Sirius feje a vállamra bukott. Halkan szuszogott, egyenletesen és békésen én pedig ellágyult szívvel bámultam a könyvemre. Összefolytak a finom lapokon a fekete betűk és hiába pislogtam rá, képtelen voltam felfogni is a tartalmát. Mancs illata gyakorlottan siklott felém és egyszerűen beköltözött a tüdőmbe. És az agyamba is. A finom mentás illata, amiben észlelhető volt enyhe cigaretta füst... És egy kis, csipetnyi fűszeres aroma is... Elképesztő.

Szempilláim alól lopva felpillantottam és körülnéztem a fülkénkben. Peter patkány alakjában szuszogott, beburkolózva James vörös, kapucnis pulcsijába... James felhúzott lábakkal, vízszintesben feküdve hortyogott... Remus pedig már legalább fél órája eltűnt. Valószínűleg összeakadhatott valakivel és egy másik fülkébe helyezkedve beszélgetett... Talán pont Lilsszel... Vagy Maryvel? Ki tudja. - a gondolatra elmosolyodtam. Mert végül is Remus és Mary jobban összeillettek, mint bármelyikük gondolta volna. Mary nem beszélt sokat, de egy kedves és jószívű lánynak ismertem meg ez alatt az év alatt. Imádta a regényeket, nagyon okos és intelligens csajszi volt, és bár ténylegesen nagyon introvertáltnak tűnt, szívesen segített, ahol tudott. Úgyhogy alapvetően kedveltem. Sőt. Talán még azt is mondhatnám, nagyon jó barátnők lettünk. Lily nyomába, bár senki sem ér fel, de el tudtam volna képzelni, hogy csatlakozik a négyesünkhöz jövőre-Alice, Lena, Lily és én hozzám ötödiknek-. Úgyhogy abszolút áldásomat adtam rájuk.

Kipillantottam az elsuhanó, essős tájra és merengve figyeltem az elsuhanó fákat. Valami rengetegen robogott keresztül az expressz és valamiért olyan hangulatos volt az egész. És erős de ja vu érzése volt az embernek tőle. Furcsa humorérzéke van az életnek... Minden évben... Mikor év elején és év végén felültünk eddig a vonatra előbb utóbb mindig benedvesedett az időjárás. Mert ennek így kellett lennie. Ebben volt valami nyugodt, szomorkás búcsúzás, amitől az ember akaratlanul is beburkolózott valami lusta nyugalomba. Nyilván. Még a híres-neves... Nyughatatlan, balhés Tekergők is itt szuszogtak nyugodtan körülöttem. Tovább figyeltem az elázott tájat és akaratlanul is belegondoltam... Hogy bizony jövőre hetedévesek leszünk már. Én is betöltöm a tizenhetet, nagykorúvá válok, leteszem a hoppanálási vizsgát, a RAVASZT... És... Jövőre, ilyenkor már mind kirepülünk. Mint madarak a fészekből. De hova? Én hova mehetek? Mi lesz velem? Én nem akarok felnőtt lenni... És nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Mancs és Jamie aurornak készülnek... Lily is valami hasonló fontolgat... Peter a nagybátyja cukrászdájában fog majd dolgozni, édességeket és süteményeket készíteni, meg kávét és teát felszolgálni... Remus meg jelentkezik tanárnak, vagy gyógyítónak... Viszont velem mi lesz?

Mielőtt azonban valami pánik maga alá gyűrhetett volna, Mancs mintha megérezte volna a hangulatváltásomat csukott szájjal nyammogva, elkezdett mocorogni. Ezzel teljesen elterelte a kesernyés, jövőről szóló gondolataimat. Addig izgett-mozgott, hogy a következő apróbb zökkenésnél feje lecsúszott vállamról és egész egyszerűen az édes buksi az ölembe hullott. Mancs álmában elégedetten mormogott és hátára fordulva kinyújtotta lábát az ülésre. Nehogy felébresszem, kiügyeskedtem feje alól a könyvemet, hogy az se zavarhassa és becsukva a combom és a kupé fala közötti üres helyre csúsztattam, majd hátradőlve csendesen pislogtam le Mancsra... Olyan elképesztően nyugodt volt és jó volt látni azt a megnyugvást arcán, amit nagyon, de nagyon ritkán láthattam én is. Csendesen felemeltem kezemet, mutató és középső ujjammal pedig arrébb söpörtem fenséges arcából pár tökéletes, hullámos fekete tincset, amit rögtön óvatosan rá is tekertem a mutatóujjamra, puha volt és selymes. Elmosolyodva simogattam meg Sirius fejét, mint mikor az édesanya babusgatja a gyerekét... Sirius pedig még álmában úgy bújt a kezembe, mint Gaffie szokta csinálni, mikor meg akarom simogatni vörös buksiját.

