Lucius Malfoy dühös volt. Nagyon dühös. November első napja mindent hozott rá. Szerencsétlenségek sorozatát.

A Nagyúr eltűnt. Mert... Harry Potter legyőzte?

Lucius nem bírta elképzelni. A túlélésért cserébe szinte az egész életét Voldemort Nagyúr kezébe tette. És a Nagyúrát legyőzte egy egy éves kis senkiházi?

Piton hajnalban jelent meg a Kúriánál és beszámolt mindenről. Luciusnak volt pár órája, hogy kitaláljon valamit hogyan mentse magát... Ha a Minisztérium valóban szemlézett minden gyanús, halálfaló jelölt házánál... Órák kérdése volt, hogy megjelenjenek a kúriában és felforgassák a házat... A telket... A pincéket... A padlásokat...

Lucius nem volt hülye, nem szabadott hagynia, hogy bizonyítékokat találjanak neki. Lucius okos ember volt. Igazi mardekáros ravaszsággal. Már kitalálta a történetét. Már eltakarított mindent a házából.

De az nem volt benne egyik tervében sem, hogy Narcissa nem gondolkodik.

Márpedig az asszonyok sokszor nem gondolkodtak.

Ridegen és dühösen ácsorgott a halban és Narcissa csak úgy lapult hozzá. Nőies bájaival susogva a fülébe és átkarolta karját.

-Lucius... Gondolkodj... Vigyáznunk kell rájuk... Felnevelhetjük őket... Tökéletes aranyvérűekké faragjuk őket... És-...

-Hiba volt idehoznod ezeket a kölyköket Narcissa. Bárhol is találtad őket... Nem tűröm meg Black fajtáját a házamban.

Lucius kihúzta magát. Bármi is volt Narcissa terve, nem ütköztek a számításai vele. Nem volt módjában mocskos félvér árvákkal vesződnie. Főleg olyanokkal, akiknek az apja hatalmas botrányt kevert maga körül.

Black...

Lucius elfogta a pulykaméreg, hogyha csak rágondolt. Sirius Black olyan ember volt, akinek az azkabanba jutása felett koccintott volna. Csak nem akkor, mikor Blacket a hülye Minisztérium a Nagyúr nevével hozta kapcsolatba...

Komolyan? Azt hiszik a féleszűek, hogy a Nagyúr embere Black? Sirius Black?

De nem volt mit tenni. Sirius Black nem csak az aranyvérűekre... Nem csak a családjára... De még a varázsló társadalomra is képes volt szégyent hozni.

A Nagyúrra hozott szégyent.

Most mindenki azt hitte, hogy a Halálfalók mind ilyen hirtelen haragú, elmeháborodott...

Nem.

Sirius Black maga volt az egész társadalmuk fekete báránya. És Narcissa ezt jól tudta.

És ennek ellenére a házába merte hozni a nyomorult kölykeit?

Narcissa lehunyta a szemét. De nem hagyta magát.

-Nem érted Lucius... Ez itt... Ők itt... A legfiatalabb Black-sarjak... Edwin... Ő Black... Az elsőszülött. Méghozzá fiú... Lucius... Minden vagyon rászáll, ami az apjáé volt... Minden. Olyan gazdag ez a kisgyerek... És mégcsak nem is tud róla... Olyan befolyása lesz, ha felnő... Lucius... Ő egy Black...

Lucius összeszorította állkapcsát. És zordan lebámult a testvéréhez húzódó kisfiúra.

Nyugodtan aludt. De arcán még könnyek csillogtak.

Hófehér bőre volt... Sötét tincsei pedig puha, dús, göndör fürtökben kunkorodtak fején.

Valóban Black volt. De milyen áron.

Az orrán látszott. És kicsi arcán is. Meg volt benne minden nyers nemesség, amit csak örökölni tudott.

Lucius legszívesebben nyers nyugalommal mind a kettőt kidobta volna az utcára. Éhen halhattak volna felőle... Felfalhatták volna őket a vadkutyák... Vagy... Bármi. Csak ne legyenek már láb alatt folyton.

Tipikus Blackek.

-Még kicsik Lucius... Még nem tudnak semmit a világról... Még ki lehet irtani belőlük azokat a magokat, amiket a szüleik vetettek el bennük. Még kicsik. A legrangosabb, nemesebb és tisztább név a Black... Nem kell tudniuk, hogy az anyjuk félvérű volt... Azt sem kell tudniuk, hogy az Apjuk véráruló... Lucius... Kérlek... - Narcissa hangja remegett és megszorította karját, ahogy tovább súgta szavait fülében.

Lucius komoran bámult le az alvó kisgyerekekre.

