-Éééééés megint itt tartunk. De ja vu. Most ki a franc fogja ezeket felkelteni? Kinek lesz ehhez szíve? - mormogásra keltem. A fejem kezdett kitisztulni az álom ködétől és csukott szemmel, fáradtan, nehéz szempillákkal akartam a másik oldalamra fordulni, de nem tudtam. A mellkasomon, a szívem fölé nehezedett Mancs feje, karjai védelmezően fontak körül. Lábaim pedig majmocskákat megszégyenítő ragaszkodással kulcsolódtak rá a testére. És meglepően tökéletes és kényelmes volt. Az már kevésbé, hogy éreztem... Hálóingem egészen hasamig csúszott és örültem, hogy ma bugyiban tértem nyugovóra... A szivecskésben. No comment. - Most mondd meg Féregfark. Rohadtul cukik. Látod Tapi mosolyát? Ennivalóak. És olyan boldogak lennének. Csak olyan vaksik, hogy nem veszik észre, hogy egymásnak jelentik a világot. Vaksi, bolondok. Pedig milyen édesek lennének. Mint két kutyus. A golden retriever kölyök, meg ez a hatalmas, fekete, vadállat... Tapmancs... Tapmancs, öreg szamár. Na jó... Ki kelti fel ezeket? Nem lesz elég időnk a meccs előtti edzésre és erősítésre.

-Szerintem hagynunk kéne őket, James. - Pet hangja fátyolosan és szomorkásan jutott el hozzám, Mancs ujjai pedig megrezdültek a hátam körül. De ő még mindig mélyen szuszogott.

-Ja. Egyetértenék, csak rohadtul nincs időnk és...

-Mi tart ennyi ideig Potter? Idő van és még le sem mentünk reggelizni! - Dorcas éles hangjára még Mancs is megrezdült én pedig álmosan, lassan nyiló szempillákkal bújtam még jobban alá. Ami furcsa volt, hiszen sokkal nehezebb volt nálam és mégse nyomott agyon. A saját testével melegített és még a tegnap éjszaka ránk terített kockás pokróccal. - Most szórakozol velem?! Itt tökölsz, ezek felett?! Elég volt. Black! Lupin! Felkelni!

Rémülten és fájdalmasan pattantak ki a szemeim, mikor Dorcas könnyedén meghúzta az egyik szőke, göndör tincsemet. A tegnap befont hajamból rengeteg ilyen fürt kiszabadult és most mind az arcomba kúszott. Manccsal pedig még könyörtelenebb volt. Egész egyszerűen... Jéghideg kezével belecsípett Mancs fedeltelen nyakába, aki ettől megrázkódott, majd lebiggyedt szájjal. Szomorúan, dühösen és értetlenül kinyitotta szemeit.

-Ennyi volt. Máris fent vannak. Black! Lupin! Keljetek! És ha lehet, ne itt gabalyodjatok egymásba a klubhelyiség közepén, mert a többség élni próbál. - tapsolt hangosan Dorcas.

Azt a lenéző, undorodó pillantást... Amit a látványunk váltott ki belőle... Éreztem, hogy összezsugorodom tőle és máris kedvem lett volna eltűnni és a nap végéig bujkálni. Lábaim kulcsolatából elengedtem Mancsot, aki ásítozva, szemét dörzsölgetve ült fel a kanapén, majd értem hajolva, engem is ülő helyzetbe tornázott.

-Ezt pár perce lőttem. - James pedig, akinek a nyakában ott lógott a fényképezőgépem... Egy kis képet nyújtott felénk vidáman, majd lendületesen folytatta. - Na gyerünk! Jó reggelt a két gerlének... De most már tényleg elég volt. Talpra srácok. Kaptok tíz percet, hogy kviddicstallárban, éberebben, seprűvel és teljesen, menetre készen álljatok itt előttem. Tíz perc skacok. Tíz!

Mancs mielőtt feleszmélhettem volna, elvette Jamietől a fényképet és pizsamája zsebébe vágta azt. Meglehetősen büszkének tűnt, hogy becsórta... Jó kutya... Csak aztán nekem is mutassa majd meg.

-Maszat! Tempó! Tapmancs! - vágta csípőre kezét James dühösen. Sirius ásítozva felkászálódott a kanapéról. Megnyújtózott. Pólója alól kivillant hófehér, izmos hasa. Megdörzsölte szemét. Összekuszálódott fekete tincseit.

És most már két magas, erős, srác meredt le rám. Én meg még a világommal sem voltam teljesen tisztában.

-Cuki a bugyid Maszat. - szólt végül meg röhögve James, mire éreztem, hogy elvörösödöm és gyorsan térig igazgattam hálóingemet és félve Mancsra pillantottam, aki éppen tarkóját dörzsölgette, hatalmas ásítások közepette. De szeme rajtam pihent és meglehetősen huncut tekintettel ahhoz, hogy mégvörösebb legyek. Jesszus.

