha nem bánod... - hebegte zavartan, mire széles mosolyra bukott szám.

-Ez nem is kérdés Peet... Még szép hogy megyek. - öleltem magamhoz, mire megremegett. - Jól vagy? Olyan... - keresgéltem a szavakat finoman eltolva magamtól, továbbra is karjait fogva.

-A-azt hiszem jól vagyok. - dadogta és arca nagyon piros volt.

-Bizti? Nincs lázad? - nincs. Homloka hideg volt, mikor lábujjhegyre állva megérintettem így tanácstalan mosollyal pislogtam fel. - Talán látogasd meg Madam Pomfreyt.

-Úgy lesz. - hebegte Peter, majd sarkon fordult és eliszkolt.

-Ez meg mi volt? - kérdezte furcsállóan Lily, mikor visszaültem mellé.

-Csak Peter, mindig ilyen. - legyintettem mosolyogva és nekiláttam beragasztani az idén készült poggyászos képet Mancsról. Persze ezek mind csak másolatok voltak. Az eredeti fényképek otthon rejtőztek a szobámban a kis, kék bádogdobozban, vagy a falra aggatva... Vagy ha nem otthon, akkor itthon, a közös szobánkban voltak a falra tűzdelve.

-Szóval térjünk vissza Blackre. - meredt rám Lily jelentősen, de nem beszélhetett tovább, mert ekkor kirobbant a portrélyuk és hangos nevetés rázta meg a klubhelyiséget.

-Ez volt az utolsó magának Black! - McGalagony villámló tekintettel masírozott be, őt pedig követte a két vidám tekergő nagy jókedvvel. - Ha ebben a hónapban még egyszer elkapom bármi hülyeséget művelve, repül az igazgatóiba! Maga pedig Potter... Nem is mondok semmit. Húsz-húsz pont fejenként.

-Köszönjü-...

-Levonva! És tűnjenek a szemem elől! - szisszent rájuk Minnie, majd sarkonfordult és elviharzott, ki a klubhelyiségből.

Lily nem szólt semmit, csak felpattant és a következő pillanatban vészjósló tekintettel indult meg a két bajkeverő irányába. Ajkaimba harapva ugrottam le az ablakból, de hiába szaporáztam meg apró lábaimat, Lils már előttük is termett.

-Negyven pont?! - csattant rájuk dühösen, mire Jamesnek ajkára fagyott a mosolya. - Negyven pont?! - ismételte meg tajtékozva, majd belebökött Jamie mellkasába. - Két hét alatt gyűjtünk annyit, ti agyalágyultak! Hogy fogjuk megnyerni így a házkupát?! Egyáltalán mit műveltetek már megint?!

-Higgadj le Evans. - szólt rá Mancs unottan.

-Nem higgadok le! - fröccsent rá Lils, de ekkor újra kinyílt a portréajtó és Remus jelent meg. Pöppet dühösen.

-Szerintetek vicces kibabrálni a mardekárosokkal? - vicsorogta.

-Mert szerinted nem? Szerintem jól nézett ki Pipotyi trutymókos haja. - fonta maga előtt össze a karjait James dacosan.

-Én szerintem pedig rohadtul felelőtlen barmok vagytok. - mordult fel Remus. - Mardekárosok. Bosszút fognak állni és nem ússzátok meg.

-Eddig sem tudtak bármi csináln... Ugyan Holdsáp, mégis mit tehetnének? - kérdezte Mancs gúnyosan. - Majd sziszegnek, meg villogtatják a méregfogukat?

***

Sóhajtva lépdeltem a kihalt folyosón, tankönyveimet mellkasomhoz szorítva. Nem volt túl szórakoztató Fwitlick büntetőmunkája, így egyedül... Mert míg James a hippogriff karámokat takarította, Mancs az évben tucadjára sikálta a trófeatermet... Nekem annyi feladatom volt csupán, hogy leporoljam a hozzám hasonlóan pöttöm professzorunk magas könyvespolcait.

Mit nem adtam volna azért, ha nálam lehetett volna most a Térkép... Szívesen megkerestem volna Lilst, hogy folytassuk az évkönyvünket, amit délelőtt elkezdtünk... Vagy Petert, aki miután elhívott reggel mézesfalásba, eltűnt...

-Lupin! - éles kiáltás zenget be a folyosót, mire szemöldökráncolva megtorpantam és kérdőn fordultam a hang irányába. Gyomrom összeugrott, mikor megpillantottam a folyosó végén bekanyarodó mardekáros csapatot élükön a villogó szemű Barty Kuporral. Mielőtt léphettem volna, vagy észbe kaptam volna Kupor kezében villant a pálca... Mint akit gyomorszájon vágtak volna, összerándultam a hirtelen, semmiből keletkező láthatatlan ütéstől és elejtve könyveimet nekiszédültem a falnak.

-Tudom, hogy te voltál, meg Potterék. - sziszegte dühtől eltorzult arccal és suhintott, mire a könyveimért nyúló kezemen felszakadt a bőr. Rémülten kaptam mellkasomhoz vérző mancsomat és a fal tövébe kuporodtam. Merlinre... 

-Hol van a testőrséged Lupin? - kérdezte gúnyosan Barty Kupor és a mögötte álló két mardekáros srác vigyorra húzta a száját. Ajkaimba harapva szigorúan csak a cipőjükre pislogtam és közben sebesen pörgettem agyam fogaskerekeit. Oké... Szóval mit csináltam már megint, hogy újra itt vagyunk. Semmit... Vagyis. - Nézz rám, mikor hozzád beszélek! - förmedt rám, mire összerezzentem és felpislogtam villogó szemébe. - Egy kérdésem van Lupin. - szólt és leguggolt elém. Próbáltam elhúzódni, de megragadta arcomat és államat szorítva hozzámhajolt. - Hol van a naplóm?

