-É-één... Azt hiszem megcsókoltam Jamest! - hebegte tenyerébe temetett arccal Lils és beledőlt ölelő karjaimba. - Ott volt az a fránya fagyöngy a folyosón... Én pedig... Én pedig... Megragadtam és megcsókoltam. És... Olyan hülye vagyok! - fakadt ki.

-Nem vagy hülye Lils. - mosolyogtam és megsimogattam vörös fejét. - És? Milyen volt?

-Jó. Ez a baj! - nyögött fel Lils. - Temessetek el! Kérlek! Vagy ottmaradok franciaországban Apa, buta és vicces barátjánál. Örökre! Hogy... Hogy tehettem ezt?

-Ugyan Lily! - szólt közbe Marlene, miközben szájába dobott a Büfés Boszorkánytól vásárolt kondéros kekszből egy szemet. - Igazán nem egy hatalmas bűn ez. És Potter még jól is néz ki és tökre odavan érted.

-Te ezt nem érted Marlene! - csattant fel kínjában Lils és beletúrt vörös fürtjeibe.

-Nem tudom miért vagy úgy oda Lily... Az hogy lesmároltad Pottert, csak a kezdet. - vigyorgott Marlene bölcsen. Lilyvel még egy ideig pedzegettük a témát, de végül Lily sebesen elővette a könyvét, Marlene pedig elaludt velünk szemben. Mary a kastélyban maradt, bármennyire is bizonygattuk, hogyha a szülei nincsenek is otthon egyikünkhez igazán átjöhet. De ő nem akart zavarni, nem akart zavarni és ezt addig bizonygatta, hogy ő "Nem. nem akarok zavarni" hogy sikerült kivívnia, hogy mégis békénhagyjuk. Pedig ha ezen múlik én alszok a földön is. De hát Mary makacsabb, mint elsőre tűnik. Alice pedig Frankkal utazott és a hollóhátas barátaikkal osztoztak egy fülkén.

Egy ideig csendesen bámészkodtam az elsuhanó, havas tájra és gondolataimból az zökkentett ki, mikor egy magas, görnyedt hátú, zsíros hajú, mardekáros prefektus elvonult a fülkénk előtt. Vetett egy pillantást az olvasó-álmosan pislogó Lilyre, majd tovább suhant. Mint egy árnyék. Rögtön felpattantam és a kupénk ajtaját kihúzva kiléptem a folyósóra. Pers éppen a vonat vége felé lépdelt, fekete tallárja csak úgy lobogott mögötte.

-Pers! Várj! - hangomat hallva mogorván hátrapillantott, majd megszaporázta lépteit. Mint mindenki, ő is magasabb volt nálam, így gyorsabban lépett. De most nem hagytam magamat, csak úgy lehagyni, így utána rohanva megragadtam ballját.

-Pers!

-Hagyj Lupin. - szisszent rám mint egy mérges kígyó. Akár egy piton... De én nem eresztettem el karját.

-Hagyj békén! - próbálta kirántani tallárja ujját kezemből. Lehet pici vagyok, de a markom erős.

-Nem. Pers! Beszélnünk kell. - ráztam meg a fejemet dühösen. Végre sikerült elkapnom.

-Nem kell. Beszélhetsz mással, de engem hagyj a csudába!

-Nem. A barátom vagy! - kiáltottam rá dühösen és éreztem, hogy szemeimbe könnyek szöktek. - A barátod vagyok és majdnem fél éve egy árva szót sem szólsz hozzám! Észre sem veszel!

-Nem vagyunk barátok Lupin. - morogta veszedelmesen Pers, mire méggörcsösebben szorítottam markomban tallárja ujját.

-De azok vagyunk. Azok vagyunk! - töröltem le szabad kezemmel a kicsurranó könnyeimet. - Miért ne lennénk azok?

-Mert nézzük... Griffendéles vagy. Félvér. Potter nagy haverja. Egy véráruló nagy szerelme... Soroljam még? - olyan érzelemmentesen vágta mindezt az arcomba, hogy alig bírtam felfogni.

-Te is félvér vagy... - susogtam összeszorult torokkal. - Ez sosem volt szempont. Ez sosem volt...

-Mostmár az Lupin. Engedj. - förmedt rám. Én csak potyogó könnyekkel megráztam a fejemet.

-Mi történt veled Pers? - nyúltam arca felé, de undorodva ellökte a kezemet.

-Ne nyúlj hozzám Félvér.

-Pers?

-Perselus Piton. Ne legyél gyerekes Lupin. - fekete szemei szinte belevésődtek az enyémekbe. Én pedig remegve szorongattam tovább tallárja durva anyagát.

-Mi a baj Pers? Miért vagy ilyen?

-Engedj. El. Most! - szótagolta halkan, gyűlölettől sziszegve.

-Nem. Amíg el nem mondod, hogy mi a bajod velem!