-Ja. Szívesen megnézném közelebbről. - hajolt le elém végül pimasz vigyorral. James vigyora odafagyott és hitetlenül meredt rá. Én meg csak zavartan pislogtam a tökéletes arcra.

-Tapmancs?

-Tudjuk. Tíz perc. - mordult fel és hatalmas kezét felém nyújtotta. Vagyis nem volt hatalmas keze, de-mint azt soha... Senki nem felejtette el hangoztatni- durván... Drasztikusan pici voltam. Majdnem akkora mint egy házimanó, vagy egy elsős-másodéves apró diák... Mint egy kisgyerek... Még Lils keze is nagyobb lett volna az enyémhez képest. Bezony. Még a lányok is egy fejjel magasabbak voltak nálam. A srácokról nem is beszélve. Főleg, hogy ők most álltak meg a növésben és félelmetesen magasra nőttek. Mármint Remus majdnem kétszer annyira magas lett mint én. És Mancsnak is legfeljebb csak a könyökéig értem. Így ha nagyon tréfás kedvükben voltak, direkt hajolgattak hozzám. Na ugye. És akkor Rubról ne is beszéljünk. Peter is egy, másfél fejjel magasabb volt, pedig ő állítólag alacsonynak számított, még így is. Juhé?

Elfogadtam Mancs nagy kezét, ami rögtön az én aprómra zárult, mint egy biztonságos, puttony. És finoman felsegített a kanapéról. Majd alighogy felhúzott, a szomszéd fotelben fekvő Blökit is a kezembe nyomta. Egy lágy mosollyal. És kedvesen megsimogatta fejemet.

Jamestől visszakaptam a fényképezőgépemet és még mindig ásítozva, fáradtan, de felballagtam a szobánkba... Hogy felkészüljek az egész káoszra, ami a nap reggelétől rám várt.

***

-A csapatkapitányok fogjanak kezet! - James marcona, komoly képpel lépett előre és harciasan megrázta Patrick Parkinson kezét... Patrick... És a többi mardekáros... Még Patricia is. Akárcsak Pers, tudomáson kívül hagynak engem. Szerintem egyszerűen nagynak érzik magukat hozzám képest. Nem is mondták el, hogy Patrick lett a kviddicskapitány! Vagy hogy összejött Patricia-val...

-Tudod Lupin... - egyszercsak Dorcas hajolt hozzám, kiszakítva a gondolataimból. - Néha felmerül bennem pár kérdés veled kapcsolatban...

-Jól van! Felszállásra készülj! - fújt a sípjába Madame Hooch, de én csak megütközve meredtem Dorcas számító és gonoszul csillogó, sötét tekintetébe.

-M-mi?

-Te nem vagy rosszul reggel? - vette lábai közé seprűjét Dorcas.

-Ezzel mire célzol? - kérdeztem megütközve és teljesen elfeldkeztem, arról, hogy Madame Hooch már a "Három... Kettő"-nél tart.

-Tudod... Mikor a tükörbe nézel. - mosolyodott el Dorcas. Éreztem, hogy szívem megáll a dobogásban és csak kikerekedett szemekkel meredtem Dorcasra.

-M-mi?

-Hát... Csodálkozom, hogy még van benned életkedv, miután a ronda szeplős pofádra pillantasz reggelente. És nem kéne annyi csokit enni. Tudod... Csak jó tanács. Ha már ennyire beleestél Blackbe.

-EGY! - Dorcas felkacagva rúgta el magát a földtől és már a markába is kapta a kvaffot. Én viszont csak álltam a földön és éreztem, hogy a seprűm kicsúszik ujjaim szorításából. Megsemmisültnek éreztem magamat. Nem is. Mintha egész egyszerűen hat karddal szúrta volna át a testemet egyszerre. "Ronda szeplős pofád..." Az első lesokkolt pillanat múlva pedig kiszaladt a lábam alól a talaj és arcomra szorított kezekkel tehetetlenül zokogtam fel. Hogy történhet ez meg? Végre... Végre minden szebb. Minden... Jobb... Miért? Miért bánt folyton? Mit tettem ellene? Lehet nem vagyok szépségkirálynő... És... Egyáltalán szép... De... De... De még Mancs is barátkozik velem... És ha nem is a kinézetem miatt, de legalább szeret... Ugye? U-ugye...

-A csapatok felszálltak! Meadowes-nál a kvaff! Mindkét csapat új tagokkal bővült! Edgar Bonest, láthatjuk a póznáknál... Huga Amelia Bones pedig süvít is Meadowes mögött... Az új terelő pedig Brian Brown. Potter megint remekül választotta a csapatát. Csupa tehetséges seprűlovas! De a mardekárosok sem panaszkodhatnak... Parkinson összegyűjtötte a legjobbjaikat! - Remus teljes beleéléssel beszélt a mikrofonba. Minden újat bemutatott.

