Tél lévén, már négykor sötét volt. Nem mintha ezt nem tudtam volna megszokni az elmúlt egy-két hónapban...

Így igazából háromnegyed négy után már egyikünknek sem volt kedvére kint kóborólni a sötét fagyban.

Hála Merlinnek, tényleg nem utált meg senki. Remus két nappal rá vörös füllel, csokit hozott nekem és lesunyt fejjel bocsánatot kért. Soha nem is tudtam volna rá haragudni. James pedig a maga módján, rámterült egyik délelőtt, mikor a kandalló előtt olvasgattam és nemes egyszerűséggel közölte, hogy ő egy világi paraszt és hogy bunkónak született és hogy ő nem tehet róla és hasonlók. Mondanom is kell, hogy dőltem a nevetéstől, főleg mikor műkönnyekkel, sírva-ríva, térden csúszva, a szoknyám szegélyét morzsolgatva hisztizett a bocsánatomért, mint a négyévesek szokták. Bolond. Visszatekintve, mégis jól esett, hogy gyakorlatilag van két bátyám is, akik ennyire féltenek.

Kettőt pislogtunk-ha nem négyet- és hirtelen már január ötödike volt. Ami azt jelentette, hogy ideje volt újra teletömni a ládáinkat. Na igen. A srácok magukhoz híven imádtak délig aludni... Sőt! Volt arra is példa, hogy Mancs csak délután háromkor jött le reggelizni. Üres tekintettel, gyűrött, sápadt, elaludt arccal. És bevallom én is rászoktam a késői kelésre. Ezért sem volt hívogató a hatodikai Expressz tízkor való indulása.

Így történt, hogy mikor már kint besötétedett és Sirius is felébredt négykor, mindenki nekilátott bepakolni a holnapi, "hajnali" indulásra.

Anya itt-ott felbukkant egy-egy vasalt inggel, vagy éppen blúzzal... Vagy frissen mosott tallárra, nadrággal, szoknyával(ami nyilván nem a fiúké volt...). A srácoknak felhozott egy egész zokni kollekciót, hogy válogassák szét-az más kérdés, hogy aztán saját szememmel nézhettem végig, ahogyan Sirius elcsórja Jamie cikeszes zokniját, James Remus csíkosában vonul végig a folyosón, Remus pedig mezítláb császkál valami pulcsiját keresve(amit én halásztam el pontosan tegnap, mikor rájöttem, mennyire puha)-. Olyan jó volt rájuk nézni. Mint három dilinyós testvér. Például James veszekedett egy sort Manccsal, hogy ő akarja hordani az egyik legkedvesebb AC/DC-s pólóját és végül mint két oroszlánkölyök, egymásba gabalyodva bírkóztak a szoba közepén, hogy Remus elcsenje a pólót és a kezembe nyomva kitereljen a szobájukból. Hülyék.

Én viszont negyedórás kotorászás után, mikor is a szekrényemből minden szükséges ruhadarabot kiválogattam, a halmok tetején ücsörögve, a hatalmas kupleráj közepén, a káoszban nekiláttam olvasgatni. Gaffie pedig zavartalanul játszott a vörös, pamutgombolyaggal a csíkos szőnyegen, az eldobált rongyaimat kerülgetve. Ja igen. Mert Nagyi, mikor Karácsony másnapján beállítottunk hozzá-nyilván James és Sirius is jött-, megtanított horgolni és kötni. Szóval lett egy újabb remek hobbim. Az más kérdés, hogy a fülem égett vörösre, mikor palacsinta sütés közepén átkarolt és csak annyit mondott, hogy "válaszd a fekete hajú, dzsekis srácot férjednek Drága Lizem". Mi a baj van veled Nagyi?! Először a csipkés alsóneműk, tavaj... Most meg ez?! Jesszumpepi.

Szóval az őskáosz közepén, két halom ruha között, törökülésben, beburkolózva a paplanomba-hogy abból csak a könyvem, a kacsóim és a fejem látszanak ki. Mint egy fura babféle... Vagy minyon... Elmerüljek Alice Csodaországában. Egyszerűen nem tudtam megunni. Olyan zseniálisak a mugli írók, és ha nem hatvanadjára olvastam újra... Akkor egyszer sem.- mélyültem el a könyvemben. Belegondolva, túl kevés időt szakítottam rá. Noha imádtam is olvasni, valahogy mindig akadt sürgősebb, izgalmasabb, fontosabb feladatom. De ahogyan morzsoltam a finom papírlapokat, lapoztam óvatosan az oldalakat és futottam szememmel a fekete nyomdai betűket... Rá kellett döbbennem, hogy rettentően hiányzott. Ez egy másik világ volt. Távol Voldemorttól. A titokzatos vérfarkastól(aki nem Remus volt). Kicsit távol Remustól, Jamestől, anyuéktól... Egy világ. És való igaz, Sirius Black nem szerepelt benne, Alice kalandjai még Mancs mosolyát is el tudták feledtetni kis időre(Ami valljuk be... döbbenet!). Ha valaha lesz gyerekem, ez lesz az a könyv, amit olvasni fogok neki. Egyszerűen megunhatatlan. És...

Máskülönben azért burkolóztam bele ennyire a paplanomba, mert túl lenge választásnak tűnt a csíkos, bokáig érő pizsamagatyámhoz a rózsás trikó... Szóval igen. Bár nyilván felvehettem volna valami pulcsit is... Vagy egy hoszabb ujjú felsőt, de teljesen feleslegesnek tartottam, lévén, hogy úgyse szándékoztam kimozdulni birodalmomból a mai nap folyamán többet. Ebédnél annyit ettem, hogy az csak szimplán hű. És eleve volt dugi-nasim... Ami kimerült pár tábla csokiban, meg hasonló finomságokban. És lévén, hogy volt még egy egész bögre forrócsokim is...

