Őszintén? Mikor az ember túl van egy durva heten... Ahol McGalagony brutális büntetőmunkáit kell végigülnie. James fárasztó kviddicsedzéseit túlélnie... Hupsz... Igen. Elszóltam magamat. De valóban ez a helyzet! Visszakerültem a kviddicscsapatba! Hát nem csodálatos?! Komolyan... Olyan hihetetlen, hogy mennyi időbe és erőbe ekerült, hogy Remus a fejét ingatva, büszke mosollyal belemenjen, hogy James ne parancsoljon le a pályáról, hogy Mancson ne ütközne ki a védő-szuperhősködés... És itt vagyunk. Hihetetlen, hogy megéltem még életemben ezt a hihetetlen fordulatot! - irónia - Szóval újabban kviddicsezéshez is visszatértem. Szóval a tanuláson kívül elég kemény hetem volt így is. Arról nem is beszélve, hogy új barátaim lettek. Firenze, Goron és Ronan. Az egész úgy történt, hogy Hagridot kísértem el, hogy megetessük együtt a hipogriffeket, mikor egy egész kentaurcsapatba futottunk. Éppen tanácskoztak valami csillagos dologról(Ha valaki nm emlékezne, pont az Asztronómia nem ment soha) és három fiatal kentaur-csikó hozzánk csapódott. A komoly, okos Goron, a nyitott, száraz természetű Ronan és Firenze, akivel nagyon jóban lettem. Eleinte ő is zárkózott volt, aztán olyan jól szót értettünk, hogy meghívott egy éjszakai lovaglásra. Persze a testvérei annyira nem nézték jó szemmel, de Hagrid meglepetésére, velük is a sétánk végére egész jól kijöttem. Rub szerint egyetlen diákkal sem álltak szóba eddig és vele is csak kötekedni szoktak. Szóval elképeztő szerencsés és kivételes lehetek, hogy engem nem akartak a nyílaikkal szétszurkodni... Sőt! Firenze még meg is engedte, hogy kipróbálja az övét. Ronan meg szívesen felvágott a tudományával. Lelőtt egy ártatlan feketerigót. De azért ügyes volt, ez tény...

Szóval összegezve, kimerítő hetem volt. Akárcsak a srácoknak is. Mancs háromszor verekedett... James óránként kétszer keveredett vitába Lilyvel... Remus-mindnyájunk nagy döbbenetére- pirulva kereste Marry McDonald társaságát, minden szabadidőnkben. Peter pedig... Ő pedig evett? Igen. Határozottan sokat evett.

Ezért is volt olyan felfoghatatlan, hogy mikor szombat, tizenegy körül nyújtózkodva, ásítozva szememet dörgölve felültem az ágyamban... Nos nem találtam senkit magamon kívül a szobában. Remus ágya rendezett volt, betakarva az ágytakaróval. Mancsé gyűrött volt, hanyagul széttúrva. A takarója összegyámbászott kupacán, pedig ott teregetődött a pizsamája. Jamesén látszott az igyekezett-rend, de annyira nem volt precíz és szép, mint Remu ágya... Peterében pedig nem szuszogott hétalvó társunk. Pedig Pet szombatonként délután négyig hortyogott kedve szerint. Mancs fél napig fetrengett, aztán a másik félben tépelődött, hogy felkelljen-e, vagy ne(álltalában utóbbi mellett döntött). Remus nyilván a szombatokat a könyvtárban töltötte, de tizenkettőig ő is bevackolódva a paplanjába lapozgatta az aktuális könyvét... James felkelt korán, aztán egy két órás futás, vagy repkedés után visszazuhant aludni... Szó, mi szó a tény ugyanaz. Mind a négyüknek az ágyukban kellett volna lenniük ilyenkor. Mi történt?

Gaffie egy koszos zoknival játszadozott a fürdőszoba ajtajában. Egyedül csak ő volt társaságom.

-Merre vannak a srácok? - pislogtam rá a vörös, nyomott pofájú-Peter szerint ronda- cicára, aki nyávogva arrébbgördült. Szóval nem tudja...