-Fú! Ez közel volt! De most a mardekárosoknál van a kvaff és Grey megered. Gyerünk! A terelőkön van a sor!

Mellkasom hevesen remegett fel és le... Alig kaptam levegőt. Ott térdeltem a reggeli eső miatti sárban és úgy éreztem, hogyha ebben a pillanatban belevetném magamat a Roxforti tóba, senki sem venné észre. És alig hiányoznék valakinek... És...

-Edgar Bones precízen kivédte a parádés, csavartan lőtt labdát. És újra Meadowesnál a kvaff. Miért nem passzolja át Bonesnak, vagy Lu... Holvan Lupin? - Remus hirtelen hallgatott el én pedig képtelen voltam abbahagyni a sírást. Csak csitulj el. Ne hívd fel magadra a figyelmet Liz. Nincs semmi baj. Mindenki ronda a maga módján. Csak Dorcas nem. Mert Dorcas tökéletes. Jó Liz. Sh. Csak sh. Vagy süllyedj el. Az is megteszi. Úgy is sár van. Az talán elnyelne rendesen. Szóval valóban ilyen gyenge vagy. Nem újdonság. Csak a szokásos. De ez egy új szint. A kviddics pálya közepén bőgni, mint valami óvodás.

Próbáltam minden lehetségest megtenni. Végső esetben ahhoz folyamodtam, hogy lehunyva a szememet visszatartott levegővel... Vártam... Hogy nem is tudom. Az égiek rámterítsék Jamie láthatatlanná tévő köpenyét. Nem történt meg.

-Liz? J-jól vagy?... - Remus felerősített hangja nyilván mindenkihez eljutott.

-A francba! Mi van, Maszat?! Szedd össze magad! - James pedig hatalmas lendülettel csattant mellettem a sárba és a vállamat megragadva kapkodva szembefordított magával. Látta vöröslő, rémült, megtört arcomat és szemei kétszeresére tágultak. - Mi történt?

-J-jól vagyok. - hebegtem és szememet törölgetve lábaim közé kaptam seprűmet. James tétován intett egy "minden rendbent", hogy ne állítsák le a meccset és Remus se velem legyen elfoglalva. És Dorcas már újra magára vonta mindenki figyelmét. Mert közben már száguldott újra az ellenefél póznái felé.

-B-biztos? - hebegte a szemüveges. Visszatartottam a zokogásomat és fájdalmak árán mosolyt öntöttem arcomra.

-Igen. Csak... Csak allergia.

-Nem vagy allergiás. - motyogta James sápadtan. Meredten néztünk egymás szemébe, aztán Jamie belátta, hogy nem fogok semmit mondani és lábai közé kapta a seprűjét. - Kapd össze magadat Liz, te vagy a sztárjátékosunk! - Az te vagy Jamie...

Könnyeimmel küszködve felemelkedtem a földről és James ekkorra már ki is lőtt, megszokott őrhelyére, a fejünk fölé. Összeszorult torokkal, nagyokat és fájdalmasakat nyeldesve, remegő mancsokkal igyekeztem kidörzsölni a könnycseppeket a szemeimből-nyilván kevés sikerrel-. Közben a mardekár belőtte az első gólját. Úgy éreztem, hogy egy rossz mozdulat és apró darabokra szakadok a hirtelen rámzuhant fájdalomtól. Olyan jó volt minden eddig. A hetedévem csodálatos volt. Varázslatos. Álomszerű. Teljesen el tudtam vonatkoztatni a tükörképemtől, mert erősen koncentráltam, hogy Mancs mosolya égjen szemem előtt, minden nehezebb pillanatban. Hogy ő szereti a szeplőimet... A hajamat... A... Az egészemet? És... És elfelejtettem, hogy valahol mégis én tehetek róla, hogy én nézek ki... És fájt. Fájt, hogy beleburkolóztam a vak vígaszba és... És Dorcasnak annyira igaza volt... Egy évfolyamtársam sem volt annyira szeplős mint én... Egy ember sem volt olyan töpörödött mint én... És egy ember sem nézett ki úgy mint én... Ilyen... Ilyen rondán.

