§Elizabeth§

-Mi ez a nagy vidámság? - ráncolta homlokát Anya mosollyal arcán, mikor reggel a "Dizzy Miss Lizzy"-t dúdolgatva, nagy bénán táncikálva, bepördültem a konyhába.

-Csak jókedvem van. - feleltem fülig érő mosollyal és nyomtam egy puszit az fáradtan pislogó Rem feje búbjára és közben fél kézzel megragadtam a kakaómat és belehörpintettem, majd haraptam egy falatot a pirítósból is. - Hmmm. Ez mennyei Anyu.

-Mi van veled? - kuncogott Anya, mikor szorosan megöleltem őt is.

-Mindig is ilyen volt. - jegyezte meg Remus ásítva.

-Azt tudjuk... De most nagyon csillog a szemed Lizziem... - ráncolta a homlokát Anya és aggodalmasan megérintette a homlokomat. - Nem. Nincs lázad. Mi lelt téged?

-Miért ne lehetne egyszerűen csillogó szemem? Végre találkozhatok a lányokkal... Jamie-ékkel... És... - nem tudtam folytatni a hadarást, mert Anya összeszűkült szemekkel, gyanakodva csípőre tette a kezét.

-Te megismerkedtél egy fiúval Liz. Ez süt rólad. Hány éves, rendes? Remus?

-Én nem tudok semmit. - emelte fel kezét rögvest Remy leküzdve a mogyoróvajas pirítósa utolsó falatját és teájába kortyolva már kente is a következőt magának. - Bár sokat segítettél abban a cukrászdában Ells... Volt ott valamiféle srác?

-Nem. - legyintettem nevetve rögtön, de Anya tekintete úgy fürkészett, mint aki belelát mindenbe. - De nagyon jó volt a cukrászdában segíteni. Annyi emberrel meg lehetett ismerkedni. Képzeljétek egyszer-kétszer megfordult ott egy festő... Olyan érdekesek az emberek. De nem. Nincs fiú a dologban. Megyek. Felöltözök... Nem mehetek pizsamában a Roxfortban. - nevettem el magamat és dúdolgatva, megölelve a belépő Apát, már szedtem is aprócska lábaimat a lépcsőn felfele.

Tyűhatyűhatyűha... Fél óra és találkozok Manccsal. Mintha fél szívem hiányozna. Vagy az egész. Mancs majd visszahozza nekem.

A mai reggel még a szokásos szétszórtságomnál is szétszórtabb voltam. Garfield álmosan, az ágyamon összegömbölyödve, figyelte az izgatott sertepertélésemet. Semmi akadály... A hetedévem csodás lesz. Ez már csak tény. Sirius szeret... (Hihetetlen. De úgy tűnik, ez tényleg lehetséges!)Kviddicsezhetek... És... És ennyi. Ennyi kell a boldogsághoz.

Életemben, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor hordtam vöröset(a griffendéles egyenruhámon kívül persze, mert annyi ujjam nincs). Túl erős, túl magabiztos, túl-túl szín nekem... Mégis. Ahogyan megpillantottam ma reggel a szekrényemben a vörös, kis-fehér virágos ruhácskát... Úgy döntöttem, hogy a mai napra ez lesz a tökéletes. És egy fehér pólót alá véve, hogy nehogy túl dekoltált, vagy kihívó legyen pislogtam tükörképemre. Hú... Talán annyira nem is nézek ki rosszul. Mancsnak remélem, tetszeni fog... Tincseimet nagy bénán... Egy fonatba fogtam és még azért a pár engedetlen, göndör tincsnek sem bosszankodtam, akik kibuktak az eleve rendezetlen "rendből" és arcom köré hullottak.

Sietve becsuktam a ládámat és izgatottan dobogó szívvel előkotortam a szekrényemből a kedvenc, sárga esőkabátomat. És ezzel készen is voltam. A nagy utazásra. Itt jövök hetedév és...

-Bejöhetek? - Anya kopogására, abbahagytam a dúdolgatást és széles mosollyal az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam előtte.

-Persze. Készen vagyok mindennel. - pislogtam fel rá élénken... Anyu is teljesen normál méretű... Apa is. Sőt! Ő még talán magasnak is számít az átlagoshoz képest. Akkor miért is vagyok ilyen pici?

