-Foglalt! Egy pillanat! - szóltam ki gyorsan, mikor kopogtak a fürdőszoba ajtaján. Gyorsabban dörzsöltem vizes, kócos és göndör tincseimet... De mikor a fehér ajtó kilincse óvatosan lenyomódott, kikerekedett szemekkel, rémülten kaptam magam elé a törülközőt és ügyetlenkedve magam köré csavarva, feszülten figyeltem, hogy ki fog felbukkanni... Nyilván.

Sirius féloldalas vigyorral csukta be maga mögött az ajtót, majd lehunyt szemekkel beleszippantott a párás levegőbe.

-Imádom ezt az illatot. - jelentette ki végül, mire én is elmosolyodtam. Mancs rámfüggesztve tekintetét beletúrt fekete tincseibe, majd ajkába harapva minden szégyenérzet nélkül végigfutatta rajtam pillantását.

-É-én... - kezdtem. Nem is tudom, mit akartam mondani... Csak annyira akartam szólni hozzá valamit. Görcsösen szorítottam a törülközőm sarkát mellkasomhoz és végül mezittelen talpaimra sütöttem tekintetemet. El akartam mondani, hogy Dorcasnak nem volt igaza a vonaton... De nem akartam sem felhozni, mert úgy tűnt teljesen megfeledkezett róla... És Dorcast sem akartam megidézni...

El akartam mondani, hogy mennyire csodálom... Hogy mennyire fontos. De szavak nem jöttek ki a torkomon és csak csendben meredtem rá. Olyan csodásan nézett ki... Igazából még ha egy szakadt zsákba bújt volna... Nekem még akkor is megremegett volna a gyomrom rápillantva.

Sirius ajkaira egy finom, nyugodt mosoly kúszott a szemeimbe bámulva, majd megnyalva alsó ajkát és lassan, komótosan tett felém egy lépést.

-Azt szerettem volna kérdezni, mikor végzel... - súgta a csendbe, amit csak a fürdőkád csapjának időnkénti cseppjeinek csobbanása tört csak meg.

-Mindjárt. - susogtam vissza és én is tettem felé egy tétova lépést... - Mancs... Megcsókolnál? - kérdeztem elvörösödve végül. Annyira vágytam már rá. Utoljára a vonaton érezhettem ajkainak mennyei, mámoros ízét... És azóta pedig nem volt egy közös pillanatunk sem... Imádom Jamiet... És a bátyámat is... De Sirius... Mintha a másik felem lenne. Aki nélkül akár levegőt se kapnék rendesen.

Sirius arcán egy elég komisz, elégedett mosoly terült szét és beletúrva fekete, puha tincseibe megszüntette a maradék fél lépés távolságot is. Komolyan. Miliméterek választottak minket el egymástól én pedig hátrahajtva fejemet pislogtam a rám lenéző Mancsra.

-Hihetetlen milyen apró vagy... Mindig elfelejtem. - mosolyogott Sirius, és mielőtt agyam kitalálhatott volna valami önkritikát erre, rögtön hozzátette. - Ennivaló.

Egész testem belebizsergett a tekintetébe... Az ellágyult hangsúlyba...

Sirius óvatosan végigsimított szeplős karomon, majd óvatosan kezébe vette kezemet és elmosolyodva szájához emelte azt. Ajkait finoman kézfejemre nyomta, és közben óvatos mosolyra húzta ajkait. Éreztem, hogy arcomra ráolvad, a mostanra nagyon jó barátommá váló vöröses, pirosság. És zavart szájrándulással pislogtam Mancsra. Aki nem torpant meg, hanem édes csókokkal hintve be először kézfejemet, majd csuklómat, majd szeplőim mentén haladva végigpuszilgatta alkaromat is.

-Mancs... Mi ütött beléd? - kuncogtam teljesen vöröses arcszínnel, mikor a felkarom és vállam után ajkai a nyakamra is rátévedtek.

Sirius óvatos tenyereit derekamra csúsztatta és a törülköző durva anyagán keresztül cirógatva, a nyakamat elhagyva, de bőrömtől egy pillanatra se megvállva, állkapcsomon felkapaszkodva, végre arcomra is apró, finom csókokat hintett. Nem húzott közel, nem ölelt át... Csak puszilgatott.

-Mancs? - nevettem el magamat, mikor arcomról felmerészkedett a homlokomig. Nagyon melegem volt... Nem elég, hogy a fürdőszoba meleg párája is rámolvadt, hogy az előbbi forró zuhany cseppjei is csak lassanként párologtak és hajam is még csuron víz volt... Olyannyira zavarban voltam, hogy szerintem egy egész klubbhelyiséget fel tudtak volna fűteni velem.

-Enni való vagy... - válaszolta halkan Mancs. Már egy ideje csak pislogott ajkaimra, miliméterekre tartva sajátját az enyémektől, de nem szüntette be a távolságot.

Arcom csak még vörösebb lett és lábujjhegyre pattanva igyekeztem megcsókolni, de Sirius csak hátrébbhúzódott... tartva a kínzó milimétereket. Azzal az idegesítő félmosollyal.

