-Hol van a fia? - Mrs. Pettigrew apró nő volt... Majdnem olyan mint Beth. Egérszerű arca és nagy szemei voltak.

Sápadtan, ijedten remegve bámult ki az ajtó mögül.

A küszöbön magas férfi állt. Mély torokhangon morgott, szemeiben tűz égett, földöntúli utálat és gyűlölet tüze, szemei alatt pedig sötét árkok húzódtak... Nem aludt egész éjjel. Borostájától és a félelmetes vicsorítástól arcán pedig inkább tűnt vadállatnak mint igazi embernek... Vagy varázslónak...

Szóval ő lett volna Sirius Black...

Peter fényképein sármosan mosolygó tökéletes fiú...

Mrs. Pettigrew felnézett rá.

-Sétál. - ennyit súgott rémületében és becsapta az ajtót.

Basszameg.

Sirius állt a küszöbön. A hideg őszi reggel Londoni szegletében. És lehunyta a szemét.

Nem akarta ezt. Nem akarta Mrs. Pettigrewvel közölni a fia halálhírét... Márpedig Peter bizonyára meghalt azért, hogy Voldemort bejuthasson Potterékhez...

Meg kellett tennie...

Sirius állt. Némán. Lehunyt szemekkel. Ugyanúgy, mint mikor becsapták az orra előtt az ajtót.

Sétál.

SÉTÁL.

Basszameg.

Megfordult. Lába megcsúszott a lépcsőn, de nem esett el. Némán, élettelenül szédült le a járdára.

Nem tudta mihez kezdjen. Mit tehetne.

Pár munkába siető mugli suhant el mellette, miközben állt némán a szürke felhőkre bámulva, zsebébe süllyesztett kézzel.

Messziről kikerülték. És megvető pillantást küldtek felé mind.

Sirius esetlenül ült le a járdaszegélyre. Üresen lebámult a krétarajzokra az aszfalton és előhúzta utolsó cigarettáját.

Egész éjszaka cigarettázott.

Beth felett ülve. Egészen addig, amíg a Minisztériumi aurorok fel nem tépték az ajtót. Sirius eltűnt, mielőtt észrevették volna.

És aztán... Csak ült valahol Godric's Hollow határában... A domb tetején... Ahol Jamesszel szánkóztak télen... Ült a levelek között. A vizes fűben... És szívta a cigarettákat. Az egész dobozt elszívta.

És csak egy maradt.

Sirius lassan nyomta a szájába az utolsó szálat. Az füstölt, mikor meggyújtotta a mugli öngyújtóval... Amit a koncerten szerzett...

Egy koncerten, ahol még foghatta Beth kezét...

Sirius már csak ürességet érzett.

Már régóta csak azt érzett.

A cigaretta füstje feltöltötte mellkasát, de nem tudta befoltozni az űrt.

Nem tudta, mihez kellett volna kezdenie.

Nem volt képes hazamenni.

Haza...

Beth ruháit látni... Beth kihűlt helyét... A fogkeféjét... A még nem elmosott bögrét... Amiből még itta a kakaóját... És a szája nyoma még rajta volt... Beth még ott volt. Ott lehetett az illata a párnában... Ott lehetett mindenhol.

Sirius nem akarta tudomásul venni, hogy már csak az emlékével tud találkozni otthon...

Otthon...

Hol?

Az otthonát megölték.

Megölték éjszaka.

A gyilkos pedig nem ő...

A gyilkos maga Peter Pettigrew...

Sirius már nem bírt el több érzelmet.

Már nem bírta el az árulás mérgét szájában.

Ő akarta Petert titokgazdának.

Peter pedig sétál...

Akár minden egyes nap.

Sirius kifújta a füstöt cserepes ajkai közül és visszanyomta a szálat szájába.

Ana a Weasleyéknél volt.

Várták őt délelőttre, hogy felvegye és hazavigye...

Sirius azonban csak ült. Figyelve a pirkadó eget a tömény esőfelhők mögött.

Az éjszaka még felhőtlen volt...

Tegnap ilyenkor még Beth élt.

Újra kifújta a füstöt.

A cigaretta pedig feltűnően gyorsan égett. Már csak a fele maradt.

Sirius keserűen bámulta az elsuhanó muglikat.

Senki nem tudott semmit.

Senki nem érzékelt semmit.

Neki is muglinak kellett volna születnie.

Bethnek is muglinak kellett volna születnie...

Kit érdekel bármiféle mágia... Ha halál az ára...

Ha Beth legalább párbajozni tudott volna.

Sirius szorosan hunyta le szemét.

Meg kellett volna tanítania párbajozni.

Meg kellett volna tanítania menekülni.

Bármit... Csak hogy, ne így végződjön.

-...-Kicsit ki kellett ürítenem a fejemet. - Siriusnak torkán akadt a füst. Felkapta a fejét és ujjai közül kifordult az utolsó, értékes cigaretta.

Peter Pettigrew mosolyogva ácsorgott az ajtóban... A küszöbön. Ugyanott, ahol percekkal azelőtt Sirius tette.

Arca nyúzott volt, de rámosolygott az anyjára, miközben rózsát nyújtott neki.

-Örülök Drágám, hogy mostmár jól vagy, de-... - Mrs. Pettigrew már nem tűnt riadtnak, de komolyan pislogott a fiára. - Az egyik osztálytársad itt volt és-...

-Osztálytárs, Mama?

Sirius felállt a járdaszegélyéről.

Jeges gyűlölettel bámulta Peter Pettigrew hátát. De higgadtan indult el a ház felé.

Peter Pettigrewnek szenvednie kellett.

Szenvednie és meghalnia mindazért, amit elkövetett.

-Igen Peter... Kicsit félelmetes volt és-...

-Khm... - Sirius megköszörülte a torkát. Hátrasöpörte zilált tincseit arcából és figyelte Peter hátát.

Talán élvezte volna... Talán kaján örömet lelt volna abban, ahogyan látta Peter tartásának megfeszülését. Talán... De már nem maradt benne semmi élvezet. Csak gyűlölet. Düh. És rideg bosszú.

Keresztbe akarta törni Peter gerincét.

-Peet! - szólította meg gúnyos vigyorral.

Csak Beth hívta őt a szar becenevén. Csak Beth értékelte talán... És mit csinál... Megöli Bethet.

Peter arca sápadt volt és az eddiginél is nyúzóttabbnak tűnt, ahogyan felé fordult. Sirius szánalmasnak látta. Nem bírt a szemébe nézni.

-Régen találkoztunk Drága barátom. - Peter cincogott valamit bajsza alatt. De Siriust már nem érdekelte.

Az sokkal jobban, hogy Mrs. Prewett rábámult, majd egérképén féktelen ijedtséggel rámosolygott Peterre.

-Vegyél reggelinek valót kisdrágám.

Azzal Mrs. Pettigrew sietve rájuk csukta az ajtót.