-Mancs... - susogtam és végül lehajolva apró puszit nyomtam tökéletesen egyenes és szoborisztikus orrának hegyére. Mancs álmában is fülig húzta száját és olyan elégedetten mosolygott, hogy képtelen voltam nem felkuncogni.

Amúgy meg már mindannyian a mugli ruhákban virítottunk. Mancs Rolling Stones-es pólójában, egy egyszerű, mégis bővebb típusú farmerben és a hanyagolhatatlan bakancsában szundított. James valami kockás inget kapott magára öltözködésnél, én pedig valami egyszerű, térdig érő narancssárga farmer-nadrágot viseltem a kisvirágos, felsőmmel... De igazából nem is tudom miért írtam ezt le... Na nem baj.

Nem is tudom meddig nézegettem Mancsot... Csak egy villanás maradt meg és már az én szemeim is lecsukódtak. Aztán nem is tudom. Csak aludtam. És aludtam volna tovább is, ha James nem kezd unatkozni...

Arra ébredtem fel, hogy valami kattan az arcomba. De nem csak engem ébresztett ez fel, hanem Mancsot is, aki nyögve gurult ki ölemből és morogva ért földet. James meg csak vigyorgott felettünk a fényképezőgépemmel kezében. Amiből rövidesen előbukkant a még száradó fénykép kocka.

-Drágáim! Megérkeztünk! - vigyorgott Jamie.

-Rohadj meg Ágas. - morogta a szemét dörzsölve, még mindig a földön ülve Mancs dühösen, én pedig érdeklődve az ablaknak nyomtam az orromat. Valóban. A King's Cross pályaudvar háromnegyedik vágányánál voltunk már. De most olyan más volt ez a nyüzsgő hely. Mert most nem nyüzsgött. Szürke, csuklyás alakok ácsorogtak tömegekben. De nem beszélgettek, nem is mosolyogtak, csak rettegve, sápadtan és komoran várták, hogy végre hazavihessék a gyerekeiket.

Mancs is az ablakhoz lépett és összehúzva grafitjait kitekintett az eső áztatta, komor helyszínre.

-Micsoda vidám fogadtatás. - jegyezte meg gúnyosan és közben belebújt bőrdzsekijébe.

-Tapmancs... Ez nem vicces. - motyogta Remus halkan, aki hasonló komolysággal beszélt, mint amilyen kifejezéseket láttunk is a varázslótársainkon. - Félnek. Ahogyan mostanra mindenki. Voldemort mostmár ténylegesen komoly fenyegetés a társadalomra és nem lehet tudni, hol bukkan fel ő maga... Vagy a hívei.

-Ez tökre szar. Miért kell ilyen nyomottan reagálni mindenre. Ha félnek, mert szerintük jön a halál... Ne féljenek, hanem élvezzék ki-ha szerintük ennyire limitáltak a perceik- az életük maradékát. - vigyorgott James és kirázta pulcsijából az alvó Petert, aki visítva esett a földre, majd rémülten változott vissza. - Jó reggelt Férgi-Farki. Hogy aludtunk? - nevetett rá, miközben belebújt a ruhadarabba. Peter sértetten dörmögött valamit, de ő is szedelőzködni kezdett.

-Beth... - érintette meg a vállamat óvatosan Mancs. Sehova nem siettünk. Amúgy is a folyosó tele volt dülekedő-tolakodó alakokkal, amihez képest a mi fülkénk igazán szellősnek és szabadnak tűnt.

-Hm? - mosolyodtam el felé fordulva. Sirius félmosollyal nyújtotta felém a legendás, fekete, kapucnis, cipzáros pulcsiját. Tekintete pedig lágyan fúródott bele az enyémbe.

-Tessék Betty... Hogy ne fázz majd.

-Köszönöm, Mancs. - zavart mosollyal fogadtam el a darabot és elvörösödve bújtam bele a hatalmas, de puha és kényelmes darabba. Legalább a combomig ért és ha nem igyekszem feltűrni a könyökömig, legalább harminc centivel lógott volna alább még a kézfejemnél. Sirius csak rám vigyorgott, majd beletúrt tincseibe.

-Szívesen. - vágta rá lazán, majd szinkronban pislantottunk a többiek felé. James mindenttudó vigyorral nézegetett minket, Remus csak szemét forgatta, Peter pedig csak bámult Siriusra... Elég neheztelő és csalódott tekintettel. Szegény... Mi baja lehet?

-Mikor akarunk elindulni? - kezdett türelmetlenkedni Jamie, mikor öt perc után sem akart kiürülni a folyosó.

-Áh! Black! - ekkor pedig kicsapódott a fülkénk ajtaja és a tömeg besodorta rajta Dorcas kecses alakját. Egyszerű, könnyed mozdulattal berántotta a ládáját is és már be is húzta maga mögött az ajtót.