-Kicsit vörösnek tűnsz. - jegyezte meg halk nevetéssel. Erre nyilván csak sötétedett az arcom színe... - Mint egy nagyon széééép... Pipacs. - jelentette be vigyorogva én meg ajkamba harapva elfojtottam nevetésemet.

Olyan bénultnak éreztem magamat, mióta belépett ide. Alig tudtam megmozdulni tekintete vidám súlyától. Mintha életképtelenné váltam volna jelenlététől.

-Vagy egy finom, finom paradicsom. - szélesedett vigyora.

-Sirius... - nevettem végül el magamat. Pedig eskü valami szigorú, McGalagony szerű, összeszorított ajkú fintort akartam vágni. És kiparancsolni a fürdőszobából... Vagy otthagyni... Hiszen mégiscsak... Egyszál törülközőben ácsorogtam ott... És ez már nagyon is a személyes terek, legszemélyesebbike volt... És. És Mancs szemrebbenés nélkül majdhogynem vidáman fütyörészve, ugrándozott át egy újabb határt...

-Így hívnak. - bólogatott, majd orrát enyémnek nyomta. Azt a tökéletes nagyságú, szoborpontos, hegyes, arisztokratikus orrát, az én pisze, szeplős nózimnak. - De a "Mancsot" jobban szeretem. - búgta tekintetét enyémbe mélyesztve.

Kiszélesedő mosollyal pislogtam rá és elengedve az eddig görcsösen szorongatott törülközőm sarkát nyaka körül átfontam az általa végigcsókolt karjaimat. És csak mélyedtem a ködös, szürke tekintetbe.

Mancs finom mosolyra húzta ajkait és játékosan felhúzta szemöldökét.

-Hogy hívnak hercegnő?

-Elizabeth. - vigyorodtam el én is. Nem tudtam, hova akar kilyukadni, de biztonságot sugalló, otthonosan tartó karjaiban, minden olyan könnyűnek tűnt.

-Ez egy nagyon gyönyörű név. Akárcsak a viselője. - éreztem, hogy újra felforrósodik az arcom, Mancs meg finom, óvatoskodó mozdulattal kisimított egy nedves, göndör tincset a szememből. - De a viselője szebb. - ismerte be halkan.

-Miért mondasz ilyeneket? - hebegtem kiszáradt torokkal Mancs tekintetébe és bár a legnagyobb biztonságban éreztem magamat mellette, védve minden rossztól... Gyengének éreztem magamat. Nagyon. Még a szokásosnál is gyengébbnek.

Sirius válaszul, csak mosolygott. Olyan kedvesen... Mint ahogyan az ember néz egy édes kölyökkutyára... És ez a tekintet... Tyű.

-Miért ne mondhatnék? Jó érzés szívem hölgyének hízelegni. - válaszát hallva, mégjobban kipirosodva felkuncogtam. Nem is tudom megfogalmazni... Hogyan is éreztem magamat... Mancs karjaiban... Megbecsülve, szeretve... Akit egy ilyen csodás srác figyelhet... Egy ilyen elérhetetlennek tűnő, mégis elért... Imádnivaló srác, mint Sirius Black. A rosszfiúk legjobbika. És a jófiúk legrosszabbika...

-Mancs... Én... - szeplős kezeim önnállóan kúsztak át tarkójáról arcára és Sirius pofikáját tenyereim közé fogva ellágyultan meredtem ezüstjeibe.

-Nem kell szavakat keresned. - vágta rá Mancs. Mintha gondolataimba is belelátott volna. Profin. Mint egy legilimentor. Féloldalas mosolyra húzta száját, majd a legváratlanabb pillanatban alám nyúlt és nemes egyszerűséggel felültetett a mosdókagyló köré épített szekrényke szélére. Tettén felnevettem, majd mindketten lepislantottunk a mezittelen lábaimra, amik magányosan lógtak le, messze a talaj fölött a fehér, törülköző-szőnyeg felé. - Istenem. Te tényleg nagyon pici vagy. - sóhajtott fel vigyorogva Mancs. Tetetett rosszallással, de közben sütött róla az imádat. Mintha azt mondta volna a kávéjának "miért vagy még mindig keserű drágám". Köztudott tény, hogy Mancs ezt szereti legjobban a kávéjában. A keserűséget. Brr... Pedig közben ő az egyik legédesebb fiú a világon.

-Pici? - fontam mellkasom előtt össze karjaimat és tréfás csücsörítéssel meredtem fel-a még így is jóval magasabb-Mancsra, aki karjaival közrefogva, támasztotta magát felém.

-Apró? Mint egy kis... tündér. - bólogatott Mancs, majd hirtelen... A semmiből elmosolyodott. - Megszáríthatom a hajadat?

Először fel sem fogtam, hogy mit is kérdezett... Aztán először ledöbbentem. De Mancs komolyan érdeklődött és kicsit áhitatosnak is tűnt. Végül csak elnevettem magamat.

-Komolyan? Vagyis persze... - nevettem, mire Mancs is felkacagott és lesegített a kisszekrényről. A tükör felé fordulva, Mancsnak háttal állva figyeltem, minden rezdülését. Elővette farzsebéből a varázspálcáját, majd rámvigyorgott a tükörben és magabiztosan, elmélyülten fókuszálva nekilátott a kemény munkának. Mármint. Tényleg sok és dús hajam volt. Sok. Nagyon sok. Nagyon dús. Nagyon. És göndör. No meg borzos.

