Csend. Néma. Kínos. Csend.

És a nap. Január 19. A szülinapom. Hogy felejthették el?!

Már késő délután volt, így tél lévén, már a nap is kezdett lecsordogálni a horizonton. Vörös fényei bevilágítottak az egyetlen ablakon(a többi előtt elhúzták a függönyt).

Én pedig csendben meredtem magam elé és az agyam lehetséges válaszok után kattogott. Próbáltam lehetséges magyarázatokat kitalálni, hogy vajon miért nem jött le egy Tekergő sem hozzám, mert nem akartam elhinni, hogy elfelejtették. Márpedig minden bizonnyal így történt.

Csak öt ember nem felejtette el, hogy ma lettem tizenöt. Anyu, apu, nagyi, nagyapa és Hagrid. A nagyszüleim még a délelőtt folyamán egy levélben felköszöntöttek. Anyuéktól új könyveket kaptam, míg nagyiéktól (nagyira vallva) ruhákat és gyönyörű pennákat(ezt minden bizonnyal nagypapa választotta). Hagrid pedig egy csoki tortát is sütött nekem és kaptam még egy kézzel készített furulyát is.

Igazán jól esett, hogy ha a barátaim el is feledkeztek rólam, nekik eszükbe jutottam!

Karácsonykor még épp, hogy beugrottak hozzám a hógolyózás előtt és a lányok újévkor is benéztek hozzám, de a szünetben alig voltak nálam...

Aki sokszor megjelent nálam az Leia volt... Nem ugrik be, hogy kiről beszélek?

Igen lehet, hogy már feledésbe merült, de még a vonaton utazott velünk egy fülkében a nővérével és bár akkor az egész utat átaludta, így nem tudhattam meg többet, se róla, sem pedig a nővéréről aki a Griffendélbe került.

Nem is tudom, de körülbelül mikor a barátaim éppen lent hógolyóztak és hóembert építettek, ő vette a bátorságot és meglátogatott. Olyan aranyos kislány! Hozott nekem csokit és egy rajzot, amit ő készített. Nagyon kedves húzás volt ez tőle. Mint utólag kiderült, bevallotta, hogy én vagyok a példaképe és olyan szeretne lenni mint én. Hát én esküszöm, olyan kis tündér, hogy csak na!

Aztán egyre többször jött el hozzám. Hol egy mesekönyvvel, vagy a szünetre feladott tanulni valóval és párszor a fuvoláját is elhozta és játszott nekem. És ezt mind magától! Nem kértem rá, de ő a saját szabadidejét feláldozva járt hozzám és csupán a jelenlétével feldopta a napjaimat. Napi öt perc... Ez volt a minimum idő amit eltöltött nálam. De mégis... Nekem ez is olyan szinten számított!

Öt perc... Öt perc, amit ez az apró, hatalmas szívű kislány rám szánt a szabadidejéből. Öt perc. Háromszáz másodperc, amit neki sikerült. A barátaimnak viszont nem. Lehet, hogy túlreagálom, hiszen Leia hatalmas hős, hogy mindennap eljött hozzám, amit persze senkitől sem várhatnék el, de azért na! Legalább három naponta ha meglátogattak!

A barátaim mind eltávolodtak tőlem.

Három napja, hogy újra elkezdődött a tanítás, de én eszükbe sem jutottam!

Ki szerettem volna pattani az ágyból, hogy újra rohanhassak és repülhessek, mint egy fél hónapja. Le akartam dobni a fehér kötéseket, mind a kezemről, mind az oldalamról. Ki akartam futni a fullasztó gyengélkedőről. Újra zenélni akartam volna. Újra kviddicsezni. Bohóckodni a barátaimmal. Lejárni Aberforthoz a kocsmáros úrhoz beszélgetni. Csupán csak kiszabadulni ebből a börtönből! Hemperegni a hóban, futni a folyosón és lovagolni egy seprűn.

De ami a legrosszabb, hogy nem lehetett!

Madam Pomfrey szerint semmit sem gyógyult a sebem. Akárhányszor egy kicsit is megmozdultam fájdalom szúrt az egész testembe. És a tudat, hogy lehet, hogy sosem zenélhetek többé és sosem kviddicsezhetek többé felemésztett.

Tizenöt éves lettem, vagyis ekkora már múltam, amikor elegem lett.

-Elegem van. - Jelentettem ki, tudva, hogy senki sincs rajtam kívül a gyengélkedőn.

Dühösen fújtam egyet, majd ledobtam magamról a takarót. (Belefájdult a karom? Sebaj! Majd megszokom!)

A jobb karommal feltornásztam magam ülő helyzetbe, majd minden erőmet összeszedve felálltam.

(Fájt mindenem? Meglehet. Majdnem összestem? Kit érdekel?!)

Óvatosan kapaszkodtam az ágy támlájába, miközben a fájdalomtól remegő lábaimat figyeltem.

Gyerünk!

Nagyokat lélegezve, elengedtem az ágytámláját és bokámig érő hálóingemben átszédültem a gyengélkedő ajtajához.

A fájdalomtól könnyezve elmosolyodtam, majd lenyomva a kilincset nagy nehezen ki sántikáltam a gyógyszeres börtönömből és becsuktam magam mögött az ajtót. Ez az a mosoly volt, amikor tudod, hogy reménytelen a helyzet, te mégis felállsz és elhatározod magadat... 