-A naplód? - kérdeztem vissza szemöldökráncolva, mire megszorította államat. Fel kellett szisszenem. Nagyon erős szorítása volt.

-A naplóm Lupin. Nálad van. Vagy most ideadod, vagy megjárod. - szűrte fogai közt. Rémülten meredtem szemeibe. Napló? Miféle napló?

-N-nincs nálam... - hebegtem végül, mire gúnyos mosolyt villantott.

-Hát persze, hogy nincs. Nem tűröm, mikor a szemembe hazudnak, mocskos sárvérű. - azzal letépte a vállamról a táskámat és csatlósainak dobta. - Nézzétek át.

Mozdulni sem mertem a magasabb fiú egész egyszerűen fejjel lefelé fordította táskámat és két mozdulattal az egész tartalmát a folyosó kövére rántotta. Összeszorítottam a fogamat és megrezzentem, ahogyan a tintásüvegcse csattanva ripityáratört. A fekete festék rendben átitatta azt a pár pergament ami benne volt és fekete foltokat színezett Remu pulcsijára, amit elkértem tőle, ha hidegebbre fordulna az idő. Remus pulcsiját is kirázták, aztán pár pergamenen áttaposva, széttéptek egyet, kettőt. Aztán a könyvtárból kivett könyveimet is alaposan átvizsgálták. Mind ezt némán, remegve néztem végig, míg Kupor továbbra is vasmarokkal szorította államat.

-Itt tényleg nincs Barty. - szólt végül az alacsonyabb, izmos mardekáros, mire Kupor jeges tekintetét enyémbe véste.

-Hol van, Lupin... Hol van a napló? - susogta félelmetesen közel hajolva hozzám. - Hova tetted? Válaszolj! - fröccsent az arcomba, mire a fejemet rázva próbáltam hátrahúzódni, de erősen tartott.

-N-nem tudom... H-hidd el... F-fogalmam s-sincs, h-hogy miről be-beszélsz. - dadogtam a jeges rémülettől összegabalyodó nyelvvel. Szívem iszonyodva kezdet dörömbölni mellkasomat, mikor láttam, miként az egyik mardekáros sötét tekintettel előhúzza tallárja zsebéből a pálcáját. Pontosan úgy nézett ki mint Lucius Malfoy a múltkor. Már csak egy Bellatrix féle szerzet hiányzott a kis csapatukból.

-Fogalmam sincs... - cincogtam és próbáltam mégjobban nekilapulni a falnak, míg hangom elhalványult.

Kupor undorodva ellökött magától és felállt. Csak hogy árnyékot vethessen rám és gúnyosan lemosolyogjon.

-Szép mese. Most pedig elmondod, hogy hova tetted, vagy meghalsz.

Kerek szemekkel meredtem fel rá és tudtam, hogy nem viccel.

Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta egy hang sem. M-meghalni?

-Válaszolj Lupin... Hol van a napló? Egyedül csak te és Black tudod a jelszót hozzánk, valaki pedig igenis ellopta a cuccaim közül. Szóval vagy beszélsz, vagy nem akarod tudni...

-Én tényleg...

-Crucio! - Kupor egy intésére a mögötte álló mardekáros rám szegezte pálcáját. Fekete foltokat láttam a hirtelen rámtörő fájdalomtól és a fal tövébe kuporodva, ajkaimba harapva, némán felsírva húztam mellkasomhoz a lábaimat. Nem lehetett elviselni. Mintha egyszerre negyvenhat kést vágtak volna belém. A csontjaim üregeibe pedig forró lávát öntöttek. Úgy éreztem, már egy percet sem bírok ki ezzel az érzettel. Inkább némán csorgó könnyekkel lekuporodtam a hideg kőre. Nem enyhített az égető fájdalmon. És akarva akaratlanul újra felsorakoztak az emlékek, amikről Lucius Malfoy gondoskodott, hogy megmaradjanak ajándékba, mikor ők már nem lesznek. 

-H-hagyd abba... - zokogtam fel halkan és körmeimet belevájtam a mellkasomat fedő blúzba. Engedjenek el.

A fájdalom egy pillanatra megszűnt, hogy aztán Kupor vasmarka a nyakkendőmre kulcsolódjon és felrántson a földről. Mindenem reszketett, szédültem, a fejem sajgott a cruciatusztól és ahogyan hirtelen lábra kellett állnom, azt hittem rögtön összecsuklom. De Kupor erősen fogta blúzom gallérját.

-Beszélj Lupin. Hol van a naplóm?

-Tényleg nem tudom! - fakadtam ki és újra némán felsírtam, mikor pálcájának hegye arcom bőrébe nyomódott.

-Hazudsz. De ne félj kis sárvér, megoldjuk a nyelvedet. Crucio. - Barty Kupor varázsigéje magabiztosabb és erősebb volt és a fájdalom, amit okozott... Minden összekeveredett a fejemben. Barty gúnyos kacaja károgássá alakult, és ahogyan összeszorítottam szememet fülemre szorított kezekkel visszazuhantam a földre. Térdemet felsértette a hideg kő, ahogyan nekiütközött. Foltokat láttam, színes buborékokat... Majd maszkos nevető halálfejes tömeget... Csuklyás alakokat a vörös fényben... Villogott minden és vibrált minden hang és szín előttem. Kész őrület. Úgy éreztem, már a halál is jobb, mert ha nem hagyja abba rövid úton megsüketülök a saját gondolataimtól. Izmaim és csontjaim folyékony vasként görbültek és görcsösen csuklottak össze, amerre tudtak. Nekiszédültem a falnak és az erőtől éreztem, hogy ajkam is felreped. Némán zokogtam és már nem éreztem semmit magam körül, kívül... Csak belül. Is itt is csak azt az emberfeletti hőmérsékletet és fájdalmat. Mintha elevenen meg akarnának sütni.