Az egész szoba körülöttem úgy nézett ki, mintha betörtek volna hozzám és mindent felforgattak volna. Viccet félretéve tényleg. Az összes szekrény, fiók tárva nyitva, kirámolva minden szabad négyzetméterre. A székem is fel volt borulva. Az iróasztalom is borzalmasan nézett ki. Minden lehető, mozdítható tároló doboz pedig a földön kötött ki nyitottan, kibelezve. Fú. Bele sem mertem gondolni, hogyan fogom ezt mind feltakarítani, ha ráveszem majd magamat rá. Bár ez nem volt terveim közt. Sőt. Tervezetten az volt a mai napi programom, hogy hatvanegyedjére is kiolvassam az Alicet és tádá. Ennyi. És talán reggel, nagy kapkodva berámolok minden lényegeset. A ládám még mindig kongott az ürességtől, egyedül csak a tankönyvek, meg pár tintásüvegcse, meg pár penna árválkodott benne. Meg az a kék, ütött, kopott bádogbodozka, amibe minden lehetséges fényképemet összeszedtem az elmúlt hat évről. Hát igen. Végül is én vállaltam el az évkönyvet és ha egyszer nyakamba szedtem a feladatot, mindenképpen jól akarom csinálni. Megnéztem az elmúlt pár évtized griffendéles évkönyveit és arra kellett rádöbbennem, hogy az összes olyan száraz, semmilyen. Mindenkiről volt egy oldal, egy-egy fénykép, egy-egy adatlap, leírás, hobbik, meg ilyesmik. De mindegyik szürke volt és unalmas. Nade. A mi osztályunk sokminden volt, csak szürke és unalmas nem. Szóval James jól döntött, hogy rám bízta a feladatot. Olyan menő évkönyvet fogok kreálni, hogy azt majd tizenhárom év múlva se fogja senki sem felülmúlni.

-Legyenek kérdéseim? - csendült fel rekedten, szórakozottan zendülő, kicsit karcos, mély hang.

Ujjamat a befejezett mondat pontjához nyomtam és végül halvány mosollyal felnéztem az olvasnivalóból. Mancs hitetlen, féloldalas vigyorral dőlt neki a szobám csukott ajtajának. Nem is emlékszem, mikor jött be... De azt viszont el kellett ismerni, hogy remekül nézett ki az ajtómra festett, fás, bokros, állatos tisztás előtt, megnyerő fél-vigyorával... Fekete tincseit, amelyek nem igazán engedelmeskedtek neki legalábbis... Pálcáját belélyük tűzve, kontyba csavarta a fekete fürtöket. De így is annyi szál bukott szemébe és szabadult ki a laza pálcás-kontyból... Tyű. Hogy tud minden pillanatban jól kinézni?

Mancs kisöpörte arcába omló fürtjeit(ami aztán rövidesen vissza is rebbentek oda) elismerő vigyorral járatta végig tekintetét a csatatérre emlékeztető szobámon. Tényleg... Nem is gondoltam még bele... De megkérhetném a srácokat, hogyha már úgyis nagykorúak és varázsolhatnak sulin kívül... Egy intéssel simán rendbehozhatnák ezt a háborús helyszínt.

-Mi történt itt, Beth?

-Nekiálltam bepakolni. De jobb olvasni. - feleltem végül komolyan. Manccsal meredten néztünk egymás szemébe, majd egyszerre nevettünk fel.

-Nem is zavarlak Pöttömke, csak... Nem láttad a pulcsimat? Mindig nálad köt ki...

-Valamelyik kupac alján van. - húztam el a szájamat és kelletlenül rásandítottam a kupacok, kupacabbikára, ami a szoba közepén tornyosult, a többi közt. Mancs elismerő kacajjal lépte át a nyitott, majdhogynem üresen kongó ládámat, majd könnyedén átugrott egy nagyobb egyenruha halmon, átszökkent a kirámolt könyveshalom felett és széttárt karokkal, felnevetve elengedte magát. Kuncogva figyeltem ahogyan szó szóros értelmében beleesik a fő-kupacba. De igaza volt. Ruhákból állt az egész. Puha volt és lerombolható.

Mancs vidáman, széttárva karjait és szétvetve lábait a plafonom felé fordult és felsóhajtott. Olyan vidám, boldog mosoly volt arcán, hogy kinyúlva a paplan gumomból, észrevétlenül lefényképeztem a miheztartás végett. Tényleg... Zseniálisan nézett ki a ruháim kupacán feküdve.

-Olyan cuki vagy ebben a paplan-bunkerben. - meredt végül rám vigyorogva. És közben minden természetességgel kicsippentett egy melltartót a kupacból. Én meg csak irultam-pirultam. - Ezt megtarthatom? Szuvenír. - mutatta felém a halványrózsaszín darabot én pedig vörösre gyúlt arccal pislogtam felé. Nem zavartatta magát. - Lécciiiiiiiii. Olyan édes. Olyan Bethes... Vaaagy. Nem akarod megmutatni, hogyan áll? - az a mosoly, a gyermeteg csillogás szemében, ahogyan félrebillentette a fejét és közben babrált a fehérneművel. Tényleg meg van húzatva.

-M-mi?... É-én?... M-most?... I-itt? - hebegtem végül és a könyvem meg halkan, tompán zuhant a szőnyegre.

Mancs vigyora, majdnem körülérte fejét, majd felült a kupacon és elengedve a kezében szorongatott darabot rákönyökölve térdére pislogott felém szórakozottan.

Majd miután kibámulta magát, megmozdult és feltápászkodva ruha-foteljéből vidáman az ágyamhoz lépett. Még mindig vigyorgott az átkozottja. Én pedig percről, percre egyre vörösebb lettem. Majd lazán lehajolt az elejtett könyvemért.

-Ezt elejtette, kisasszony. - nyújtotta felém hatalmas mosolyával én meg lesütött szemekkel, zavart mosollyal elfogadtam. Csak tudnám, miért vagyok folyton ilyen zavarban. Teljesen... Ahj.

