-Ne maradj fent sokáig! - Nagyi még rámmosolygott egy utolsót, majd becsukta a vendégszoba ajtaját.

A kis szobácskában az éjjeliszekrényen égő kislámpa adott fényt, így meleg derengésbe vonta azt.

Az ágyon, kockás pizsamámban, törökülésben ücsörögve, teljesen kiengedett lobonccal nyújtottam Sirius levelét a lámpa felé, hogy sokadjára is újraolvashassam.

Nem hittem el, hogy ezt valóban ő írta… Ő sosem írt volna ilyet!

Jamesszel és Remusszal többet nem is beszéltünk a levélről, hanem helyette a nyári élményeinket meséltük el egymásnak, de engem nem hagyott nyugodni a dolog, így elkértem tőlük a levelet.

Lehet, hogy csak én vagyok túl jóhiszemű, de én görcsösen ragaszkodok abba, hogy nem Mancs írta ezt.

Mióta haza jöttem ezen töröm a fejemet. Még vacsora közben is ezen töprengtem pedig Nagyapa nagyon izgalmasat mesélt.

Az elméletem a következő: Tegyük fel, hogy Sirius annyira kihúzta a gyufut, vagy hogy hívják azt a mugli találmányt, hogy bezárták a szobájába… Vagy büntetésben van… És…

Kikerekedő szemekkel kaptam fel a fejemet és eltátottam a számat. Oh Morganám! Sirius Orion Black!

Legszívesebben belevertem volna a fejemet a falba, de erre nem volt időm! Most nem!

A levelet visszahajtogattam a borítékjába és kiugorva az ágyamból(Asszem az oldalamból valami elkezdett ennek hatására szivárogni…) a régi ruhásszekrényhez siettem.

Lehánytam az ágyamra a pizsamámat és magamra húztam valami kezembe akadó farmert és egy rövidujjút is magamra kapva a farzsebembe tömtem a borítékot.

A szívem a mellkasomból mintha a torkomba csúszott volna fel az izgalomtól.

Biztos voltam benne, hogy ettől az akciótól mindenkitől nagyon ki fogok kapni, de most nincs időm a fiúkat is részletesen beavatni a hirtelen kovácsolódott tervembe.

Biztos megorrolnának rám, ha elmondanám nekik a felelőtlen légből kapott ötletet.

-Mi van most? - Puszi álmosan bújt ki az ágyam alatt lévő párnájából és hatalmas gombeszemeit finoman összehúzva sandított fel rám.

-Majd elmesélek mindent! - Suttogtam és a kis kék hátizsákomat felkapva a földről mindenféle érdektelen tárggyal megtöltöttem. Került bele zseblámpa, ruha, pálca és még sorolhatnám, de nem fogom.

Lábujjhegyen futottam, vagyis futva sántikáltam(Valamiért a vádlim is most akart megfájdulni!) át a szoba egyik végéből a másikba és mikor minden lényeges dolgot bepakoltam elszántan vettem kezembe a zseblámpát és a kislámpát lekattintatva álltam a szobám ajtaja elé.

Fülemet a falapra tapasztva hallgatóztam, de semmi. Síri csend volt odakint.

A lámpát felkattintva és magam elé irányítva a sárga fénycsíkot nyitottam ki az ajtót, ami halkan megnyikordult, mikor lenyomva a kilincset kihajtottam.

Lemerevedve kapcsoltam ki a fém világítóeszközt és fülelltem a sötétbe. De mikor semmit nem hallottam, izgalomtól remegve spuriztam le az emeletről és lévén, hogy a lépcső recsegésére lehet, hogy felkelltek meg sem álltam a kandallóig.

-Potter-ház! - A sebtébe felmarkolt port a kandallóba dobtam és rögtön utána is ugrottam.

A táskámat szorosan a mellkasomhoz ölelve, lábaimat vigyázba csapva, fájdalmas grimasszal hunytam le szememet.

Este minden gyógyuló sebemet lekötöttem és elláttam, de éreztem, hogy az oldalamon lassan szakadozik fel a seb és a nedves dolog rögtön átitatni kezdte a fehér kötést. De a lábam se volt éppen jó passzban, mert valamiért úgy döntött, hogy sajogni akar fél kettőkor. Csodálatos! Hála Merlinnek a karommal nem volt semmi gond, csak annyi, hogy eléggé kényelmetlenül állt rajta a fehér pólya.