-Mi a bajom? Hogy most is itt vagy és úgy teszel, mintha ismernél. - hajolt vészjóslóan közelebb. Hangja halk volt, susogó. És hirtelen már a szabad csuklómra fonódtak hosszú, csontos, szürke ujjai. - Nem vagyunk barátok Lupin. Húzz vissza a szörnyszülött bátyádhoz és hagyj békén.

Csak meredtem rá. Pislogni is alig pislogtam. A szememben égetően és csípően gyűltek a könnyek és lebbigyedt ajkakkal meredtem néztem rá. Valóban nem ismerném? - Kezem testem mellett remegve ökölbe szorult, de akkor sem engedtem el tallárja ujját.

-Ismerlek Perselus Piton. - szóltam halkan és indulatosan letöröltem a kicsurranó könnyeimet. - És tudom, hogy most mit csinálsz. Éppen ellöksz magadtól. És én ezt nem hagyom neked. Mert barátok vagyunk.

-Nem. Vagyunk. Azok. Lupin. - sziszegte dühtől sápadtan.

-De! Azok vagyunk! Nekem a barátom vagy! - csattantam rá. - És te se vagy rossz ember, csak néha úgy teszel, mintha... - keresgéltem a szavakat vállára simítva mancsomat, de ekkor hirtelen előrántotta a pálcáját és nekilökve a folyosó falának mellkasomnak nyomta a hegyét.

-Ébredj fel az álomvilágodból Lupin. Térj észhez! - szűrte lila ajkai között és pálcája fájdalmasan mellkasomnak nyomódott. - Meg fogsz halni ebben a háborúban, ha továbbra is ezt játszod.

-Nem játszom. - motyorogtam dühösen és próbáltam szabadulni, de meglepően erősen nyomott neki a falnak. - Én a barátomat szeretném visszakapni.

-A barátod nincs többé. - szólt halkan. A súlyos szavakat olyan egyszerűen ejtette ki, hogy jobban fájdalmat okozott vele, mintha igazán rámkiabált volna. - És aki most itt áll előtted Lupin, az bármikor komoly fájdalmat okozhat neked.

-Liz! Merlinre! A nevem Liz! - fakadtam ki végül. - Ne Lupinozz, mert...

-Nem vagyunk barátok. Fogd végre fel, te félkegyelmű, mocskos, félvér. - dörrent rám. Elnyílt ajkakkal meredtem rá, majd megacélozva szívemet egész egyszerűen átöleltem. Úgy is közel volt. Nagyon igyekezett bántani, de Pers! Az ég szerelmére. Ismerlek, barátok vagyunk és...

-Mit mondtam?! - kerekretágult szemekkel csattantam a folyosó padlóján. Perselus pedig kopott lakcipőjével egész egyszerűen mellkasomra taposott.

-Pers. - nyögtem fel fájdalmasan és próbáltam arrébb lökni magamról a lábát. Egy perc szenvedés után, végül ő maga vette le rólam a súlyát és lehajolva, könnyedén felrántott a tallárom nyakánál fogva, hogy újra a falnak préselhessen. Zihálva, megrendülten meredtem rá. Egy pillanatnyi érzelem sem tükröződött az arcán. Úgy bánt velem, mintha egy egyszerű baba lennék a kegyetlen játékában. És hirtelen kezdtem úgy érezni, ez tényleg valaki más. - Pers?

-Piton. - sziszegte és pálcája újra mellkasomba nyomódott. - Piton a nevem. Vagy eltűnsz Lupin, vagy baj lesz.

-Nem. - szóltam végül dacosan. Valahogy most mégse féltem. - Mi változott Pers? Miért vagy ilyen? Ilyen... Gonosz...

-Mindig ilyen voltam. - susogta. - Csak te imádod ezeket a tényeket figyelmenkívül hagyni, Lupin.

-Liz. - kotyogtam közbe rögtön.

-Egyszer majd megfogsz halni emiatt. És én nem fogom sajnálni. - meredt a szemembe izzó tekintettel. Álltam tekintetét.

-Lehet. De legalább én nem féltem szeretni! - susogtam elszorult torokkal és kifejezetten kezdtem dühös lenni rá. - Imádsz mindenkit ellökni magadtól. Fogd fel, hogy az élet nem ilyen. Nem kell magányosnak lenned. Nem kell a rossz oldalt hajkurászni. Arra van a szív, hogy használják. És te nem használod a sajátodat! Be fog rozsdásodni Pers!

-Milyen rossz oldalt? - sziszegte. Pálcája pedig felparázslott a griffendéles címerem fölött. - Mit tudsz te az oldalakról Lupin?

-Azt, hogy mindig van választásunk. - nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Én csak válaszoltam, amit a szívem súgott. - Mindig vissza lehet fordulni a barátainkhoz. És te szereted Lilyt. - fogtam meg volna kezét, de a pálcájából felizzó fájdalom megállásra késztetett.