De Mancs, mint a színező kisgyerekek, nyelvét kinyújtva a nagy koncentrálásban, izgatottan összehúzott szemekkel, mosollyal arcán pálcáját tincseimnek irányította és amint elmormolt valami bűbájt, a kis vékony, pálcából előtört, valami tölcséresen terjedő, kis forgó szél-fuvallat- segítségével nekilátott. Kedve szerint rendezgette, tapogatta, csavargatta közbe a hajamat én pedig hangosan nevettem fel, valahányszor jóleső vigyorral belebukott a nagy lombozatba és mélyen beszívta az illatát. Mancs... Te drága, csibész Mancs.

-Ezt meg kell tanítanod. - lelkendeztem, mikor végzett. Bár ugyanolyan volt a hajam mint eddig is, a megszáradása így egy tizedére csökkent a megszokottnál. Sirius csak büszkén vigyorgott rám vissza a tükörből és közbe kedvesen összeborzolta a hajamat, amibe mindkettőnk nagy mulatságára bele is akadtak ujjai. Ahogy az várható is volt.

-Nem szabad. Majd ha hajat mosol, úgy is hozzám jössz... Én meg majd megszárítom és... mmmh... - halkan kacagtam fel, mikor Mancs csintalan vigyorral beszédje közepén előre bukott és orrát szőke fürtjeimbe temetve lehunyta a szemét. - Imádom az illatát.

-Mancs!

-Tudod minek van még ilyen isteni illata? - támasztotta állát buksimra és úgy vigyorgott rám a tükörben. Könnyen megtehette... Hiszen ő oooolyan magas volt... Én meg oooolyan kicsi.

-A te hajadnak? - grimaszoltam vigyorogva, mire hangosan felnevetett.

-Nem. Nincs hajfétisem Bettym... Egyedül csak a te tincseidért vagyok oda... Olyan jó ezeket a szőke fürtöket meglátni a tömegben... Meg bármikor. És ahogyan ugrálnak ezek a csigák minden lépésednél. Imádom. Mindent imádok rajtad Beth. Mindent. - csavargatta lelkesen az egyik emlegetett loknimat ujjai között. Nem tagadom. Jó volt látni a hosszú, fehér, finom, férfias ujjaira rágabalyodó szőke hajamat, és olyan jó érzés volt, hogy pont ő játszott a tincseimmel...

-Mi ez a mosoly? - Mancs pedig a derekamat ölelve maga felé fordított, így végre nem a tükrön keresztül néztünk egymás szemébe, hanem valóságosan...

-Milyen mosoly? - bazsalyogtam rá fülig érő szájjal.

-Ez a mosoly. - érintette meg ajkaimat hüvelykujjával békés somollyal. És közben végre közelebb hajolt.

-Milyen mosoly? - hiába próbáltam, nem tudtam lejjebb görbíteni ajkaimat.

-Megkóstolhatom? - nem is merek belegondolni, milyen rajongással bólogathattam Siriusnak, de ő csak arcomra simítva hatalmas, forró tenyerét végre fölém hajolt és egy édes csókba vonta ajkainkat. Úgy csókolt, mintha tényleges kóstolót venne valami egzotikus, mézes desszertből. - Nagyon édes a mosolyod Beth. - morogta sok idő múlva, mikor elvállt tőlem.

-Kérsz még? - kuncogtam szájára.

-Naná! - vágta rá és a következő pillanatban újra a mosdókagyló kisszekrényén találtam magamat. Mancs egyre bátrabban ízlelte ajkaimat és derekamnál erősen szorítva, húzott magához.

Lehunyt szemekkel hagytam, hogy elvesszen a világ. Minden valóságot vetítő fal leomlott és már csak a mámoros, álomszerű rózsaszín köd maradt, amiből csak Mancs alakja bontakozott ki egyedül... Sirius ajkai puhák és még a csokoládénál is finomabbak voltak. Bársonyosan, krémesen forrtak egybe az enyémekkel és egy idő után már azt sem tudtam, hogy hol van vége az én ajkaimnak és hol kezdődik Mancsé. És ez így volt jó... Ahogyan Sirius fekete, selymes tincseibe vesztek az ujjam... Ahogyan Sirius fölém hajolva, rámmagasodva derekamat ölelte. Biztos, erős karjaival... Tyű.

Csalódottan nyöszörögtem fel, mikor először elvált ajkaimtól. Nem akartam, hogy vége legyen. Azt szerettem volna, hogyha holnapig csak engem csókol. Azt akartam, hogy csak megcsókoljon... Hogy újra és újra elmosódjon a világ... Hogy leugorhassak a valóság csúfságos pereméről... Hogy újra és újra szaltózhassak az önfeledt lebegsébe... Hogy a felforrósodott, összezsugorodott gyomrom, mégapróbbnyira zsugorodjon... Ami igazából igenis jó érzés... Olyan izgatott, görcsös dolog... Amit eddig átoknak tekintettem... És...

