-Nem érted Potter?! Szállj le rólam! - csendben, sóhajtva figyeltem a klubhelyiség közepén huzakodó párost. Mióta vége lett a szünetnek, minden visszatért a régi kerékvágásba... És Lily és James újonnan mindenen összekaptak. De átlagosan James közeledése okozta a balhékat... Mint azt megszokhattuk...

-Ugyan Galambom! - James nyájas vigyorral kitárt karokkal akarta magához húzni a vörös, legjobb barátnőmet, akinek nem csak tincsei, de most arca is a rózsa árnyalatában virított.

-Azt... Mondtam... Hogy... Hagyj békén! - üvöltött az arcába én pedig mosolyomat palástolva lapoztam az Alice Csodaországban... Mondtam már, hogy ez a kedvenc-kedvencem?

-Nem hallom jól Szépségem! - vigyorgott James, majd pimaszul előrehajolt és puszit csent Lily arcára, mire újonnan elsült a bomba. És legeslegjobb, pótolhatatlan, barátnőm újra kiabálni kezdett. Ilyenkor tényleg rémisztően nézett ki...

-Mi a szitu Pöttöm-Lizzie? - A kanapé besüppedt mellettem és Benji vigyorával találtam szembe magamat, mikor jobbra billentettem fejemet.

-Őszintén? - mosolyodtam el és becsuktam az olvasmányomat és törökülésbe húztam lábaimat. Remy pulcsijai még mindig iszonyúan befutóak voltak a hideg ellen... Mégha neki annyira nem is tetszett, hogy kifosztom a ruhatárát olykor-olykor...

-Csak úgy lehet, nem?

-Jól vagyok... De hosszú napom volt. - vontam vállat a kézfejemre omló pulcsiujjat igazgatva, ami alól alig látszottak elő ujjaim... - És te? Hogy van a nagy Benjamin Smith így estefelé?

Benji felnevetett, majd színpadiasan ásított egyet és teátrális mozdulattal szét tárta karjait.

-Fáradtan. Sok volt mára az emberekből. - vigyorgott majd vállamra döntötte a fejét.

-Hogyhogy?

-Én vagyok mindenki lelkiszemetese és görcsösen akarom, hogy mindenki boldog legyen, ellazult és elégedett körülöttem... De olyan nehéz! - húzta el száját, mire finom mosollyal megfogtam kezét és megszorítva azt belemosolyogtam a szemébe.

-Ne törd magad Benji! Szuper ember vagy és nincs az az ember, akit ne vidítanál fel pusztán csak mosolyoddal... De ne aggódj! Van ellenszerem a lelki kimerültség ellen. - Benji kérdő tekintete alatt pedig előhúztam a megmaradt fél tábla csokit. Az édesség megláttán, pedig hitetlenül felnevetett.

-Kezdem kapizsgálni, miből ered a Lupinok-szuperereje. - kacsintott és vidáman letört egy sort.

-Szupererő?

-Ez a kedves, önzetlen energia... A bátyád is tisztára ilyen. - csámcsogta jóízűen.

Már szólaltam volna meg, de ekkor, a legváratlanabb pillanatok, legváratlanabb pillanatában hirtelen valami rám zuhant... Vagyis valaki. A kanapé mögül érkező, hatalmas, fekete kutya ugyanis sokkal inkább volt "valaki", mint "valami". Nem is értettem pontosan mi van, de azt felfogtam, hogy a medveméretű, nagyra nőtt kölyök kutya, agyon akar nyomni a súlyával, így gyorsan arrébb húzódtam előle. De így sem úsztam meg szárazon... Főleg, hogy alighogy legördült rólam a hatalmas, farkát csóváló kuvasz kaptam egy nagy adag nyálat az arcomba, ahogyan nyelvét tízszer-ha nem többször- végighúzta az arcomon lelkesedésében.

-Nem is tudtam, hogy van kutyád! - vidult Benji, mikor Mancs lenyugodott végre és a másik oldalamon kiterülve(elfoglalva a kanapé másik, megmaradt részét) és fejét csillapodottan az ölembe hajtotta.

-Én sem. - csóváltam meg a fejemet somolyogva és ösztönösen cirógatni kezdtem a fekete, bundás pofázmányt, mire Sirius elégedetten kinyújtóztatta tappancsait és felvakkantott.

-Mi a neve?

-Tapmancs. Igaz? - Mancs pedig válaszul óvatosan megrágcsálta a kezemet. Valóban úgy viselkedett mint egy hatalmas kölyök... Bár emberként is inkább egy nagyra nőtt gyereknek lehetett volna nevezni, mint érett férfiúnak...

-Lupin! - a mosolyom akkor fagyott oda, mikor Dorcas tökéletes, figyelmet követelő és magabiztosságot sugárzó alakja feltűnt előttünk.

-Szia Dorcas! - robotiasan simogattam Sirius bársonyos, mégis hosszú és kusza szörméjét és közben lesütöttem a tekintetemet. Nem mertem Dorcas feketéibe pillantani. A végén újra talál bennem valamit... Karácsony óta megúsztam, de őszintén? Már félek tőle...