Nagyot sóhajtva körbe pislogtam. Nem volt kedvem otthagyni a puha, meleg vackomat. De valami nem volt rendben, a Tekergők pedig felszívódtak... Kelletlen sóhajjal belebújtam az esőre tekintettel előlhagyott gumicsizmámba és fogvacogva magamra tekerve a paplanomat elindultam kifelé. Olyan szomorú, hogy ilyen hideg van még reggel a toronyban... Pedig lassan már január közepe van... Január tizenkilenc... Szemöldökráncolva torpantam meg a folyosón. De bár ismerős volt a dátum, nem ugrott be semmi róla. Biztos azért jegyeztem meg, mert eddig lett kiirva a tegnap visszavitt könyvem... Akkor el is felejthetem. Mert ma száz százalék, hogy nincs semmi dolgom. Semmi tennivalóm... Semmi, semmi, ami megzavarhatná a nyugalmamat.

Göndör tincseim, durván kócosan terpeszkedtek mindenfelé... Mint aki az ősrobbanásból érkezett volna ide... Khm... Arcom pedig bár kialudt volt, durván elaludtam és tisztára párncsíkos és fáradt volt. De kit izgat? Mancs már így is talált magának egy új hugrabugos gerlét, akit kedvére fűzögethet. Nem igaz?

Ásítva és pislogva fogtam össze a meleget és biztonságot nyújtó paplant pizsamába bújtatott alakom körül és hullákat megszégyenítő pofázmánnyal és mozgással, lassított felvételben battyogtam a csigalépcső felé.

Merre lehetnek?

Benyitottam Kingsley, Benji és Frank szobájába, de legnagyobb döbbenetemre az a szoba is üresen árválkodott. Ellenben az ötödévésekével, ahol hat fiú pislogott rám rosszallóan, mikor a robbanóssnapszli-kör közepén bekopogtam hozzájuk.

Te jó ég! Mi történhetett? Ugye nem rabolták el őket? Hülye vagy Liz. Ki rabolna el hét fiút a saját szobájából? És engem miért ne vinne magával? Miből maradtam már ki megint?

Nem tudtam eldönteni, hogy most meg kéne rémülnöm, aggódnom kéne értük... Vagy szomorkodni kéne, hogy kihagytak valami buliból... Vagy egyszerűen dühösnek lennem, hogy nem szóltak semmiről... Vagy inkább csak megbotránkozzak, hogy milyen hülyeségben vannak már megint benne... De Remus sosincs benne semmiben. Csak a legexluzívabb projectekben... De akkor mi folyik itt mégis? Mi történik? Vagyis...

Inkább nem gondolkodtam tovább. Túl álmos voltam hozzá és nem akartam a kedvemet már a reggel elrontani. Túl szépet álmodtam Mancsról, hogy most elrontsam ezt a napot...

Így inkább ajkamat harapdálva, továblépkedtem. Le a lépcsőn. Aztán jobbra. És... És...

A klubhelyiség üres volt. Tényleg. Egy lélek sem tartózkodott ott... Ami meglehetősen furcsa volt. Még ha Roxmortsi hétvége is lenne-amiről nem tudok-, akkor is az alsósok itt tömörülnének... A klubbhelyiség pedig az a hely, ahol MINDIG van legalább egy ember. Hova tűnt mindenki?

Mikor már a kétségbeesés megkörnyékezhetett volna, halk susmus ütötte meg a fülemet én pedig gyanakodva pördültem az irányba és azt hittem, valóban gyökeret eresztek ott. Legalább lenne valami növény is itt... Egy élő fa... Egész menő lenne... Tényleg! Kéne kezdeményezni McGalagonynál, hogy nálunk is legyenek növénykék... Frank imádja őket, ahogy én is...

De eltértem a tárgytól!

A klubbhelyiség, egyik, eldugott sarkában... Négy, összetolt kanapé alkotta körben ott ücsörgött mindenki... Frank, Alice, Marry, Lena, Lily, Remus, Charlotte, Kings, Benji, Jamie, Pet, Leia is... Egyedül csak Mancs nem ült a kanapén. Ő az ablakban ücsörgött lábait kényelmesen rátámasztva a hozzá közelebb eső kanapé támlájára és lazán dohányozgatott.

Halkan, izgatottan suttogtak, összedugva fejüket, mint akik komoly terveket szőnek együtt... James vigyora... Remus eltökélt tekintete... Lily határozott mozdulatai... A szívem pedig fájdalmasan dobogott a gondolatra, hogy milyen könnyedén kihagytak ebből...

