-Aztán pedig... - nevetett Mancs, de beléfolytódott a szó, mikor a Roxfort hatalmas kapuja résnyire nyílt és McGalagony nézett velünk farkasszemet. - Oooo! Minnie! Milyen kipihentnek tűnik! - emelte fel kezét vidáman Sirius én pedig vigyoromat elnyomva figyeltem a házvezetőnőnket. Kivételesen most minden az arcára volt írva... Düh... Döbbenet... Megbotránkoztatás... Szégyenérzet...

-Black... Lupin... Mi a fészkes-fenét keresnek itt? - sziszegte összeszorított ajkakkal. Szerintem gondolatban már háromszor becsapta az orrunk előtt az ajtót. - Ne is válaszolja... - kezdte, de Mancs már kinyitotta a száját.

-Késő professzor asszony: pont azt... A fészkes fenét. - nevetve lehunytam a szememet és inkább nem mertem rápislantani McGalagony reakciójára.

-Nagyon örülök Mr. Black, hogy a nyáron sem tanult semmi fegyelmet és tiszteletet és...

-Lekéstük a vonatot, tanárnő. - szóltam közbe gyorsan.

-Mind a ketten. - masszírozta meg orrnyergét McGalagony. Igyekeztem a legártatlanabb mosolyommal bólogatni... - Miért van az... - kezdte higgadtan és kitárta előttünk az ajtót, hogy beljebb juthassunk. - Valahányszor történik bármi... Valamelyikük benne van és általában felelős is érte... - olyan higgadtnak tűnt... De hat év együtt töltött idő után, mostanra már meg tudtam állapítani, hogy teljesen ki van idegileg tőlünk... Már most. A tanév előtt... Öt perc alatt sikerült...

-Nem tudom miről beszél Minnie! - vigyorgott Mancs ártatlanul és összenevettünk...

-Magának csak "McGalagony professzor asszony". Vagy "Asszonyom". Black. - szólt rá rögtön és közbe becsukta mögöttünk az ajtót. - Mit kezdjek magukkal?

-Szeressen Minnie! Kérem! - vetette térdre magát Mancs, összekulcsolt kezekkel könyörögve.

-Kegyelmezzen Minnie! Ön a legkedvencebb tanárunk! - biggyesztettem le a Siriustól ellesett kiskutyatekintettel ajkaimat. McGalagony hűvösen ránk pillantott, majd megigazította szemüvegét.

-Nem szándékoztam megbüntetni magukat... De valóban nem ártana egy két hét büntetőmunkában.

Végülis... Ez nem rossz dolog... Órákat tölteni Manccsal... - És úgy tűnt Siriusnak is ez jár a fejében mert vigyorra húzta ajkait, ahogyan találkozott pillantásunk... És úgy tűnt Minnienek is eszébe jutott... Mert rögvest megszólalt:

-Külön-külön. - tette hozzá rögvest, mire Mancs felnyögött, én pedig elhúztam a szájamat.

-Na ne már! - hördült fel végül Mancs.

-Örüljön, hogy ennyivel megúszta Black. Még van negyed órájuk diáktársaik érkezéséig... Addig csináljon valamit a hajával Black.

-Mi baja a hajammal? - kérdezte megbotránkozva Mancs. McGalagony ekkorra azonban már ott sem volt. Sietősen és szigorúan lépkedett el felé... - Vajon mi baja van? - mormogta tanácstalanul Mancs én pedig elhúzott szájjal megcsóváltam a fejemet.

-Fogalmam sincs... De nincsen rózsás hangulatban, az biztos... Pedig most nem is voltunk annyira fárasztóak, mint azt megszokhatta...

-Ugye, hogy jó a hajam? - fordult felém témát váltva Mancs, miközben elindultunk a Nagyterem felé. Furcsa és kicsit félelmetes volt az ürességtől kongó és diáktalan folyosó...

-Hmmm... Mintha... - hajoltam közel hozzá, mire Sirius rögvest lehajtotta a fejét, hogy megigazítsam a haját. Édi. Pedig senkinek sem szokta engedni. - Szerintem jó... Csak hiányzik belőle valami... - kezdtem halkan, majd elvigyorodva megemeltem a kezemet. - Nem bánod?

-Nem. - vágta rá rögtön Mancs én pedig vigyorogva két kézzel beletúrtam és felborzoltam tincseit, majd alighogy elengedtem a fejét, hangosan felnevetve rohanni kezdtem a Nagyterem irányába.

-Elizabeth! - vakkantotta Mancs dühösen nevetve és utánam iramodott. - Ezt most visszakapod!

-Mostmár sokkal jobb! - biztosítottam a vállam mögött visszapillantva, nevetve. Jól összekócoltam puha tincseit... De eskü nagyon jól állt neki még így is... Mint minden. Mondjuk.

-Nem tudod, mire vállalkoztál! - nevetett hangosan Mancs és fenyegető vigyorral egész egyszerűen megragadta a derekamat. Pont beértünk az üres Nagyterembe, ahol csak a gyertyák pislákoltak és fentről csak a csillagok voltak egyedül szemlélői érkezésünknek. Lábam beleakadt Sirius lábaiba, de mielőtt elvágódhattam volna, Mancs magához szorítva felemelt a földről.