Véráruló... Na persze... De nem csak véráruló. Most már nincs olyan ember Angliában, aki ne tudná, miféle... Milyen fajta Black. És Narcissa arra akarja rávenni, hogy a gyerekeit befogadja? Egy ilyen ember gyerekeire legyen gondja? Na ne szórakozzunk már.

-Hárman voltak. Hol van a harmadik?

-A lakás üres volt, mikor megérkeztem... Csak ők voltak ott Lucius... Én-...

Lucius felemelte a kezét, mire Narcissa rögtön elhallgatott.

Bár... Talán...

Narcissa talán nem is volt annyira hígagyú. Igaza volt. Lucius újra Edwinre bámult.

Sirius Black az Azkabanba.

Minden vagyona pedig az örökösre száll, nem?

Edwin Blacket illeti az egész vagyon. Az egész széfhez hozzá tud férni, Edwinen keresztül.

Pár papír. Pár aláírás és ők a gyámjai. Edwinnek hozzáférése lesz a pénzhez. És fel sem fogja fogni, hogy ezúttal Luciusnak is.

Ez a gyerek egy aranybánya.

Sirius Black pedig amennyire idegbe mászó, undorító korcs... Annyira gazdag is.

Nem is rossz.

A Minisztérium pedig jön motozni...

És tudják, hogy Narcissa valamilyen ágon a nagynénje a gyereknek.

Nem is rossz.

Pont olyannak fognak tűnni, mint a jófiúk. Árvát mentenek, a házuk üres... És Lucius eljátsza, hogy imperius alatt állt egész végig... Vagy megfenyegették... Vagy mindegy is, mert a Miniszternek elég lesz egy kis zacskó galleon és már túl is lép a kis fennakadáson...

Nem is rossz.

De...

Szeme a kislányra szegeződött.

-Edwin marad. A lányt pedig eltűnteted a házamból.

Narcissa fel zihált, szeme kikerekedett és szorítása erősödött Lucius karján.

-Lucius... Ők még csak gyerekek... Mégis-..

-A lány nem kell. Nem akarom itt látni.

-Lucius! Testvérek az ég szerelmére is...

-Azt mondtam, nem akarom látni.

-Dehát... Mégis hova vihetném... Ő...

-Nem érdekel mit csinálsz vele. De itt nem maradhat.

Narcissa döbbent szemében könnyek gyűltek, de Lucius kirántotta karját keze ügyéből.

-Ő semmit nem ér. Lány. És a vére nem tiszta. Soha nem találsz neki férjet. Csak szégyent hoz saját magára. Azt mondtam tüntesd el.

És terve tökéletes volt.

***

Narcissa suhant. Fekete utazó köpenyének csuklyája lecsúszott fejéről. Szőke haja kibomlott és ezüstösen lobogott mögötte, ahogyan lépteit gyorsítva igyekezett a délutáni napsütésben.

Utálta.

Utálta, hogy ezt kellett tennie.

Utálta, hogy Lucius nem látta azokat a lehetőségeket, amiket ő látott...

De Lucius hogyan is láthatta volna, ha beszűkült szeretete Dracon és rajta kívül senkit nem fogadott be?

Hogyan láthatta volna a tragédiát a sajátján kívül, ami a szemük előtt zajlott le egyik napról a másikra.

Narcissa nem tudta mitől kellett volna jobban elborzadnia.

A fiatal Lupin halálán.

Vagy Sirius tömeggyilkosságán.

Bár a kettő nyomorultul összefüggött.

Sirius mindig hirtelen volt.

És eleve bolond.

És dühös... Ó de mennyire dühös.

Narcissa még emlékezett a nagy vasárnapi ebédekre, amiket együtt töltöttek. Az összes unokatestvérrel. Még Andromedával... Majd Andromeda nélkül...

Merlinre...

Sirius mindig dühös volt.

És mindig az igazságtalanság miatt volt dühös.

És még csodálkoztak, hogy fafejét a griffendélbe osztották be?

Narcissa sosem mondta el senkinek... De a süveg majdnem a hollóhátba sorolta őt. Ő sem illet a mardekárba, akárcsak Sirius.

Csak Narcissa nem volt elég bátor, nem volt annyira bátor mint Sirius, hogy lázadjon a szülei ellen.

Narcissa szóval suhant Salisbury kis városának árnyas sétányain keresztül és gyomrában a görcs egyre szorítóbb lett.

Karjában Margaret ült. Az apja hatalmas kabátjába bugyolálva... Amit talált nekik Narcissa nagy kapkodásában... Hüvelykujját szopogatva, szorította a masnis maciját.

Olyan törékeny volt. Olyan döbbent.