-Betty! Szép jóreggelt kiskegyének! - Mancs rikkantására, mindannyian elhallgattak és egymásra meresztgetve szemeiket kapkodták felém a tekintetüket. Mintha rajtakaptam volna valamin őket és most büntetésre fenném a fogamat. Pedig erről szó sem volt. Egyszerűen csak nem volt túl kellemes érzés figyelni a nonverbális kommunikációjukat, az összenézéseket, amikből nem értettem semmit...

-Mit csináltok? - a helyzet ellenére kedves mosollyal elindultam feléjük, mire Lily elsápadt, James rémülten pislogott rám, Remus pedig elkezdte hevesen rázni a fejét. Szóval még így sem akartak befogadni. Értem. Lefagyott a hatalmas, boldog mosolyom, helyette valami keserű, szájrándulás maradt csak és bánatomat palástolva végigfuttattam pillantásomat rajtuk. - Hát jó... Akkor jó szórakozást. - motyogtam alig hallhatóan, majd csüggedten elfordultam tőlük. Aztán megindultam a portrélyuk felé. Reggeli már nincs, de a konyhában csak van valami forrócsoki féle. Az majd csak visszahozza a jókedvemet.

Éreztem, hogy mindnyájan némán követik tekintetükkel, minden rezdülésemet. A gumicsizmám kínosan recsegett gumis hangján minden lépésemnél és ez a feszült csendet megbotránkoztatóan törte meg. Szemem sarkából láttam, ahogyan némán kommunikálnak egymással engem illetően. Mintha egy nem szívesen látott kislány lennék, akit nem szívesen hagynak egyedül... Végül Benji, megragadta Mancs, feje mellett pihentetett bakancsát és lelökte a fiú lábát a kanapéról. Sirius pedig végül csüggedten, lebiggyesztett szájakkal elnyomta a csikket és kipöccintve azt az ablakon feltápászkodott.

-Mademoiselle! Várjon egy kegyes percet! - lemondóan elhúzva a szájamat, vártam be Mancsot az üres folyosón és végül felpislogtam rá.

-Nem kell bébiszitterkedned. Biztos izgalmasabb amit ők csinálnak. Nem lesz semmi izgalmas és titokzatos a kakaózásomat illetően. Úgyhogy nem bánom, ha visszamész. Biztos nem szívesen hagyod ki a felnőttes értekezletet miattam, amibe én nem vagyok meghívva. De nem baj. Nem fáj. Megszoktam, hogy kicsi vagyok. Tényleg. Csak menj vissza a szuper-titkos szövetségbe és tervezgessetek tovább. Addig én majd elleszek valahogy... - lesütött tekintettel, lógó orral simogattammeg karját, majd már léptem volna el mellette, de igazából mi másra számítottam?

-Márpedig a kávézás ötlete jobban tetszik! Nem is ittam ma még kávét! - mielőtt feleszmélhettem volna, Mancs már könnyedén a vállára is kapott engem. Gumicsizmástul, hálóingestül, paplanba burkolózásostúl... Ha van ilyen szó... És mindenestül. Széles, erős, izmos vállára vetve, derekamat átkarolva alulról vidáman menetelni kezdett a folyosón, a konyha irányába és közben megpaskolta a paplanba burkolt combomat. Úgy nézhettem ki a vörös-fehér kockás takaróban, mint egy palacsinta. Én voltam a csokis-szósz. Mancs palacsintája. A gondolatra ösztönös mosolyra buktak ajkaim és álmodozva pislogtam lefelé...

-Mi ez a mosoly? - Mancs vidáman pislogott rám, én meg végül megvontam a vállamat.

-Én vagyok a palacsintád. - jelentettem ki halkan, mire felnevetett.

-A palacsintám? Miféle palacsintám?

-Csokis palacsinta vagyok. - jelentettem be és miköben én is felkuncogtam, éreztem, hogy forróság lepi el az arcomat... És a szívemet is.

-És miért csokis? - érdeklődött szórakozottan Mancs és közben befordult a konyha folyosójára.

-Mert az a kedvencem... És az a legjobb... - vontam vállat nevetve.

-Tehát csokis...

-Pontosan.

-Csokis-szószos... - Mancs hangja vidámságról és szórakozottságról árulkodott.

-Nem. Csak csokis. - javítottam ki rögvest vidáman. Most nem bántam, hogy gondoskodóan kezel. Jó érzés volt Mancs figyelme... A rám irányuló mosolya... Hogy tudtam őt szórakoztatni...