-Köszönöm... - súgtam és a szemeibe pillantva ajkaimat rágva, zavartan egy szőke tincset gyűrtem a fülem mögé. Mancs csendben, félmosollyal meredt le rám, majd végül leült az ágyam szélére és mikor leeresztettem a kezemet, arcom felé nyúlt és az újra odahulló fürtöket, most ő simította hátra.

-Tavaj is szóba került... - kezdte és közelebb húzódott hozzám. Hangja halk volt, kicsit karcos, de ezüstjei csak úgy csillogtak. - De... Lenne még mindig kedved... Velem... Nos... Izé... Élni? - kérdezte végül el és kínos mosollyal megvakarta tarkóját. Majd egy fokkal piroskásabb arcszínnel, hadarva folytatta. - Mindenképpen el kell költöznöm Potteréktől, hiszen már nagykorú is elmúltam... Meg minden. És már felnőtt vagyok. És eleve nem szeretnék senkinek sem plusz kerék lenni... És a Mamus biztosan marasztalna, de szeretnék a saját lábamra állni, meg minden... És... És... Én...

-Mi? - kottyantottam közbe kikerekedett szemekkel. A szívem úgy dobogott, hogy a fejem búbjáig éreztem, minden verdesését. Alig mertem elhinni, amit hallok. Ez már biztos nem Alice Csodaországa... Hanem Liz csodaországa.

-Tudom hülye név. De szerintem édes... - magyarázkodott zavartan Mancs. Biztos a "Mamusra" hitte megnyilvánulásomat. Pedig nem. Szerintem is imádnivaló, hogy mennyire szereti Euphemiat. Én és ő? Csak mi ketten? Egy házban, vagy... Lakásban? Egy saját élet, Manccsal? Ahol talán egy ágyban alszunk? Egy konyhát és fürdőt használunk minden nap? Akár egyszerre kelünk és fekszünk? Álmodom? Álmodom. - És mielőtt lehurrogsz, én... Tényleg komolyan gondolom... Mármint feleségül is szeretnélek venni? - vakarta fejét Mancs, majd rövidenes homlokára csapott. - Basszus. Ezt nem így terveztem... Vagyis... Erről is beszéltünk... Csak... Jajj istenem! Miért ilyen kibaszott nehéz ez? - mordult végül fel, majd összekulcsolt kezekkel lebigyessztette ajkait és bevetette a kutya-tekinetét. - Szólalj meg Bethem... Kérlek-kérlek... Könyörgöm!

Én csak mindkét kezemet szájamra tapasztottam. És csak lenyűgözve pislogtam rá. Tényleg álmodom. Ez már tényleg a csodaország.

-Igent mondanál, mellesleg? Mármint ha megkérdezném, hogy "Hozzám jönnél-e?"... Vagy az még túl gyors? Igen. Az még túl gyors. Igazából ez az egész őrültség... Tudom. De az vagyok. Egy őrült. Francba. Elvitte a macska a nyelvedet? Miért nem beszélsz? Beth? Csak szeretnék élni. És veled lenne a legjobb... És...

-Mancs! Igen. Mindenre is! - szakítottam félbe, örömtől megremegő hangon, mire megkönnyebbülten nevette el magát. Majd két hatalmas tenyere közé fogta arcomat és előrehajolva vigyorogva, mély csókba húzott. Éreztem, ugyanazt az örömmámort, minden porcikájából, amit én is tapasztaltam. És hagytam, hogy derekamat kitapintva a paplan buborékomból, ki húzzon onnan. Egyik tenyere olyan biztosan érintette arcomat, amibe az ember szívesen zsugorodna egész testtel. Ami pedig a másik kezét illeti, az a legjobb ölelést biztosította, amit csak kívánhattam a derekam köré fűződve. Mancs ajkai vidáman mozogtak az enyémeken, nyelve pedig hasonló felszabadult örömmel keringte körbe az enyémet később. Végül olyan hatalmas, mámoros vigyorral szakadt el tőlem, hogy attól az én mimikám is rögtön tükrözte az érzelmeit. Olyan boldogságot éreztem, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetnék a könnyedségtől. Mintha egyszerűen felszökkenhetnék egy felhőre és az megtartana. Súlytalannak éreztem magamat. És... Boldognak. De még mennyire! Merlinre... De még mennyire, hogy annak!

-Londonban jó lesz? - súgta hevesen csillogó szemekkel. Szürkéi úgy ragyogtak, mintha az összes csillag íriszeibe költözött volna. Egy pillanat alatt.

-Nekem mindenhol jó, Mancs. - nevettem örömtől reszketve és picike kezeim közé fogtam vigyorgó arcát, amiről valósággal sütött a boldogság. - Nekem mindenhol jó, ahol te is ott vagy.

-És majd saját ágyunk lesz. - susogta halkan felkacagva és mindkét kezével szorosan magához láncolt. - És saját nappalink. Saját konyhánk. Előszobánk. Egymás mellett fognak lógni a kabátaink és egymás mellett fognak pihenni a cipőink. És a saját nappalinkban fogunk éjjel nappal táncolni. A saját ablakainkból fogjuk nézni a napfelkeltéket. És majd csinálok neked reggelit és forrócsokit.

-És egymás mellett lesznek a fogkeféink. És a ruháink is.

-Bizony Beth. Bizony. - nevetett Mancs örömtől részegülve és beleborzongtam, mikor ajkai egy pillanatra csókot csentek a fülem hegyére. Hű.

-Lehet tetőtéri? - suttogtam végül, mire Mancs hitetlen vigyorral nyakamba temette arcát.

-Álmaim lakása. Olyan csodás lesz.

-Varázslatos. - suttogtam és nem tehettem róla... Könnyeim potyogásnak indultak. Olyan szép ez mind. Alig hiszem.

-Beth? Mi a baj?