SZEDD ÖSSZE MAGAD. Elég volt. Most meccs van Liz. Ezt meg kell nyerni. Aztán egész délután utálhatod magadat és zokoghatsz, hátha jobb lesz és lemosódik az arcod. Most viszont... - Elnézve, hogy Sirius milyen mély összpontosítással vezette a nehéz vasgolyókat, Brian Brown-nal, az új terelőnkkel összhangban. Ahogyan fekete tincsei a menetszélben hol jóképű arcába csapódtak, szeme elé vágva, vagy éppen hullámosan, hátracsapódva keretezték arcát. Nem volt összefogva a haja. Hát persze. Hiszen hajgumija még mindig az én csuklómon virított... James fent repkedett. Erős koncentrálással, komolyan rágva ajkait, feszülten keresve a cikeszt. Szerinte ez volt a legnehezebb és legszámítóbb meccsünk az összes többi között. És mennyit készültünk rá. Edgar Bonest én magam nyugtattam fél órán keresztül, hogy egyen egy keveset legalább. És hiába engedett be három gólt, négyet már kivédett. És elnézve Dorcas diadalittas, merész, majdhogynem lángoló alakját. Ahogyan királynőket megszégyenítő dicsőséggel tört át újra és újra a kvaffal kezében az ellenséges hajtók során... És ahogyan sorra szerezte a gólokat. De egyszer sem passzolt volna Amelia Bonesnek, aki szintén új volt a csapatban, de szerintem elég ügyes és vagány, hogy kaphasson ő is esélyt.

Túl sok munkája volt a többieknek ebben az egészben. És ha én engedem magamnak, hogy a szívem nem csak belül, de kívül is összetörjön... Akkor az egész két hónapos, heti három edzésterv mehet a kukába. Nem lehetsz ennyire önző Lupin. Mindenki keményen készült erre az egészre, az egy dolog, hogy meg sem mozdítottad a kisujjadat... De legalább mások munkáját ne barmold el.

Erősen megdörzsöltem szememet és megigazítva béna, rusnya és laza kontyomat mélyen beszívtam a ködös levegőt és megsemmisülten, üresen dobogó szívvel, összeszorított ajkakkal ráhajoltam a seprűmre és kilőttem Dorcas felé, aki már megint egy lehetőséget szalasztott el azzal, hogy nem adta át a labdát Amynek, aki egyre elkeseredettebben száguldott a nyomában hasztalan.

-Miért nem engeded, hogy Amy is próbálkozzon? - kiáltottam rá elfúló hanggal. Lehet, hogy én könnyen adom magam, lehet hogy engem gyorsan lehet sebezni... De Amelia nem érdemli ezt. Ő nem tett ellene semmit.

Dorcas arca gyűlöletteljes fintorba torzult, ahogyan rám nézett és közben hóna alá kapta a kvaffot, amit újjonnan szerzett meg.

-Szállj már le rólam Lupin, mi bajod van neked? Cuppanj le és inkább takarodj vissza az oviba sírdogálni. Ez nem neked való pálya! - csattant rám, majd elszáguldott mellettem.

Ez nem fair. Ez még mindig nem fair. Nem vagy fair Dorcas.

***

Nyertünk. Juhé.

Tenyerembe temetett arccal, térdeimet átölelve zokogtam a srácok fürdőszobájában, a langyosra hűlt vízben és igazán nem tudtam mit tehettem volna. Odalent nyilván mindenki örömmámorban úszott. Csodás.

Utáltam az érzést. Az összeset. Hogy tehetetlennek éreztem magamat Dorcas mellett. Képtelen voltam felegyenesedni. Megvédeni magamat. Visszaszólni. Az érzést, hogy nem éreztem magamat elégnek... Lehettem volna több... Eltökéltebb... Erősebb... Szebb... És azt utáltam a legjobban, hogy Dorcas remekül rátapintott minderre. És a szívem mélyét találta meg mindig.

Utáltam az érzést, hogy ennyi fájdalom után is azt szerettem volna, hogy olyan lehessek mint Dorcas. Bárcsak olyan lehetnék. Olyan magas, szép, eltökélt, bátor, tökéletes... Aki... Aki... Aki soha nem lesz olyan mint én. Egy gyámoltalan, romos szerencsétlenség és...

Zokogásom visszhangot vert a csempékről. De hirtelen lenyomódott a kilincs és Mancs kopogás nélkül vonult be a fürdőszobába és egész egyszerűen levágta magát mellém a puha, kilépésre használt, fehér, törülköző-szőnyegre. A meglepettségtől még szipogni is elfelejtettem. Teljes természetességgel döntötte neki a hátát a csempézett falnak és törökülésbe húzta lábait, majd rám emelte nagy szürke, csillogó tekintetét. Komolynak és szomorúnak tűnt.

Remegő lélegzetvételekkel bámultam vissza rá, majd kapkodva elkezdtem ledörzsölni arcomról a könnyeket, hátha elfelejti, hogy éppen mennyire zokogtam és fájdalmasan zuhantam szét belépte előtt.