-És nem zavarok? - nézett körbe Anya, miközben beljebb lépett és elmosolyodott. - Nagy rend van, meg kell hagyni.

-Alig pakoltam ki. - végül egész egyszerűen leültem a földre és fejemet ágyamnak döntve figyeltem, ahogyan Anya megszemléli a "Fénykép-Falat". Nevéhez híven tele volt fényképekkel. Kezdve a portrék, csapatfotóktól... A természetes... Virágok, felhők és állatokig.

-Kitől is kaptad a fényképezőgépet?

-Lilytől. - cirógattam meg Gaffiet szórakozott mosollyal.

-Ugye azért nem haragszol... Hogy végül is elloptuk a nyaratokat a féltésünk miatt. - Anya végül kis tétovázás után leült velem szembe a földre. Aggodalmasan és szomorúan pislogott rám. Ajkait rágcsálva. Pont ahogyan én is szoktam zavaromban, vagy mikor kényelmetlenül, vagy kelletlenül érzem magamat.

-Ugyan Anyu! Végülis a barátainkkal leszünk a következő kilenc hónapban... Vagy mennyit töltünk a Roxfortban. Csak azt sajnálom, hogy pont akkor kellett mindkettőtöknek dolgoznia, mikor még itthon voltunk. - mosolyogtam rá bánatosan és hogy biztosítsam szorosan megöleltem.

Anya rögtön visszaölelt és így is maradtunk hosszas ideig. Az anyai ölelésben ez a legjobb. Biztonságos és simán el lehet veszni benne. Ennél csak egy ölelés jobb... Manccsé. Merlinre Elizabeth! Ha egy percre el tudnád felejteni...

-Na jó... Ki vele Lizem. Milyen srác van a képben? - tolt el magától Anya cinkos somollyal. - Lehet, hogy Remusból túl jó fiút neveltünk és nem kérdezősködik... Vagy nagyon vaksi, de én látom amit látok. Valaki nagyon megtetszett igaz?

Anya jól tudja a dolgát. És profin rálát mindenre. Én pedig úgy döntöttem, ha nem is konkrétumokkal dobálózva, kicsit felfedem a dolgot. Ígyhát kicsit elvörösödve végül bólintottam.

-Na látod... Az öreganyád, aztán mindent tud. - nevetett Anyu és közben áthelyezkedett mellém, hogy ő is ágyamnak dőlhessen kényelmesen. Közben felpillantott a plafonomra ragaszgatott csillagokra. Az után ragasztottam fel őket, miután Mancs megcsókolt... De nem írt... Nem is nézett utánam... Én pedig Mancsra gondolva... Kivágtam a csillagokat... És felragasztottam a plafonra. Elalvás előtt úgy mosolyogtak, mint az igaziak.

-Helyes csávó?

-Ühüm. - mosolyogtam kalapáló szívvel Mancs rég látott tökéletes, mégis lágy és nemesi vonásaira gondolva.

-Kedves veled? Rendes?

-Ühüm. Nagyon.

-És ő is szeret?

-Úgy hiszem.

-Úgy hiszed?

-Azt mondta, hogy szeret... Csak olyan hihetetlen... Hogy pont ő. És hogy viszont... És... Még most is alig tudom feldolgozni.

-Szóval van valami kialakulóban? - Anya cinkos mosollyal döntötte vállamra a fejét.

-Úgy tűnik... - hajtottam le a fejemet felfelé ívelő ajkakkal.

-És ismerem?

-Sok embert ismersz... De nem tudom. Lehet. - ködösítettem.

-Mondasz nevet? - pislogott rám, mire felkuncogtam.

-Nem. Még nem. - válaszoltam halkan.

-Még? - kérdezett vissza rögtön Anyu. Mint egy pletykára éhes tinilány... Pedig az az én dolgom lenne.

-Anya! Nem tudom. - nevettem el magamat.

-Semmit sem tudsz! - bosszankodott és belecsippentett az arcomba.

-Csak még mi sem tudjuk biztosra és van időnk... Úgyhogy csak szép lassan. - hesegettem el a kezét.