-Szia Dorcas... - intett James, miközben unottan levetette magát az ülésére.

-Meadowes, micsoda meglepetés. - billentette félre gúnyosan a fejét Sirius. - Minek köszönhetjük látogatásodat?

Remus némán, feszülten babrált a kezében tartott könyvével, Peter pedig valami cukros zacskóval zörgött.

-Mire vártok? - vonta fel tökéletes szemöldökét a lány, miközben erősen belémdöfött egyet pillantásával.

Már azt hittem, megszabadultam ettől a csomótól... De úgy tűnt mégse. Mármint, ahogyan végignéztem tökéletes alakján és az azt kiemelő, halványkék, testhez simuló ruhán, magassarkúján, szép egyenes tincsein... Lehajtottam a fejemet és ajkamba harapva meredtem kezeimre, míg lábaim ismeretlen októl fogva remegni kezdtek. Milyen szép. Én miért nem lehetek ilyen ragyogó? Ilyen karizmatikus?

-Hogy ne kelljen tolakodni azért, hogy lejussunk. - felelte végül szűkszavúan James.

Dorcas pedig kajánul elmosolyodott.

-Értem én, hogy Lupint eltapossák, mert olyan kicsit, mint az elsősök, de igazán időpocséklás emiatt várni. - újabb fokkal romlott az egészen rendbehozott önbizalmam...

-Mármint? - morogta Mancs.

Dorcas egy pillanatra elhallgatott, körbefutatta pillantását az őt méregető Tekergőkön, amitől hirtelen élesen és gyorsan cserélte kártya lapjait és széthúzva rózsaszín kardigánját, hogy kivillantsa testét bájosan elmosolyodott.

-Ha gondolod bármikor megismételgetjük a tegnapit. - mosolygott Mancsra. James maga előtt összefonta karjait és felvonta szemöldökét, míg Remus arcán erősen megrándult egy izom.

-Nem hiszem, hogy lenne bármi, amit valaha meg kéne ismételnem veled. - morogta Mancs, miközben lazán zsebébe csúsztatta kezét. Éreztem, hogy a mellkasom csak nehezebb és nehezebb lesz Dorcas jelenlététől, fejfájóan rózsás parfümjétől és a vakító, manipulatív ragyogásától. Olyan szürkének éreztem magamat mellette. Egy senki. Jól mondta Dorcas. Egy kicsi, apró, senki vagyok. Aki eltörpül mindenki előtt... És... 

-Miért is? - fonta mellei előtt össze karjait Dorcas és közelebb lépett Mancshoz...

-Mert rohadtul nem érdekelsz. - felelte halkan és izzó tekintettel Mancs. Remus ekkorra már szívesebben ugrott volna ki az ablakon, mint hogy itt ücsörögjön mellettük. James pedig kritikus tekintettel méregette őket.

-És mondd csak Black. Ki fog téged szeretni, ha én nem? - húzta aljas mosolyra száját Dorcas. - Üres fejű, lusta szépfiú vagy. És ha nem lenne olyan bájos arcod, szerintem még azok se kedvelnének, akik most ezt megteszik... Szerinted ki szereti a hozzád hasonló, ostoba és eszetlen lúzereket? Szerinted rendben van, hogy nincs családod? Hogy hátbaszúrtad a saját szüleidet, Black? De a kiállhatatlan személyiségedet pótolja a pofád Drágaságom. Meg a pénzed. Talán. Olyan vagy mint egy bolhás eb. Egy élősködő. Potterre is azért tapadsz, mert ha ő nem lenne... Még a patkányokat sem érdekelnéd... Meg mellesleg ha ő nem lenne, akkor már rég az utcára kerültél volna. Ahova való is vagy, mondjuk... De... Tudod Black. A te bajod, hogy ennyire hatalmas segg vagy. Egy szívtelen, szörnyeteg. Szeretsz kihasználni másokat, hogy neked jó legyen. És tudod mit... - Dorcas megállt a habarásban és gúnyos lekicsinylő vigyorral meredt Mancsra. Mint egy darab szemétre.

-Dorcas! Fejezd be! - hangom távolian csengett és nem is hittem el, hogy a sajátom... Mégis volt benne valami határozottság. Amire még Peter szemei is elkerekedtek. Nem is tudom... Nem is én irányítottam magamat, csak robotiasan felálltam helyemről és Mancs mellé léptem.

Sirius mellesleg némán, ökölbe szorított kezekkel, remegő ajkakkal meredt le Dorcasra. Igen. Dorcas szavai tökéletesen betaláltak a lelkébe. Pont a céltábla közepébe.

-Tyű... Micsoda fordulat. - röhögte el magát Dorcas íztelenül. - Lupin mégse egy beszari, szürke egér. Hanem egy hangya. Apró, erőtlen... De azért próbálkozik. Ezt értékelem.