Sirius mindig beszélt. Talált rá alkalmat. Most mégis némán figyelte elkeseredett munkálkodásomat. Olyan szomorúan nézett, hogy egy pillanatra láttam magam előtt a nyüszítő, biggyedt szájú, kerek pupillájú, kutya alakját is.

Rájöttem, hogy úgyis tudja már. Úgy is mindegy. Elkönyvelt már a csupa-roncs, csupa-hiszti barátnőnek, úgyhogy mindegy. Mindegy. Egyszerűen mindegy. És feladva a próbálkozást visszagubóztam. Átöleltem térdeimet és fejemet lehajtva hagytam, hogy újra remegésre késztessen a fájdalmas, lüktető sírás.

Fájt minden. Még az is, hogy Mancs itt van. És így lát. Nem szabad. Éppen romokban heverek. Mint egy lebombázott vár. Oda sem mennek rögtön látogatók.

Halk zörgésre lassan, patakzó könnyekkel hadakozva felemeltem fejemet térdemről és rápislogtam Mancsra. Még mindig néma volt. De ugyanakkor komolyan, súlyos tekintetét rámejtve nyújtott felém egy adag, aranydobozos, selyempapírokban nyugvó bonbon "családot". Felismertem. Ezt Lilytől kapta szülinapjára. "Csupa, csoda, kakaós, krémes, karamellás, mogyorós csokibonbon."... Imádom a csokit. A legjobb dolog a világon. Eszek egy keveset és már is jobban leszek... - Már engedtem volna el egyik, meztelen, szeplős lábamat, mikor eszembe jutott Dorcas "és nem kéne annyi csokit enni" mondata. Kirázott a hideg és rémülten összerezzenve sírtam el magamat újra. Mennyire igaza van. Mennyire, de mennyire igaza van.

Mancs bánatosan ragyogó tekintetét rajtam tartva vett egy bonbont a kis dobozból és míg azt elegánsan a lecsukott vécéfedélre tette éreztem, hogy újabb és újabb fájdalomhullámok söpörnek át rajtam. Förtelmes érzés volt. Mancs... Ott volt. Jót akart. És még csak beszélni sem tudtam hozzá. És nem tudtam lenyugodni a jelenlététől sem, pedig mindig bevált.

-Elmondod mi a baj? - hangja halkan törte meg a visszhangzó csöpögés és szipogásból kialakult dallamot. Rémületes volt az a komolyság és aggodalom, ami áradt belőle most.

Üveges tekintettel meredtem a kád dugaszára és nem mertem újra ránézni. Elégszer láttam a búbánatban csöpögő tekintetét, hogy egyre, egyre jobban utáljam magamat, hogy miattam lett ilyen.

Eltelt egy perc. Majd kettő. Csend volt. Aztán újra erőt vett rajtam az elkeseredés és újra megeredtek a könnyeim.

Hogy mondhatnám el? Mit mondhatnék? Sirius Black, egy ronda csődtömeg vagyok?! Távozz, mielőtt átváltozom a bőgő-szörnnyé, mert azt aztán igazán nem akarod látni, mert egy életre elborzadsz a csúnyaságomtól és... És Mancs hozzámért. Egész egyszerűen. Hatalmas tenyere különösen melegnek tűnt a kád vizéhez képest, jobbja meztelen, szeplős hátamra csúszott. Eltűrve onnan a vizes, lelapult, de még így is kunkori fürtjeimet és csak simogatott. Minden szó nélkül. Csak simogatott. Törődékenyen, puhán, óvatosan, finomkodva, de minden szeretettel. Közelebb húzódott a kádhoz, és óvatosan megemelve állam szétsírt arcomból is odébb tűrte a tincseimet. Én meg némán. Még mindig hevesen csorgó könnyekkel meredtem rá. Figyelmesen végigsimított a nyakamon, vállamon, kulcscsontomon. Mindenhol szeplős voltam. De Mancs finom, puha ujjai gondtalanul, bársonyosan szántották fel bőrömet. Magamon is meglepődtem, mert nem éreztem szégyent, hogy lát. Hogy konkrétan fürdök és ő hirtelen itt terem. Hogy teljesen lát. Mancs végig könnyáztatta arcomat szemlélte. Óvatosan törölgette újra és újra kibuggyanó könnyeimet én pedig csüggedten kinyitottam számat.

-A-azt hiszem... Baj van velem. - susogtam végül. Mancs vizes tincseim egyikét rögtön kisöpörte szememből, és közelebb húzódott, de mielőtt bármit mondhattam volna, valaki kintről hangosan bekopogott az ajtón.

Majdnem egyszerre kiabáltunk ki, hogy foglalt. De Mancs előbb kapcsolt és mielőtt lebuktathattuk volna magunkat, kezét óvatosan ajkaimnak nyomta, míg másik kezével, mutatóujját a sajátjához érintette, a "shh" néma kommunikációja volt ez, én pedig még mindig szipogva, kicsit rémülten vártam a történéseket.