Mancs, hatalmas, szürke kiskutyatekintete felemelkedett és mintha összeszeszűkült szemekkel vizslatott volna. De így kutyaként, igazán nehezemre esett a mimikája kiolvasása. Lehet érezte, mennyire megfeszülök... Vagy fogalmam sincs. De nem akartam, hogy ő is egy béna, félős, érzékeny kis izének tartson...

-Merre van Black? - támadott le rögtön. Vissza sem köszönt, csak türelmetlenül körbepislantott a klubbhelyiségben.

-Nem tudom... - hebegtem.

-Aha. És ezt higgyem is el Lupin? Folyton egymáson lógtok, mint a piócák. - sziszegte dühösen én meg összébbhúztam magamat. Tekintete jól üzente a Roxmortsban történt fenyegetését és ettől a tekintettől már megint minden jegesnek és zordnak tűnt.

-Ez nem igaz... - felesleges volt tagadnom, hiszen mindig igaza volt... Most is.

-Persze... És akkor még egyszer megkérdezem...

-Elhúznál végre? - Benji ugyanolyan tekintettel meredt Dorcas irányába, mint Tapmancs, aki morogva emelte fel fejét az ölemből...

-Kérésed parancs Smith! - Dorcas gúnyos mosollyal hátat fordított majd eltipegett.

-Vihar a paradicsomban? - Benjit nem rázta meg a csodálatos bronz-bőrű, szép arcú Dorcas(amilyen én sosem leszek), hanem nagyot ásítva visszadőlt a vállamra. - Mindjárt elalszom...

***

-Miért kerülöd Dorcast? - vetettem le magamat három nap múlva Mancs mellé.

Sirius felvont szemöldökkel felpillantott kávéjából és meredten pislogott rám, majd rákönyökölt az asztalra.

-Te pedig, miért félsz tőle? - hangja halk volt és karcos reggelhez mérten, mégis volt benne valami él.

-Én nem félek tőle. - tűrtem egy göndör tincset fülem mögé. Valóban szépítettem a dolgokat, de ki a fene tudja, mit tenne, ha beismerném neki... És ha egyáltalán elmondtam volna neki, hogy... Hogy nos... Pont Dorcas fenyegetett, pofozott fel és pont miatta tartottam vele azt a fájó távolságot...

-Na persze.

-De azt kérdeztem, hogy miért vétesz ellene?

-Nem mindegy? - szemeim aprón elkerekedtek, ahogyan Mancs villámló tekintetébe bámultam.

-Nem mindegy. - szorítottam össze ajkamat végül, újra összekapva magamat. - Egyfolytában rajtam keres téged.

-Rohadtul leszarom. - Mancs pedig kiitta kávéja utolsó cseppjét is és azzal a mozdulattal, ahogy lecsapta az asztalra a kiürült bögrét fel is pattant az asztaltól.

Némán elakadó lélegzettel emelkedtem fel én is a padról és Mancs után iramodtam, aki sebesen lépkedett kifelé az előcsarnokból. De míg ő lépett egyet, nekem legalább háromszor kellett felkapnom sarkamat. Túl magas volt hozzám képest és túl nagyok voltak a lábai, az enyémekhez képest.

-Neked mi bajod van? - szóltam rá erélyesebben. Sosem szóltam még így rá, de ő se beszélt velem eddig még így... - Dorcas a barátnőd Sirius Black!

Mancs azonban rám se hederített, helyette csak rágyújtott egy cigarettára és miközben füstölgött, persze, hogy nem lassított léptein...

-Ne mérgezd a tüdődet!

-Békén hagynál? - fordult hirtelen meg én pedig egyenesen belerohantam mellkasába.

-Nem. - jelentettem ki őszintén belebámulva szürkéibe. - Mi bajod van velem?

Mancs sokáig meredt le rám... Tekintete elidőzött az arcomon rátévedt a hideg szél által felborzolt tincseimre, ajkaimra siklott pillantása, szeplős orromat is kellően felmérte és mikor visszatalált barnáimba akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája feltűnően liftezett egyet.

-Te komolyan ennyire vak vagy? - mordult fel, mire a döbbenettől visszahőköltem. Tessék? Mivan? Most utál. Igaz?

-T-tessék?

-Hányszor mondjam még el... - Kezdte fenyegetően halkan, sötét szemekkel és közelebb hajolt. - Hogy nem vagyok szerelmes Dorcasba?

Bűnösnek éreztem magamat, mert szívem gonoszul megdobbant erre. Szégyelltem magamat miatta...

-De attól még szeretheted. - motyogtam bizonytalanul.

Sirius csak olyan "komolyan?!", kételkedő-szemöldökfelvonásban részesített, majd lemondóan megforgatta a szemét.

-És ha nem?

-De a barátnőd... - hebegtem.

-Tudod egy párkapcsolat néha nem a szeretetről szól Beth. Ez a felnőttek világa. - elnyílt ajkakkal meredtem fel rá, majd remegve ökölbe szorítottam a kezemet.

-Ti sem vagytok még felnőttek. És én sem vagyok kicsi!

-Ahogy gondolod Drága...

Meredten pislogtam el rá, majd éreztem, hogy arcom elvörösödik a dühtől.

-Mondd csak... Mikor fogtok végre komolyan venni?