Dorcas megpaskolta volna a vállamat, de félúton, undorodva elhúzta azt. Mintha nem is emberből lennék. Mintha egy darab, koszos rongy lennék a szemében, amit unalmában taposott a sárba, de már nem akarta felvenni többet. Remegve nyeltem egy nagyot és közben félve rápislantottam Siriusra. Kifürkészhetetlennek tűnt, de olyan jeges, sötét szemekkel meredt le Dorcasra, mint aki mindjárt átváltozik a medveméretű és erejű, éjfekete kutyává és darabokra szedi.

-Ne beszélj így a hugommal. - Remus ekkorra találta meg a hangját. Olyan nyugodtan ejtette ki a szavakat száján, mintha csak megállapította volna, hogy odakint újra esni kezdett az eső. James csak döbbenten és csalódottan bámult Dorcasra. Egyedül talán csak ő nem tudott eddig igazán rálátni. Meg Peter.

-Nem vagyok hangya. - leheltem magam elé. Szerettem volna erősnek mutatkozni. Méltóságosnak, de hangom elfojtott sírástól volt bicsakló. De remegő, lebiggyedt ajkakkal hajtottam le a fejemet, mielőtt Dorcas belenézhetett volna a szemembe és igyekeztem visszanyelni könnyeimet.

-Hát persze, hogy nem vagy az. - egy pillanatra megörültem. Végre meg akar vígasztalni. Mégis jó ember. Lehetünk barátok. Mindenki bocsánatot kér, mindenkitől és az élet végre szép lesz. Reménykedve, szememet megtörölve pislogtam fel döbbent mosollyal.

-Nem vagyok? - Mancs pulcsijának ujja seperc alatt fel is szívta a könnyeimet. A megkönnyebbüléstől remegő hangon somolyogtam rá Dorcasra, de ő nem viszonozta a pillantásomat. Helyette horkantva megforgatta a szemét.

-Hogy a francba lehetsz ilyen naiv, Lupin? Persze, hogy nem vagy az, mert egy senki vagy. Egy kis picsa. - reccsent rám, mire megtántorodtam. M-mi? H-hogy tessék? A kézfejeimet, amikre rendjében ráomlott a nagy, fekete pulcsi ujja szájam elé kaptam és csorgó könnyekkel meredtem Dorcasra. Megint ez a szó. Senki. Annyit ismételgeti. Lehet, tényleg van valóságos alapja. A szemem sarkából láttam, ahogyan Rem arcából minden vér kifut a mérhetetlen düh végett. James szemei elkerekedtek, felháborodottan és elborzadva meredt Dorcasra és közben elindult felém... De mielőtt bárki, bármi valósat tehetett felgyorsultak a történések. És a következő pillanatban Mancs pálcája élesen szegeződött Dorcas bőrén keresztül a lány szíve fölé. Olyan mély, dühödt torokhangon morgott, mintha csak a benne élő kutya éledne fel a szemünk láttára...

-Ismételd meg. Ismételd meg Meadowes. - mennydörögte pálcája felszikrázott és Dorcas bőre felületén apró koromfolt jelent meg Mancs pálcája hegyén. A lány elkapta rólam tekintetét és szánakozó megvetéssel meredt rá.

-Még mindig nem szégyelled magadat, Black? Nem elég, hogy lányra fogod a pálcádat, bemocskolod a saját családodat a létezéseddel, rámászol a legjobb haverod hugára, aki mellesleg elvileg az egyik legjobb barátod is, megcsalod a barátnődet... Vagyis igazából az eddigi összeset, pusztán a szíveddel... Még van pofád mindehhez?

Könnyes szemeim egy pillanatra Remusra találtak. Arca meg sem rezzent a hallottaktól. Ugyanolyan irtózatlan dühvel meredt Dorcasra, mint Mancs.

James eközben végre odaért hozzám. Nem fogta meg a kezem, nem ölelt meg, nem karolt át... De csupán az, hogy karja súrolta az enyémet. Máris egy fokkal jobb volt minden.

-Még egyszer szádra mered venni Beth nevét... Egy rossz szó... Egy pillantás... Alábecsülsz Meadowes. Alábecsülsz. - morogta Mancs vészjóslóan. - Ha még egyszer Betty közelébe mersz menni... Leszek én még nagyobb szörny is. De téged már senki sem mul felül.

Közbe akartam szólni... Hogy finomabban. De le voltam bénulva a szívem pedig fájt.

Dorcas fenhéjjas, gunyoros tekintete most először bomlott le és csak tágra nyílt szemekkel meredt rá Siriusra. Félt. És valami olyat láttam a szemében, amitől könnyebbnek éreztem a mellkasomat nyomó mázsás tömeget. Bűntudatot. Ő is jó ember. Ő is lesz jó ember. Ha megbán mindent közénk tartozhat. Ő is ember. Ő is lehet jó!