-Értem. És ez a csokis palacsinta édes?

-Ühüm. Mert csokis. - vigyorodtam el, mire Mancs pedig egyszerűen felnevetett.

-Mindent értek...

-Megérkeztünk, kishölgy! - teljesen kimaradt, hogy miképpen jutottunk egyenesen a konyhába... Mancs pedig egyszerűen lepakolt a griffendélesek asztalának másához.

A manók fele már ránk se hederített... Megszokták a folyton betévedő Tekergőket. De egy seregnyi, azért így is elénk igyekezett... Hajlongva pislogtak ránk és kérdezgették, hogy mit szeretnénk. Zavarba voltam a nagy igyekezetüktől, de Mancs gyorsan lerendezte a dolgot.

-Egy forrócsokoládét és egy fekete kávét kérünk. Kösz. - azzal levágta magát mellém és miközben szemforgatva elfogadta a csokiskekszes tálat, hozzámfordult. - Ne haragudj a többiekre.

-Nem haragszom. - jelentettem ki egész szájamat teletömve és nagyban habzsolva a finom kekszet. - Jellemzően szeretnek kihagyni, de nem baj. Tényleg! Már megszoktam! - mentegetőztem és kekszevésre hivatkozva be is fogtam a csőrömet.

-Biztos? - Mancs látva, mekkora élvezettel rágcsálok, végül ő is elfogadott egy süteményt és azt eszegetve pislogott rám ezüstjeivel.

-Ühüm. - biztosítottam, meglapogatva a kezét, majd felcsillanó szemmel pislogtam az elém kerülő, gözölgő bögrére. - Köszönöm Apróság! - Mancs és a házimanó szeme is kétszeresére tágult döbbenetükben, majd utóbbi összerezzenve, egy csúnya pillantással arrébb döcögött.

-Mi az? - pislogtam Mancsra, aki hitetlen vigyorral meredt rám. Rá se hederített a kávéját szolgáló manócskára.

-A házimanóknak nem szokás köszöngetni és...

-Ne fussuk le ezt a kört sokadjára. - tanácsoltam rögvest, majd nagyot cuppantva belekostoltam a forró italba. - Hmmm... Ez isteni!

Mancs is belekortyolt a fekete, sűrű, cukrozatlan italába és megengedett egy elismerő bólintást a manónép részére.

-Megkóstolhatom? Hátha javult a véleményem. - Mancs felnevetett. Ugatósan, majd átnyújtotta a kávéját és rákönyökölve az asztalra csak pislogott rám.

§Sirius§

Figyelni Bethet... Ahogyan édesen belekóstol a kávéba, majd elkerekedett szemekkel, egyre lebiggyedő ajkakkal, összeránduló arccal reagálja le a keserűséget... Olyan gyönyörű volt. A kócos tincseivel, a reggeltől álmos arcával... De még így is mosolygott. És... És olyan édes volt. Ahogyan a paplanjába burkolózva, sárga gumicsizmás lábait lógatva-amik mellesleg soha nem is értek le a földre, mert gyakolratilag, harmadéves kora óta nem nyúlt egy scentit se- ücsörgött itt mellettem. Nem is kellett más. Hatalmas faszkalap voltam mindig is vele és mindig önző voltam, mikor kényem és kedvem szerint lesmároltam... De bár nem mentegetőzhetek, ezt a csajszit képtelenség nem imádni... Olyan mint a napsugár... Vagy inkább maga a napraforgó. Csodaszép, kápráztató és egyszerűen csak szeretnivaló. Olyan ember, akire csak ránéznek és mindenki szebben látja az életét...

