-Ne! Álmodom?! - kaptam a szájam elé kezemet kitágult szemekkel. - Mancs! - nevettem végül el magamat döbbenten, majd elrugaszkodtam és Sirius nyakába vetettem magamat. - Köszönömköszönömköszönömköszönöm! Ez a valaha volt legeslegjobb karácsonyi ajándék! - csiripeltem elképedten kacagva és teljes erőmből szorítottam magamhoz Siriust, aki a hirtelen lendülettől felborult a szőnyegen. De nevetve viszonozta lelkendező ölelésemet.

Úgy éreztem, bármelyik pillanatban repülni tudnék az örömtől. Sosem mondtam el senkinek, mire vágyom... Hogy mit szeretnék születésnapomra, vagy karácsonyra, hiszen eleve nem is vágytam semmire a szeretteimen kívül... Mégis... Tyű.

-Honnan tudtad ezt, Mancs? - kérdeztem nagy végül és elengedtem az összekócolódott hajú, kicsit kipirult arcú Mancsot és visszakuporodtam az ajándékdobozhoz és óvatosan kivettem belőle a két gumicsizmát. Úristen. Álmodom. Valaki csípjen meg.

A gumicsizmák láttán James hangosan felnevetett, Remus felvonta a szemöldökét. Anya meg Apa pedig értetlenkedve összenéztek. Mancs viszont csak zavart mosollyal tenyerébe temette az arcát és ujjai közül nevetve lesett ki.

-És szivecskések! - lelkendeztem és csak gyönyörködtem a két lábbeliben. Sárga alapon, rózsaszín, lila, fehér, piros szivecskék voltak elszórva rajta. A talpa is sárga volt, a tetején pedig volt egy halványrózsaszín csík. És olyan... Olyan gyönyörű volt. - Fel is veszem! - csillogó szemekkel dugtam bele vastagzoknis lábaimat a csizmákba, majd felpattantam a földről és a lábfejemet mustrálgatva elkezdtem fel alá járkálni a nappaliban. Tökéletes volt. Mintha rámöntötték volna. - Mancs... - hebegtem. Azt sem tudtam, mit mondjak. Mihez szóljak. Hol kezdjem. Erről álmodtam, mióta a sárga gumicsizmámtól meg kellett válnom, mert Amszterdamban szétharapta egy foltos kutya. De ez. Ez jobb volt az összes eddiginél is. Tyű. Szivecskés, sárga... És... És... Alig bírtam leolvasztani a szájamra ragadt széles mosolyt és döbbenten, lenyűgözve pördültem meg tengelyem körül és ugrottam is egyet, hátha ezzel le tudom vezetni a bennem felgyülemlett túl nagy örömöt. És nem is recsegett, mint az eddigiek.

Anya a fejét fogva, nevetve figyelte gyermeteg örömömet, Apa a fejét ingatva bontogatta tovább az ajándékait... Remus is nevetett rajtam, James viszont már megint lenyúlta a fényképezőgépemet. De nem érdekelt, hogy röhögését visszafolytva kattintgat. Túlságosan lefoglalt a gumicsizmám csodája. Lecsüccsentem a földre és le se véve a lábamról a csodát nézegetni kezdtem. Fenséges. Elképesztő. Zseniális. Egy igazi álmom vált valóra.

-Mindig is szivecskéset akartam. - szipogtam. Nem tudtam már hova tenni a szívemben túlcsorduló örömöt és végül csak elpityeredtem. Alig bírtam feldolgozni a dolgot. Pedig nyáron már majdnem lemondtam róla, hogy újra legyen gumicsizmám. Pedig lett. És még milyen gumiciszmám?! Szivecskés.

Mancs mosolyát elfojtva bámult rám én pedig szipogva, markommal törölgetve kicsorduló könnyeimet, meredtem vissza rá.

-Honnan tudtad? - hüppögtem és feltápászkodtam a földről, csak hogy újra visszazuttyanjak a földre, hogy ráterülve Mancsra magamhoz szorítsam őt. Mancs nevetve átfonta rajtam a karjait és megsimogatta a hátamat.

-Csak feltűnt, hogy ősszel az essőzések idején nem ugrabugrálsz a pocsolyákban és megkérdeztem Holdsápot, hogy hova lett a gumicsizmád. De nyugi. Van még más is a dobozban.

-Viccelsz, Mancs?! Ennél nem is kell több. Hol szereztél te szivecskéset egyáltalán?! Tudod te az milyen ritka?! - törölgettem hitetlenül mosolyogva a könnyeimet.

Mancs viszont csak nevetett és magához karolva megborzolgatta kócos borzadványomat, amit esetleg hajnak hívnának egyesek...

Az ajándékbontás után, mindenki elvonult, felöltözni, fogat mosni. Apa, aki nagyon élvezte, hogy van három fia is egyszerre, Mancs kedvére feltette a kedvenc Rolling Stones-os bakelit lemezét a lejátszóra, így a finom, ropogó zene tökéletesen megadta a hangulatot a készülődésre. Mert James szülei hivatalosak voltak vacsorára. Míg anya a vacsorát készítette a srácokkal nagy lelkesen mézeskalácsot kezdtünk csinálni. Nagyon mókás volt. Mármint. Bárhol ott volt James és Mancs párosa, azt nem lehetett kibírni nevetés nélkül, de mikor négyen kezdtünk neki valaminek. Instant kacagás lett az egész.