-M-Mancs... - megpróbáltam visszahúzni ajkait ajkaimhoz, de Mancs egyik kezével továbbra is derekamat szorítva, hirtelen ráfogott combomra és közben belecsókolt a nyakamb, mire először felnevettem a csiklandos érzésre, majd mosolyogva lehunytam a szememet. Ez se volt rossz érzés. Sőt. Bár a csóknak nyomába sem ért, ahogyan ajkai nyakamat simogatták, ostromolták óvatoskodó csókokkal... Tyű.

Sirius elmosolyodott a nyakamban, mikor kis idő után hátrahajtottam fejemet, kényelmesebb és több teret adva neki és a törülköző szétnyílt redői közt kibontakozó, szeplős combomat kezdte simogatni szabad kezével(a másikkal még mindig derekamat tartotta). Nagyot nyeltem...

-Maszat! Jól vagy? - míg én összerezzentem, Mancs halkan káromkodott valamit orra alatt, mikor James Potter, tökéletesen időzítve dörömbölni kezdett az ajtón. - Jó ideje bent vagy! Minden rendben? - dörömbölt tovább türelmetlenül.

-Mindjárt megyek! - kiáltottam fel kicsit talán felzihálva, és csalódottan pislogtam le Mancsra, aki lebiggyedt ajkakkal viszonozta tekintetemet.

-Nagyon szeretjük Ágast... - kezdte halkan, bosszúsan én pedig felpislogva elnevettem magamat.

-Nagyon jól tud időzíteni, az biztos. - nevettem el magamat, és mielótt Mancs igazán elléphetett, vagy elhúzódhatott volna tenyerem közé fogtam szomorú arcát és ajkaimat övéinek nyomtam.

Sirius rögtön viszonozta a csókot. Még utoljára végigsimította karcos tenyerét, combomon, majd meg nem szakítva a csókunkat, óvatosan leemelt a szekrényről. Alighogy talpam landolt a földön, James hangja újra felharsant. - Bemehete... - meg se várta, hogy végigmondja... Vagy hogy bármiféle beleegyezést kapjon, egyszerűen feltépte az ajtót és egyenes háttal, viruló fejjel bemasírozott rajta.

Esküszöm kellett volna egy fénykép arról a képről... James alighogy realizálta, hogy Tapmancs igenis itt van, határozottan a derekamat szorongatva és nagyon is közel hozzám... Kicsit közelebb, mint a barátoknál szokás... És hogy mennyire is piros lehetek... És hogy egyébként pár fokkal kócosabb Mancs haja, mint ahogyan betette ide a lábát... Olyan kerek szemekkel meredt ránk, hogy... Attól még vörösebb lettem... De most nem kellemes pírról beszélünk, amit Sirius szokott varázsolni arcomra tetteivel... Hanem a tipik "nagyon égünk" pír volt ez.

-Csak benthagytam a... A... - motyogta Jamie, és hozzá szokatlan megilletődöttséggel megvakarta tarkóját.

Azt hittem Mancs elenged. Hogy elhúzódik tőlem és mintha mi sem történt volna, poénkodva kisétál Jamesszel. E helyett, csak szorított magához, hajamat arrébb söpörve, kis köröket leírva a törülközőtlen, szeplős hátamra és nyugodtan, egyenesen békés... Derűs mosollyal pislogott Ágasra.

Én meg inkább csak zavartan Sirius mellkasába temettem az arcomat, hogy ne kelljen végignéznem James ügyködését.

-Szóval barátok... - mormogta Jamie.

-Legjobb barátok. - fűzte hozzá Mancs vígan.

-Akik így lapulnak egymáshoz...

-Te is lapulhatsz hozzám... Vagy hozzánk. Igazán nem kell féltékenykedni. - nevetett Mancs. James válaszul csak felhorkantott.

-Nem voltam itt. Nem történt semmi. Nem láttam semmit. - azzal röhögve, már be is csapta maga mögött az ajtót.

-Lehet fel kéne öltöznöm. - jegyeztem meg végül kis idő múlva, Mancs pedig elengedett és felparázsló tekintettel végigpislantott rajtam.

-Szerintem jó vagy így is. - harapott ajkába, mire lángoló arccal, hitetlenül vállára csaptam, és elindultam kifelé. Már a kilincsért nyúltam, mikor megragadta derekamat és féloldalas mosollyal visszahúzott.

-Hova, hova Bébi-baba? - búgta ajkaimra vigyorogva.

Mancs könnyedén ajkaimra hajolt és szelíd csókba vonta ajkaimat.

***

-Ne maradjatok fent sokáig! Jó éjszakát gyerekek!

-Jó éjszakát! - köszöntünk vissza kórusban. Euphemia utoljára végigmosolygott rajtunk, majd hálóinges, lazakontyos, alakja, világító pálcája fényében, becsukta a nappali üvegezett ajtaját, ezzel végleg eltűnt a szemünk elől.

-Még egy kör? - fordult körbe James.

-Naná! - vágta rá Mancs vigyorogva és feltúrva fekete tincseit, belemarkolt a rágcsás tálba.

Remus megkeverte a paklit és a mai éjszaka sokadjára osztotta a lapokat.