-Lily visszautasított. És Pottert választotta. - szűrte fogai közt.

-Az ég áldjon meg Pers! És? Próbáltál vele beszélni? - csattantam fel és már az sem érdekelt, hogy a tallárom anyaga megolvadt és elégett az egyre melegedő pálcája alatt.

-Beszéltem. És ő maga hagyott faképnél!

-Mi? Miért? - Lils erről nem beszélt nekem. Lehet annyira nem tartotta lényegesnek... És... És Pers nem válaszolt.

-Pers? Miért hagyott ott? - sebtiben lepillantottam a mellkasomra. Próbáltam figyelmenkívül hagyni a már bőrömet égető varázseszközt.

-Tippelj Féleszű. - dörrent rám.

Tekintetem arcáról lesiklott pálcát tartó balljára. És éreztem, hogy ajkaim megremegnek. Csuklójáról lecsúszott a tallárja anyaga és a hófehér, szürke bőrön félelmetes fekete alakzat bontakozott és tekergőzött. Kígyónyelvű, halálfej. Halálfaló. Perselus halálfaló. Ajkaimba harapva, könnyes szemekkel meredtem fel Pers lassan, elmosolyodó arcára. Félelmetes volt. Nagyon.

-M-mi? M-miért? Per! Ezek ártatlanokat ölnek! - susogtam és lecsurrant szeplős arcomon az első csepp. - Hogy csatlakozhattál hozzájuk? M-miért tetted? Nem kellett volna. Kényszerítettek? P-pers... Mégis mikor? Miért? - hebegtem össze vissza.

-Nem vagy te annyira hülye Lupin. - súgta és végre elvette lüktető mellkasomról pálcáját. - Most pedig, tűnj el innen.

-És ha... Ha...

-Tűnj innen, mielőtt meggondolom magamat. - azzal ellépett tőlem és leeresztette a pálcás kezét.

-Ez nem így működik Pers. - könnyeim egymás után szántották fel arcomat, de a faltól ellépve ökölbe szorítottam a kezemet. - A barátod vagyok és segítek ebből a slamasztikából kimászni. Szólunk Dumbledorenak. És minden rendben lesz. Nyugi, Pers. Együtt mindent megoldunk és...

-Azt kéred, hogy áruljam el a Nagyurat? - és újra a torkomnak szegeződött a pálcája.

-Nagyurat? Úgy beszélsz, mint Malfoy. Kérlek ne legyél olyan mint Malfoy! - sírtam el magamat.

Pers azonban csak meredt rám, majd hűvösen felemelte pálcáját.

-Én figyelmeztettelek Lupin. - és mielőtt bármit mondhattam volna neki. Kérdezhettem, kiálthattam volna. Érzelemmentes arccal intett. Nem tudtam, hogy mi is történik pontosan. Először csak az tűnt fel, hogy hirtelen vizesedni kezd a blúzom. Aztán mikor elakadt lélegzettel lenéztem... Egy egyre hatalmasodó vörös folt rajzolódott ki a fehér darabon. Bőrömbe hasított a fájdalom és a következő pillanatban a blúzomon feltépődő vágások szétnyíltak.

-P-pers... - gurguláztam térdre dőlve, mellkasomhoz kapva. Egész kezem vérben ázott, ahogyan elvettem onnan. - M-mi? M-mit tettél? - kérdeztem rémülten elcsukló hangon. Az agyam hátsó szegletében hirtelen felsüvített a riasztó. Ez az én vérem?! A vérzés nem akart elállni. És csak egyre és egyre több lett belőle. Újra a mellkasomhoz kaptam a kezemet és még az ütő is megállt bennem. Három éles vágást tapintottam ki egyszerre. Szinte sugárban dőlt belőlük a vér. El fogok vérezni? Meg fogok halni? M-mi? Pers?

Kerekretágult szemekkel felkaptam a fejemet. Pers még mindig ott állt ahol az előbb. Pálcáját leeresztve, teste mellett, meredt le rám. Ujjai görcsösen szorították a fegyverét és keze mintha meg-meg remegett volna, de ekkorra már minden összemosódottabbnak tűnt. Az is, ahogyan tétován akart egy lépést tenni felém, de ekkor kicsapódott az egyik fülke ajtaja nem messze. Ami azért elég meglepő volt, hiszen most volt itt az idő, hogy mindenki aludni kezdett a vonaton az unalmában és... És... Csak fájt. Fájt, hogy nem szólt. Fájt, hogy hidegvérrel megátkozott. Fájt, hogy nem tekintett a barátjának többé. Fájt, hogy rossz vége lesz. Fájt, hogy... Pers... Már nem Pers többé, hanem Piton... És fájt, hogy... Hogy... Rossz utat választott fej nélkül. És szív nélkül. És tetszik neki ez az út.

