-Az ujjaim... - kezdtem félig nevetve, félig borzadva. - Nem... Nem mozdulnak! - kiáltottam fel és drámaian pislogtam le a vörösre fagyott ujjaimra. Szegények. Tényleg annyira le voltak fagyva, hogy alig éreztem őket. Peter mellettem fogvacogva felnevetett.

A következő pillanatban pedig iszonyodva sikoltottam fel, mert két, hatalmas, jéghideg kéz fogott rá a tarkómra. Egész testemben megrázkódtam és borzongva ugrottam arrébb a felkacagó Mancs útjából.

-Te kis... - kezdtem bosszúsan és újra ugrottam, mikor tenyereivel ismét felém kapott. - Hagyjál! Sirius!

Mancs csak nevetett, aztán könnyedén elkapta a derekamat és már vállára is kapott.

-Sirius Black! Tegyél le! Most! - sikoltottam nevetve. Kezei legalább olyan hidegek voltak, mint az enyémek. Mancs azonban csak nevetett.

-Dehogy teszlek. - vigyorgott és megpaskolta harisnyába bújtatott combomat. Így kezei már nem is keltették azt a jeges érzetet. Minden esetre örültem, hogy már beértünk a kastélyba a kinti hóviharból.

Szemforgatva pislogtam a lemaradó minket, savanyú pofával méregető Peterre. Látványától lehervadt a mosolyom és elcsendesülve pislogtam sápadt és szomorú arcára.

-Jól vagy Peet?

-Hm? - kapta rám a fejét, aztán sebesen bólogatni kezdett. - Ja. Tökre szuperül. - nem volt túl meggyőző, de ekkor Mancs is Peter felé fordult, én pedig fordultam vele... Petertől el.

-Jól vagy Patkány-pajti? - érdeklődött Mancs a maga stílusában és elengedve a lábamat megpaskolta Peter karját. A mozdulatától, kis híján fejre zúgtam róla, de még időben, lazán megragadta bokámat.

-Sirius! - nyögtem fel, mikor a megfordult erőktől, fejjel lefelé figyelve a mögöttünk elterülő folyosót, szabad kezemmel próbáltam szoknyámat a helyén tartani. Ha elengedem a mellkasomra hullik és bár harisnya van rajtam...

-Bocs Beth. - egy pillanatra még a szívem is megállt helyében, mikor lazán a bokámat húzva, visszadobott vállára, aztán idegesen szűkítettem össze szememet. Élvezi, hogy ilyen apró vagyok és kedvére játszadozhat az erőviszonyokkal. - Szóval?

-Jól vagyok Tapmancs. - Peter hangja meglepően ingerülten csendült, egyedül csak ökölbe szorított, húsos ujjait láttam belőle. Azzal megszaporázta lépteit és beérte az elől haladó Remus és James párost.

-Ezt meg mi lelte? - mormogta Mancs én pedig értetlenül és kicsit bánatosan csóváltam meg a fejemet. De későn jöttem rá, hogy nem láthatja.

-Lám-lám! A Tekergők! - csendült fel Marlene éles rikkantása a következő pillanatban pedig feltűntek látóhatáromban.

-Szia Elsie! - integetett fel Lily nevetve.

-Liliomom! - fordult hátra ragyogó vigyorral James rögtön és gyorsan felborzolta haját. Mancs alattam megadóan sóhajtott.

-Merre tartunk? - kérdezte közbe vidáman Marlene.

-Ebédelni indultunk, ti? - fordult feléjük Remus és közben táskájába tömte sapkáját.

-Mi is. - bólintott Lily és igyekezett figyelmenkívül hagyni Jamest, aki körülötte zsongott, mint valami lelkes legyecske. - Csak azt nem értem, miért jártok még mindig LLG-re ahhoz a féllábú őrülthöz.

-Mert valaki... - kezdte Mancs és nyomatékosan újra megpaskolta a combomat. - Nagyon lelkes és megint meggyőzött a tantárgy fontosságáról.

Marlene horkantva felröhögött, majd átkarolta Lilyt.

-Olyan lököttek!

-Miért? A számmisztika jobb? - ráncoltam az orromat bosszúsan, annak ellenére, hogy én még mindig a mögöttünk elmaradó folyosókat láttam reakciójuk helyett.

-És a jóslástan? - kérdezte kurtán Remus és hangján hallottam, hogy felénk fordul. - Annak mi a franc értelmét látjátok még mindig? Azt hittem, megkomolyodtatok és...

-Nézz a jövőbe! A csillagokra! - vágott a szavába fátyolos hangon Mancs. Új jóslástan tanárunk lett. És mióta ő tanít ezerszer viccesebbek az órák. Szépen fogalmazva, ugyanolyan őrült, mint mi.

-S láss, szellem szemekkel! - folytattam drámaian sóhajtva, majd Trelawneytől látott mozdulatokkal, ledermedtem, majd a mögöttünk maradó folyosó felé pillantva, széttárt karokkal felkiáltottam. - Gyermekem! Ez a zordó!

-Halál reád! - kontrázta Mancs Remus felé intve szabad kezével, másikkal még mindig engem fogott.

-Ti tényleg hülyék vagytok. - jegyezte meg James feltolva orrán szemüvegét.

-Jó, hogy erre rájöttél Potter hetedév végére. - vigyorgott(a hangja alapján) Marlene.

-Aucs! Ez azért fájt! - szólt rá Mancs és a szívéhez kapott.

-Igen Marlene! Ez erős volt azért! Szívd vissza! - helyeseltem rögtön, majd hangosan felkacagtam, mikor Marlene szürcsölős hangot hallatva beleszívott a levegőbe, mintha csakugyan "vissza tudná szívni" szavait.

-Rossz hatással vagytok egymásra. - jegyezte meg Rem rosszallóan, Manccsal viszont egyszerre nevettünk fel.

-Dehogy vannak. - rázta meg a fejét Lily mosolyogva én pedig ajkaimba harapva, kíváncsian füleltem a folytatásért. - Dehogy vannak Remus...

Mancs végezetül mégiscsak letett a konyha előtt válláról és míg James megcsiklandozta a körtét én sebesen lesimítottam szoknyámat. Péntekenként a konyhában ebédeltünk. És hogy miért? Igazából... Fogalmam sincs. Volt valami egyszerű abban, hogy csak mi voltunk ott és a sürgölődő házimanók... És a kaják, persze. És itt nyugodtan beszélgethettünk komoly, felnőttes témákról... Mint például, hogy a madaraknak van-e füle? Vagy miért szaporodnak tojással, ha ők is lehetnének elevenszülők... Vagy ha már itt tartunk miért olyan beteg a természet humora, hogy simán létrehoz egy kétméres nyakkal rendelkező, pöttyös, sárga, patás szamarat és egy egyszervú lovat... Vagyis inkább a fiúk röhögtek ilyen marhaságokon. Én még mindig rajongtam minden állatért.