A szám elé kapva a kezemet, ezzel magamba folytva a halk sikkantást estem ki a kandallóból. Most nem volt ott Mancs, hogy elkapjon, így egyszerűen zuhantam Jamieék nappalijába.

Ziháló légvételekkel próbáltam összeszedni magamat és mikor már megnyugodtam még egy kicsit feküdtem a szőnyegen.

Az egész ház már sötétségbe borult. Egy villany sem égett és a csend is hatalmas volt.

De mit is vártam? Ki van fent ilyen korán?

Gyerünk Liz! Tekergő vagy! Csináltál már hatalmasabb hülyeséget is! - Azzal lassan felkászálódtam a padlóról és sietős, mégis halk léptekkel felsettenkedtem a lépcsőn.

Mázlimra James ajtaja nyitva volt, így azon is könnyűszerrel besurrantam. Igen ám, de miután sötét volt és kivételesen felhős volt az ég, emiatt a látási viszonyok eléggé rosszak voltak.

Hunyorogva próbáltam kisilabizálni, hogy körülbelül merre kéne mennem. Emlékeztem, hogy Ágas szekrényében láttam a kikandikáló köpeny szélét, de nem csak arra volt szükségem.

-Lily… Várj… - Összerezzenve kaptam a szívemhez a kezemet, mikor James hangosan horkantott fel álmában.

-Nem… - Remy pedig rögtön válaszolt neki álmában és egy nyikordulás jelezte, hogy valamelyikőjük a másik oldalára fordult.

Sietősen a Ágas szekrényéhez osontam és hangosan dobogó szívvel kinyitottam azt. Még jó, hogy nem nyikorgott!

A vállam mögött hátrasandítva tudomásul vettem, hogy mind a kettő takarókupac megszakítás nélkül, békésen emelkedik és süllyed.

Izgalomtól remegő kezekkel kezdtem vakon tapogatni a ruhák között.

Egy alkalommal valami pergamen fecni szerűség akadt ujjaim közé, olyan cakkos széllel. Hát rögtön kibányásztam és a zsebembe csúsztattam. Máskor pedig a Térképünk akadt kezembe. Elgondolkodtam, hogy magammal vigyem, de végül nem tettem… Már éppen keseredtem el, hogy nem fogom megtalálni, mikor a furcsa anyagú láthatatlanná tévő köpeny is beleakadt ujjaimba.

Levegő után kapva húztam ki egy nagy pulcsi alól és egy pillanatra lehunytam a szememet. És most?

De nem volt időm ezen sokáig gondolkozni, mert a bátyám alatt megnyikordult a kempingágy és a fekete sziluett nem kis döbbenetemre, nyögve ült fel ágyában.

-Van ott valaki? - Ásított halkan a bátyám, mire kapkodva magamra húztam a Láthatatlannátévő Köpenyt.

-Holdsáp? Te fent vagy? - Mikor Jamie álmos hangja is felcsendült a szobában tudtam, hogy ha most nem tűnök el innen az egész tervem megy a levesbe.

-Mintha… Az előbb a szekrényednél… - Kezdte álmosan Remy és a következő pillanatban halk kattanással felgyulladt a kislámpa James ágya fölött.

Nem hiszem el magamat! - Majdnem felnevettem kínomban és úgy hagytam el a szobájukat. Most komolyan kiraboltam Jamest? Áá! Ezt nem mondanánk rablásnak… Csak kölcsönvettem egy jobb cél érdekében a köpenyét… De azért hagyhattam volna valami cetlit magam után…

Ilyesfajta gondolatokkal nyitottam ki a bejárati ajtót és már léptem volna ki a házból, mikor fogamat szívva pillantottam le mezittelen lábamra. Komolyan?! Nem vettem cipőt?

Bocs Jamie, de akkor most ezt is kölcsönveszem… - Azzal a fiú tornacipőjéért nyúlva visszaléptem az előszobába. A bátyámét csak azért nem választottam, mert az jócskán nagyobb volt még Ágasénál is.

Így történt, hogy a láthatatlanná tévő köpennyel a táskámban, a gyanús levéllel és az abból kitépett cafattal a zsebembe torkomban dobogó szívvel igyekeztem Godric's Hollow éjszakai utcáin a falucska buszmegállója felé.