És Narcissának égett a szíve, mert a kislány egyszerűen nem sírt. Csak szipogott. Rémülten és megkövülten ült karján. Nem mozdult. Csak ült. Mint egy igazi porcelánbaba. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fivérétől elrántották.

Csend volt. Mindenki pihente a halloween utó fáradtságát. Nem sokan jártak az utcákon. De Narcissa direkt úgy suhant, hogy egy ottani varázslóval sem keresztezte az útját.

Roxmorts után, talán Salisbury volt a következő város, aminek lakosságának háromnegyedét varázslók tették ki.

Narcissa szóval sietett.

Angliában egyedül csak egy árvaház működött elveszett varázsló és boszorkány gyermekek számára.

És ez Salisburyben volt.

Az árvaház különben a külvárosi részre épült.

Hatalmas telekre.

Varázslatokkal, mugli riasztókkal és különféle bűbájjal védve, de Narcissa boszorkány volt.

És tudta, mit kellett keresnie.

Ahogyan lenézett a karjában ülő szoborrá dermedt kislányra...

Merlinre...

Mags olyan apró volt.

Olyan rettent.

És Narcissát magára emlékeztette.

Talán ő is ilyen apró, szőke, rémült lány volt kiskorában.

De neki sosem engedték a szülei, hogy ujját szopja. Keserű bájitallal kenték be mindig. Ezért a körömrágással sem csillapíthatta keserű szorongását körülöttük.

Neki is volt egy kedvenc kis plüssállata.

Lucy. Egy gyönyörű hajas baba volt.

De Bellatrix lefejezte, mikor öt évesek voltak.

Lefejezte és kibelezte. Csak azért, hogy a babából maradt csonkokat, Narcissa baldachinos ágyára tűzze.

Andromeda varrt neki újat.

És Narcissa gyűlölte magát, amiért otthagyta Maggiet. Egyedül. A bőrdzsekibe bugyolálva, árván, a maciját szorítva, szipogva... Ott. Az árvaház kapuja előtt a kövön.

Nem hagyott ott semmi mást. Csak azt a cetlit. A nevével és a születésének dátumával.

És megrendülten, suhant vissza.

Nem értette, miért csípték a szemét könnyek, mikor Luciusnak igaza volt.

A kislány semmit sem ért.

***

-Apa-papa? - Ana sokadjára kérdezte. Két órája ácsorgott a reggeliző asztal melletti beülőben. Kis kezeit az ablakra tapasztotta és bámult ki. Weasleyék őszi kertjére.

-Majd jön Drágám... Majd jön... - súgta neki sokadjára is Molly és eltörölt még egy tisztára mosott tányért. De keze remegett és hangja furcsán csengett. Mintha benáthásodott volna. - Menj játszani az ikrekkel Annie.

-De én 'Apmanccsal akajok. - nyögte ki Ana durcásan és tovább bámulta a rezzenéstelen birtokot. A fű hűvösen hullámzott... A száraz leveleket sodorta a szél, Molly veteményesében apró gnómok ugráltak... De a kertkapu felől nem érkezett alak. Semmiféle. De főként nem az a magas alak, akiért Ana szíve dobogott.

De ha legalább a mamája feltűnt volna.

Vagy mindketten.

-Ne durcáskodj. - súgta neki Molly finoman, félretette az edényeket és leült a fekete hajú kislány mellé.

Nagyot sóhajtott.

Nem igazán tudta, hogyan kellett volna elmondania Anának. Egy ilyen apró kislánynak... Azt a rengeteg tragédiát, amit még ő sem fogott fel... Felnőttként...

-Nézd Ana... - kezdte végül halkan. - A Mami és apád... Nos...

Ana csak felbámult rá. Nagy barna szemeivel. Olyan színűek voltak íriszei mint a tiszta csokoládénak.

Molly egyszerűen nem volt képes bármit mondani. Lesütötte a szemét és finoman megsimította a sötét tincseket.

Hogy mondhatta el, hogy nem volt már többé édesanyja? És az apja valószínűleg meg sem bírt mozdulni a fájdalmától?

Molly csak azért nem erőltette, hogy felvegye a kapcsolatot Siriusszal, mert a szíve is belehasadt csupán elkébzelnie, hogy érezhette magát Sirius a pillanatban...

Ez olyan volt neki, mint Mollynak lett volna Arthur esetén... De Arthur jól volt...

Liz pedig nem.

-Sajnos nem tudnak érted jönni most Ana.

-Miért?

-Ők... - Molly nem tudta végigmondani. Hangja elcsuklott, de megmentette a kinyíló bejárati ajtó.

És Mr. Weasley fáradtan jelent meg a konyha küszöbén.

Elsők között sietett reggel a minisztériumban.