Most úgy beszéltem, mintha már két hónapja újra járntunk volna a Roxfortba... Igazából, két napja, ha visszatértünk a szünetről, de miután rutinos diákok voltunk, sajnálatos módon túl gyorsan visszarázódtunk mind az unalmas(kit áltatok? Ilyen csapattal semmi sem unalmas!) hétköznapokba...

-Végül sikerült? - kérdezte teleszájjal Peter, így megcsodálhattuk rizzsel teli pofázmányát.

-Mi? - nyelte le a falatot Marlene, majd csettintett. - Igen. Dumbledore minket is felvett a Rendbe. Vasárnap este megyünk is gyűlésre az irodába.

-Letettük az esküt és már meg is kaptuk a főnixünket. - emelte fel pálcáját Lily büszkén, aminek fogójába valóban volt egy alig hangya nagyságú, kis főnix-kép. Közelebb kellett hajolnom, hogy ki tudjam venni az indafaragványok sűrűjében. - Te is csatlakozol Elle? Elvileg Frank és Alice most vannak Dumbledore-nál, Mary pedig még a szünet alatt csatlakozott. Na? - pislogott rám csodás zöld szemeivel.

-Én... - kezdtem zavartan, de megelőztek.

-Szó sem lehet róla, Elizabeth.

-Beth... - Remus magabiztosan rázta fejét, Mancs viszont bizonytalan, szomorú és kérdő tekintettel pislogott rám, mikor megtalálta aranybarnáimat.

-Pofa be. - intette le őket Marlene. - Lizzie már elég nagy, hogy a pót-bátyjai nélkül is döntsön. Szóval?

-Ne csináld Maszat. - szólalt meg James is száját húzva, Lily viszont egy szemvillantással elhallgattatta.

-Anya beleőrülne az aggodalomba. - kezdtem végül halkan, mire Remus elégedetten biccentve mártotta meg kanalát a levesébe. - De ennek ellenére... - folytattam és lehajtottam a fejemet. - Én... Én... Nem... Nem hiszem... Hogy... Tudnék egy halálfalót is bántani... - nyögtem ki végül szégyenkezve. Hogyan tálaljam egy csapat griffendélesnek, hogy gyáva vagyok? Olyan, mint friss húsként bemenni a koplaló oroszlánok barlangjába...

Remu szemöldökráncolva tette le a kanalát. James értetlenül tolta feljebb orrán szemüvegét. Peter kerek szemekkel csámcsogott tovább. Marlene felvonta a szemöldökét. Mancs az asztalra könyökölve, halványan elmosolyodott. Azonban megdöbbentem, mikor Lily széles vigyorra húzta száját... Mi?

-Te aztán sosem fogsz változni Ells... - nevette el magát és magához karolt. Még mindig elsősnek, vagy másodévesnek tűntem mellettük... - Már attól féltem, hogy megint annyira alkalmazkodni akarsz majd, hogy beállsz... De... Büszke vagyok rád Elsie! Imádlak, te lány! - azzal nevetve megborzolta tincseimet és közben szájába dobott egy szőlőszemet. Szégyenlős mosollyal lapultam Lilshez és közben rápislogtam a többiekre.

-Hogy... Hogy érted... Mi az, hogy nem tudnál bántani egy halálfalót se? - pislogott értetlenül James és megrázta fejét. - Maszat... Ezek embereket ölnek. Az a minimum, hogy ők is meghalnak. Hidegvérrel kínoznak meg bárkit. Csak gondolj Bellatrixra! Miatta... Miatta annyi gonoszság ért téged! Az a minimum, hogy Azkabanba kerül. És Malfoyék? Lestrange-ék? Maszat... Kérlek...

-A halállal és öléssel nem oldunk meg semmit. A bosszú, bosszút szül és a bosszúnak, bosszúja, csak újabb bosszúkat. Erőszakra, nem erőszakkal reagálunk. Nincs semmi értelme. - ráztam a fejemet és ökölbe szorítottam kezeimet. Jamesnek erre összeszaladt a szemöldöke. Látjátok? Én se vagyok már olyan pici!

-És mégis mit akarsz tenni? Virágot viszel Voldemortnak? - kérdezte közbe kurtán Remus és megmasszírozta orrnyergét. - Elle... A dolgok nem így működnek.

-A ti világotokban valóban nem. - álltam fel dühösen az asztaltól. - De az én világomban alakulhatnak így.

-De ha megtámadnak... - kezdte Marlene vörösödő arccal. - Akkor nem ölelésre tárod a karodat, hanem minimum védekezel!

-És utána pedig inkább tárgyalsz. - bólintottam sértetten. Hogy senki sem fogja fel, hogy nem mindig a harccal győzünk? Egyáltalán... Miért kell folyton győzni? Miért kell győzni? Miért kell helyzetet teremteni, ahol győztes és vesztes van... Miért nem lehet egyszerűen békében lenni? - Ha kardot rántanak, előveszed a pajzsodat és közben felszeded a pitypangot a földről. Mindenkinek van szíve.

-Aztán előveszik a bicskájukat és míg te a virágodat nyújtod, ledöfnek. - bólintott tárgyilagosan James és összefonta maga előtt a karját.

-Egyáltalán miért támadnak? - kérdeztem közbe dühösen. - Mi értelme van a mészárlásnak? Senki sem érdemel halált. Miért kell rögtön kardot rántani?

-Mert így működik a világ Liz. Mindenki utál mindenkit. És amíg van gyűlölet, addig van harc és amíg van harc, addig van halál és békétlenség. A világunk sötét hely... Sötét és kegyetlen. - túrt hajába Marlene.

-McKinnon... - kezdte Mancs, de a szavába vágtam.

-Mert mindenki azt lát bele, amit akar! - kaptam a vállamra a táskámat. - Mert mindenki azt lát bele amit akar, amit kíván. Mindennek van fényes és sötét oldala. Mindenben van szív és szívtelenség. Tudom. Tudom, tudom, tudom és tudom. De nem érdekel. Mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha az emberek a jót tanulták volna meg látni? Ha tudtak volna szeretni és örülni, mielőtt még létrejött volna ez a fekete borzalom? Miért kell ez? Voldemortban is biztosan van valami emberi. Bellatrix is tud szeretni, hiszen férjhez ment. És a mardekárosok sem...

