Néma csend uralkodott az irodában. Dumbledore az íróasztalára támaszkodva, átható kék tekintetével minket szemlélve, néma derűvel szája sarkában pislogott ránk már lassan öt perce.

McGalagony összeszorított ajkakkal, remegő orrcimpával ácsorgott a zárt ajtó mellett.

Mancs elterpeszkedve a székében, unottan és parázsló tekintettel méregette a különféle, arany, álságdetektorokat az iroda egyik sarkában. Én pedig zavartan néztem Fawkes fenséges vonásait. A főnix is engem figyelt. Aztán végül földöntúli hangon felsüvöltött és meglebbentve hatalmas, tüzes szárnyait, váratlanul átlibbent a székem karfájára. Nem ijedtem meg. Inkább csak kíváncsian szemléltem meg közelebbről a hihetetlenül ritka, hihetetlenül érdekes és gyönyörű madarat.

Az szakított ki mindkettőnket a bámészkodásból, hogy Dumbledore megköszörülte a torkát és végül szolid mosollyal helyet foglalt székében és összekulcsolva ujjait ránk mosolygott.

-Nos... Örömmel látom ezt a párost az irodámban, újra. - utalta az év eleji incidensünkre, mikor Remus nagy fejfájására, a tetőről kellett kettőnket leszedni. Azóta is voltunk fennt sokszor, csak akkor már nem vett észre minket Sinistra sas-szeme. Mondjuk belegondolva sokszor jártunk már itt. Évente sokszor. Minimum ötször-hatszor is megjártuk az utat. Néha ketten, néha a többiekkel. Bele sem mertem gondolni, hogy Mancs mennyiszer lehetett itt külön. Csupán ebben tanévben, minimum tízszer küldte fel McGalagony az órájáról. - Ez úttal mibe keveredtek, Minerva? - fordult McGalagony felé, aki erre kihúzta magát.

-Nos Albus... Minden bizonnyal jól tudja, hogy egyenesen megtiltottuk Roxmorts látogatását a halálesetek óta... De úgy tűnik Lupint és Blacket még mindig nem érintik a szabályok. - Mancs felvont szemöldökkel összefonta maga előtt karjait én pedig lesütöttem a szememet. - Mint kiderült... Black szinte napi szinten ruccan ki, Lupinnal karöltve, fittyet hányva a saját testi épségére és még Lupint is bajbakeveri. Nem mintha Lupin ártatlan lenne. Délután egy órára se volt hajlandó befáradni, hanem inkább lent kóborolt a faluban. Ahol köztudottan hemzsegnek az éhes halálfalók. Felelőtlen bagázs. De kezd elegem lenni Albus, hogy a mélyen tisztelt páros, még mindig ilyen könnyen hágja át minden szabályunkat, ezzel a saját épségüket és diáktársaik életét veszélyeztetve és...

-Köszönöm Minerva. - vágott a szavába finoman Dumbledore. - Úgy hiszem, megoldom innentől fogva. Nyugodtan pihenjen le.

McGalagony dühtől sápadtan távozott és ahogy becsukódott mögötte az ajtó Dumbledore hosszasan felsóhajtott.

-Mi történt a szemöldököddel és a száddal Sirius? - kérdezte végül Mancsra pillantva.

-Verekedtem. - felelte rezzenéstelen arccal és csak azért sem pillantott felém.

-Lám. Mire számítottam? - mosolyodott el derűsen az igazgató, majd az asztala egyik sarkán terpeszkedő doboz felé bökött. - Van csokoládébékám, kértek?

Gondolkodás nélkül kezdtem el hevesen bólogatni, mire jóságos mosollyal intett és két csokoládé is landolt előttem.

-Köszönöm. - mosolyogtam csillogó szemekkel és buzgón bontogatni is kezdtem.

-Gyűjtöd a kártyákat, vagy csak a csoki? - érdeklődött Dumbledore kedvesen.

-Csoki. - válaszolt helyettem Mancs rám se pillantva. - Köszönöm, nem kérek.

-Te tudod ifijú-úr. - Dumbledore magának is vett egyet, majd a csomagolást bontogatva hátradőlt székében. - Akkor menjünk sorjában fiatalok. Mi is történt most éppen pontosan?

-Kiszöktem egyedül Roxmortsba. - nyeltem le a falatot és közben kihangsúlyoztam az "egyedül" részét a mondatnak. Dumbledore bólintott, majd Mancsra nézett.

-Nos. Elkaptam Lizt és kényszerítettem, hogy velem jöjjön.

-Dehogy kaptál. - vágtam a szavába összeszűkült szemekkel. Mancs állta a szemkontaktust. Nem. Most én viszem el a balhét Black.