Sirius egyedül maradt Peterrel.

Jegesen bámult le rá. Ahogyan elnézte új ellenségét...

Hirtelen már nem értette, hogy miért bírta őt egyáltalán...

Ja nem is.

Ő talán sosem bírta.

Csak James miatt volt a barátja.

-Látom volt kitől örökölnöd a gyávaságot pajtás. - szólalt meg halkan.

-Ne merj így beszélni az anyukámról... - kezdte Peter pirulva, de nem szólt többet, mikor látta Sirius szemét megvillanni.

-Beszélgetni fogunk Pettigrew. Érted?

Peter próbált sietve elindulni a másik irányba, de Sirius durva mozdulattal megrántotta és maga elé lökte.

Alig tettek meg három lépést... Alig értek a másik utcába Sirius halkan mordulva torpant meg.

-Milyen Voldemortot szolgálni?

Peter összerezzent. Majd hevesen megrázta a fejét. Egyetlen egy pillanatra sem nézett fel, bele Sirius tompán szikrázó szemeibe.

-M-mégis miről beszélsz T-tapmancs... É-én nem...

-Akkor mégis mi történt ma éjszaka? - vágott a szavába halkan és zordan Sirius és kezét zsebébe sülyesztette. Határozottan markolva pálcáját.

Meg akarta ölni. Ott helyben. Ki akarta csavarni az életet az undorító aljas varázslóból, de hallania kellett. Hallania kellett az igazságot.

-Nyertünk Tapmancs... N-nem hallottad... M-meghalt... A N-nagyúr...

-Nagyúr... - visszhangozta halkan Sirius. Peter megrezzent.

-Úgy beszélsz, mint egy mocskos halálfaló. - fröcsögte halkan és tett egy lépést felé. - Felelj nekem Peter Pettigrew...

-Elárultad őket. - szólalt meg tágra nyílt szemekkel Peter. - Elárultad Jamest és Lily Pottert.

Sirius elengedte a pálcáját. Állt. Döbbenten. És csak bámult le az előtte remegő alakra.

Miafasz.

Nem tudta mit kellett volna reagálnia. De a hitetlen düh erősen csapta át gyenge kapuit.

Sirius keze lendült. Elkapta Peter kabátjának gallérját és erőszakosan felszorította a zsákutca falára.

-Mit beszélsz... - morogta dühtől vakultan. Peter remegett keze alatt. De csak cincogott. - Nem hallom te faszkalap!

-S-sirius... D-drága b-barátom...

-Fogd be a mocskos szájdadat Peter Pettigrew! - förmedt rá. Már nem volt több türelme a patkány lelkű férfihoz. - Mutasd a bal karodat. Most!

Peter felnézett rá. Először. És utoljára.

Arca ijedte volt. Sápadt.

Teste Sirius szorításától a téglafalhoz préselődött.

Sirius figyelte. Minden idegszáláva.

Rebbenő tekintetét. Aztán Peter megszólalt. Halkan. Tisztán. Dadogás már nem volt többé hangjában.

-Te akartad, hogy gyilkos legyek... - sziszegte Peter megkeményedő arcizmokkal. Erre Sirius torkából morgás szakadt fel. - Azt akartad, hogy én legyek a gyilkos és most is te legyél a hős Beth szemében-...

-Ne merd a mocskos szájadra venni a nevét, te féreg! - Peter nyikkant és rövid lábaival a föld felé kapálózott. De nem hagyta abba.

-Mindig mást keresel, hogy bosszút állj... Mindig más a hibás, a te hibáidért Black! És mégis mindenki téged szeret! - vijjogta. Sirius néma gyűlöletteljes csendben hallgatta őt. Majd halkan szólalt meg.

-Én sosem árulnám el a barátaimat...

-Én nem árultam el a barátaimat, ti árultatok el engem... Elvettétek tőlem Bethet és-...

-Azt mondtam ne vedd a mocskos szádra a nevét te patkány! - csattant fel Sirius, de nem volt felkészülve arra, hogy Peter ökle szájába vág. - A ku-...

Sirius dühösen nyúlt vérző szája felé. Peter pedig kihasználva szorításának röpke enyhülését ellökte kezét és remegő kezekkel pálcát rántott.

-D-de Beth látni fogja... Látni fogja, hogy ki itt az igazi gonosz... Mindent érte tettem. É-és ha te sem leszel... Végre észre fog venni és-... - darálta Peter minden dadogás nélkül. Sirius szemei felvillantak, de nem nyúlt pálcájáért. Minden mozdulatát Peter fegyvere követte.

Peter balkarján úgy is felcsúszott a kabát vékony anyaga. Sirius már nem lepődött meg a sötét jegyen. Valahogy már semmin sem lepődött meg Peter kapcsán.

-És végre rájön, hogy én is tehetséges vagyok és-...

-Fogd be. - szólt rá halkan Sirius. Kezdett elege lenni abból, hogy Peter hirtelen nagyon nagynak érezte magát halálfalósága miatt. - Beth meghalt.

Erre viszont Peter nem számított.

Sirius viszont nem érdekelte elkerekedő szeme.

-Bets-t? Ő-... - kezdte remegő hangon, Sirius fáradtan mordult rá.

-Dögölj meg Peter. Megbíztunk benned. Vakon. A barátunk voltál! - Sirius szája még vérzett. De a düh utoljára felpezselte fáradt lelkét és pálcáját Peter mellkasába nyomva nyalta le a rozsdás ízű vörös lét ajkáról. Kezén még ott voltak a beforratlan sebek...

A kezen, amivel még Bethet ölelhette.

-De Liz-... - kezdte Peter hebegve és döbbenten. Siriusnak elege volt belőle. Már nem tudta sajnálni. Nem is tudott neki megbocsájtani. Annak ellenére, hogy Peter tényleg nem hazudott arról, hogy nem tudott Beth haláláról...

-Liz meghalt. És te ölted meg! - üvöltött fel Tapmancs. Hangja nem is emberinek tűnt. Sokkal inkább a vonyító kutyák sebzett ugatására. Peter összerezzent tőle. Undorító vizenyős, patkányszemeibe könnyek gyűltek.

Neki nem volt joga sírni. Neki nem volt joga.

-D-de... É-én... Nem. Lizt nem... - hebegte Peter sápadtan. - Ő nem... Nem halhatott meg...

-Mégis élettelenül fekszik a kibaszott lépcsőn Godric's Hollowban! Felelj Pettigrew, mielőtt darabokra átkozlak, hogy csak az ujjad maradjon egészbe... Mióta! Mióta követed?!

Sirius már üvöltött. Az egész zsákutca visszhangot vert. Peter pedig sírt. Mint egy kislány.

De hiába sírt. Sirius már nem volt képes többé megszánni.

-Én Lizt nem akartam-...