-És ha Piton megöl téged a vonaton? Abban hol van a szív Liz? - vágott a szavamba mérgesen James.

-Értsd meg Elizabeth... - kezdte Remus fáradtan, de mérgesen megráztam a fejemet.

-Nem. Nem értem meg, mert nincs igazatok. És én ezt bebizonyítom. - szegtem fel az államat makacsul, azzal sarkonfordultam és felmarkolva pár friss browniet, kimasíroztam a konyhából.

Akkor vettem észre, hogy remegek, mikor már a folyosón voltam. Jesszus. Ez... Ez... Most... Nem én voltam... Mégis... A szívem vészesen hangosan és gyorsan dobogott. Mellkasom valósággal hullámzott és egy pillanatra megszédültem. Ez... Ez én voltam? Merlin. Most... Most komolyan kiálltam volna magamért? Most komolyan félbe mertem szakítani őket? Volt saját véleményem. Volt. De még mennyire. És ők is megtudták... - Olyan erősnek éreztem magamat egy pillanatra. Olyan megállíthatatlannak. Aki legalább olyan eltökélt, mint Dorcas, vagy Lily, vagy Mancs... Aki legalább olyan erős... Bátor...

Ugye nem bántottam meg őket? Merlinre... Ugye... Ugye, nem bántódtak meg? - egy pillanatra visszafordultam, hogy a konyhába rohanjak és addig faggassam őket, amíg meg nem győződöm, hogy tényleg jól vannak... De most nagyon dühösek lehetnek rám? Mérgesek?

Elbizonytalanodva, ajkamat rágcsálva, kicsurranó könnyekkel, morzsolgattam markomban a browniet és már csiklandoztam volna meg a körte hasát, mikor halk, kimért léptek koppantak az üres folyosón. Nem tudtam többet foglalkozni a megbántott barátaimmal és hogy újonnan milyen önzőn és gonoszan viselkedtem velük... Hogy meg sem hallgattam a véleményüket, hogy nem hallgattam rájuk...

Nem volt időm rendbeszedni magamat. Letörölni a könnyeimet, mert ekkor felbukkant a pincék felől egy magas, görnyedt hátú mardekáros. Zsíros fekete haja, függönyként, igazi vízesésként, simán, egyenesen omlott vállára és füle mögé. Hófehér, csontos ujjai közt egy fekete fedelű könyvet tartott maga elé, fel sem emelte belőle kampós orrát ami szinte a papírt súrolta. Mintha még véznább és sápadtabb lett volna a szünet eleje óta. Mint egy denevér.

Szívem telecsordult szeretettel irányába és gondolkodás nélkül, mosolyra húzódó szájjal megindultam felé. Nincs semmi baja, hát. Jól van!

-Pers! De jó téged látni! - kiáltottam fel és mielőtt feleszmélhetett volna, már vigyorogva öleltem magamhoz. Ő is olyan magas volt, mint a srácok. Örültem, ha a könyökéig felértem. A megszokott keserűség és régi, bőrcipők illata csapta meg az orromat. - Jó hogy itt vagy. Olyan hülye voltam. - temettem arcomat tallárjába kínosan kuncogva. - Merlinre, de önző vagyok! - szakadtam el tőle és brownie mentes kezemmel homlokomra csaptam. Majd ránevettem egyre elsötétedő arcára. - Kéred? Brownie! A legfinomabb! - tartottam orra alá mosolyogva, miközben a másik kezemmel elmerültem a táskámban. Ja. Hupsz. Utálja a csokit. Buta Beth. - Mindjárt meglesz. - tettem hozzá sietve, majd miközben a szájamba tömtem az összenyomott browniekat ünnepélyes vigyorral kihúztam a kis zöld csomagot. Két napja próbáltam a megfelelő alkalmat találni, de valahogy sose jött össze. - Boldog születésnapot! És karácsonyt! Egybe a kettőt! - nevettem el magamat és gyorsan lenyelve az édességet, felényújtottam a kicsit bénán, össze-vissza celluxozott, alaktalan csomagot. - Pontosan ma töltötted be a tizennyolcat! Vén denevér! - nyújtottam ki rá vidáman a nyelvemet.

Pers mozdulatlanul, lemerevedve meredt le rám, majd az orra alá nyomott ajándékra. Hihetetlen milyen pókerarca van, belül biztosan már majd' belehal az izgalomba, hogy mit kap! Szinte még pislogni se pislogott. Nem is volt döbbent. Unott. Csak olyan... Semmilyen. Az én kedvenc Perselus Pitonom!

Egy ideig némán pislogtam rá, szakadatlan mosollyal. Mosolyom csak akkor hervadt le, mikor végül ellépett mellettem és maga elé emelve a könyvét, mintha mi sem történt volna, tovább sétált a folyosón.

-Perselus! - szakadt ki belőlem és utánalépkedtem. - Ne csináld már! - húztam meg tallárja suhogó ujját. - A barátom vagy... - kezdtem nevetve a hónom alá csapva az ajándékot és lábujjhegyre állva, megragadtam és megfogtam hideg csontos kezét. Végre rám emelte sötét, fénytelen, fekete szemeit. Úgy éreztem, hogy olyan végtelen a tekintete. Belenéz az ember és nem lát a végére. Megállt a lépéseiben, némán lenézett a könyvet tartó fehér kezére, amire apró kacsóm aránytalanul forrón, színesen és picin, tapadt, majd le rám.

-Mi baj van az agyaddal, Lupin? - kérdezte halkan, sziszegve. Mint egy igazi kígyó.

-Semmi. Vagyis nem tudok róla, hogy lenne. - mosolyogtam fel szélesen rá és álltam a komoly szemkontaktusát. - A barátom vagy és...

-Nem vagyok a barátod és megköszönném, hogyha leszállnál rólam és békén hagynál. - sziszegte és megrázta kezét, hátha ezzel elengedem. Hát nem. Nem sikerült.

-Olyan egy marcona, jégszívű, denevér vagy! - meredtem rá dühösen. Meg sem rebbent szavaim hallatán. Akkor tovább sértegetem. Szegény. Csak valami érzelmet Pers! Legalább dühöt, vagy nem tudom... - Egy barátságtalan... Mindegy, nem jut eszembe több, mert sajnos túlságosan szeretlek. - sóhajtottam fel, majd elmosolyodtam. - Mit olvasol?

-Hogyan végezzünk a Lupin féle idegesítő, mitugrászokkal. - felelte halkan Pers, mire vígan felkacagtam. A humora a régi. Pont ahogyan szeretem.