-Ez úgy néz ki mint én! - Sirius elbűvölten csillogó szemekkel emelte fel a kutya-formát és már szaggatott is vele. Hogy aztán büszkén, a tenyerén hordozva a kis mézeskalács figurát, mindegyikünknek megmutassa. James meg szimplán röhögni kezdett. De aztán ő is megtalálta a maga szarvas formájú szaggatóját. Mondanom sem kell, hogyha rajtuk múlik csak kutyás és szarvasos mézeskalácsok készülnek... És mikor kisültek a sütemények(és nyilván rögtön, együltő helyünkben elpusztítottuk a negyedét) Anya kihesegetett minket a hóba, hogy jobban érvényesülni tudjon.

-Ne sértegessen Uram! - magasodott Mancs a tegnap épített hóemberünk fölé. - Igen?! Ezt mondod, fazék-fejű?

-Mancs, ne! - kezdtem szájam elé kapva a kezemet, de késő volt. Mr. Hópasi(így nevezte el Jamie) feje lecsúszott kurta nyakáról és földet érve szétporladt. Csak a fazék, répa és a szájnak és szemnek használt, szétszóródott széndarabok jelezték, egykori pofázmányának létezését. És ott árválkodott egy hó-test, fej nélkül. Siralmasan nézett ki. A neki kölcsön adott lila sálamból nem kandikált ki a feje és így pont kicsit volt csak magagabb, mint én.

Sirius a szája elé kapta kezét. Remus meg egyszerűen fejen csapta magát kínjában. Csak a szokásos.

-Ábelesz, kóbelesz. Itt nyugszik Havas-tóbiás feje. - tette össze diplomatikusan kezeit James, a hóember fejének földi maradványaihoz lépve, majd lehajtotta fejét és ünnepélyes gyásziassággal belekezdett. - Egy nagyon jó barátot ismerhettünk meg képében. - szipogta, mi meg rögtön a szétporladt fej köré sorakoztunk és lehajtva fejünket meredtünk a hóban heverő, piros, kopott fazékra. - Egy perces néma csenddel adózunk neked, Mr. Hópasi.

Remus levette fejéről a bojtos, szürke sapkát, James is így tett a saját, griffendél mintás fejfedőkével. Mancson eleve nem volt sapka. Én pedig rögtön kapcsolva, szintén leszedtem tincseimről a sajátomat. Meg kellett adni a tiszteletet.

-Azért gyűltünk ma itt össze, hogy elbúcsúztassuk eme kedves személyt életünkből. - emelkedett szólásra Remus síri hangon. Én meg ajkaimba harapva, meresztgettem szememet a fagyos répa-orra. Próbáltam nem elnevetni magamat. - Hópasi, egy igazán, remek, odadó, vidám, barátságos fickó volt. Egy nagyon jó barát, hűséges testvér. A halál korán érte szegényt.

Azt hittem nem bírom magamban tartani a kacagást, mikor Mancs mellettem sálljába temetve arcát hisztérikusan felzokogott. És ez még oké is lenne. Hópopsi... Akarom mondani Pasi valóban nagyon közel került szívünkhöz. Csak Mancs hisztérikus zokogása... Egy prüszkölő, fuldokló fokáéval ért fel. Én meg csak meresztettem szememet a hóban fagyoskodó bádogedényre és haraptam ajkaimat, ahogy csak tudtam.

Remusnak meg sem kottyant Mancs, csak szomorúan megpaskolta barátunk vállát és folytatta beszédét.

-Hópasi gyerekkorát az Északi Sarkon töltötte. Tanulmányait a Hóemberi-jogászakadémián végezte el, hogy aztán huszonegy éves korára elfoglalhassa főnöki presztiszét a szájsebészeten. Igen kedves barátok és családtagok. Szeretném kifejezni mélységes együtt-nézésemet és sajátosságomat az ügy iránt. - itt Remus egy pilanatra elámult fejjel bandzsítani kezdett. - Mert Hópasi jó embert volt. Adott ha kellett. És megvédett, ha kellett. Igaz, csak tegnap találkoztunk először és rendkívül visszataszító egyénisége miatt elhúzódtam tőle. Már bánom, hogy így tettem. Lelkiismeretem síromig fog üldözni. - hajtott fejet Rem. Én meg rázkódtam az elfojtott jóízű kacagástól. Mancs meg csak szipogott mellettem.

-A végtisztelet megadás következik. - emelte magasba kezeit James végül, miután "kisiránkoztuk" magunkat a szétesett fej fölött. Fogalmam sem volt, hogy mire készülhet. De nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön.