-Mert James igen?! Kurva halálfaló, felelj! Mióta?!

-De én Lizt szeretem! - visította Peter és szemével Sirius háta mögé pillantott.

Tekintetében benne volt minden. Sirius pedig üvölteni akart volna. Peter rettegett tőle. És menekülni akart. Menekülni. De hova...

Sirius felemelte pálcát tartó kezét és zordan szegezte rá.

Nem bírta többé.

Nem bírta többé hallani Peter zihálását. Látni őt... Élve...

Beth mosolygós arca groteszk hófehér hallott maszkká változott fejében...

Peter pedig összekulcsolta koszos kezeit.

-N-ne ölj meg... S-sirius...

Sirius hátra lépett tőle. De pálcáját továbbra is rezzenéstelenül szegezte rá.

-Ezt nem én teszem Pettigrew. Ezt te tetted magaddal. Lett volna választásod. Volt. És te választottál. Ez igazság.

Tapmancs utálta szavait. Utálta, hogy a nyelvén volt már egy átok. Egy halálos átok. Egy intés... Peter nem tudott volna kitérni előle...

De felfordult a gyomra.

Újra. És újra.

Feje kiürült. Már nem mert gondolni. Már nem mert emlékezni.

-S-sirius... É-én... N-nem akartam meghalni... N-nem volt más választásom é-én...Be-eth nem... Nem ezt akarná.

Peter nyögött. És háta mögé pillantott. Sirius már nem szorította a falhoz. Sirius már csak önmagát szorította a falhoz, ahogyan háta nekiütközött a zsákutca hátsó tégláihoz.

Kezében megremegett a pálca Beth nevétől.

Beth...

Beth nem akarta volna ezt.

Beth nem akarta volna...

Biztosan nem ezt akarta volna...

És mégis...

Beth...

Mit ért ő...

Mit ért ő hatalmas szívével...

Mit ért ő...

Voldemort úgy söpörte el, mintha csupán csak légy lett volna fekete tallárjának vállán. Egy mozdulattal. Minden gond nélkül.

Sirius lehunyta a szemét.

Voldemort elsöpört mindenkit, akit szeretett.

Siriusnak pedig el kellett söpörnie mindenkit, aki mindennek a részese volt.

Sirius kihúzta a hátát.

Kezei ökölbe szorultak.

Abban a pillanatban nőtt fel.

Már nem a dac fortyogott benne... Megsemmisült szíve helyén már csak a bosszú dübörgött jeges mérget pumpálva ereiben.

Sirius már többé nem volt gyerek.

Már nem lehetett többé gyerek.

A világnak meg kellett értenie.

Ha Voldemort megtehette.

Siriusnak is meg kellett tennie.

-Beth halott. - hangja rekedt volt. És pálcáját Peter arcára szegezte, miközben jeges gyűlölettől izzó szemeit felemelte. - Beth halott és te ölted meg.

-S-sirius... - nyöszörögte Peter.

-Csak fogd be a pofádat, te patkány. - mordult fel Sirius és kezében megremegett a pálcája.

Meg kellett tennie.

Jamesért.

Lilyért.

Bethért...

És Harryért, akinek szülők nélkül kellett felnőnie Peter Pettigrew miatt.

Peter látta rajta.

Látta a szemében a határozott, jeges nyugalmat. Látta az arcára írt halálos gyűlöletet. Látta keze szorulását. Öklén és pálcáján egyaránt.

Sirius Black...

Sirius Black veszélyes varázsló volt.

Az ellenségeire tekintettel.

Aki hat halálfalóval párbajozott egyszerre.

Akiben a minisztérium mindig esélyeket látott.

Felemelte fejét. Szeme sötét volt. Villogó. Izzó.

Olyan volt mint támadásra kész vadállat.

Halálos fegyverével kezében, varázspálcájával.

Peter tudta... Nem engedhette, hogy Sirius átgondolhassa... Hogy Sirius először intsen...

Sirius félelmetes párbajozó volt. Könyörtelen és tetőtől talpig tehetséges.

Peternek nem szabadott hagynia, hogy a dolgok kiforrjanak.

Hogy tetlegessé fajuljanak.

Keze remegett.

Peter nem volt hibás ebben.

Sirius volt a hibás. Ő volt mindenért a hibás.

-Te tehetsz mindenről Sirius... - Peter megtalálta zsebében a pálcáját. Tudta, hogy a szikrázó tekintet arcát égeti. - Te akartad, hogy így alakuljon...

Sirius csak állt előtte. Arca egyre sötétült.

-Miattad haltak meg.

Sirius már nem akart többé vitatkozni.

Felemelte a pálcáját.

-Sajnálom Peter... Ava-...

Nem volt egy pillanat.

Sirius pálcája intésre emelkedett.

Arcán még fellángolt a düh és nyers fájdalom.

Ajkai kinyíltak...

Peter felkapta a fejét.

Arca eltorzult. Pálcáját hirtelen a lába alá szegezte.

Vörös szikraeső hullott belőle.

Egéforgai kivillantak.

Tekinetet találkozott Siriuséval.

A piszokbarna és égő szürke összefonódott.

Nem.

De.

Sirius elindult.

Peter kinyitotta a száját.

-PETER!

BUMM.

Az utcát hatalmas robbanás rázta meg. Sirius hangját elnyomta.

Sirius még rohant volna előre. De már csak azt érezte, hogy repült hátra. Földöntúli erő rántotta vissza. Füle sípolt a robbanás rekedt üvöltésétől. Füle sípolt és egybeolvadt a földöntúli üvöltéssel és sikollyal ami az utcán tört ki körülötte.

Elsötétült elötte a föld. Pálcája lecsúszott vérző ujjain és koppant a megrepedt betonon.

Feje is úgy repedt mint alatta a beton.

Csak érezte, hogy forró csík csurog le homlokán, tincseiből.

Felnyúlt, hogy megkeresse a sebet fején. Fájt. Égetett.

Basszameg.

Basszameg.

-Basszameg. - nyögte rekedten.

Sirius nem tudta elfelejteni a látványt, ami akkor a szeme elé tárult, mikor kinyitotta nehéz szempilláit.

Még fájt a feje. Csengett és sípolt füle. Égette mellkasát Beth hiánya. És valami zúgott... Valami zúgott az esze helyén. A düh és fájdalom marcangolta szét józan eszének maradványait, amit nem vitt magával a gyász égető görcse.

Sirius szédült.

De már nem volt hova lerogynia.

A földön hevert.

A robbanás úgy csapta őt neki a falnak, mintha könnyű lett volna... Mintha csupán papírból lett volna és a szél szántotta volna őt neki a tömör kőfalnak.

Már nem tudta többé érezni a fájdalmát.

Már nem fájt.

Csak égetett.

Csak üvöltött minden porcikája. darabokra porladt és mintha-...

Sirius bámult.

Hatalmas szemekkel.

