-Egyik kéz... Másik kéz... - Maggie leragadó szemekkel bámult fel rám, míg én aprócska kabátkájának ujjába igazítottam karocskáit. - Cipzár... Sapka... Sál...

Maggie tétlenül, lecsukódó szemekkel hagyta, hogy felöltöztessem. Eddie pedig már az ajtónál ácsorgott apró ujjaival rajzolva a párás üvegre. Kis kabátja álláig volt húzva, sapkáján a bojt pedig édesen himbálózott.

-Nem Ana. Megyünk haza. - hallottam meg Mancs hangját a nappaliból. Még nyüzsgés volt. Percy és Charlie még a konyhában, lábukat lóbálva faragták a töklámpásukat, isteni sütőtök illat keringte be a házat. Arthur fütyült Ronnak a kanapén, Molly pedig sürgött-forgott.

-Nem! - néma sóhajt eresztettem ki, meghallva Ana dacos hanghordozását. Sértődöttnek tűnt.

-De! - válaszolta ugyanolyan sejpítéssel és nyűggel Mancs, elvékonyítva a hangját. Bill elnevette magát rajta, de Ana nem értékelte.

-Apaaaa! - nyafogta dühösen, de Sirius a szavába vágott.

-Nem-nem... A kiskutyaszemek ma nem működnek. Na gyerünk. Tedd le a kockát és megyünk haza. A hugod már állva alszik és-...

-Nem! Nem, nem, nem! - óvatosan simítottam meg Mags bágyadt arcát és leültettem a kis cipősszekrényre.

-Anyu mindjárt jön. - szóltam nekik halkan és aztán elindultam a nappaliba. Ana dacosan toporzékolt a kockák között, Sirius pedig végtelen türelemmel ácsorgott előtte.

-De. Na gyere te banya. - Ana ezen mégcsudább pofát vágott.

-Te vagy a banya! - nyögte dühösen. Sirius teátrálisan eltátotta a száját, és Ana el is mosolyodott rajta, de aztán újra rájött, hogy dühös.

-Itt. Ma-jadok! - szögezte le újra.

-Most mit csináljak? - fordult hozzám nevetve Mancs válaszul csak elmosolyodtam, de mielőtt válaszolhattam volna, Molly lépett elénk.

-Nyugodtan maradhat. Tényleg.

-Halovín pajtizni akajok! - folytatta Ana mögötte a durcáskodást. Sirius csak kinyújtotta rá a nyelvét.

-De hát... Már ti is-... - kezdtem tiltakozva. Molly azonban kedvesen megcsóválta a fejét.

-Éppen olyan jól elleszünk, mint máskor is. Maradjon csak. Nektek meg lesz egy békés estétek. - mélyen elpirultam Molly kacsintásától, Sirius pedig elnevette magát.

-Biztos, ez? Mármint...

-A kedvességet el kell fogadni Black. Na mars haza. - hálásan mosolyodtam el Mollyra és ölelésre tártam a karjaimat felé. Míg Molly kedvesen megszorongatott, Mancs leguggolt az elégedetten vigyorgó Anához.

-Ide figyuzz Tökmag. Ha Molly azt mondja "lefekvés", te alszol. Úgy viselkedsz mint egy kisangyal. És nem 'Halloween-partiztok" hajnalig. Maximum éjfélig... Vagyis... Nekem mindegy, de hagyj aludni mindenkit. Reggel jövünk és ha rossz leszel, nem kapsz csokit.

Ana valószínűleg nem értette minden szavát. De kópé, gödröcskés vigyorral bólogatott csak Mancsnak, aki szintén nem tudta megőrizni a komolyságát.

-És ne igyál alkoholt se, jó? - elnevettem magamat, ahogyan Sirius kedvesen két hatalmas ujja közé csippentette Ana apró, pisze nóziját. - Légy jó kis boszorkány.

-Jó Papi. - vigyorgott Ana engedelmesen.

-Papi?

-'Api... Pampi! Api! Apu! Papu! Apujám! - Ana átölelte a combomat, ahogyan elszökkent a nevető Mancstól és kis kezeivel nagyon megszorította lábaimat. Sirius Mollyhoz fordult. Én pedig rosszalló mosollyal gugoltam le hozzá.

-Kapok jóéjt puszit? - Ana mosolygott és édes, nyálas puszit nyomott arcomra, miközben beleolvadt ölelésembe. - Te is kapsz Annie.