-Cs-csak... - hüppögtem mosolyogva és melegség öntött el, mikor Mancs rögtön sietve elkezdte törölgetni a sós cseppeket arcomról. - Olyan... Fantasztikus ez az egész... Hogy... Tényleg... Tényleg ez a valóság. És ez nem álom. É-és... H-hogy itt vagy.

-Mindig itt leszek. - szakított félbe Mancs mosolyogva. De ugyanazt a hitetlen, feldolgozhatatlan örömöt láttam szemében, ami bennem könnyek formájában kelt életre. - Mindig. Örökké.

És újra megcsókolt. És egy percig sem fáztam, holott a rózsás trikó és a térdig érő, lenge, lila nadrág nem volt túl melegítő. Mégis. Mancs csókjai kellően erős tüzet tápláltak, hogy egy pillanatra se hűlhessek ki. Hosszas pillanatok és annál hosszasabb, gyomrot remegtető csókok után, Mancs elszakadt tőlem.

-Felkérhetem egy táncra, Mrs. Black? - az a csínytalan, pimasz mosoly és fény a szemében... Nevetve hagytam, hogy felhúzzon az ágyamról. Mezittelen talpaim alatt besüppedt a szőnyeg, ahogyan Sirius nevetve elkezdett, egyik kezemnél fogva pörgetni. És pörgetni. Majd elkapta derekamat és már egymás szemébe nevetve ugráltunk a kupis, zsúfolt szobámba.

Majd el sem engedve a kezemet kihúzott a szobából. Végigtáncoltunk a folyosón. Majd egyenként szedve a lépcsőfokokat, lekeringtünk a lépcsőn is. És a nappaliban. Mancs egyetlen intésére zene csendült fel. Valami remek rock and roll... Talán pont Chuck Berry. Nem igazán volt fontos, mert Mancs nevetve, kergítette meg mindkettőnket. Kacagva, forogva, pörögve... Roptuk keresztül az egész nappalit. Eleinte figyeltem Mancs csíkos zoknijának ütemes lépteit, végül hagytam, hadd vezessen kedvére.

És Mancsnak mind tudta a szövegét. És nagy mulatságomra, mindet végigtátogta. Mikor pedig végre elengedtük egymást én felugráltam a kanapéra és alig kapva levegőt a sok kacarászástól tovább bugiztam. Mancs pedig egy ideig vigyorogva figyelt, majd tovább lejtve a táncot tátogta szívhez szólóan a szöveget. Így talán majdhogynem, végre egy magasságban voltunk.

Mrs. Black. Elizabeth Sirius Black. Micsoda szenzáció. A férjemet keresi? Sirius Black? A neje lennék kérem szépen. Igen. Átadom majd neki. Elizabeth S. Black. O mondjő! Igen. Én lennék az. A világ legszerencsésebb lánya.

Nevetve ugrottam volna le a kanapéról, de mielőtt földet érhettem volna, Mancs elkapta a derekamat és tovább pörgetett. Egyszerűen zseniális volt. Még az sem zavart, hogy egyszer-kétszer a fánkról lehulló tűlevéllel találkozott mezítelen talpam.

Odadóan és kitartóan jártuk a táncot. Egy pillanatra se fáztam már. Hiszen a kandalló is a közelben volt. És Mancs alaposan megmozgatott. És minden pillanatban rá kellett döbbennem, hogy mennyire elfelejtettem mindig, mennyire jó táncos. De tényleg. Ez a srác, majdnem mindenben zseniális. A mozdulatok, ahogyan minden porcikája reagált a mugli lejátszóból szóló, pattogós, vidám hangokra. Ahogyan lábai minden habozás nélkül megtalálták útjukat. Tényleg. Ez csak szimplán: tyű.

Az egész bakelitlemez lement időközben és alighogy a kis tű leakadt a fekete, kör alakú, zenét raktározó korongról és minden zene elhallgatott-Igen... Apának volt ilyenje... És Mancsban megtalálta a másik hatalmas mugli-zeneszakit... Szóval jól elvoltak ők ketten, minden vacsoránál-, Mancs hangosan és ugatósan kacagva, lihegve kapott fel. Én meg nevetve, zihálva fontam nyaka köré, szeplős, mezittelen karjaimat. Mindkettőnk arca kipirult a sok tánctól, csillogott homlokunkon a verejték... És csak úgy kapkodtuk a levegőt... De mindkettőnk vigyora... És a szívem gyors dobbanásai. Ezért a hihetetlen örömért minden megérte. Mancsnak még az izzadságának is finom mentás, fűszeres illata volt. Egy kicsit csutakos, kutyaszőrrel megspékelt aromával. Szerintem ő is éppen ezen gondolkodhatott, mert vigyorgó fejét, a nyakamba temetve szimatolta a bőrömet.

-Khm... - a csendet végül Fleamont törte meg, mire egyszerre rezzentünk össze. Ja hogy mások is vannak itt!

Annyira elmélyültünk a nagy mókázásban, hogy észre sem vettük, mikor Mr. és Mrs. Potter megjelentek a kandallóban, egy-egy megpakolt süteményes tállal... Vagy mikor Anya a konyhaajtónak támaszkodva elmélyült mosollyal kezdte figyelni az attrakciót. Vagy mikor James kaján vigyorral befutott... Vagy mikor Remus is megérkezett a fényképezőgépemmel. Hoppá.

Sirius rögtön, finoman visszaeresztett a földre és kisöpörve a homlokára tapadt fekete tincseit, levigyorgott rám. Én már kevésbé tudtam magabiztosan kezelni a helyzetet. Ahogyan talpaim találkoztak a szőnyeggel, szeplős arcom olyan piros színre váltott, akárcsak a mugli átkelőknél látott, autókat kormányozó, furcsa lámpák egyike. Ahol meg kell állni. Én is megálltam. Annyira hogy ledöbbenve pislogtam körbe és zavartan utánoztam le Mancs mozzanatát a haj-söprésben. Jesszusocskám. Mind láttak táncolni? Jó ég. Mert én nem tudok táncolni. Mancs igen. De én nem. Mi lesz már?! Mikor nyílik meg alattam a föld. Végül nem vártam meg, hogy ő nyíljon meg alattam, helyette csak tenyerembe temetve pirolsó arcomat lecsüccsentem a szőnyeg közepére, Mancs lába mellé. Így meg majdnem a térdéig értem.