-Én két embert tudnék elképzelni... - morfondírozott halkan, mire némán felsóhajtottam. - Ott volt az a Benjamin Smith...

-Őt honnan ismered? - lepődtem meg, majd érdeklődő arcát látva nevetve megráztam a fejemet. - Nem. Benji nagyon jó barátom...

-Augusztusban idejött. Ha jól tudom beszélni szeretett volna veled, de nem voltatok itthon...

-Beszélni akart?

-Valami fogadásról hadovált... Meg az eredményekre volt kíváncsi... Meg hogy-hogy vagytok Remusszal...

-Fogadás? - ráncoltam a homlokomat, majd leesett. Jesszus. Ez az amit Jamesszel, Remusszal és Kingsleyvel kötöttek rám és Mancsra... - Mindent értek. - nevettem újra. - És? Ki a másik?

-Sirius Black. - vágta rá Anya habozás nélkül. - Ő egy olyan rendes fickó... Kicsit mókás, kicsit lökött... De úgy tűnt nagyon jó barátok vagytok.

-De csak barátok Anya. Ő az egyik legjobb barátom. Lilyvel viszik a stafétát. - lomboztam le megint, mire csalódottan meredt rám...

***

-Vigyázzatok magatokra! És küldjetek levelet, ha megérkeztetek! És azután is. Hetente egyszer legalább. Ez szabály. Legyetek jók! - hosszas búcsúzkodás után... Végre Remus belém karolt és hoppanáltunk a King's Cross egyik eldugott zsákutcájába.

-Ezen a héten te vagy a soros. - jelentettem ki a levelek kapcsán, mire Rem elmosolyodva megforgatta a szemét. Én a hátamra kaptam a hátizsákomat és cuki, sárga essőkabátom kapucniját szemembe húzva, Garfield utazókosarát a hónom alá kapva megindultam utána, ugyanis Remus hihetetlen gyorsasággal kerített is nekünk egy kulit, amire könnyedén rápakolta a ládáinkat és már meneteltünk is a kilenc és háromnegyedik vágány felé.

-Mi ez a buzgóság? - pislantott rám Rem. Lehet túl feltűnően pásztáztam a tömeget Mancs után kutatva... De még mindig túl pici voltam... Jó ha az emberek mellkasáig jutott a fejem búbja... Mint egy kisgyerek...

-Milyen buzgóság? - kérdeztem vissza, lábujjhegyen forgolódva tovább. De Mancs sehol.

-Kit keresel egyáltalán? - nevette el magát Remy és ekkor jöttem rá, hogy már az átjáró előtt ácsorgunk.

-Senkit. Csak azt hittem... - kezdtem végül csüggedten.

-Remus! Bets! Barátaim! Kedves barátaim! - nem tudtam befejezni, mert Peter félénk somollyal, kissé dadogva, de csillogó szemekkel lépett elénk. - Hát visszajöttetek Amszterdamból!

-Igen vissza. - bólintott Remus míg én vidáman karjaimba zártam patkányképű barátocskánkat.

-Hogy telt a szünet Pet?

-N-nagyon jól, bár nagyon hiányoztál... Vagyis h-hiányoztatok. - vörösödött el, mire elnevettem magamat. Mindig is olyan jópofa volt...

És ezúttal már Remusszal és Peterrel kiegészülve vágtunk át a falon. A kilátások ugyanazok voltak mint tavaly. Sok szürke arc, fekete csuklya... Rémült, aggodalmas emberek.

Nem telt bele öt percbe és a kedvenc helyünkön... Az utolsó vágány, utolsó kabinjába telepedtünk le. Garfield unottan nyávogott a kosarában én pedig táskámat is lesegítve hátamról, de még mindig esőkabátban figyeltem a tömeget. Hol lehet James és Tapmancs?

Remus nyugodtan befoglalta az ablak melletti helyet és elővett valami könyvet, míg Peter bénácskán mocorgott. Megfésülte rövid, szürkés-barnás tincseit... Levette a pulóverét... Majd vissza...

-Jesszus. Majdnem elkéstünk! - nyílt ki a fülke ajtaja. James lihegve esett be rajta. De Mancs sehol. Ellenben a ládájával, amit Ágas egy pálcaintéssel az enyém mellé is röptetett.