-Maradnak a párok? - pislantottam körbe, James pedig, aki Manccsal szemben trónolt a fotelben... Nyilvánvalóan heves bólogatással válaszolt. Nyilván. Siriusszal elsőéves korunk óta verhetetlenek kent-kupéban. Remus viszont velem szemben meg se próbálta elrejteni csalódott szájhúzását. Igen. Határozottan gyengéim voltak a kártyajátékok. A kent-kupé pedig mégrosszabb volt, mert Mancs imádott trükközni mindenféle ál-jeleket kitalálva... én meg nyilván mindig ráfigyeltem, pedig szinte mindig ilyenkor... Remus simán megnyerte volna nekünk a kört. A másik opció pedig az volt, hogy elfelejtettem a jelünket.

-Ne már Ells! - szólt rám két körrel később Rem újra dühösen, mikor már a sokadik menetet nyerték meg örömujjongással Jamesék. Remus meg neheztelve mutatta fel mind a négy... tök ugyanolyan kártyáját. Jajj ne.

-Nem is jeleztél. - fakadtam ki.

-Mi volt a jelünk? - kérdezett vissza rögtön élesen Rem, mire James elvigyorodott.

-A fülhúzogatós... Nem?

-Az az előző körben volt. - röhögött Jamie Remus dühtől vörös arcán.

-Nem olyan nehéz megjegyezni Ellie! - füstölgött én meg elhúzott szájjal eldobtam lapjaimat.

-Játszunk mást. - fontam össze magam előtt karjaimat és ledvetlenül nekidőltem a mellettem kacagó Mancsnak. Nem tehetek róla, hogy nem az erősségem ez az egész és...

-Unó? - lóbálta meg a mugli paklit James, mire felderült az arcom. Az még nekem is megy!

-Jó! - vigyorodtam el lelkendezve, mire Rem nevetve megforgatta a szemét. - Végre valami, ami nekem is megy. - tettem hozzá halkabban és csüggedtebben. Már két órája szenvedtem a nehezebbnél nehezebb, bonyolultabbnál bonyolultabb játékokkal... Amikben a srácok nyilvánvalóan mind remekeltek. Sirius aki eddig mellettem nevetett, most abbahagyta a kacagást és lepillantott rám.

-Mi az? - érdeklődtem egy ásítást elnyomva, mire kedvesen megpöckölte az orromat.

-Ne csüggedj Betty! Ez csak játék. Minden másban majdhogynem jobb vagy. - szavai elképesztően jólestek szívemnek. Én pedig hálás mosollyal rápillantva elfogadtam Jamestől a nekem osztott lapokat.

Alighogy végre megnyertem egy kártyajátékot és Remus legyőzte utolsóként Jamiet, a srácok kitalálták, hogy pókerezni fognak... Bolondok. Én pedig Mancs karjára dőlve figyeltem tovább a játékot. Nyilván hamis, játék-zsetonokkal játszottak... De határozottan elfáradtam a mai napon... Hajnalban keltem... Zokogtam, könyvtárba rohantam... Aztán kevés idő múlva felszálltunk az Expresszre. Az se volt piskóta. Fárasztó majdhogynem hat órán keresztül zötykölődni egy kis kupéban... És a megérkezés is... A sok beszéd, nevetés... Meg se próbáltam megérteni a komplikáltnak tűnő szabályokat... És csak halgattam Mancs nevetését... Garfield egy időben beosont a konyhából és az ölemben dorombolva, hagyta, hogy simogassam és birizgáljam puha, vastag bundáját.

-Beth kilőve. - már nem is voltam magamnál. Csak a hangokat hallottam, de pilláim nehezek voltak és Mancs ölébe dőlve szuszogtam édesen. Olyan félálomban lehettem. Mancs kedvesen megsimogatta a fejemet, majd vigyorogva lecsapta kezében tartott kártyáit.

-Blöfföltél Tapmancs! Én meg meg is nyerhettem volna az összeset... Azért dobtam be a lapjaimat, mert olyan magabiztosnak tűntél... Tapmancs! - csapott az asztalra nevetve Jamie, majd elhallkult. - Maszat komolyan bealudt?

-Úgy tűnik. - suttogta mosolygós hangon Mancs és hátradőlve a kanapén újra megsimogatta fejemet. Szívesen felültem volna, meg nevettem volna velük... De már jártányi erőm sem maradt és csak csukott szemmel, elnehezült tagokkal nyúltam el a kanapén. Gaffie pedig dorombolva utoljára hozzámbújt, majd kereket oldott valamerre.

-Felviszem. - sóhajtotta rögtön Remus és szerintem tápászkodott volna fel, de Mancs megrázta fejét.

-Majd én. Hagyd csak Holdsáp... Gyere Bettym... - Mancs könnyedén alám nyúlt és magára borítva fáradt testemet feltápászkodott a kanapéról. - Mindjárt visszajövök.

Fejem kókadtan Mancs vállára hanyatlott és résnyire nyitva szemeimet, elmosódottan észlelve a környezetemet... Figyeltem. Mancs olyan könnyedén fogott, mintha nem lenne semmi súlyom. Egyszerűen és könnyedén felmenetelt velem a lépcsőn, berúgta a szobája ajtaját és a legközelebbi foszlányban már a puha ágyon feküdtem.