-Oh... Arthur... - súgta Molly rábámulva. És gyorsan arcon csókolta a keserű arcot vágó Anniet és felállt. - Kérsz egy kávét? Egy teát...

Molly már sürgölődött is. Arthur viszont sápadtnak és szótlannak tűnt.

-Milyen volt a minisztériumban? Tényleg eltűnt... Tudjukki? Tényleg? Arthur...

Molly válla fölött hátra pillantott és összeráncolta homlokát.

-Ülj le Arthur... Mégis mi van vele-...

-Azkabanba zárják. - súgta halkan Mr. Weasley és benyúlt szemüvege alá, hogy megdörzsölje szemeit. Molly keze megállt a teakészítésben.

-Kit? Tudjukkit? Mégis él? Elfogták... Arthur, de hisz ez csodálatos... Szabadok vagyunk és-....

-Siriust.

Molly kezéből kicsúszott a nagy bögre és ripityára tört a kövezeten. Döbbenten fordult meg a sarkán, hogy rábámuljon fáradt férjére.

-Mi?!

Arthur lehunyta a szemét, Bill pedig... Aki az apja érkezése óta árnyékként lapult a konyha ajtóban, hallgatózva, most elsápadva lépett ki onnan.

-Bill. Vidd fel Anát az ikrekhez. - szólt rá rögtön Molly dühösen és szeme zaklatottan villogott.

Bill leszegte a fejét és száját rágva gyorsan nyalábolta fel a savanyú képű Anniet.

-Mi? Siriust... Miért zárják az azkabanba... Ő-... Anya?

-Menj a szobádba Bill. - szólt rá most Arthur.

Bill sértődött arcot vágott, de sarkonfordult és dünnyögve kiment. Karjában Anával, akit már nem nagyon tudott olyan könnyen elbírni, de átölelve kiügyeskedte a hűlő konyha közegéből.

Bill lépései elhaltak a lépcsőkön... Molly pedig csak bámult a vörös hajú férjére.

Olyan sápadtnak tűnt...

Nem olyannak, mint aki ünnepli Voldemort bukását...

-A-arthur... Mégis miről... Miről beszélsz...

Arthur olyan hangot hallatott, ami egyszerre tűnt fájdalmas sóhajnak és szívszorító nyögésnek. És csak dörzsölte szemét a szemüvege mögött.

-Arthur... Mi az... Mi ez az egész-... Sirius miért kerülne azkabanba... Mégis...

-Ma reggel... Molly... Merlinre... Sirius felrobbantott egy egész utcát.

-Tessék? - Molly hangja kisiklott. Olyan vékonyan és magasan szólalt meg... Hangja halk volt és remegett. - Tessék?!

-Megölt rengeteg muglit és... És hat varázslót... Molly... - Arthur csak remegő kezekkel igazította szemüvegét... Ő nem sírt. Csak Molly szemében gyűltek megrettent könnyek, ahogyan szája elé szorította kezeit. - Molly... Kérlek...

-É-én... E-ezt... Nem... Sirius... Sirius sosem tenne ilyet... Arthur... Sirius...

-Megőrült. Molly. Teljesen megbolondult. - susogta Arthur megsemisülten és ujjaival babrált. Nem tudott Mrs. Weasleyre nézni. - Találkoztam vele a minisztériumban... Pont akkor vitték. Három auror és két megtermett azkabani őr... Molly... Én...

-Dehát... Sirius... Ő-...

-Megölték a legjobb barátját Molly. És a feleségét is.

-Jézusom... De Sirius... Ő-...

-Nyugodj meg Molly. - szólt rá szelíd szomorúsággal Arthur látva, Molly hevesen gyorsuló lélegzetvételeit és lecsorduló könnyeit. - Semmi baj... Semmi baj...

-D-de Ana... A-ana... É-és a t-testvérei...

-Minden rendben lesz. Ne aggódj. Tudjukki tényleg halott.

***

Semmi baj?

Remus némán ácsorgott és életében talán még nem érezte magát nyomorultabbul, mint akkor tette.

Mögötte Hope Lupin elfojtott zokogással bújt oda Lyallhoz.

És Remus nagyon irigyelte, hogy sírni tudott.

Ő nem. Ő csak állt, szilárdan, jegesen, mozdulatlan.

A temetésre nem jöttek el sokan. Zártkörű volt, még akkor is, ha James és Lily Pottert hősként ünnepelték mindenütt.

Remusnak nem volt szájíze az ünneplésre. Csak állt csendben. Sápadtan. És annak ellenére, hogy fekete kabátot vett fel, mégis úgy érezte megfagy. Megfagy belülről.

Vajon Elle azt szerette volna, hogy feketét vegyenek fel a temetésére?