-S-sajnálom Pers. - susogtam. Erőm alig maradt így a földre dőlve, nekitámasztva magamat a falnak meredtem fel rá. - É-én... - kezdtem, de ekkor Pers felpillantott és hátatfordítva elhoppanált. - P-pers? - még meg sem hallgat? Miért? Miért ilyen? Attól még, hogy halálfaló, ő Pers maradt és...

-Állj meg Piton! Gyáva, alattomos féreg! - James dühös kiabálása rázta meg a folyósót.

Lábdobogás hangzott fel. Több lábé is. Tap-tap-tap-tap. Olyan nehéznek éreztem a szempillámat. De a következő pillanatban egy sápadt, és rémült Mancs jelent meg a látóteremben.

-Beth! Beth! Beth! Néz rám! - ragadta meg az arcomat és másik kezével széttépte a blúzomat. - Franc. - realizálta a helyzetet ajkaiba harapva, majd újra a tekintetembe nézett. - Beth. Nyugi. Semmi baj. Nagy levegő. Ki és be. - közben, óvatosan a földről átölelt az ölébe. Kezei gyorsan bevéresedtek és fehér inge is hamar olyan lett, ahogyan lehámozta rólam a talláromat. - Csak maradj ébren, jó? - szorította meg a kezemet sebtiben, majd felpillantott. Egyre több kíváncsi és rémült gyerekarc jelent meg a fülkék ajtajaiban. Kisimított szeméből pár fekete tincset, ezzel vörös maszatokat kenve arcára is, majd óvatoskodva felkapott és Jamesszel a nyomában meg sem álltak a fülkéjükig.

-Peter! Mozdulj arrébb! - Pet alig ébredt fel a szunyálásából, Mancs már le is gördítette a földre, hogy engem az ülésre tudjon fektetni.

-Baszki. Pitont, meg fogjuk ölni ezért még. Menni fog Tapi? - zárta be maga mögött a fülke ajtaját James dühösen és rögtön el is húzta a sötétítő függönyöket.

-Persze. - intette le gyorsan Jamest, Mancs és közben sebesen kapkodva kihámozott a blúzomból.

-Miben segítsek? - túrta haját James. Én mindezt már csak homályosan fogtam fel. Onnan, hogy Pers elhopponált a fejem teljesen eltompította a látottakat és hallottakat. Alig bírtam már gondolkozni.

Mancs előkapta pálcáját és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte tisztítani sebeimet. Mint aki komolyan jártas ezekben.

-Nyugi Beth. Rendbe hozlak, csak nyugi. - nem tudtam eldönteni, hogy ez mind nekem szól-e, vagy magának mondja, de félig csukott szemekkel, kótyagosan meredtem fel rá.

Sirius szabad kezével megragadta az enyémet és azt szorongatva halvány csókot lehelt rá. Pedig mindkettőnk már csupa vér volt. Mégse zavarta.

Aztán csak elsötétült a világ.

A varázslat könnyen begyógyítja a sebeket. Akárcsak Mancs is tette az enyémekkel. Megmentett. És bár lehet, nem voltam akkora veszélyben, már megint neki köszönhettem ezt is. Lehet Mancs szabályszegő volt, hangos és heves. De a kemény héj alatt, eljutva a szívéhez mindig rá lehetett jönni, olyan mint egy nagy gyerek. Szeretett szeretni. És elnézve őt, ebben a hét évben. Mintha folyton igyekezett volna a szerettei tudtára adni, hogy milyen fontosak vagyunk neki. És ezt újra és újra felfedezni benne, lélekemelő erővel bírt.

Tehetséges volt. És ez is mindig tényszerűsítve volt. Egy zseni, aki ha tanulna és komolyabban foglalkozna a dolgaival, elszánná magát rá és érdeklődne. Nem is tudom. Akár valami professzor is lehetne. De Mancs, marad Mancs. És ez így is van jól. De még is. Olyan hihetetlen precízséggel gyógyította be a sebeimet, hogy csak három karcolás maradt helyettük, amiknek egy nap kellett csak az eltűnésükhöz. Remek munkát végzett. Szerintem akár medimágusnak is mehetne, ha érdekelné annyira. De Mancs, marad Mancs. A hatalmas szívű, gyermeteg Mancs.

-Jól vagy Beth? - kérdezte újra, sokadjára. Már a peronon ácsorogtunk a ládáink mellett.

Ahogyan aggódva, lepislogott rám, azokkal a hatalmas szürke szemeivel... Istenem.

Csendbe burkolózva néztük az elsiető családokat, akik még mindig ugyanúgy féltek és rettegtek. Tekintetem pedig elidőzött az éppen eltűnő Persen, aki a ládáját maga után húzva olvadt bele a fekete ember-tömeg-masszába.