-Rábólintottál! - nevettem a szemébe és hangosan felsikkantva tovább kacagtam, mikor Mancs leült az asztalunkhoz és ölében tartva, szorosan, biztosan, mégis valami finom törődékenységgel... Elkezdett dögönyözni. Kíméletlenül. - B-hbhlack! Eressz! Neheehehehehe! Ehehehez aljas fehehehegyver! - kacagtam megállíthatatlanul. Hiába próbáltam valahogy kibújni Mancs öléből ő erősen és biztosan tartott.

Sirius jól bosszút állt.

-Na? Elég volt? - vigyorgott csillogó szemekkel ziháló arcomba, mikor végre... Óráknak tűnő percek múlva elengedett.

-E-elég... - pihegtem megadóan elmosolyodva és kicsit kifulladva lehunytam a szememet. - Te aztán rafinált egy elme vagy az biztos... - motyogtam és ráhajtottam fejemet Mancs mellkasára.

Sirius óvatosan kisimított pár tincset piros arcomból és fölém hajolt.

-Valóban? - mikor legközelebb kinyitottam szememet, már nagyon közel volt. Éreztem forró lehelletét ajkaimon és elmosolyodtam.

-Nem. - Sirius szemforgatva felnevetett és orrával megbökte az enyémet.

-Nem?

-Najó... De. De már így is nagyon magabiztos vagy. - nevettem el magamat.

-Olyan szépen nevetsz. - villantotta ki tökéletesen fehér fogait Mancs, mire éreztem, hogy még pirosabb leszek. - Mint egy igazi kisangyal. Van egy saját angyalkám... - mosolygott, mire éreztem, hogy csak vörösebb... És vörösebb leszek.

-Miért mondasz ilyeneket? - kezdtem piszkálni zavartan az esőkabátom cipzárját.

-Én csak őszinte vagyok. - csücsörített Mancs, mire újra elnevettem magamat. Amitől újra csak kiszélesedett a vigyora. - Komolyan Beth. Hallanod kéne a nevetésedet... Olyan... Tyű.

-Tyű... - ismételtem utána szemébe mélyedve. Igen Mancs. Te vagy "tyű".

-Igen... Mintha apró csengők csilingelnének közben... Elragadó.

-Olyan könnyedén teszel ilyen kijelentéseket... - susogtam szemébe pislogva. - Olyan könnyedén elhiszem, hogy tényleg szép vagyok...

-Beth... Ne csináld ezt! - emelte fel mutatóujját ellágyult szigorúsággal Mancs.

-Senki se tart szépnek, rajtad kívül... - motyogtam Mancs pedig összeszűkítette a szemét.

-Komolyan Lupin? Ezt akartad? - de mielőtt kérdezhettem volna bármit is, Mancs más fel is húzott. - Csst! - szólt rám rögtön, mikor ki akartam nyitni a szájamat. Teljesen úgy viselkedett mint egy szigorú tanár... - Okéé... Haladjunk szépen sorjában... - sóhajtott fel és közben két hatalmas tenyerét vállamra tette... Csak tudnám, miért kellett mindehhez felállnunk. - Vedd le a kabátodat.

Összeráncolt szemöldökkel hagytam, hogy Mancs lesegítse rólam a sárga esőkabátomat, majd azt hanyagul rá is hajította az előbbi helyünkre. Sirius csípőre vágta a kezét és elégedett vigyorral fel és le futtatta rajtam a szemét. Fogalmam sem volt, hogy mit forgathat buksijában... Bár mikor volt, ugye?

-Kezdjük ott... Hogy honnan indul ki a probléma... - értetlenül mosolyodtam el, mikor Mancs mutatóujját a mellkasomnak nyomta. Pontosan a szívemnek. - Innen. - ingatta a fejét rosszallóan. - Ez így nem jó. Hm-hm... Mit tehetnénk...

-Mit csinálsz? - nevettem el magamat, mikor Mancs egész egyszerűen ledobta magáról a bőrdzsekijét és mintha birkózásra készülne megropogtatta kezeit.

-Tudsz táncolni?

-Nem.

-Ez butaság. Tudsz. Tudom. Táncoltunk mi már. És most táncolni fogunk.

-Mi? - nevettem, de Mancs halvány mosollyal fejet hajtott előttem és kezét nyújtotta.

-Felkérhetem egy táncra, a bál legszebb hölgyét? - pislantott rám szeme elé hulló fekete tincsei alól. Olyan... Döbbenetesen nézett ki. Pedig csak a dzsekijét vette le. Mit csinálsz Mancs?

-Igen... - szóltam végül bizonytalanul, de Mancs elhúzta a kezét.

-Nem hallottam rendesen!

-Igen. Szívesen táncolnék. - pislogtam rá még mindig bizonytalankodva, de Mancs sebesen megrázta a fejét.

-Nem, nem. Gyerünk Beth. Magabiztosság.

-Mi?

-Nem mindegy hogyan mondod az "igent" Szivi. - pislogott rám jól tájékozottan Mancs. - Most te egy igazi nő vagy... A herceged bálján, akivel egész este szemeztél és most itt van előtted... Légy magabiztos. Tudom, hogy van olyan Beth is. - mosolyodott el.

-És ha nem szeretek magabiztos lenni?

-Akkor most az leszel. Beth... Nem elég, hogy én tudom, hogy te milyen vagy... Neked is tudnod kell, hogy ki vagy... Hogy milyen hihetetlen vagy... Hogy milyen döbbenetes... Csodálatos... - Milyen játék ez Mancs? Ilyet még nem játszottunk eddig...