Remus figyelte, ahogy a koporsókat befektették a föld alá. Mind a hármat. Még akkor is ha a harmadik csak jelképként szolgált.

Lesütötte a szemét.

Voldemort felrobbantotta őt.

Remus beleharapott a szájába és összefonta kezeit. Görcsösen kezdett matatni a kesztyűjével. Dermedt ujjaival igazgatta az anyagot, lejjebb gyűrte kézfején, majd visszahúzta és megigazította a szúró címkét benne. Remus még kesztyűt is vett a temetés alkalmából. A kesztyű drága volt. Drágább volt, mint hogy Remus igazán indokoltnak érezte, de megvette. Ha mindene kopott volt legalább, szép lett a kesztyűje...

Aztán vissza igazította a szúró cetlit.

Jobb volt úgy, hogy valami zavarta.

A testét nem találták meg.

Mert Voldemort felrobbantotta.

Remus tehetetlenül rágta alsó ajkát, miközben elkezdték elföldelni a koporsókat. Először csak egy maréknyi került rájuk. Aztán már egy egész ásólapátnyi. Lassan már nem is látszott ki James koporsójának széle.

Nézd Remus... Ott vannak a barátaid.

Az idő esős volt. Mint mindig. Szürke eső felhők gyűltek Godric's Hollow felett. De nem esett az eső. Csak gyűltek a felhők.

Bárcsak esne.

Lily koporsójával végeztek. Szép földhalom volt már rajta. És Remus elszorult torokkal figyelte, hogy az egy kupacból kettő lett... Majd a két kupacot össze egyengették.

Milyen szép kompozíció... Kész csendélet.

Remus összeszorította a száját. Torkát fojtogatta valami. Valami nagyon keserű. Talán mondatok. Talán csak szavak. Talán csak egy hosszú kiáltás. Vagy üvöltés... Vagy bármi... Csak valami, ami több volt a némaságánál.

Vajon milyen volt? Vajon milyen volt az utolsó pillanat? Fájt neki? Érzett bármit?

Hátrafordult. Mögötte ott volt Hope és Lyall. Hope arca sápadt volt, szeme pedig vöröslött a könnyektől. Lyall szorította magához, szabad kezével kalapját mellkasához támasztva. Remus nem kereste a pillantásukat. Csak körbepillantott. Hagrid trombitálva állt nem messze tőle. Ott volt Dumbledore. McGalagony. A Weasleyék. És pár Rend tag.

Remus szeme megakadt Regulus Blacken, aki Marlene mellett állva leszegett fejjel ujjai között egy szál fehér rózsát morzsolgatott.

Alice és Frank nem jöttek a temetésre.

Remus lehunyta a szemét inkább.

Alice és Frank valószínűleg már azt se tudták, kik voltak ők... Alice és Frank már azt se tudták, hogy kik voltak többé ők maguk.

Bellatrix Lestrange jól elintézte őket.

Bellatrix Lestranget pedig a Minisztérium.

Cellát kapott Sirius Black mellett az azkabanba.

Hisz az alma nem esett messze a fájától, nem?

-Remus?

Remus még akkor is ott állt a helyén, mikor már mindenki más elindult a kijárat felé. Hope meghívott mindenkit valamiféle temetés utáni kis összejövetelre a Lupin rezidenciára, de komolyan... Remusnak mi keresnivalója lett volna ott?

Remus nem pillantott fel.

Még akkor sem, mikor a kis csoport mögött Hope és Lyall is kilépett a temető kapuján, egymásba karolva.

Marlene csendben állt oda mellé. Karja majdnem súrolta Remusét, de nem lépett közelebb. Remus nem fordult felé, de szeme sarkából lepillantott a boszorkányra.

Marlene sem sírt. Vörös rúzst viselt és szemeit feketére festette. Marlene elegáns volt különben. A kabátja, fekete, masnis, térdig érő szövetkabát volt. Csinos és nőies. Már majdhogynem annyira elegáns volt, hogy nem hasonlított saját magára. De ahogy a kék szemeivel előre bámult. Egyszerre volt minden és semmi az arcára írva.

-Hitted, hogy így végezzük? - kérdezte egyszer csak Marlene és lassan unottan elmosolyodott. - Minden barátunk a föld alatt van.

Remus nem válaszolt. Rezzenéstelenül úgy csinált, mintha nem hallaná Marlenét, de mégse tudta kizárni a fejéből a boszorkány halk, jeges és gúnyos hangját.

Marlene szájából a szíve szólt. És Marlene szíve darabokban volt.

-Alig telt el négy év, hogy letettük a RAVASZT. - Marlene elnevette magát és Remus nem nézett oda és tudta, hogy cigarettát halászott elő magának. - Basszameg. - tette hozzá Marlene együgyűen és kattintott az öngyújtójával.