-Gyerünk! - Biztattam magamat és a lábaimat.

Miközben a csupasz lábfejemre összpontosítottam, egyre nagyobb elhatározás söpört végig rajtam. Lemegyek vacsorázni! (Ne kérdezze senki, hogy miért vagyok ennyire meggondolatlan és kalandvágyó! De ugyan már! Griffendélbe kerültem, vagy mi!)

Elmosolyodtam és kizárva a lüktető fájdalmat, ami vasmarokként szorított, a torkomban dobogó szívemre összpontosítva bizonytalan léptekkel, kissé inogva és végig a fal mellett haladva-hogy legyen minek támaszkodni, ha le kell pihennem-megindultam.

Lehet, hogy meggondolatlanság volt egyedül, eléggé legyengülve és sebesülten nekiindulni a hatalmas Roxfortnak, de most komolyan?! Olyan jó lesz látni a képüket és talán végre egyszer Perselus Pitonnal is találkozhatok, ha eddig egyszer sem jött el hozzám, most én látogatom meg őt!

Igazából, a fájdalmaim közt, akaratlanul is felnevettem gondolatban. Ennyire abszurd helyzetet sem álmodtam volna magamnak soha.

A titkos alagutakat használtam, hiszen azok gyorsabban a célomhoz vezetnek.

Bevallom, hogy rengetegszer meg kellett állnom, furcsán szúró és sajgó oldalam miatt, meg hát nem is tudom miért, de valahogy a lábaim is fájtak pedig azokkal semmi baj nem történt... No comment.

Elvesztve az időérzékem lépkedtem titkos átjáróból, titkos átjáróba, rejtett folyosóról, rejtett folyosóra.

Aztán megérkeztem. Vagyis majdnem. Ugyanis az utolsó rejtett alagút végében zihálva megtámasztottam magamat a hűvös falnak és próbáltam magam összeszedni.

A kétség ebben a pillanatban ért utol és most először kétkedni kezdtem magamban. Miért is jó, hogy a saját testi épségemet(amire főleg most, hogy gyógyulnom kell, kéne jobban vigyázni) kockáztatva lejöttem. Ami hagyján, de úgy sajog az egész testem!

Már mindegy! Ha már leküzdöttem magam idáig, nem megyek vissza csokis süti nélkül. - Szögeztem le magamban, miközben hálóingem, buggyos ujjával megtöröltem izzadt homlokom.

-Hagyjatok békén! - Sikított fel hirtelen egy nagyon ismerős hang, mire minden erőmet latba vetve kilestem a festmény mögül. Bár ne tettem volna!

Az első amit megpillantottam az az volt, hogy a Nagyterem előtti csarnokban Malfoy és annak haverjai kivont pálcával vihorászva szorították sarokba Leiat.

-Hova, hova Kisoroszlán? - Gügyögte Bellatrix Black, aki elvileg Sirius unokanővére lenne, de pöppet sem hasonlítanak.

-Hagyjatok békén! - Leia remegő karjaiból kiesett a táskája, és megannyi papír, ahogy hátrálni akart.

-Miért? A feszültséget illik levezetni! - Forgatta újjai közt pálcáját Lucius.

-Elsős vagyok... Ti pedig hatodévesek! - Leia miközben könnyes szemmel beszélt, addig tallárja zsebébe nyúlt és előhúzta a pálcáját.

-Bölcs... Bocs a késésért. - Érkezett meg legnagyobb döbbenetemre Pers a körükbe, aki mellett pedig Narcissa Black sétált.

-Oh! Jaj nekünk! Pálcát emelt ránk! - Gúnyolódott Malfoy.

Ösztönösen léptem előre egyet, mire a lábam megfájdult.

-Tudod Lia, vagy hogy hívnak... Ilyenkor nekünk muszáj védekeznünk! - Kotyogott közbe Bellatrix és félelmetesen felkuncogott.

Leia pedig sápadtan pislogott a négyfős túlerőre.

-Azért legyél kíméletes Bella, ki tudja, hogy azok az "Ökrök", vagy ahogy ők nevezik magukat "Tekergők", mikor fejezik be a zabálást. - Emelte fel mosolyogva(?!) Pers a mutatóujját, de szemébeb más tükröződött. Talán megbánás? Idegenkedés? Nem tudtam eldönteni... 

-Melyik lenne bitang szembeszállni velünk egy ilyen kis senkiháziért? - Bökött pálcájával Bella Leiara, aki ennek hatására hátraesett.

A kezem remegve ökölbe szorult. És bár tudtam, hogy minden egyes tagom visít a gyengélkedői puha ágyért én határozottan megindultam... Vagyis próbáltam menni és nem sántikálni, vagy ténferegni.

-Óvatosan! Csúszik a talaj! Nem tudtad kis pisis?! - Röhögte ki a földön fekvő Leiat Lucius és küldött egy piros lángcsóvát a reszkető lány felé...

Ahogy az átok célba ért Leila könnyei kicsordultak, míg a kézfejéből apró kis vörös csík csordult ki.

Bántották.

-Állj! - Próbáltam összeszedni az energiámat, de így is csak normális hangnembe tudtam kiadni magamból a "kiáltást".

Minnél gyorsabban és határozott léptekkel indultam meg feléjük, bár tudtam, hogy az erőm az a maradék erőm, amit a mászkálásba nem vesztettem el, most fog elhagyni. De nem érdekelt. Bántották az egyik barátomat!