-Rohhaaaaaam! - a hangosan nevető Remusnak dőltem kacagva, és jókedvűen figyeltük ahogyan Sirius és James szétrombolják a gondosan felépített Hópasit. Szegény. Pedig csak a fejét kellett volna újjáépíteni. Negyedóra hősies küzdés és birkózás után pedig Mancs diadalittasan lobogtatva a sálamat tért vissza hozzánk.

-A hadi zsákmány! Madmoiselle! - nevetve fogtam kesztyűs kezembe a sálat és hagytam, hogy Mancs megpördítsen a tengelyem körül. Sötétedésig kint voltunk a hóban. És csak játszottunk. Hatalmas csatákat vívtunk, birkózó meccseket rendeztünk, megdobáltuk egymást hógolyókkal, de miután tél lévén hamar jött az este és mégfagyosabban, mint a reggel, már napnyugtakkor betódultunk a házba.

Euphemia és Fleamont pedig pontban hatkor átlépte a kandallónk küszöbét. Mindketten vastag utazótallárban voltak, kezükben egy-egy koffert szorongattak. Ja igen... Mert James szülei tudva, hogy a fiúk nem hozzájuk mennek Karácsonyozni, kihasználták az alkalmat és lementek a tengerpartra, valami közeli barátjukhoz. Szóval, egyenesen a tengerpartról céloztak meg minket.

Figyeltem, ahogyan Fleamont megcsavarja bajszát és a szemüvege lencséi mögül, kéken csillogó tekintettel méri fel az elé lépő Jamiet. Aztán Mancsot. És az apai szeretet, még Siriusnál is ugyanolyan mértékben az arcára volt írva akárcsak Jamesnél. És ezt jó volt látni. Talán James rá hasonlított jobban. Főleg, hogy már egy magasságban is voltak, tisztára az apjára ütött. De a szelíd, őztekintete Euphemiat tükrözte.

-Mia!

-Hope! - csendben figyeltem, ahogyan Anya és Mrs. Potter egymás karjába esik. Kicsit magamat láttam egy percre bennük. Mint én és Lils.

Apu és Fleamont széles mosollyal kezet ráztak, majd vidám, testvéries mégis férfias ölelést váltottak, megveregetve a másik vállátt.

-Remus! Milyen régen találkoztunk! - Remus vonakodó mosollyal hagyta, hogy Euphemia kedvesen megszorongassa őt is. - Még mindig olyan kis soványka vagy fiam. Nyúlsz, csak nyúlsz, de nem eszel eleget. - méregette a vörös arcú bátyámat megrovó mosollyal.

-Én is ezt mondom neki folyton, de csak nem. - tette csípőre a kezét Anyu és közben nem felejtett el, lábujjhegyre állva, megcsipkedni Rem arcát. Aki szégyenlős mosollyal vonogatta csak a vállát. Fleamont és apa pedig Jamesszel és Manccsal beszélgettek éppen.

-Sirius! Gyere csak ide! - Euphemia viszont nem zavartatta magát, Mancs pedig érdeklődő vigyorral lépett a két anya és a vöröslő arcú Remus körébe.

-Hé! - Mancs zavartan, kikerekedett szemekkel, meredt Euphemiara, aki egyszerűen megragadta a Queenes pólója alját és felrántva azt vetett egy pillantást Mancs hasára. Ami megjegyzem még mindig izmos és mutatós volt. Én csak tudtam, mert valamiért különösen odafigyelt rá, hogy póló nélkül jöjjön le reggelizni.

-Te sem eszel eleget. - csóválta a fejét Euphemia mérgesen, Mancs meg csak zavarodottan meredt le rá.

-Ööö... De?

-Nem. Aki rendesen táplálkozik nem nézne ki ilyen kis véznán.

Anyu csak összenevetett Euphemiaval és közben lelegyintették a tiltakozni kezdő Remut.

Én még mindig a nappali ajtajában ácsorogtam a sötétben. Csak a sálamért szaladtam fel és mikor már lefelé lépkedtem a lépcsőn, már meg is jelent a Potter házaspár. Én meg azóta is csendesen figyeltem a nagy víg családot. A családomat. Mert Jamesék is beletartoztak végül is. James majdnem második bátyám volt már. Euphemia pedig úgy kezelt, mintha a lánya lennék. Mikor először voltunk náluk Remuval, még másodévesként, James nevetve megjegyezte, hogy anyja mindig is örült volna egy lánygyereknek is, de az élet nem hozta ilyen könnyen magát és már az is hatalmas öröm volt, hogy James a világra jöhetett.

Amúgy nem is feltétlenül lapultam az ajtóban... Igazából csak szimplán pici voltam és ez nyilván nem volt túl feltűnő jelenség ennyi magas férfiú közt. És Anyu és Euphemia is egy fejjel mind magasabb volt nálam. A srácokról meg ne is beszéljünk.