Ana csak vigyorgott. Kis gyerekszájával. Ugyanolyan komisz mosollyal, amilyen Mancsnak is volt. Csókot nyomtam frufrus homlokára és aztán még öleltem egy kis darabig.

-Aludj jól... Kis főnöknő.

Ana nevetett. Majd elrohant játszani Fredékhez. Siriushoz lépve, fél füllel hallgatva a beszédjüket... Szememet még rajta tartottam. Vidámnak tűnt a vörös hajú ikrek társaságában. És máris visszaszedte a saját kockákból épített várát. Csak rosszallóan megráztam a fejemet látva a dolgokat.

Sirius még bizonygatta egy darabig, hogy tényleg hazavisszük Anát és hogy Mollynak nem kell plusz terheket elvállalnia... De aztán Molly csak mosolygott és egészen a bejárati ajtóig kísért.

-Jóéjszakát! - integettem még neki, Molly mosolygott és puszit fújt az október végi szélbe. Mancs pedig már csatolta is be az alvó Maggiet és a csendben, álmosan pislogó Edet a motor oldalkocsijába. Maggie szőke fürtjein a rózsaszín kis sisak díszelgett, Eddie pedig a pöttyöset kapta. Vidáman mosolygott fel Mancsra, mikor ő állacskája alatt becsatolta a sisak szíjját.

-Nem jó ám, hogy Molly tudja, mivel kenyerezhet le minket. - csóválta a fejét mosolyogva Mancs és a fejembe nyomta a sisakot. Csak nevetve pillantottam fel rá. Nem is realizálva, hogy pontosan ugyan úgy viselkedtem, mint Eddie.

-Majd legközelebb mi vigyázunk az övéikre. - nevettem el magamat. Sirius pedig kedvesen megcsipkedte az arcomat.

-A legnagyobb örömmel.

Tudtam, hogy őszintén beszél. És mosolyom még akkor is széles volt, mikor a motor szépen lassan elkezdte felszállását. Maggie aludt. Kényelmesen az oldalkocsi sötétvörös ülésén. Mellette Ed viszont kinyújtotta a nyelvét a suhanásban és bár a biztonsági öv miatt nem nagyon tudott kihajolni, de kis kezeivel megmarkolta az oldalkocsi bádog peremét és csillogó szemekkel bámulta száguldásunkat.

Ősz lévén, már megint korán indult le a nap. Így késő délután szinte már sötét volt. Felettünk kibontották szirmaikat a csillagok, az idő lehűlt, alattunk pedig felszikráztak a földön a lámpák sárgás ezrei. Sirius lelkesen száguldott. Biztos voltam benne, hogy szája fülig ér közben... Mindig imádott repülni. Főleg a motorján. Én pedig szorosan lapulva a hátához élveztem a szél süvítését fülemben... Hiába kviddicseztünk a nyáron... Hiányzott. Elképesztően.

Az út mégis rövidnek tűnt. És már Mancs le is tette a motort az erkélyen.

-Szerintem mostmár csak tényleg magunk vagyunk... - kezdte vigyorogva, mikor már Maggie békésen szuszogott ágyacskájában. És még a mindig izgő-mozgó Eddiet is álomba ringattuk az esti mesével. Mindketten kaptak jóéjt puszit és abban a pillanatban, hogy becsuktam az ajtót, Sirius már tornyosult is felettem kaján vigyorral.

-Mancs-... - kezdtem nevetve, mert keze csiklandozott, ahogyan a derekam köré csavarodott. - Én-...

Nem tudtam végigmondani, mert csak ajkait enyémeknek nyomta én pedig vörös arccal zsugorodtam bele tenyerébe.

Sirius vigyorgott és hátrasöpörte arcomból a szőke tincseket, miközben lábával óvatosan arrébb lökte Eddie mugli kismotorját az útból... Amit szülinapjára kapott... És folyamatosan veszekedtek rajta... Mert nagyon király volt... És Mancs még a kismotort is megbűvölte repülősre... Nem csak a sajátját és-...

-Mancs... Nekem még-... - kezdtem újra nevetve, ahogyan magához szorítva... Már csak azt vettem észre, hogy mohón felemelt magához, míg hátam a szobánk ajtajának feszült.

-Nincs semmi dolgod. - szögezte le helyettem is és elnevette magát, mert meglátta piros arcomat, ahogyan hátrébb hajolt tőlem. De aztán csak megadó vigyorral intett fejével. - Najó. Mondd. Mit szeretnél.

-Két dolgot. Nagyon gyors leszek Mancs, ígérem. - pislogtam fel rá. De tulajdonképpen akkor már nekem sem volt kedvem kiszabadulni szorításából. - A sütik Mancs... A sütik...