-Lupin rosszul tudja, mert módosítottam az emlékeit és rosszul emlékszik. - fordult el tőlem Mancs hevesen.

-Szóval tiltott és veszélyes varázslatot alkalmaztál? - kérdezte komolyan Dumbledore, mire ledermedtem. Mancs pedig lazán bólintott. Szórakozik?! Ezért azkabanba is zárhatják! Najó. Talán nem, de azért...

-Aki itt hazudik, az Black. Történetesen be van fenyítve, ha nem viszi el a balhét, akkor megölöm a kishúgát! - húztam ki magamat. Mancs felvonta a szemöldökét, Dumbledore pedig érdeklődve figyelt.

-Mondom, hogy Lupin teljesen kattant. Rosszul végeztem a bűbájt. - emelte meg a hangját Mancs.

-Nem látja, hogy milyen rossz színész? - szájaltam vissza a csokim megmaradt, izgő-mozgó fejével gesztikulálva.

-Ha megengedi, helyrehozom a hibát és az igazgatóúr is láthatja majd, hogy én kevertem bele Lupint.

-Történetesen Black az, aki remeg a félelemtől és félti a húgát, szóval rúgjon ki engem. - vágtam rá rögtön.

Mancs már nyitotta volna a száját, de Dumbledore békésen felemelte kezét. - Történetesen mindketten pocsékul hazudtok egymás előtt. - csak ennyit mondott.

-A család szégyenfoltja. - Phineas Nigellus Black pedig ebben a pillanatban kotyogott közbe. A többi portré vagy halkan kuncogott, vagy gúnyosan mosolygott. Milyen meghitt.

-Dugulj be, öreg Tata! - vetette oda kapásból Mancs, mire Dumbledore szórakozottan felvonta a szemöldökét.

-Najó... Történetesen ismerlek mindkettőtöket elég jól... - kezdte és hosszú, öreg ujjai közt érdeklődve forgatta a csokibékája kártyáját, amin az ő arcképe díszelgett. - Szörnyen előnytelen ez a fénykép. Túl görbe az orrom. - jegyezte meg töprengve, majd végül visszanézett ránk. - Van valami remek indok, vagy elengedhetlek titeket?

-Mi?

-Nincs, mennénk már. - vágtuk rá egyszerre. Majd mindketten rámeredtünk Mancsra. Aki még mindig farkasszemet nézett a régi Black-igazgatóval.

-Ezt öröm hallani. Minden bizonnyal mindhármunknak fárasztó napja volt. - nevette el magát Dumbledore, majd azért feljebb tolta félholdalakú-üveggel illesztett aranyszemüvegét. - Kérlek ne nagyon menjetek le újra a faluba, csak ha nagyon halaszthatatlan a dolog és akkor is csak kettesben. Mindketten tehetségesek vagytok, de kérlek Sirius vigyázz a kisasszonyra. Nem kérdem meg, miként jutottatok le, de ez maradjon a ti titkotok a többiek előtt is. Több diákomat nem akarom ott látni.

-Ez milyen fényt vet magára a szülők szemébe? - érdeklődött Mancs beletúrva fekete tincseibe.

-Csak a hetedévesekkel vagyok elnéző. Is ott se ám mindenkivel. Csak a hasonlóan tisztaszívűekkel, mint ti. Azért tényleg nem ártana, ha jobban figyelnétek a biztonságtokra. További jó éjszakát, nekem most rohannom kell a Wizengamot-ba, félő, hogy már késésben vagyok. - pislantott sietve a varázslatos órájára, miközben magára kanyarította csillagos köpenyét. - Ügyesen, aztán remélem januárban már nem lesz még dolgunk egymással. Vegyetek csokit és mondjátok azt, hogy kemény büntetőmunka vár rátok. - kacsintotta sietve Dumbledore, azzal már el is tűnt a kandallóban felvillanó zöld lángok nyaldosó tüzében.

Nem kellett kétszer kérni vettem még egy brekkencset, majd megilletődötten pislantottam fel, mert Mancs kiismerhetetlen tekintettel állt fel a székéből. Gyorsan követtem a mozdulatban és a tallárom zsebébe gyűrtem a csokik csomagolását. Vagyis Mancs zsebébe. Vagyis Mancsnak tallárjának zsebébe, amit én viseltem. Huh. Ez nehéz volt. Sirius minden szó nélkül megragadta szabad kezemet és maga után húzva már kint is voltunk az igazgatói irodából. Fawkes még rikoltott valamit én pedig integettem neki, de aztán bezárult az ajtó.

-Haladjunk sorjában... - kezdte halkan morogva Mancs, ahogyan a kőszörnyet is magunk mögött hagytuk. Nem tetszett a dühös tűz szemében.