-Kértek?

Remus lassan biccentett és felpillantott, hogy Marlene miért használt többes számot.

Regulus Black Elle sírja felett ácsorgott, üres kezekkel. A kis rózsaszál pedig árván pihent két koszorú között.

-Black?

Regulus komoran bólintott és odalépett melléjük.

Nem volt semmi áhítatos abban, ahogyan Remus beleszívott a cigarettájába, Marlene és Regulus mellett állva a hideg, novemberi időben ácsorogva.

-Meddig akarunk itt állni? - kérdezte kurtán Marlene egy percig tartó csend után.

-Évekig. - Remus hangja rekedt volt. Nem is tudta, mikor használta utoljára...

Marlene biccentett. És nem válaszolt, csak állt mellette.

Valószínűleg készen állt évekig ott állni vele.

-Csak-... - kezdte Remus végül. Úgy érezte mondania kell valamit. Volt annyi mondanivaló a szívén. Annyi mondanivaló, amit szavakkal nem lehetett elmondani. De Marlene első szava után felé fordult. Remus elhalkult és hangja megcsúszott. - N-nem értem...

-Melyik részét? - fújta ki a füstöt Regulus. Remus rápillantott. Regulus egy kicsit alacsonyabb volt nála.

Rövid, hullámos, fekete tincsei voltak. Metsző, zöldes szürke szemei... Ahogyan az ujjai között egyensúlyozta cigarettáját... Ahogyan olyan tökéletesen nézett ki a hidegben. Elegánsan. Hercegien.

Pont olyan volt mint Sirius.

-Egyiket se? - kérdezte közbe Marlene és elnevette magát. De nevetésében nem volt semmi vidám. - Nézd Black. Itt nincsenek részek. Itt egy nagy egész van. Egy nagy nyomorult, kibaszott egész és ha nem vennéd észre ez az egész arról szól, hogy mindenki megdöglik körülöttünk.

Marlene elnevette magát, de mikor Remus rápillantott csak azt látta, ahogyan Marlene leszorította szempilláit és levegő után kapva szívott bele a cigarettájába.

Újra csend állt be közéjük. Regulus pedig végül halkan megszólalt. Elmélyülten forgatta hosszú, fehér ujjai között a cigarettáját.

-Ma van Sirius szülinapja.

-Dögöljön meg. - futott ki Marlenéből nyersen és köpött egyet. Fekete, pikkelyes bőr csizmája elé. Gúnyos vigyor szelte át arcát. - Dögöljön meg Sirius Black. Menjen a pokol retkes legaljára a nyomorultja. Ha mégegyszer csak a nevét is kimondod Regulus Black, itt a sírjuk fölött... Dühbe gurulok és nem kell két temetésért fizetni, mert beférsz a keretbe.

Regulus felvont szemöldökkel pillantott fel Marlenére, aki miután befejezte dühös monológját nyugodt mosollyal elfordult tőle és folytatta a cigarettázást.

Remus tudta, hogy Regulusnak volt hozzáfűznivalója. Regulus pedig ajkai közé emelte a csikk szélét és miután hosszan megszívta, kinyitotta a száját.

Ahogyan beszélt, szájából szürke füst szökött ki, beburkolva arcát.

-Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy valamit félreértünk.

-Szerintem aki félreért dolgokat, az egyedül te vagy Black. Fordulj máshoz a kibaszott problémáiddal, mert nekünk így is van elég.

Regulusnak a szeme sem rebbent Marlene stílusától.

-Csupán azt szeretném mondani, hogy nincsen értelme ennek az egésznek. Sirius? Halálfaló? Ugyanmár.

-Mondod ezt te, mi is van az alkarodon Black?

-A jegyet kivágtam már rég, kedves-McKinnon. Ennyit a griffendélesek híres igazságérzetéről. Ti komolyan elhiszitek, hogy a bátyám frankón megölné a saját gyerekét és aztán őket is? - Regulus a sírkupacok felé biccentett. Marlene szeme pedig vészjóslóan felvillant.

-Nem kell elhinni, ha egyszer nincs mit, mert itt nem vaksi spekulációk vannak, hanem a bátyád felrobbantott egy egész utcát. Felrobbantott egy egész utcát Black, mit nem értesz ezen? - sziszegte Marlene. Merlinre... Annyi düh volt benne. Annyi harag...

-Sirius az Azkabanban van. - szólalt meg halkan Remus és torka újra görcsösen összeszorult. - És ott is marad élete végéig.