Aztán hirtelen, mintha kinyitották volna az ablakot, megszűnt minden sötétség én pedig még mindig remegve, csorgó könnyekkel kuporogtam a hideg kövön. Még fájt.

-Kupor! Mi folyik itt?! Merlinre... Maguk mit művelnek?! Lupin? Mégis... Mégis... Mit tettek?! - könnyes szemekkel pislogtam fel a felém hajoló McGalagonyra akinek ajkai remegve préselődtek össze. - Mit tettek Lupinnal?

-Semmit. - morogta Kupor és zsebébe süllyesztette pálcáját.

-Merlin szent szakállára, maguk megkínozták a kisebbet! Három fiú, egy lány ellen. Mégis mit képzelnek... Maguk... Maguk... - hebegte dühtől eltorzult hangon Minnie, majd megfogta a kezemet. - Jéghideg a keze Lupin. Lábra tud állni? Süllyedjenek el. Mégis... Mit tett Lupin maguk ellen? - förmedt rájuk, miközben egy intéssel begyűjtötte a szétszóródott dolgaimat a folyosó kövezetéről. Egyik mardekáros sem válaszolt. Minnie intett pálcájával, mire táskám eltűnt. Minden bizonnyal a szobámba juttatta, valamiképpen. Aztán csettintett, mire halk pukkanás hangzott fel és egy apró konyharuhás házimanó jelent meg előttünk. - Vigye a kisasszonyt a gyengélkedőre, cruciatusz, jövök én is, előbb beviszem az igazgatóhoz ezeket. Főbenjáró átkot alkalmazni egy... - a többit nem hallottam, mert a manó, finoman megfogta a csuklómat és már el is nyelt minket valami aranyló finom illatú por. Messze kerülve Barty Kuportól, szinte éreztem, ahogyan mély súlyok dördülnek le lelkemről.

Madam Pomfrey lenyomott a torkomon valami erő-bájitalt, majd bekötötte a megvágott kezemet és bekenve felszakadt ajkamat valami krémmel vagy hatszor elmotyogta, hogy sok mindent látott már, de hogy egy tanuló cruciatuszt használjon egy fiatalabb társán és...

-Jobban van már Lupin? - érdeklődött McGalagony, aki aztán valóban megérkezett.

-Jól vagyok, professzorasszony. - susogtam halkan, miközben felálltam az ágyról, ahova Madam Pomfrey ültetett. Nem szédültem már és bár fejem halványan sajgott, már nem csuklottak össze lábaim. Ez nem jelentette azt, hogy nem is remegtek meg, ahogyan merészen, felkészületlenül rájuk nehezedtem.

-Akkor elmehet Lupin kisasszony, de kérem pihenjen sokat és igyon a bájitalra mindenképpen. - simította meg a hátamat Madam Pomfrey kedvesen. Mire rögtön bólintottam. - Hallatlan... - fordult szomorú mosollyal McGalagony felé, aki rögtön biccentett.

-Nekem mondod Poppy? - sóhajtotta és egy kecses mozdulattal feltolta orrán szemüvegét. - Jöjjön Lupin, felkísérem.

Mielőtt azonban elindulhatott volna rögtön megragadtam smaragdzöld tallárjának ujját és szorosan magamhoz öleltem. Olyan halvány gyertya illata volt, orchideával keverve.

-Ne csinálja ezt Lupin... - sóhajtotta szórakozottan, de nem engedtem.

-Köszönöm, hogy megmentett! - suttogtam tovább szorongatva.

-Ne szórakozzon... - kezdte, majd felsóhajtott és végül visszaölelt, finoman megismogatva tincseimet. - Néha úgy érzem, sosem lesz felnőtt Lupin... És Black se. Mintha nagymamájuk lennék. - szavait Pomfreynak címezte, aki csak kuncogott. - Nem igaz. Lupin. Engedjen...

-A nagymamánk is, Minnie. Egy jóságos, szigorú nagymama. - mosolyogtam szélesen és végül elengedem. McGalagony a plafon felé emelte tekintetét, majd elkezdett kiterelni a gyengélkedőről.

-Viszontlátásra Pomy-néni, majd még találkozunk! - integettem a javaszasszonynak, aki erre megrázta mutatóujját.

-Ajánlom, hogy ne kisasszony!

-Jövök Poppy ma még, teázni. - búcsúzott McGalagony is és közben már be is csukta a hatalmas ajtót.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jó barátnők Pomy-nénivel. - mosolyogtam rá szélesen, mire megcsóválta a fejét.

-Osztálytársak is voltunk, Lupin.

-Szólítson Liznek. - szóltam rögtön, mire olyan szigorú pillantásra méltatott, hogy fel kellett nevetnem.

McGalagony vonakodva végül de röviden elmesélte, hogy ő is és Madam Pomfrey is benne volt a kviddicsapatban, majd már meg is torpantunk a Kövér Dáma előtt.

-Professzorasszony... - kezdte kedves mosollyal a fenséges hölgy, de Minnie a szavába vágott.

-Summa summarum. - a Dáma rögtön előrelendült, Minnie pedig maga elé terelve követett engem a klubbhelyiségbe.

Így este felé, máris nyüzsögtek a vörös nyakkendős diákok. És ahogyan Minnie szigorúan, felszegett állal követett, szinte rögtön csend lett. Egyedül csak a kandalló felől zendült fel a mindenki által ismert, jellegzetes, ugatásszerű kacaj, öt másikéval együtt. Páran összesúgtak, ahogyan McGalagony a vállamra téve kezét kikerült és elindult a kanapé irányába. A griffendélesek mind félrevonultak előle, így néma, egyenes utat nyitva a házvezetőnőnk előtt. Lehajtott fejjel a kezemen való kötést piszkálva végül követtem és azon gondolkoztam, vajon mit akar a srácoktól... Tudtommal semmit nem tettek és...