Sirius valami halk altatófélét dúdolgatott, bársonyos, szívet simogató hangján... Közben pedig atyáskodva betakart a paplannal. Már hunytam volna le a szememet, mikor Sirius nagyot csörömpölve megbotlott valamiben az ajtó felé menet. Álmosan mosolyodtam el Mancs halk anyázására és résnyire nyitva szemeimet a félhomályban nézegettem bosszankodó alakját.

-Banyek már... Felébresztettelek Beth? - suttogta dühösen a csendbe én pedig a párnámat átölelve hümmögtem neki valamit.

-Van még valamire szükséged? - kérdezte halkan, miközben óvatosan viszasomfordált az ágyamhoz.

-Rád. - nem is voltam tisztában, hogy az álmosságtól részegesen komolyan kimondtam amit magamban gondoltam. Ajjaj.

Mancs viszont, csak halkan felnevetett, majd legugolt mellém, hogy feje egy vonalba legyen az enyémmel.

-Jó éjszakát Beth. - súgta és ajkai apró csókot lehelltek arcomra.

-Jó éjt Mancs. - szóltam vissza halkan elmosolyodva és ami még megmaradt az éjszakámból... Az a halk ajtócsukódás és Sirius távolodó lépteinek halk nesze... Ja meg még az, mikor hajnal tájban, valami hatalmas, szőrös, puha állat befészkelte magát mellém. Legalább akkora volt mint én, éjfekete bundája volt és bár méretei vetekedtek egy hatalmas medvéével(simán nagyobb volt nálam, még így fekve is), olyan odaadóan szuszogott, nyalta meg az arcomat és kuckózott be hozzám, hogy még félálomban... Agy nélkül. Ösztönösen felismertem Mancsot. Ő volt az én hatalmas plüssöm az éjjel... Akinek finom bundájába bátran temethettem az arcomat... Akihez bátran bújhattam hozzá és... És akinél nem találtam volna jobb alvó társat. De mikor reggel kinyitottam a szememet, már nem volt sehol Mancs. Csak a hatalmas állat után összegyűrődött lepedő maradt utána és Sirius kipihent, ragyogó mosolyú arca, amivel reggelinél fogadott.

Olyan fura volt, hogy se James... Se Rem nem vette észre a nyilvánvaló pillantásokat... Összenevetéseket... Közösen eltűnedezett perceket... Mintha bekötötték volna a szemüket és képtelenek voltak észrevenni a nyilvánvaló tényeket.

Nem is tudom, hogyan és hova szaladt el a július. Az egészet együtt töltöttük. Eleinte Remusszal Euphemia vendégszeretetét élvezve, majd otthonról hopponálgatva egymáshoz. Túl vidámak voltunk. Túl könnyedek... És ezért is volt mellbe vágó, mikor augusztus elsején anya komor arccal elénk állt.

-A nyár maradék részét kint töltitek Sam nagybátyátoknál Amszterdamban.

-Mi? Miért? - reagált elsőként Rem döbbenten felkapva fejét teájából.

-Miért nem maradhatunk itt? - biggyesztettem le rögtön a szájamat én is.

-Ez nem kívánságműsor gyerekek. - szólt szigorúan Apa finoman az asztalra göngyölítve a Reggli Próféta aznapi számát. - Fenrir Greyback kiszabadult az Azkabanból. Liz, te még kiskorú vagy. Az emberek tömegesen tűnnek el, vagy halnak meg Voldemort szektájának köszönhetően. Nem nyitok vitát. Sammy háza eldugott mugli vidéken van. Védve minden sötétmágiától.

-De én nagykorú vagyok. - mormogta Remus megbántottan.

-Fenrir Greyback harapott meg téged Remus... - rágcsálta ajkát Anyu szomorúan és sápadtan én pedig rögtön Remyre kaptam a tekintetemet. - A telihold közel van. Nem engedhetünk ki az erdőbe, mert Greyback arra vár, hogy találkozhasson veled. A művével. Amszterdamba mentek, mert különben bántódásotok eshet. Nem viselném el azt a fájdalmat.

-De Anya... - kezdtem halkan esdeklő hangon. - A barátaink mind nagykorúak... Rem is az. Meg tud mindkettőnket védeni és...

-Nem. És azt sem várhatjuk el Siriustól és Jamestől, hogy folyton itt strázsáljanak körülöttetek. A legrendesebb srácok, akikkel valaha találkoztam, de nem kérhetünk ilyet tőlük. Mégha tetszene is nekik az ötlet. - szólt szigorúan Apa. Legrendesebb srácok? Ez egy burkolt tetszetés. Szerintem ő még támogatná is a szerelmünket Manccsal...

-De én meg tudom magamat védeni. - makacskodtam szomorúan. Eszem ágában sem volt itthagyni Mancsot... És a közös nyarunk mámoros képét.

Három szúrós tekintettel találtam szembe magamat. És csalódottan hajtottam le a fejemet... Mert végülis igazuk volt. Tavaj lezuhantam egy szikláról... Eltörtem a karomat nyáron... És még így is repkedtem... Arról nem is beszélve, hogy Remus megkarmolt a saját hibámból és vakmerőségem végett. És az idei sztorik? Valóban meg tudom védeni magamat a Bellatrix féle félelmetes halálfalóktól? Nem.