-Nekem kéne kérdeznem... Ki fog szeretni téged? - emelte fel a hangját Mancs. Észre se vettük, hogy mennyien gyűltek össze a kupénk előtt és sokan orrukat, homlokukat az üvegnek nyomva pislogtak az előadásra. Sokan pedig lábujjhegyen bámészkodtak. - Szerinted van még olyan ember, aki mind ezek után egy kicsit is szeretni fog Meadowes? Vagy tisztelni? - nevetett az arcába Mancs dühtől remegve. - Manipulálsz mindenkit, akit tudsz bántasz. Szétszakítod az embereket, szenvednek miattad! Ki fog szeretni?! - kiáltotta és pálcája hegye mégerősebben nyomódott Dorcas bronszínű bőrének. Dorcas némán nézett rá. Majd ránk. Majd újra Mancsra, és hirtelen könnybe lábadt a szeme. - Egy okleveles rohadék vagy Dorcas. - nevette el magát döbbenten Mancs és közben végre leeresztette pálcáját. - Van egy íratlan szabály... - Sirius már teljesen nyugodtnak tűnt. De a gyűlölet és lenézés csak úgy csillogott róla. - Egy olyanféle tény. - tette hozzá szórakozottan. - Ha a Tekergők ellen vagy, a Roxfort háromnegyedénél már nincs esélyed. De ha Beth ellen vagy. Aki életében nem ártott még a légynek sem... Vésd jól az eszedbe... Ha Beth ellen vagy, ha belerombolsz az egyetlen, éltető napsugarunk lelkébe... Akkor már a mardekárosok közül is csak a legcsúfabbak lesznek hajlandók rádnézni egyáltalán. - csóválta a fejét kacagva Mancs. Egy csöpp sajnálat sem volt benne. - Pedig az azért kemény. De hogy értsd is, mit mondok: kibaszottul a saját csabdádba estél, te rút banya. - mosolygott Dorcas megrendült arcába.

-És mostmár tényleg jobb, ha lelépsz. Nem akarunk seggbe rúgni lányokat, pedig te még azt is megérdemelnéd. - szólt csevegő hangon Jamie. James. A tiszta szívű, gondatlan, gyermeteg James.

Dorcas szeméből kicsordult egy csepp és reménykedve fordult Remus felé... De legnagyobb döbbenetemre a jóságosság példaképe... A kedvesség hírnőke... Remus hűvösen fordította el a fejét.

-Au revoir! - Sirius pedig kárörvendő vidámsággal és kacsintással megspékelve lendületesen ki is nyitotta a fülkénk ajtaját, mire a bámészkodó diáktársaink félrehúzódtak, hogy Dorcas kiléphessen. - A minél távolibb, viszont-nem látásra! - intett úriasan kifelé. Dorcas szeméből pedig mostmár leplezetlenül csorogtak a könnyek.

-É-én... - kezdte akadozva, de Sirius felvillanó szemekkel a szavába vágott.

-Fogd be és húzz el. Nem elég, hogy megbántottad Remust... Nem elég, hogy megbántottál engem... Megbántottad Bethet. Vannak dolgok, amiket el lehet nézni. Ez nem az. Nem bocsájtunk meg. Mondom fogd be a szájadat és takarodj innen, mert ha nem puszta kézzel doblak ki az ablakon. - mordult rá.

-Remust megbántottam? - értetlenkedett, mire James kezei ökölbe feszültek. A bátyám azonban csak összefonta maga előtt karjait és olyan zordan meredt Dorcas irányába, amit még sosem láttam korábban.

-Ja. De kit nem? - vágta az arcába Mancs kegyetlenül. - Szóval még egyszer megkérlek, hogy távozz. Utoljára. Siess, mert nincs kedvem szobrozni neked egész nap.

Dorcas csak sírt, de nem mozdult. James olyan barátságtalan fagyos tekintettel meredt rá. Remus tartózkodása... Pet halk fogcsikorgatása sem segített. Sirius pedig olyan gyilkos tekintettel meredt rá, hogy abba még én is beleborzongtam. Életemben nem láttam annyi gyűlöletet és megvetést a szeretett arcon és szemekben, mint most.

A baj az volt, hogy vagy mindenkinek igaza volt... Vagy senkinek.