Mancs ártatlan mosolyát látva, érezve, hogy mennyire jól szórakozik megint rajtam... Szó nélkül most én voltam az aki fájó szívvel elléptem mellette és míg ő tovább dohányozva nézegette az olvadásnak indult birtokot én megszaporázva lépteimet, vissza iparkodtam a kastély felé. Nyomorultul éreztem magamat. Hogy lehet úgy járni valakivel, hogy nem szereted... Hogy ölelsz, csókolsz valakit, hogy nincsenek a gyomrodban pillangók? Hát ha ezt jelenti a felnőttlét, én nem kérek belőle! Nem ám! Leszek gyerek örökké... És inkább nem érdekel, hogy nincs tekintélyem, vagy komolyanvehető oldalam az emberek előtt, minthogy... Minthogy rideg, szívtelen felnőtt legyek. Én most megfogadom itt, hogy...

-Lupin! Lupin! Állj már meg! Beszélni akarok veled! - Narcissa Black olyan erősen ragadta meg a karomat és rántott vissza a kiürült folyosón, hogy majdnem hátraszédültem hirtelenjében. Majd másodszor is, de akkor a meglepettségtől. Mit szeretne tőlem egy ilyen előkelő, aranyvérű nő?

-Tessék?

Narcissa komolyan beszélt. Nem tréfált. Valamiről tényleg beszélni akart velem. Nem volt ott Bellatrix, vagy Malfoy... Ez nem egy tréfa volt.

-Te vagy az egyetlen... Akinek van még szíve körülöttem! - fakadt ki hirtelen a szőke lány és majdhogynem elképzelhetetlen módon mindig kifejezéstelen arca, most merő kétségbeesést tükrözött, szürke, ezüstös tekintetébe pedig könnyek buggyantak.

-Cissy? - Bellatrixtól hallott becenevét ízlelgetve óvatosan és kicsit ügyetlenkedve átkaroltam.

-Segítened kell... A szüleim... Elegyeztek Malfoyjal! - tört ki belőle és legnagyobb döbbenetemre zokogva omlott a akarjaimba.

Hihetetlennek tűnt a mindig higgadt, elegáns, unott, érzelmetlen, kifejezéstelen, büszke Narcissa Blacket így látni. Ilyen összetörten... Darabjaira hullva. Az meg még hihetetlenebb volt, hogy az én karjaimba omlott hirtelen. Így majdhogynem a semmiből.

-Jó képet kellett vágnom hozzá, mindenki azt hiszi repdesek a boldogságtól, de én nem akarom! Malfoy egy szörnyeteg és sosem fog szeretni. Sose szeretne úgy ahogyan én azt várnám... Ő nem az a férfi, akire vágyom. Nem fog megölelni, nem fog... Nem fog romantikus éttermekbe vinni... Teát hozni... Ő nem az akinek neki szánt az élet... Mégis hozzá kell mennem, mert egyedül csak mellette lehet élhető jövőm, mert nő vagyok! - zokogta tíz perccel később. Meg se lepődtem, hogy ismeri a konyhát és annak bejáratát, mégse képzeltem volna soha el, hogy a mardekárosok fenhéjjázó népsége "lealacsonyodna" a házimanókhoz. De mégis ott ültünk a hugrabugosok asztalánál és Cissy még meg is köszönte a forró citromfű teát az egyik manónak...

Narcissából csak ömlöttek a szavak, a sok idő óta bent tartott sérelmek, fájdalmak, elnyomott érzelmek. Csak beszélt és beszélt. Szemei folyton könnyesek voltak és remegve bújt bele a karjaimba. Mint egy eltévedt kismacska. Borzalmas érzés volt, így látni egy olyan kiegyensúlyozott boszorkányt mint ő... De ő úgy tűnt nagynak tart. Elég érettnek, hogy nekem kiönthesse szívét. És bár tanácsot nem tudtam adni, úgy tűnt már csupán a hallgatásommal segítek.

-Kérlek Lupin! Ezt nem mondhatod el senkinek! Bárki megtudja, nekem annyi. Bellatrix kicsinálna! - Ragadta meg könyörögve a kezemet.

-Nyugodj meg Cissy, senkinek nem mondom el. Becsületszavamra! - mosolyogtam rá bátorítóan, majd kedvesen hozzátettem. - De a "Lizzie"-t jobban szeretem.

***

-Mit csinálunk? - susogtam izgatottan James és Sirius magas alakja mellett eltörpülve a sötétben.

-Sh! - James nevetését elfojtva kapta szája elé mutatóujját lepisszegve engem és újra a térkép felé hajolt.

-Tapmancs... Itt a festék?

Mancs mellettem megemelte a fekete-festékes vödröt és Jamie válla felett belelesett a térképbe.

-Imádom, hogy ilyet tudunk alkotni.

-A zsenialitásunkat képezi. - Röhögött halkan Ágas, majd halkan folytatta. - Frics lent van valami Brownnal, meg Lockharttal a pincéknél... Mrs. Norris McGalagony irodája előtt ácsorog egy ideje, szerintem bealudt. Itt az idő. Ez a tiéd Maszat! - nyomott a kezembe egy nagy adag trágyagránátot. - Visszaszámolok háromtól... Lerohanjuk az irodát, trágyagránát. Tapmancs te pedig lemázolod a szabályokat, én pedig visszaszerzem az elkobzott tüzijátékainkat. Mehet?