-Jó. Mikor indulunk? - piszkáltam sajgó szívvel egyik tincsemet, mire Anya elégedetten bólintott, Apa pedig szomorú mosollyal belekortyolt a kávéjába.

-Holnapra tudtam megoldani a zsubszkulcsot. Van egy napotok bepakolni és elbúcsúzni a többiektől.

-És mikor jövünk vissza? - köszörülte meg a torkát Rem, mire Anya rákönyökölve az asztalra bocsánatkérő mosolyra húzta ajkait.

-Harmincegyedikén.

-Tessék? De az az utolsó napunk a nyárból! - fakadtam ki, de Remus vállamra tette kezét.

-Igaza van Anyáéknak Ells... Biztonságosabb. Jövőre már te is nagykorú leszel. Elvégeztük a Roxfortot és azt fogunk csinálni amit akarunk... És hidd el, mindenki jól jár vele.

-Hogy járok én jól vele? Én Jamie-ékkel szerettem volna tölteni az egész nyarat... Meg a lányokkal... Ottalvós bulit rendezve. Nem szeretnék Amszterdamba menni. -susogtam egészen elhalkult hanggal a végére. Anyáék szomorúan, megértően pislogtak ránk... Nem tudtam értékelni ebben a pillanatban Remusom fejlett gondolkodásmódját, felelősségteljes, kötelezettségtudó, kisfelnőtt, okos énjét... Én... Én ezt nem így akartam.

Háromnegyed tizenegy? Háromnegyed tizenegy. Bonjour drága angyalkáim... Igen. Élek is virulok. Így éjszaka is. És igen, megint nem tudok aludni... Vagyis lehet, hogy tudnék, de nem akarok aludni. Az alvás a gyengéknek való. Meg... Meg az egészséges, normális embereknek. No comment. Szóóóval. Igen és igen. Még nem válaszoltam a kommentjeitekre, de lolvastam őket és még mindig ti vagytok az egész wattpad... Széles-e világán... A legeslegjobb olvasók. Egyszerűen imádlak titeket. És igérem mindenképpen próbálok majd válaszolni, bár félő, hogy ez nem ma... És nem is holnap fog megtörténni.

Én aztán most tényleg rájöttem a legnagyobb hibámra. Komolyan mondom. Szóval a következő van. Két dolog. Három. Meg még sok. Szóval a szétszórtsággal nem is lenne gond ugye... Csak kiderült, hogy nem veszek semmit és senkit komolyan(leginkább magamat beleértve, a céljaimat, a hobbijaimatstb) és semmi sem köt le eléggé... Kvázi mindent megunok. De ez ilyen krízises. Amúgy sorry, hogy titeket untatlak, de ez ilyen éjszakai mood... Mindjárt jön az átkattanás és beüt az ötper... Oooo... Érzem, hogy jön. Francba. Itt van a küszöbön... És 3...2... 1...