De ebben a meghittségben csendes mosollyal, némán figyelhettem kicsit kívülről a megszokott életemet. Figyeltem ahogyan Apa Remuszosan néha megdörzsöli az orra jobboldalát beszélgetés közben... Ahogyan Fleamont a Jamesnél is gyakran látott mozdulatokkal megigazítja szemüvegét, vagy -igaz kevésbé szelesen és durván, mint Jamie-de felborzolja kusza, fekete tincseit. James pedig éppen valami viccesett mesélhetett nekik, mert rövid időn belül, mindhárman felnevettek. Újra Anyuék felé kaptam a tekintetemet. Anya éppen lelkendezve, újra megölelte Euphemiat. Remus pedig zsebredugott kézzel, az új nagyapás pulcsijába(ezt kapta tőlem karácsonyra) figyelte a két felnőtt boszorkányt. És hallgatta a beszélgetésüket. Vele ellentétben Mancs nagyon unottnak tűnt és pont mikor beletúrt hanyag, elegáns, mégis rendetlen és kócos frizurájába, valószínűleg megérezte, hogy nézik. Egyedül ő volt az, aki elsőként kapcsolt, ha magán érezte valakinek a tekintete tüzét. És ez akkor sem történt másképp. Kérdőn szakadt félbe a mozdulata és először Jamesék felé fordult. Aztán ránézett a mellette ácsorgó Remusra, majd az anyákra, majd összeszűkült szemekkel a fotelban ücsörgő, farkát lóbáló, nyávogó Gaffiera, majd elengedte azokat a puha, selymes fürtöket és a háta mögé pislantott. Butus Mancsom. Én butus, ennivaló Tapmancsom.

-Minden rendben Sirius? - kérdezte vidáman Euphemia és közben Anyai szeretettel és odaadással magához ölelte fél kézzel. Édes látvány volt. Mancs nyilván hogy magasabb volt még nála is. Meg a vállai is szélesebbek voltak. Meg úgy egyébként is... De olyan édesek voltak együtt. Mert Mancs nem ellenkezett, mint Jamie, hanem halvány mosolyra húzódó ajkakkal, kedvesen megsimogatta Euphemia fejét(aki csak nevetve forgatta meg erre a szemét).

Megint teljesem belevesztem Mancs bámulásába és akkor kaptam legközelebb észbe, mikor kihallottam a nevemet.

-És merre van Lizzie? Ugye ő is itthon van? - Euphemia egy pillanatra tényleg aggodalmasnak tűnt, miszerint én a Roxfortban maradtam, vagy nemtudom... De Anyu hamar, mosollyal arcán leintette.

-Persze, hogy itthon van. Remus nélkül nem merném sehova se elengedni. Tudod... Ezekben az időkben... Olyan apró még és egyszerűen féltem. De Remus csodagyerek. És vigyáz a hugára. Igaz? - mosolygott fel anya Remyre, aki zavartan nyitotta ki a száját, majd újra becsukta és megilletődötten bólintott. Igen. Remy csodagyerek. És talán tulságosan is vigyáz rám, Anya.

-Tudod olyan jó, hogy van egy ilyen bátyja, mint Remus. - csicseregte vidáman Euphemia. Rem pedig csak zavartan rágcsálta ajkait. Úgy figyeltem meg, ez ilyen családi szokássá válhatott. Bármikor zavarban voltunk, vagy kínosan éreztük magunkat az ajkunkat rágcsáltuk. Anya is ezt csinálta, Remus is... Én is. Egyedül csak Apu nem. Ő az ujjaival babrált ilyenkor.

-Mi is vigyázunk rá, Jamesszel. - el kellett folytanom a mosolyomat, mikor Mancs közbeszólt a beszélgetésbe. Kicsit sértettnek tűnt, hogy őt nem dicsérték meg a védelmemért.

Euphemia arcán a mosoly kiszélesedett és megsimogatta Mancs hátát.

-Igen. Tudjuk Kincsem. És nagyon büszkék is vagyunk rátok, hogy ennyire figyeltek rá. - Mancs elégedetten mosolyodott el. Édes volt, hogy ennyire a szívén viselte a saját maga fényezését és a dicséreteket. De ez a mosoly. Először harmadéves korunkban láttam ezt tőle, mikor Euphemia megdicsérte a Beatles-es pólóját. Walpurga folyton le akarta róla szedetni és csak sápadozott a dühtől, mikor James anyukája hozzá mert szólni a fiához. Máskülönben elötte Mancs csak megjátszotta a magabiztos, nagylegény szerepét. Utána már nem kellett, mert csak az Euphemia-féle figura kellett az önbizalmának. Egyem a szivét.

-Az tény, hogy mind a hárman csodás testvérek vagytok neki. - Mancs arcán egy pillanatra, jól kivehetően megrándult egy izom a "testvér" hallatán, de visszafogta magát. Remus viszont összeszűkült szemekkel meredt rá. Jajjajj.

-Megkeresem Elliet. - szólalt végül meg, mire észbe kaptam és mielőtt elléphetett volna a szülőktől kisöpörve pár szőke tincset arcomból átugrottam a küszöböt és szégyenlősen rámosolyogtam Mancsra, akinek tekintete rögtön rámtapadt. Annyi minden volt abban a pillantásban. Ahogyan azok az ezüstök megrebbenve lesiklottak és tiszteletteljesen, mégis csillogóan végigmértek. Ahogyan újra megrebbenve vissza siklottak a szemeimbe. Valahogy mindig azon kaptuk magunkat, hogy elmélyedtünk a másik tekintetében. Egyre többször. De nem tehetettem róla. Jó volt süllyedni... Belemerülni a szürke felszínbe. Teljesen belefeledkezni a sugaraiba. A sötét feneketlen pupillákba. Az ezer árnyalatú tekintetbe. És...