Betty mindig is olyan volt mint az otthonom. Mint a családom. Jelképesen. Sosem volt igazi otthonom. Anyáméknál csak szenvedtem. Az nem otthon, ahova csak kín visszatérni. Ágasék befogadtak... De hiába volt a világon a legjobb dolog tartozni Mr. és Mrs. Potterhez, a házukban élni... James melletti vendégszobát megkapni sajátnak... És hiába volt mézes érzés arra kellni, hogy Euphemia elhúzza a függönyöket és lehív reggelizni... Hogy megölel. Olyan igazi anyáskodva, amit az enyémtől sosem kaptam meg... Mégis bennem volt mindig, hogy James bár bátyjának fogadott, nekik is van saját életük... Amibe végülis bepofátlankodtam. Sosem mondták volna és szerintem sosem gondoltak erre, de nem akartam a terhükre lenni. Olyan aranyszívűek voltak, de nem engedhettem meg nekik, hogy az én sebeimmel is törődjenek a sajátjukon kívül... Család... Na az meg végképp nem volt soha. Apám és Anyám csak a látszattal törődtek. Talán Regulus és Andromeda voltak egyedül csak az érzőek, de velük is mitörtént? Medát kitagadták(ismerős mi?), Reg meg... Reg meg csendben és gyáván szenvedett... Melyik a jobb? Hát ez az. Családom, szóval vérbeli már nem volt, de a tudat... Az igazság, hogy a barátaim mind felérték a vérszerinti rokonságot. James, Remus, Peter... Mintha tulajdon öcséim lettek volna. Ha úgy nézzük Jamesszel voltunk az idióta, fejetlen ikrek... Remus volt az irónikus, nagytatás bátyánk... Pet meg az utánunk kocogó és loholó öcsike.

Anyám... Remélem, egyszer azért rájössz, hogy mennyivel jobb a szeretet, mint a külcsíny... Ha látnád, mennyit kapok a "vérfarkastól", a "vérárulótól", a "félvér, kviblitől" és az "elvarázsolt...-nem is írom le, milyen otromba szavakkal illette Bettyt... Aki soha az életben nem ártott neki semmivel... Vagy az is lehet, azt vette zokon, hogy rámosolygott egyszer a peronon... Ki tudja... Az ádáz banya már mindenre is találna okot-...

De Beth olyan volt... Aki mellett tényleg úgy éreztem magamat, mint aki otthon van. Megnyugtatott és a szelíd, lágy törődése-amivel gyakran nem is volt tisztában- konkrétan magához bilincselt. Elképzelhetetlennek tűnt nélküle bármi. Ő volt az aki ítéletek nélkül viselt el engem mindenféle formában. Aki akkor sem hátrált el tőlem, miután kegyetlenkedtem, zokogtam, üvöltöttem... Pedig nem érdemeltem meg. Annyiszor bántottam őt is. Minden tisztelet nélkül lesmároltam párszor... De még így is mellettem maradt. Így is elűzte a kétségeimet... Egyben tartotta a szétesni vágyó világomat, nem engedett soha megzuhanni és annyi idő után is, annyi nehéz, fájdalmas szenvedés után is úgy tudott ölelni, mint soha senki...

Beth nem volt tökéletes. Korántsem. De az én világomba olyan tökéleteséggel passzolt bele, amilyenre nem is gondolhatott volna. Annyiszor kaptam rajta, ahogyan kelletlenül, keserűen méregeti magát a tükörben... Hogy az alakját grimaszolja, a magasságát... Hogy könnyes szemekkel próbálja egyenesre fésülni rakoncátlan tincseit. Pedig gyönyörű volt mindig. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne baszakodjon a baromságokkal, szarja le mások véleményét, mert ő leggyönyörűbb az egész világon... De nem tehettem. Mert megijesztettem volna és valószínűleg rájött volna, hogy az egész világomat jelenti. Ez pedig durván csöpögősen hangzott. De olyan nekem, mint kutyának a csont. Vagy a tulajdon gazdája. Akit vakon követ, akire gondolkodás nélkül hallgat, akiért az életét is eldobná, akit olyan elvakultan szeret, amire ember nem is képes... Akitől a dicséretet várja... Akihez hozzábújna minden szabad percében... Aki... Akit minden feltétel nélkül imád. Beth örült minden apróságnak és mindent és mindenkit értékelt. Mindenkivel törődött. De a mosolya mögött annyi minden lakozhatott. Néha, mikor nem csillogott úgy a szeme, szinte látni lehetett a gyermeteg öröm palástolta viszontagságokat. Belefájdult a szívem abba, ahogyan hagyta, hogy bánjanak vele... Ahogyan magát volt képes ostorozni... Ahogyan szerette másokat, annyira, mint saját magát soha. Párszor sírt éjszaka. Amióta hozzánk került. Hallgatni, ahogyan tehetetlenül zokog a párnájába. Igyekezve elfojtani hangját. És nem tehettem semmit. Ha odamegyek letagadja... És mosolyog. És hogy miért sírt? Könnyű, de egyben nehéz is. Annyi embert hallgatott és értett meg. Annyi ember fájdalmát próbálta ápolni... Annyira igyekezett, hogy senki, ne szenvedjen hiányt a mosolyban, hogy észrevehetetlenül, gyakran a saját jókedvét adta oda másoknak... És nem érezte ennek a súlyát, mert természetesnek tartotta az önfeláldozását... Az alázatosságát. Sose volt ő az első helyen. Mindig másokat helyezett előtérbe...