Remust a világon senki sem tudta megbántani. Végletekig szelíd ember volt, kivéve két dologgal kapcsolatban. Nos... A vérfarkassága volt az egyik... A másik pedig... Azt hiszem én. Jamesnek is a huga voltam. Siriusnak pedig... A mindene? Napsugárja lennék? Éltető? És nem elég, hogy ő neki kellett összeforrasztani a szívemet, minden ilyen alkalommal... Végignézni a szenvedésemet... Még Dorcas belé is döfött párat a kiskéssel. Mancs gyenge pontjai... A családja... A barátai... És a megbecsülése. Egyedül csak mi voltunk az életében eddig, akik éreztették vele, hogy fontos igazán. És szerettük. Magabiztosnak tűnt, de igazából mindig egy elveszett, sérült kisfiú volt. Akinek megbicsaklott a nyelve a "szeretleknél". Félt a bizalomtól. Nem is mert megnyílni nekünk sokáig. Félt az ítélkezéstől. Hogy az egyetlenek, akiknek igazán számít... Ők sem lesznek. Dorcas viszont hűvös kegyetlenséggel borogatta fel a falakat.

Mindenkinek igaza volt. Mégis... Senkinek.

Dorcas elveszettnek tűnt, ahogyan keservesen zokogva sírta tele egyszem zsebkendőjét. Sminkje elkenődött szemfestéke lemosódott... És a tökéletesből már csak egy összetört, gazdátlan lélek maradt. Csapongva, kóborolva, de csak zárt ajtókra találva.

Ha tudta volna, hogy Rem vérfarkas. Biztosan nem mondja azt, amit. Ha tudja, Mancsot egész életében bántották a saját szülei... Hogy kiskorában a saját anyjától rettegett és édesapja említésére is összerezzent... Hogy kínozták, hogy verték, hogy nem szerették... Nem tudhatta, ki min megy, vagy ment keresztül. Talán ha legilimentor lett volna. Talán akkor még időben kisüthetett volna a nap. De Dorcas, Dorcas volt. A maga kisebb-nagyobb hibáival. Mindenkinek vannak. Több-kevesebb.

Nem is tudom. Lábaim újra kontrolálatlanul mozogtak. Egymás elé lépkedve vezettek és a következő pillanatban már Dorcas elé léptem.

Dorcas tenyerébe temetett arccal, túlságosan le volt foglalva a zokogással, így csak akkor eszmélt fel, mikor átfontam rajta karjaimat.

-Hé... Nyugi. Minden rendben lesz. - simítottam meg rázkódót hátát. Dorcas meg se próbált belesimulni karjaimba. Vagy egyet érteni, vagy észrevenni, csak zokogott tovább.

Igyekeztem halk szavakkal bíztatni, de alig hogy sírása, halk szipogássá csitult... Dorcas ellökött magától és ládáját megragadva már el is tűnt.

Összezavarodottan pislogtam az elviharzó lányra, majd tanácstalanul a srácok felé fordultam.

-Ezt most miért kellett Maszat? Végre megkapta a magáét és... - kezdte James dühösen, de miközben tovább mondta az én figyelmem már elkalandozott róla. Remus fejét csóválva, mégis halvány, elismerő, büszke mosollyal kezdett szedelőzködni az induláshoz és miközben belebújt zöld esőkabátjába kaptam egy "Igazad volt, nekünk is így kellett volna tennünk" pillantást. James persze közben tovább beszélt nekem. Arról hablatyolt, hogy Dorcas mekkora szemét és hogy még ezek után is képes ellökni engem magától... De ekkor... De ekkor... Megakadt a tekintetem Mancson.

Maga előtt összefont karral, rosszalló mosollyal dőlt neki a fülkénk ajtajának. Azzal a tekintettel, amivel az enyémekbe bámult... Tyű.

Peter alig köszönt el tőlünk Mrs. Pettigrew máris ott termett és rémülten szabadkozva, Pet mancsát markolgatva elsiettek. Mi négyen még odaköszöntünk pár ismerősnek, búcsút vettünk Kingsleyéktől... És hangosan, no meg vidáman, ládáinkat magunk mögött húzva gyalogoltunk ki a kilenc és három negyedik vágányról. Dorcasról szó sem esett. Mancs a hátán gitárjával, szájában egy mutatós cigaretta csikkel húzta maga mellett ládáját mellettem lépkedve. Olyan magas volt... És olyan... Szívtiprós. Meg is értem azokat a mugli lányokat, akik körülbelül a mi korosztályunkba tartozva, elhaladva mellettünk egyre megbámulták Mancsot. Meg Jamest. És még Remusra is szemet vetettek.

-Jesszus... - motyogtam, alighogy leszédültem a Kóbor Grimbusz ingoványos fedélzetéről. Ezt nem ismételném meg mégegyszer.

A talpam nekiütközött Godric's Hollow kavicsos, földútjának... Én pedig nekiszédültem Mancsnak, aki éppen mögöttem lépett le. Ha ő nincs, szerintem eltanyálok, mint annak rendje és módja.