-Uramisten! Liz?! - Euphemia hangja szakított ki minket az egymás tanulmányozásából. James édesanyja a szája elé kapva kezét, kistányér méretű szemekkel meredt le rám. Bizonytalanul én is magamra néztem. Leettem volna magamat csokival? Vagy valami nincs rendben? Félregomboltam volna a halványrózsaszín blúzomat? Vagy a szoknyámmal van gond? Nem hiszem. Szerintem egészen kitettem magamért, mert azon kívül, hogy felvettem a kedvenc, piros harisnyámat, a legmelegebb, bolyhos, vastag karácsonyi zoknimat, még a legszebb, pici-sárga pöttyös, barna, sípcsonrig érő szoknyámat is felhúztam. Szóval. Bár színkonbinációügyileg, mindenképpen érdekesen festettem, de azt talán már megszokhatta tőlem. A hajam állna rosszul? Az mindig.

-Liz! Egy fél évig nem látlak és... - Euphemia, miközben a szavakat keresgélte hozzámlépkedett és karjaiba zárt. - Istenem. Te sem eszel eleget, igaz? - tolt el magától. Aztán újra magához szorított. - Nem hiszem el. Olyan... Olyan... - fogta selymes kezei közé arcomat döbbent mosollyal. - Olyan elragadó vagy, Kedvesem. Egyenesen bájos. Ez a kedves arc, hatalmas őzike-szemek... Ez a mosoly. Istenem. Mint egy angyal. - zavartan néztem Euphemiára. Nem igazán tudtam semmit sem mondani neki. Csak pislogtam rá. Olyan meghatottnak nézett ki... Pedig én nem változtam semmit. Én még mindig Liz voltam... Ugyanaz a Liz, akivel nyár elején találkozott.

-Bezony Anyu. Mondtam, hogy Maszat dögös lett. Ugye, hogy ugye? - James meg vigyorogva lépett mellénk, mire Mancs szeme összeszűkült. Olyan egy...

-James! Ilyet nem mondunk senkire és senkinek! - nézett rá felvillanó szemekkel Euphemia és közben újra hozzám fordult. - De igen... Mindig is elragadónak tartottalak Kincsem, de most... Hope. Készüljünk, mert jönni fognak ám az udvarlók! - nevetett rá Anyára, aki elérzékenyült mosollyal nézegetett engem.

-Való igaz... De a hajaddal igazán csinálhatnál valamit. - kuncogott végül.

Még beszélgettünk mindenféléről, aztán mind a nyolcan leültünk a pompásan megterített asztalhoz és Anyu már tálalta is a karácsonyi pulykát.

Mancs meg nyilván velem szemben helyezkedett el, így tovább tudtunk mosolyogni egymás felé.

-És te Remus? Merre szeretnél továbbmenni? - érdeklődött kedvesen Fleamont a vacsora felénél. Siriusról és Jamesről nyílt titok volt, hogy aurornak akartak menni. De, hogy Remus merre szeretett volna kormányozódni...

Remy komótosan megtörölte a száját a szalvétában miután lenyelte a falatot, és végül sóhajtva vállat vont.

-Szeretnék tanítani... De a magamfajtákat nem szívesen látják gyerekek közelében-meg egyáltalán élők közelében-, szóval majd csak kitalálok valamit. Addig pedig próbálom élvezni, hogy még nem vagyunk teljesen felnőttek. - Remusból áradt a keserűség és miután(nagy mázlimra) pont a jobbomon ücsörgött megfoghattam enyhén megremegő kacsóját. Euphemia lebiggyedt ajkakkal rágcsálta a krumpliját, eltöprengve, majd Remusra függesztette a tekintetét.

-És ha muglikat tanítanál? - és az ötlet nem is volt rossz! Hiszen a muglik nem tudtak a vérfarkasokról... Meg úgy egyáltalán a varázsvilágról... Szóval, simán meglehetett volna oldani. Remus kezének remegése megszűnt. És tekintete csillogás elárulta, hogy Mrs. Potternek egy mondata bogarat ültetett a fülébe. De Remus, Remus volt és "remuszosan", halványan elmosolyodott és mielőtt belehörpintett volna a fehér borba nagy halkan ennyit mondott:

-Át kell gondolnom, de nem rossz ötlet, köszönöm. - míg Remu komótosan belehörpölt a borába én összevigyorogtam Manccsal. Egyre gondoltunk. Túl jólnevelt és tisztességes hozzánk képes.

-És te Liz? Mire gondoltál? - fordul most hozzám Fleamont és ezzel egyszerre minden asztalnál ülő. Nekem meg arcomra fagyott a mosoly és sápadtan meredtem a felémforduló arcokra. Tekintetem elidőzött az asztal közepén olvadozó gyertyákon, majd rápillantottam Mancsra, akinek a tekintete ebben a pillanatban is békességet tudott tükrözni.