Most is... Ki az, aki mosollyal fogadja az elutasítást? Saját barátai hesegették el, ő pedig csak bánatosan mosolygott. Nem kiabállt. Nem rántott pálcát. Mégcsak egy szót sem szólt. Csak tűrt. Beth! Miért vagy ilyen jó ember?!

Mellesleg... Egyem a drága szívét... Ki az, aki elfelejti a saját születésnapját?! De most komolyan! Az egy dolog, hogy a srácokkal elrejtettük a reggel érkező baglyok csomagjait és leveleit... Hogy Regulusszal és a többi külsős arccal "finoman" közöltük, hogy hagyják ezen a napon békén... Azért na! Hogy megy ki az ember fejéből élete legmeghatározóbb dátuma?! Komolyan Beth... Azt hittem elkapom és addig csókolgatom, míg bírom szusszal. Csak ő képes ilyesmire... Felfoghatatlan... Érthetetlen... Na majd első sorból akarom látni a képét az esti bulin... Amit csakis neki rendezünk. Hatalmas lesz. Már látom magam előtt, ahogy leesik neki a tantusz. Természetesen az én ötletem volt ez is... Meg Ágasé... És talán Holdsápé... És talán Marlene gondolata is... És lehet, hogy Alicenak is eszébe jutott... Na! De akkor is az én elmémben született meg először!

-Hogy vagy képes ezt meginni? - csak néztem Betty elkámpicsorodott vonásait, lebiggyedt, csókért kiáltó cseresznyeszín ajkait... És azokat a hatalmas... Hatalmas nagy, csillogó, aranyló, barnákat... Jézusom... Hogy lehet valaki ilyen... Ilyen... - Olyan mintha... Mintha... - Beth szeplős, pisze orrát megdörzsölve kereste, fintorogva a szavakat, majd keseredetten kijelentette. - Keserű! Ez egy igazi méreg Mancs! Ezt nem szabadna innod! Rossz kedved lesz tőle!

-Dehogy lesz! - nevettem fel és hogy bebizonyítsam Beth kétkedő tekintete alatt lehajtottam a maradékot. Jó volt látni a tündér megbotránkozott tekintetét.

-Blah. Te nem vagy normális! - kacagta el magát végül. Szemeit lehunyva, hatalmas mosollyal engedte szabadjára jóízű, csilingelő nevetését. Fejét hátrabillentette és csak kacagott. Imádom.

Fensőbbséges kifejezéssel az arcomon a bögréjéért nyúltam és utánozva tettét beleszürcsöltem a forrócsokoládéjába. Jó. Ez annyira nem vészes mint a kakaó. Ez csak olvasztott csokoládé. Tele cukorral. Jézusom. Szinte lebénult a gyomrom ettől a pár kortytól. Ennyi a napi, átlagos cukorbevitelem Bébi! Hogy vagy képes ennyit meginni ebből?!

Fintorom valószínűleg kiült arcomra, mert Beth méghangosabban kezdett nevetni. Ez annyira ő volt. Ahogyan potyogó könnyekkel, kipirult arccal, rázkódva, nevető szájjal, lehunyt szemekkel borult a vállamra.

-Ez meg miacsuda? - akartam, hogy tovább nevessen. Hogy ne hagyja abba. Hogy csak ilyen felszabadult és vidám legyen, így folytattam. - Tudod ez micsoda? Ezzel embert lehetne ölni! Egy korty az angyalok világából hozott, kétes, cukros italból és vége az életnek. Hogy vagy képes ebből legyűrni egy egész bögrényit? Ennél még a tömény cukor is jobb! Érzem, hogy bénul tőle az agyam! - kiáltottam fel drámaian a fejemhez kapva és elmosolyodva néztem le a rám dőlő, nevető lányra. Olyan szép így is... A kérdés az: hogyan nem?