James abbahagyta a nevetést a közeledő igazgatóhelyettesünket látva és meglökte Mancsot, aki szintén elnémulva érdeklődő vigyorral fordult irányunkba. Lily már fel is állt a foteljéből. Remus felnézett a könyvéből és Peter visító-kacaját is elvágták és most sápadtan és rémülten figyelte Minnie közeledő büszke alakját.

-Csináltál valamit Tapmancs? - suttogta hangosan James és hatalmas, dühös-vigyorral feltolta orrán a szemüvegét.

-Én aztán nem. És te? - kérdezte mosolyogva fogai közt szűrve a szavakat Mancs, majd homloka ráncbaszaladt, ahogyan Minnie mögött felfedezte pöttömségemet. És végül féloldalas mosolyra húzta száját. - Mibe keveredett az én Bettym?

-Ms. Lupin... Feküdjön le. - fordult hozzám McGalagony szigorúan. - Pihenje ki magát és...

-Mi történt? - szájalt közbe kíváncsian Marlene, mire Minnie elkapta rólam a tekintetét. Óvatosan Mancsra pillantottam, aki már nem mosolygott, hanem idegesen, összeráncolt szemöldökkel kérdőn a szája felé bökött. A felrepedt ajkaimra gondolt. Válaszolni akartam volna, de Minnie szava megelőzött.

-Kérem Lupin jöjjön velem egy percre. - Remus becsukta a könyvét és értetlenül tápászkodott fel, feltúrva tincseit.

-Ami Holdsápra tartozik az ránk is. - pattant fel rögtön James, Mancs pedig rögtön követte.

-Mi történt Beth-tel?

-Végülis... Olyanok, mint egy összenőtt falka, szóval... - dörzsölte meg halántékát Minnie, majd a vállamra tette a kezét. - Csak annyit szerettem volna mondani, hogy jobban vigyázzon a hugára Mr. Lupin. Ez nem az első ilyen ügy és...

-Mi a franc történt? - mordult fel Mancs villámló szemekkel. Remus csak sápadtan pislogott felém.

-Higgadjon le Black. - pillantott rá Minnie, majd újra Remushoz fordult. - Pontosítok... Nagyon vigyázzon a hugára Lupin.

Sirius ökölbe szorított kezekkel akart közbe szólni, de James előbb az oldalába könyökölt. McGalagonyt ezt észlelve vetett rám szeme sarkából egy pillantást.

-Lupin apró és védtelen. Nagyon ajánlom, hogy kezdjenek ezzel valamit... És ne engedjék egyedül csatangolni a sötét folyosókon... - elnyílt ajkakkal meredtem fel Minniere. Apró? És védtelen?! Hé! Én is itt vagyok. - És ne nézzen így rám. Még védekezni sem próbált. - pislogott rám szárazon McGalagony, mire szívem megdobbant. Védekezni? Azt hittem meg fogok halni...

-Inkább lefekszem. - hebegtem végül és sarkonfordultam, hogy minél hamarabb kisírhassam magamból az elmúlt óra pánikjait és félelmeit...

-Maradjon itt Ms. Lupin. - remegő ajkakkal torpantam meg és lopva kitörölve a szememben gyűlő könnyeket, szipogva visszaléptem Minnie mellé, de így sem tudtam csitítani testem nyilvánvaló remegését.

-Szóval ott tartottam, hogy az esetből tanulva, ha már ennyire össze vannak nőve, valaki mindig legyen mellette.

-De mégis mi történt? - horkantott fel Jamie, mire Minnie rámnézett.

-Lupin? Mi történt? - hirtelen mindenki engem nézett már. Zsebembe rejtettem feltűnően remegő mancsaimat és riadtan, kerek szemekkel pislogtam Minniere.

-N-na-aplót keresett. - susogtam és felszipogtam. Most mondjam el, hogy mennyire fájt? Mennyire megalázottnak éreztem magamnak... Egy darab rongynak? - D-de n-nem én loptam el, esküszöm. - akaratlanul is elpityeredtem, pedig nem akartam. Erősebbnek szerettem volna tűnni, de az sosem ment.

-Kicsoda, Elle? Milyen napló? Ki kereste a naplót? - suttogta szelíden Remus, mire felpislogtam rá. Nagyot nyeltem és újra lesütöttem szememet. Mancs ökölbeszorított kezeit, villogó tekintetét látva. Nem.

-S-senki. - susogtam. Nem akartam, hogy Mancs megint fejjel rohanjon a falnak semmiség miatt.

-Az ég szerelmére Lupin. - sóhajtott fel Minnie. - Kupor volt. Bartemius Kupor. A hatodéves mardekáros és... Black! Álljon meg!

Késő volt. Sirius már összeszorított fogakkal, dühtől eltorzult arccal már át is ugrotta a kanapét és már rohant is a portélyuk irányába.

-Black! Mit művel?! Kupor az igazgatóirodában van és...

-Mit művelt Bethszel? - morogta mélyen Mancs.

-Higgadjon le és üljön vissza. - utasította Minnie Sirius azonban dacosan meredt a házvezetőnőnk szemébe.

-Mit csinált vele?

-Elmondom, ha visszaül és lenyugszik.

-Tapmancs. - kezdte finoman Remus, de Mancs hajthatatlan volt.

-Mit művelt az a mocsok? - James mellette termett és megszorítva a vállát komoly képpel a füléhez hajolt. Minnie türelmesen ácsorgott én azonban leültem az egyik fotelbe és ott összekuporodva figyeltem, ahogyan James suttogva hadar valamit Mancsnak. Félelmetesen komoly volt mindkettejük.