-Okés. Kérsz csokit? - kérdeztem miközben sóvárogva beleharaptam.

-Mi a francot kerestél Pipotyival Roxmortsban? - torpant meg Mancs a folyosó közepén. Tekintete valósággal égett. Én meg meglepetten meretdem fel rá. Honnan tud róla?

-Igen Beth tudom. Van térképünk, meg minden. Szóval ne tervezz hazudni. - dörrent rám, mire kifújtam a szemem elé göndörödő tincseimet.

-Nem terveztem. Neked soha.

-Kössz. És? Mi a francot csináltál Pitonnal abban az átkozott faluban? Elrabolt? Mert akkor holnapra újabb halottal bővül a lista. - szorult ökölbe a keze.

-Nyugodj meg Mancs...

-Nem nyugszom! Ne kérd ezt Betty, mert nem tudok. Csak rohadtul szét akarok valamit rombolni vagy Piton képét, vagy Regulusét, vagy az apámét... De ha úgy alakul egyenesen Voldemortnak fogom eltörni az orrát... Ja várj. Neki nincs mit. - nevette el magát félig bosszúsan, félig dühösen Mancs én viszont csendesen megfogtam a kezét és a fáklyák félhomályában felmosolyogtam rá.

-Igazam volt Mancs. Én mindig tudtam, hogy mindenkinek van szíve és... - Mancs kikerekedett szemekkel, elborzadva meredt le rám.

-Viccelsz velem? - nyögte végül ki megremegő hangon. - Elizabeth. Ez kibaszottul nem vicces.

-Perselusnak is van. Egész délután vele voltam és visszakaptam a barátomat. Mert képzeld ma volt a szülinapja és csak én tudtam róla és megérdemelte, hogy nekiadjam ezt a röpke fél napot és... - nem tudtam folytatni, mert Mancs a szájamra szorította a mutatóujját.

-Szóval jól értem? - kérdezte halkan érces hangon. Nem értem. Nem tűnt túl elragadtatottnak. - Jól értem, hogy szánt szándékkal... Az után, hogy kis híján halálra sebzett az a kígyó... Te még... Te még voltál képes és hozzászóltál és megölelted és megünnepelted a születésnapját? - hangja fokról fokra emelkedett a végén pedig valósággal arcomba csattant dühe. Nem értem mi baja. Perselus tényleg jó ember. Én csak tudom hisz... - Egy halálfalóval vagy képes összeállni?

-Pers a barátom. - vágtam a szavába. Olyan dühödt, mély, morgás szakadt fel torkából, hogy láttam magam előtt a vicsorgó, hatalmas, fekete ebet.

-A barátod... - ismételte meg rekedten elsötétülő szemekkel. - A barátod... A barát, aki rohadtul a fejedre szarik lassan már másfél éve. Aki nem is kommunikál, ha te nem keresed... Aki meg sem köszöni, hogy kiállsz érte... A barát, aki eltaszít... Aki ignorál... Aki semmibe vesz. A barát, aki képes lenne megölni?! - kiabálta idegesen.

-Valahogy úgy. - bólintottam végül, lesütött szemekkel. Sajnos nem volt hülyeség amit mondott. - De Mancs... Pers nem csak ilyen... Pers az, aki komorság és ridegség mellett szerethető és ő is szeret. Aki nem engedte, hogy elessek, mert mogorván de megtartott. Aki mindig ott volt nekem és...

-És aki egy kibaszott sötét-mágia-fanatikus! Áthív pizsipartizni és inferusként távozol! Nyisd ki a szemedet Beth, az ég áldjon meg! - tajtékozta Mancs. - Az igazi barát, az James és Peter és Evans. Piton nem az. Nem. Ne keverd össze az ellenséget a baráttal. Az utálatot a szeretettel!

-Én nem keverem össze. - tiltakoztam, Mancs viszont ekkor egy lépéssel hátrált tőlem.

-Megnyúzom. Én megölöm. - szemei csak úgy villogtak a sötétben és tudtam, hogy Persről beszél. - Kihasználja a dög, hogy naiv vagy. Egy kis csillogó szemű, tündér. Egy angyal. És úgy csavarja a fejedet, úgy befolyásol, ahogyan kedve tartja. Rohadt mardekáros. Egy utolsó kígyó. Nem is kígyó. Féreg. Így merjen szórakozni veled és... - nem is fejezte be, helyette csak előkapta pálcáját farzsebéből és sarkon fordulva döngő léptekkel, mélyen morogva megindult.