Mindegy. Imádom a fagyit. És ma annyira szépen ragyogott a nap és elhatároztam, hogy ezúttal rábízom magamat a szívemre és azzá az emberré építem ki magamat, akivé válni szeretnék. Szóval ma köszöntem a buszsofőrnek, hogy "szép napot". Holnap pedig előre kitaláltam, hogy hozzá fogom toldani a "maga a világ legeslegjobb buszsofőrje" dumát. Az élet apró örömökből áll. És én szeretnék másokat is boldoggá tenni, mert igazából mindannyiótok olyan szuper. És csodálatos. És egyedi. És elképesztő. Szeretném, ha ezt tudnátok. És holnap péntek. És kiderült, hogy az elefántok úgy látnak minket embereket, mint mi a kiskutyákat. Ilyen cukinak. És a mai napom remek volt. Olyan finom lint csokit ettem, hogy az hihetetlen. Csoki volt, csokival. Olyan krémes, ízes, finom és ahhhw. És ha már itt tartunk az elmult napokban totálisan rápörögtem a Rolling Stonesra. És imádom. Egyszerűen, jesszusom, de jó! És képzeljétek jú... Izé... Nyáron, na. Megyek Carson Coma koncertre! El tudjátok ezt hinni? Végre kiabálhatok, a nélkül, hogy hülyének néznek és ott fogok csápolni az első sorban. De addig még sok idő van. Szóval még várhatok a dalszövegek megtanulásával, de annyira várom már. És úgy döntöttem, hogy feldekorálom a szobámat. Mármint. Így is túl színes, meg bohém, meg mittomén. De ragasztok majd a plafonra ilyen színes, kartoncsillagokat... És... Ilyen fehér, ikeás szekrényeim vannak. Unalmasan fehérek és lehangolóak, de annál inspirálóbbak. Mert van kettő is. Két fehér, szekrény. Tele lesz írva mindkettő. Fekete filccel. Tele. Lesz. Írva. Mindennel is. Alig várom, hogy belekezdjek. Ha van valami nagyon kedvenc klisés élet-bölcsesség, tanács, mondás, idézet a tarsolyotokban. Lehet teljesen random, vagy valami együttestől, embertől. Jöhet. Év végéig teleírom. Egy szabad felület sem marad rajta és olyan jól fog kinézni. Csak képzeljétek el. A sok írkafirka. És egyszerűen... Hahhj. És lett ilyen vetítő-dolgunk. Tudjátok. Nem. Nem? Jó. Mindegy. Az a cucc, na. Amit bele tudsz kötni a számítógépbe és vetíti a számítógép képét a falra. Nagyban. Ilyen fénnyel, vagy mi. Na lett ilyenünk és ezzel nézzük a filmeket. Csak eszembe jutott. És ha már itt tartunk, van vaníliafagyi a hűtőben. Szóval nektek melyik fagyi a kedvencetek? Amúgy rájöttem, hogy nincsenek fiúbarátaim. Nem tudom. Pedig teljesen extrovertált vagyok(fenéket. A skálán valahol az introvertált és extrovertált közt helyezkedem el. Ilyen 50-50. Télleg! Ti amúgy mik vagytok? Introvertáltak, vagy extrovertáltak? Nagggggyon kíváncsi vagyok. Szóval visszatérve az eredeti témához(Bahahaha nem is volt olyan. Csak locsogok már negyedórája, mert már 23óra van és MÉG MINDIG NEM ALSZOM HAHAHAHAHAHAHAAAAA EZT NEKED RONGYOS ISKOLA... EZT NEKED TANÁROK.. MEZT NEKED 8:00-ÁS CSENGŐ!NEM ÉRDEKEL. EZT MOST AKKOR IS BEFEJEZEM. Közben rájöttem, hogyha nem alszom, azzal egyedül én veszítek. Szóval hol is tartottam? Ja igen. Szóval fiúk. Szóval szeretnék fiúhaverokat. Csak nem lehet nehéz nem? De ha meg odamegyek az osztálytársaimhoz, azt hiszik, hogy rá akarok hajtani az xyra. De az osztályomba járó fiúk nem is olyan érettek. Szóval akkor most mi? Amúgy szerintetek nem fura, hogy már tizenegy is elmúlt és még mindig itt írok nektek a semmiről is? Mert szerintem nem, és élvezem is, meg minden. EZT NEM KELL ELOLVASNI. NEM AD PLUSZ ÉLMÉNYT A SZTPRIHOZ. Már helyesen írni sem tudok. Sztorihoz. Muszáj volt ezt ideírnom. Apropó semmi.
A semmi, az semmi.
A valami, az valami.
Viszont a valami, az nem semmi.
De a semmi... NA AZ MÁR VALAMI!
HÖHÖhöhöhohohoheheheheheeee. Bocs ezt ki kellet most így adnom magamból lol. Basszus három perce múlt tizenegy... NÉGY! HOGY JUTOTTUNK IDÁIG?! MI TÖRTÉNIK?!... HIRTELEN ÖT LETT! EZ MÁR TÚL SOK ÖTLET. Bocs. Ezt sem hagyhattam ki. Amúgy láttátok az Aszterix és Obelix, kleopátra küldetéses FILMJÉT? Mert ez abból volt, btw. Ha nem akkor nézzétek meg. Most. Az egész rímbe van szedve, a fordítás miatt és... Csak nézzétek meg és majd látjátok... Bízzatok bennem, tényleg imádnivaló. HAT PERCE MÚLT! HOGY LEHET HAT, HA AZ ELŐBB MÉGCSAK HÁROM VOLT?! HAHÓ! HALÓ! EZ ÍGY NEM. STOP. ÁLLJÁ LE! MOST. Ha értenék a tudományokhoz feltalálnám az idő-stoppert. Ami megállítja az időt. Ilyen STOPpereseseseseseseeeeen. És MÁR HÉT VAN! HÉ! HÁT HÉLÓ! Amúgy ma reggel olyan jópofa csákót láttam a négyeshatoson. Ilyen pasiféle volt, és volt a fején ilyen nagy bunszlek fülbehallgató és így rázta a fejét, meg tátogta a szöveget. Nagyon cuki volt... És már kilenc perce. Ebből bizony éjféli publikálás lesz, bezony. "De egy jó író sosem alszik". Pff... Na persze. Mondom ezt én. Aki se író, se nem "jó". És ezt se mondja senki, csak én. ÉJFÉLTÁJT. Naugye. Tizenegyet ütött a óra és zárul miki móka tára és... ÉRTITEK! TIZENEGY MÚLT TIZENEGY PERCCEL! EZ EGY SZERENCSEPERC. VAGYMI. MINDENKI KÍVÁNJON VALAMIT. Öööö... Én azt kívánom... Azt kívánom, hogy... Francba már. Elmúlt már tizenkettő van. Na majd holnap. Lol.. Megvárom, hogy 23:12 legyen és akkor majd kirakom. És tényleg! Akkor a 23:23 is Szerencseperc. Meg minden perc szerencseperc. Minden apró pillanat egy szerencseperc. Dejó :) Oké. Chill. Szerintem... Haaaaahv. Ez egy ásítás volt és... Roppan a hátam hahahahahahahahahaaa. Lohohohol. Kiropogtatom itt koravén toncsa... Akarommondani csontjaimat és. Fáj a fejem. Álmos vagyok? Lehet. TIZENÖT VAN. de nem akarok elbúcsuzni :( muszáj, mi? Ha ennyire akarjátok. Jóvanna. Nesztek nektek. ❤️