-Köszönöm. - szólt kimérten Minnie, mikor mindketten visszaültek a helyükre. Mancsra pillantottam és összeszorult a torkom. Előrehajolva, térdeire könyökölve, olyan lángoló tekintettel meredt Minniere... Igazi tűz égett szürke szemeiben. - Egy kentaur-csordával könnyebb bánni, mint magukkal. Szóval csak annyi lett volna, ha hagyják, hogy végigmondjam... Hogy Kupor főbenjáró átkot használt a Kis-Lupinon. És mint hetedévesek elvárom maguktól, hogy az esetre való tekintettel tartsák nyitva a tekintetüket és ha látják, miként bárki más használja bármelyiket a három közül rögtön szólnak nekem, vagy egyik munkatársamnak. Köszönöm, szép estét... - azzal sarkon fordult és már elindult visszafelé, mikor megtorpant és szigorúan Siriusra vezette a tekintetét. - Black. Maga pedig nem mozdul... Egy szót se szól, hanem a fenekén marad és vigyáz Lupinra. Ha holnap Kupor arcán valamelyiküknek ökle-nyomát felfedezem... Nagyon kevés rovásuk maradt és eddig vagyok az egész bandától, főleg magától Black és Potter. Szóval egy rossz szó és indulnak önök is Dumbledorehoz. Nem diákok osztják az igazságot. Ezt bízzák a tantestületre. - azzal végleg otthagyott minket. Alighogy becsukódott az ajtó mögötte tenyerembe temettem az arcomat és a kezemen lévő kötés fertőtlenítő szagát szimatolva próbáltam nem felpislantani. Így is éreztem magamon az elborzadt, sajnálkozó pillantások tengerét.

-Megölöm Kuport. Kinyírom és...

-És nyugton maradsz Black. Így is eleget kaptunk már miattad. - förmedt rá rögtön Lils.

-Jézusom! Fogjátok már be! Nem rólatok szól minden! Maszatot kibaszottul megkínozták! - csattant fel James rögtön.

-Pont ezért készülhet élete utolsó perceire.

-Nem öl meg senki senkit. Mindenki higgadjon le!

-Higgadjak le Remus?! Azt kéred higgadjak le?! Bethet megkínozta Kupor. Megkínozta! Bethet! Volt mersze bántani őt! Felfogtad? Bethet nem lehet csak úgy bántani. Szóval... Én azon csodálkozom, hogy ti hogy maradtok ilyen kicseszett nyugodtak!

-Ne kiabálj! - szólt rá Remus és ujjaim közül kilesve láttam szikrázó szemeit. - Csak egyszer maradnál...

Minden szó nélkül feltápászkodtam és míg ők egyre hangosabban és ingerültebben veszekedtek hangosan dobogó szívvel elindultam, fel a fiúk hálókörletébe vezető lépcsőn. Végül halkan zihálva csuktam be magam mögött Mancsék szobájának az ajtaját és tenyerembe temetve arcomat, lecsúsztam a durva falap mentén. Ez egy nagyon jó napként kezdődött és nagyon rossz nappá vált. És a barátaim, miattam veszekednek most. Miattam.

Megdörzsöltem a szememet, majd egész egyszerűen, gyertyát se gyújtva, még ebben a vaksötétben is átsuhantam a szobán és aztán Mancs ágya előtt megtorpanva kibújtam a cipőmből. Arra gondoltam, biztos nem akar majd itt találni... De túl zavarodott voltam mindenhez is, így csak bekuporodtam a paplanja alá és a párnájába fúrva arcomat, némán szipogva lehunytam a szememet. Én tehetek mindenről. Megint. Mindig. Miért kell mindent elrontanom? Elrontottam Lily napját Remus napját, Peterét, Jamesét, Marleyét és Mancsét is. És ez fájt a legjobban. Olyan jól el tudok rontani dolgokat. Olyan tehetségem van hozzá, nem is kell próbálkoznom és sikerül... Mancs mentás, fűszeres illata felkúszott az orromba és hirtelen kitisztult a pánikkal átitatott agyam. "Nincs semmi baj, Beth. Csak egy rossz nap. Egy nagyon rossz és szerencsétlen nap..." - és ekkor kicsapódott az ajtó, egy pillanatra beengedve a folyosó sárga, meleg fényét a sötétbe, majd a következő pillanatban lépések hangzottak és emberünk bevágta az ajtót, teljes erejéből, amitől megrezzentem. Csupán a lépteiből felismertem Mancsot, hát még mikor morogni kezdett és halk, mély hangon olyan cifrát káromkodott, amihez csak ő és James értett.

-Bassza meg... - hallottam, ahogy kishijján megbotlott valamiben, aztán ruhák suhogását hallottam és a következő pillanatban hirtelen az éjjeliszekrény petróleum lámpájának kanóca megvillant és halványsárga derengésbe vonta a fél szobát. Mancs lélegzete elakadt, majd egy finom, óvatos mozdulattal lehúzta fejemről a takarót. Nagy szemekkel, felborzolódott hajjal pislogtam csillogó szemébe vissza. Ugyanolyan némán, ugyanolyan zavarodottan. Siriuson már csak nadrág és zokni volt és az ágy mellett gugolva lassan pislogva fürkészte arcomat.

-Elmehete... - kezdtem suttogva a csendet megtörve, de a szájamra szorította meleg, hatalmas, jó illatú tenyerét.

-Ne. Maradj. - lehelte rögtön. Majd halkan hozzáfűzte: - Beth. Kérlek...

Ez a "Beth" olyan bánatos és mély volt, hogy akaratlanul is beleborzongtam és beleburkolózva a Mancs illatú paplanba végül felültem. Csak pislogtunk egymásra a sötétben, aztán Mancs lesütötte a szemét és ráült a matracra, lehajtott fejjel ágyának szélét markolászva.