-Hol van Mancs? - pislogtam rá, miután gyorsan lábujjhegyre rúgtam magamat és jól megszorongattam. James térdeire támaszkodva, kifulladva elmosolyodott.

-Látott valami motoros magazint az egyik mugli újságosnál, úgyhogy lehagytam... De gondolom mindjárt jön. Meg talán csokit is vesz. Pedig anya direkt csinált muffint is nekünk és... - nem volt szép dolog tőlem, hogy a hadaró James mellett kiléptem és figyelmenkívül hagyva a többi Tekergőt már indultam is egy "Elmegyek a mosdóba" felszólalás után. Hála Merlinnek Jamie beszéde lekötötte mindkettőjüket én pedig apró lábaimat szedve megiramodtam. Lepattantam a szerelvényről és a magas, sötét alakok között egyre hevesebben dobogó szívvel szlalomozva meg sem álltam a bűvös falig. Sőt. Igazából ott sem álltam meg. És csak rohantam. A muglikat is sebesen kerülgettem. Aztán nekimentem egy nagyon magas, komor arcú, esernyős úrnak és kicsit pihegve, lelassultan nézelődtem. Az újságoshoz mentem először... De Mancsnak nyomát sem találtam. Pedig még az újságárus lányt is megkérdeztem egy "Nem láttál egy jóképű, fekete hajú, szürke szemű, bőrdzsekis alakot motoros magazinnal"... De mint kiderült még motoros magazinja sem volt. Ó jajj. És sokan voltak. Hiszen pályaudvarról beszélünk. Sok ember, sok csomaggal. Én meg továbbra is nagyon-nagyon pici voltam... És ez igazán tömegben volt a legnagyobb hátrány. Elveszetten forgolódtam balra, jobbra... De Mancs sehol. Ó jajj... Ó nagyon-jajjajj. Mivan ha elkerüljük egymást? De én még most látni szeretném.

-Hé! Szépséges-hölgyem! - annyira megijedtem a semmiből felbukkanó hangtól és a hanghoz tartozó kéztől, ami rögtön meg akarta ragadni a kezemet... Hogy rémülten, összerezzenve olyannyira megrendültem hogy egyenesen elestem.

Hozom a formámat.

Össze-vissza hebegtem, vörös arccal a felém hajoló, magas, széles vállú alaknak bűvöletes ezüst tekintetébe. Nemár. Pedig le akartam nyűgözni Mancsot. Erre úgy megijedek tőle, hogy rögtön hanyatt vetem magamat a sok emberi láb között a hideg, kicsit vizes és saras kőre. Üdv a világomban.

-Hű... - bukott ki végül belőlem. Mancs... Mancs semmit nem változott... Még is... Olyan jóképűen, lélegzetelállítóan festett. Fekete, puha, kicsi kusza fekete tincseivel... Laza féloldalas mosolyával... A napcsókolt arccal... Tyűha... Erre sosem lehet rendesen felkészülni. A megszokott bőrdzsekijét viselte egy szokásos Rolling Stones-os pólóval...

-Hű? - nevette el magát és egyik kezével kezemet fogva, másikkal derekam alá nyúlva könnyedén lábra állított.

-Hű. - mosolyodtam végül el boldogan magamhoz öleltem. - Mancs! Te aztán tudsz hiányozni az embernek... - susogtam mellkasába, Sirius pedig megkönnyebbült nevetéssel viszonozta ölelésemet.

-Én azt jól tudom... De ha lehet kérnem, soha többet ne menj Amszterdamba. Ne legyél ilyen messze. - biggyesztette le ajkait és karjait átfogta derekam körül.

Sirius lehunyva szemeit homlokát enyémnek döntötte, orrát pedig enyémnek nyomta.

-Akartam valamit mondani... De elfelejtettem... - nevettem el magamat végül, mire Mancs kinyitotta a szemét és rámpislogott.

-Én is akartam valamit mondani... De én nem felejtettem. - azzal kezeit a sárga essőkabátom alatt derekamra csúsztatta és így vont közelebb magához. - Jól áll a vörös.