-Hoztunk sütit, a búcsú-lakomára! - nevette el magát Euphemia, mire Anya rögtön előkapta varázspálcáját köténye zsebéből és a tálcák már lebegtek is a konyha felé. - Minek örülünk ennyire? - kérdezte ránkemelve őzbarna szemeit és mosolya csak úgy beragyogta az egész szobát.

-Aminek lehet. - vont vállat szerény vigyorral Mancs és közben rögtön visszaölelte a nála egy fejjel alacsonyabb asszonyt. - Hogy milyen fényesek a csillagok, hogy milyen sok hó esett az éjjel, hogy megtaláltam a pulcsimat és hogy Beth megint kiolvassa a Csodaországos könyvét. - sorolta vidáman. Euphemia pedig csilingelően felkacagott.

-Igazán jöhetettek volna hozzánk is. Nekünk is szükségünk van ám erre a párosra. - mutatott ránk kuncogva. Mancs pedig érdeklődő mosollyal pislantott le rám. Fleamont segítőkészen követte Anyut a konyhába. Remus pedig az elkészített képeket, precízen lepakolta a nappali asztalára. James pedig az ajtónak támaszkodva, csak tovább vigyorgott ránk.

-Erre a párosra? - kérdezte Sirius én pedig még tovább irultam-pirultam ültömben. Nekem jó volt a földön is. - Beth? Mit csinálsz? - nevette végül el magát, mikor kislányos szégyenemben a lábához húzódtam és belecsimpaszkodtam.

-Erre a párosra, bizony. Bárhol felbukkantok, minden szebbnek tűnik. - mosolygott Euphemia és sokatmondó tekintettel pislogott a felépillantó Jamesre. - Remekül értetek ehhez. Édesek vagytok.

-Ó... Ja hogy az... - kerekedett el Mancs szeme, majd gyorsan megcsóválta a fejét. - Nem. Mi csak barátok vagyunk. - nyúlt tarkójához. De mindkettőnket meglepve... Vöröses pír lepte el egész arcát. Mancs? Nem te vagy a jobb színész kettőnk közül? Hahó... Uram... Jóuram. Férjuram. Itt én vagyok a pocsékabb ebben!

Euphemia arckifejezése, viszont rémisztően szélesre nyúlt a mosolytól.

-Csak barátok. Micsoda szerencse, hogy James szeret pletykálkodni. - azzal hangosan kacagva kikerülte ledöbbent párosunkat és dudorászva a konyhába ment. James meg felvihogva követte az édesanyját. Hogyha tudtam volna, hogy tőle örökölte ezt a néhai kisördög-pimaszságát!

-Mi? - mindketten az összeráncolt szemöldökű Remus felé kaptuk a pillantásunkat, aki értetlenül pislogott ránk. - Miről nem tudok?

-Fogalmam sincs. Ágas hülye. A Mamus pedig bevette a hülyeségeit. - Mancsnak Remusnál már ment a maszkírozás. Remus arca pedig felderült. És nevetve hagyta ott a fényképeket a fényképezőgéppel, hogy mindenki után ő is a konyha felé vegye az irányt. Jajj ne. Én már így is, úgy is tele vagyok. Búcsú-vacsi?!

-Beth... Az ég szerelmére! Mit csinálsz? - nevette végül el magát Mancs, mikor már tényleg csak ketten voltunk. Vigyorogva meredt le rám én viszont csak elkínzottan, kismajmokat megszégyenítő ügyességgel csimpaszkodtam a lábára. Kezeimet és lábaimat is átfonva rajta. Istenem. Láttak táncolni. Borzalmas. Tragédia.

-Táncoltam előttük. - suttogtam végül szenvedve.

-És még milyen édesen is billegetted magadat. - dicsért meg csillogó szemekkel és kedvesen, lehajolva, megborzolta göndör fejemet.

-Te ezt nem érted. Borzalmas voltam!

-Dehogy voltál az. Bolond vagy Bogaram...

-A te bolondod. - nyújtottam ki, felé a nyelvemet. Tényleg jó érzés volt ezt mondani. Már értem, miért szeret ezzel dobálózni. Sirius csak ugatósan felkacagott.

Sirius még nevetett egy darabig, majd megemelte a lábát, amin csüngtem. Lábfejével együtt én is emelkedtem a magasba. Olyan könnyedén tette mindezt... Mikor finoman megrázta a lábát és nem estem le egy "Tudod mi következik" nézés után, a következő pillanatban, mindkettőnk nagy derültségére, egész egyszerűen így sétált át a konyhába. Egy plusz csomaggal vádliján. Tényleg erős, ha ilyen könnyedén emelget.

Úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek... Vagy egy tényleges kismajom. Mikor felbukkantunk így a konyhában, nagyon mókás volt látni az arcokat. Remus megforgatta a szemét, James röhögve elszaladt a fényképezőgépemért. Anya elnevette magát. Euphemia somolyogva biccentett, olyan mindenttudó szemekkel... Fleamont hátrahajtva a fejét, jóízűen felnevetett. És belegondolva... Lehet tényleg igaza volt ebben Euphemianak. Elnézve a felderült arcokat. Lehet ez ilyen közös-szupererőnk.

Miután megvolt a fénykép. Mancs végül szórakozott vigyorral, egész egyszerűen leült a konyha csempéjére... És miután nem akartam elfeküdni a hideg talajon, végül elengedtem.