Figyeltem mezittelen felsőtestét, széles vállait, izmos karjait... Ahogyan fekete tincsei kuszán szemébe omlottak... De mindig vidáman és huncutul csillogó ezüstjei most némák, üresek és komorak voltak. Feneketlen bánattal megtöltve.

Sirius meredten pislogott maga elé, ajkait erőse beharapta és komoran nézett felemás, csíkos zoknijaira. Majd felpislogott és kerülve tekintetem beletúrt hajába.

Csend volt. Aztán Mancs halkan megszólalt. Hangja rekedtebb volt és kedvtelen a megszokotthoz képest.

-Látod Beth? Szar alak vagyok... Egyszerűen... - hajtotta hátra fejét ajkaiba harapva és pislogás nélkül, szigorúan kémlelte a plafont. - Egyszerűen nincs mit tenni... Elcseszett ember vagyok. És önző... Rohadt önző. Mérgező és...

-És egy ember, Mancs. - súgtam, mire Merlinre! Végre rám nézett. És az a tekintet... Azok a szürke szemek.

-Aki annyiszor cseszi el, amennyiszer tudja. - mordult fel, némán kuporodtam mellé és végül egész egyszerűen csak az ágy szélét szorongató, támaszkodó karját ölelve hirtelen felindulásból halvány csókot nyomtam fedetlen vállára. - Olyan egy...

-Ne mondj ilyeneket Mancs... - susogtam a csendbe és kezemet hatalmas kézfejére tettem, mire láttam, ahogy ajka széle finoman megrándul.

-Nekem kéne téged megvígasztalni... Nem fordítva, Beth. - dörmögte orra alatt és felémfordult, majd egyszerűen megfogta kezemet és közelebb csusszanva lehajolt hozzám.

-Ne szórakozz. Én már jól vagyok, azt hiszem. - mosolyogtam fel rá fáradtan, mire elkomorodott.

-Mi fáj Beth?

Egy ideig némán pislogtam halványan csillogó szomorú tekintetébe és rájöttem, hogy úgy se tudok előle eltitkolni semmit, így aztán egész egyszerűen felemeltem bekötözött kezemet.

-Csak picit. De Pomy néni főztje mindent helyretett. Csak kicsit olmosnak érzek mindent. Pedig nem vagyok fáradt és... - nem tudtam folytatni, mert Mancs megrázta a fejét.

-Látod Beth? Kutya kötelességem lenne megóvni téged... És ápolni, erre még...

-És meg is teszed mindezt. - susogtam rögtön, de továbbra is szomorúan sütöttek felém szemei.

-De többet tehetnék. Ha jól csinálnám nem is keverednél ilyen szarságokba...

-Mancs! Nem a testőröm vagy. Hanem a barátom. Az, hogy így is megóvsz... És vigyázol rám...

-De többre...

-Nem. Így is mindent megteszel Mancs. Szóval ezen most nem fogok veled vitatkozni. - tettem szájára a kezemet, mielőtt újra szavamba vághatott volna. - Mancs... Kérlek... Ami megtörtént, az megtörtént. Kutya bajom és ha én is ilyen nyugodt vagyok, akkor...

-És Kupor? Ennyivel megússza, hogy kezet emelt rád? - mordult fel Mancs felvillanó szemekkel.

-Ez nem a mi dolgunk. - súgtam, Mancs tekintete viszont újra villogni kezdett a dühtől. - Ez egy félreértés volt Mancs...

-Félreértésből megkínzott?! Félreértésből meg is öl legközelebb! - csattant fel Mancs. Hangja ostorként csattant a némaságban és összerezzentem tőle. - Egy félreértés?! Beth... Hidegvérrel kivégzett volna, ha nem jön McGalagony!

-De nem tette. Valaki ellopta a naplóját, csak szomorú volt és kétségbeesett és...

-És ezért rögtön nekitámadott az első gyanusítottnak. Még csak nem is tudtál védekezni!

-De tudtam volna. - leheltem magam elé és könnyes tekintettel viszonoztam pillantását. - Tudtam volna, de nem tettem.

Mancs pislogott vissza rám, majd ajkaiba harapva megrebbenő szemekkel elkapta rólam pillantását.

-Persze, hogy nem tetted... Mert soha, senkinek nem akarsz ártani Beth... A francba is. Miért érzem, úgy hogy ennek nem lesz jó vége? Hogy nem vezet semmi jóra ez az egész fos. Hogy nő a sötétség és közben nem tudunk ellene tenni, mert maréknyian vagyunk... És közben... És közben mi fogjuk húzni a rövidebbet, mert mindig mi húzzuk... Picsába. - túrta fel fekete tincseit én pedig hevesen dobogó szívvel pislogtam rá. - Bántanak téged... Bántanak mindenkit akit szeretek. És... Érzem Beth. Úgy érzem, hogy veszíteni fogok. - szorította szájára megremegő kezét és elborzadt könnyes szemekkel meredt rá. - Miért érzem, úgy hogy nincs kiút? Mi van, ha megölnek Beth? Mi van ha elveszítelek? Mi van, ha többet... Ha többet nem érzehetem az illatodat? Nem láthatom a mosolyodat... Nem hallhatom a nevetésedet? Mi lesz akkor velem? Ha megkínoztak... Meg is ölnek. Ha meghalsz. - Mancs hirtelen megragadta a vállamat és kétségbeesetten csillogó szemekkel, szorítva hatalmas tenyereivel blúzba fedett karjaimat véste tekintetét az enyémbe. - Ha meghalsz Beth... Ha meg mersz halni...

-Nem fogok... - kezdtem remegő, halk hangon és közben az én szememből már ki is csordultak a sós cseppek. Mancsot ilyen rémültnek és keseredettnek látni... Aki mindig elsőként, legbátrabban, legbiztosabban állt a lábán, ha kellett... Ha már ő is ezt érzi... Mancs nem engedett, hatalmas kezei továbbra is szorították karjaimat és pedig viszonoztam tettét és apró kacsóimat erős alkarjára fűzve remegő ajkakkal pislogtam szürkéibe.