Manccsal egyszerre bólintottunk James pedig csillogó szemekkel némán felmutatta három ujját. Rövidesen már csak kettőt nyitott ki és mikor az utolsót is becsukta, szinkronban mozdultunk és mint sötétben lopakodó árnyak, James egy néma pálcaintéssel kicsapta Friccs irodájának ajtaját és mind a hárman bevonultunk a para helyiségbe. Tekintetem egy pillanatra elidőzött a falon lévő bilincseken, majd rápislogtam Mancsra, aki féloldalas vigyorral arcán elszánt mozdulatokkal húzta a fekete csíkokat a szabályokkal telivésett fal-oldalba. "LESZARJUK"

Végre most engem is magukkal hoztak a srácok egyik éjszakai akciójukra. Remus sosem jött, ő mindig tartózodott prefektussága miatt... Meg aztán most a gyengélkedőn feküszkélt a telihold miatt. De azt a leírhatatlan adrenalint, azt az élvezetet amit a tilosbanjárás okozott... Láttam Jamie arcán az áhítatot, Mancsén az összetéveszthetetlen lázadással járó lázat... Az enyémre nem is tudom mi lehetett írva, de őszintén... Szerettem néha szabályt szegni, úgy is túlsokan stresszeltek miattuk...

-Megvagyunk! - Jamie diadalittasan kiemelte a tűzijátékokat és előhalászta a zsebéből a varázspálcáját. Kiszórt pár bűbájt, amikről fogalmam sem volt, de alighogy Mancs is befejezte a feliratot és mind a hárman kiléptünk a teremből én még gyorsan behajigáltam a trágyagránátokat és gyorsan becsuktam az ajtót utánuk, nehogy Friccs a folyosón eszméljen rá.

-Tapmancs... Amúgy hova lett a Nagyanyád?

-Megölte Voldemort karácsonykor. Ez volt az ajándékom... Teljesült a kívánság! - Tapmancs fel sem nézett úgy firkálta a bajszát a bekötött szemű festményasszonynak.

Való igaz. Black professzor asszony nem tűnt fel a szünet után. Helyét ideiglenesen McGalagony helyettesítette...

Én némán festettem a színes csíkokat a Nagyterem ajtajára, és bár gondolataimba voltam feledkezve, azért figyeltem a beszélgetésükre.

-Viccelsz haver?

-Nem. Teljesen komoly vagyok Ágas. Voldemortnak nem tetszett, hogy a vén nyanya jobban tudná a dolgot mint ő és annyi. Én is csak Meda-tól hallottam, akinek Cissy mesélte el egy levelében. Titokban, persze. Tilos kommunikálniuk a kitagadotakkal. - forgatta meg a szemét Sirius.

-Ebből alighanem háború lesz, ha így folytatja. Sorban gyilkolja az embereket az a kígyó... - halkult el Jamie, oldalpillantást vetve felém.

-Ez nem is kérdés Ágas, de politika csak zsémbessé tesz. Úgyhogy csak ne gondolkozz, mert megárt!

Kénytelen voltam felnevetni, Jamie hitetlenkedő és sértett arcán, mire Mancs rámkapta a tekintetét.

-Mi olyan vicces Lupin kisasszony? - döntötte oldalra a fejét vigyorogva.

-Ugyan semmi Mr. Black! - kuncogtam. Megint minden a réginek tűnt... Ebben a pillanatban, ahogyan a sötétben csillogó szürkéi játékosan pislákoltak az enyémek felé... Ahogyan az a mosoly nekem lett küldve.

-Semmi Mademoiselle?

-Semmi Monsieur. - Sirius ugatásszerű, halk hahotával ellökte magát a megfestett bajszos, kalapos, középkori hölgytől és a sötétben felém haladt.

-Semmi?

-Hm-hm. - csóváltam meg behúzott nyakkal a fejemet és hangosan kacagtam fel, mikor a derekamnál fogva magához vont és kedvesen csikizni kezdett.

-Srácok! Frics erre tart! - egész éjszaka rohantunk a rühes gondnok elől, aki sorra fedezte fel a kifestett falakat, Mancs "kedves" üzeneteit, graffitijjeit, a kifestett páncélokat és a viccessé komponált, egyébként unalmas portrékat. Egyre jobban lovalta bele magát, de hármasunk gyorsabb volt...

***

-Sosem leszünk kész vele... - nyögtem fel és hátradőltem a kanapén Mancs mellkasának.

Siriust már rég nem izgatta a közös beadandónk megírása, helyette csak némán a háttámlára döntött fejjel nézegette a plafont. Hogy mit látott rajta? Fogalmam sincs, de úgy tűnt neki volt jobb ötlete a felesleges mágiatöri beadandó megcsinálása helyett... A plafon bámulása...

-Mancs?

-Ahogy mondod... - bólogatott, majd hirtelen semmi előzmény nélkül belebámult a szemembe és a legváratlanabb pillanatban bejelentette: - Szakítottam Dorcasszal.

-Tessék?

-Tegnap. Végre már... Szerinted ki lehet a következő hölgyemény? - torkomban gombóc keletkezett és nagyot nyelve pislogtam fel rá.

-Sirius... Miért jó, hogy mindig váltogatod a barátnőidet? Nem akarsz egyet választani és vele fél évig kihúzni?