-Valóban Black? - kacagta Beth. - És a kávéddal mit kezdjek? Olyan keserű, hogy kezdem érteni, miért olyan savanyúak mindig a felnőttek! Beleiszol és az életkedved a nullára csökken. És még álmosít is. Mire jó, egyáltalán?

-Álmosít?! - a mosoly az arcomra fagyott és éreztem hogy elsápadok. - Parancsolsz?

-Álmosít. - visszhangozta fülig érő szájjal.

-Na ide figyeljen kishölgy! - ráztam meg mutatóujjamat és közben azon kattogott az agyam, mi legyen a következő lépés... Szimplán dögönyözzem agyon... Vaaaagy... Hahj... Mi lenne, ha egyszerűen lesmárolnám? Szerintem lassan függő vagyok már... Annyira csábítóak azok az apró, mézédes, lédus ajkak. Mint a legfinomabb füge. Vagy barack... Vagy tudom is én!

-Figyelek! - Beth vidám hangja újra kizökkentett... Azok a csillogó szemecskék... Az a mosolygós ajak. Komolyan. Meghalok. Vagy ez már a menyország...

-A kávét nem sértegetheti, mert különben... - be se fejeztem, csak el akartam kapni derekánál fogva, de Beth gyorsabb volt. Kacagva legurult a padról, majd feltápászkodva, paplanját helyén hagyva elkezdett iszkolni előlem. Figyelve a csapongó, kusza loknikat... A gumicsizmából kibukkanó lábacskákat... Vigyorogva indultam utána. Amíg én léptem egyet, ő négyet hagyott maga mögött. Csak egy fokkal kellett volna gyorsítanom és könnyű szerrel beelőzőm, de komoly taktikák vannak... Mint például a kifárasztás.

A házimanók közül páran érdeklődve figyelték a fogócskánkat, mások azonban ránk se hederítettek, csak szigorúan dolgoztak az ebéden.

A kék hálóing kölcsönzött az én kis Lupinomnak valami egyszerű bájosságot. Volt benne valami ártatlan, szelíd, mégis tekintetet vonzó, figyelmetfelkeltő a darabban. Kicsit régimódinak tűnt buggyos ujjaival és enyhén fodros végével, de ahogy körbe lengte Beth apró, törékeny testét... Nagyot kellett nyelnem és sürgősen elterelni gondolataimat, mert ha nem teszek úgy megeshet, hogy a konyha közepén esek neki... Baszki.

Betty kacagva pillantgatott hátra vállai fölött. Volt valami gyönyör abban ahogyan hullámzó, tekergő, ugráló tincseit arréb söpörve hátranevetett rám...

Fél óra múlva vidáman léptünk ki a konyhából. Beth még mindig pihegett a sok futástól és csiklandozástól, de már újra be volt bugyolálva a szuper-ennivaló paplanjába. Mint egy kisbaba.

-És most? - pislogott rám szempillái mögül bájosan, mire széles mosolyra húztam szájamat. Direkt nem a félmosolyra. Beth nem érdemel félmosolyt. Azt csak futó kalandok csábítására használom. Ő nem kaland... De nem is futó! Ő ha lehet örökké maradhatna mellettem.

-Most? - karoltam magamhoz apró termetét. Majdnem egy mérete lehetne egy házimanóval... - Keressük a bajt, Bébi! - kacsintottam, mire arcát pír öntötte el. Olyan édesen nézett ki vele. Bárcsak gyakrabban zavarba hozhatnám... Imádom zavarba hozni.

Majd elindultunk. Méreteihez képest hatalmas tenyerem épphogy elfért keskeny édi-bédi vállán, így egyszerűen terelgettem magam mellett.

-Hm... Nézzük... Merre lehet a baj... - morfondíroztam hangosan és feltűnően körbekémleltem, mintha effektíve személyről lenne szó... - Jót csevegtünk tegnap. - tettem hozzá, mire Beth újra felnevetett. Szerintem a nevetése lesz az új kedvenc hangom a világon. Aztán jön az éneke, a beszéde, a gügyögése és a suttogása is...

-Már hiányolom! - tettem hozzá fennhangon, Beth pedig újra felkacagott. Akartam valami még nevetségesebbett hozzáfűzni a mondandómhoz, de ekkor éles hang csendült fel az aulában.