-Foglalt. - emelte végül fel hangját, ezüstjeit enyéimbe fúrva Mancs.

-Bent maradt a pálcám Tapmancs és sürgősen kéne a tüzijátékhoz! Bejöhetek? - hallatszott kintről James elnyomott, üde, vidám hangja. Kikerekedett szemekkel meredtünk egymásra. Még a nagy bánatomat is elfelejtettem.

-Mindjárt jöhetsz, egy pillanat! - szólt ki Mancs majd egész egyszerűen lekapta magáról a felsőjét, nadrágját és kapkodva megnyitotta a csapot. A kádba áramló forróvíz ébresztett rá igazán, hogy a langyosnak hitt hőmérséklet. Tulajdonképpen már hideg. Sirius ajkaiba harapva nézett körül. Mindkettőnk tekintete egy pillanatra megpihent a fogkefék mellett árválkodó varázspálcán, majd Mancs felkapta a gondosan felakasztott törülközőmet, derekára csavarta és egy rántással elhúzta a kád előtt a függönyt. Pont időben, mert James ráunva a jófiú-szerepre, türelmetlenül feltépte az ajtót.

-Csá Tapi! Mikor végzel? - James hangja vidáman csengett én pedig némán, újra átöleltem lábaimat. Terhet éreztem a mellkasomon, ami tompította a légzésemet és ködöt az agyamba, ami zúgássá satírozott minden gondolatot. - Hiányzik a parti-arc.

-Még el sem kezdtem fürödni. - Mancs hangja tökéletesre volt faragva. Kellően, rugalmasan, szelesen és vidáman beszélt.

-Akkor siess pajti. - nevetett fej Jamie. - Ne öregbácsis tempóban, komám... És az operát is halaszd holnapra. Kellesz nekünk. - nevetett. Mancs is vele nevetett, de kacagásán éreztem, hogy kicsit megbicsaklik hangja és sokkal idegesebb és mesterkéltebb a szokottnál. - Meg szerintem... Maszatnak is kellesz. - James hirtelen komolyodott el én pedig némán levegő után kaptam.

-Valóban? - magam előtt láttam Mancs, kínosan értetlen és széles mosolyát.

-Nem tudom mi van most vele... Annyira szomorúnak tűnt. Lehet, hogy Meadowes mondott már megint valamit. Azt sem tudom, hol van. És szerintem te értesz egyedül a kis szívéhez. - James végre, nagy sokára kiment és alighogy becsukódott az ajtó Sirius már vissza is penderült helyére és elhúzta a függönyt, hogy láthasson.

-Ez közel volt. - mosolyodott el óvatosan és rákönyökölt a kád peremére. Majd elkomolyodott. - Na gyerünk Beth! Ki vele!

-Olyan ronda vagyok. - fakadtam végül ki halkan, sírós hangon. - Olyan... Olyan csúnya! Látod ezeket itt? - mutattam az arcomra kibuggyanó könnyekkel. - Miért van ennyi szeplőm? Miért vagyok ilyen? És a hajam? És ez? - böktem a hasam felé, majd kezembe temettem az arcomat és remegve folytattam. - Ha soha többet nem eszek csokit, akkor talán megjavulok. Nem leszek ilyen, undi. - hüppögtem tovább. - Olyan szeretnék lenni, mint Dorcas. Vagy Lils. Ők olyan gyönyörűek. És... - nem tudtam folytatni, mert Mancs tenyere betapasztotta a szájamat.

-Beth! - hangja kicsit dühös volt és megbotránkozott. Ugyanakkor keserű és leírhatatlan fájdalom is csendült benne. - Bettym... - susogta és hatalmas tenyerei közé vette az arcomat. - Pöttöm...

-És nem akarok ilyen pici lenni! Még a másodévesek is magasabbak nálam! - fakadtam ki rögtön és csorgó könnyekkel meredtem Sirius fájdalmasan csillogó ezüstjeibe.

-Miből gondolod, hogy ronda vagy Beth?

-A tükörképemből? - nevettem fel halkan, erőtlenül és keseredetten. Sirius ajkaiba harapva tenyerei közé vette arcomat és hüvelykujjával óvatosan letörölte könnyeimet.

-A tükör hazudik Beth. Ahogy a szemed is. Ne higgy magadnak. Gyönyörű vagy. Lehet, hogy másoknak nincs ennyi szeplője... És ilyen haja... És? Beth. Különleges vagy. Egyetlen. Kizárólagosan te lehetsz igazán Elizabeth Lupin. Nincsen még egy ilyen csodálatos, édes lány, mint te.

-Nem érdekel. - hüppögtem. - Én csak szeretnék magas lenni. Kecses. Vékony derekú, homokóra alakú... Barna hajjal, sima bőrrel... És...