-Mancs! - kiáltottam utána rémülten és még a kezemből kieső csokibékával sem foglalkoztam. - Mancs! Állj meg! - de Mancs nem állt meg. Sápadtan rohantam utána, de bármennyire tempóztam, magasabb volt nálam és képtelenség volt beérni. Egyszer kétszer megbotlottam a földön húzódó tallárjában, de az volt a legkisebb gondom.

Már a konyha folyosóján jártunk, mikor a fáklyák hideg fényében a folyosó végében feltűnt egy csapat mardekáros. Nem értettem, mit csinálnak takarodó után itt kint, de ötöd-negyedéves-formának tűntek.

Gyanakvó értetlen pillantást vetettek rám, de látva Sirius dühtől és gyűlölettől vibráló tekintetét rémülten húzódtak el. De legalább végre beértem a nagy-hőst.

-Mancs ne legyél forrófejű. - ziháltam. Túl sok volt a futásból.

-Helyette ölbe tett kézzel tűrjem, hogy a rohadék bolondot csinál belőled? Inkább a halál. - vetette oda Mancs, mire ajkamba haraptam. Ettől félek én is.

-Perselus nem csinál semmit. És mégis mit tervezel? - ragadtam meg a kezét, mikor lefékezett a mardekárosok klubhelyiségét rejtő fal előtt.

-Te itt maradsz. - meredt végre rám. - Menj vissza a klubhelyiségbe. Éljen a Sötét Nagyúr! - fordult a falhoz, mire abból kibontakozott a klubhelyiségük ajtaja. Ne csináld Mancs. Meg se lepődtem, hogy tudja a jelszót. Ő mindent tud. - Felfuvalkodott pöcsfejek. Esküszöm felgyújtom a kígyófészket.

-Sirius. - kaptam levegő után, de a következő pillanatban már be is csukódott mögötte a zöldre mázolt, kemény, faajtó.

Kezemet tördelve figyeltem az újjá fallá váló titkos ajtót. Szólnom kell Jameséknek. De akkor addig ki van Manccsal?

-É-éljen a S-sötét Nagyúr... - dadogtam végül meggondolatlanul és a következő pillanatban már rémülten ugrottam be a sötét és vészjósló klubhelyiségbe. Az egyik hatalmas, méregzöld, bársony kanapén mögé ugrottam fedezékbe a tekintetek elől.

Meg kell hagyni, jártam már párszor itt... De most volt először alkalmam megfigyelni diákokkal együtt. Most égett minden gyertya és fáklya. És bár sötétebb volt, volt benne valami méltóságos, királyi fenköltség. Ezüstös képkeretek lógtak a szürke falakon. Cifra, díszes szőnyeg borította a kőpadlót. Antik, drága bútorok. Zöld, bársony kanapék és fotelek. És micsoda kilátás a Roxforti tóra!

Ledobtam vállamról Mancs tallárját és rádöbbentem, hogy meleg van. Hidegebbre számítottam. Mostmár csak Mancsot kell megkeresnem és... Nem tudom. Valahogy kereket oldani a kígyóbarlangból. Kipislogtam hát a kanapé mögül.

Nem voltak sokan. Pár hatodéves mardekáros lány-akiket a hopponálási vizsga felkészítő kurzusáról ismertem fel-, zöld, selyemköntösben, drága hálóingekben ültek nem messze tőlem és éppen az egyikük új gyűrűjét nézegették. Rajtuk kívül még volt egy harmadéves csapat, akik franciakártyáztak. Utána már csak magányos embereket találtam egy-egy kanapéba, fotelbe süppedve. Házit, beadandót körmölve, könyvet lapozva, varázslatokat és pálcaintéseket magolva. Egy srác a seprűje nyelét tisztította, egy másodéves copfos lány pedig szemöldökráncolva nyomkodta a patkánya hasát.

Aztán egy seperc alatt történt minden és nem kellett tovább keresnem Mancsot. Dühödt ugatás és kiáltás közti rekedt és mély hang szelte át a nyugodt csendet. Aztán egy fájdalmas kiáltás követte én pedig rémülten, pálcámat megmarkolva ugrottam fel. A hatalmas, ezüstkeretes kandalló narancsos tüze bevonta az előtte fetrengő alakokat. Innen is felismertem Pers vézna, egyenesen törékeny testét és Mancs iszonyatos dühvel vágta öklét orrához. Aztán újra és újra. Mancs. Ne tedd, amit ne tennél.

De feleszmélni se tudtam, mert ekkor valaki hirtelen elkapta a grabancomat és könnyedén, a következő pillanatban cipőm már nem érte a földet.

-Nézzétek mit fogtam! - harsány és éles kacaj harsant és az erős vasmarok gazdája könnyedén megrázott, mint holmi rongybabát. - Megérkeztek az oroszlánok! Betolakodók! - kiabálta a mardekáros. - Ki vagy szépségem? - fordított magával szembe én pedig rémülten kapálóztam. - Lupin! Héjj! Itt van a kicsi-Lupin! - azzal könnyedén felugrott az egyik nagy asztalra és magasba emelt. - Mit fogtam!