-A megérdemelt helyén. - tette hozzá villogó szemekkel Marlene. - Csak azt sajnálom, hogy nem személyesen nyírhatom ki... Keresztbetörném a gerincét... Elvágnám a torkát és fellógatnám... Mondjuk ennek a templomnak a tetejére, hogy örökké nézhesse, mit tett... Mit művelt az a nyomorult, szemét, és-...

-Sirius nem bűnös. - vágott a szavába halkan Regulus. - Ismerem a bátyámat és tudom, hogy sosem-...

-Mi is ismertük a bátyádat! - csattant fel Marlene váratlanul. Remus meg se rezzent, de a temető egyik hatalmas, kopasz fájáról vijjogó varjak szálltak fel a hangjától. Marlene szeméből kicsordult egy kósza csepp. És fekete szemfestékét lekenve, siklott le arcán. Marlene kezével megragadta Regulus kabátjának vállát. Ujjai elfehéredtek, ahogyan az anyagot szorította. - Ismertük! Ott voltunk, mikor a szar családotok kirúgta a seggét. Ott voltunk mindig! Ott voltunk, mikor nem érezte jól magát... Ott voltunk, mikor kellettünk. Én ott voltam! Én ott voltam. Remus? Remus akkor is ott volt neki, mikor senki... És tudod ki volt még ott? Ki ismerte a legjobban?

Marlene eltorzult arccal mutatóujját rászegezte Elle sírjára.

-Ő. - súgta jegesen és metsző tekintettel bámult Regulusra. - És hol vannak most? Mondd Black. Mit művelt velük a kedves bátyád? Úgy forgatta a kurva lapjait, hogy mind odavesszenek. Hihetsz bármit. Hihetsz. Higgy amit akarsz, de nem változtat semmi azon, hogy a bátyád egy egyetemes mocsok, egy szemét, egy gyilkos áruló, aki képes volt a halálba játszani ezeket az embereket! Úgyhogy ha még egyszer elkezded nekem mondani, hogy "Ő nem-így... Ő nem-úgy..." Befogod a kis szádat Black, mert te nem tudsz semmit!

Marlene ellökte magától Regulust és tekintete, amiben egy percre újra lángra kapott az élet és a harag... Újra kihűltek.

-Bárcsak én lennék halott. - jegyezte meg Remus. Egy ideje már újra csak meredt maga elé. És robotiasan szívta a cigarettáját.

-Könnyebb lenne. - horkantotta Marlene és gúnyosan mosolygott. - Biztos.

De Remus komolyan gondolta. Elképzelte, hogy meghalhatott volna helyettük. Elképzelte, hogy...

-Szóval... - szólalt meg óvatosan Regulus. Marlene már szűkítette a szemét, de a férfi folytatta. - Ana a Weasleyéknél van.

-És náluk is marad. - felelte lassan Remus és beleszívott a cigarettájába. - Dumbledore szerint így a legjobb.

-Miért nem veheted csak úgy a gyámságod alá őt? A nagybátyja vagy. - Marlene összefonta maga előtt karjait és összeráncolt homlokkal fordult hozzá. - Mármint Black nyilvánvalóan halálfaló, szóval hülyék odaadni neki a kislányt, de mi van veled Remus?

-Egy szörnyeteg vagyok, Marlene. Ez van velem. - felelte Remus megemelve a hangját. Marlenében annyi ellenségességet érzett. Mintha a boszorkány minden pillanatban valamibe bele akart volna kötni.

-Ana jó helyen lesz a Weasleyéknél. - bólintott lassan Regulus és a kezében füstölgő cigarettájára emelte szürke szemeit. - Én inkább azért aggódnék, hogy Edwin Malfoyéknál van.

-És ott is marad. Malfoyék befolyásosak és elintézik. - vágta rá szárazon Remus.

-Margaret meg halott. - fejezte be minden jókedv nélkül vidámsággal Marlene és könnyedén mosolygott. - Így szeretem. Minden a helyén.

-Ez neked a helyén, McKinnon? - húzta fel szemöldökét Regulus, de Marlene élesen a szavába vágott.

-Mert? Mit vársz Black? Mit tudok én csinálni? Miért tőlem vársz megoldásokat, mikor jól tudod nincsenek minisztériumi kapcsolataim... Nem vagyok gazdag... Nincsen férjem, aki biztosítsa ezeket nekem, ha magamtól nem megy... Az első gyámügyis ha rám néz, látja, hogy egy impulzív, labilis banya vagyok és még egy kávézót is egybe kell tartanom. - hadarta dühösen Marlene. - Te viszont a temetés után trallalala megfordulsz és húzol vissza Franciaországba, ahol villád van és fasz tudja és le fogod szarni mindazt ami itt történt és történni fog, mert halálfaló voltál és nem keveredhetsz újabb ügyekbe. Úgyhogy mondd nagyokos... Mit vársz tőlünk?