-És az már nem te lennél. - rázta meg a fejét megbotránkozva Mancs.

-De szebb. - akadékoskodtam rögtön, aminek hallatán Sirius szemöldöke morcosan lesüllyedt és összeráncolódott.

-És az miért lenne jobb?

Rá akartam vágni a választ, de ahogyan pislogtam Mancs mérges szürkéibe ajkaim nyitva maradtak. És egyszerűen csak kimondtam, amire rádöbbentem.

-N-nem tudom.

-Na látod! - húzta felfelé ajkait Mancs és közelebb húzódott hozzám. - Na látod! - súgta.

-Nem látom... Én... Én...

-Beth. Ne akarj olyan lenni, mint mások. Csak... Csak hidd el nekem, hogy így is csodásan kecses vagy és rettentő vonzó. - motyogta Mancs. Szavaitól megrebbentek vizes és könnyes szempilláim. És folytatta. - És ezt mind úgy, hogy te vagy Liz Lupin. Az egyetlen. A pótolhatatlan. Ez a saját vonzerőd. Ez a bájos, édes... Energia. - keresgélte a szavakat és szürkéi csillogtak, ahogyan belenézett a szemembe. - Ne merd nekem lecserélni, semmi mesterkéltre! - bökött bele arcomba mosolygós, fenyegetőzéssel. - Bárcsak azt látnád te is Betty, amit én. - komolyodott el újra.

-Miért? Te mit látsz? - susogtam és megfogtam férfias, hatalmas csuklóit, amiken alig értek át ujjacskáim. Még széles tenyerei között tartotta arcomat. Melegítően, békésen, finoman...

-Egy igazi csillagot. Aki a tudtán kívül ragyog és világít. És még ebben a pillanatban is... Vakítóan néz ki.

-Komolyan? - szipogtam hitetlenül. Honnan veszi ezt? Biztos kamuzik.

-Pontosan.

Lebbigyedt ajkakkal meredtem Mancs komoly arcára. Tyű. Ez valami szuper erő? Vagy ennyire értene hozzám?

-Mancs... - susogtam és megtöröltem szememet. - Te... Te... Hogy... Olyan jól tudsz vígasztalni. - hüppögtem elmosolyodva. Már megint ott tartottunk, hogy semmisnek éreztem a lelkemet nyomó súlyokat.

-Mindent megteszek, hogy ezek az ajkacskák, felfelé görbüljenek, jó? - érintette meg Mancs számat.

-Kaphatok egy ölelést? - súgtam.

-Van egy jobb ötletem. - húzta vigyorra ajkait Mancs. - Ha már ennyire kivetkőztem... Csatlakozhatok?

Arcomon haladéktalanul szétterült az egyre hatalmasodó mosoly, de nem tehettem róla... Arcom vörösbe ment át. T-tessék? H-hogy együtt fürödjünk? E-ezt szabad? 

Ez megosztó. Valakinek talán tetszik? Valakinek pedig biztos nem. És mind a két végletet megértem... De... De úgy érzem nem engedhetlek el titeket a nélkül, hogy ide is leírnám... Mindannyian gyönyörűek vagytok. Valahányszor nem így látjátok magatokat... Vagy bárki más ezt meri mondani-akinek ezek szerint nincs is szíve és ha ilyet tud mondani... Fúú-... Ne higgyetek se neki, se magatoknak. Már egy olyan világban élünk, ahol az elvárások dominálnak. Nincs is kimondva, de a társadalom imádja a tökéletlenséget kiszúrni és előszeretettel imádja kiutálni. Mert ami tökéletlen, az nem tökéletes. Az más. És ami más. Az már nem emberi? Vagy hasonló. Hiába van tele minden lehetséges közösségi média platformja pálcika-hölgyekkel, a "tökéletes" alakkal... Nem. Nem, nem, nem, nem és nem. Ne hagyjátok magatokat. Könyörögve kérlek, mert én tudom milyen az, mikor megmérgez valami, amitől kevesebbnek érzed magad... Vagy csúnyábbnak. Mert senki sem az. Senki sem csúnya, senki sem kevesebb. Mert mindenki egyenlő és mindenki ugyanúgy gyönyörű. Legyen az szőke, barna, fekete, rózsaszín... Szeplős, szeplőtlen... Kék szemű, vagy zöld, fekete, piros... Attól vagyunk különlegesek, hogy csak egy van belőlünk az egész világon. És lehet, hogy mindenki ember. Mert mindenki ember, akinek van szeme, füle, szája, orra... De bár mindenki ember, mindenki más-ember. És már csupán ez a tény gyönyörködtető. Tudnotok kell, hogy különbek vagytok. Mert mindenki az. Nem lehet összemérni senkit, senkivel... Mert a telt is épp olyan szép, mint a sovány... És ha van valami rajtad? Az meg még gyönyörűbb és miért? Mert egészséges vagy. Soha... De soha ne érezzétek magatokat bizonytalanul a testetekkel kapcsolatban, mert ez az a részünk, ami életünk végéig velünk marad. Lássuk magunkban a szépet, az értékeket és ésszel hallgassunk az elvárásokra. Biztos találhatnánk valakit, aki ezt szebben, motiválóbban, hosszabban és bölcsebben elmondja mint én tettem... És biztosan van ilyen, mert ezt annyian elmondhatták már előttem és el is fogják mondani, utánam is... De mindenki megérdemli, hogy szeresse magát. Mert nincs gyönyörűbb az emberi mosolynál. Nincs. És nem is lesz. Nagyon próbálom összeszedni a-már megint, teljesen-szétszóródott gondolataimat, de már megint nem megy... Tudom néha nehéz elfogadni azt, amit a tükörben látunk, de ilyenkor arra kell gondolnunk... Hogy az csak egy kép. Egy pillanat. És mi nem látjuk magunkat, mikor nevetünk, viccet mesélünk, csendben mosolygunk, vagy elméllyülünk... Vagy mikor a fagyi rákenődik az orrunkra és a nap belesüt a szemünkbe. Mert ezt nem mutatja a tükör. A leggyönyörűbb részeket. A fényképek pedig eleve torzított hazugok. Valahol hasonlít a valósághoz, de... De inkább mégsem :] 