Vörös arccal sütöttem le a szememet és igazán fogalmam sem volt, hogy mi mondhatnék.

-Semmit sem változtál... - tette hozzá vigyorogva Mancs, mire elnevettem magamat.

-Nem három évre mentem el... Csak egy hónapra.

-Pedig nekem tíz évnek tűnt. - húzta el az ajkát, majd túlzott csücsörítéssel közelebb hajolt. - Kérem a csókomat.

Felnevetve egy nagy puszit nyomtam a szájára, de mielőtt elhajolhattam volna, Mancs ajkaimat marasztalva elmélyítette csókunkat. Elmosolyodva karjaimat nyaka köré fontam és tincseibe túrva hunytam le szememet. Istenem. Erre vártam egy hónapja legalább...

Röpke percek múlva kiszakadtunk a köztünk teremtődött időzónából és Mancs hátát kényelmesen nekidöntve az egyik oszlopnak, derekamat fogva húzott is maga után. Én meg mellkasához bújva mosolyogtam fel rá... Olyan drága volt... Olyan... Olyan... Tyű.

-Amúgy Marlene kitalálta, hogy összehoz minket. - szólalt meg hirtelen elmosolyodva.

-Tessék? - nevettem el magamat, Mancs pedig halkan kacagva bólogatni kezdett.

-Ugye? Nekem is ez volt a reakcióm. De Euphemia is teljesen ráállt a témára tegnap... Nem tudom mi van az emberekkel... - ingatta fejét rosszalló vigyorral.

-Felháborító. - bólogattam helyeslően aztán pedig egymásra nevettünk... Mert végülis maradtunk ugyanolyan jó barátok, mint eddig is voltunk... Csak kiegészülve pár melléklettel.

-Képzeld Mancs... Olyan menő helyeket találtam Amszterdamban... Egyszer el kell oda mennünk. Imádtad volna. - fogtam meg a kezét lelkendezve. - Képzeld el, hogy dolgoztam egy nagyon pici, cukrászda-kávézó szerű kis helyen... És annyira szeretik a kávét... Vagy négyet is megittak egy napon, tisztára mint te Mancs... És képzeld meglepően sok kutya is van... Meg csónakáztam is... És igazi kultusza van a bicikliknek és a motoroknak. Bejártam keresztbe kasul az egészet. És annyira imádnád...

Sirius csak csendesen, nyugodt mosollyal pislogott le rám és közben nem is zavartatva magát, egyik kezét derekamon nyugtatta... A másikkal pedig elmélyülten simította ki arcomból a mindig odahulló tincseket.

-És direkt hoztam is neked holland kávét. - vigyorogtam, mire felnevetett.

-Mi az? - pislogtam zavart mosollyal fel. Mert Mancs csak nevetett... Pedig nem is mondtam semmi olyat.

-Mi az? - ismételte jókedvűen és a következő pillanatban nevetve sikkantottam fel, mert felkapott és combjaimat markolva nevetve belepuszilt a nyakamba. Nem is engedett le a földre... - Megzabálom ezt a hölgyeményt is... Komolyan! - azzal játékosan megharapta ajkamat.

-Szóval kajának nézel? - húztam fel az orromat nevetve és úgy pislogtam le Mancsra... Aszta. Most az egyszer én nézhettem le rá, nem pedig fordítva.

-Minek nézel te engem? Kannibálnak? - röhögött jókedvűen... Ugatósan... Hátrahajtva fejét és lehunyva szemeit. Olyan jó volt hallgatni ezt a hangot...

-Tapmancs, az emberevő. - fokoztam, majd felsikkantottam, mikor nevetve belecuppantott a nyakamba. - Őrült vagy!

-Ezt bóknak veszem! - vágta rá rögtön. Nevetve kezemet szájára szorítottam, és fülig érő szájjal közel hajoltam hozzá. Még mindig magasan tartott, így ez nem volt nehéz...

-Mancs! - kacagtam fel, mikor cinkosan csillogó szemekkel megnyalta tenyeremet.

Sirius nevetve leeresztett a földre, közben megragadta a kezeimet és mind a kettő kézfejemre nyomott egy-egy puszit.