Remegő szájjal bámulta az utcát.

Vagyis ami maradt belőle.

Muglik voltak körülötte.

Vagyis ami maradt belőlük.

Szét voltak szakadva.

Darabokra.

Apró gyerek fuldoklott három lépéssel tőle. Vért köhögött és sípoló légzése hirtelen elakadt.

Sirius nem bírta nézni a nyomorult haláltusát.

Felnőtt ember hevert a másik oldalra tőle. Fekete szmokingban. Aktatáskája fennakadt egy kiálló, éles betontöredékben, amit a robbanás kiszakított a talpa alól.

Már nem mozdult többet.

-Ne... Ne...

Nem ismert rá a hangjára.

Nem is hallotta a fülében bömbölő hangorkántól.

Még benne remegett minden. A hangos rémült sikoly, a kiáltások... A zokogás.

Sirius nem tudta levenni a szemét az elé táruló halál kupacról... A vérfagyasztó mészárlásról.

Csak nézte.

Tágra nyílt szemekkel.

És nem tudta felfogni mi történt abban az egy pillanatban, hogy Peter felemelte a pálcáját.

Mert aztán csak vakító fehér villanás töltötte be emlékei helyét és a bömbölő durranás.

Peter felrobbantotta az utcát.

Sirius lehunyta a szemét.

Nem akarta elhinni.

Nem akarta felfogni a látottakat.

Nem akarta megjegyezni a muglikat. Az arcukat. A holttestüket.

Nem bírta felfogni a szörnyűségeket, amik fogadták.

Erőtlenül söpörte ki koszos, véres haját arcából.

És csak ült.

Némán. Az égre meredve.

A felkelő nap aranyrózsaszínre színezte.

-Basszameg.

Sirius ült ott. Térdeire támasztva könyökét.

Vérző fejét belevágta a kőfalba, amihez hozzávágódott.

-Basszameg!

És elnevette magát.

Fájt minden pillanata.

Ahogyan hasa megfordult a nevetéstől. Nem kapott levegőt. Felrepedt nevető szájából folyt a vér. A robbanásnál elharapta nyelvét. Az érzékeny sebből rozsdás égető fájdalom csöpögött állára.

Felnyúlt.

Az egész arca vérben ázott.

Az egész keze vörös volt.

És mocskos.

-Basszameg!

Sirius hangja magányos visszhangot vert a kihűlt utcában.

Körülötte nem mozdult semmi.

Minden néma volt. Halott. És mozdulatlan.

Sirius pedig csak ült. És nevetett.

Basszameg.

Arcán a könnyek összekeveredtek vérével.

Szeme égett. És szúrt. Homályosan látta a vérfürdőt körülötte.

Látta ahogyan a patkány átugrotta a véres tallárhalmot... És eltűnt a csatornában...

Nevető szájából kibuggyant a forró vér, a nyálával keveredve csöpögött le állán.

Sirius pedig csak nevetett.

Dühében. Fájdalmában. Elborzadtában. Döbbenetében és tehetetlen gyűlöletében.

Basszameg.

Elszúrta.

Sirius élesen nevetett. Hangja elcsuklott. Szeméből könnyek bugyogtak le koszos arcán.

Minden sebe vérzett.

De legjobban ott belül vérzett... Ott belül ahol már nem tudott. Ahol már nem tudott többé.

Csak nevetett.

És azon csak mégjobban, hogy utálta amiért nevetett.

Sirius már nem értette többé magát.

Ő sosem értette magát.

Beth értette őt.

De Beth halott volt.

James halott volt.

A szülei halottak voltak.

Lily maga is halott volt.

Sirius pedig ott maradt.

A halott muglik fölött.

Magányosan roskadva.

Hangosan, keservesen kacagva.

Így koccintott hát James az örök életre...

Így kulcsolta hát Beth kisujját az övére.

Otthagyták.

Mind.

Egyedül.

James nevetését hallotta a saját szájából.

James nevetett rajta.

Kinevette.

Te tehetsz mindenről...

-Fogd be! - nevette Sirius tenyerébe temetve vérző arcát és csak nevetett.

Te vagy a gyilkos.

-Fogd be!

Sirius... Black.

-Hallgass!

Az áruló...

-Nem az én hibám!

Vigyáznod kellett volna rájuk.

Nem megölnöd őket.

-FOGD BE!

Sirius feje koppant a kőfalban, ahogyan nyikkanva belevágta. És csak nevetett. Mert könnyeit mind elsírta Beth felett.

-Fogd be Tapmancs! Nem te vagy a hibás!

Beth pedig csak szomorúan suttogott a fülében.

Tudtad, hogy nem tudok párbajozni...

Tudtad, hogy nem hagyhatsz egyedül...

-Elég volt...

Sirius ökölbe szorította koszos, véres fekete tincseit. Ragadtak. És koszos kupacban gubancolódtak össze ujjai között.

Meg kellett volna halnod.

-Menj a picsába!

Sirius már csak azt vette észre, hogy a lábai elindultak.

Már nem emlékezett, hogy felállt.

De fájt.

Minden lépése fájt.

Nem tudta, hogy a lelke sajgott, vagy ténylegesen fizikai fájdalmat érzett már...

Csak fájt.

Sirius nevetett.

Ugatósan. Elcsuklóan. Könnyei felsőjére potyogtak, ahogyan erőtlenül nekitántorodott... Vissza a falnak.

Nem tudott tovább menni.

Nem akart tovább menni.

-Basszameg. Tapmancs... Te idióta.

Meg vagy őrülve.

Hol van a józan eszed Tapi...

"-Elvette Maszat..."

"Lökött vagy..."

Térj észhez Sirius...

Térj észhez...

Már nem tudott.

Erőtlenül nevetett.

Csak nevetett... És nevetett.

A hangja nem volt már többé az övé.

Már nem volt semmi sem az övé, ami korábban igen.

Már csak nevetett.

De nevetéséből hiányzott az íz... A csilingelés...

Nevetéséből hiányzott Bethé...

Hiányzott a nevetésére érkező választ adó kuncogás... Bájos mosoly...

Sirius dühében nevetett.

Fájdalmában nevetett.

És minden gyász helyett nevetett.

Döbbenetében nevetett.

És rémületében csak nevetett.

Ő mindig tudott nevetni, nem?

Egész életében csak nevetett.

Bettyvel.

És Jamesszel.

De a hármasukból, már csak a saját nevetését hallotta.

A néma csendben.

Már nem karolta át James vihogva. Beth nem dőlt kacagva az oldalának.

Már nem voltak ott.

Csak ő.

Nevetve dőlt a falnak.

Otthagyták...

Mind cserben hagyták...

De ő is cserben hagyta őket.

Peter élt.

Peter túlélte.

És rászedte.

Átverte.

A nagy aurorparancsnokot.

Sirius nevetett.

-Ne mozdulj Black!