-Beth? - bökte meg kedvesen kócos, szőke fejemet Mancs. Biztosan viccesen mutattunk. A magas, helyes, egyenesen bombázó, rockeres Sirius Black. És én. Az apró. Alig másodévesekkel egy magasságú. Aki csak a srác könyökéig ér fel. És legalább háromszor kisebb minden szempontból... Hát na. Pár sápadt ember arcán, akik megpillantották párosunkat, átfutott egy-egy árnyalt, halvány mosoly. És már csak ezért megérte, hogy ilyen pici vagyok. Legalább másoknak volt valymi vigaszuk ebben a sötétségben.

-Hm? - mosolyogtam fel rá, majd kicsavarodó nyakkal.

-Jól vagy? - ismételte meg. Ekkor jöttem rá, hogy annyira elkalandoztam gondolataimban, hogy elfelejtettem válaszolni. Hopsz.

-Igen. - artikuláltam hangosan, mintha valami óriáshoz beszélnék és felnevettem, mikor lehajolva belecsipkedett az oldalamba. - Hagyj Mancs! - löktem el nevetve a kezét.

Sirius már nyúlt volna a derekam után, hogy magához szorítva csiklandozni kezdjen, de újra elkomolyodott. - Nem fázol?

-Mancs! - sóhajtottam fel felfelé pislogva, de mosolyomat nem tudtam elfedni.

-Nem viccelek. Esik a hó, mínusz van és rajtad még sapka és sál sincs. Meg fogsz fagyni. - bökte meg a fejemet én meg ösztönösen, nevetve elütöttem a kezét.

-Nem. Nem fázom.

-Csak megfázol. - szűkítette össze a szemét, majd szemforgatva lekapta fejéről a sapkáját és lehajolva rányomta rakoncátlan, borzos tincseimre. - Így ni. Sálat nem kapsz, mert ezt Anya kötötte nekem. - húzta ki magát büszkén. Éreztem hogy szívem telecsordul szeretettel. Hogy Mancs "anyának" szólítja Euphemiat. Annyira igazán megérdemli ezt.

-Nagyon szép. - dicsértem meg nevetve és hálásan megigazítottam a vörös sapkáját a dús, össze-vissza álló tincseimen. - És köszi. - tettem hozzá mosollyal az arcomon. Mancs csak rámvigyorgott és végül unottan rákönyökölt a buksimra, mire vigyorogva megforgattam a szememet. Igen. Ez mindenki vicces-rossz szokása volt. Először James kezdte, hogy unalmában rákönyökölt a buksimra, aztán Remus is átvette és mostmár Mancs is szívesen használta kartámasznak a fejembúbját.

-Hol is van ez a kettő? - kérdezte végül eltűnődve és levéve karját fejemről-utána szigorúan megigazítva rajta a sapkát- zsebébe túrva cigarettát húzott elő.

-Remus Lilytől búcsúzott az előbb, James meg Frank mellett ugrált. - sóhajtottam és unalmamban rácsüccsentem a ládámra Gaffie ketrece mellé. Én már mindenkitől is elbúcsúztam, könnyesen, sokszorosan és Lilynek még a Karácsonyi ajándékát is a markába nyomtam, szigorúan ráhagyva, miszerint csak szenteste bonthatja ki.

-Szóóóóval... - kezdte Mancs, miközben elegánsan kifújta a füstöt és rámmeredt. - Nem akartad elmondani Ágas és Holdsáp mellett. És Evansnak sem, de mi is volt ez az egész? Miért átkozott meg Piton? Mármint. Tudjuk, hogy egy őrült, mogorva, denevér-ember, aki félvámpír és másodállásban hullákat ás el pénzért... De azért nem egy hirtelenharagú, meggondolatlan félholt. Mit sikerült eszközölnöd Drága? Ígyis-úgyis lenyakazzuk a szünet után, szóval már mindegy érte.

Mosolyogva megcsóváltam a fejemet és felbontottam a még Roxmortsban beszerzett tejcsokoládé-táblámat. Mancs elégedett mosollyal nyugtázta, mikor látta, hogy jóízűen beleharapok a csokiba. Még mindig szívén viselte szavaimat, amiket majdhogynem egy hónapja panaszoltam a fürdőkádban ülve, törötten, szomorúan neki. Csak neki. És talán a legjobb embernek, akinek lehetett is.

-Hát... - kezdtem, teleszájjal majszolva az édességet, majd elkomolyodtam. - Pers halálfaló lett.

-Tudtuk. - vágta rá Mancs rögtön, miközben vigasztalóan, megpaskolta a fejemet. - Jamesszel első hetekben kiderítettük. Aztán egyszer elkezdtük neki fújni, hogy az egész suli meg fogja tudni és elmondjuk Dumbledore-nak. Erre meg visszavágott, hogyha elmondjuk Dumbledore-nak, őmeg elmondja mindenkinek, hogy Holdsáp egy kicsit harapós holdtölte táján, James pedig bejegyzetlen animágus. Mert azt nem tudja a szerencsétlenem, hogy én is az vagyok. Tipikus felfuvalkodott mardekárosok. AZ ARCUK NAGY AZ AGYUK... MEG HÁT SEMMILYEN. - emelte fel a hangját, mert éppen egy mardekárosokból álló csapat szállt le az Expresszről.