-Ne már. A sütik miatt itt hagysz? - biggyesztette le csálén száját. Szemei nagyok voltak és csillogtak a nappali félhomályában.

-Nagyon-nagyon gyors leszek... Én csak-... - kezdtem, de közben már elindultam a konyha felé. Sirius követett. Egy lépéssel sem maradva le és közben olyan szomorú arcot vágott...

-Jajj Mancs... Ne nézz így... Tudod, hogy így itt fogok maradni... Mancs. - motyogtam én is elszontyolodva, miközben a hónom alá kaptam a délelőtt sütött halloweeni muffinokkal teletöltött dobozt. És szembefordultam vele.

-Tudom. Ezért próbálkozom. - elmosolyodtam Sirius könyörgő, burkolt vigyorán. És csak fejemet csóválva pislogtam fel rá.

-Rakok egy picit Remus asztalára és elviszem a maradékot Jamieknek. Ez az első magányos halloweenük. Nem bírják a bezártságot és-...

-Jó. De nyolctól már az enyém vagy. - bámult rám, mire sóhajtva elnevettem magamat. Nem szerettem volna otthagyni. Akkorra már túl sok édes csókot kaptam, hogy könnyű szívvel hagyjam ott a kiskutyatekintetét.

-És senki másé. - súgtam elpirulva, de nevetve, Sirius pedig elvigyorogta magát győztesen és száját a homlokomra nyomta.

-Najó. De akkor tényleg siess.

-Ígérem.

-Ha Ágas feltart mondd neki, hogy többé nem vagyunk barátok és számon fogom kérni felőled és-... Ha nyolcig nem érsz haza, tudd meg, hogy belehaltam a magányodba és-...

-Jólvanna... Szájhős. - nevettem de Sirius tovább csókolta a szájamat, így újra és újra belémfolytódott a szó.

-Holnap Marlene hazajön és Anyuéknál ebédelünk. - emlékeztettem végül, miközben nehéz szívvel elkezdtem belebújni a kabátomban. Sirius megint követett. És az előszoba ajtónak dőlve forgatta hatalmas kezei között a süteményes dobozt.

-Ágasék nem jönnek ugye? Továbbra sem engedik ki őket és-...

Nem fejezte be. Csak egykedvűen megharapta ajkait és inkább kapargatta a doboz szélét. Szomorúan pislogtam felé.

Olyan gyönyörű volt... És olyan szomorú...

Sirius kicsit borostás volt... Ami mégférfiasabbá tette. Bár szúrtak a csókjai. Haját szabadjára engedte. Mint az oroszlánok sörénye. Dús fekete hullámokban keretezte szépvágású arcát. Az előszoba lámpája felülről sütött ránk és olyan szép árnyékokat festett éles arccsontjai alá, íves szemöldöke alá, mint az igazi festőknek volt szokásuk. Ajkai csillogtak a nedvességtől és kipirultak a csókoktól. Állkapcsa pedig megfeszült, ahogyan a dobozzal babrált nagy kezei között. Finom anyagú, bő Beatles "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band"-es pólójában, és a sötétkék farmerjében, aminek a térdén hetyke szakadás volt, kivillantva hófehér térdét. Magas volt. Nyurga és izmos.

És továbbra is elszomorodott.

Jamesék akkor alig voltak csak pár hete bezárva a Fidelius bűbáj alatt, de nem csak őket viselte meg a szabadságvesztés... Még sosem éreztük ennyire távol őket az életünkből. És bár rengeteg levelet küldözgettünk egymásnak, akár naponta is többet... Jamesék nem jöhettek át hozzánk. És kandalló híjján nekünk sem volt könnyű szimplán átugrani hozzájuk.

-Nem sokára vége. Ezt mondta Dumbledore is. - súgtam Mancsnak és végül csak óvatosan kitártam felé a karjaimat. - Aztán majd újra átjönnek. És hatalmas partit csapunk és-...

Mancs nem válaszolt csak szorosan megölelt. És ajkait a hajamba nyomta.

Olyan kényelmes volt az ölelésében olvadva állni az előszobában. Napokig képes lettem volna ott maradni. De aztán Gaffie kizökkentett minket, ahogyan lábaink között dorombolva áttekergett.

-Indulnod kell. Hogy visszaérj nyolcra. - emlékeztetett végül komolyan Mancs. És a szemernyi könyörgéstől hangjában. Összeszoruló szívvel elmosolyodva pislogtam fel rá.