-Óvatosan. - vigyorgott le rám, mire éreztem, hogy elvörösödöm... A könyökömnél fogva egyenesbe állított, majd fél kézzel lesegítette a csomagjainkat.

-Utálom ezt a buszt. - motyogta James, aki még mindig felrepedt ajkát dédelgette, ami akkor repedt fel, mikor a második kanyar után lefejelte az ablak reteszét... Hát igen.

-Én mondtam, hogy hoppanáljunk. - jegyezte meg Remus, miközben a ládáinkat és csomagjainkat pálcája segítségével önálló mozgásra bírta.

-Viccelsz Holdsáp? És Beth? - ráncolta szemöldökét Mancs, miközben ráérősen zsebre dugta kezét. Sajnos még Godric's Hollowban is az az időjárás uralkodott, mint Londonban. Egy alapvetően párás, meleg, esős jellemzőkkel.

-Létezik páros hoppanálás is. - vágta rá zsebkendőjét szájához szorítva James. - Mindegy! Induljunk már, akarom látni anyámat. - szólt végül türelmetlenül és megindult.

-Euphemia olyan jószívű... Komolyan. Most, hogy Anyuék dolgoznak a Nagyiék pedig Amszterdamban vannak biztonságban... Vendégül lát engem és Remyt is. - mosolyogtam és fejemre húztam Mancs pulcsijának kapucniját, miközben Gaffie ketrecét hónom alá csaptam.

-Engem is befogadott. - szólt halkan, mellettem lépkedve Mancs. Óvatosan rápillantottam... Csendesen nézte bakancsa orrát... Nem kellett sokat gyalogolnunk és máris Jamiek házánál voltunk. És mielőtt Jam kopoghatott is volna, a szép, elegáns fehér ajtó magától kicsapódott és Euphemia jelent meg benne. Ragyogó mosollyal, köténnyel a derekán, felfogott konttyal és csillogó szemekkel.

-Fleamont! Megjött a csapatunk! - kiáltotta vidáman, majd lelkesen arrébb állt az ajtóból. - Gyertek Drágáim! James! - azzal elkapta egyszem fiát még a küszöbön és nagy csókokat nyomott James grimaszba torzult arcára. - Jó ég Drágám! Mennyit nőttél! Teljesen üres volt a ház nélkületek... - kuncogta, miközben kedvesen megborzolta Jamie kócos üstökét. James mormogott valamit, majd ládáját és seprűjét megragadva gyorsan beljebb igyekezett.

-Remus! Pedig megígérted, hogy nem nőssz egy centit sem! - hunyorgott tréfásan a bátyámra, aki csak zavart mosollyal megvonta a vállát. De Euphemia az ő arcát is megragadta és pár anyai csókot Rem homloka is kapott egy szoros ölelés kíséretében. - Pakoljatok le a nappaliban srácok! Aztán mossatok kezet és üljetek az asztalhoz és... Sirius! Te lókötő! - nevette el magát a nő, mikor Mancs mosolyogva lehajolt hozzá és nyomott egy puszit arcára.

Végignézhettem, ahogyan Mancs megpróbál gyorsan elsurranni, de Euphemia nevetve megragadta a kezét és szoros ölelésbe vonta. Mintha az igazi anyukája lenne... Mintha a vérszerinti fia lenne.

-Egyre-egyre jóképűbb leszel Siriusom... - mosolyogott keze közé fogva Sirius arcát, aki a nyílt dicséret hallatán halvány mosolyra húzta ajkait. - Egy kis ideig nem látlak titeket és ennyit nőttök? Fleamont... Ezekből a gyerekekből pillanatok alatt szemrevaló fiatalemberek fejlődnek! - kiabált hátra a válla felett, majd szélesen rámosolyogott Mancsra, miközben anyáskodva megsimította mindkét vállát. - Csináltam bolognait ebédre...

Mancs szeme felcsillant, majd egy gyors ölelés után már be is iramodott a házba... Én pedig végre felügyetlenkedtem a ládámat a lépcsőn és kicsit kifulladva, ugyanakkor vidáman pislogtam azokba a meleg, őzbarna tekintetbe... Jamesnek is ilyen íriszei voltak.

-Hadd segíts... Liz! - kerekedtek el az asszony szemei, mielőtt felemelte volna pálcáját. - Úristen! - tátotta el a száját, miközben elképedten végigmért. - Olyan gyönyörű vagy, kisangyalom! - azzal szorosan karjaiba zárt. Annyira őszinte volt a dicsérete, hogy abba még a szívem is beleremegett. Ahogyan az ölelésébe is. Olyan volt, mint egy pót-mama... Komolyan. - Drágám! Olyan... Szép vagy. - lelkendezett, miközben óvatosan eltolt magától, hogy megnézhessen magának. Én meg éreztem, hogy elönti arcomat a forróság. - Mint egy igazi hölgy. - mosolygott, majd újra megölelt. - Hihetetlen milyen gyorsan felnőttök... Hihetetlen.