-És? Mit ír?

-Hogy hagyj békén. - felelte rezzenéstelenül, és becsukta a könyvet. - Vagy megbánod. És most nem lesz itt a testőrgárdád.

-Szép próbálkozás. - bólintottam elismerően és lábbujjhegyen ágaskodva, nehézkesen megpróbáltam belékarolni. Hogy miért ilyen magas, mindenki?! - De a barátod vagyok.

-Frászt. Egyszerűen törődj bele Lupin, hogy az útjaink elvállnak. - morogta Pers.

-Ne legyél ilyen lehangoló... És pesszimista. - tettem hozzá gyorsan. - Az útjaink egybefonódtak. - tettem szívemre a kezemet és a másikkal pedig megfogtam Perselusét. És... És nem húzta el kihűlt, csontos kezét. Azt hittem örömömben elsírom magamat.

-Amíg meg nem szabadulok tőled. Már vannak más barátaim. - halkan beszélt a sajátos, vontatott stílusában. És továbbra is hűvösen, érzelemmentesen... De fogta kezemet. Fogd is Pers. A barátooooooom vaaaaaaagy. Örökre.

-Pff... Biztos nem. - nevettem el magamat, aztán komoly tekintetét látva megingattam fejemet. - És? Mit adtak ajándékba? Mit kaptál tőlük születésnapodra?

Perselus hosszas ideig meredt a szemembe. Majd a folyosó vége felé fordította tekintetét.

-Semmit.

-Mi? Miféle barátok ezek?! - szörnyedtem el, majd a fejemet rázva rámeredtem. - Azért volt csokitortád?

Pers néma maradt.

-Hát ez... Egyáltalán tudják, hogy milyen nap a mai?

-Nézd Lupin... Nekem nem kell se szülinap, se torta, se barátok, se semmi. Csak hagyj engem.

-Dehogy hagylak. Szükségünk van egymásra. - szorítottam meg kihűt kezeit és tovább húztam a negyedik emelet felé. Sürgősen orvosolni kell a helyzetet.

-Értem már... Potter fényűző bandája rád unt. - Pers lila ajkaira kárörvendő mosoly kúszott, mire szélesen elvigyorodtam. Ezazz! Tud mosolyogni! Miattam tud mosolyogni. Gyorsabban visszakapom én a barátomat, mint azt álmodni mertem volna!

-Dehogy. Én untam rájuk. A te társaságod sokkal jobb. - hízelegtem, erre már odafagyott a mosolya.

-Hát persze, Lupin.

-Khm... Liz. Tudooood... Liz. L-I-Z... Mint Elizabeth és...

-Értem. Mostmár igazán befoghatod. - bólintott felém se pislantva. Majd felvonta a szemöldökét. - Hova viszel Lupin?

-Bízol bennem? - fordultam felé.

-Dehogy.

-Csacsi Pers, csacsi... - nevettem el magamat azzal kinyitottam az aranykeretes, díszes tükröt és besandítottam a mögötte húzódó titkos átjáróba. Irány Roxmorts. Irány a Három Seprű. És Perselus kap tortát és ajándékot. - Bennem igazán bízhatnál. - fordultam felé elkomolyodva azzal behúztam magam után az alagútba. És nem ellenkezett.

-Miért... - kérdezte végül halkan Pers. Öt perce gyalogoltunk némán a folyosón. - Miért? Te miért bízol bennem? Bármikor megölhetnélek és itthagyhatnám a hulládat.

Némán húztam magam után, de szavain elgondolkodtam.

-Egyáltalán miért vagy itt? Velem? Mit akarsz tőlem? Miért? Mi hasznod származik belőle? - ez az új Perselus hirtelen kíváncsivá vált. Ami szokatlan volt tőle. - Bármelyik pillanatban újra felvághatom a mellkasodat Lupin és itt hagylak elvérezni.

-Nem fogod ezt tenni. - súgtam a sötétbe.

-Honnan tudod? - sziszegte rögtön vissza.

-Mert már megtetted volna, ha nagyon akarod. - mosolyodotam el és megszorítottam kezét. - És mindketten tudjuk, ha nem jönnek Mancsék, akkor te mentettél volna meg. - tettem hozzá halkan. Az Expresszen való történtekre emlékezve.

Sokáig némán haladtunk a járatban. Aztán negyedóra múlva Perselus megszólalt.

-Neked aztán tényleg csapnivaló barátaid vannak, ha elengednek egy halálfalóval.

-Nem tudnak róla. - súgtam rögtön.

-Akkor szimplán öngyilkos hajlamaid. - bólintott pálcája fényében, teljesen komolyan. Vicces volt a dolog. Ő volt életem legrugalmatlanabb embere... Most mégis... Minden szó nélkül követett a spontán kirándulásunkra.

-Lehet igazad van... - töprengtem aztán véletlenül megbotlottam a semmiből előkerülő lépcsőfokban. Pers minden szó nélkül hátra rántott. Csontos, kemény kezei megdöbbentően könnyedén tartottak a levegőben. Aztán minden szó nélkül visszatett a földre egyensúlyomba.

-Ha most foglyul ejtelek, meg tudom zsarolni az egész iskolát. Kezdve az egész, hülye griffendéles bagázzsal. Csak úgy, élve kellesz. - mordulta magyarázatul én pedig nevetve kitapogattam a plafonban a csapóajtót.

-És ha pedig én foglyul ejtelek... - kezdtem nevetve... De bármennyire feszegettem az ajtót, az nem nyílt. Minden bizonnyal betemette a hó.

Pers egy intéssel kivágta.

-Akkor visszakapom az egyik legkedvesebb barátomat. - villantottam felé egy hatalmas mosolyt és kimásztam a hóviharba. Sebesen fejemre húztam a sapkámat és a sálamat és összébbhúztam a köpenyemet. - Még elszökhetsz.

Perselus némán csapta le magunk mögött a csapóajtót és összehúzva szemeit körbenézett. Roxmorts határánál voltunk. A dombok mellette. De a sűrűn hulló pelyhek kicsit elmosták a látásviszonyokat.

-Ez egy határozott beleegyezés? - mosolyogtam fel rá, mire lemeredt rám.

-Ez egy határozott terv, hogyan rugassalak ki a Roxfortból. A röhejes csipet-csapattal együtt. - válaszolta minden szemrebbenés nélkül a csapóajtóra pillantva. - Ha már ilyen őrült vagy... - tette hozzá halkan.