Ekkor ismertem fel a félelmetes és ádáz vonásokat és szörnyülködve összerándultam. Az ifjabbik Bartemius Kupor. Ne. Mancs, miért kellett?

-Lám csak! Miféle egerek élnek itt! - félelmetes volt. Mint megpiszkált darázsfészek, gyűltek az asztal köré a kaján és kíváncsi, zümmögő mardekárosok. És egyre többen lettek csak. - Mit csináljunk vele? - tartott magasba Kupor nevetve. Biztos nagyon szórakoztatta, hogy olyan pici vagyok, hogy kedvére emelgethet. Mint egy kismacska. Rémülten kapálóztam markában és hiába néztem a körénk sereglő zöld nyakkendős diákokat, egyiken sem látszott más csak káröröm és élvezet.

-Szórakozzunk Barty! - kurjantotta be egy széles vállú, tagbaszakadt ötödéves.

-Szórakozzunk! Péntek este van! - lendített a magasba Kupor kacagva, majd lebiggyesztette a száját. - Ó. Mindjárt sír a kis oroszlánkölyök. Majdnem meghatódtam! - egyöntetű nevetés hangzott fel. Aztán Kupor elkomorult és kifacsarta kezemből a pálcámat, hogy szikrázó szemekkel meredhessen az enyémekbe. - Most pedig lenne pár kérdésem, hogy mégis mit csinálsz itt? Nálunk? Gondolom nem teázni jöttél. Mit akarsz, kis félvér?

De mielőtt válaszolhattam volna, fehér fénycsóva villant és Kupor elejtve engem, liluló fejjel kapott torkához.

-Ne nyúlj Bethez, te rohadék! - üvöltötte magából kikelve Sirius, aki a következő pillanatban megcsavarva csuklóját már egy újabb átkot küldött Kupor felé, aki ettől felkiáltott fájdalmában. Kezén vörös, gennyes kelések bújtak ki.

De mielőtt magamhoz térhettem volna, Mancs már fel is rándult és a következő pillanatban, kötelek fonódtak szorosan rám. Felpillantva éreztem, hogy megfordul a gyomrom az idegességtől. Mancs szikrázó szemekkel, mellkasa előtt összefont karokkal lógott fejjel lefelé a levegőben, mint akit egy láthatatlan kötéllel a bokájánál fogva lógatnának le a plafonról. És úgy tűnt fogvatartója száját is kipeckelte valami bűbájjal, mert ajkai nem mozdultak. Mintha ragasztót használtak volna. Ettől függetlenül állkapcsa kiugrott és árulkodott dühéről.

-Két legyet egy csapásra. Egy véráruló és egy félvér. Igazi veszedelem vagy Black. - dörzsölte nyakát Kupor, akinek keze és légzése is rendbejött időközbe. - Csak ennyien vagytok, vagy a Nyápic-társulat többi tagja is itt bujkál? Potter? És a dagi-peti? Meg ott van még a sebhelyes nyakigláb. Az a bátyád, nem kisbogár? - fordult felém mézes-mázosan.

-Kösz Reg. - tette hozzá végül, elfordulva tőlem. Szemeim kikerekedtek. Valóban Regulus szegezte pálcáját a kipeckelt, levegőben lógó Mancsra. De ez nem az a Regulus volt, akit én ismertem. Ez egy beesett arcú, karikás szemű, üres tekintetű Regulus volt. Nem is pillantott Kupor felé, csak némán, élettelenül meredt fel bátyjára.

-Reg... - susogtam döbbenten. Már nem volt balján kötés, egész egyszerűen felvállalta, hogy halálfaló. Merlinre. Igaza volt Mancsnak. "Elcsesztük." De nem csak ő. Én is. Nagyon. Ez mind az én hibám... A mi hibánk.

-Nem beszél, kussol. - förmedt rám Kupor, majd végigmért. Mint piacon a húst szokták. - Talán értem, miért van a fél évfolyamom oda érted, Lupin. Szeretsz játszani?

Oda van értem a fél évfolyam? Mi? Ezt meg honnan veszi? Egyáltalán mit akar csinálni velem?

Meg sem várta a válaszom, mutatóujját végighúzta arcomon. Beleborzongtam érintésébe. De nem a jó értelemben. Ez nem olyan volt mint Mancsé. Féltem tőle. A jeges tekintetétől. És a karcos érintésétől. Úgy éreztem, körme simán felszakíthatja bőrömet.