-Inkább csak táncoljunk Hercegem! - mosolyodtam végül el és ruhámat megcsippentve pukedliztem egyet. Mancs egy ideig féloldalas mosollyal, fejcsóválva meredt rám, majd felsóhajtott.

-Örömmel... A Hercegnőmnek csak az a mázlija, hogy nagyon szeretek táncolni és az idő túl keveset ad nekünk. - hajtott fejet, majd büszkén felszegett állal magához húzott és egyik kezét derekamra simította, másikkal meg gyengéden megfogta a kezemet. Igen. Határozottan ment neki a fennkölt, hercegi stílus is.

Tavaly? Vagy tavaly előtt volt, mikor Mancs először, viccből keringőzött velem ugyanitt... De most minden olyan más volt.

Sirius hatalmas tenyere olyan tökéletesen rejtette el az enyémet... És olyan pontosan simult a derekamra is... És... Olyan varázslatos volt az egész. Ahogyan a vörös szoknyám hullámozva követte minden mozdulatomat... Igen. Mancs magabiztosan vezetett, de közben úgy figyelt, hogy abba belevörösödtem és félve pislogtam vissza a szemébe.

Csak forogtunk, meg lépkedtünk... Valami néma ütemre... És őszintén? Egész este maradtam volna a karjaiban, de ekkor kicsapódott a Nagyterem ajtaja és egy csapat nyüzsgő diák tódult be rajta.

-Na ne már... - húzta el a száját Mancs, de azért tovább forgott velem.

-Itt a vége Hercegem. - pukedliztem végül.

Mancs vigyorogva fejet hajtott, majd apró csókot nyomott a kezemre.

-Ma kérek jóéjtpuszit... - szólt halkan a szemembe nézve. Időközben már megtelt az egész Nagyterem, minket is ezeregy diák került ki és bámult meg...

-Kapsz. - kuncogtam és hagytam, hogy utoljára megperdítsen a tengelyem körül.

-Köszönöm a táncot Hercegnő... - mosolyodott el, én pedig kuncogva pukedliztem egyet utoljára. - Tényleg elképesztően döglesztő ez a ruha. - kacsintott utoljára, mire elvörösödve meglöktem a karját.

-Valaki nagyon vörös. - hajolt közelebb Mancs nagy vigyorral és kedveskedve belecsippentett az arcomba.

-Maaancs... - nevettem elhessegetve a kezét és végül zavart mosollyal lesütött szemekkel visszaindultam a felénk meredő barátaink irányába... Jó ég... Szerintem mindent végignéztek. Meg amúgy velük együtt csomó mindenki más is...

-Beeeeth! - szökdécselt utánam Mancs elragadóan fülig érő szájjal.

De jókedvünk kicsit alábbhagyott, mikor helyet foglaltunk a kabátjaink helyén, szorosan egymás mellett... Szembe Remus és James párosával.

-Magyarázattal tartoztok! - könyökölt az asztalra Rem szigorúan. - Hol voltatok? Hogy voltatok képesek lekésni a Roxfort Expresszt?

-Ez egy nagyon hosszúúú sztori. - húztam el a szájamat és szemem sarkából Mancsra sandítottam, aki éppen az egyik aranykanalat próbálta az orrán tartani. Sikerült is neki. Én meg nevetve figyeltem, ahogyan bandzsítva, büszkén kihúzza magát ültében.

-Aggódtunk értetek. - szólt ránk szúrós szemekkel Rem, majd Jamesre pillantott, valami megerősítést várva... De Jamie el volt foglalva az éppen Nagyterembe lépő Lily Evansszel... És az igazságot megvalva ekkorra már én se figyeltem a bátyám újra fogalmazott szentbeszédére... Annyiszor meghallgattuk már az okítását... Kíváncsi vagyok, mikor fogja feladni a fegyelmezést... - Ágas! Els! - szólt rám is dühösen, mikor kikerekedett szemekkel felpattantam. - Nem is mondtál semmit! - kiáltott utánam  elégedetlenül...

-LIIIIIIIIILS! - süvítettem és mint egy túlcukrozott kiskutya kilőttem Lily irányába, aki nevetve torpant meg a beömlő tömeg közepén és kitárva karjait várta, hogy végre odaérjek. - Úristen! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon hiányoztál! - biggyesztettem le a számat és olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak tudtam. Lils még nőtt is a nyáron... És még mindig ő is egy fejjel legalább magasabb volt nálam. Így leírva nem hangzanak durvának ezek a dolgok... De aprónak lenni nagyon, nagyon, nagyon nagy szívás. Főleg, mikor az ember már-büszke- tizenhat éves korában is csak a másod és harmad évesek átlagos magasságát tudja csak elérni. Mintha örökké gyerek maradnék... Vagy nem is tudom.

-Lizzie! - nevetett Lils és visszaölelt, miközben megsimogatta hajamat. - Te is nekem! Hiába beszéltünk telefonon... Az annyira semmilyen volt. - ingatta a fejét, majd újra felnevetett, mikor eltoltam magamtól és kikerekedett szemekkel újra és újra végigmustráltam őt.