-Siriustól tanultam. - húztam ki magamat büszkén, majd belekaroltam. - Képzeld össze fogunk költözni a Roxfort után. Szeretném, ha majd te lennél az egyik gyerekünk keresztapja. - fogtam meg újra kezét. Kelletlenül hagyta, hogy magam után húzzam, miközben a szél hevesen tépte mindkettőnket.

-Csodás. Terhes vagy? - fintorodott el.

-Dehogy. De majd egyszer az leszek. Előbb, vagy utóbb és akkor nem tehetsz majd semmit. - nevettem el magamat.

-Nemet is tudok mondani.

-De nem fogsz, mert az egyik legjobb barátom vagy és nem akarod összetörni a szívemet. - mosolyogtam rá, mire megforgatta a szemét.

-És mióta vagy ilyen biztos, hogy Black szeret?

-Mióta ő maga mondta el. Lassan egy éve. - somolyogtam.

-És hogyhogy nem rólatok hangos az iskola?

-Mert eltitkoljuk. - vontam vállat. Időközben egyre több ház, sötét sziluettje mellett haladtunk el.

-Szóval szégyell. - bólintott Pers, mire megtorpantam.

-Mi?

-Ne csináld már Lupin! Ennyire nem lehetsz elvakult és hülye. - meredt le rám hűvösen Pers. - Ha Black eltitkolja a kapcsolatotokat egyértelműen szégyell és nem akar veled mutatkozni. Csak szimplán kihasználja, hogy kellően naiv vagy és közben már a tizedik csajt kapja le ebben a pillanatban is.

Megütközve meredtem rá. Mi?

-Mi? - nevettem el magamat végül. - Dehogyis. Mancs szeret. Sz-szerelmesen. Ő akar összeköltözni!

-De attól még szégyell a Roxfort apraja-nagyja előtt. Olyan hülye vagy Lupin. - rázta a fejét, majd orra alatt motyogva hozzátette. - Akkor lehet, mégse veled kezdem a sort... Előbb Blacket ölöm meg, aztán Pottert és csak aztán téged.

-Mancs szeret. És nem szégyell. Miért szégyellne? Legjobb barátok vagyunk. - értetlenkedtem.

-Akkor meg végképp. Black átment rajtad, de nem akarja, hogy a bátyád és az egész iskola tudja ezt. Mert kiderülne, hogy lealacsonyodott hozzád és ezzel jól tönkre vágná a hírnevét. Így működnek a dolgok Lupin. Komolyan elhitted, hogy szeret? - meredt rám Pers. Megütközve pislogtam vissza rá, majd végül felsóhajtottam. Jó. Igaz. Az elmondottak alapján tényleg ezt szűrné le egy normális, agyafúrt ember... Főleg egy mardekáros, hasonló lángelme... Aki megvet minden szívvel és érzelmekkel kapcsolatos dolgot... Feleslegesen győzködöm az ellenkezőjéről...

Annyiban hagytam a dolgot, így néma csendben menetelünk tovább. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen tortát kéne kerítenem, és éppenséggel honnan... Pers utálja a csokit. Meg eleve majdnem minden édességet. Utoljára harmadévünkben láttam kondéros kekszet majszolni, azóta se volt a gyomrában semmi hasonló. Akkor nem is lenne jó a torta. De akkor mi? És a forrócsoki se jó. Ki az, aki kávéval ünnepli a szülinapját és...

-Ne gondolkodj túl sokat Lupin, mert megárt. - vetette oda Pers és kinyitotta az előttünk kirajzolódó, vadkanfejes kopogtatóval ellátott ajtót. Nem volt ismerős a hely. Aztán beugrott. A Szárnyas-Vadkan! A kocsma üres volt. Egy vendég se tanyázott itt, egyedül csak a mindig komor Aberforth törölgette a kiürült vajsörös üvegeket a pultnál. Vagyis nem teljesen. A kocsma egyik sarkában, egy fekete, koszos, poros beülőben, csuklyás alak terpeszkedett, előtte pedig valami kétes, gőzölgő lábosban, pedig valami ital bugyogott. Abertforth beléptünkre megragadta pálcáját és összehúzta szemeit.

-Nem vagyunk nyitva. - szólt rekedten, majd hozzátette. - A Roxfortban a helyetek gyerekek. Veszélyes ilyenkor.

-Elmúltam tizennyolc. - vetette oda Pers, hasonlóan komoran. Hát... Nem hiszem, hogy túl meggyőzőek voltunk az egyenruháinkban, de Aberforth végül néma maradt. Szokott esetben, most odamentem volna beszélgetni, jobb kedvre deríteni, de nem akartam kockáztatni, hogy szóljon Dumbledore-nak, így inkább némán fejet hajtottam. Pers megragadta a kezemet és végül helyet foglaltunk az ablak melletti rozoga, régi asztalok egyikénél.

Olyan furcsa volt. Eltelt egy óra, majd kettő. Majd három. Pers nyers maradt. Rideg és kimért. Olyan... Perselusos. És rá kellett döbbennem, hogy mennyire hiányzott már. Nem szegezett pálcát, nem mutogatta a sötétjegyet. Kifejezéstelen arccal kortyolta a vajsörét és rezzenéstelenül hallgatta vidám sztorijaimat. Az volt a mázlim, hogy Aberforth kedvelt annyira, hogy kivételesen, összedobjon nekem egy adag forrócsokit, így én is jóféle itókát kaptam.

-És most már igazán kibonthatod! - toltam elé végül az ajándékát csillogó szemekkel. - Muszáj elfogadnod. - tettem hozzá mosolyogva és elnevettem magamat, mikor kelletlenül maga elé húzta.

Egyikünket sem zavarta igazán, hogy konkrétan ellógtuk a nap másik felét... Abba már kevésbé akaródzott belegondolni, hogy mit fogok kapni McGalagonytól...

Pers érdeklődve kaparta a celluxot hosszú körmeivel, majd felvonta fél szemöldökét.

-Ezt én kötöttem. - húztam ki magamat büszkén. Zöld sapka, zöld-ezüst sál került ki a csomagból, egy pár zöld, piros szivecskés zoknival.

-Remek. - meredt a zoknikra rezzenéstelen arccal, mire felnevettem.

-Mostantól hordanod kell őket.

-Biztos nem.

-Jó legyen. De a szülinapomon muszáj. - nyújtottam felé a kezemet nevetve. Pers kelletlen sóhajjal rázta meg.