-Csodásan táncoltál Beth... Hagyd ezt. - guggolt oda hozzám kedves vigyorral és óvatosan megpöccintette orromat. Vonakodva hagytam, hogy felhúzzon a földről. És miután rájöttem, hogy a mezitlábazást nem a konyha kövére való, gyorsan lecsücsültem a helyemre, hogy ne fázzon fel a lábam. -Mert ugye a székekről, az nem ér le.-

Mancs nevetve nézte végig az iramodásomat, majd feltápászkodott ő is és pálcáját kihúzva a laza, egyszerű és nagyon menő kontyából-ami után rögtön szétbomlottak tincsei- egy intéssel megterítette az asztalt. Rövidesen mind helyet foglaltunk és alighogy Apa végre megérkezett neki is kezdhettünk. Természetesen Manccsal szemben ücsörögtem-aki újra remekül felfogta a haját, lazán és hanyagul pálcájával- így bármikor egymásra mosolyoghattunk... Sőt! Mancs zoknis lába mindig megtalálta az enyémet az asztal alatt és majdnem hangosan nevettem, mikor feltűnésmentesen rugdosni kezdtük egymás lábait...

-Jól jegyezzétek meg... - kezdte Euphemia és elegánsan gesztikulált mondandójához a villájával, amin ott lifegett egy darab hús cafat. Lévén, hogy most kifejezetten nekünk címezte mondanivalóját, mind a négyen rámeredtünk. Eddig a felnőttek beszélgettek a felnőttes dolgaikról, amikbe Remus, James és Sirius is bele-bele kotyogott. De most, hogy kifejezetten felénk pislogott mind a négy felnőtt. Még engem is érdekelni kezdett a dolog. Főleg, mikor rám pislogott és az éppen lábamat lóbáló Mancsra-aki rögvest, megszeppenten kapta fel a fejét-, jobban érdekelt mondandója, mint eddig bármelyik... - Barátokból...

A kezdést felfogva rádöbbentem, hogy bizony mit szeretne mondani és elnyúlt arccal, sietve, sebesen a szájamba tömtem egy adagot a vacsiból. És meredten, tele szájjal, nagyban küzdve a falattal pislogtam a tányéromra.

-Barátokból mindig lehetnek szerelmesek. - emelte fel borospoharát ünnepélyesen Euphemia, mire Mancs félrenyelte az italát. Ő is bort kortyolt éppen. Ahogyan Remus és James is azt kapott. Jajj nekünk. James vigyorogva veregette hátba a köhögő Mancsot, míg én koncentráltan nyammogtam a falatokon.

-De szerelmesekből sosem lehetnek barátok. - fűzte hozzá Anya nagy bölcsen és ő is belekortyolt italába.

-Mert akkor ott soha nem is volt szerelem. - fejezte be fülig érő szájjal Euphemia és végül letette a poharát és várakozva meredt Mancsra. Ahogyan mindenki más is. Szegénykém. - Mit szólsz Siriusom?

-Ez... Egy... Remek... Khm... Bölcsesség volt? Köszönjük. - krákogta Mancs torkát masszírozva és fájdalmasan pislantott fel rám. Viszonoztam tekintetét.

Remus csak döbbenten kortyolta vörösborát, James pedig olyan vigyorral méregetett minket, hogy... Hű. Miért?

-Tudjátok Sirius remek srác. Kedves. Modoros. Megérdemelne valakit. - kortyolt bele poharába beszédesen Euphemia. Mancs meg leforrázva, babrált a sajátjának talpával.

-Igen. Valóban egy nagyon lovagias, kedves, vidám srác. És milyen jóvágású fiatalember lett belőle. - folytatta anya. Remus értetlenül, egyenesen döbbenten pislogott rájuk. Fleamont lehajtott fejjel vágta fel a csirkecomját. Nem tudtam eldönteni, hogy mindjárt hangosan felnevet, vagy szimplán megfullad. Apa hasonló arccal szedett magának rizst. James pedig eltátott szájjal meredt az anyáinkra.

Majdnem a torkomra akadt minden falat, mikor rádöbbentem, hogy Euphemia és Anya is engem bámulnak. Várjunk, MI?! Mi folyik itt?!

-És nagyon jóravaló, hűséges... Nem igaz Lizziem?

Mancs elképedten meredt Euphemiara. Én meg nem tudtam reagálni a hirtelen nekem szegeződő kérdésre.

-Öhm... Ja. Igen. Mármint... Igen. Igen. Az. - helyeseltem végül zavarodottan.

-Elragadó... Elvileg a Roxfortban tapadnak rá a lányok... - folytatta Euphemia Mancs meg maga előtt összefont karokkal, szimplán hátradőlt a székén. Mi történik most? - Ugye Liz?

James a markába röhögött. Remus kerek szemekkel letette poharát és fejét ingatva tovább falatozott.

Anya minden mosolyát elfojtva töltött Euphemianak még egy kis bort és rámkacsintott. Jajj ne.

-És tényleg... Van valaki akivel randizol Lizziem? Olyan szép kislány vagy. Biztosan kell lennie egy-két srácnak, aki megfordul utánad. - Euphemia pedig hatalmas mosollyal pislogott most Mancsra. Jézusom. Anya? Miért teszitek ezt? - Sirius?

-Ja. Van pár. - dörmögte kelletlenül Mancs. És meg voltam győződve, hogy elsötétül a képe egy pillanatra.

-Még jó, hogy Tapika mindet elűzi, mielőtt még elhívhatnák Maszatocskánkat egy randira. - kotyogta közbe komisz vigyorral James. - Emlékszel Brownra? - fordult hozzá, Sirius tekintete valós villámokat szikrázott felé.

-Mi az isten bajod van? - szűrte fogai közt. Euphemi poharába kuncogott. Anya meg csak somolygott nemlétező bajsza alatt.

-Jól be is verte a képét, miután összekaptak. - tette hozzá James vígan, mire felkaptam a fejemet. Mi? Mancs?

De mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, hirtelen felcsendült... Vagyis felcsördült a csengő az előszoba felől.