-Miért jó? - húzta mosolyra tökéletes ajkait, majd a hanyagul szeme elé hulló tincseit kisöpörte onnan és vállat vont. - Semmiért. De így biztos nem maradok magányos.

-De nem vagy magányos! Itt vagyunk neked mi, a Tekergők. - ráncoltam a szemöldökömet, mire felnevetett.

-Te könnyen beszélsz Beth... Van egy védelmező bátyád, egy igazi balhés Ágasod, aki azonnal ugrik bármi van... Te egy nyitott szívű lány vagy, közvetlen, barátságos. De én... Én csak egy Black vagyok, akit kitagadtak, megvetettek... Senkim sincs már rajtatok kívül és hidd el nincs olyan ember aki azért közeledne felém, mert ilyen vagyok... Egyedül csak a pénzem, meg a bájom érdekli a csajokat. És ez talán jól is van így. Bárkinek megnyílok, az ellök magától és nincs kedvem tovább szenvedni. Én elfogadtam, hogy mindenki bukik erre az arcra. - mutatott a sajátjára féloldalas mosolyra húzva száját. - A magabiztosságomra, de mondj egy embert, Beth, aki nem tántorodna el tőlem, mikor megtudná, hogy mennyire szar életem volt a Roxfort előtt... Hogy az egész családom utált, az anyám kínzott... Hogy tudok sírni is és hogy vannak érzéseim? Mondj egy embert, aki szeretne úgy ahogy vagyok, a tökéletesség mögött megbúvó ronccsal?

-Nem vagy roncs Mancs. - meredtem rá döbbenten, mire keserű mosoly volt a válasz.

-Honnan tudod?

-Onnan, hogy ismerlek Sirius Black! - szóltam rá erélyesebben, mire arca vonásai ellágyultak. - És én így is szeretlek.

-De nem úgy... Beth... Legjobb barátok vagyunk... - Mancs tekintete ritkán nyílt volt és őszinte... De szavai nem tetszettek. Főleg a szívemnek.

-És? Ez számít valamit?

-Dorcas megkérdezte, hogy ki fog szeretni engem, ha ő már nem... És igaza volt... Senki.

-Te egy egyetemes szamár vagy Black! - Sirius meglepetten vigyorodott el kifakadásomon. - Hogy ki fog szeretni téged? Mindenki! Legalábbis én biztosan... Meg Remu is... Jamie is... Szerintem a Alice-ék is tisztára bírnak... Frankot ki verte el sakkban, ha nem te? Olyan egy sügér vagy... - suhintottam meg a mellkasát nevetve.

Sirius szórakozottan felvonta a szemöldökét, majd addig fészkelődött csalafinta vigyorral, míg mejdhogynem az ölembe került...

-Mit csinálsz? - kuncogtam ügyködésén, majd halkan felkacagtam, mikor összegömbölyödve a fejét az ölembe nyomta, pizsamagatáyba bújtatott lábait pedig kikopott Guns'N'Roses-es pólója mellkasához ölelte. Határozottan hasonlított az egy hete ugyanígy elhelyezkedő kutyára. Bár most sokkal inkább kisfiúnak tűnt így.

-Simogass. - jelentette ki végül és lehunyva a szemét, kellemes mosolyra húzva ajkait éreztem, hogy kicsit befeszült tagjai teljesen elernyednek.

Elmosolyodva vezettem kezemet rá és némán, elmélyülten simítottam végig karján, hátán. Figyeltem minden rezdülését. Fekete tincseit is párszor rácsavartam ujjaimra, vagy végigsimítottam a selymes fürtökön.

-Imádlak... - mormogta, miközben csukott szemmel hátára fordult. Eleresztette lábait és kezeit hasán összekulcsolva húzta hatalmas mosolyra húzta. Remegő szívemet figyelmenkívül hagyva inkább arcát kezdtem cirógatni. Olyan volt mint egy nemes királyfi... Vegyítve a hirhedt rosszfiús imidzsel és egy igazi, kutyus-lélekkel... Egyszerre volt játékos és hűséges... De közben... Tökéletes szemöldöke, kiugró, arccsontja, fenséges vonásai... Mint egy igazi szobor-remekmű... Mint akit maga Merlin alkotott volna unalmában... Komolyan... Egy ilyen piszok jóképű srác ritkán esik az ember ölébe... És ki nem tudna beleszeretni? Pont ez az... Elkalandoztam. Túlságosan... Nem figyeltem. Hüvelykujjam pedig valami természetes ösztöntől vezérelve elkalandoztak Mancs, arcán. Sirius szürkéi pedig döbbenten, elkerekedve pattantak ki, míg én egyre sötétebb arcszínnel pislogtam a bűnös hüvelykujjamra, ami túlságosan kényelmesen pihengetett Sirius selymes, halványrózsaszín ajkain.

Sajátjaimat beharapva pislogtam Mancs döbbent, mégis ködös tekintetébe és éreztem a bennem felébredő kisördög émelyítő, feszítő kérlelését. Szívem nyugtalanul háromszorosan gyorsabban dobogott helyében, de nem tudtam parancsolni a késztetésnek. Akaratlanul megsimítottam újra Mancs ajkait. Puhák voltak, selymesek és folyamatosan nőtt a bűntudatom tetteimtől, de nem akartam elengedni.