-Hát... Sajnos túl sok minden érdekel. - kezdtem bele vonakodva. - De szívesen foglalkoznék muglikkal, állatokkal... Emberekkel. Nem tudom. - Merlinnek hála ez után a beszélgetés más vizekre terelődött. A Roxfort és a jövőnk kivételesen kevés hangsúlyt kapott. És miközben a felnőttek mindenféléről beszélgettek, olyan felnőttesen, mi is szintúgy másról tudtunk beszélni.

A desszert után, visszamentünk a nappaliba, hogy játszunk egyet Apa karácsonyra kapott Abszol Út-Monopolyjával. Vicces volt, hogy két ilyen felnőtt férfi is beszált a játékba. Anya és Euphemia pedig a konyhában nevetgéltek.

-Sajnálom Tapmancs. Ilyen az élet. - Sirius szemforgatva csapta a komiszul vigyorgó Jamie kezébe az összes maradék papírpénzét, majd nekidőlt a kanapénak-mert a szőnyegen ücsörögtünk a körben.- és hátrahajtva a fejét, megdörzsölte arcát kezeivel.

-Jól van, most hogy Tapmancs csődbe ment... - kezdte Remus, aki a bankos szerepét kapta és komoly arccal rendezgette a dobozban a gellonokat. - Most te jössz Ells.

-És ha én azt mondom, hogy én felkarolom Mancsot és takaríthat a csokigyáramban?

-Nem így működik a játék Beth, de édes vagy, köszi. - nevetett fel rögtön Mancs én pedig pozsgás arccal vonakodva végül dobtam a dobókockával.

Igazából nem kellett sok idő, hogy én is csődbe menjek. Az üzleti érzékem egyenlő volt a nullával, így Mancs mellé húzódva, már ketten figyelhettük az elmélyült játékot.

-Holdasnak egészen jól áll a bankár szerep. - jegyezte meg Mancs, beletúrva fekete tincseibe és közben vetett rám egy kedves oldalpillantást.

-Igen. Olyan hivatalosnak tűnik. - bólogattam és egymásra vigyorogtunk.

-Én még azon csodálkozom, hogy Ágas, hogyan nem sértődött még be azon, hogy nem ő vezet. Ilyenkor már rég tombolna és rugdosna mindent és mindenkit. Furcsán normális. - hajolt kis idő múlva a fülemhez. Levegővétele finoman csiklandozta a nyakamat és a fülemet én pedig somolyogva néztem felé. Nem hajolt el, így arcunk a szokásos, vészes közelségbe került. Mancs beharapva ajkait, lenézett az enyémekre, nyilvánvalóvá téve gondolatait én pedig piruló arccal tűrtem fülem mögé pár tincset. - Nincs kedved elszökni? - morgott fel halkan én pedig levegő után kapva meredtem ezüstjeibe. Dehogyisnem. Minden vágyam. Sőt. Mancs ismert már annyira és nyilván arcomra is kiült minden gondolatom, azért féloldalas vigyorral a kisasztal felé nyúlt és felkapott a cigarettás dobozból egy szálat és a menő, muglis öngyújtóját és feltápászkodott. - Várj egy picit és aztán gyere, mert különben feltűnik a szemfüleseknek.

Néma mosollyal bólintottam, Mancs pedig szájába nyomva a cigit, feltúrta haját, majd megcélozta a nappali egyik ajtaját. A folyosó felölit. Mielőtt kilépett volna rámkacsintott, és csak aztán lépett le véglegesen. Én pedig belenyugodva a hiányába nekidőltem a kanapénak és törökülésbe húzva lábaimat tovább figyeltem a partit. James éppen felvásárolta a kviddicsboltot.

40... 39... 38... 37... 36... 35... 34... 33... 32... Igaza van Mancsnak Remus tényleg nagyon hivatalos és jól mutatna bankárként... 28... 27... 26... 25... És abban is, hogy James túlságosan normálisan viselkedik... 21... 20... 19... 18... Unalmamban a csillagos és fenyős zoknimból kilógó kis cérnaszálat kezdtem piszkálni. 14... 13... 12... 11... 10... Felsóhajtva emeltem tekintetemet a fenyőnk felé és elmosolyodtam a tegnap délutánra gondolva. Mancs valóban felemelt a derekamnál fogva, hogy az aranycsillagot a tetejére bigyeszthessem. És hogy tartott. Erősen. Ahogyan ujjai a derekamra fonódtak... Ahogyan éreztem a nyakamon a lélegzetvételeit. És olyan könnyedén tartott föl. És olyan jó volt... 6... 5... 4... 3... 2... 1... Végre.

Próbáltam nem túl izgatottnak tűnni, ahogy feltápászkodtam és a falon lógó díszes tükörben-amit fel sem értem, csak a fejem búbja látszott csak benne- lopva lesimítottam mindenfelé lobogó loknijaimat. Nem lett jobb. De én mindent megtettem.