-Nagyon szép vagy Lils! - lelkendeztem, mire mosolya mégszélesebb lett. De amúgy nem túloztam... Olyan szép volt. Csodás zöld szemeivel, amik olyan szépen és vidáman csillogtak rám... A mosolyával és... - Tyű! Új lett a hajad! - tátottam el a számat. Egyenes, vörös tincsei, amik eddig mindig a hátát csapkodták, most nőies fazonra vágva, csak a vállát érték el... Olyan... Felnőttesen nézett ki. Mint egy igazi nő. Húúú... - És a jelvény! - Lily csak nevetett, mikor lelkesen a kitűzőhöz hajoltam, ami a griffendélesek címere és a prefis mellett csillogott. - Ez nagyon menő. Jamesen nem is állt ilyen jól! Lily! Olyan nőies vagy! Olyan gyönyörű! - azzal újra karjaimba zártam. Igazán most döbbentem rá, hogy mennyire is hiányzott egész nyáron.

-Hát... Köszönöm Elsie... - kuncogott, majd elkomorult. - Az egész vonatot felkutattuk utánad. Hol voltál?

-Siriusszal lekéstük a vonatot. - nevettem el magamat, mire rögtön összehúzta szemöldökét. - Nyugi. McGalagony csak büntető munkát szabott ki. - nyugtattam meg, mire megforgatta a szemét. - Mindent el kell mesélned, amit telefonban is! Milyen volt a nyarad?

Lily csak mosolygott és fejét ingatva végül leültünk az asztal, egyik még szabad helyéhez. Igazából bele se kezdhetett igazán, mert alig telt el két perc és Marlene nagy hévvel vetette le magát velünk szembe a fáradtnak tűno Maryt ráncigálva maga után.

-Frufud lett! Csoda csinos! - öleltem meg őt is és bár Mary először elhúzódott, ő se menekült karjaim elől.

-Nagyon hiányoztál csajszi! - vigyorodott el Lena.

Alighogy befejeztük a rövides "hogy vagy? Milyen volt a nyár?" kérdéssorozatokat... Mielőtt áttérhettünk volna bármi másra Marlene megragadta mindkét kezemet...

-Sirius Black száz százalékosan beléd van zúgva! - jelentette be ünnepélyesen és olyan hangosan, hogy jó páran felénk fordultak. És míg az alsóbb évesek kissé döbbenten és elcsodálkozva pislogtak rám, az idősebbektől bezsebeltem pár csúnya lekicsinylő pislantást.

-Mi? - nevettem el magamat elvörösödve.

-Egész úton ezt hallgattuk. - húzta el a száját Lils és Mary is nevetve bólogatott.

-Ezt honnan veszed? - fordultam Lena felé, aki ragyogó tekintettel vigyorgott rám. Mintha valami díjat nyertem volna... Vagy nem is tudom...

-Ugye nyáron dolgoztam... Egyik nap Potter és ő... Az utolsó napokban beállított. Dumálgattunk meg minden... Aztán lecsaptam rá! - Marlene elszánt tekintetétől kicsit hátrahőköltem. Te jó ég... Mi történik itt... Szegény Mancs!

Lily felsóhajtott és az asztalra könyökölve, unottan és talán kicsit fölényesen... De... Rápillantott Jamesre!!!?!!! Vagyis a Tekergők felé... De... Nem. Liz nem. Fogd vissza magad.

-Lecsaptál rá. - ismételtem meg ijedten. Marlene pedig bőszen bólogatott.

-Megkérdeztem, hogy mit gondol rólad és bevallotta! Azt mondta, hogy szerelmes beléd! - kiabálta az arcomba. Próbáltam köhögésnek palástolni a nevetésemet, de annyira nem ment... Nos. Ha valaki én mondhatom azt, hogy ismerem Mancsot. És az egyszer biztos, hogy ezt nem vágná csak úgy Lena szép arcába... No meg mellesleg Sirius zavart vigyorral, nevetve elmesélte az IGAZI verzióját is ennek. Nagyon bír. Hát. Kössz Mancs? Azthiszem...

-Tényleg? - pislogtam végül elképedten. Nagyon kellett igyekezni, hogy ne nevessek hangosan.

-Igen! És miután LIZ IS SZERETI SIRIUST... - kiáltott fel hangosan, hogy a Tekergők is hallják, mire kínosan elnevettem magamat. Igen. Ez Marlene.

-ÉN IS NAGYON SZERETLEK BETH! - kacsintott rögtön hangját felemelve Mancs. Annyira nem is ültek távol tőlünk. A kiabálásunkra azonban egyre több, nem kívánt tekintet tapadt ránk.

-ÉN MINDENKIT IS NAGYON SZERETEK! - tárta szét hangosan nevetve karjait James, mire Lily szeme megrebbent, majd megforgatva zöldjeit szigorúan a tányérja felé fordult... Mi van vele? Ki kell majd kérdeznem mindenképpen!

-Ezért összehozlak benneteket. - fejezte be a megkezdett mondatot elégedetten Lena. Kezdtem érteni mindent... És azt az ijesztően széles mosolyt is nagyon jól leírta, amivel drága jó barátosném méregetett engem. - Nem is kell válaszolj. - tette hozzá rögtön. - Magától értetődő a beleegyezés.

A Teszlek Süveg énekelt... A gólyák beosztódtak... Én nyilván mindegyiknek felállva tapsoltam és lelkesen gratuláltam... Még pacsit is kértem pár megkönnyebbülten vigyorgó gólyától és végre nekiláthattunk a kajálásnak. Közben azért járkáltam is. Odamentem a távolabb, meghitt kettősségben vacsorázgató Alice-Frank pároshoz... Pár kedves szó erejéig Leiat is megzavartam, majd visszaültem a lányokhoz.