-Vártunk vendégeket? - kérdezte Apa szemöldökráncolva, elkomolyodva, miközben felpattant. Nem kerülte el figyelmemet, hogy milyen szilárdan és komoran kapja fel a pálcáját.

-Nem. - motyogta Anya és a mosolya arcára fagyott. Összerezzenve kaptam Mancsra a tekintetemet, mikor mind a négy felnőtt magához kapta a pálcáját és egyszerre emelkedett fel.

-Ha kiáltunk hoppanáljatok el innen, rögtön. - fordult hozzánk Fleamont sápadtan és kötelességtudóan.

-H-halálfalók? - hebegtem, Mancs pedig tétován felemelkedett a székéről.

-Sirius. Maradjatok itt. Kivéve, ha baj van. Akkor hoppanáljatok el. - szisszent rá Euphemia, mikor látta hogy Mancs tettrekészen veszi magához pálcáját.

Odakint újra felcsendült a csengő. Apa és Anya pedig egymás kezét szorítva már ki is léptek a folyosóra. Mi történik? M-mi lesz ha tényleg halálfalók és... És Remus a vállamra téve kezét, pálcáját szorítva meredten nézett az ajtó irányába. Pedig innen nem láttunk a felnőttek felé.

James az asztalra támaszkodva fülelt és pálcájával homlokát ütögette. Mancs pedig türelmetlenül forgatta ujjai közt saját fegyverét.

Hallottuk ahogyan csendesen megbeszélik, hogy Fleamont maradjon a folyosón, Euphemia pedig az ajtó takarásában, aztán csend ereszkedett az egész házra. Idegesen rágcsáltam ajkaimat és Remus nyugtatónak szánt érintése sem segített. De nem hallatszott kiáltás. Mi van... M-mi van ha megölik őket? M-mi van ha... Ijedten ugrottam fel, mikor hangos csörömpölés hallatszott. Mint amikor összetörnek valami porcelán félét.

-Nyugi Maszat. - mormogta James és elkapta Mancs vállát, aki rögtön, fejvesztve indult volna már ki. - Itt kell maradnunk Tapi.

Csendben, némaságban teltek a pillanatok. Nem mertem még mozdulni sem. Aztán hirtelen Anya dugta be a fejét. Egy egész szikla esett le a szívemről, mikor megláttam mosolyát.

-Semmi pánik srácok. Gyertek a nappaliba, látogatóink érkeztek.

A nappaliban viszont olyan emberek fogadtak... Akiket nagyon furcsa volt látni a kanapénkon elterülve.

McGalagony professzor asszony komoly, fegyelmező pillantása végigsiklott négyünkön, mikor beléptünk a nappaliba. Némán, kimérten biccentett nekünk. Mellette Dumbledore igazgató úr ücsörgött és mosolyogva fogadta el Anyutól a felé nyújtott teát.

-Rub!

-Pici-Lizzie! - az óriási barátom pedig brummogva nevetve hagyta, hogy odaszaladjak hozzá és karjaimba zárjam. Szegényke. Úgy kellett összehúznia magát, hogy elférjen a sarokban és ne verje be a fejét a plafonba. - Boldog Új Évet Pindúr!

-Neked is! Miért vagytok itt? - kuncogva hagytam, hogy kényelmesen vállára tegyen, mint egy kis törpét. Így könnyebb volt vele beszélgetni.

-Komoly, felnőttes dolgok miatt jöttünk. - szólt sajnálkozva, mire kíváncsian pislogtam a némán szürcsölgető Dumbledorera.

-Nos... Bocsánat, hogy magukra törtük az ajtót, Hope. - fordult Anyu felé végül az idős mágus.

-Szó szerint. - zsörtölődött Minnie, aki inkább állva maradt.

-Jobban tennék, ha helyet foglalnának. Hosszú a történet. - vicces volt, hogy a saját házunkban minket kínál hellyel Dumbledore. De mind a négy felnőtt rögtön, minden szó nélkül helyet foglalt.

-Ugyan. Semmi baj. - legyintett Anyu, majd megigazította koszorúba font haját. - De mégis mi ilyen sürgős kedves Dumbledore, hogy ilyen késői időt választott a látogatásra?

-Szigorúan titkos ügyben vagyunk itt. De lévén, hogy biztos vagyok... Hogy önök is ugyanúgy ellenzik Voldemort és csatlósai tevékenykedését... Sejteni vélem, mondanivalóm figyelmes fülekre talál. Elnézésüket kérem utoljára is. Tényleg fényes vacsorát zavarhattam meg. - pillantott félhold alakú szemüvege mögül az ajtóban ácsorgó srácokra. - Kényelmes ez a kanapé. Jöjjenek uraim bátran.

-Bátrak vagyunk. - szűkítette össze a szemét Mancs rögtön, James pedig megforgatta a szemét és vonakodva leült Dumbledore mellé.

-Éppen ezért úgy hiszem önöket is érdekelhetik híreim. - biccentett Dumbledore finom mosollyal. Miután mindenki elhelyezkedett és én is leültem Hagrid mellé a földre. Az idős, ezüst szakállú varázsló végre megszólalt. - Biztos olvassák a Reggeli Prófétát és úgy hiszem, biztosan tudnak Voldemort létezéséről is. Ahogyan arról is, miképpen növekedik éppen az ereje és...

-Liz. Menj fel kérlek a szobádba. - Anya váratlanul szólt bele az idős mágus szavaiba és szigorúan pislogott rám. Mi? Biztos nem.

-De én is szeretnék itt lenni és...

-Túl fiatal vagy ehhez. Indíts fel. - rázta meg a fejét rögtön és feltápászkodott.

-Nem. - makacsoltam meg magamat és összefontam karjaimat mellkasom előtt. - Nagy vagyok és én is szeretném hallani Dumbledore professzor fontos beszédét.

-Nem. Nem neked való. Gyerünk Elizabeth! - megrebbent tekintettel álltam Anya szikrázó pillantását és ahogyan az ajtó felé emelte mutatóujját.

-De...