-Mi folyik itt? - a diákoktömeg egy emberként nyílt szét a megjelenő prefektus előtt én pedig elakadó lélegzettel pislogtam Perselus irányába. Úgy tűnt félnek tőle. Valóban... Olyan komor volt, érzelmetlen és vontatott. Arca vérben úszott, orra pedig a szokásosnál is kampósabbnak tűnt.

-Piton! Ezt nézd! Miket fogtunk neked. Black és a kis Lupin. Micsoda páros!

Persszel egy pillanatig meredten pislogtunk egymásra. Végül én törtem meg a szemonktaktust és lesütöttem a szememet.

-És mit keresnek itt? - kérdezte a szokásos vontatott unott stílusában.

-Nem válaszolt Lupin. Igaz? - fordult hozzám Kupor, aztán teljesen hirtelen pofonvágott. M-mi?

-Megütsz egy lányt? - szólalt meg hirtelen Regulus. Hangja rekedt volt, mintha legalább két hónapja egy szót se szólt volna. De érződött még így is benne egyfajta megvetés.

-Félvér. És griffendéles. Naná. Kétszer is... - azzal felemelte újra kezét, de ekkor hátrabukott és felhörgött. Valami varázslat eltalálta. Elborzadva figyeltem, ahogyan lefordul az asztalról, aztán megpillantottam egy meztelencsigát. Azt köhögte fel?

Mancs volt. Hát persze. Tud nonverbálisan varázsolni. És míg pillanatnyi zavar támadt én sebesen felpillantottam Mancs felé. Igen. Szemei villámokat szórtak és abban a pillanatban rejtette vissza ingujjába pálcáját, mikor rámnézett.

-Black volt! - visított hirtelen fel egy ötödéves, nyuszifogú, rövidhajú lány és rámutatott Mancsra.

-Csupa meglepetés ez a véráruló. - köhögte Kupor és kiköpött két utolsó csigát. - Majd akkor legyen nagylegény, mikor a kis barátját kicsináljuk.

-Teljesen hülyék vagytok. - szólalt végül meg Pers és lenéző pillantásra méltatott engem. - Könnyű úgy győzni, hogy egy gyakorlatilag harcképtelen kicsit elejtesz, hogy törbe csald a házőrzőjét. Elég gyáva dolog. - és meglepő dolog történt. Mert a mardekárosok többsége egyetértően morajlott fel.

-Azt akarod, hogy elengedjük őket? - kérdezte Kupor értetlenül.

-Dehogy. Bár teljesen felesleges itt tartani őket, semmi hasznunk nincs benne. - dugta zsebre Pers a kezét.

Aztán Pers megfordult és elvonult a hálótermük felé. Látszólag, mert alighogy eltűnt, pár percre rá Lumpsluck totyogott be a klubhelyiségbe elég dühösen.

Mancs sápadt volt, mikor végre magunk mögött hagytuk a mardekárosok klubhelyiségét. Megúsztuk egy karcolás nélkül. Mindketten.

-Jól vagy Mancs? - törtem meg végül a köztünk húzódó csendet, miközben a klubhelyiség felé mentünk. Nagyon néma volt. - Mancs?

Ekkor aztán megtorpant és túlságosan komolyan pislogott le rám, ahhoz, hogy aggódhassak.

-Beth. El kell válnunk. Örökre. Ne találkozz velem többet, ne beszélj hozzám, ne gondolj rám, ne nézz, ne beszélj hozzám. Nem szabad. - azt hittem viccel, de teljesen komolyan beszélt.

-Mi? - ráncoltam össze a homlokomat, Mancs pedig tincseibe túrt és nekidőlt a falnak.

-Nem az az ember vagyok, akit érdemelsz. - szólt halkan és kibámult a sötét, hóesésbe.

-Mancs... - kezdtem döbbenten, de a szavamba vágott.

-Látod? Erről beszéltem. Mindent elcseszek. Mert ilyen ember vagyok. Kapok egy pofont és a helyett, hogy tanulnénk belőle inkább kérek még egyet, hogy legyen indok a bunyóra. A saját testvéremet, nem tudtam megtartani. A saját barátaimat hagyom cserbe és vagyok faszfej mindenkivel. És neked nem szabad mellettem maradnod. Túlságosan szeretlek Beth ahhoz, hogy kitegyelek ennek az egésznek... - mutatott magára fintorogva. - Te ennél jobbat érdemelsz. Aki nem vakul meg a dühtől és a méregtől. Aki nem rángat bele minden kicseszett veszélybe. Mert én mindig benne leszek. Tetőtől talpig a balhéban és te nem ezt érdemled. Te sokkal többet érdemelsz. Ha nem jön Lumpsluck... Miattam megkínzott volna az a mocsok... Miattam. Ha én nem vagyok benne az életedben akkor megúszod ezeket... Te olyan embert érdemelsz, aki nyugodt. Aki nem csesz el semmit. Aki... - Mancs keserűen, lebiggyedt ajkakkal meredt ki a hóesésbe én pedig meredten ácsorogtam mellette. Komolyan ezt gondolja?