-Olyan fura, hogy nincsenek itt Benjiék... - húztam el a szájamat. Bár Malfoy és a félelmetes brigádja nem hiányzik...

-Biztosan fura lesz a kviddics csapat nélkülük. - bólogatott Mary egy nagy csirkecombbal küszködve.

-Kviddics? - kapta fel a fejét az egyik elsős... Ó igen. Mert az asztal pont azon végénél foglaltunk helyet, ahova az elsősöket is vártuk. Cuki volt. Apró, szőke hajjal, csapott állal, nagyra meresztett szemekkel és egérfogakkal. Kicsit Peterre emlékeztetett...

-Igen. Van saját kviddics-csapatunk! - fordultam hozzá kedvesen, mire szeme felcsillant. - Sajnos elsősöknek még csak repüléstanjuk van, de jövőre csatlakozhatsz!

-Ő pedig itt az egyik legtehetségesebb hajtó... Akivel valaha találkoztam! - mutatott rám Lena, mire a kisfiú ámultan rámnézett. Mint valami csodára.

-Nem is vagyok olyan jó... - kezdtem zavart mosollyal, de ekkorra már a fél elsős brigád engem méregetett.

-Meg tudod csinálni a lajhár-lendülést? - kérdezte csillogó szemekkel egy kislány.

-És el tudod engedni a kezeddel a seprű nyelét? - pislogott rám egy másik kissrác.

Némán, egyre vörösebb arccal fogadtam a sok-sok kérdést és félszegen bólogattam... Utáltam dicsekedni... Utáltam felvágni... Utáltam jobbnak mutatni magamat másoknál... Vagy büszkélkedni valamivel, amit a világban egy ember legalább ugyan olyan jól tud mint én.

-Jólvan! - elégelte meg Lena a gólyák izgatott kórusát és leintve a szólni készülő, rövid, masnis hajú lánykát élénken hozzámfordult. - Szóval ott tartottunk, hogy Sirius. Ne tereld a témát!

-Sirius? - kíváncsiskodott az előbbi kisfiú. Nagyon kíváncsinak tűnt, mint aki komolyan folyton a mi beszélgetésünkre ügyel.

-Az a fekete hajú, magas, széles-vállú pali... A szemüveges mellett... A dögös. - mutogatott Mancs irányába Marlene és míg a fiúcska érdeklődve kémlelte az asztalunkat-pár cuki, nagyszemű társával egyetemben-, Lena újra hozzám fordult.

-Szóóóval... Arra lennék kiváncsi, hogy tavaly... A felelsz vagy merszes játékon, a Regulusos izén kívül mikor csókolóztatok még. És meddig mentetek el és... - fogalmam sem volt, hova akar Lena kilyukadni... De abba biztos voltam, hogy ezt nem az elsősök mellett kellene, mert...

-Ti csókolóztok? - kiáltott fel megnyúlt arccal az előző kisfiú. Aki Peterre hasonlított. Személyiségileg, viszont nagyon messze lehetett belőni...

-Nyelvesen? - tátotta el a száját egy copfos kislány. Magasan visító hangocskával.

-Nektek szabad?

-Fúj! De undiiii!

-Szerelmesek vagytok egymásba? Mint Aranyhaj és Eugén!

-Komolyan megpusziltátok egymást?

-Hány évesek vagytok? - és hasonló kérdéssekkel fordultak felénk a ledöbbent, izgatott, vagy éppen undorodó gyerekarcok. Mind a hárman Marlenére meredtünk. Lily dühösen, Mary megbotránkozva én pedig... Én pedig zavartan és értetlenül inkább.

-Veszélyes vagy Lena! Ezek elsősök! - rázta mérgesen fejét Lils.

-Én inkább... Elnézek a fiúkhoz. - nevetésemet elfojtva sietve feltápászkodtam és mielőtt bármelyikük marasztalni kezdett volna sietve, vigyorogva a Tekergők díszes társaságához léptem.

-Beth! De jó, hogy jössz... Van csokipuding! - Mancs arrébb csusszanva helyet szorított nekem maga mellett én pedig hálás mosollyal le is ültem mellé. Combjaink összeértek, ahogyan vállaink is... És ez már nem zavart. Sőt. Imádtam, hogy még ez is milyen fontosnak tűnt... Hogy a szívem megkondult, hogy arcom felforrósodott tőle...

-És most akkor... - kezdte vigyorogva James pár perccel később, mikor már csupa csoki volt szeplős arcom és vígan kanalaztam a finomságot. Mancs mellettem valami tortafélét kóstolgatott éppen. - Hányadán is áll a kedvenc párosom?

Remus a kuglófja felett megforgatta szemét, Peter felkapta fejét a kekszből... Én pedig összepislantottam Manccsal. Igen. Azt hiszem járunk. Vagyis már talán elméletben házasok is vagyunk... Gyűrű nélkül. Tele tervekkel... Igen. Annyira egymásba vagyunk habarodva, mint kutya a farkába és...

-Legjobb barátok vagyunk Ágas.

-Legjobb barátok vagyunk. - szólaltunk meg egyszerre Manccsal, mire elmosolyodva lehajtottam a fejemet, ő pedig halkan felnevetett mellettem.

-És jó is ez így. - zárta le rögtön Remus, mire James grimaszolt egyet.