Mikor tudatosult bennem, hogy fél órát kell még várjak a következő járatra leroskadva a padra döbbenhettem rá, hogy milyen hülyésget követtem el eddig és mekkora hülyeségre készülök még…

Mert, hogy ha hiszem, hogy ha nem én most igenis Londonba készülök a Grimmauld Térre… Siriushoz…

Nagy tapsot Elizabeth Lupinnak, a felelőtlenek felelőtlenebbjének, aki most fejjel rohan a falnak, semmi B terv és C terv nélkül…

***

Csendben az esélyeimet latolgatva lépkedtem a hatalmas ház felé. Már a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében voltam, de így sem éreztem magamat biztonságban.

Magamban azt hajtogattam, hogy “Siriusért!”, de tulajdonképpen, ahogy csökkentek a méterek köztem és a ház között annál jobban kerített hatalmába a kétségbeesés és félelem.

A nap már javába fent volt és magamon és a hirtelen jött bátorságomon csodálkoztam a legjobban, hogy az egész éjszakát és a fél délelőttöt képes voltam átutazni és még mindig csupa energiával járok.

Ma már utaztam buszon és vonaton is rengeteget. És még aludni is sikerült!

Hatalmas hülye vagy Liz… Felelőtlen és… Merlinemre… Most igazi Griffendéles vagyok… Olyan merész és bátor, mint a fiúk! - Az utolsó gondolatra felcsillanó szemekkel szaporáztam meg lépteimet.

Sosem voltam olyan menő és bátor mint a Tekergők többi tagja és most tessék! Mégis én vagyok aki rengeteget utazott azért, hogy Walpurga és Orion Black házába, tulajdonképpen a halál kapujába sétáljon bele.

Izgatottsággal kavarodott félelemmel lépkedtem fel a lépcsőn és megtorpanva az ajtó előtt szemezgetni kezdtem az ezüstös kígyó kopogtatóval.

Nem volt kilincs, vagy kulcsjuk, hanem csak ez az összecsavarodott kígyó és egy kis ezüst lánc, ami minden bizonnyal a csengőnek szolgált. Hogyan tovább?

Egy kicsit szemeztem az ezüst kígyó kis smaragd szemeivel, majd nagy levegőt véve kettőt koppantottam vele.

Rögtön visszarejtettem a köpeny alá a kezemet és egyre felborzolódóbb idegekkel vártam.

Örökkévalóságnak tűnt, mikor az ajtó lassan teljesen kitárult.

Idegességemben az egyik göndör tincsemet kezdtem tekergetni és úgy figyeltem a házimanót, aki körülbelül az államig ért(Remélem, most már érthető, hogy mit értek a töpörödött magasságomat illetően…)... Hatalmas véreres szemeivel úgy pásztázott engem, mintha látna engem. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy átlát a köpenyen, de mikor értetlenül továbbfordult megnyugodtam. Ráncos arca és ősz hajszálai erősen arról árulkodtak, hogy nem éppen nagyon fiatal.

-Ki van ott? - Kérdezte végül reszelős és nem túl kedves hanglejtéssel.

Gyerünk Liz! Szedd össze magadat, vagy az öreg mindjárt darabokra átkoz!

Ilyedten léptem egyet hátra, mikor átlépte a küszöböt és tovább kémlelt.

Aztán a korlátban kellett megkapaszkodnom, ugyanis a lépcsőn megcsúszott a lábam és kis hijján hátra estem.

-Ki van ott? Ne szórakozz velem! - Mútatóujját felemelte és mikor megláttam, ahogyan valami furcsa por kezd kiszálni belőle cselekedtem.

Adrenalintól elködösült látással elengedtem a korlátot és egy nagy levegőt véve megcéloztam a bejáratot és elstartoltam. A vádlim és az oldalam egyszerre sajdult meg, de én ezt meg nem érezve meg sem álltam addig, míg be nem jutottam a házba. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy úgy sikerült elsurrannom a házimanó mellett, hogy az észre se vette.

A szívemre szorított tenyérrel és tekintetemet a házimanón tartva hátráltam.

-Ez durva volt… - Suttogtam alig hallhatóan, mikor a házimanó dühösen motyogva hagyma alakú orra alatt visszacsukta az ajtót és folyamatosan motyogva valamit trappolt el mellettem.

Mikor minden elcsendesedett és a lélegzetvételeimen kívül mást nem hallottam bátorkodtam megfordulni.