Sirius csak nevetett.

Mozdulni? Hova... Mégis hova mozdulna ő-...

Ő már nem akart mozdulni.

Ő már nem tudott mozdulni.

Benjamin Smith állt előtte. Felemelt varázspálcával. Auror jelvény csillogott mellkasán. Mögötte varázslók sorakoztak.

Úgy nézett rá, mint a bűnözőkre tette, közös munkájuk során.

Sirius pedig nevetett.

-Merlinre-...

Sirius érezte, hogy tekintetek égetik.

Őrült.

Ő egy őrült.

Ő megőrült.

-Ne nézzetek nyomorultak! - nevette el magát és keze mögé rejtette boldogtalan vigyorát és könnyeit. - Tűnjetek el! Hagyjatok békén!

-Ne mozdulj Black... Cs-csak semmi hirtelen mozdulat-...

Nem volt miért.

Sirius varázspálcája messze gurult a repedt betonon.

-Jézusom...

Sirius felnézett. Kibámult ujjai közül. Nem akarta látni, amit látott.

Frank állt Benjy mögött. Arca sápadt volt. Elborzadt. Undorodó. Döbbent. Minden... Ami Frank arcán sose volt előtte. És minden, amit Frank sosem érzett előtte.

Mögötte Cornelius Caramel állt.

És megannyi arc.

Megannyi ismerős arc.

Sirius valamennyit kedvelte.

Egy másik világban.

Egy másik világban, ahol együtt küzdöttek a halálfalók ellen.

Egy másik világban, ahol az ő oldalukon állt.

Ahol egy oldalon harcoltak.

De akkor.

Ott.

Sirius már csak az üldözött volt.

Ők pedig az üldőzők.

***

Csend volt.

Sirius csendjénél már csak szobája csendje volt nagyobb.

Némán ült a sötét szobában.

Kezeit erős kötelek kötötték össze.

És csak ült.

Mióta belökték oda és rázárták az ajtót.

Sirius ült.

Bámulta az egyetlen, tenyérnyi ablakot.

Az utolsó reményt. Még sütött a nap. Rásütött négyzet alakjával Sirius bakancsának orrára.

Már nem volt szörnyűbb.

Már nem volt mit fokozni.

Sirius egykor a másik oldalon állt.

Sirius egykor az ajtó másik oldalán állt.

De már nem ő volt az aki ítélkezett.

Ő már nem ítélkezett. De rajta mások igenis ítélkeztek.

Sirius görcsösen kaparta a kezeire rászáradt mocskot. Vér volt és piszok, ami rászáradt. Észre sem vette, hogy sebeit is felkaparta. Csak újra vérzett keze. És a friss vér beleregadt körme alá is.

Basszameg.

Fél nap.

Eltelt dél.

Anabelle a Weasleyéknél volt.

Maggie és Ed pedig egyedül voltak.

Dumbledore várhatott ám rá... Hogy megjelenjen Harryért...

Ha az öreg egyáltalán komolyan gondolta az ajánlatát.

Gondolkozz. Gondolkozz az istenit!

De nem megy-...

Sirius már nem akart semmit.

Már nem akart semmit.

Csak oda menni, ahol Beth volt.

De előtte...

Előtte haza kellett vinnie a gyerekeiket.

Oda ahova tartoztak.

Mondjuk a nagyszüleik karjaiba.

Sirius felszisszent, ahogyan belekarmolt a kezén mélyedő sebbe. Elrántotta kezeit egymástól és zihálva figyelte vére vörös bugyogását... Le tenyere oldalán.

Csak hallgatta szuszogását.

Szörnyű ember volt.

Miért lélegzik még-... Miért van még életben-...

Szörnyű emberré vált nélkülük.

James és Liz nélkül.

Nem volt kiút.

Ő maga volt a saját családja szégyenfoltja.

Már sosem hitte újra, hogy ezt lemoshatta volna magáról...

Sirius felnézett, mikor az ajtóban elfordult a kulcs.

Magas, sötét bőrű varázsló lépett be. És őt négy másik követte.

Siriusnak összeszorult a torka.

Kingsley a szemébe nézett. Fekete kávé-színű szemei égtek.

-Állj fel Black.

-Kingsley-...

Sirius felnyögött. A négy másik aurorból kettő minden figyelmeztetés nélkül két oldalára lépett és felrántotta. Erősen szorították. És Sirius érezte, hogy pálcáik hegye a bordáiba szúródik.

Nem volt mit tenni. A Minisztérium nem lacafacázott.

Nem voltak magasabbak nála. De sokkal szélesebbek. Karjuk dagadt volt és vaskos az izmoktól.

Sirius ismerte a fajtájukat. Majdnem hogy ő adott leckéket régen az ilyeneknek. De mi áron?

-Hé... Engedjetek... Hé-...

Azkabani őrök voltak.

-Engedjetek!

-Ha ellenekezel fájni fog. - mordult rá Kingsley másik oldalán álló auror.

Sirius a fejét rázta. Lábát megvetette, de a jobb oldalán álló szürke egyenruhás alak, csak belerúgott bokájába. És már húzták is ki. Sirius minden erejével ellenkezni próbált. De ketten voltak.

És minden szempontból erősebbek.

-Engedjetek el! Hova visztek én-... Ez fáj! Engedj el! - Sirius kétségbeesetten ráncigálta karjait. De vasmarokkal szorították. Úgy érezte, élő vasbilincseket kapott két oldalára.

Kingsley a folyósóra lépett. Két auror segédjével együtt. Komoran állt a sötét csempéken. Siriust pedig mögé rántották.

Úgy rántották, hogy egy pillanatra sem maradt hely az őrök és közötte. Szorításuk nem enyhült.

-Kingsley! - de ő nem figyelt rá. Hátra sem pillantva elindult. Lassú lépésekkel. Sirius pedig akaratán kívül követte. Az őrök könnyedén vonszolták és rántották magukkal. - Mi a fasz! Nézz rám!

Kingsley tökéletesen némának és süketnek tűnt.

Sirius teljes erejével ellenkezett. Izmait megfeszítette, de már semmi sem hatott.

-Kingsley!

Sirius nem bírta tovább. Kingsley bal oldalán vonuló auror sárgult pergamenekre írt. Komoran jegyzetelt.

Sirius utálta, hogy ismerte az eljárást. Utálta, hogy tudta a protokolt. Az előírást. A szabályokat. Utálta, hogy tudta, milyen jegyzőkönyv készült pontosan előtte... Az ő nevére...

Utálta, hogy pontosan tudta...

Hogy már nem ő lépked Kingsley helyén.

Hogy ő már csak kétségbeesetten rángatózott a bűnözők helyén két azkabani őr szorításában.

-Eresszetek el! - üvöltött fel. A düh és jeges pánik... Felrántotta állát és kitépte kezét a szorításból.