Habár nem kiabáltam, így is mind felém fordultak, még a földön sírdogáló Leia is kikerekedő szemekkel ült fel és úgy bámult rám, mintha szellemet látna.

Ekkor kezdtem el szó szerint rettegni, mert az oké, hogy talán Leia most már megússza azzal az apró vágással, d-de én? Nem gondoltam át eléggé! Én nem vagyok olyan jó párbajozásban mint Mancs és most-főleg sérülten- fürge sem tudok lenni. És amikor szembe találtam magam Lucius és Bellatrix gyűlölettől, akár még ölni képes és éhes tekintetével rájöttem, hogy a karom és úgy az egész testem, már nem csak a fájdalomtól remeg... Hanem... Hanem a félelemtől is. Ennyit arról, hogy "Griffendéles vagyok"!

Narcissa csendben szemlélte a történéseket és szürke tekintetét rajtam tartva, mintha aggodalmas csillanásokat kaptam volna el.

-Lupin! De rég láttuk egymást! - Tárta ki karjait, mintha meg akarna ölelni, Malfoy, de hangja inkább volt gúnyos és utálatos, mint szeretetteljes.

-Jé! Te még élsz! - Kacagott fel élesen Bellatrix is.

-Lucius! Ezt nem kéne! - Szólt közbe végül Narcissa.

-Hagyd Cissy! - Morogta oda Bellatrix, miközben magassarkújában fel alá kezdett járkálni, tisztes körben körülöttem.

-Hagyjátok békén Leiat! - Köszörültem meg a torkomat és próbáltam nem a hiénaként köröző Black nővérrel foglalkozni.

-Régen láttunk Kicsi Lupin! Hol jártál báránykám? - Lucius hangosan nevetett fel, mikor meglátta, hogy összerezzenek a hangjára.

-Gyógyítsd meg Leiat! - Motyogtam és próbáltam összeszedettebb maradni.

-Nem. - Lemerevedtem, mikor Bellatrix hirtelen mellém lépett és a torkomnak nyomta pálcája hegyét. Ezt most jól megcsináltam magamnak! De legalább Liat talán kihagyják...

-Túlerőben vagytok! Négyen az egy ellen! És ő még első éves! - Fakadtam ki, mire Bellatrix halkan kuncogva ellépett tőlem.

-Van egy ajánlatom Lupin! - Lépett elém Lucius, mire fel kellett emelnem a fejem, hiszen legalább két fejjel ő is magasabb volt nálam. - Stramm lánynak nézel ki. Kihívlak egy párbajra és ha nyersz akkor a kis csajszikácskához többet nem nyúlok! - Biccentett Leia felé, aki összeszorított fogakkal dühösen meredt rá. 

-De... - Szólt voln közbe Bellatrix, de Malfoy csak leintette.

-Kuss! Tehát? - Nyújtotta felém a karját.

-Most? - Kérdeztem halkan, mire ördögien elmosolyodott.

-Mikor máskor Drágám?

Mérlegelten eltűnődtem, majd mikor Bellatrix kárörvendő vigyort villantva rám kivont pálcával elindult a még mindig sokkos állapotban ülő Leila felé, meggondolatlanul rábólintottam a dologra.

-Akkor jó! - Bólogatott elégedetten Lucius, miközben hátrálni kezdett és meghajolt. - Élvezet figyelni az arcodon a sápadságot, de nyugi, óvatos leszek.

-Hadd én! - Nyafogott közbe Bellatrix, aki most csalódottan, lebiggyedő ajkakkal hátrált Narcissa mellé.

-Nincs pálcám. - Szóltam közbe csendbe, mire Lucius megforgatta a szemét.

-Gyerünk Lia! Add neki oda a pálcádat! - Szegény Leiahoz úgy gügyögött, mint egy kiskutyához.

Leia, aki pedig egy lépésnyire ült mellettem a hideg folyosó kövén remegő kezekkel átnyújtotta nekem a pálcáját. Nem az én unikornis szörű, almafa és ruganyos, tíz hüvelykes pálcám volt, emiatt pedig bizonytalanul pillantottam le a varázseszközre.

-Gyerünk Lupin! Aki így földbedöngöli a Mardekárt a kviddics meccsen, az legyen a földön is nagylány. - Csikorgatta a fogát bosszúsan Lucius. Kész röhej, hogy még mindig az év elején történteken lovagol... 

Nagyot nyelve, bátortalanul fejet hajtottam neki, mire elégedetten elmosolyodott. Mosolyogjon csak... Ha neki ez így jó! 

-Nem kell félni! - Suttogta vészjóslón nyugodt hangon, miközben lassan rám szegezte a pálcáját. - Annyira nem fog fájni.

Itt jött el az a pont, hogy vissza akartam menni a gyengélkedőre és rájöttem, hogy a legrosszabb ötletem volt elmenni onnan, de már mindegy volt... 

-Stupor! - Intett hanyagul a pálcájával Lucius, mire ijedten hajoltam félre a csóvától.

Úgy döntöttem, hogy inkább a védekezésre fogok koncentrálni... Aham... Jó ötlet! - Gondoltam magamban szemforgatva, mikor már eleve a pálcát tartani nehezemre esett, nem, hogy még inteni! 

Aztán mikor Malfoy rájött, hogy nem vagyok ma túlságosan párbajképes állapotban, gúnyosan vigyorogva belelendült a dolgokba...