Ekkor pedig a levegő is bennem rekedt. A ház ugyanis sokkal kopotasabban nézett ki kívülről mint belülről… Olyan pompás hosszú folyosó került elém, hogy újra kellett gondolnom a véleményemet… A kígyókkal díszített tapéta, az aranyozott és díszes olajlámpák és a pompás portrék, az aranyozott keretekkel, csak úgy sütöttek a gazdagságtól. És miután vastag szürke szőnyeg fedte a padlót, emiatt attól sem kellett tartanom, hogy a lépéseim túl hangosak lennének.

El sem hittem, hogy bejutottam. Pedig ideje lett volna elhinnem, ugyanis nem állhattam még két napig a széles folyosó közepén.

Kis hijján még a számat is eltátottam, mikor a folyosó egyik oldalán lévő étkezőbe pillantottam be. Kész. Aranyvérű pompa… De mit is vártam?

Még visszapillantottam a folyosó elejeként szolgáló előszobába, majd sietősebbre vettem a lépteimet.

A folyosó első lépcső fokára lépve viszont borzongás futott végig rajtam és a szám elé szorítva a tenyeremet hátráltam vissza legalább öt lépést.

A falra felakasztott levágott házimanófejek üveges szemei ugyanis mind rám meredtek. Kinek van a házában ilyen?!

Mikor valahogy kezdetileg kihevertem a szörnyűséget szigorúan Jamie cipője orrát bámulva lépkedtem fel és mikor felértem az első emeletre vissza se pillantva pásztáztam körbe azt.

Nem voltam egyedül.

Ez akkor esett le mikor az az átkozott bagoly a frászt hozta rám a felhuhogásával. A gyönyörű teremtés, ezüst tollait felborzolva repült egy kört, majd visszarepült a gazdája karjára, aki egy méregzöld kanapén ülve olvasott.

Regulus…

A fiú tekintete túl komor volt és túlságosan máshogy viselkedett it mint a Roxfortban. Fehér ing és selyem mellény volt rajta a megszokott egyenruha helyett. Fekete haja szokatlanul hátra volt nyalva. Szemöldökét összehúzva lapozott egyet a könyvében, majd megnyalva kicserepesedett ajkait fájdalmasan lehunyta a szemét.

-Nem érdekel! -  Kis híján ugrottam egyet, majd riadt tekintettel járattam körbe a tekintetemet. Mellesleg Tapmancs kiáltása a lépcsővel szembeni ajtó mögül ért el.

Egy ideig toporogtam egy helyben, majd rá szánva magamat ahhoz az ajtóhoz sétáltam, ahonnan hangok szűrődtek ki.

-Érdekeljen fiam, mert igenis fontos.

Oda tapasztva a fülemet az ajtóhoz kezdtem hallgatózni. Pedig nem akartam. De Siriusért!

-Azt mondtam, hogy nem érdekel. Nem érdekel, hogy mi a véleményed. Oké?! Felfogtad?! - Hangos csattanással való felszisszenés követte Mancs mondatát. Megütötte. Csendben foházkodva hunytam le a szememet és kezemet ökölbe szorítva belemélyesztettem körmeimet a tenyerembe.

-Az anyád vagyok Sirius… Velem nem beszélhetsz így!

-Az Anyám?! - Sirius gunyorosan köpte a szavakat. - Az vagy?! Igazán? Ez nagyon hatalmas vicc volt, de már párszor elsütötted… - Újabb csattanás, mire már én szisszentem fel. - Mit akarsz még tőlem Anyám?! Megkínoztál, megvertél… És most is pofozgatsz! Nyögd már ki, hogy mi a fene van veled! Miért nem hagysz békén, mint az elmúlt tizenöt évben?! Miért nem hagyod, hogy éljem az életem?! Miért… - Sirius folytatta volna, de Walpurga belé folytotta a szót.