-Ha meg mersz halni Elizabeth... Esküszöm... - morogta dühösen és sápadtan és közben kezei megremegtek karomon. Merlinre. Mit tegyek? Aztán minden dühös csillag eltűnt tekintetéből és a petróleum lámpa álltal narancssárgába vont, finom, sima arcán... Szeméből indulva kifordult egy színtelen csepp, ami nedves vonalat húzva maga után lepergett arcán, aztán álla vonalán végül eltűnt. - B-Beth... Ígérd meg, hogy soha nem lesz benne a Reggeli Próféta Gyász-rovatában a neved. - hebegte és lenyalta az újabb könnycseppet. - Ígérd meg nekem.

-Nem lesz. Ígérem. - susogtam rémülten és felnyúlva finom, puha... Selymes bőrére simítva ujjaimat elmorzsoltam könnyeit. - De akkor a tied sem. Ígérd meg.

-Megígérem. - súgta szomorúan és finoman belefordult kezembe, hogy orrával megbökhesse ujjaimat. Mint kiskutyák szokták simogatás után vágyva. - Megígérem Beth... Esküszöm, nem engedem magamnak.

-Én sem magamnak. - nevettem fel erőtlenül, mire szipogva elmosolyodott. - Mancs... A legnehezebb és sűrűbb sötétségben is van fény. - suttogtam a csendbe, mire elkomolyodott és elengedve vállaimat, mindkét karomon végighúzta ujjait, hogy majd megfoghassa két kézzel kezeimet.

-Ami te vagy. - súgta és ajkaihoz emelte összefogott kezeimet, hogy halvány csókot nyomhasson rájuk. - Úgy érzem Beth... Te vagy a fény a sötétségemben.

-Te pedig az enyémben. - sóhajtottam fel, fel sem fogtam mi csúszott ki a szájamon és mikor rádöbbentem szavaimra vörös arccal kikerekedett szemekkel pislogtam fel Mancsra, aki elnehezült légzéssel meredt vissza rám. - Te vagy a-a csillag. A nagy-kutya. A Szíriusz... A legfényesebb csillag.

-Az a mi csillagunk Beth. - csóválta meg a fejét lassan és kezeimet fogva finoman közelebb vont magához. - Az már a mienk Beth... Örökké. Bármi is lesz... - azzal két tenyere közé fogta arcomat és orrát enyémnek érintette. - Szörnyűségek jönnek, tudom. Sötétség Beth. Elnyelő, feneketlen sötétség, de... De tudom nem takarhatom el a szemedet a kezemmel és nem állhatok eléd élő pajzsként... De... Együtt túléljük. Mindannyian túléljük és... És én vigyázni fogok rád. Ahogyan Minnie is mondta. Vigyázok rád. Vigyázok. - susogta és homlokát enyémnek nyomta. - Ígérem nem esik bántódásod. 

...

...

...

...

...

...

Őszintén? Fogalmam sincs, hol kezdjem... :]

Konkrétan eltelt több mint egy egész hónap... 

És... Lehetnek kifogásaim? Legyenek? Valahogy könnyebb lenne, nem? 

Szóval eltelt egy hónap. 

Tudjátok, mikor elkezdtem ezt... Publikáltam x-hetente kétszer-egyszer... Félszer? Valahogy bennem volt az, hogy... Akkor ezt most végig akarom vinni. Meg szeretném írni az egészet. Az elejétől a végéig. Mert én is annyi jó, befejezteln sztorit olvastam wattpadon. És egyiknek sem értettem az íróját. Miért hagyta ott? MIért hagyta ott úgy, hogy olvasták? Hogy szerették? Hogy egy jó sztori volt? 

Az elmúlt egy hónapban kicsit megborultam. Azt mondanám, semmi komoly... Mert nem ért semmi... Semmi tragédia... Vagy hogy is mondjam. Lényeg a lényeg a művészi melankóliám néha fel-fel üti a fejét és most egy kicsit több ideig tartott. Kicsit átgondoltam itt körülöttem a dolgokat és rájöttem, hogy megint kicsit céltalanul bolyongok a kis világomban. És ezzel talán nincs semmi baj. Mert még előttem van egy egész élet. Rengeteg idő. És rengeteg lehetőség is. 

Viszont. Visszatérve a sztorinkhoz. Úgy érzem ti ezért vagytok... Vagyis lennétek itt ugye. 

Szóval kimaradt egy hónap. És... Kicsit úgy érzem, a ti lelkesedésetek is alábbhagyott? Mármint. Nem tudom nektek mit jelent ez a sztori... Hogy várjátok-e a részeket, izgatottan... Vagy csak ha jön egy új rész kényelmesen, unatkozva végigörgetitek a wattpadot és rábukkantok, hogy "jé itt is van egy új rész"... 

Ugyanis... Kérlek szépen, mindenki legyen nagyon, nagyon NAGYON őszinte. Mert ez most tényleg fontos. 

Nem tudom ki-hogy csinálja, de én az elején eldöntöttem, hogy próbálom... Amit lehet a saját "ízem" szerint legyártani. És előadni. Én nem fogok köszönőfejezeteket kitenni. Nem fogok szabadkozni, vagy nem szabadkozni. Mert ez most kicsit nem rólam szól. Vagyis. Félig. A döntés fele rajtatok, a másik fele rajtam áll. 

Szóval legyetek őszinték. És tudom. Senkinek sincs kedve az alapvetően is zsúfolt időbeosztásában időt találnia minden féle hasonló dologra... De kérlek... Könyörgöm. Ha csak egy öt percre is. Mindenki írja le minden... MINDEN gondolatát ezzel a regénynek nem nevezhető kis "sztorival" kapcsolatban. Jót. És rosszat. Mindent. Kérlek. 