Mit is szokott mondani ilyenkor Remy? "A csokolék csokoládéjába!"...

Igazából annyira próbáltam figyelni arra, hogy védekezzek, hogy csak fél szemmel láttam, ahogy Leia felkelve a földről befut a Nagyterembe és ahogy Perselus, összeszorított fogakkal bűnbánóan lehajtva a fejét elballag a pincék felé.

Sőt! Igazából el sem jutott a tudatomig, ugyanis az adrenalin túlságosan dolgozott bennem. Hajoltam. Meg sem éreztem, hogy fáj, mert ösztönösen próbáltam védeni az életem. (Uh! Ez azért kicsit durván hangzott!) Néhány rontást is küldtem, ami persze nem talált célt, de ez volt most a legkisebb problémám...

Aztán kifogytam... De tényleg! Annyi erőm sem maradt, hogy legalább álljak, így hirtelen összeesve, beleremegtem a visszatérő fájdalom löketbe és többet már fel sem bírtam kászálódni.

-Hát Lupin... - Eresztette le pálcás kezét Lucius és lenézően mosolyogva elkezdett felém lépkedni.

-Igazából, őszintén többet vártam volna tőled, de nem baj. - Vont vállat, majd összefont karokkal megállt előttem.

-És amúgy vesztettél. - Tette hozzá vigyorogva, mire szorosan összepréseltem a szemhéjjam, nehogy egy kósza könnycsepp kicsorduljon a szememből, de nem tudtam megállni...

-Oh... Szegény... Pici... Apró... Lupin... - Gügyörészte kárörvendően Bellatrix, miközben magassarkúja kopogásából ítélve elém sétált.

-Most mit csináljunk veled? - Kérdezte még mindig lekezelően gügyögve hozzám.

-Jhaj! - Emelte a szája elé a tenyerét meglepetten, majd lebigyesztette a száját. - Te sírsz... Pici Lupinkánk sír. - Nevetett fel gonoszan.

-Többnek hittelek. - Rázta meg a fejét, mire újra lehunytam a szememet.

-Bella... Elég volt. - Szólalt meg egyszer csak Narcissa, miközben megragadva nővére kezét megpróbálta hátrahúzni őt tőlem.

-Cissy! Azt ne mondd, hogy megsajnáltad ezt a kis sárvérűt... - Grimaszolt Bellatrix.

-Félvér. - Rázta meg a fejét Narcissa.

-Nem érdekel! - Csattant fel, majd undorodva rámnézett. - Igazából meg is ölhetnénk.

-Tessék?! - Kérdezte sápadtan Narcissa.

Fáztam. Fáradt voltam. És fájt, egyenesen sajgott mindenem. Plusz az előbb le"sárvérűztek" és most azon tárgyalnak, hogy megöljenek vagy sem. Merlinre! Miért akarnának bárkit is megölni? Mert nincs az a vétek, hogy valaki ezt érdemelje!

-Malazár is ezen ténykedett annak idején. - Vont vállat Bellatrix.

-Te nem vagy normális Black! - Ingatta a fejét kikerekedett szemekkel Lucius.

-Ha ti nem, akkor majd én megcs... - Kezdte Bellatrix és rámszegezte a pálcáját, mire rémülten megpróbáltam hátrafelé kúszni.

De aztán olyan gyorsan történt minden, hogy én azt már fel sem tudtam fogni.

Kicsapódott a Nagyterem ajtaja és csak egy villanás és Bellatrix kezéből kifordult a pálca.

-Mi folyik itt?! - Mcgalagony éles kiáltása ollóként vágta át az eddig vibráló csendet, mire reménykedve felnyitottam a könnyes szememet.

Diákok tódultak ki a Nagyteremből és tisztes távolságra tőlünk megálltak és csendben figyelték a történéseket.

A másik irányból, hangos dübörgés hallatszott, majd egy dühödt ordítással valaki Luciusra ártást küldött.

Hát arra kaptam a tekintetemet. Még pont elkaptam, ahogy az első befutó, a szemüveges, hollófekete hajú James Potter, valami pergament vág bele a táskájába, mielőtt előre szegezett pálcával megindulna felénk. James mögött ott állt a kővédermedt lesokkolt Remy, aki mellett pedig Lily állt aki értetlenül kerekre tágult szemekkel meredt ránk. Nem messze tőlük Sirius villámló szemekkel szegezte a pálcáját még mindig zihállva Luciusra, míg mellette Peter kapkodta értetlenül a tekintetét közöttünk.

-Ms. Lupin? - Vett észre engem Mcgalagony, miközben sietősen felém lépdelt.

-Ms. Lupin! Minden rendben? - Kérdezte aggódva, mire gyengén bólintottam egyet.

-Mit keres itt? Nem a gyengélkedőn kéne lennie? - Tette a homlokomra a kezét a házvezetőnőnk, majd kerekre tágult pupillákkal el is kapta onnan. - Tűzforró a homloka kisasszony! Mi történt? - Fordult most Luciusék felé.

-Professzorasszony az úgy volt, hogy én Cissy és Bella jöttünk a könyvtárból, hogy megvacsorázzunk, de hirtelen Lupin kirontott az egyik titkos folyosóból és párbajozni kezdett velünk. Nem volt teljesen magánál, valószínűleg valamelyik gyógyszertől bekattant. - Magyarazta Lucius, miközben lehajolt a pálcájáért. Könnyes szemmel hajtottam le a fejemet. 