Az őr felocsúdott volna, de akkorra Sirius már behúzott neki egyet. A másik karját is kirántotta és a másik őr arcába vágott.

De mielőtt ugorhatott volna. Mielőtt futásra szoríthatta volna kimerült lábait. Karok nyúltak utána. Beletéptek ingjébe.

-Eresszetek! Engedjetek el! Engedjetek el! - Sirius kapálózott, mind rabul ejtett vadállat. Karmolt. Rúgott. Ütött. Harapott volna. Bármit...

De a szorítás erős volt. Az őrök megtépték ruháját, ahogyan visszarántották. Egy kéz a nyakára szorult.

Sirius kigúvadt szemekkel. Fulladva, levegő után kapva hörgött. De nem tudott semmit tenni. Két gorilla szorította, puszta erővel.

Ő nem aludt. Ő nem pihent. Mindene fájt. Minden sebe vérzett. Bokája feldagadt, ahol belé rúgtak. Feje zsongott. Füle sípolt.

Semmi esélye nem volt.

-Mondtam, hogy fájni fog. - Kingsley nem nézett rá. Komoran szólt hátra és aztán... Aztán elindult. Intett az őröknek. Sirius kétségbeesetten ficánkolt. Kingsley már nem nézett hátra. Nem szólt rá. Már nem vette emberszámba.

Siriust abban a pillanatban már nem érdekelte büszkesége.

-Engedjetek el! Engedjetek el! Nem csináltam semmit! Ártatlan vagyok! Engedjetek el! Eressz! Eressz! Hagyjatok! Hagyjatok békén... Nem csináltam semmit! Nem én vagyok a gyilkos! Ártatlan vagyok! - üvöltötte rekedten. De hiába. Elvakultan küzdött. De csak vonszolták.

Át a minisztériumi emberekkel teli folyósókon.

Az emberek bámulták Sirius Black kétségbeesett, erőtlen vergődését.

A nagy és fényes Sirius Black bukását.

Elhúzódtak az útból.

Rémülten és döbbenten bámulták a kiabálását.

Sirius Black már nem tűnt önmagának.

Koszos hajával. Borostájával. Rengeteg sebével. Vérben forgó szemeivel. Zaklatott arckifejezésén szikrázott az őrület, düh és rémület furcsa elegye.

Már nyoma sem volt az ápolt, tiszta, vidám, erős férfinak, akit hátán hordott az egész auror parancsnokság.

Már csak egy leharcolt, betegedett, űzött léleknek tűnt.

Minden józan fényét otthagyta.

Godric's Hollow lépcsőjén.

-Hol van a tárgyalásom! Ez nem igazságos! Kingsley Shacklebolt! Shacklebolt!

-Nincsen tárgyalásod Black. Rajtad már nincsen mit tárgyalni.

Sirius elhallgatott. Döbbenten csúszott a talpán, az őrök akkor is húzták.

-T-tessék...

Hangja rekedt volt. Néma. És fátyolos. Megpróbálta erőtlenül lefejteni a szorító kezeket karjáról. De csak megcsúszott tenyere. Újabb foltot hagyva a szürke egyenruhán. Az őrök karja már sötétlett a sok piszoktól és vértől, ami Sirius kezéről tapadt karjukra, ahogyan ő megpróbált szabadulni tőlük.

-Kingsley... K-kérlek... E-ezt nem engedheted... A-a... B-barátod v-vagyok... Kingsley!

Nem érkezett válasz.

Sirius csak csúszott. Erőtlenül és belökték a liftbe.

Kingsley előtte állt. Közrefogták minden oldalról az aurorok. Négy pálca hegye nyomódott oldalának. Nem mozdulhatott.

-E-ez nem igazságos... H-hol van az igazság! Tárgyalás nélkül nem tehettek semmit... Így nem tehettek semmit velem. Tökéletesen ismerem a törvénykönyvet! Ez törvénybe ütközik, ez így-...

-Dolores Umbridge írta alá az ítéletet Black.

-Éspedig? Mit engedhet meg Dolores Umbridge? - köpte dühösen Sirius. Kingsley nem fordult hozzá, de úgy válaszolt auror társa helyett.

-Életfogytiglan tartó börtönbüntetést, az azkabani börtönben.

Siriusból kifutott a szín.

Hiba volt.

Minden hiba volt.

-Ezt nem tehetik-...

-Tudod mit nem tehetsz Black-... - Kingsley váratlanul fordult oda hozzá. Arcán fenséges fény ragyogott, ahogyan Sirius fölé magasodott. - Nem ölhetsz meg egy utcányi embert, megszegve a titoktartási törvényeinket.

-De nem én tettem. - szűrte fogai között Sirius és próbálta kihúzni magát, hogy Kingsley fölé magasodjon...

-Hanem ki?

-Peter Pettigrew!

-Peter Pettigrewet megölted Black. Hidegvérrel. Tudod mi maradt belőle? Egy ujj!

-Faszt! - csattant fel Sirius, de felnyögött. A mellette álló auror erőszakosan beleszúrt oldalába pálcájával. Azt hitte menten felnyársalják.

-Csak nevettél felettük Black. Úgy tűnik elvesztetted a józan eszedet.

-Fogalmad sincs, hogy min megyek keresztül Shacklebolt! Megölték Bethet, hát nem vágod? És még hogy én vagyok őrült?! Teljesen elment az eszed?! A barátod vagyok! A barátod! Nem bántottam senkit! - Siriusból ömlöttek volna a dühös, keserű szavak, de újra beledöfték oldalába a pálcát. - Hagyjatok már békén ti nyomorult, kibaszott-...

-Maradj csendben, mielőtt dühbe nem jövök. - szólalt meg mélyen jeges nyugalommal Kingsley és elfordult.

A lift ajtó kinyílt. A varázsló aki megnyomta a hívó gombot, döbbenten állt előttük. És Sirius a válla felett vörös üstököt pillantott meg. Elfelejtette, mit akart az őrök fejéhez vágni. Pedig biztos valami nagyon csúnyát...

Amilyen lelki állapotban volt...

Ana.

-ARTHUR!

Mr. Weasley összerezzent. Arca sápadt volt. És elszörnyedt, mikor megtalálta Sirius arcát a sok komor képű auror mögött. Nem mert megszólalni. Minden tekintet rá szegeződött. Mr. Weasley megszeppenten sütötte le a szemeit és karjaiban szorongatott pergamentekercseket kezdte rendezgetni.

-Segítsen! Kérem segítsen! Arthur! - Sirius üvöltött. Ahogyan csak tudott. De a liftajtó becsukódott. Valaki belevágott az oldalába.

-Fogd be a szádat Black.

És a lift folytatta útját.

Sirius nem kapott levegőt. Folyamatosan rángatta magát. Ütötte, rúgta az őt szorító varázslókat. De azoknak meg sem kottyant. Egy ponton még üvölteni is elkezdett.