-És Ells? - ráncolta homlokát Rem. Ebéd után pedig úgy döntöttünk, hogy végre kipakolunk. Csak hát... Volt egy apró bökkenő...

-Én alszom a kanapén. - jelentettem ki rögtön kuncogva. James is elvigyorodott...

-Vagy Beth alszik az én szobámba, mi pedig Jamesében. Amúgy is Ágasé majdnem a legnagyobb, elférünk ott. - jelentette ki hirtelen Mancs, majd halvány mosollyal hozzámfordult. - Apró, de a legkényelmesebb az biztos.

Éreztem, hogy elvörösödök már csupán a mosolyától... Az előzékenységétől...

És Mancsnak igaza is volt. A vendégszoba, amit minden bizonnyal megkapott tavaly, nem volt nagy. Volt benne egy kényelmes, puha ágy, egy íróasztal, két szekrény és tulajdonképpen ennyi. De az egészről sütött, hogy Sirius tanyája. A fal, meg úgy majdnem minden szabad, ragasztható felület tele volt poszterekkel. Leginkább mugli együttesek, vagy kviddics csapatok díszelegtek, de azért volt pár menő motor, és persze, fényképek is... Abból is sok.

Mosolyogva Mancs ágya alá toltam a ládámat és miközben kiengedtem Gaffiet az utazó kosarából, kinyitottam az íróasztal felett nyíló ablakot. És félrebillentett fejjel a kupis asztalra pislogtam. Tele volt, összegyűrt, átsatírozott pergamenekkel... Pár kiürült tinátás üvegcsével-pár telivel-. Végül elnyomtam egy ásítást és inkább eldőltem Mancs ágyán és miközben a plafont nézegettem és a lámpabúra nélküli, kis zsínorón lógó villanykörtét figyeltem, hallgattam a szomszédos szobából a hangokat. James röhögött... Bútorok tolódtak... Sirius káromkodott. A bátyám meg valamiről magyarázott közben. És elkezdődött a nyári szünet. 

Rám férne már a nyáriszünet, apropó! :) 

Délelőtt, volt egy kis krízis... Rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan vagyok, mint az engem körülvevő emberek... És hogy... Belefájdult a szívem kicsit, hogy nincs elég bátorságom követni őt, mindig... Mármint a szívemet. De elhatároztam ezen most dolgozni fogok... Mármint... Annyira félek mindig, hogy unalmasnak tartanak, vagy nme szeretnek az emberek... Annyira félek, hogy már képes vagyok inkább elhúzódni, mint egyáltalán teret adni magamnak... Kicsit olyan elnyomásos-féleség ez... Csak nem másokat, hanem magamat nyomom el és elég... Na. Folytogató dolog, mélyebben beleásni ebbe magamat, de bátor vagyok és ezentúl kész vagyok kiállni magamért, az igazságérzetemért és az elfogadásért és a szeretetért... Mert azt veszem észre, rajtam kívül ezekben senki sem hisz és belefáradtam, hogy mindenki olyan eltiprottan viselkedik körülöttem, mikor én tudom magamról, hogy ez engem totálisan beskatulyáz... Mármint... Nem az zavar, hogy nem olyanok mint én... Hogy nem gyönyörködnek nap-mint nap, az ég végtelenségében... Vagy hogy nem hatja meg őket a villamos csillogós padlója, vagy nem tudom... Csak... Úgy érzem a tapasztalataik alapján így beazonosítottak valami "álmodozó-bolond-szétszórt-mindegyis" szerepbe és közben... Közben más nem érdekli őket... Pedig én is tudok komoly lenni. Csak nem szeretek és nem szoktam. Pedig képes vagyok rá. De ahj... Attól még, hogy nem veszek sok mindent komolyan én... Én attól még szerethető vagyok, nem? Ugye? Attól még, hogy van valami szétszórtság bennem... Attól még... Hogy kíváncsi vagyok az emberekre... Nem kell semmibe venni, nem? Vagy de? Úgy érzem kicsit most eltévedtem és elvesztem, de amúgy jól vagyok... Persze. És ti? Ti hogy vagytok? Meséljetek, mert én lemeürltem. És fáj a torkom is szóval juppí!  :)

Bocsánat ezért a sok szövegért, csak most úgy kifakadt ez így belőlem... De érvényesüljetek ti is, írjatok nyugodtan ti is... Nektek is van most valami súly a lelketeken? Ti jöttök... És én eskü, most könnyebbnek érzem, hogy most kiönthettem ezt. Nem is merem újraolvasni, mert akkor biztosan már törlöm is az egészet. Meséljetek ti is, ha már folyton én mesélek itt nektek :)