-Ez nem teljesen igaz. - Suttogtam magam elé, mire Bellatrix hadarva közbevágott.

-Ne hallgasson rá Professzorasszony, nem emlékszik! - Intett le, mire az ajkamba harapva gondolkodóba estem. Lehet, hogyha barátságos lennék most, akkor talán nem így viselkednének...

-Hazudik! - Harsant fel hirtelen egy jól ismert hang.

-Mr. Black kérem hallgasson el. Itt sem volt. - Nézett rá Siriusra Minnie, mire James vette át a szót.

-Ott van a kislány. Leia Smith! Ő tudja mi történt! - Mutatott rá James Leiara, mire az elsős kilépett a tömegből.

-Éppen Lizhez mentem látogatóba, hogy míg a barátai nem érnek rá, addig ne unatkozzon, de mikor lejöttem, hogy azért előtte egyek egy kicsit, megtámadtak. Igazából akkor hagyták abba, mikor Liz a segítségemre sietett. Vagyis hát azt én sem tudom, hogy hogy került ide és hogy miért jött, amikor tudtommal ki sem szabadna kelnie az ágyból! - Pillantott rám szigorúan a lány és teljesen nekibátorodva folytatta. - És aztán igazából már magam sem tudom, hogy pontosan hogy történt, de odaadtam neki a pálcámat, hogy párbajozni tudjon és mikor senki sem figyelt, akkor elmentem segítséget kérni. - Vonta meg a vállát.

-Így történt? - Kapta ránk a tekintetét Mcgalagony. Mire nem kis döbbenetünkre Cissy volt az első aki bólintott.

-Ms. Black?

-Nem nyilatkozom. - Felelte csendesen Narcissa és hátralépett egy lépést, ezzel tudatva, hogy nem volt benne a dolgokban.

-Ms. Lupin? - Pillantott rám Mcgalagony, mire szomorúan elkaptam a pillantásomat róla. Nem tehetem meg velük.

-Nem teljesen így történt. - Feleltem halkan, mire mindenki megrökönyödve fordult felém.

-Bővebben? - Kérdezte Mcgalagony.

-Igazából Malfoy elmondása egyezik a valósággal. - Suttogtam, mire a körülöttem megfagyott a levegő. Gyerünk Liz! Most legyél nemes lelkületű! 

-Miben? - Kérdezte megütközve az átváltoztatástan tanárunk.

-Nos... - Köszörültem meg a torkomat és Lucius szemébe nézve folytattam. - De nem csak Luciusék keze van benne a dologban. - Ráztam meg a fejemet. - Igazából annyiban igaza van Leilának, hogy őt megtámadták, de nem csak ők szegtek szabályt. Hanem én is. Igazából én hívtam ki Malfoyt egy párbajra, hogy hősködjek. - Vontam vállat, miközben Bellatrixszal próbáltam felvenni a szemkontaktust, de ő egyfolytában elkapta rólam a pillantását. - Tehát ha őket meg tetszik büntetni, akkor engem is. - Feleltem halkan és végül a házvezetőnőm szemébe néztem. Büszke voltam magamra! 

Csend volt. Néma csend. A diákok mind döbbenten meredtek rám, köztük a barátaim is és az összes mardekáros is. Én pedig maradék erőmet összeszedve elszántan néztem Minnivel farkasszemet. Látszott rajta, hogy nem hiszi, vagyis nehezen hiszi el amit mondok, de mikor senki sem szólt bele, hogy esetleg "ez nem pont így van", vagy "Lupin nem mondd igazat!" akkor tétlenül bólintott.

-Rendben Lupin hiszek magának. - Sóhajtott végül, majd a mardekárosokra pillantott.

-Amennyiben ez tényleg így van, az igazgató majd várja magukat egy beszélgetésre. És ön Ms. Lupin. - Fordult felém. - Menjen vissza a gyengélkedőre és gyógyuljon meg. Ha még egyszer meglátom az ágyán kívül már a házától fogom levonni a pontokat. Mr. Potter kérem! - Intett Jamesnek, aki készségesen eltette a pálcáját és robotiasan a karjába véve elindult velem a gyengélkedő felé. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcáról... De abban biztos lehettem, hogy nem volt nagyon elragadtatva az akciómtól...

Sem haragot, sem szánalmat, sem megértést, sem pedig aggódást. Olyan fapofával tartott engem a karjaiban, hogy még meg is döbbentem.

James mögött Sirius ballagott üres tekintettel. És mikor láttam, hogy Remy sincs rózsás hangulatban, kezdtem megijedni. Mi rosszat tettem?!

Végül inkább úgy döntöttem, hogy élek a pillanattal és James nyaka köré fontam a karjaimat, míg egyen ingjébe fúrtam a fejem, csendesen szipogni kezdtem. Annyira hiányzott már Jamie is...

-Minden rendben Lizzie? - Kérdezte tétován James és végre nem fapofával bámult le rám, hanem olyan nagyon, extra aggodalmas képpel.

-Ühüm. - Mosolyodtam el halványan, miközben most már a mosolyomat elfojtva fúrtam újra bele-az Ágas illatú- mellkasába a fejemet.

Ha aggódik értem... Márpedig aggódik. Akkor szeret valamennyire. Nem? De!

Mondjuk ez talán hülyeség, mert miért ne szeretne?!

Egészen addig ki sem nyitottam a szemet, míg Mancs meg nem szólalt. Pedig végre azt hittem, hogy hozzám fog!