-Elmentem mosdóba. - a srácok fel sem néztek. Lehet fel sem fogták. Egyedül csak Remus intett valamit én pedig próbáltam nem örömtől sugárzó képpel, szökdécselve távozni. Kihúztam magamat és újra lesimítva tincseimet kiléptem a sötét folyosóra. A folyosó végén a lépcső várt, a másik oldalán pedig az előszoba. Miután mindenki a konyhában, vagy a nappaliban tartózkodott, itt természetesen egy villany sem égett. Egyedül csak a konyha, ajtaja fölött elhelyezett üvegcserepek miatt volt sárga félhomály. Érdeklődve nézelődtem körül. Merre lehet Mancs? A lent fürdőszobában biztos nem és Anyuék hálójába sem ment be... Szóval... Lehet felment? Vagy...

Rémülten rezzentem össze, mikor a hátam mögül erős kezek kulcsolódtak a derekam köré, de Mancs mentás, fűszeres illatától minden pillanatnyi rémületem eltűnt és helyette csak jólesően mosolyodtam el, mikor ajkai vidáman a nyakamra buktak.

-Nem sietted el a dolgot. - búgta a fülembe én pedig kuncogva fordultam meg ölelésében.

-Te kérted, hogy ne rögtön jöjjek. - karoltam át a nyakát és nem bírtam palástolni füligérő szájamat, mikor finoman nekidöntött a folyosó bézs színű tapétájának.

-De nem fél órára gondoltam Drága. - motyogta féloldalas vigyorral és közelebb hajolt. Nevetve hunytam le a szememet és hagytam, hogy Mancs viharos csókja magával ragadjon.

-Alig volt egy perc csak. - suttogtam, mikor elváltunk egymástól. Mancs ajkai súrolták az enyémet, ahogyan morcosan válaszolt.

-Neked. Azt hiszem elkezdtem őszülni.

-Még mindig nagyon...

-Bolond vagyok, tudom. De a te bolondod. - a fejemet ingatva fogtam kezeim közé önelégült képét és csak mosolyogtunk egymásra.

-Tényleg az vagy. - hagytam végül rá és halkan felsikkantottam, mikor combjaimba markolva a szeme magasságába emelt.

-Mind azok vagyunk. Főleg mi ketten Beth. Mr. Bolond és Mrs. Bolond. - nevetve hagytam, hogy ajkai az enyémeken landoljanak és szenvedélyesen kóstolkodjanak belőle. Aztán halkan nevetve elvállt tőlem. - Merlinre Beth... Ahogyan örültél annak a gumicsizmának. - temette nyakamba arcát kacagva.

-Most mi az? Erre vágytam, mióta az a blöki szétrágta a sárgát. De még mindig nem tudom, hogy honnan jutott eszedbe. - kuncogtam.

-Olyan édes vagy és pöttöm. - biggyesztette le ajkait végül és leeresztett a földre, hogy zoknis lábaim belesüllyedhessenek a sötétszínű szőnyegbe.

-Te meg olyan magas és nem-pöttöm. - motyorogtam vissza felpislogva rá. Mancs csak jóízűen vigyorgott és kisöpört szememből egy szőke tincset.

-Legalább meg tudlak védeni. Istenem. Csak szeretnék a karjaidban maradni örökké. - sóhajtotta végül és magához szorított.

-Én pedig a tiédben. - susogtam mellkasába és szorosan vissza öleltem. - Véglegesen.

-Akkor kvittek vagyunk. - súgta Mancs én pedig lehunyva a szememet temetkeztem bele karjai biztonságot nyújtó melegébe.

-Olyan gyönyörű lett a lányotok, Hope. - Manccsal egyszerre kaptuk fel a fejünket. Euphemia vidám, üde hangja a konyhából csendült ki. És meglepően jól hallottuk. Nyitottam volna a szájamat, de Sirius mutatóujját ajkaimnak nyomta és érdeklődve vigyorogva a falhoz hajolt. - Mármint mindig is gyönyörű volt, de most egy igazi hölgy kezdett kibontakozni a kislányból. És olyan bájos, takaros... Csak úgy ragyog.

Pipacs piros arccal meredtem Mancsra, aki széles vigyorral tartott karjaiban és közben ajkaiba harapva hallgatózott.

-Tudom Mia... Tudom. Olyan gyorsan felnőnek. Az előbb még először kisérjük őket az Expresszre, aztán kettőt pislogunk és már a vizsgáikra készülnek. Az utolsókra. Túl gyorsan repülnek az évek. - edények halk csörömpölése adta az alapzajt Anyu szavainak. - De féltem is. Olyan apró és gyönyörű, és törékeny... És érzékeny is kicsit. Remus nem lesz ott mindig mellette, ahogyan mi sem... Attól félek, hogy nem tud magára vigyázni.

Euphemia egyetértő hümmögése hallatszott egy darabig, majd hirtelen megszólalt, amitől Mancs karjai megremegtek körülöttem.

-Sirius beleszeretett Hope. Ránézek és látszik rajta. - újra Mancsra néztem, aki piros orcával meredt le, vissza rám. - Úgy néz a kis-Lizre...