Pers a következő pillanatban kihúzta a neki kötött plüss kígyót. Le kellett volna fényképezni azt az arcot! Aztán inkább megnézte az újfajta ajándékát. Igazából hármat is. Három keretezett képet kapott. Ugyanott készült mind a három és ugyanakkor. Negyedévünk végén. Az elsőn, ő és Lily volt, egymásba karolva a Tekergők Tölgye előtt. A másodikon pedig én voltam vele. A harmadikon pedig mindhárman. (Volt még egy negyedik, ahol pedig csak Lily és én szerepeltünk, de az nem volt aktuális, ugye.) Letisztult fekete keretet kapott mindhárom, de azért pár kedves üzenetet a hátuljára ráfirkáltam fekete tintával.

Pers lila ajkai halványan megrándultak, majd letette a képeket és gyanakodva nyúlt a csomagba.

-A Félvér-Hercegnek. - mosolyogtam rá szélesen. - Hogy ne a könyvekbe irkáld a zsenialitásod ötleteit

Pers fejét ingatva tette le a kis, üres könyvet, majd még megszemlélte a bájitaltanos, receptes gyűjteményt és komótosan elkezdte őket visszacsomagolni.

-Merre jártál? - érdeklődött Mary, mikor sötétedés után érkezve a szobánkba értem. Kicsit még át voltak fagyva az ujjaim, de a szívem valósággal olvadozott. Visszakaptam Perst!

Mosollyal arcomon, vontam vállat és közben lehámoztam magamról a pluszba felvett téli-rétegeket.

-Csak nem egy fiúval? - vigyorodott el Mary, de mielőtt válaszolhattam volna kicsapódott a fürdőszoba ajtaja.

-Fogd be a szádat McKinnon! - süvöltötte Dorcas, miközben kitrappolt onnan, lenge, rövid, selyem-hálóingjében és kék... Kék hajjal?

Marlene gonosz mosollyal követte.

-Azt mondtad, hogy... - sziszegte Dorcas, miközben a szobánk egyetlen, egész alakos tükre elé állt. - Te utolsó korcs! Mit gondolsz magadról?!

-Tetszik az új hajad Dorcas. - jegyezte meg Mary és egy utolsó mosoly kíséretében kinyitotta a könyvét.

-Fogd be a pofádat Macdonald! - vetette oda gyűlölettől izzó szemekkel. - Mit ácsorogsz tétlenül Lupin? Egyáltalán, mit bámulsz? - horkantott rám is, mire ajkamba harapva mosolyomat elfojtva, inkább az öltözködésre koncentráltam.

-Hol van az ellenszer, te szemét? - fordult tajtékozva Marlene felé, aki ártatlan képpel copfozta éppen a haját. De Marley csak megrántotta vállát. - Ezt még visszakapod. És te is Lupin! Meg te is MacDonald! És te is Evans! - vetette oda az éppen belépő, szélesen elvigyorodó Lilynek, azzal kiviharzott a folyosóra.

-Most nagyon félünk! - kiáltotta utána Marlene vihogva.

-Mi történt? - nevetett Lily is és behúzta a nyitva hagyott ajtót. Majd észrevett engem az ágyamnál és újra szélesen elvigyorodott. - A kóbor kutya is megkerült. Kihagytad a fél napot Babóca! - nem tudtam, honnan jön a becenév, de tetszett, ez nem vitás.

Még nevettünk egy kicsit, majd én úgy, ahogy voltam, szoknyában, blúzban, nyakkendő és harisnya nélkül... Belebújtam a tornacipőmbe és búcsút intve a lefekvéshez készülődő lányoknak átslattyogtam a fiúkhoz.

Feltűnően csendben voltak. Pedig a péntek este hivatalos Tekergő-nap!

-Haló? - nyitottam be a szobájukba kopogás nélkül. Legnagyobb meglepetésemre mind a saját ágyukban tespedtek... Hát ebből se lesz már semmi kaland mára.

James az ágyán fekve, szétvetett tagokkal, egyenruhájában horkolt, félrecsúszot szemüveggel. Remus törökülésben, a falnak döntve hátát olvasott. Peter pedig az ablakban ücsörgött és miközben figyelte a hóesést, valami mugli édességet rágcsált. Ölében a Tekergők Térképén mozogtak az emberek pöttyei.

Mancs?

Érkezésemre Peter és Remus felpillantott. James viszont tovább horkolt.

-Hát ti? - mosolyodtam el és becsuktam magam mögött a Hold-naptárral feldíszített ajtót.

-Hullák vagyunk. - felelte Peter ásítva és eltöprengve újra kinézett az ablakon.

-Gratulálok Elizabeth. Ellógtad a fél napot. - fonta maga előtt össze morcosan a karjait Remus. Nemár. Mi ez a fagyos hangulat?

-Hol van Tapmancs? - kis gondolkodás után, végül leültem Sirius üres ágyára.

-Csajozik. - válaszolta Peter ásítva. Összeszaladt a szemölököm. Mi?

-Büntetőmunkán van. - helyesbített Remus, majd megforgatta a szemét, mikor felpattantam. - Nem. Neked nem ma lesz Elle.

-Mégis mibe keveredett már megint? - kérdeztem végül sóhajtva és inkább elhasaltam Mancs ágyán, hogy éjjeliszekrényéről a cigarettás doboz mellől, lenyúljam a féltve őrzött magazinját. Telis-tele volt motorokkal.

-Verekedett.

-Mi? Mikor? Kivel? - kaptam fel a fejemet. Remus felsóhajtott majd végül halkan megrázta a fejét.

-Figyel Elle... Nem tudom, hogy... Hogy... Mindegy. Regulusszal.

-Tessék? - hebegtem sápadtan. Merlinre.

-Ne akadj ki Ellie, de... - kezdte Remus, de Peter a szavába vágott.

-Nagyon összevesztek. Az egész folyosó tőlük zengett. - amit hallottam, attól egy pillanatra lefagytam, majd sebesen felpattantam.

-Mégis miért?

-Mert Regulus is halálfaló lett. - vont vállat Peet, Remus kinyitotta a száját, majd lemondóan megrázta a fejét.

Nem tudtam, hogy sírni szeretnék, dühöngeni, aggódni vagy... Vagy is nem tudom... Mancs... Regulus... Sípoló fülekkel vissza roskadtam az ágyra és tenyerembe temetett arccal próbáltam kontrollálni levegővételeimet. Nyugodj meg Beth. Ez így mindent megmagyaráz... Cs-csak miért? Legalább akkora mint én... Ennek semmi értelme. Semmi. Miért csatlakozna egy alig tizenhét éves fiú a halálfalókhoz? Voldemorthoz? Akkor nincsen egyedül... És ezért volt akkor bekötve a keze... De...