-Madam Pomfrey! Megtaláltuk!

-Ms. Lupin! Kérem Potter tegye le az ágyára. Hol volt?

-A Nagyterem előtt. Párbajozott. Tudja. Sőt! Egyenesen "hősködött". - Szólt gúnyosan Mancs, miközben maga előtt összefont karokkal levágta magát az egyik székre.

Madam Pomfrey elsötétült tekintettel meredt rám, mire behúzott nyakkal elkaptam róla a pillantásomat.

Nagggggggyon mérgesnek tűnt.

-Ms. Lupin! - Emelte fel a mutatóujját és úgy kezdett el felém lépdelni. - Mégis hogy gondolta ezt?! Mire volt ez a kis kaland jó magának?! Mert vagy nem értek valamit, vagy... - Itt habozott majd penge vékony ajkakkal megrázta a fejét. - Nem értek semmit... Most elmegyek. - Mutatott a szobálya irányába. - És ha visszajövök, akkor "Jaj!" lesz magának! - Sziszegte azzal hátat fordított nekem, vagyis nekünk és fújtatva elcsörtetett, hogy aztán nagy robajjal bevágja az ajtót.

-Hupsz. - Szóltam halkan behúzott nyakkal, a nevetésemet elfojtva.

-"Hupsz", bizony "hupsz"! - Csattant fel hirtelen a semmiből Sirius, mire felé kaptam a pillantásomat.

-Tapmancs. Megbeszéltük, hogy ez most az én reszortom lesz. - Szólt közbe a bátyám.

-Jó. Bocs Holdsáp! Átadom a stafétát. - Bólintott Sirius, majd villámló tekintettel, a karjait maga előtt összefonva hátradőlt a sámlin.

-Elizabeth Isabella Lupin. - Emelte fel mutatóujját Remy. - Hatalmas hülyeséget követtél el. Felelőtlen, makacs és meggondolatlanság ne továbbja! Miért?! Miért is volt jó neked?! Mert nem értem! Nem értem, hogy mi a kénküves ménkűért szöktél el a gyengélkedőről! - Magasodott felém paprikavörös arccal, mire Sirius morogva összeszűkítette a szemét rájátszva Remus szidalmazására.

-Én csak lementem vacsorázni. - Szóltam nagyot pislogva. - Mi rosszat tettem? - Kérdeztem ártatlanul.

-Oh! Drágaságom! És kviddicsezni nem akarsz?! - Kiabálta el magát dühtől remegő hangon és kivörösödött arccal Remy.

-Most hogy mondod! - Kaptam a szaván, majd behúztam a nyakamat, mikor láttam, hogy megnyomtam a "Remusszdühkitörésleveltizenöt" gombot.

-Én megértő szoktam lenni. - Kezdte halkan s fenyegetően. Kezdődik!

-De ez már sok! Ahj! - Masszírozta meg a homlokát és látszott rajta, hogy még a szavakat is elfelejtette amiket mondani akart, mert annyira felhúzta magát.

-Elfelejtettétek a szülinapomat! - Tettem fel a kezemet, mire Remy összepréselte a száját.

-Meg a nagy párizsit! - Horkantott fel Mancs, majd mikor eszébe jutott, hogy ez most Remy dolga leteremteni engem tovább villogtatta a szemét felém és néha állatiasan felmordult. Nem mondom, alakította a szerepét!

-Most mit vagy úgy oda?! Három napja felém sem néztek! - Fakadtam ki.

-És mondja kisasszony, arra esetleg nem gondolt kegyed, hogy... - Kezdte halkan és dühösen Remy, de mikor elmondhatta volna, hogy mire kellett volna gondolnom Sirius és James szinkronban óbégatni kezdtek.

-A FÁCÁN TRAJNANANANAAA.... - Üvöltötte James, mellette pedig Sirius rikácsolt valamit tök random.

-Csend. - Emelte fel a mutatóujját, mire a két "Jómadár" abbahagyta a "danolást".

-Most mit vagy úgy oda? - Kérdeztem én is egyre dühösebben. - Nem tudod, hogy mit élek át lelkileg Remus John Lupin! - Az csak olaj volt a tűzre, hogy Remy mosolyát elfojtva lehajtotta a fejét. - Vegyél komolyan! - Rivalltam rá, mire Sirius a nevetését visszafojtva elkapta rólam a tekintetét és néha meg-meg rázkódó vállal kezdett kibámulni az ablakon.

-Vegyetek komolyan! - Csaptam dühösen a matracra, ami hülyeség volt részemről, mert hangja az ugyan volt, egy tompa puffanás képében, de az ütésem erejétől megugrottam, mire James összeszorított fogakkal és kényszeresen lebiggyedő szájjal meredt rám.

-Komolyan veszünk. - Felelte, miközben az arca valamiért elkezdett vörösödni.

-Nem. Nem vesztek komolyan! - Kiabáltam dühösen, majd már álltam volna fel, de Sirius finoman vissza nyomott.

-Fekszik, nyugszik. - Rendezett le ennyivel, majd remegő vállakkal elkapta rólam a pillantását.

-Akkor nem veszünk komolyan. - Felelte frappánsan Jam, mire csúnyán néztem rá.

-Cukkki. - Suttogta Remy, mire rákaptam a tekintetemet.

-Hogy mondod, "Drága" Öcsém?!