Másik kezemmel óvatos, finom mozdulattal arébb söpörtem pár éjfekete, hullámos fürtöt a szeméből. Lámpalázasan visszasiklott tekintetem Mancs szemébe. De nem ellenkezett... Sőt...

Óvatosan fogta meg csuklómat és halk, reszelős hangon szólalt meg.

-Ha most szépen megkérlek... Megcsókolnál Beth?

Egy hang sem jött ki a torkomon, csak pislogtam le rá. A szám remegett, a szemeim szúrtak a bekkönnyesedéstől, szívem pedig döbbenetéből dobogni is elfelejtett. Sosem kért ilyenre senki... Sosem. És pont hogy Mancs kérje ezt tőlem...

Megrendülten az izgalomtól majdnem elszédülve hajoltam le és életemben először én kezdeményeztem csókot. Sirius ajkai puhák voltak és édesek. Alighogy összeért az enyémmel rögtön viszonozta a csókot. Kezeim arcán maradtak és óvatosan cirógattam puha ujjaimmal selymes bőrét, míg Mancs felemelkedve ujjaival a kontyomból kiszabadult fürtjeimet lassú mozdulattal fülem mögé tűrte és döbbenten tapasztaltam, megremegő ujjait a tarkómon... Legjobb barátok, igaz? Ő is élvezné?

-Tapmancs! - Lehunyt szemeim kipattantak Remus hangjára, de Mancs is hamar érzékelte a veszélyt és utoljára, óvatosan beleharapva felső ajkaimba, hihetetlen gyorsasággal felült és mikor én még mindig döbbenten, piros arccal pislogtam magam elé, ő már unottan lapozgatta a tankönyvet a kanapé másik végében... Mintha mi sem történt volna...

Remus pedig összeráncolt homlokkal állt meg előttünk. Gyanakodva pislogott rám, majd Mancsra tekintett. - Mi ez a nagy csend?

-Beth képtelen megjegyezni annak a szerencsétlen kobold nevét. - morogta rekedten, torokköszörülve Mancs és megmaszírozta tarkóját. Hogy tud ilyen jól színészkedni? Mintha mi sem történt volna.

-Elle? - meredt rám a bátyám. Ismert. Én meg brutálisan rossz színjátszó képességekkel voltam megváldva. - Miért ilyen piros az arcod?

-Öhm... - hebegve türtem a kiszabadult tincseket fülem mögé, majd félénk mosollyal lesütöttem a tekintetemet. - Kicsit dühös vagyok... Ma már nem fogunk elkészülni a beadandóval és...

-És holnap szombat van. - jegyezte meg szemforgatva Rem, majd összetekerte a pergamenjeinket és atyáskodva kijelentette. - Gyerünk! Mars aludni!

Összezavarodva, kászálódtam fel a kanapéról és zsongó fejjel indultam meg a fiúk hálókörlete felé.

-Te nem jössz Holdsáp?

-Prefektus vagyok, mennem kell járőrözni. - válaszolta Mancsnak fásultan Remu.

Már a folyosón kanyarogtam a szobánk felé, fülemben dobogó szívvel és kusza gondolataimat próbáltam rendbetenni, és teljesen elfeledkeztem Mancsról...

Mancs a derekamnál fogva kapott el és húzott vissza, mikor már be akartam nyitni a szobájukba... Vagyis a szobánkba.

Összezavarodottan pislogtam fel rá, de nem sokáig mert erősen magához húzott és nekitámaszkodott a folyosó vörös-aranycsillagos és kockás kárpitjának és ajkait erőteljesen az enyémeknek nyomta. Lábam alól kiszaladt a talaj az intenzitása miatt és csak arra volt erőm hogy belekapaszkodjak Mancs nyakába és lehunyjam a szememet. Hogy miért is tettük az egészet... Fogalmam sincs... De olyan volt Sirius szája, mint a legédesebb méz és még a tejcsokoládét is felülmúlta... Én meg csak sodródtam az édes hullámokkal. Ahogyan egyik kezével a derekamat karolta a másikkal pedig hátamat simogatta... Ahogyan ajkai tökéletesen ráilleszkedtek az enyémekre... És olyan csodálatos volt... Mint egy igazi tűzijáték. Ami elképeszt, megrészegít, de talán meg is ijeszt... De olyan fényes, olyan magával ragadó, hogy másra sem tud gondolni tőle az ember... 

Drágáim túléltük az első hetet! Ugye, hogy ugye? Már csak egy hét a félévzárásig, fél lábon is kibírjuk ezt a hajtást. Ugye? Ugye. Ez nem is kérdés. Menni fog én tudom. Mellesleg mindjárt január tizenkilenc... Ami azt jelenti, hogy Liz hivatalos szülinapja is lesz, szóval ennek örömére hozok egy régen várt meglepit... Mancs szemszögét. Hupsz. Nem tudok titkot tartani. Nem baj. Annyira mégse hatalmas titok ez :)... Szóval igen. 