-Úristen! A vonat! - fagytam le elsápadva, Mancsból pedig kirobbant a nevetés. Na jó. Túl vidámak vagyunk. - Én nem vicceltem! - hebegtem kikerekedett szemekkel és megrándult szájjal rámutattam az egyik távolabbi oszlopra akasztott órára mutattam.

-Na baszki! - csúszott ki Mancs száján. Tizenegy óra van. Pontban. - Hát ez meg hogy történhetett meg? Az előbb még ötven volt és...

-Jó társaságban gyorsan fogy az idő. - mosolyodtam el, mire Mancs arcára is mosoly kúszott. Aztán egyszerre kerekedtek el szemeink.

-Le fogjuk késni! - üvöltött fel hisztérikusan Mancs. Mire felnevettem. Imádta eljátszani a nagy dráma királynőt... - Amúgy tényleg. - szólt végül halál-komolyan.

-Tudom! - nevettem, majd kacagva kisöpörtem szememből pár szöszke tincset és félrebillentettem a fejemet. - Szóval mire is várunk, pontosan?

Mancs meredt rám, majd fejére csapott. - Futás Beth!

Azzal megfogta a kezemet és elnyújtva lépteit rohanni kezdett... Igen. De... Még mindig pici vagyok. Alapvetően, míg Mancs lép egyet én hármat, vagy négyet is... És ahogyan megszaporázta lépteit... Szerintem egy perc loholás után, úgy éreztem kiköpöm a tüdőmet is.

-Betty? - harapott ajkába, mikor meglátta, milyen sápadt vagyok. Gyorsan körbenézett, majd hirtelen egy üres kulis asszonyhoz lépett. - Bocs ezt lenyúlnám. - azzal kitépte a nő kezéből a kulit és elém tolta. - Pattanj be Bogaram.

Hitetlenül vigyorogva sebesen bekászálódtam és megkapaszkodva a kis bőröndszállító kocsi kis korlátjába felkészültem a kilövésre. Meg is történt.

-Víííí! - Mancs pedig nevetve és hangosan kiabálva kezdett el eszeveszetten rohanni. Páran felénk kapták a fejüket én meg nem tudtam, hogy rémüldözzek, vagy nevessek... Komolyan. Ez a sebesség. Bárkit elgázolhattunk volna... És...

-Hé! Ti ott! Álljatok meg! - egy dühös, terebélyes, egyenruhás-mugli csatlakozott fogatunkhoz. És valami fura botot rázva felénk vörös arccal iramodott utánunk. Valami rendőr lehetett... Vagy valami kalaúz féle...

-Nofene. - jegyezte meg Mancs röhögve én pedig vigyorogva, hangosan dobogó szívvel figyeltem a kuliból. De Mancs nem lassított. Ügyesen szlalomozott velem tovább, egyre gyorsabb tempót diktálva.

-Nem vagyunk normálisak... - pislogtam magam elé... Már három egyenruhás figura igyekezett utánunk. De mi gyorsabbak voltunk jóval. Mancs reflexeinek hála, olyan könnyedén siklottunk el a muglik mellett és olyan gyorsan, hogy csak elsuhanó foltokat láttam... Viszont a három őr-féle, folyton nekiütközött valami járókelőnek... És ami a legdöbbenetes volt az egészben... Már megint élveztem, hogy Manccsal újra és újra hülyeségekbe keveredünk.

Sirius ajkába harapva leírt egy éles kanyart, majd hirtelen megfordult.

-Most mi van?

-Rossz irány. - felelte és újra lendületet vett és már száguldottunk is tovább. Jesszus. Tényleg lökött egy elme. De imádom.

-Gyorsabban! - nevettem fel hangosan, mire Mancs is elvigyorodott.

-Álljatok meg! - üvöltötte a magasabbik őr-mugli.

-Biztos hogy nem, papa! - fordult vissza Mancs és az utolsó pillanatban került ki egy cukorkát szopogató kisgyereket.

-Gyerekek! Ezt nem ússzátok meg!

-Nagykorú vagyok! - csattant fel dühösen Mancs én meg csak nevettem. Végre kirajzolódott előttünk a cél... A varázslatos betonfal. Vagyis azt hittük.