-Mr. Black! Ms. Lupin! Maguk miben mesterkednek? - Minnie gyanakodva, összepréselt ajkakkal vonult felénk. Beth kezem alatt óvatosan összerezzent, majd suttogva, de mosolyogva megjegyezte:

-Mancs? Szerintem megtaláltuk. - most rajtam volt a vigyorgás sora, de válaszolnom kellett Minnie szigorú kérdésére. Csak őszintén.

Minnie tekintélyesen, megrovóan megállt előttünk. Csak fél fejjel voltam magasabb nála, Beth viszont a tanárnőnek is csak a derekáig ért fel majdhogynem.

-Black! Válaszoljon! - meredt rám szikrázó szemekkel.

-Őszintén? Keressük a bajt engedelmével, mélyen tisztelt, ó méltóságos, ő profeszorasszonysága! - hajoltam meg aprón, majd Beth halk kuncogása végett hozzátettem. - Csodásan fest az új tallárjában asszonyom! Igazán megfiatalodik tőle!

McGalagony összepréselt ajkakkal a vállamba suhintott, de nem tudta elrejteni halvány mosolyát. Egyedül csak miattunk tudott mosolyogni. Ami azért nagy szó! Büszkék is vagyunk rá Ágassal!

-Olyan bolond Mr. Black, hogy az már nekem kellemetlen. - rótt meg, majd tekintete levándorolt Bethre. - Mi van magán Lupin? - vonta fel a szemöldökét.

-Pizsama tanárnő. - sütötte le alázatosan tekintetét Betty, de ajka szélére mosoly biggyedt. Minnie arcán az imádott döbbenet suhant át. Szerintem sose fogja megszokni, hogy színes társaságunk mindig fog újat mutatni neki... Már meg se próbált az általános hülyeségeink miatt pontokat levonni... Lemondóan feljebb tolta orrán szemüvegét, majd fusztrált pillantást vetett rám. - Black! Kösse meg a nyakkendőjét, gombolkozzon be, nem vagyok a meztelen mellkasára kíváncsi! Tűrje be az ingét és csináljon valamit a hajával!

-Mi baja a hajammal? - hördültem fel ösztönösen, Beth pedig újra felkuncogott.

McGalagony hűvös, mimért biccentéssel sarkon fordult, majd lobogó tallárral elsuhant. Valamerre. A lényeg, hogy kilőtt és el is tűnt a szemünk elől.

-Na jó! Ideje visszaemnni a toronyba. - jelentette ki kis idő múlva Beth.

-Ne! - vágtam rá túl gyorsan, mire bezsebeltem egy értetlen pillantást. Jó ég... Azért nem szervezkedhetek most, mert azt a feladatot kaptam, hogy lekössem őt... Nem szó szerint, bár... TAPMANCS! - Eszembe jutott, hogy nem megy az SVK! - kamuztam rögtön, ami eszembe jutott.

-Melyik része? - lágyult el Beth mosolya, mire éreztem, hogy megdobban a szívem. Mennyire törődik, jóisten! Mondjuk ehhez az ártatlansághoz is kell tehetség, hogy elhiggye ezt a nagy blöfföt nekem. Hah. Egyik legjobb vagyok benne!

-A párbajozós és régen idéztem patrónust is! - ragadtam meg a kezét és kezdtem a könyvtár felé húzni.

-Maaancs...Előbb fel kéne öltöznöm... - sóhajtott végül fel, mire vigyorogva megtorpantam.

-Miért... Szerintem jó vagy így is.

Beth hangosan felnevetett és játékosan meglökte a karomat.




Boldog szülinapot a mi Bethünknek... Bennem ma ez tartotta a lelket. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én teljesen le vagyok harcolva. Holnap félévzárás... És istenem... Minden elismerésem azoknak, akik bírják ezt az iramot... És rettentően szorítok minden felvételizőnek! Tudom ám, hogy milyen nagy hajrá ez az egész, de kitartást srácok-lányok! Menni fog!

Úgy szeretnék több-oldalas bátorítást írni nektek ide, vagy valami szokásos hülyeséget hablatyolni, amitől remélem jobb-kedvre derül mindenki... De az a helyzet, hogy teljesen hulla vagyok. Félelmetesen. De holnap péntek. És ez éltessen titeket! :) <3

CSÓK-CSÓK MINDEN DRÁGA, IDETÉVEDT LÉLEKNEK. MINDEN EMBER GYÖNYÖRŰ! ❤