Szörnyen fájt a feje...

És Kingsley egy világi idióta volt. Egy újabb eszetlen áruló...

Egy újabb baráttal kevesebb.

Már meg se kottyan, nem? Manapság úgy hullanak mint az egytavaszi szentjánosbogarak.

És hol volt Dumbledore ekkor? Hol volt Dumbledore?

-Maradj nyugton Black, különben...

A liftajtó kinyílt. Sirius térdre bukott, de erős kezek a hajánál fogva felrántották és tovább rántották. Bevágta homlokát a lift homlokzatába. De nem érdekelt ő senkit.

Kingsley elől vonult. A minisztérium előcsarnoka tele volt emberekkel. Csupa derült arc. Mosolygó, ünneplő, megkönnyebbült varázsló.

De út nyílt előttük.

A varázslók megrökönyödtek a látványuktól.

Sirius Black látványától.

Ahogyan durván hurcolták a megsemmisült aurorparancsnokot.

-Engedjenek! Engedjenek!

Sirius lehunyta a szemét. Vaku villant az arcába.

De az elcsendesülő tömegben dühös szitkozódás csendült.

-Engedjen, jóég! Most! Engedjen!

Hangosan morajlottak körülötte a minisztériumi alkalmazottak.

"Ez Black?"

"Hová viszik?"

"Mit tett?"

"Megölt rengeteg muglit..."

"Egy új maradt Pettigrewből.."

"Őrült..."

"Csak nevetett..."

"Nézd az arcát..."

"Megőrült..."

"Halálfaló..."

"Gyilkos."

Sirius zavarodottan kapkodta fejét, de nem álltak meg a vonszolásában. Már nem volt többé Sirius. Már csak Black.

-N-nem vagyok... Nem vagyok gyilkos! Engedjenek... K-kérem... - rémülten, halkan hebegett. Nem ismert a saját hangjára.

Mikor lett ilyen halk? Mi történt... Ki vette el a hangját tőle?

Még mit tudnak... Komolyan... Mit tudnak ezek után még elvenni tőle...

Beth... A kibaszott szabadsága... James... Lily... A hangja...

Valaki utánuk sietett. Kérdésekkel sorozta őt. És a néma aurorokat. De nem kapott választ. Se tőle, se az auroroktól.

Még a gyerekei legalább megvoltak. Biztonságban. Életben.

Sirius csak csúszott. Nem maradt már ereje a lábán állni. Érzékelni a körülötte történő életet.

Üveges szemekkel meredt maga elé.

Keze megremegett.

Nem mehetett ő azkabanba... Ő nem... Ő...

Hát tényleg nem volt gyilkos? Nem volt ő áruló? Biztos, hogy nem ő volt aki felrobbantotta Petert? Biztos, hogy nem volt halálfaló? Biztos, hogy-...

De lehetett ő bármi. Lehetett ő gyilkos, áruló... De otthon szükség volt rá. Lehetett gyilkos és áruló, de édesapa is. Azt a címet nem foszthatták meg tőle, mint az auror jelvényét...

-Engedjenek! Engedjenek! Félre! Sirius! Sirius! Várjanak! Sirius! Sirius!

Egyáltalán milyen világ ez... Még csak át sem vizsgálják az ügyét? Voldemort elbukott... És ártatlan aurorparancsnokokat zárnak azkabanba?

Milyen jövő ez?

Meg kéne halni...

Sirius fülében gyűrött, zűrös masszává olvadt a sok halk és hangos beszéd foszlány, a kérdések a háta mögül, az előtte megnyíló tömeg zaja... És akkor kétségbeesett kiáltás szelte át zűrje hangos zavarát.

Egy kéz megragadta a vállát. Sirius az érintéstől megrezzent. Kibukott döbbent csendjéből. Felkapta a fejét.

-Hagyjon! Sirius!

Hátra próbált fordulni. Csavarni a fejét...

-Sirius!

A lába alól kiszaladt a talaj. Szemei pedig fáradtan kikerekedtek.

Ismerős alak rohant mögötte. Tolakodva, kerülgetve a záródó tömeget.

Regulus vörös szemekkel, beesett arccal, botladozva sietett utána.

A Reggeli Próféta görcsösen szorult kezébe. Ahogyan nekiment az embereknek, akiket nem tudott kikerülni. Fekete tincsei lobogtak, ahogyan rohant. Tallárja csálé volt, félregombolt. És csak sietett. Zihálva. Kétségbeesetten zihálva utána.

-Sirius!

-R-reg... Re-regulus... - súgta Tapmancs gyengén és szeméből forró könnycsepp gördült ki. - Regulus...

Hát legalább ő még élt... Regulus élt. Jól volt.

-Várjanak! Kérem! - Regulus könyörgött. De elesett, ahogyan egy pocakos varázslót nem tudott kikerülni.

Elbukott. Eltűnt a bezáródó tengernyi varázslók körében.

Sirius remegve próbálta kihúzni a kezét a szorításból és utolsó erejével Kingsleyhez szólt.

-Kérlek! Egy... Egy percre... Egy utolsó... Ő az öcsém! Kingsley! Cs-csak... Köszönni-...

Sirius elbotlott.

Azt hitte Kingsley nem figyel rá.

De Kingsley figyelt rá.

Megáltak. Sirius már nem bírt a lábán állni. Csak összecsuklott az őrök szorításában.

És akkor Regulus odaért.

Lihegett. Zihált. Arcán könnyek folytak.

-Sirius! - zihálta az újságot szorítva.

Zöldes szürke szeme belevésődött a bátyjáéba.

Sirius vérző szája remegett. De nem bírt megmozdulni.

Ezer tekintet szegeződött rá.

És arra gondolt, szabadságának utolsó pillanatai ezek.

-Regulus... - súgta halkan felé. És csak nézte öccsét.

A tökéletes Regulust.

Vörös szemekkel, halálra rémülten állt előtte. Könnyek potyogtak arcán. Görcsösen szorította az újságot.

Regulus valószínűleg egész életében ilyen jóképű volt. Lehet mindig is ő volt a szebbik Black-testvér. Ejnye... Hát miért sír... Nem lesz többé konkurencia...

-N-nem... N-nem zárhatnak... Ő-ők... Te... Sirius!

-S-sajnálom... - akadozta Tapmancs. Már nem tudta mit kellett volna mondania.

Regulus visszajött franciaországból.

A biztonságból.

Visszajött. Hogy felfedje magát mindenki előtt. Hogy bebizonyítsa épségét.

Csak azért, hogy előtte álljon. Könnyektől fuldokolva.

Ne sírj már dilis. A férfiak nem sírnak.

-Sirius-... - hebegte felé Regulus és elejtett kezéből az újságot. - E-ez... Ez... Nem igaz... Ugye... T-te...

-Ne higgy nekik... K-kérlek... - súgta felé Sirius elszorult torokkal és összeszorította álkapcsát. Már nem sírhatott. - Ártatlan vagyok.