-Semmit. - felelte Regulus. Ő még így is nyugodt maradt. Hűvös nyugalommal fordult vissza a sírok felé. - Ennyi volt.

-Ennyi. - felelte összeszorult ajkakkal Marlene és ő is visszafordult a sírok felé. Dühösen fújta ki a füstöt. Majd Remusra pillantott. - És most?

Remus nem válaszolt. Csendben állt. Belülről reszketett és fázott... Belülről fájt. Égetett és csípett. De csak állt csendben.

És most?

⭐⭐⭐

Nolámnolám... Csak nem úgy jött ki végül a lépés, hogy megszavaztuk a folytatást? :] 

És holnap már a téli szünet első napját ünnepeljük. Ünnepeljünk mást is? Nem tudom, ki hogy áll az idejével, de azthiszem belefér, hogy még idén elkezdjük az új könyvet? Szeretnétek? Vagy kell egy kis idő regenerálódni ebből a sok stresszből, döbbenetből, rémületből és... Mindenből amit a nyakadokra zúdítottam? Csak őszintén ❤️

Kicsit összegezném végül itt a mai fejezetben történteket, mert visszaolvasva, talán pár dologot kevésbé írtam le érthetően... Mondjuk aki szemfüles többet is észrevesz... Nade. Szóóval... Ugye Cissy felkarolta Maggiet és Edet éjszaka és magukhoz vitte. De ugye krízis helyzet van az egész varázslóvilágban. Voldemort elbukott. Az emberek kezdenek magukhoz térni. A halálfalók pánikolnak, hogyan tovább... Mindegy. Szóval Ana még mindig a Weasleyéknél és minden bizonnyal náluk is marad. Hiszen Remus vérfarkas. Regulus pedig híresen ex-halálfaló. Marlene szét van esve, Hope és Lyall pedig még mindig nem bírják felemészteni a tragédiák sorozatát. Mindenki a maga módján gyászol. És ez ebben az esetben kontrarproduktív. És miért hiszik azt, hogy Sirius megölte volna a saját lányát, Maggiet? Szóval ugye Remusék egyedül csak azt tudják, hogy Edwin a Malfoyokhoz került. Fogalmuk sincs, hogy merre lehet Maggie és hogy eltereljék magukról a gyanakvást, Malfoyék is mind azt állítják, hogy ők bizony csak Edet találták meg... Szóval hol lehet Maggie? Sehol. Maggie sehol sincs. Mi a konklúzió? Biztosan halott, nem? Edet megmentették. Magsot már nem. Nem? 

Nem. :] 

"Hivatalosan" ez lenne az utolsó rész, de még lesz egy "epilógus", ami nem az... Mert nincsen prológus és fura lenne így a semmiből fejezetcímnek epilógust írni, szóval lesz még egy "133." fejezet, ami igazából semmi, csak egy kis... Töredék... Pár mondatos lezárás. Vagymi. 

Jajj... El sem hiszitek mennyire örülök, hogy vagytok nekem, hihetetlen. Elképesztően köszönöm. 

Remélem mindannyian jól vagytok. Remélem a mai rész is tetszett, ez már kevésbé volt brutális mint a múltkoriak... Ohjaj. Még mindig szörnyen sajnálom, de... Ne féljetek. Mindjárt "kiderül" a sztori... Mármint a szószoros értelmében :D

Már én is jobban vagyok, végre meggyogyultam. És készen állok a szünetre. Ó, de készen én! 

Bátran írjatok, bármit nekem... El sem hiszitek mennyire boldog vagyok mikor látom, hogy kommenteltek. Bármit. Még a legkisebb emoji szív is mosolyt csal az arcomra, nahát még mikor valaki összeszedi számomra a gondolatait és hú... Olyankor rendesen bizsereg a szívem a boldogságtól :] 

Köszönöm, hogy ma is velem tartottatok, a 133. Fejezetet és végül(meggyőztetetek:) eggy ilyen köszöngetős, infós fejezetet együtt fogok hozni, de mikor? Ez rajtatok áll. Legyen holnap? Vagy holnap után? Vagy ma? Vagy kell egy hét? (Annyira bírlak titeket mind, annyira büszke vagyok, a lehető legszuperebb emberek gyűlnek itt az olvasóim közt, észmegáll, hogyan érdemeltem ki ezt:D)

Remélem mind jól vagytok és csodálatos téli szünetet kívánok mindenkinek! 

(Jószagúszalamandra... Még mindig nehezen hiszem... Mióta lettünk ennyire sokan itt? Csípjetek belém, mert félő: álmodom:)