-Mancs. - sütöttem le a szememet nevetve.

-De csak ennyi volt? - komolyodott el újra végül és újra szippantott a cigarettából.

-Hangoztattam, hogy barátok vagyunk és bepipult. - sóhajtottam és újabbat haraptam a csokiból.

Mancs csak elhúzta a száját és végül leült velem szembe, a saját "S.B." monogrammal ellátott ládája tetejére.

-Fáj? Nagyon? - biggyesztette le ajkait.

-Eléggé. Azt hittem ismerem, tudod... - Mancs rögtön bólogatott. Hihetetlen jólesett, hogy bár biztos utálta Perst, mégis együttérzett velem és a kedvemért most elengedte az utálatát. - Aztán ez lett belőle. Olyan... Olyan... Üres most a szívem. - próbáltam szavakba önteni az érzést, ami most nyomta mellkasomat. - Annyira jóba voltunk. És én próbálkoztam. Én keményen próbálkoztam, hogy örökké azok is maradjunk. Hogy engem ne taszítson el magától, mint mindenki mást. Elhatároztam, hogy majd én leszek az, aki kitart mellette a végletekig... És annyira rossz... Mert lehet, hogy nekem sem fog menni és...

-Beth. Piton mindig is egy hatalmas segg-arc volt. Nem te tehetsz róla. - motyogta Mancs és hátrahajtva fejét kifújta a füstöt. Olyan elegánsan tartotta azt a cigarettát mutató és középsőujja közt. És olyan jól mutatott a bőrdzsekijében, meg az ujjatlan kesztyűjében, vörös, kötött sáljában... Hogy előhúztam hátizsákomból a fényképezőgépemet. - Neked csak túl hatalmas és tiszta szíved van és szereted magadra pakolni mások problémáit, hogy ne nyomja őket súly... De néha magaddal is kell törődnöd Betty. Piton pedig mérgező. Hagyd a csudába. Várj. Te most komolyan... Lefényképeztél? - nevette el magát végül, mikor realizálta, hogy kattant a gép a kezemben.

-Ühüm. - kuncogtam vörösebb arccal. És vállat vontam. - Remélem nem baj... Csak... Csak miután Jamie és Lily az idei griffendéles-évkönyvet rám bízták, gondoltam anyagot gyűjtök.

-Sose baj. Na muti! - azzal Mancs cigarettáját továbbra is ujjai közt, hanyagul, elegánsan tartva a szabad kezét felém nyújtotta.

-Hm... Egész jó lett. - döntötte oldalra a fejét, majd újra felém nyújtotta a markát. - Ez úgy járja, ha én is csinálhatok rólad. Acc'a!

A tincseimet fülem mögé tűrve felé nyújtottam a fényképezőgépet és bizonytalanul a lencsébe mosolyogtam.

-Ez így nem jó. Csak kezdj el beszélni. - intett Mancs beleszívva a csikkbe.

Nem tehettem róla, felnevettem. Olyan vicces és komikus volt az egész. Hogy míg körülöttünk, mindenki a szüleit kereste, vagy éppen rohant hazafelé. Mi teljes nyugodtsággal fényképezgettük egymást a ládáinkon ücsörögve. A vaku pedig kattant és Sirius diadalittas mosollyal várta, hogy megszáradjon a készítménye.

-Máris az én Bethem van itt. - nyújtotta felém az elkészült képet vigyorogva. Az arcom vörösebb lett, ahogyan rásandítottam a műre. A fotón ugyanis ott voltam teljes valómban, Anyutól örökölt elegáns, régimódi kabátban, Mancs sapkájában, a bolyhos, rózsaszín bakancsomban. És csak ültem a ládámon, vidáman, félig nevetve, félig mosolyogva, mögöttem pedig elmosódott tallárosok rengetege.

-Megtartom. - jelentette be Mancs, mikor már nyúltam érte, hogy elvegyem.

-Akkor én pedig a tiédet. - Sirius megadóan a tenyerembe nyomta a róla készültet, majd nevetve kezet ráztunk a cserére.

-Gyere Regulus... Kikerüljük ezt a véráruló semmirekellőt és a félvér, mocskos barátnőjét. Regulus. Ne maradj le! - ekkor Reg sápadt, karikás arca bontakozott ki a tömegből, előtte pedig Walpurga sietett.

-Igen Regulus! Kövesd anyádat! - kurjantott fel Mancs a cigarettája füstjét kifújva és belső zsebébe vágta a fényképemet.