Hogy vagytok? Meg se kérdezem. Biztosan fáradtan :( ... De fel a fejjel. A kedvemért! <3

Ahogyan javítottam ezt a fejezetet... Visszaolvasva rádöbbentem, hogy nos... Kicsit olyan semmi-extrára sikerült. Szerintem. Olyan lapos, semmis, felületes, szürke. Narcissa bánata is kaphatott volna nagyobb hangot... Vagy Dorcas és Mancs szakítását is lehet le kellett volna írnom részletesen... De ez most így alakult és csak remélem, hogy tetszett. Egy másik életben majd átírom, de olyan hulla vagyok-ahogy gondolom ti is:)-... És apropó visszaolvasás. Hihetetlen. Most így "visszalapoztam" az elsőhőz és-azon kívül, hogy égett a pofám olvasás közben- döbbenetes. Szinte nyomon lehetne követni azt a nyomi-fejlődést amit itt produkáltam. Ég és föld. Az első rész. Brrr. Mint egy vizes, penészes, kukázott kenyérhéjj... Ehhez képest a mostaniak hasonlítanak egy egész kellemes fehér, egészen ehető, pékségből frissen fizetett cipóra... Még mindig nem kalács, vagy valami finomság. De úgy tűnik fejlődünk. Ami azért elég hihetetlen. Már meg merjük rágni és talán még lenyelni a kapott végeredményt. És bár azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy magabiztos típus... Sőt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt öt évben mennyiszer mertem megdicsérni magamat... De... Nos... Szerintem. Fejlődök. És talán tényleg van értelme ennek az egész írógatós dolognak... Észrevehettétek-már ha van itt valaki, aki bele mert nézni pár másik sztorimba is-, hogy az utóbi időben ezen kívül majdhogynem egyet sem frissítettem. Hát. Ihlet miatt is, meg úgy eleve... Néha kicsit értelmetlennek tartom, hogy ff-eket írjak. Mármint én is imádom olvasni őket, de mikor valaki megkérdezi, hogy "na? És miről írsz?" akkor kényelmetlenül mosolygok és próbálok nem túl kínosan válaszolni. Szóval igen. De rájöttem, hogy ugyanakkor... Szeretek a Harry Potter világan alkotni. Hiszen itt már csak kétharmad munka van vele, mint egy egésszel. És így könnyebb olvasókat szerezni. Annyira köszönöm, hogy még mindig itt vagytok. És már el is felejtettem, hogy mit is akartam kihozni ebből a szövegelésből... Ja igen. 

Szóval bocsánat, a többi sztorimért. Azok is frissülni fognak, de most kicsit rákoncentráltam erre. (Már ha valakit érdekel az E. A. Életben, meg a Megváltozni-aminek mostanra a címén a fejét fogom, mert az alapötlettől teljesen eltértem és yup. Már senki sem változik meg, csak a cím fog XD-) És az lenne a kérdésem. Hogy még nagyon messze vagyunk... Nagyon-nagyon... Mint tőlem a nyugdíjj, szóval... Ha EGYSZER... Majd öt év múlva-vicceltem. Nem tudom, mennyi idő kell még hozzá- egyszer befejezem ezt... Legyen-e folytatása? Egy második sztori? Miről, vagy kiről szólhatna? Melyik időben? Mi lehetne maga a sztori-vonala? Nekem akadnak elképzeléseim, de ti is ötletelhettek, ha érdekel-egy picit is:P- ... Ha meg azt mondjátok, hogy "úristen. Folytatás?! Ennek? Nem elég egy rész? Kiugrom az ablakon", akkor értelemszerűen hanyagoljuk az ötletet. Najó. Nem is tudom, mit fárasztalak titeket, ha már én is eleve totálisan takarékra akartam ma magamat rakni, meg a bolondságaimat. :D 

NEM SZÖVEGELEK TÖBBET. Így is sok volt ma már. Najó... Még egy picit... Kicsit imádok beszélni, mégha ennek az írása közben nem is látom a reakciótokat, tökre jó elképzelni, hogy egyszer elolvassátok ezt is. És mindenki ott csücsül a saját képernyője előtt és aww. És ez mindenkihez eljuthat, ha nem un bele a locsogásomba. Ez... Olyan hihetetlen. Belegondolok és máris újra tele vagyok energiával, de le kell higgadnom. Blablablablabla... Jó. Tényleg abbahagyom. Még egy kérdés... Vagy kettő. Vagy egy sem, mert mind a hármat elfelejtettem. Ja igen. Biztos nem vagytok rá kíváncsiak, de tegnapelőtt éjszaka nem tudtam aludni és képzeljétek. Így a hajnali órákban, dalokat suttogva... Nagy elmélkedés közben, addig mocorogtam, hogy a földre kerültem. És rájöttem, hogy még mindig beférek az ágyam alá. Menő, mi? XD Najó. Mostmár tényleg elég lesz belőlem. Öt napig. Aztán paff. És jövök visszaaaaa. Szerintem megárt nekem, ha belelendülök a beszédbe. Meg hogyha huzamosabb ideig ülök a gép előtt... Nembaj. Attól még ma megnézek valami filmet. Ötletek? 