-Aki nem egy ilyen elcseszett alak, mint én. Aki nem olyan mint egy forgószél. Aki nem egy ilyen káoszos csődtömeg. - sütötte le a szemét. - Mert mérgező vagyok és túlságosan forrófejű és hirtelen haragú. És elveszett. Elvesztem Beth. Nagyon. És egy rossz ember. Aki önző és gonosz.

Sóhajtva léptem oda hozzá és derekát átölelve magamhoz vontam. Bárcsak magasabb lettem volna és nagyobb. És akkor ugyanolyan biztonságot adhattam volna neki, mint ő szokott-volt adni nekem. De csak könyökéig értem. De azért igyekeztem.

-Ez oké Mancs. Néha kicsit mind elveszünk. - susogtam és apró kezeimmel simogattam ingbe bújtatott hátát. - Emlékszel, hogy én mennyiszer vesztem el? És még mennyiszer fogok. De te mindig megtaláltál. És én megtaláltalak Mancs. Nem vagy rossz ember. Csak szeles. Aki annyira frissítő, lágy...

-Nem túl erős? Túl elsöprő? - kérdezte halkan, mire elmosolyodtam.

-Nem. Csak tökéletlenül tökéletes. Mindannyian rontunk el dolgokat Mancs. A lehető legjobb testvére vagy Jamesnek és a legjobb barát, akit lehet kívánni. És csak akkor hagyj itt, ha te is szeretnéd. Mármint ne hagyj itt, kérlek... Vagyis itt hagyhatsz, ha nagyon akarsz. Ahogyan neked jó. Én veled szeretnék maradni, mert nélküled nagyon nehéznek tűnik az élet... De ha menni akarsz, akkor nyugodtan... Csak kérlek, mégse... Mert... - nem tudtam befejezni az összegabalyodó gondolatfejtést, mert Mancs hatalmas keze arcomra siklott és finoman végig simítva arcélemen, államat érintve felemelte arcomat. Az a tekintet... Az a szótlan, csillogó pillantás. Nagyot kellett nyelnem és tétován megnyaltam kicsit kicserepesedett ajkaimat.

-Maradni szeretnék. - lehelte a csendbe és hüvelykujjával arrébb söpört egy kósza tincset.

-Velem? - hebegtem, mire elnyílt ajkakkal bólintott.

-Veled Beth. Nekem van a legnagyobb szükségem rád.

-Nekem pedig rád. - súgtam és lassan pislantva hagytam, hogy egyik kezét mezittelen combomra simítva felemeljen. Átfontam apró lábaimat derekán és így máris közelebb voltam az arcához.

-Szóval nem vagyok elcseszett?

-Nem. - susogtam szemeibe veszve és belelapultam hatalmas kezeinek érintésébe. Tenyerei forrók voltak és vibrálóak.

-Kicsit sem? - húzta el a száját Mancs, mire elmosolyodtam.

-Ahhoz korábban kell felkelned Black. - susogtam csillogó szemekkel. Mancs némán meredt le rám. Az arcomra. Nézte a szemeimet, majd pislantása lejjebb vándorolt. Kedvtelve megcirógatta tekintete súlyával az orromat, szeplős orcáimat, majd ajkaiba harapva megkereste a szájamat. Ezüstjeiben még mindig égett a tűz. De ezt már nem a düh és méreg táplálta. Hanem valami más.

-Szerettem volna beszélni az attrakciódról. Hogy jól bevetetted magadat, hátha elviszed helyettünk a balhét... - duruzsolta és közben arca megindult az enyém felé. Lélegzet elfojtva viszonoztam pillantását.

-Én meg arról, hogy te ezt nem engedted. - suttogtam és orrom nekiütközött övének.

-Olyan... Úgy parázslott a szemed Beth akkor. - susogta Mancs és szavai megrezgették az én ajkaimat is. - És... - egyre halkultak szavai. Végül nem értettem mit mondott, mert szája lassan rákóstolt az enyémre én pedig verdeső szívvel, ösztönösen átkaroltam nyakát.

Mancs ajkai finom táncot lejtettek az enyémeken, finoman, mégis határozottan mozdultak és magukkal mozdították az enyémeket is. Lehunytam a szememet és belevezetve ujjaimat Mancs fekete tincseibe bújtam még közelebb hozzá. Mancs egyik keze hátamon pihent meg, a másik viszont arcom mellett melegedett. Ujjaira pár szőke tincsem rágabalyodott, de hüvelykujja finoman cirógatta arcomat. Többet akartam. Hogy egész éjjel csókoljon, de hamar elszakadt. Hamarabb, mint kellett volna és mint szükséges lett volna.