-Azt hiszem Regulus belebukott az életébe. Sirius lelépett otthonról, ottmaradt egyedül és minden bizonnyal ő se rajongott annyira a szüleikért... Csak neki már nincsen más választása. - szólalt meg halkan Remus, mire felpillantottam rá.

-Mindig van választásunk... - susogtam és kitöröltem kicsurranni készülő könnyeimet.

-Az aranyvérűeknél nem így működik ez. A család az szent, ahogyan a hírnév is az. Sirius pedig jól bemocskolta a Blackék nevét. Regulus pedig bár másodszülött, úgy tűnik az ő vállára nehezedik mindez. Ha pedig beáll halálfalónak nyilván segíthet magukon és rá büszkék lehetnek. Valami ilyesmit vágott Tapmancs fejéhez. - szólalt meg egyszercsak rekedten James. Azt hittük, hogy alszik... - Rohadék. Minden egyes mardekáros egy rohadék. - azzal Jamie kedvetlenül felhorkantott. - Regulus egész életében csak irigykedett Tapmancsra. És most, hogy rájött, ő gyáva a tortúrákhoz a könnyebbik utat választotta. Gyáva kutya.

Némán, csorgó könnyekkel emésztgettem a hallottakat, de mielőtt újra megszólalhattam volna kinyílt az ajtó. Egy emberként kaptuk fel a fejünket és akaratlanul is sűrűbben kezdtek potyogni a könnyeim, mikor megpillantottam Siriust. Volt benne most valami... Düh és keserűség, ami szinte sütött róla. Ajkai órákkal ezelőtt felrepedhettek egy ütéstől, mert már nem szivárgott belőle vér. Tallárját karjaiban tartotta és most büszke, felemelt áll és féloldalas mosoly helyett, csak egy lógó fejű, leejtett vállú, elfacsart képű Mancsot kaptunk.

-Elcsesztem. Mindent csak elcseszek. - szólt halkan végül és becsukta az ajtót maga mögött. A világért sem akart felnézni. Belenézni a szemünkbe.

-Miről beszélsz Tapmancs? - kérdezte James megütközve. Én pedig felálltam. Mancs csak ledobta a földre tallárját és táskáját, majd feltűrve ingujjait, két kézzel túrt hajába. És megdörzsölve arcát végül felmordult.

-Kibaszottul szar ember vagyok.

-Mert? - ráncolta a szemöldökét Remus is. Én viszont szavak nélkül elindultam felé.

-Mert? Rohadtul tönkreteszek mindent és mindenkit! - tárta szét a karjait Mancs dühösen, majd lemeredt rám. - Beth... - kezdte halkan, türelmesen, de én csak inkább átfontam dereka körül a kezeimet. Szinte éreztem, ahogyan megborzong kezeim nyomán. - Kérlek...

Egy kis ideig szorosan öleltem, végül elhúzott szájjal, kérésének eleget téve elléptem tőle és lesütöttem szememet.

-É-én most... Szerintem elköltözöm, mielőtt bármelyikőtökbe beletipornék. - rázta meg a fejét végül Mancs és már elő is rántotta a ládáját az ágya alól. - Legalább ehhez értek.

-Mi a franc, ember?! Nem mész sehova. - mordult fel James és feltápászkodott ágyáról.

-Nem teszel tönkre senkit. - szóltam halkan én is. Mancs viszont megállás nélkül rázva fejét, sebesen pakolta tele ládáját.

-Pontosan ezt teszem. Ha egyszer sikerült, menni fog többször is. - nevetett fel nyersen és közben az egész táskáját belevágta ládájába. - Ez a sors. Éljen. Hagyj Ágas. - mordult rá, de James vészjóslóan komoran ragadta meg karját.

-Nem mész innen sehova. - szólt halkan és elrántotta Mancsot a ládája mellől. Talán Tapmancs erősebb is lehetett volna, de elég hirtelenek voltak Jamie mozdulatai, hogy ne legyen esélye a vasmarok ellen.

-De.

-Előbb elmondod, hogy mégis mi a fenéről beszélsz. - fonta maga előtt össze a karját Remus is dühösen.

-Arról, hogy kibaszottul halálra ítéltem az öcsémet! - csattant fel türelmét vesztve Mancs és ellökte magától Jamest. - Ha nem vagyok egy ilyen önző seggfej, akkor rá is figyelek és magammal hurcoltam volna két éve! Ha nem vagyok egy ilyen mérgező, szemét alak, akkor ő is jött volna! Meg se kérdeztem! Folyton megvetettem, mert ő mardekáros lett, griffendéles helyett. Pedig közben, ő volt az aki segített talpra állni újra minden nyáron. És nem csak én szenvedtem abban a halálházban! Hanem Narcissa és ő is. És mégis otthagytam őket! Ha rendes bátyja vagyok... De kibaszottul nem voltam az! És ő se akart ám halálfaló lenni. Csak az anyám... Úgy összességében az egész beteges aranyvérű társadalom elvárja tőle, hogy elsimítsa a dolgaimat! Rohadtul rágyújtottam a házat. És szinte hátra sem néztem! Semmi... Semmi... Egy barátja se volt Pipotyin és Bethen kívül én pedig szépen lenyúltam tőle Bethet. Mert ilyen elcseszett alak vagyok. Rohadtul meg kéne semmisülnöm és akkor...

-Fogd be Sirius! - förmedt rá James villogó szemekkel. - Regulus magára vessen. Te mindent úgy tettél, ahogyan tudtál! Regulus sem egy életképtelen kisgyerek. Ő is igazán kiszabadulhatott volna. Mégse tette. Semmi sem muszáj. És mondhatsz bármit rohadtul vallja Voldemort nézeteit! - csattant Mancs arcába akinek minden izma szinte egyszerre feszült meg.

-Nem tettem semmit úgy. Sokkal többet tehettem volna. - szűrte fogai közt.

-Dehogy tehettél volna! Az öcséd ugyanolyan, mint minden más mardekáros. Mint Piton. Elle mindent megtett, hogy beszéljen mindkettő fejével, erre mit csinál Piton? Megátkozza. Az öcséd legalább csak szimplán átnézett rajta. - emelte meg hangját Remus is és komoran hozzájuk lépett.

-Az én hibám. - szóltam végül halkan és ajkaimba harapva töröltem le kibuggyanó könnyeimet. - Próbálkozhattam volna jobban, hatékonyabban...

-És akkor Regulus még fel is négyel. - csattant fel Mancs dühtől remegő hangon. - Minden el van cseszve. Minden rohadtul el van cseszve! - kikerekedett szemekkel rezzentem össze, mikor egész egyszerűen belevágott a szekrénybe. Mancs ökle vérzett, a barna fa-lap pedig szépen áttört.