-Holdsáp! Miért va... - de nem tudta befejezni, mert ekkor Dumbledore felemelkedett székéről. Alighogy ez megtörtént, mintha ollóval vágták volna el a hangzavar-madzagját. Nagy szomorúságomra a csokipudingom eltűnt-minden mással együtt- és a gyertyák ragyogó fényserege is elsötétült, hogy mindenki az igazgatónkra figyelhessen.

-Kezdeném ott, hogy nagy örömmel látom az új és ismerős arcokat idén is... - kezdte tárt karokkal és egy pillanatra, mintha a szemembe pislantott volna... Mintha egy pillanatra átfuttatta volna rajtunk, a Tekergőkön világoskék szemei fényét... Majd folytatta.

-Most jön a házirend. - hajolt a fülemhez unott vigyorral Mancs. Bársonyos hangjától, suttogásától és leheletétől megborzongtam és elmosolyodva behúztam a nyakamat.

És igaza volt.

-A takarodó... - nyöszörgött velünk szemben James, Rem megforgatta a szemét, de Ágas is jól jósolt... Vagy már csak ennyire jól ismertük a beszédjei felépítését...

-A takarodó fél tizenkettő helyet... Mostantól fél tizes időpontra határolódik.

-Mi? - hördült fel James és Mancs egy emberként, jó hangosan, hogy mindannyian felénk pisloghassanak.

-Tudom-tudom... De a világi helyzet veszedelmeire gondolva, fontosnak tartom. A járőrszolgálatok szigorúbbak lesznek ez úttal. Bárki... Bármi gyanúsat észlel az iskola területén rögvest szóljon a tanári karnak. Továbbá Roxmorts-falu látogatására is szeretnék kitérni... - szól komoran Dumbledore. - A tavaly karácsonykor történtekre tekintettel bizonyos ideig életbe lépnek a szigorításaink...

Akaratlanul is kirázott a hideg. Dumbledore rólam beszélt és arról, mikor Bellatrix és még két sötét alak elkapott a falu egyik kihalt sikátorában és... - Mancs tenyere puhán fogott rá a hozzá közelebb eső combomra és óvatosa, hüvelykujjával megsimítva azt, elérte, hogy a fokozódó remegésem rögtön elcsituljon.

-Semmiképpen nem kószálhat diák egyedül a faluban. A hetedévesek határeset... - köszörülte meg a torkát Dumbledore én pedig elhúzott szájjal dőltem neki Mancsnak. Egyedül csak mi nem voltunk tallárban, hiszen nem volt nálunk és nem tudtunk átöltözni... Mégse zavart a dolog... - Legalább kettes-vagy hármas... Minnél inkább többes számú csoportokban kóboroljanak ha lehet... Harmadévesek szigorúan felsőbb évesek kíséretében mehetnek csak ki és az első jelzésre, kötelességük a lehető leggyorsabban visszajutni a kastély védelmező falai közé. A szigorítások a ti javaitokat szolgálják... - szólt nyomatékosan az igazgató és feljebb tolta görbe orrán szemüvegét és szomorúan körbe pislantott. - Kemény és sötét idők várnak ránk... - a vészjósló szavakra, halk morajlás futott végig a termen. - Biztosan mind hallottatok már a felbukkanó veszedelemről... Az egyre hírhedtebb, erős feketemágusról... Voldemortról...

Akaratlanul a mardekárosok felé pislantottam. Nem kellett volna. Mert míg Dumbledore tovább beszélt szavai felismerhetetlen masszává olvadtak fülemben és gombóccal a torkomban pislogtam a kígyós ház irányába. Azon belül pedig Regulus Black irányába... Mert Reg. Ez a Reg... Nem az a Regulus volt, akitől tavaly év végén búcsút vettem. Még egy mosoly ránc sem volt az arcán... Karikás, üres szemekkel... Érzelemmentesen meredt Dumbledore irányába. Mint egy élőhalott. Mint aki egész nyáron egy szemhunyásnyi percet sem pihent volna... És rémisztően szoborszerűnek tűnt...

Dumbledore beszélt még a halálfalókról, a veszélyről... Az áldozatokról. És ha Mancs tenyere nem pihen a combomon, biztos eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Újra éreztem azt, amit minden olyan reggel, mikor beleolvastam az újságba. Sírni akartam... Üresnek és összetörtnek éreztem magamat az ártatlanok miatt... De Mancs közelsége nem engedte, hogy magam alá kerüljek.

-A tetvériség... Az összetartás... A szeretet az ami átsegíthet mind ezen... - mosolyodott el Dumbledore és újra széttárta karjait. - Szeressük egymást, tiszteljük egymást. A mosoly eltünteti az árnyakat... És a szív az, ami megnyitja a kapukat. A Roxfort mindenkinek menedékként szolgál. Segítségre, vagy egy megértő, támogató karra van szükség... Az ajtóm mindig nyitva áll előttetek. Most pedig, hadd mutassam be az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárotokat...

Caradoc Dearborn, egy bozontos, szakállas, bajszos, mégis fiatal és jóvágású férfi volt. Okosnak, fegyelmezettnek és szimpatikusnak tűnt. Úgyhogy a srácokkal összenézve pislantással megtárgyaltuk, hogy végre... Mrs. Black helyébe egy újra normális, rendes és jó tanár lép majd.