A két Black egyszerre torpant meg. Én pedig elhúzva a szájamat tettem vissza a táskámba a fényképezőgépemet.

-Te még élsz, korcs? - emelte fel állát Walpurga és tekintete fitymálóan állapodott meg Mancson, akinek keze rögtön ökölbe szorult. - Azt hittem végre a megérdemelt helyeden landolsz. A pokolban.

-Ne beszéljen így Siriusszal! - szólaltam hirtelen fel.

-Ki vagy te, hogy hozzám mersz szólni? - nézett le rám Walpurga undorodva.

-És kicsoda vagy te, hogy egyáltalán rá mersz nézni Elizabeth Lupinra? - Sirius a cigarettáját, ki se véve szájából emelkedett fel a ládájáról.

-Az Anyád vagyok.

-Bocs, téves. Sirius már nem a te gyereked, hanem az enyém. Bocs. Én vagyok a mamikája. Ugye pöttömöm? - James lazán arrébb tolta a méltóságos asszonyt és ránk nevetett.

-Potter. Úgy tűnik te is a családod hírnevét szennyezed. Megérdemlitek egymást. Látod Regulus. Örülök, hogy sosem süllyedtél le a bátyád szintjére. - fordult Regulus felé, aki meredten figyelte cipője orrát eddig. - Egy rakat szégyentelen, elvadult, társadalmilag alulra került, naplopó, oktondi mihasznát láthatsz itt. Mind akkora csalódás. - sóhajtott mesterkélt szomorúsággal. - Az a fekete hajú, pedig egykor a családunk tagja volt. Egy igazi szégyenfolt. De ez már a múlt és soha többet nem beszélünk róla.

-Nagyon örvendtem Mrs. Felfuvalkodottaranyvérűmélyentiszteltcsászárnéméltósága, de én és nagyrabecsült barátaim nem vágyunk unalmas társaságukra. - fújta ki a füstöt lustán Mancs és felállította a ládáját.

-Nyugodtan szídhat tovább. - fűzte hozzá bátran és beszédesen James és felsegített a ládámról. - De azt kérem szépen, hogy ésszel... Tudja. A mihaszna, naplopó, semmirekellők... Véletlenül pont megeszik önt és elbűvölő fiacskáját álmában. - Sirius hangosan felröhögött és hóna alá kapta Gaffie ketrecét.

-Kalandra fel! Hív minket az otthon szerető melege, igaz Beth?

-Pontosan. - mosolyodtam el és félő pillantást vetettem Walpurgára, aki hűvös nyugodtsággal, vészesen villogó tekintettel méregette triónkat.

-Buszozni szeretnénk, vagy hoppanálni? - Remus pedig a semmiből bukkant elő. Egy pillantásra se méltatta a két Blacket. Walpurgának összehúzódó ajkai elárulták mennyire szokatlanul érinti a kevés figyelem. Reg pedig még mindig csendben meredt a cipője orrára.

-Ne hoppanáljunk. - vágtam rá rögtön. Utáltam hoppanálni.

-A hölgy szava dönt. - emelte fel karjait Mancs és rámvigyorgott. - Szóval hívjuk csak a Kóbor Grimbuszt.

-Szét fogjuk zötyögni a belünket. - nyögött fel Rem, de neki se volt ellenére.

-Imádom szétzötyögtetni a belemet! - kurjantott fel Jamie. Így hagytuk faképnél a két, nagyrabecsült Blacket. 

Minden jó, ha vége jó. :)

Eltelt egy nap és ma büszkén jelentem, nem igazán csináltam semmit. Csak feküdtem az ágyamban, hallgattam a zenét és délután felé énmagam is zenéltem egy keveset. Csak reggelihez és ebédhez mozdultam ki a birodalmamból és most készen állok, hogy itt is maradjak a kommenteitekre várva :D

Najó. Azért mégiscsak csináltam pár dolgot. Mint például elkezdtem összeállítani a lejátszási listáink zenéit és persze délelőtt bíbelődtem egy keveset az új fülszöveggel. Az első amit megírtam zseniális volt. Komolyan. Ritkán mondom ezt a saját műveimre, de az első fülszöveg amit megírtam, tényleg zseniális lett. Benne volt minden. Kis bevezető. Pár gondolat. Köszönet, meg ízelítő és "tárt karokkal várok mindenki, nagy ölelés" rész is... Erre... Kiderült, hogy nem fér bele. Mert van szó-limit a watti fülszövegrészében. 200-alatt. Öhm. Hát. Nem sikerült betartani, ugye. Elragadtattam magamat és majdnem egy negyed fejezet hosszúságúra sikerült. Kábé gondoljunk arra, hogy mennyit locsogok itt lent minden rész végén. Na. Kábé ennyit is locsogtam a fülszövegbe is. Aztán kiderült a limites dolog. Olyan szomorú voltam. Most komolyan. Olyan szép lett. Mindenki megkapja a szeretetadagját. Minden idetévedő megtalálhatja benne a saját sorait... Erre. Na mindegy :(