-Higgadj le Sirius! - Remus határozottan, mélyen zendülő hanggal, kemény tekintettel kapta el Mancs újra rendülő kezét és maga felé rántotta Mancsot. - Higgadj le. Most.

-Nem. Már megint én cseszek el mindent és elegem van! - kiabálta magából kikelve Mancs.

A következő pillanatban pedig felgyorsultak a történések. Azzal egyidőben, hogy a szoba ajtaja kicsapódott és McGalagony rontott a szobánkba, Remus nemes egyszerűséggel behúzott Mancsnak egyet. James két kézzel tépte haját tehetetlenségében. Peter kerek szemekkel rágcsálta az édességét. Én pedig csak álltam és alig fogtam, mi történik. Mancs az ütéstől tényleg magához tért. Kissé. De sajnos nem nyugodott le túlságosan... Felrepedt szemöldökéhez kapva, dühtől parázsló szemekkel meredt Remusra, aki viszont fagyosan viszonozta tekintetét.

-Mi a... - kezdte McGalagony összepréselt ajkakkal és remegő orrcimpával. Mögötte megannyi, kíváncsi griffendéles fej jelent meg az ajtóban. - Mr. Lupin? Mr. Black... Mégis...

Remus elengedte Mancs ingének gallérját és kiengedve ökölbe szorított kezét, megrázta azt. Azzal tárgyilagos hangon megköszörülte torkát. - Urai vagyunk a helyzetnek, asszonyom.

-Fenéket. Maguk verekedtek?

-Nem. - morogta James és próbált a betört szekrény elé állni, hogy elrejtse a sötétlő, hatalmas lyukat.

-Ms. Lupin? És maga mégis mit csinál itt? - megütközve kaptam a fejemet fel. M-mi? Sirius úgy remeg a visszafojtott dühtől, mintha villamos-áramot vezettek volna belé... És McGalagony azon akad fennt, hogy mit keresek a fiúk szobájában?

Pár másopercem volt. És aztán alig átgondolva a helyzetet, kihúztam magamat és a lehető leghitelesebben próbáltam előadni a hirtelen égből kapott hazugságomat.

-Nos. Ez itt igazából mind az én hibám. - jelentettem be szemrebbenés nélkül és felemeltem fejemet. James szemei kikerekedtek. Mancs ökölbeszorította a kezét. Remus pedig összevonta szemöldökét. - Azért jöttem, hogy egymásnak ugrasszam a srácokat, mert unatkoztam és régen történt itt bármiféle balhé.

McGalagony egy ideig meredten nézett a szemembe, de álltam pillantását.

-És mellesleg Roxmortsban voltam a délután. - tettem hozzá és bár kezem remegett(gyorsan hátam mögé rejtettem). - Ezért is lógtam el a fél napot. Kiszöktem.

McGalagony arca végre fagyos volt, míg a mögötte leselkedő diákok mind tátott szájjal meredtek rám.

-Úgyhiszem Lupin, hogy erről be kell számolnia az igazgatónak is. - szólt végül halkan, vészjóslóan halkan. - Most.

Sebesen felkaptam Mancs földredobott tallárját, felkészülve a rideg folyosók hidegére és hevesen dobogó szívvel követtem McGalagonyt.

McGalagony több pillantást nem is vetett a Tekergők díszes, döbbent társaságára, hanem az előtte szétnyíló diákok mellett elhaladva már indult is. Én pedig ajkaimba harapva követtem. Valahogy nem érdekeltek a következmények. Mielőtt a folyosóra fordultunk volna még visszapillantottam a srácokra. James dühösen meredt rám. Remus borzasztó haragosan és értetlenül tárta szét a karját, olyan "ez meg most mire volt jó?"-képpel. Peter pislogás nélkül, ejtette ki kezéből az édességes zacskót.

-Én is voltam Roxmortsban! Többször is. - McGalagony viszont figyelmenkívül hagyta Mancsot. Csak akkor torpant meg, mikor Sirius szájából elhangzottak a következők: - Sőt! Én vittem le Roxmortsba! Ittunk egy jó kis forrócsokit és hógolyóztunk és...

-Fogja be a száját Black és jöjjön csak bátran, az igazgató erre is biztosan kíváncsi lesz. - Sirius minden szó nélkül nyomunkba szegődött és mikor rápillantottam összehúzta szemét.

-Miért csinálod ez? - kérdeztem végül suttogva, mikor már a folyosón voltunk és felé nyújtottam a tallárját a hűvösre való tekintettel. Mancs viszont komoran a vállamra kanyarította. Az alja valósággal a földön húzódott mögöttem.

-És te? Mire volt ez jó? - kérdezte vissza dühösen és zsebkendőt előhalászva a zsebéből, a vérző szemöldökéhez nyomta azt.

-Maradjanak csendbe. - vetette oda fagyosan McGalagony. - Nincsen az iskolában még két olyan diák mint maguk. Lupin... Ön néha olyan, mint a bátyja... Aztán tessék. Mit gondol magáról? Önt ha lekötöznénk egy székhez, akkor sem tudnánk megóvni a bajtól. Folyton csak csalódom az egész bagázsban. Maga Black... Ön a legszörnyűbb mindjük közül. Eddig nem találkoztam még egy olyan nehéz esettel, mint ön. Nem elég, hogy verekszik, visszabeszél, a saját épségét kockáztatja, pimaszkodik és minden lehető módon kihoz a sodromból... Még Lupint is bajbakeveri. Alig várom, hogy eltűnjenek innen.

Mancs most viszont nem beszélt vissza, helyette minden szó nélkül lépkedett mellettem, de szemében olyan düh lángolt, amitől ha nem ismerem eléggé, még talán meg is rémülök. 

Ooooookééééééééééééééééé. Igen. Tényleg. Tudom. Mármint. Igen. Hogy miért? Nos... Megint úsztam... Időben. Jót. Lubickolva. Kicsit... Kicsit későn jöttem rá, hogy már nincs... Már nincs... Péntek? Jesszus. De azért itt vannak a linkek. Tudom, hogy a wattink elég érzékeny a linkekkel, szóval elküldöm a linkeket kommentbe is, meg majd arra a "falra" is kiteszem. Azt hiszem, hogy így hívják. 

Najó. De miután nem csak ezzel vagyok megcsúszva, hanem két fejezetnyi kommenttengert halmoztam fel magamnak-nem mintha lenne okom panaszra, ugye <33-, tűzök elárasztani titeket a szeretetemmel. Na. Ágyő!