-Megállni! Nem lesz ennek jó vége!

BUMM!

Mancs káromkodva és rémülten fékezett le. Teljes erőből nekivágódtunk a tizes peron falának.

-Jézusom! Beth! Jól vagy?

-Soha jobban... De jobb ha eltűnünk! - Mancs szempillantás alatt kisegített a roncsok közül és kifulladva ezennel már a ténylegesen szükséges falnak rohantunk ide és...

-Szórakozol velem?! - kiáltott fel kifulladva Mancs és két kézzel túrt hajába, míg én térdeimre támaszkodva próbáltam levegőt venni a zihálás és nevetés között. A Roxfort Expressz hangosan sípolva, zakatolva gördült ki. De már elkapni sem tudtuk volna.

-Olyan hülyék vagyunk... Olyan bolondok... Hihetetlen... Megúsztuk ép bőrrel! Túléltük! - nevettem magam elé döbbenten és hitetlenül, de nagy jókedvemben már a könnyeim is kibuggyantak a sok nevetéstől.

Oldalamat szorongatva, egyre hangosabban kacagva figyeltem amint Sirius sötét arccal egész egyszerűen mind a két kezéből kipattintott középsőujját mutatja a távolodó szerelvénynek.

-KÉT PERC NEM A VILÁG SEGGFEJ! - kiabálta magából kikelve-nem mintha az ártatlan mozdonyvezető hallhatott volna belőle bármit is- én pedig arcomra szorított kezekkel... Csak nevetni tudtam. De tényleg. Félelemetes, hogy képtelen voltam abbahagyni. Igazán hatodévünkben bátorodtak rá a srácok a csúnya beszédre... De a nyomdafestéket nem tűrő szitkomok ilyen helyzetekben óriásiak voltak... Főleg, mert majdhogynem az egész peronon összegyűlt tömeg minket nézett. Ők komornak tűntek... De most nem ragadt rám a nyomottságukból. Mert Mancs rámpillantott és ő is elnevette magát.

-Olyan zizi vagy! - nevettem rá.

-Te meg drága! - vágott vissza rögtön, mire újra felnevettem és meglöktem a karját. - De komolyan. Bocs, hogy majdnem halálra zúztalak az oszlopon. - tette hozzá komolyan. De tényleg. Pillanatok alatt megváltozott a hangulata. És szomorúan és megrendülten meredt rám. Tényleg kész bolond... Csacsi.

-Semmi gond Tapmancs... - paskoltam meg karját Jamie stílusát utánozva és mielőtt Sirius mélyebben is beleáshatta volna magát a témába aggodalmasan felegyenesedtem. - És most?

Igen. Mert Mancs tipikusan az az ember volt, aki előbb cselekedett és utána gondolkozott... És előbb cselekedett rosszat és utána meg rágta magát rajta. Pedig senki sem hitte volna el róla, hogy ennyire lelkiismeretes...

-De tényleg?

-Mancs. - meredtem rá, mire elvigyorodott.

-Jó bocs. Gondolom nem akarjuk megismételni a másodéves katasztrófát... - vakarta meg tarkóját. Ó igen. Mikor második évünkben Jamesszel lekésték az Expresszt és nagy vígan seprűn lovagolva érkeztek meg. McGalagony mennyire ki volt rájuk bukva... Meg Rem is.

Pár pillanatig fejemet vakarva morfondíroztam, majd csettintettem egyet. - Jó. A vonatra már nem érünk fel. Sehogy. Meg sem áll Roxmortsig. Szóval kénytelenek leszünk csak a Roxfortban csatlakozni...

-Elütjük az időt és hoppanálunk Roxmortsba. - fejezte be helyettem Mancs bólogatva és vigyorogva zsebrevágta a kezét. - Egy remek fagylaltost láttam idefeléjövet az egyik utca sarkon. Meghívhatom kiskegyét? Van csokoládéjuk is. Biztosan. - nyújtotta karját én pedig zavartan nevetve belekaroltam.

-Ha nem bánja az Úr. - emeltem fel fennkölt stílusban az államat. Mancs meg elnevette magát.

-Soha Mademoiselle. És ahogy a latinok is mondják... Bonum publicum...