De semmi baj :) Megoldottam. Kicsit összevágtam a hosszú hadoválásomat. Kihúztam belőle "pár" bekezdést... -a felét...khm... heh... - és most itt vagyunk. Nem tudom hányan emlékeztek a régire, de már tényleg ideje volt lecserélni. Az elej óta az vonzotta ide az újoncokat, de valahányszor ránéztem fogtam a fejemet. Most talán jobb lett. Nade, ez a ti dolgotok, hogy eldöntsük, marad-e, vagy megy-e... Szóval. Íme: 

"Elizabeth nem igazán volt tisztában azzal mibe is keveredett, mikor a bátyja kezét szorongatva átlépett azon a bizonyos augusztusi napon először a Roxfortba induló vonat rejtett peronjának átjáróján. És még akkor sem kapizsgálta, mikor széles mosollyal kezet rázott James Potterrel, bemutatkozott Sirius Blacknek és hagyta, hogy a rémülten iszkoló Peter Pettigrew véletlenül belelökje a sárba. Szóval Lizzie valahol teljes tudatlanságban hagyta, hogy az élete arra sodorja, amerre... És... Hát... Meglett az eredménye? Mi történik, ha Dumbledore jósága elenged egy évet? Ha egy tízéves kezdi a Roxfortot? Ha egy griffendéles mégse teljesen tűnik griffendélesnek? Ha a bátyád vérfarkas? A barátaid pedig félig őrültek? Egy komolytalan történet, komolytalan szereplőkkel. A híres klisékről, mint igaz barátság és szeretet... Egy háborúról a múltból... Az előzményekről... A híres, villámos, szemüveges, Potter-srác előtti időkből... Avagy egy történet arról... Hogyan bolondul egymásba egy lökött varázsló és egy elbűvölt boszorkány. (Öhm... Hogyis mondjam... Nos... Két éve azt sem tudtam, hogyan kell normálisan írni-nem mintha most tudnámkhm-szóóóóval... Tuti biztos, hogy az elejét át kéne írni... Csakhát... Nem vettem még rá magamat, de majd egyszer. Addig nézzük el a szerencsétlenkedésemet, nagyon szépen köszönöm:)(Még valami. Tényleg megígértem, hogy nem írok sokat, úgyhogy aki jót akar magának már rég nem jár itt és vagy visszalépett, vagy már olvassa... Vagy nem olvassa... Hanem rögtön ki is lépett a wattiból és ki is szaladt a világból ezt az egészet látva... De... Mit is akartam mondani?........ Ja. Igen. Szóval visszatérve a nem is létező tárgyra... Olyan hálás vagyok mindenkinek, aki valaha itt jár... Komolyan. Szuperek vagytok és megtisztelve érzem magamat, hogy az én firkálmányomba pillantotok...)"

Na? :) 

Továbbá, ha már itt tartunk. Mi legyen a borítónkkal? Többször megfordult a fejemben, hogy lecserélem, de túl ikonikus, nem? Már két éve ez. Vagy? Ideje ezt is frissíteni? Amennyiben igen, a kövi részhez hozom a már készülőben lévő, lehetsége borítókat. Nem garantálok semmit, de ha unatkoztok és szívesen bíbelődtök a szerkesztgetéssel...-én például imádok csak úgy szöszölni vele-, ha gondoljátok ti is kipróbálhattok szerkeszteni egyet, hátha kiderül, hogy ti is imádtok.  Ha valaki rávette magát, bátran írjon rám. Mondom. Én mindig szívesen babrálok a képekkel, meg betűkkel, meg minden. Hátha nektek is megtetszik. Amennyiben persze, úgy döntenénk, hogy lecseréljük az eredeti, ikonikus "Elizabeth" borítót. :) 

Hogy megy eddig a nyár drága, kedvenc olvasóim? Ugye mindenki annyit volt már levegőn, hogy kétszeresen is pirosra égette arcát. Ki merre járt, jár? Fog járni? Mit vártok nagyon? Sztorizzatok bátran, azért is vagyunk itt :D

A dalválasztás? Nem tudom. Random elindult, miközben átnéztem utoljára és annyira Persre emlékeztetett és annyira ráillet, hogy végül beraktam, ne csak én hallhassam alatta. Egyszem Pitonunkra vallhat csak. 

I see a red door
And I want it painted black
No colors anymore
I want them to turn blackI see the girls walk by
Dressed in their summer clothes
I have to turn my head
Until my darkness goesI see a line of cars
And they're all painted black
With flowers and my love
Both never to come back.... 

Vagy tévedek? XD

Amúgy ha már zene... Ki mit hallgat mostanában? Miért repes a szívetek? <33