-Tudom. - Anya úgy válaszolt, mintha meg sem kottyanna neki a dolog. Sőt. Egészen úgy éreztem ki hangjából, hogy vigyorog. - Nagyon kis béna, egyem a szívét. De meg kell hagyni, valamit mégis remekül csinál, mert nekem úgy tűnik Liznek fel sem mereng semmi ilyesmi.

-És... Szerinted... Lehet belőle bármi?

-Sőt. Bevallom Mia, a fiad az egyetlen srác akit elnéznék mellette... És nem akarok hamis álmokat kergetni, de Lizzie valakinek nagyon kiöltözött év elején az Expresszre.

Mancs felvont szemöldökkel, vigyorogva meredt le rám és most rajtam volt a sor, hogy lesülő arccal ajkaimba harapjak. Ez nem vicces. Én igyekeztem.

-Ha tudnád mennyire lelkes volt Sirius, azon a napon. Meg sem bírt ülni egy helyben... És folyton fütyörészett és dalolt. Én mondom. Remélem észreveszik végre egymást. Olyan elragadóak lennének együtt, nem?

-Ebben egyetértünk.

Manccsal pislogás nélkül meredtünk egymásra, még mindig a falnak dőlve, végül én törtem meg a hosszúra nyúló csendet.

-Árulók.

-Azok. - bólintott kínos vigyorral, majd közelebb hajolt. - Szóval... Ezek szerint vaksi vagy.

-Te pedig őrülten szerelmes. - emeltem fel az államat nevetve, Mancs meg közelebb húzott a derekamnál fogva.

-Pontosan. 

Na? Hiányoztam? :]

Tudom. Most igazán megérdemlem, hogy lecsapjatok, amiért kábé tizenkét-tizennégy napig... Jesszus... Ennyire sokáig?! Konkrétan két hétig! Nem voltam jelen a wattis mindennapok szokásos káoszában. Ha nektek én nem is, megjegyzem... Nekem ti nagyon hiányoztatok már. A világ legjobb közönsége. Nade. Úgy hiszem az igazán lelkesen kedvéért és a legcukibb emberek kedvéért, akik már az első hét napban jöttek és itt kérdezgették, hogy "Mikor lesz új rész?"- igaz csak nem rég láttam az ő kommentjeiket is... De. Annyira édesek vagytok. Viszonyt... Az elmúlt két hétben nem máshol, mint külföldön jártam... És nem is külföld-akárhol... Hanem Görögországban. Tizenhatóra kocsival és blabla. Az a forróság ami ott fogadott. Teljesen brutális. De. Elképesztően gyönyörű volt. Komolyan. A kék tenger. A homokos part. Rengeteg kagylót búvárkodtam össze és mikor nem fürödtünk, akkor várost néztünk és gyönyörű helyeket. A maradék három napban pedig teljesen "adhoc" módon bepislantottunk pár útbaeső európai országba. Ma hajnali ötkor érkeztünk meg és tulajdonképpen egész éjszaka csak ezt az öt órát aludtam, tízig. De. Azt hiszem teljesen kipihentem magamat. Amúgy sem vagyok egy nagy alvó, mert én éjszakai műszakban "dolgozom". Egy igazi bagoly vagyok. Komolyan. Szóval meg se kottyant nekem a mai éjszakázás, bár szegény szülőkéim. Délután négytől hajnali négy-ötig vezettek. Felváltva ugyan, de ez ígyis-ugyis brutális. Az én hőseim. A lényeg, hogy mostmár újra ithhonvagyok. Régen látott birodalmamban. Vissza jöttem hódítani a wattpad imádnovaló népét és most, hogy ennyit fecsegtem-azért kicsit nehezek még a szempilláim, hiába- ti is meséljetek csak bátran. Ti merre jártatok, milyen volt? 

Az elkövetkezendő egy hónapban nagy valószínűséggel már nem megyek ilyen hatalmas kiruccanásokra. Max csak ilyen háromnapot itt-háromnapot ott... De a lényeg, a lényeg. Újra jelentkezem minden héten majd. Akár belehúzzunk és hét napra két részt? Na majd a lelkes köz-szava dönt. Addig is legyetek jók. Imádlak titeket ❤❤🤗

Tudom, kicsit vaskosabb és izgalmasabb fejezetet érdemelnétek, de ami késik-remélhetőleg-nem múlik. Na jóéjszakát... Vagyis inkább csak szép álmokat, mert fél tizenkettő múlt, déli időszámításban 🤪🙈

Azért remélem tetszett a mai felhozatal is. Beth és Mancs konkrétan elválaszthatatlanok, annyira egymásba bolondultak és tarthatunk tőle, hogy annyira összenőttek, nem is igazán tudnának szétszakadni két felé... De legalább a szülők már bizalmasan kacsingatnak egymás felé és vaksi Remy és Ágas még mindig semmit sem sejt a turpisságból. Beth szivecskés gumicsizmája még talán fontos lesz egy másik vonalon. Lily pedig lehet bajban van. Regulus meg méginkább.