-A bátyád vagyok. - Pillantott rám.

-Kit érdekel?! - Horkantottam fel, mire Siriusból hirtelen kitört a röhögés.

-Min röhögsz? - Fordultam felé, mire még jobban rákezdett, de most már James is vele nevetett.

-Vegyetek már komolyan! - Dobtam Sirius fejéhez egy kezembe kerülő csokibékát.

-Mi komolyan veszünk. - Nyugtatott meg James.

-De nem eléggé! - Kaptam el róla a tekintetemet sértődötten.

-És az miért baj? - Kérdezte ártatlanul Sirius.

-Hagyjatok békén! Mindenki hagyjon békén! - Kiabáltam rájuk dühösen

-Neked itt nincs jogod kiabálni! - Kapott az alkalmon Remy, mire szememet forgatva hátravetettem magamat az ágyban. - Van fogalmad mit éltünk át, mikor idejöttünk hozzád?! Lejöttünk, hogy felköszöntsünk és nem! Nem érdekel Tapmancs és Ágas, ha ettől a meglepetése ugrott. Akkor hát ugrott. Az ágyad üres volt Aranyom! Van fogalmad róla, hogy ÉN mit éltem át akkor?! Hm?! Van?! Mert úgy hiszem, hogy nincs! - Üvöltözött torkaszakadtából és úgy most az egyszer tényleg kicsit megijedtem. Nehezen, de azt kell mondanom, hogy egy vérfarkas kezes báránynak tűnne most mellette.

Kicsit...khm... Kicsit kiborult... Asszem...

-És neke... - Kezdtem, de félbeszakított.

-Most én beszélek! - Rivallt rám, mire hangosan nyeltem egyet.

-El se tudtam képzelni, hogy hol vagy. Hogy hová mentél, vagy, hogy hová vittek. Erre mit látunk?! Láss csodát... A kis Lizzie pöttye lent van az aulában, ahol amúgy ott van Malfoy meg a két Black. Ez egyáltalán nem ad aggodalomra okot! Áh nem! - Prüszkölt dühösen.

-Milyen pöttyöm? - Kérdeztem értetlenül és nem sokon múlott, hogy nehogy hangosan felnevessek. Most hogy jönnek ide a pöttyök?! Egyáltalán milyen pöttyök? Csoki pöttyök? Festék pöttyök? Van egy pötty RÓLAM elnevezve?

-Nem érdekes! - Legyintett le James, mire magam előtt összefontam a karomat.

Jól esett végre feküdni és mellesleg a kissé kihűlt lábaim a takaró melegében végre elkezdtek felmelegedni.

Miközben Remus tovább dühöngött én óvatosan magamhoz vettem a fájdalomcsillapítót és egy jó nagy adagnyit bevettem belőle, amitől rögtön sokkalta jobbnak éreztem magamat és míg a fájdalomcsillapítótól az összes izmom ellazult én próbáltam a mérgesen hadaró Remyre összpontosítani.

Miközben óvatosan figyeltem, amint számomra oly kedves arcán néha kidudorodnak az erek és amíg oly jól ismert hangját felemelve számomra érthetetlen szavakat hadarva néz rám, szemében annál kevesebb haraggal rájöttem, hogy nekem sosem szabadna neheztelnem rá. Rájuk.

Ott akkor a gyengélkedőn megfogadtam, hogy történjen bármi köztünk én sosem fogok semelyikőjükre neheztelni. Hiszen jobban belegondolva most azon borultam ki, hogy nem jöttek le hozzám?! Édes Merlinem! De hát, hogy jöhettek volna, hogyha annyi tanulnivalót kaptak a nyakukba, hogy csoda, hogy még van erejük háromnaponta lejönni hozzám. A szünet pedig arra van, hogy kipihenjék magukat! Nem várhatom el tőlük, hogy a saját idejükből szakítsanak rám figyelmet! És ha én nem is teljesen jelentem azt nekik azt amik ők nekem és nem is szeretnek engem, én akkor is odaadó és hű barátjuk leszek. Én ezt most Tekergő becsületszavamra mondom!

Pillantásommal a még mindig remegő, ölembe ejtett kezeimre meredtem, ami jól láthatóan remegett, mind a fájdalomtól-amit a fájdalomcsillapítótól és az abba kevert enyhe érzéstelenítőtől nem éreztem-, mind a fáradságtól és lassan lesütöttem a szememet. Hogy lehettem ennyire önző és makacs? Te jószagú csokoládés keksz! Méltó nem vagyok ezeknek a csodálatos embereknek a barátságukra!

-Sajnálom... - Szólaltam meg halkan, mire Remus meghökkenten hagyta abba a dühös papolást és leplezetlen döbbenettel meredt rám.

Egyikük sem szólalt meg, mert várták, hogy folytassam.