-Miért, Sirius? Miért? Azért mert rádöbbentettél, hogy mennyire el lettél rontva. Bezzeg Regulus! Regulus kisujja többet ér nálad! Regulus miatt nem kapunk leveleket a Roxfortból, mert ő tud rendesen viselkedni. Sokkal okosabb nálad. Műveltebb és értelmesebb! Látod Sirius? Ez a baj veled! Most is kit kell nevelnem? Téged. A helyett, hogy csendben meghúznád magadat a gyerekes csökevényességed miatt, itt ordítasz velem Fiam. Regulus most mit csinál? Tanul és olvas. Soha nem láttam a te kezedben még könyvet Sirius. Meg sem érdemled az elsőszülöttséget és az apád nevét… A családnevünket nem érdemled… Kész mocsok vagy… Milyen emberekkel barátkozol?! Csal nézz magadra Sirius! - Olyan szenvtelen hangsúllyal mondta mindezt, hogy nagy erőfeszítések kellettek, hogy könnyes szemmel elrohanjak innen. Ennek a nőnek a közeléből.

Csend. Néma csend. Csak a halk szipogás törte meg a csendet és hátrafordulva megpillantottam Reget, aki egyik kezével szemeit takarva, másikkal pedig a baglyot simogatva csendesen sírdogált.

Oda akartam menni. Oda akartam menni és már léptem is volna el, mikor eszembe jutott James és Remus szomorú, szinte már gyászló pillantása Siriust illetően. Be kell nekik bizonyítanom, hogy Mancs nem írt semmiféle levelet nekik és el is kell innen vinnem a barátunkat… Az más kérdés, hogy Reggel, aki ugyanolyan jó barátom, mit csináljak… Egyáltalán mit is akarok én csinálni?

-A barátaimat hagyd ki ebből… - Suttogta vészjosló hidegséggel Mancs, mire kiszakadtam a gondolataimból és visszatértem a valóságba. Merlinre Mancs! Ne feszítsd a húrt!

-A barátaidat? Azokat a híres barátaidat, akik még egy levélre se méltattak téged? - Kuncogott vérfagyasztóan Mrs. Black. Na álljunk meg egy pillanatra!

-Honnan gondolod, hogy nem írtak? - Kérdezett vissza rögtön a fiú.

-Szerinted nem szúrta volna ki, hogyha másmilyen bagoly is érkezett volna? De aranyos, hogy már bízni sem bízol bennem… Tehát… Azokat a barátaidat, akik még írni sem írnak neked és még a leveledet is figyelmenkívül hagyják? Ugyan már Sirius. Asszem ideje felnőnöd és belátnod, hogy rossz emberek vesznek körül. Akik csak a pénzedre hajtanak és ennyi. A többi nem érdekli őket. Ez a szomorú igazság!

-Hazudsz! - Sirius kétségbeesett kiáltása olyan szívbemarkolóan fájdalmas volt, hogy még a szívem is egy pillanatra elfelejtett dobogni.

-Igen? Nézd meg Regulust… Minden nap levelezik azzal az aranyvérű fiúval… - Walpurga folytatta volna, de Sirius olyan haraggal és gyűlölettel folytotta belé a szót, amilyenhez hasonlót még sosem hallottam tőle.

-Menjen a pokolba Regulus! Miben jobb nálam? Abban, hogy a hülye könyveit olvasgatja? Annyira el vagy telve a barátaitól, hogy csak röhögnék rajtad, meg a szánalmas apámon! Komolyan?! Egy lapra nem lehet venni a béna öcsémmel! Miben jobb nálam?! Kérdem én! Miben?! Abban, hogy olyan undorítóan nyálas, hogy még az egyik legjobb barátomat, aki mellesleg félvér… Még őt is az ujja köré csavarta?! Ebben?! Mert akkor csak gratulálni tudok! Mellesleg egy önző seggfej, aki csak…

-Crucio… - Visított fel Walpurga, mire Reg baglya felsüvített én pedig felsikítva ugrottam hátra az ajtóból, de senki se hallotta meg a reakciómat, mert a bagoly hangja mindent elnyomott.

Regulus pedig felpattanva pálcát rántott. Minden egyes tagja feltűnően remegett arca pedig hulla fehér volt, míg szemei vöröslöttek a sok dörzsöléstől és sós könnyektől.

A falig hátráltam és a félelemtől remegve lecsúsztam a drága tapéta mellett, majd halkan sírva öleltem át a lábaimat, miközen magamat próbáltam lenyugtatni. Ugyan már Liz! Nem lehetsz ilyen betoji és gyenge idegzetű!

-Nem bírlak elviselni Sirius! Hogy beszélhetsz így Regulusról?! Rólunk?! - Rikácsolta önkívületi állapotban Mrs. Black.