-Igenis Kapitány.

Sirius halványan elmosolyodott. És lehajolt, hogy száját utoljára is enyémnek nyomja. Csókja forró volt és édes. Mint egy igazi forrócsokoládé. Krémes és finom. Még akkor is a szájamon éreztem az ízét, mikor már kiléptem a kapun, hogy végigsietve az utcán, a süteményekkel hónom alatt hoppanálhassak a sötét zsákutcából Remushoz.

Nem lepődtem meg, hogy nem találtam otthon a bátyámat. Remus tanárként dolgozott az egyik általános iskolában és új osztályfőnöki kötelességeinek eleget téve köteles résztvevője volt az iskolába szervezett halloweeni partinak. Farkasnak öltözött. A legédesebb farkas volt, akit valaha láttam. Barna pulcsit vett fel és vonakodva, de a barna füleket is feltűzte tincseibe.

Remus garzonlakása tényleg apró volt. Még a miénknél is kisebb. És Remus nem használt tértágító bűbájokat, hogy helyzetét kényelmesebbé tegye. Volt egy apró konyhája. Zsúfolt. És látszott rajta, hogy Rem elfoglalt. A koszos edények egymás hegyén-hátán álltak a mosdókagylóban. Volt egy kétszemélyes asztalkája is, a szűk konyhában. De tele volt pakolva újsággal, levelekkel, csokoládés műzlivel és kiürült kekszes kartonokkal. Még a székek sem voltak szabadok. Gyűrötten voltak rádobálva a pulóverek és kabátok.

Jót mosolyogtam a káoszon... Remus rendes gyerekből rendetlen felnőtté nőtte ki magát.

A nappali is apró volt alig fért el benne egy barna, elnyűtt kanapé, két könyvesszekrény és az íróasztala. De minden tele volt. Még a föld is. Kis könyvtornyocskák között kellett egyensúlyoznom a sütikkel. Remus sokszor éjszakázott. A kanapéra volt vetve összegyűrt ágyneműje. De pár kopott ing volt a tetejére terítve.

A lakásnak még volt két pici szobája. Egy nagyon apró fürdőszoba. Oda volt bezsúfolva a zuhanyzó szakadt függönnyel elválasztva és persze a vécé és a mosdóagyló is egymástól csak lépésekre volt illesztve. De a belmagasságnak hála, ami meglehetősen nagy volt... A fejem felett száradó ruhák keringtek a levegőben.

Egyedül már csak a hálószoba volt hátra apró körtúrámból. Remus valószínűleg nem használta az ágyát. Tele volt könyvekkel. Konkrétan. A hálószoba igazából csak az ágyából állt és két tárva nyitva hagyott, zsúfolt ruhásszekrényből.

Ejnye Remy...

Végül előkotortam a pálcámat a kabátom zsebéből és fejemet csóválva intettem párat.

Bár megígértem Mancsnak, hogy nyolcra hazaérek... Nem tudtam otthagyni Remy lakását abban az állapotban amiben találtam. Remusnak nehéz volt. És nem fogadott el semmi segítséget. Nem voltam jó a háztartási bűbájokkal. De nem is voltam szörnyű velük, úgyhogy Anyutól ellesett mozdulatokat alkalmazva halkan motyogva körbe-körbe jártam az apró szobákat.

Remus nappal tanárként túlórázott. Éjszakánként pedig a Rendnek teljesítette feladatait. Ha éppen nem a Telihold miatt, űzött vadként vágtatott az erdők mélyén. Nem volt hajlandó sokszor elfogadni Mancsék segítségét ilyenkor. És mikor Jameséknek el kellett rejtőzniük... Remus ugyanúgy érezte a fél-veszteséget, akárcsak mi.

Nem lett tökéletes. De meg kellett elégednem az ügyetlen eredménnyel. A ruhák csálék voltak, a könyvek nem rendeződtek olyan remekül betűrendbe, mint Mollynál... És az elmosott tányérok sem ragyogtak olyan áthatóan, mint Anyu varázslatától, de... Végül... Mégiscsak othonosabb volt úgy, ahogyan.

Remus asztalához nem nyúltam. Tele volt félig kijavított dolgozatokkal, levelekkel... Nem tudtam elképzelni, hogyan tudná megtalálni a dolgait a kontárkodásom után, úgyhogy csak úgy hagytam. De ágya legalább megtisztult a mázsás könyvek súlyától és friss huzatot kapott. A fürdőszobára is rászórtam egy béna suvickuszt és a konyhában is felszabadultak a felületek. Volt már hová pakolni a süteményeket.