-Vagyis? - nevettem, mire Sirius újra elvigyorodott és kacsintott.

-Közjó.

-Jesszus! - szakadt ki belőlem a hahota és Mancs is velem nevetett. Annyira imádom. Annyira bolond. Komolyan... Hihetetlen. - Olyan birka vagy!

-Kutya Kincsem... Az kutya. - oktatott ki rögvest én pedig úgy éreztem komolyan szétszakadok a nevetéstől. - Szinonimaszótárad van a "bolond" jelzőiről? - érdeklődött szórakozottan és mikor nevetve bólogattam, belőle is újra kirobbant a hahota.

-Nem is tudtam, hogy tudsz latinul... - vigyorogtam. Még mindig csak ácsorogtunk az egyre üresedő peronon és egy tapottat sem mozdultunk...

-Én se. - bandzsított rögvest Mancs... Komolyan... Mennyit fogok még nevetni a mai nap?

Ott nevettünk egymásba karolva a Roxfort Expressz hűlt helyét nézegetve és észre sem vettük... Észre sem vettük a nem messze tőlünk tornyosuló... Vészjóslóan sötét aurájú alakokat... Bellatrix Black pedig olyan gyűlöllettől izzó tekintettel pislogott ránk... És susogott Walpurga fülébe... Walpurga. Ő is itt volt. A maga szigorú, pompás, ridegségével... Meg Orion is ott volt. Ők biztos Regulust kísérték... De hogy Bellatrix mit keresett itt... Vagyis én nem vettem észre őket. Mancs mondta el később nekem, mikor fél óra múlva, már az emlegetett fagyizóban ücsörögve nyaldostuk nagy békésen, és vidáman a fagyijainkat. Én nyilvánvalóan csokisat kértem, Mancs pedig egy pisztáciásat eszegetett és nyilván nem felejtette el megejteni, hogy szerinte milyen "édi, hogy tiszta maszat vagyok"... Ja. Kezdem érteni, honnan jött Jamienek a nevem tavaly előtt... Pedig... Még animágus alakom sincs... 

Mennyire kényelmesebb fagyit nyalogatni egy napos cukrászdában, mint a Roxfort Expreszen nyomorogni... Úgyhiszem ezek ketten remekül értenek ehhez, na mindegy.😂❤ Meg kell hagyni remekül szórakoztam a megírása közben(szerintem érezhető is rajta, mert néha nagyon érthetetlen lehetett... Sorry, de ha ti már feleannyira is nevettek rajta, mint én... Akkor azt elkönyvelem egy győzelemnek :)

Nem szokásom csütörtökönként hozni a részeket... Tudom... Sőt... Néha szombatra is kicsúszik a pénteki lejárat... Igazából nem hiszem, hogy bárkit is érdekel, de na. Szóval beteg vagyok és már kedd óta itthon csücsülök az ágyamban. Nem vagyok a halálomon, valami tavaszi vírus lehet, vagy fene tudja. Szóval két fejfájás közt leültem ide hozzátok. 

Kicsit meg vagyok fáradva, hiába pihentem egész nap, de alig egy hét és tavaszi szünet! Szóval megint itt vagyunk és megint úton a nagybetűs 'CHILL'... Szóval kibírjuk Drágák. Nem? De. 

Szóval annyira szívesen ömlengenék most nektek, de kicsit erőtlen vagyok ehhez... De azért na. Szóval ugye lett magaságyásunk. A kertbe. Úgyhogy most ezerrel palántázunk és örömmel jelentem a BAZSALIKOM ÉS KOKTÉLPARADICSOM elkezdett kikelni és már bontogatják apró-cseprő levélkéiket és közelebb kerültek a következő levelhez, hogy magonccá válljanak. Egyszerűen meg lehetne zabálni, olyan cukik. A paprika és a normi-pari viszont még alszanak. Létszi bármi izgalmas infótok van, gyűjjetek, mert bár tényleg nagyon kényelmes és relaxos itthon fetrengeni, semmi se történik... Semmi izgi. És már meguntam a sorozatok pörgetését, meg a lapokét is... Szóóóóval bármi izgi sztori? pls 🥺❤