-Ti nem vagytok a családom! - Ordított fel Mancs, majd nyögve újra csendben maradt.

-Nem?! Ki nevelt fel?! Ki adott ételt a szájadba taknyos, szemtelen fiú?! De tudod mit?! Igazad van. Gyűlöllek Sirius… És takarodj a szemem elől! És figyelmeztetlek; hogyha elhagyod a házat, ki vagy tagadva a családból és ide vissza többet nem jössz! - Ahogy a nő befejezte az ajtó kivágódott és feleszmélni sem volt időm, de Sirius viharzott ki rajta.

Egy pillantást sem vetve a megkövült Regulusra kerülte ki őt és zihálva és hangosan trappolt fölfelé…

Akkor kaptam csak észbe, mikor Walpurga jelent meg a-Mint kiderült.- szalon ajtajában és pálcáját selyem ruhája zsebébe sülyesztve lenézően meredt Regulusra.

-Szedd össze magadat Regulus… Egy aranyvérű erős és érzelemmentes… - Vetette oda a sápadt fiúnak és a lefelé vezető lépcső felé vette az irányt. - Siriust pedig felejtsd el, végleg… - Azzal elindult lefele.

Ahogyan Sirius trappolása elhalt én úgy ugrottam fel ültömből és a szemeimet sebtiben megtörölve indultam el a felfelé vezető lépcsősor felé.

-Minden rendben lesz Reg… - Súgtam neki, majd felléptem az első lépcsőfokra.

Még pont elkaptam, amint tenyerébe temeti az arcát és visszaroskad a kanapéra.

Felosonva minden emeletre körülnéztem és végül megálltam a negyediken.

Ott a “Sirius” név táblával ellátott ajtó előtt megtorpanva egy kis ideig haboztam, majd végül bekopogtam.

-Ha jót akarsz magadnak Öcskös, akkor most elhúzol innen jó messze! - Morogta bentről Sirius, mire sóhajtva megráztam a fejemet és újra kopogtam.

-Azt mondtam, hogy húzz el a büdös… - Kezdte Sirius bentről, magy nagy hévvel feltépte az ajtót. - Ne szórakozz velem! - Azzal pedig be is csapta.

Nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset és mikor beléptem a szobába rögtön be is csuktam magam mögött az ajtót.

-Tűnj el Regulus. - Sirius az ablakban ülve dohányzott és felém se pillantva morogta oda nekem a szavakat.

Mit ne mondjak szívet dobogtató látvány volt, ahogyan mutató és középső ujja közé csippentve a cigaretta szálat néha megszívja azt és kifújja a füstöt és miközben őt figyeltem elmosolyodva ledobtam magamról a köpenyt és a táskát is.

Elmélázva pillantottam körbe Mancs birodalmában és a mosolyomból valami vigyor kunkorodott végül. Olyan tipikus Siriusos volt minden. A falon motoros magazinokból kivágott lapok és fényképek sorakoztak, amiken mind ismerős arcokkal vigyorog a kamerába. Ezek mellett minden vagy vörös vagy arany színben játszott. Nem tudtam nem elmosolyodni, hogy a zöld al azon részét, amelyet nem tudott elfedni képpel azt egyszerűen lefestette pirosra, amiről ordított, hogy mennyire nem precíz munka. Mellesleg hatalmas kupleráj uralkodott még itt. A baldachinos ágyában több volt a ruha, mint ágynemű… Ahogyan a porosodó zongorát is szemmel láthatóan a grifendéles zászló teregetésére használta. Olyan ügyesen takarta el a vörös anyaggal a hangszert, hogy először fel sem ismertem…

A szoba uralkodója pedig ott ült az ajtóval szemközti hatalmas ablakban, hátát az ablakkeretnek támasztva és az utcát kémlelve eregette a füstöt.

Fekete tincsei most ziláltan álltak és látszott, hogy Mancs csak sebtiben kapta őket össze a hajgumi segítségével. Bő fehér inget viselt és hozzá olyan elegáns fekete nadrágot. Olyan aranyvérűsen nézett ki, de az oroszlános zokni erősen árulkodott, hogy mégsem olyan Uraságosdi “Őméltósága”...