Dumbi még beszélt pár sort az önvédelemről és a direkt erre létrehozott, kötelező Párbaj-szakkörről, aztán végre jó éjt kívánt.

-Hát ez a nap hosszú volt. - ásítottam fel. Mancs, James és én úgy döntöttünk, hogy "komoly", "érett" hetedévesekként nem fogunk senkit sem megtaposni a kijutásért így nyugodtan ücsörögtünk a helyünkön. Rem prefektussága miatt már az elsősök között robotolva fárasztotta tovább magát, Pet pedig elkavarodott. Regulust amióta mindenki felállt és az egész terem felbolydult nem láttam... De Pers fekete, zsíros üstöke sem bukkant fel.

-Igen? - ölelt magához Mancs nagy mosollyal az arcán és játékosan belepusszantott a nyakamba, mire felnevettem.

-Legjobb barátok. - pislogott ránk James szemüvege lencséi mögül szórakozottan. Komolyan? Mindenki ránk fog szállni?

Manccsal néma pillantást váltottunk, de mielőtt válaszolhattunk volna bármit is... McGalagony lépett hozzánk.

-Minnie! Még nem is találkoztunk! - tárta ölelésre a karjait James felvillanyozódva, de McGalagony hűvösen felemelte mutatóujját.

-Beszédem van magukkal.

-Mindhármunkkal? - ráncolta rögtön homlokát Mancs.

-Igen. Lupin, Potter és magával is Black. Jöjjenek. 

Igen. Ezt nem siettem el... Tudom... Úgy akartam, hogy előbb válaszolok minden kommentre és akkor ki leszek békülve magammal és akkor nem fogok azon rágódni magányos estéimen, hogy kit bántottam meg azzal, hogy megvrakoztattam a válaszommal... Szóval bocsánat Drágák... Én tényleg igyekszem, de ismertek... És az idő ilyen könnyedén kisiklik a kezemből... Szóval tényleg válaszolok mindenkinek, csak nem ma... Annyira sajnálom... Fáj a szívem értetek, de annyira el vagyok havazva mindennel IS... Főleg, hogy most... Vége lett a tavaszi szünetnek... Milyen volt? Bevallom, én... Volt három nap, mikor még az ágyból sem keltem ki... És... Nos... A maradék három pedig túl zűrössé sikerült a chill után, hogy ronggyá vasaljon, de derekasan helytállunk ebben az utolsó két hónapban, nem igaz? :]

Szóval válaszolok mindenkinek és... És pofátlanság ezt kérnem, de ne legyetek haragosak oksi? 

Annyira imádlak titeket... És nem is tudhatjátok mennyit jelentetek, mikor random reagáltok bárhol... Hogy látom, ahogy itt vagytok... A szavakon keresztül... És nem ismerjük egymást, de... De ilyenkor... Mindig olyan közel érezlek benneteket magamhoz, mintha csupán itt ülnétek mellettem... 