Tényleg elég volt. Mosmtár leállok mert lassan többet szövegelek az írói utószavamban, mint amennyit írtam a fejezetbe. Ez olyan... Tisztára magam előtt látom. Egyszer írni fogok egy könyvet-álmaimban hüpp xd- és mondjuk száz oldalas. És ebből negyven-negyven írói előszó és utószó. És maga a könyv csak húsz oldalas. A többit meg kimagyarázom majd. Ez mekkora poén lenne. Vagy nem. Mindegy. Most röhögök magamon. Nagyon. Annyira nagyon. Nem. Mégse nevetek. Annyira. Jó. Valakinek nevetnie kell ezen, és ha ti nem. Akkor majd én. Ennyi. Ójajj. Ez mennyire gáz, hogy hogy elvagyok itt magamban. Nem is kapok választ csak leírok mindent ami eszembe jut. Basszus. Elég volt. Állj. STOP. STop. oincigzmfxwmiyoofmy. Előbb még egyszer lefejelem a billentyúzetet. Vagyis nem. Csak lenyomok egy csomó értelmetlen betűt. Mert miért ne. oiney,,oinoxwoncupioiyopwop,wumxoizr Oké. Jézusom. Bocsánat, hogy kikészítettelek titeket ilyen késő éjjel. Ja. Mégcsak félnyolc van. Kinek mi XD. Najó. Most gyorsan kirakom ezt az egész hülyeséget és hozzá se merek érni a klaviatúrához. Cs-csak nem. Neeee. Ez valami betegség. Valami rángás. Nem bírom abbahagyni az írást. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááááááááááááááááá. lol. Najó tényleg leállok. (-Realizálom, hogy ezt már tízszer leírtam. És lassan eltelt húszperc. Vagy tíz.Ugyanaz.-) Van egy kis baj. Tényleg nem tudom abbahagyni. Csak olyan jó írni nektek. Tudva, hogy ez tényleg eljut mindenkihez. Ez a sok hülyeség... Khm. Khm. KHMKHM. Istenem. HOL VAN A KIKAPCS GOMB?! DE ELŐBB MÉG KIRAKOM EZT!!!!!!!!! ÉS A FILM? NEM. ELÉG VOLT. MONDOM... 

Kész. Megtettem. Aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaakaaaaaaaaroooooooooooooooook méééééééééééééééééééég ííííííííííííííííííííííííírniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii valamiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiit ideeeeeeeeeeeeeeeeeee. Ez már krízis helyzet. Holnap megyek az orvoshoz. Ehhez speciális kezelés kell. Najó. Rémisztő, hogy milyen bolond vagyok. Nembaj. Így szeratnek. Ahmmm. Vagyis remélem... I hope so. Khm. Jó. És most kezd kínossá válni a helyzet. Istenem. Inkább vissza sem olvasoooom ezt a sok csacskaságot. Már késő van. Ideje lefeküdni. Pov: még hajnali kettőkor is fent lesze... KHM. AKAROMMONDANI. Éhes vagyok. Lehet iszok egy kis kólát is. Ami biztosan jól fog jönni... Istenem. NEMLÁTOM A KEZEKEEEEET. -véletlenül azt írtam, hogy "nemlátomakezemet" lol. SZÓVAL NEM LÁTOM A KEZEMET. Jó. Irány a pchihiátria. Megbolondultam. Jobb később mint soha ;)

Tényleg. Már magamnak is fárasztó vagyok. És még én csodálkozom, hogy miért kérdezgeti folyton mindenki tőlem, hogy jól vagyok-e... Vagy hogy mit szívtam... Istenem. Ez valami krónikus betegség. Jó. Menni fog. Csak... Csak... Csak... Eleresztem a billentyűzetet. AINT NO MOUNTAIN HIGH ENOUGHT... AINT NO VALLEY LOW ENOUGHT... RÁTÁTTÁÁÁÁ. Jó. Bocsánat az agyfárasztásért. De amúgy ez egy csúcs dalocska. Szóval yup. Tényleg. Lenne igény ilyen dalos-válogatásra a sztorimhoz? Nem? Jó. Megcsinálom. Addig is végre itthagylak titeket. Hüp. Bele fogunk halni. Tudom. Mind. Najó. Függő lettem. A falról függő. Lefüggő. Függeszkedő... Lefelé leselkedő... Agyalágyultan vajtalan és bajtalan. És elég. Mostmár mindjárt verset is írok nektek. E-L-É-G-V-O-L-T. Tényleg. Ezt... Egy normális ember nem tenné ki. Dehát ki mondta, hogy normális vagyok? Szóval. IMÁDLAK TITEKET. MINDNYÁJATOKAAAAAT! 

És ha a buszos-srác is itt van(tuti hogy nincs, de hülye voltam és elfelejtettem rákacsintani és elkérni a telefonszámát, aztán ki tudja), aki tegnapelőtt rámmosolygott és mellém ült olvasni a hetes buszon... És még biccentett is leszállás előtt... Puszillak. Najó. Lassan jönnek a wattpad rendőrei értem. Tudjátok. Nálam van ilyen láthatatlan burok. És tudom, hogy az embereket mennyire bírja zavarni, egy ilyen kaotikus, nonszensz, vidám, kínosan sokat röhögő egyén mint én... Ezért a nap huszonnégy órájából mondjuk tizenegyet ebben töltök, hogy ne menjek az osztálytársaim, tanáraim és barátaim agyára, aztán néha leveszem és akkor puff. Semmi sem marad rendezetten. Ez van. Najó. Mindjárt átkattanok lelkizős-törődős pillanatomba, szóval ójajj. Gyorsan elköszönök. Mielőtt beüt a msodik robbanás :D PUSZIPUSZI MINDENKIRNEK.