-Tizenhat éves vagy. A szobádban a helyed. - dühösen álltam a pillantását, de érezve, hogy a csatát nem nyerhetem meg, keserűen feltápászkodtam.

-Tizenkét nap és én is nagykorú vagyok. - motyogtam, majd könnyes tekintettel hozzátettem. - És nagyon unom már, hogy mindenhol én vagyok a legkisebb. A legapróbb és legjelentéktelenebb. - azzal letöröltem kibuggyanó könnyeimet és dühösen és sebesen becsuktam a nappali ajtaját. - Igazságtalan felnőttek. - motyogtam magam elé dühösen és felmeneteltem a szobámba. Mégis mi lehet ilyen életbevágóan fontos? Mi az amit kiskorúaknak tilos? Dumbledore?

És nagyon dühösnek éreztem magamat, mert Hagrid is csak lebiggyedt ajkakkal meredt rám. Remus szigorúan bólogatott anyu mondandójára. James elhúzott szájjal lesütötte tekintetét, mikor felé kaptam tekintetemet. Mancs viszont szomorúan, tehetetlenül állta tekintetemet, mikor pedig felé esett a pillantásom. Bárcsak idősebb lennék. Bárcsak én is bent lehetnék a szupertitkos megbeszélésen. 

És itt a heti repeta drága Hölgyek és Urak(kevés eséllyel ugye, de azért hátha:)! Nos. Komoly izgalmakon vagyunk túl. Egy újabb hét. Még CSOMÓ időnk van a nyárból, szóval SEMMI PÁNIK. Helyette. Örülhetünk, hogy még van jobb lábam. Tegnap majdnem elvesztettem. Khm. Az a majdnem tulajdonképpen hülyeség, mert... Nem volt veszélyben. Csak a talpam. A mesztelen csiga miatt. Amúgy teljesen nyugodtan kezeltem a helyzetet, mielőtt kérdeznétek(tudom senkit sem érdekel).... Teljes nyugodtságban ültem a földön és könnyesre kacagtam magamat. najó. Őszintén. Még mindig érzem a talpamon a nyálkás érzést. Mondjátok, hogy ti is jártatok így és akkor kevésbé érzem szerencsétlennek magamat. Bár... Biztos van valami szerencsehozó faktora. Mármint. Remélem. Igen. Biztosan van. "A mesztelencsigábalépéstartósszerencséthozazembernek. Bőségestermést(?) és... Mindenmást". Ezt. Ezt most találtam ki, de teljesen megkérdőjelezetetlen az igazsága. Már most... Már most terem a paradicsom a kertben. (két hónapja khm). Most olyan szerencsésnek érzem magamat... O-olyan... Szerencsésnek.................. 

Naigen. Hol is tartottunk? Ja. Hogy itt vagyok. Egy héten másodjára, ami tapsot érdemel. *taps,taps,taps* Köszönöm, köszönöm. Megtisztelő, hogy itt lehetek. Köszönöm a meghívást és a részvételért kapott... Öhm... Oklevelet? Oklevelet. Köszönöm. Határozottan a szívemiglen hatol az öröm kése. És belepusztulok a hálába. Mostmár csak azt kell megnéznem RETTENETESENBETÁBLÁZOTT naptáramban, hogy mikor kerítsünk alkalmat a következő... Részre... Hm... Igen. Minden napom teljesen tele van. *üres naptárat lapozgat*. Ejnye. Kénytelen leszek olyan nagylelkűnek tűnni, hogy kedden jövök újra. Sajnálom. Előbb nem érek rá. Dehát... Dehát ilyen az élet. Ilyen egy elfoglalt élet. EGY NAGYON ELFOGLALT ÉLET. 

(Kezeket a magasbaaaa! ki az aki még beteg rajtam kívül? Mármint nem. Nem. Nem arra gondoltam, hogy ki ilyen dilis... Hanem. Hanem ki az aki még megvan fázva rajtam kívül? Jó? Senki. Hát. Akkor. Most úgycsinálok mintha nem tettem volna fel ezt a kérdést, jó?:)

És rettentő nagy unalmamban, akkor már írok ide ilyen összefoglalót is, mintha senki se olvasná el az egészet, csak a végét...(és tényleg így történne lol... khm... Nem... Én most... Mindegy)

Szóval a mai részben a kedves írónő még mindig nem tette túl magát a Karácsonyon.(nyár közepén, ugye) és még halmozza a ráadásokat. De legalább a Tekergők újra kibékültek és a végére Hagrid is Lupinékra törte az ajtót, hogy egy SZIGORÚAN TITKOS megbeszélés miatt Bethet jól felküldhessék a szobájába. Ja azt hittük végre békesség lesz? Hát. Nem. Ugyanis a következő részben megint mindenki egymás nyakának eshet. Köszönöm-köszönöm. Vajon Lily túléli a Karácsonyt? Reméljük igen, mert még kéne a sztoriba. És reméljük Regulus is jól van, mert őt is bírjuk. Többé-kevésbé. Inkább többé. Nem kevésbé. Öhm. Szóval összegezve a következő fejezet egy NAGYON vidám és könnyed hangvételű jelenség lesz, Dumbledore gyászbeszédével-amit nem dolgoztam ki, de elvileg létezik- és egy kis dührohammal Tapmancsocskánk részéről. Csak a szokásos felhozatal. Egy kis pirospaprikával és lejárt csokoládéval. :]

Továbbá hálával és köszönettel tartozom minden jelenlévő olvasónak, akik nélkül minden bizonnyal nem lennénk itt. Én se... És... És ők se? Ugye. Jaj. Miért csinálom ezt magammal? 🙈 Bocsánat. Komolyan mondom, hogy hálámat nem tudom szavakba önteni, mert annyival jobb írók is lézengenek szerte a wattpad világában és ti mégis itt gyülekeztek... Hát. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék erre azon kívül, hogy megrendülten hálás vagyok. Hála-könnyekkel, meg minden ❤❤❤