Ti vagytok az utolsók akik megérdemlik ezt a káoszt, amit mégis megkaptok... És türelmesek vagytok... Eltoreláljátok, hogy mindig kések... Hogy mindig itt szöszölök a részek végén... Nem akarok külön fejezeteket csinálni... Láttam más könyvekben a "Köszönöm" fejezeteket... De úgy érzem itt semmi szükség erre... Mert ti nem a köszönötemért vagytok itt, de most mégis azt kapjátok... Hogy ennyien.... Rengetegen itt vagytok... És bizony... Tegnap lett két éves a sztori... Emlékszem mennyire izgatott voltam azon az áprilisi napon... Kovid volt és már jó ideje olvasgattam és felbátorodva elkezdtem az írogatást is... És minden-mindegy alapon belecsaptam ebbe is(azóta rájöttem, hogy szeretek spontán csapdosni mindenbe, aztán mondjuk otthagyom, valószínűleg Beth-sztorija is hamar kihűlt volna, ha nem vagytok btw)... És mondhat bárki bármit, arról... Hogy "A magad örömére is írj, ne csak az olvasóékéra"... De van valami megmagyarázhatatlan örömmámor, mikor valaki a szavaidon keresztül, a szavaidra reagálva... Hirtelen úgy dönt, hogy bátran feláll... Nem érdekelve, mit gondolnak mások... Lenyomja a gombokat és... És akarva-akaratlanul is kapcsolatba lép velem. Mert én mindegyikről kapok értesítést... És néha nincsen annál felemelőbb, mikor felvillan az ablakocska és "xy kommentelt a könyvedhez"... Írja ki olyankor... Én pedig ilyen kölyköcskéket megszégyenítő mohósággal tűzök olvasni... És... És tényleg itt vagytok... Immáron két éve... És olyan hihetetlen látni... Ahogyan fel-fel bukkan egy-egy "ismerős"-név... És... És kapásból tudnék mondani tíz nevet, akik minden fejezetnél idejönnek és elárasztanak az odaadásukkal... És ez a-minimum- tíz most pontosan tudja, hogyha itt lenne mellettem most ránéznék és olyan erősen szorítanám, hogy az már bajos... És ezek csak a kommentelők... És van még tíz név, akik mindig idejönnek rányomnak a csillagra "Jólvan, mindegy, ezt neked"... De... Nem vagyok író... Nem leszek én soha olyan akár egy Ady Endre... Vagy Kosztolányi... A nyomukba sem érhetek... És miután az írói név is Fekete Istvánnál kezdődik én nem merem magamat ilyennek nevezni... A végén még szégyenthoznék rá :)... Szóval nem vagyok író... De szeretek írni... És mindig mikor leülök ide hozzátok, hogy elmeséljem a következőt... Sokat gondolkozom... Sokat javítok... Sokat olvasom újra... Annyira, hogy a végén már egy-két mondatot fejből is tudhatnék... De szeretném ha tudnátok... Ahogyan rányomtok erre a kis csillogós csillagra... "Jólvan, tetszett, ezt neked"... Valahol egy újabb szem csillan fel megkönnyebbülten... Az enyém... Mert tetszik... És tényleg a saját örömömre karcikáltam az első fejezeteket... Olvastam az ilyen olyan Harry Potteres ff-eket itt és akkor láttam, ahogyan gyűltek a kommentek... Az igazán jókhoz is... Az igazán rosszakhoz is... Mindegyikhez... Mindenkihez... És figyeltem. Olvastam. És én is akartam ilyet. Szóval "ezt neked wattpad, itt vagyok" és lenyomtam azt az enter gombot. És nem történt semmi. És lázasan ücsörögtem a székemben, kovid volt és nem volt jobb dolgom. És eltelt egy óra. Semmi. Kettő... Semmi. Három, négy, öt... És másnapra rákattintott két ember, hogy elolvassa. És legalább négy hétig kellett körmöt rágnom, hogy két csillag összegyűjjön... És a második hét közepén, mikor kitettem már a negyediket is... Megjelent @-Moon_Walk-  emlékszem... Komolyan örömtáncot jártam, hogy "úristen! Kommenteltek! És még milyen kommentet..." És -Moon_Walk-... Nem tudom hol vagy... Vagy merre... Egyáltalán olvasod ezt... De remélem tudod, hogy neked is mennyire hálás vagyok... Szóval igen... És annyira izgatott voltam... Nem is igazán vágtam, hogy mit kell ilyenkor írni, vagy tenni... Valakik nem is válaszolnak... Valakik csak emojikkal reagálnak... Én meg leírtam egy majdhogynem hivatalos levelet, miképpen megköszönjem a fáradozását XD... Milyen amatőr vagyok... Mert még mindig :D - Szóval az én emlékeimben @-Moon_Walk- indította be a karrieremet, szóval -Moon_Walk- ha itt vagy, ha olvasod, ha csak azért is kattintottál ide, mert kaptál értesítést a nevedről... Csak tudd, hogy innen is ölellek agyon, de komolyan... És igazából most az lenne fair, hogyha még hatvahat embert felsorolnék, akik minimum egyszer feldobodtak kommentelés és csillagozás miatt... És hú... Ez tényleg nagyon igazságtalan veletek szemben, igaz? Vagy random taggeljek be mindenkit, aki követ és nekik is egyenként köszönjem meg, hogy itt vannak... Velem vannak... (Random követ valami japán-csaj is... Visszakövettem, de magyarul sem tud szóval... Hagyjuk is:D) Szóval akinek harmincnyolv mondat után sem esett le... Azt hiszem nem tudok elég hálás lenni értetek... És már két év óta itt vagyok... Boldogítalak titeket és még mindig izgatott leszek, ha látom a felügró watti ablakot... Imádom a véleményeiteket... Az odaadásotokat... És... Csak úgy magatokat... Mindegyikőtöket... Úgy érzem magamat, mint egy méhész, akinek a virágoskertjére szállnak vígan... Egyre-egyre az édes kis méhecskék... Ő pedig gyönyörködhet bennük... A virágokban, a méhecskékben... És... És hálája jeléül, csak elveszi tőlük a mézet... És öntözi a virágait tovább... Szóval próbálok válaszolni. Mert nem érdemlitek, amit itt művelek az időmmel... Mert igenis ti vagytok a legjobbak... Az egyedüliek... Akikért érdemes újra és újra a klaviatúra után kapni és... És azt hiszem kifogytam a szavakból... Ezt nem fogom visszaolvasni, újraolvasni... Mert akkor elkezdem javítgatni és rájövök, mennyi baromságot írtam és... És... Mindegy. Ez már rég nem csak rólam szól és az unalom ellen indult kis Elizabethről.... Hanem arról, ahogyan mindig megjelentek... És megint meg fogtok... Néha valaki el-el szakítódik innen... Van pár ember aki egyszer kommentelt mind a 66 fejezetben... míg vannak akik mindegyikhez kész folyót fonnak szavakból... De tudnotok kell, hogy mindenki szava itt szent lett... Mindenki mondata itt ragad... És mindenki mondata olyat tesz, amit a gazdálya nem is sejthetne... Mert ő csak itthagyta... Finoman idepöccinti és éli tovább az életét, míg az enyém minden szó és rakció után egy pillanatra megtorpan, hogy elraktározza azt az aranyló örömöt, ami ilyenkor fel tud villani... És nem húzom itt a szót, mert már így is tovább húztam... És valószínűleg csak én vagyok ilyen túl-érzelgős... Mert tegnap jöttem rá, hogy a két év, az kereken két év... És úgy tűnik vannak emberek, akik könnyedén kezelik az olvasóikat... Úgy felnézek rájuk... Mert én még mindig itt vagyok... Nyolcvahárom mondaton keresztül hálákodva nektek... Úgy tűnik csak engem tud ilyen szinten megrebegtetni egy komment... És csak köszönöm. Ezt tudnotok kell.