Hatalmas kő esett le a szívemről, ahogyan figyeltem unott grimaszát. Nem esett semmi baja… Épp és egészséges…

Ha lett volna önuralmam, akkor megvárom, hogy ő jöjjön rá; én vagyok a szobájában, nem Reg… De nem volt… Mert nem bírtam tovább várni a "drámai" felismerésre, hanem hagyva, az elmúlt óra borzalmas emlékei miatt felszínre törő könnyeimnek utat engedve megindultam felé.

-Mancs… - Súgtam halkan, majd karjaimba zártam Őt.

-Mi a… - Kezdte döbbenten, de belé fojtottam a szót.

-Maradj csendben te "csacsi"! - Kuncogtam és továbbra szorítottam magamhoz.

Először még ledermedve ült, majd végül lassan fellélegzett és karjait körém kulcsolva húzott az ölébe.

-Beth… - Suttogta és legnagyobb döbbenetemre a nyakamba szipogott. - Betty… - Éreztem, amint szemeiből lassan megerednek a könnyek és a forró cseppek pedig nyakamra estek.

Nem csodáltam. Sirius mindig is erős volt, sosem mutatott mást az eddig megszokott arcából, de valahogy mindig éreztem, hogy ő nem csak olyan… Nem egy hidegvérű, játékos, barátságos és néha bunkó fiú, hanem sokkal több is lakozik benne annál. Nem feltétlenül rossz dolog, hogy ki tudja mutatni az összetört oldalát…

Némán simogatni kezdtem a hátát és óvatos puszit nyomtam a feje búbjára, mire vállai egyre jobban rázkódni kezdtek.

-Mindenki utál engem… Meg csalódik… - Suttogta szaggatottan. - Mindenki jobb nálam… Olyan rossz ember vagyok… Nagyon rossz! - Egyre több könnycsepp cseppent a nyakamba, de engem most nem érdekelt…

-Sh… Nem vagy rossz ember Mancs… Te nagyon szeretnivaló fiúka vagy, aki nagyon humoros, vicces, kedves és aranyos. Nem vagy rossz Tapmancs… Nem! Ezt verd is ki a fejedből! Nem mindenki utál téged… Én például nem utállak! Sőt! Nagyon is szeretlek… Ugyan már! Meg aztán ki csalódna benned? Én? - Halk vonyítás féle hagyta el torkát és előre bukva belém kapaszkodva tovább sírt.

-Én aztán soha! Ott vannak a Tekergők Mancs! Az után, hogy valaki a te nevedben írt nekik egy nagyon ronda levelet, még azután is hittek benned… Drága, egyetlen Mancsom! - Öleltem még szorosabban magamhoz őt és a jól ismert melegség egyre jobban körülölelt.

-Tudod, hogy mennyi mindenben vagy csodálatos? Ne akarj példát, mert kapásból olyan sokat tudok, hogy abból folyót lehetne rekeszteni! - A várt hatás nem késett, ugyanis a fiú könnyeit nyelve halkan és röviden felnevetett.

-Jaj… Most annyira elítélhetsz… - Motyogta végül hüppögve és a fejét mégjobban a nyakhajlatomba fúrta. Forró lehelete perzselőn játszott a fedetlen bőrömön, míg utolsó mentsváraként, belém kapaszkodott. - Itt sírok, ezzel lerombolva benned a tökéletességemről alkotott képedet… Meg azt hiszed, hogy… - Folytatta volna, de én dühösen egyik tenyeremet a mellkasára csúsztatva, eltoltam magamtól.

-Ezt most fejezd be! - Szóltam rá.

Arcán halovány, gödröcskés mosoly jelent meg és kissé kisírt vöröskés szemei mellett összefutottak a mosolyráncok.

-Akkor még hisztizek neked egy kicsit! - Konyította le a száját, de már látszott rajta, hogy mindjárt kicsattan a boldogságtól.

-Gyere Mancs! Sírjunk egymás vállán! - Kuncogtam én is, majd újra köré fontam karjaim.

Hát igen... Bevallom, nagyon régóta terveztem ezt a fejezetet és végre megírni, kiírni magamból... Húha... Kicsit úgy megüresedtem... DE! Nem kell aggódni, vannak még remek ötleteim és a kövi az olyan fordulatot fog hozni Beth történetébe, hogy "ihaj-csuhaj"! :D
Remélem, még nem unjátok... És kitartást! Sok kitartást kívánok, mert már csak egy hét van a fél év-zárásig! Ezt már féllábon kibirjuk! Nem igaz?