Ennyit az értelmes gondolatokról... Ennyi amennyi bennem maradt fél egyig és slussz-passz... Holnap-lassan ma, de péntekre gondolok hehe- akartam kitenni, de mint kiderült egy szabad percem se várható, így tessék parancsolni, itt vagyok. Mondjuk imádom hanoztatni, milyen elfoglalt ember vagyok... De egy hete semmit sem csinálok. Konkrétan. Pont egy hete fekszem az ágyamban és várom, hogy kigyógyuljak ebből a brutál-megfázásból. Ember-hiányom van és alig bírom befogni a számat, ha végre valaki idefigyel rám... Borzalmas, ha beteg az ember. Mármint. Nem tagadom. Az első négy nap, jó volt. Aludtam, filmet néztem, ettem, köhögtem, fújtam az orromat, fájlaltam a torkomat, írtam és gyógyultam. De így a hetedik napra kicsit kezdek belegabalyodni... De holnap... Bármennyire is beteg vagyok és még nincs suli... A délutánom tele van, csak három szocializálósdi-programmal, úgyhogy remélem félig feltöltöm a készleteimet... Ideje volt már :)

Hogy mit keresek még itt? Öhm. Megvárom az éjfélre jósolt vihart. Azt mondta az időjárás jelenség... Jelenség? Jelentés... jesszus. :D - Szóval azt mondta az időjárás jelentés, hogy lesz. Kilencven százalékot adott rá-és örültem, hogy évente egyszer,most, rápillantottam-... Szóval most megvárom. Mert már villámlott, csak az eső marad. De remélem nem sokáig :D... Minden bizonnyal a nagy többség... A normális(Senki sem az és ezért izgalmasak az emberek. Meg csodálatosak. Ti is azok vagytok ❤) emberek leghamarabb holnap reggel fogják látni ezt, szóval mindenkinek remek napkezdőt... Remek pénteket(és szombatot?... És vasárnapot. És akkor hétfőt is, talán keddet és szerdát?)... Már tényleg csak egy hét van. Ha nem kevesebb. Hihetetlen. És tényleg berobbant a nyár. Szóval, kedvenc emberkéim... Igazán kezdhetjük előszedni a nyári hátizsákokat... És előkaparni a lelkünk mélyéről a "teljes-kikapcs" gombot... DEMÉGNE! Azért még van három nap... Kevesebb, több... DEAZÉRTMÉGIS. Szóval csak nyugodtan találjuk meg a "ne zavarj, nyaralok" cédulát a fejünkre, meg hasonló és mostmár... Nem hogy fél lábbal... Láb nélkül is kibírjuk ezt a pár napot. Abba gondoljunk bele. Mikor legközelebb bejelentkezek... Már a nyári szünet küszöbét lépjük át(ami már most mondom, hogy nem péntek lesz-vagy csak kevés eséllyel-... Mert életem első Carson Coma koncertjén fogok tombolni! El sem hiszem. Még sosem voltam ilyen hatalmas... 177-jegyes koncerten... És már most érzem, hogy imádni fogom mindegyik másodpercét). Szóval öveket bekapcs... Az utolsó körre... Aztán meg sem állunk a Balatonig, nem igaz? 🤭❤❤

És megint csúszva vagyok a kommentekkel, de sietek <3