De ahogyan kinyitottam a szememet és csillogó ezüstjeit megpillantottam, rájöttem, hogy igazából édes mindegy mit csinál. Csókol, vagy nem... Csak itt legyen velem.

Mancs némán nézett engem, finoman kisimítva pár tincset arcomból, majd óvatosan megérintette a bal orcámat. Ahol Kupor tenyere csattant. Lehetett volna erősebb is, de így is csípett még a helye. Mutatóujját elnehezült légzéssel húzta végig mentén, majd visszanézett a szemembe.

-Soha többet... Ígérem... Soha többet nem hagyom, hogy bajod essen. - hangja halk volt és karcos, de tekintete elszántan fénylett. Azzal a tipikus Sirius-elhatározással. - Lehet, hogy könnyen elcseszek mindent és a körülöttem állóknak folyton csak fájdalmat okozok... De esküszöm, hogy... Esküszöm, hogy... Nem engedem, hogy bántódásod essen. - fogta két hatalmas tenyere közé arcomat komolyan.

Még mindig nyakát öleltem és csendben pislogtam fel rá. Olyan...

-Mancs... - hebegtem és halvány mosolyra húztam az ajkamat. Nem akartam azt mondani, hogy ez szinte képtelenség. Hogy egy éven belül biztosan meg kell szegnie az ígéretét a mostani világra tekintettel. De aztán nem mondtam semmit. Helyette hittem neki. Tudtam, ha nem is mindentől... De amitől csak tud, minden áron, ténylegesen meg akar majd óvni. És meg is fog. 

Hm-hm... Jónapot, jónapot. Eddig csak ígérgettem, de ideje ténylegesen összekaparnom magamat. :]

Éppen ezért a mai rész nemcsakhogy nem késik és nem is siet... Hanem időben van. Azt hiszem... Haladunk? Khm. Najó. Az előző részben elfelejtettem megemlíteni ilyen kis apróságot, szóval majd most. Hogyaszonnya. 

PERSELUS SZÜLETÉSNAPI ZOKNIJÁRA EMLÉKEZNI KELL... Vagyis. Lehet. Nem érdemes elfelejteni, mert... Mert még fontos lesz? Egyszer? Khm. Igen. Majd még fontos lesz. Csak ennyit akartam mondani. Mert... Meg... Amúgy... Sok minden ilyen apróság még fontos lehet majd, de egyenlőre ennyit. És nem többet. 

Ahogy ígértem továbbá... Most jóideig nyugtunk lesz a halálfalóktól, meg Voldemorttól... Vagyis. Az előző fejezetek határozottan komorkásak voltak. De. Innentől azt hiszem többet kaphatunk Mancs és Beth rózsaszín világából, meg a barátaikból... Szóval. Most kicsit hátra lehet dőlni. Komolyan mondom. 

Ti vagytok a világ legcukibb emberei. De komolyan. -szerintem azért használom ennyiszer ezt a szót, mert annyiszor nem veszek komolyan sokmindent... Még magamat se, hogy próbálom éreztetni, ez most... Ez most tényleg komoly. TELJESEN komoly. De komolyan. Mármint. Tudom, hogy ettől mindjárt komolytalanná válik, de... Tényleg. KOMOLYAN mondom, hogy ez most komoly. HALÁL komoly. :]... Najó. Nem. Nem kell szmájli a közepére, mert ezzel tényleg komoly-BEFEJEZTEM.- Szóval ott tartottunk, hogy egy újabb hosszú bekezdést írok. Egy egész ódát. Ilyen hála-ódát. *tap-taps* *kitörli a szeméből a könnyeket* *szipogva folytatja* *és nem tudja miért beszél magáról E/3-omban? Ban? Ben?* *Demenjünkvissza a szemtörléshez* *aztán szipog* *fogja a rózsacsokrot a kezében.* *kicsit vérzik a tenyere, de kitédeke'* *Nem is tudom mi a lényeg* *szóóóóóval* *SZIPOG* N-nélkületek... *hüp-hüp* M-mhinhez... *kifújja az orrát* N-nem jöhetett... *elfelejtette a szövegét a kezéből puskázik* V-volna létre... Köszönöhöhöhöhöm. *és zokog* *taps-taps* *meghajlás?* *Meghajlás.* *köszönöm-köszönöm* 

Csak ennyit akartam mondani :]

AZOKNIFONTOS

Puszipááá :] 

<3