-Sajnálom... Remy, hogy csalódtál bennem... - Szipogtam halkan, mire lefagyva bámult rám. - Hiszen, biztosan nem egy ilyen nyafogós húgocskára gondoltál... - Ráztam meg a fejemet, majd lebiggyedő ajkakkal Lilyre pillantottam. - Oh Lily! Én tényleg nagyon bánom, hogy nehezteltem rád, pedig nem kellett volna... Sem rád, sem Mancsra, sem Jamiere, sem pedig Petre... Se senkire... Oh a csudába! - Temettem a tenyerembe az arcomat, mikor végigjárattam rajtuk a pillantásomat. - Olyannyira nem gondoltam arra, hogy nektek milyen lehet ez! Hogy ti nektek mennyi gondotok van! Jhaj! Én annyira sajnálom! Annyira nem vagyok méltó hozzátok... Nem is érdemellek meg benneteket! - Pityeredtem el. - Nem is kérhetem, hogy megbocsájtsatok nekem! - Suttogtam fel sem nézve. - Annyira megsértődtem arra, hogy felém sem néztek, hogy teljesen kifordultam magamból és elfelejtettem a ti szemszögetekből nézni a dolgokat... Annyira, de annyira önző vagyok... Uramatyám! Pedig nektek sem lehet könnyű! Nem is gondoltam arra, hogy nektek milyen nehéz lehet! Nagyon gonosz voltam és makacs! Kérlek bocsájtsatok meg nekem! - A kezeimet lassan úgy szorítottam arcomhoz, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy nem hallanak semmit, de mikor hirtelen, valaki, óvatosan átnyúlt hozzám és simogatni kezdte a hátamat képtelen voltam nem aprón és halványan elmosolyodni.

-Igazából nekünk kéne megbocsájtanod! - Köszörülte meg a torkát hirtelen James, de én nem szerettem volna felnézni. Nem akartam szembesülni vele, hogy ilyen gyorsan megbocsájtottak volna, amit nem érdemelnék meg.

-Mert teljesen jogos a kifakadásod Lizzie! Mi voltunk azok akik tudva, hogy neked milyen nehéz lehet tehetetlenül, sebesülten itt rostokolnod egyedül heteken át, feléd sem hederítettünk... Mert eddig bevallom őszintén bele sem gondoltam ebbe. Pedig tényleg feléd sem hederítettünk, csak néha ha ritkán eszünkbe jutottál. Meg persze most. - Tette hozzá bűnbánóan a fiú.

-Igazából előbb is jöhettünk volna, de én ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk el Remusszal a prefektus gyűlésre és emiatt nem jöttünk korábban. - Sóhajtott Lily is.

-Nekünk is lett volna időnk eljönni hozzád, mert ha említettük volna Mcgalagonynak, hogy jövünk meglátogatni, akkor biztos megértő lett volna és eltolta volna a büntetőmunkát. - Suttogta mellőlem Sirius, miközben a kezét tördelte.

-Én is sajnálom! - Cincogta Peter, miközben félve tovább simogatta a hátamat.

-Én, Édes, Apró, kicsi Húgocskám! - Remy csak ennyit mondott, majd a következő pillanatban a karjaiba kapott és szorosan magához szorított.

-Ugye megbocsájtasz? - Kérdeztem szemlesütve, mire keserűen felnevetett.

-Nem is haragudtam soha! Csak féltettelek... Olyan apró és törékeny vagy, hogy képtelen vagyok elviselni, hogy bármi bajod lehetne... Most is majdnem belehaltam a bűntudatba, hogy nem jöttem el hozzád, mert beismerem nem volt kedvem egyedül eljönni és felkerekedni. - Suttogta és hallottam a hangján, hogy már ő is sírás határán áll.

Igazából most az agyam újra hátsó zugaiba rejtette a fájdalmaimat, hiszen elöntöttek az érzések... A hatalmas és kezelhetetlen, no meg kiismerhetetlen érzések.

-Igazából én most jöttem rá, hogy nem szabad semmi negatívat éreznem irántatok! - Ráztam meg a fejemet, mikor Remy leült az ágyam szélére és a kezemet fogva birizgálni kezdte az ujjaimat. - Úgyhogy, most már szerintem csak én tartozom bocsánattal. Peter... - Fordultam felé és próbáltam nem elmosolyodni.

-Most bevallom őszintén, hogy én eddig mindig is valahogy kicsit távolabb álltam tőled, mint a többiektől. De most valahogy már te rád is legjobb barátomként gondolok. Most tényleg őszintén beszélek, nem pedig álszentségből! - Vontam vállat.

-Liznek igaza van! - Mosolyodott el James. - Én Siriusszal beszélgettem erről a büntetőmunkán és igazából egy véleményre jutottunk. Hogy ahhoz képest, hogy kicsit másabb vagy... - Szépítette a dolgokat. - Attól még te is barátunkká váltál, ez alatt a-mondhatni- öt év alatt... - A végére vigyorogva rácsapott a pironkodó és össze vissza motyogó Peter vállára, mire a fiú leszédült az ágyról.

-Most, hogy mindenki megbocsájtott mindenkinek és senki sem haragszik, neheztel, dühöng vagy szomorkodik... Engedelmetekkel felnevetnék... - Köszörülte meg a torkát Sirius, mire James hangosan nevetni kezdett. Akit aztán követett Lily és Peter, aki a hideg földön fetrengve a hasát markolászva, viccesen visítva kacagott.

-Szeretlek. - Suttogtam mikor senki sem figyelt ránk, miután mindenki Peterrel volt elfoglalva.

Remus pedig elmosolyodott és úgy emelte szájához a kezem.

-Én meg mindennél jobban... - Nyomott egy puszit rá.

-Én is titeket! - Döntötte oldalra a fejét Mancs.

-Egyszer maradnál csendben és hagynád meg a szép pillanatokat nekünk, Te igen hülye! - Nyomott szelíden egy barackot a vigyorgó Sirius fejére Remy a fejét rázva, miközben én felnevettem. 

:)