Igen. Mindent. Mert félek, felmerültek azok a kérdések bennem, amik megingatják az alapvetően stabilnak tűnő várunk falait. 

Én vagyok az író. De a döntések pályáján instabil lábakon mozgok... Nem is vagyok író. Inkább csak egy... Nem is tudom... Mindegy. Lényeg, a lényeg. 

Itt vagytok-legtöbben- a kezdetek óta. Közben estek ki és jöttek új emberek. Mindig voltatok annyian egy-egy fejezet alatt, amit szerintem ez a firka nem igazán érdemel... Mert rengeteg, ténylegesen színvonalasabb fanfictionok is vannak itt fent. Szóval tényleg úgy érzem nem érdemlem meg ezt. És ha ez nem lenne elég, most még hálátlannak is érzem magamat, hogy a feladással szemezek drámai letargiám ködében. Mert ti aztán tényleg nem érdemlitek ezt meg. Vagy... Lehet csak túlgondolom és igazából nektek mindegy. Nektek mindegy, nem? Mármint... Most nem adott hozzá az életekhez semmit... Maximum csak elvett az ötezer szavas fejezetek... 

Kicsit túlgondolok mindent, ugye? Lehet csak annyit kéne kiírnom, hogy "Ennyi vége, kösz hogy itt voltatok pusz"... De ez meg... Nem érzem elégnek. Mostmár tartozok annyival, hogy befejezzem nem? Amit elkezdtem... Vagy tényleg csak túlreagálom? De mégiscsak itt vagytok mindig. És az annyival jobb sztorik helyett ezt olvassátok... 

Egyáltalán... Azt szeretitek amiről írok? Vagy ahogyan írok? 

Ha lenne másik... Lenne másik könyv... Azt elolvasnátok? Vagy az már nem lenne olyan... 

De igazán nem tudom... Én szeretek itt lenni. Veletek lenni. Újra élni a kommentjeitekben azokat az érzelmeket, pillanatokat és ötleteket, amikből mind összegyűrtem ezt az egész színes, káoszos masszát... 

Szóval... Amint látjátok, kicsit most tényleg a földön vagyok. És nem sajnáltatni jöttem magamat... Csak mielőtt bárki pánikba esne, ez lehet csak átmeneti borulás... És a következő fejezetnél... Ha lesz... Már el is felejtem ezt a dilemmát... 

Ne érezzetek semmit kötelezőnek, jó? Tényleg. Bármit is írtam az előbb. Ennek ellenére az sem baj, ha senki nem ír semmit. Tényleg. Akkor is lesz valami. ígyis-úgyis lesz valami. Már csak az a kérdés, hogy mi? 

De hogy ne csak rólam szóljon... Innen is mindenki előtt földiglen hajolok. Már két hónapja járunk újra iskolába és... Brutális, tudom. Én sem tudtam még visszaszokni, pedig próbálkozom. De ma volt egy plusz napunk... És mindjárt ősziszünet... Szóval senki se ijedjen meg. Ahogyan attól se keseredjünk el, ha valami nem sikerült. Nem sikerülhet mindig minden. Az utóbbi egy hónapban nekem például semmi sem sikerült. De most itt vagyok. És ti is itt vagytok... Szóval az állítás máris megbukott. Mert igenis sikerül sok minden, amit talán nem is ismerünk el magunknak, pedig nagy dolog. Köszönöm, hogy ma is felkeltetek. Ma is sírtatok. Ma is mosolyogtatok. Ma is beszéltetek. Ma is csendbenmaradtatok. Ma is aludtatok és ma is voltatok ébren. Köszönöm, hogy ahányan maradtunk... Most itt vagyunk. Köszönöm, ha végigolvastatok minden. Minden szót. De az sem baj ha semmit és csak ezt látjátok. Köszönöm, hogy végiggörgettétek ezt. Hogy volt kedvetek hozzá. Hogy volt erőtök hozzá. Egyszerűen köszönöm. Köszönök mindent. És még visszatérek ígérem. Ide. Vagy máshova... Előbb... Vagy utóbb... De visszajövök. 

A kommentjeiteket láttam és egyszerűen kicsit most nehéznek érzem a válaszokat. De próbálok itt lenni. Fejben. Lélekben és szívben is. És... Megszakad a szívem attól a szeretettől amit akkor éreztem, mikor az a két ember rámírt, hogy "hol vaaagy? nem szoktál így eltűnni... Nagyon menő a profilod, mikor lesz folytatás stb".... Tudják, hogy kik ők.... Azthiszem ott megtelt a szívem ezzel a forró, sűrű, mézes érzettel és nagyon szeretve éreztem magamat. Válaszolni viszont még mindig nem válaszoltam. Majd fogok. Mindenkinek. Csak... Egy kis időt kérek még. Mert nem érdemlitek meg, hogy félvárról, sietve odavakkantott válaszokat kapjatok azokra a drága üzenetekre. Ez mindenkire vontakozik. A csellós lánynak, a folyton szivecskésünknek is, a kékhajú bölcs tündérnek is, annak is aki olyan édes és meri kifejteni az ötleteit gondolatait... És persze itt vannak még azok a drága lelkecskék is, akik nem állnak meg egy kommentnél, hanem teleszórják vagy hatvannal... És nem is beszéltem azokról, akik mindig szívesen beszélnek az élményeikről és érzelmeikről... A sapkátlanok klubja inaktív... Ahogyan az "ássuk el xy"-t is... De... Azt hiszem mind tudjuk, hogy ebben a pillanatban rájöttem, hogy... Blabla... Majd. Még rágódom egy picit rajta. :]

<3 

Jó éjszakát és reggelt és délelőttöt és délutánt... MINDEN jót :D