Regulus szeme tágra nyílt. Könnyei hullottak. Keze kinyúlt. Keze kinyúlt, hogy megragadja Tapmancs elfáradt és meggyötört arcát.

Sirius még érezte az illatát.

Fenyő és citrom.

És megragadták.

Lába alól elsöpörték a talajt. És rántották.

-Ne! - kiáltotta Regulus. Elcsukló hangon

De Sirius már erőtlenül csúszott a minisztérium csempéjén. Regulus rohant utána. Folytatva tolakodó újtát.

-Ne! Kérem! Siriust ne bántsák! Kérem! Nem csinált semmit! Kérem! - Sirius lehunyta a szemét.

Soha nem tett semmit azért, hogy az öccse érte könyörögjön. Hogy könnyeket morzsoljon érte.

De Regulus ezt tette.

Sirius, egész életében keresztül nézett rajta. Utálta. Megvetette.

Regulust egész életében csak bántotta.

Regulus viszont ott rohant mögötte. Utána. Érte.

Sirius bocsánatot akart kérni. Sirius ki akarta mondani... Ki akarta mondani, hogy... Ott döbbent rá, mennyire szerette mégis őt.

De Kingsley már nem adott több percet.

Sirius erőtlenül csúszott szorításukban. Az igazságtalanság szorításában.

Rekedten akadozva fordult hátra Regulushoz.

Volt még egy üzenete. Egy utolsó üzenete.

-Regulus! Regulus a gyerekek!

Regulus arca vészesen megrándult. Sirius összehúzta a szemét.

Mi a-...

-Regulus! Vigyázz rájuk! Hallod?!

Újra visszajött a hangja. És az ereje. Mintha egy oroszlán ébredt volna fel benne. Egy pillanatig újra élőnek érezte magát. Ki akart törni a szorításból. Elkapni Regulus arcát, aki sápadtabb és sápadtabb lett.

-Regulus!

-Eltűntek! - fakadt ki Regulus. Szája elnyílt és reszkető tenyereibe temette arcát. A tömeg bezárult. Elnyelték Regulust.

Sirius szíve keservesen püfölte mellkasát.

Várjunk... Hát mindezek után még volt szíve? A helyén maradt volna-...

Nem sokáig.

-REGULUS! Mi az hogy eltűntek?! - bömbölte Tapmancs, de hiába. Az őrök belökték a másik liftbe. A jeges rémület... Düh... És minden... Ami maradt benne összezúzta és újra felébresztette benne, a szívében lakozó dühös, lángoló vakmerőségét. De Kingsley ismerte.

A lift bezárult. Sirius pedig csak állt. Remegő szájjal. Pislogás nélkül.

-Mi az... Hogy eltűntek? - súgta és szája megrándult. Keserű nevetés hagyta el a száját és könnyeit nyelve szédült a lift falának. - Mi az hogy eltűntek? Hol vannak a gyerekeim?

Bármit is tartogatott számára az azkaban hűvös cellája...

Sirius úgy érezte, a dementoroknak már úgysem maradt sok amin falatozhattak volna.

Életében először úgy élt, hogy belül már halott volt. 

⭐⭐⭐

Hát... Szóval így állunk. :/ 

Ne aggódjatok, még van egy utolsó fejezet, válaszokkal és ilyesmi és-... S-sajnálom. Mancsék nem érdemelték ezt. De végül úgy döntöttem próbálok hű maradni az eredeti szálakhoz, már csak azért is, mert trükközni így a legjobb, nem? Ígérem a történetnek még nem itt van a vége. Tapmancs és Beth történetének nem itt van vége... 

Mancs hát így bukott most el. A háború keserű realitásában. Kizuhanva a kis álomvilágukból, de... De minden rossz után, lesz valami jó. És Tapmancs ígérem nem fog annyit szenvedni, mint azt a sors megírta volna neki... Nem mondok semmi konkrétat, de annyit megígérek, egy ilyen mélypont után nem nagyon fogunk tudni mélyebbet találni :']

Az előző részek alatt már kérdezgettem itt a drága-drága olvasókat, hogy legyen-e folytatás... Hiszen mégiscsak itt van három pici baba... Három pici Black-bébi, akik most belevesznek az ismeretlenbe. Most még babák, de felnőnek ők is... Érdekel titeket? Érdekel, hogy mi lesz velük? 

Úgy tervezném, hogy ha van rá igény, szívesen belecsapnék az új sztori megalkotásába, velük főszereppel... Kicsit régimódibb lennék a fanfiction szálakkal, de ezt nyugi nem úgy értem, hogy copypastelem(ezt így kell írni? :D) az eredeti könyveket... Sőt. Ígérem, a legegyedibbet próbálom majd színetek elé tárni. Hiszen Mags, Ana és Ed a világ legegyedibb kiskölykei. :] Ha érdekel titeket, hogyan nőnek fel... Évről évre... A Roxforti történetüket figyelve... Hogyan alakul a kis világuk? Hogyan rendezik be az életüket? Milyen kérdésekre, milyen válaszokat találnak... Kik kísérik útjaikat... Milyen Roxforti ház nyújt majd nekik otthont... Satöbbi, satöbbi... Írjatok, mindenképpen, mert minnél többen jeleztek vissza, annál kevesebb kétség marad bennem a folytatást illetően. :)

Továbbá lenne esélyünk vissza-vissza fonni régen látott és olyannyira-szeretett karaktereket is a történetbe. Szóval ne habozzatok tudtomra adni gondolataitokat, kétségeiteket... Esetleg még kívánságaitokat is(nem ígérek semmit, de könnyebb lehet teljesíteni, ha legalább tudok róluk;). 

Szóval lassan, de biztosan a végéhez közeledünk. Lesz majd szükségetek olyanra... Hogy három oldalas köszönetnyilvánítás, vagy halkan oldjam meg itt lent csendben, pár sorban? Najó. Nem lesz három oldalas, de tudnotok kell, hogy hihetetlenül hálás vagyok nektek, és nélkületek nem jutottam volna el semmeddig sem. 

Remélem annak ellenére, hogy mennyire nehezek és szomorúak voltak az elmúlt részek, azért tetszett nektek így is... És nem ábrándultatok ki belőlem és a sztoriból. Egyszerűen köszönöm, hogy ennyien itt vagytok, olvassátok és visszajelzéseket hagytok nekem, mert valahányszor látom, hogy kommenteltek és csillagoztok... Egyszerűen megtelik a szívem ezzel a fényes, boldog lével és egyszerűen olyan boldoggá tesztek. Köszönöm. :]

Bármi kérdésetek van, bármibármibármi... Panasz... Meglátás... Megróvás... Bármibármibármi. Bátran írjatok kommentet. Mindegyikre válaszolok :] ❤️

⭐⭐⭐