"Boldog Halloweent Remy! Holnap találkozunk: E." firkantottam az egyetlen szabad cetlire, amit találtam az íróasztalán. Két írást tanító feladat közé volt süllyesztve óra tervezetek és bénán színezett betűzős karton alatt. És a konyha kövön talált, összeforrasztott tányérra pakoltam a doboz felét és utoljára körbepislogtam.

A konyha szabad fala tele volt a képeinkkel. Remus is nagy becsben tartotta őket. Akárcsak mi, Jamesék és Anyuék is. Voltak kiskori képek is, Roxfortosok is, egészen a szülinapig bezárólag. Mosolyogtam rajtuk. Remus kacifántos írásával mindegyik meg volt számozva a dátumokkal.

Már csak egy megállóm maradt...

***

-Aki bújt, aki nem megyek! - nevettem el magamat és elkaptam a szemeim elől a kezemet. Körbepillantottam a kiürült nappaliban és próbáltam figyelmenkívül hagyni Lily vörös tincseit, amik feltűnően kikandikáltak a kanapé mögül. James pedig a függöny mögé furakodta be magát. Teljesen kirajzolódott alakja a csíkos anyag mögül.

-Hmm... Vajon hova tűnt mindenki? - kérdeztem fennhangon és hangosan hümmögve elindultam. A tenyerembe kellett nevetnem, mert észrevettem, hogy James még a függöny mögött is süteménnyel tömte fejét. - Jól eltűnt mindenki...

Mosolyogva lépkedtem körbe-körbe, hogy aztán végül "rácsodálkozzak" Lilyre.

-Megvagy Lily.

-Jajj ne. - vágta rá rögtön csupa mosollyal és feltápáaszkodott, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. James csak rágcsálta tovább a süteményét, mikor rábukkantunk.

-Hm-hm... Vajon hol lehet Harry? - hümmögte Lils, míg James elterült a kanapén és ölébe vette a dobozt.

-Isteni ez a cucc Maszat. Imádom.

-Mancs is segített benne. - válaszoltam rögtön elpirulva.

-Biztos azért, hogy lenyalhassa az ujjáról a tésztát. - kapcsolódott be Lily is a beszélgetésbe és lopva intett fejével a kisasztal felé. Ahol Harry összekuporodva kuncogott pici tenyerébe. Elnevettem magamat a látványon.

Főleg mikor Harry felsikkantott, mikor lehajoltam érte.

-Te nyertél Potterke. - a kis Harry csak elnevette magát és már át is karolta a lábamat.

-Még! Még! - sikkantotta magas hangján, de Lily felkapta.

-Inkább együnk sütit Csöppöm. Nagyon fog ízleni és látod... Apa is imádja és-...

Lily jól sejtette. Harry pont olyan elmélyült imádattal cuppogott a süteményen, mint mellette James. Még az arcuk is ugyanolyan volt. Főleg mikor James vigyorogva rátette a szemüvegét.

-Harry James Potter... A Tekergők legfiatalabb sarja... - szólalt meg ünnepélyesen és megsimogatta a kócos, fekete tincseket. - Ne hozz szégyent apádra.

-James. - szólt rá rögtön Lils nevetve, aki a másik oldalomon ücsörögve figyelte a lelkes nyammogást. - Ő jó gyerek lesz. Olyan mint én voltam.

Ezen fel kellett nevetnem. Mire Harry két falat között felém fordult. Hatalmas zöld szemeivel. Csupa csokis arccal.

Eszembe jutottak az éjszakák... Amikor Lily "jó gyerekként" szökött velem a konyhába éjszakai uzsonnákért... És kilógtunk a Roxforti tóhoz hajnali láblógatásra és-... Lily kétségtelenül... Nagyon... Nagyon jó gyerek volt...

-Adnám, ha az egyik Black-csaj férjül venné majd Harryt. - fűzte hozzá később James. Lily megforgatta a szemét olyanféle "már megint ezzel jön"... Én meg csak nevettem. Túl sok utalást kaptam már Jamietől az ügyben. De kicsit összeszorult a szívem, mikor Jamie halkan hozzátette. - Persze, ha valaha kiszabadulunk innen.

-Biztos, hogy ki fogtok. Dumbledore nem tarthat örökké bezárva titeket ide. - vigasztaltam és nekidőltem karjának. - Manccsal már a menekítéseteket tervezzük.

-De nektek is meg kell húznotok magatokat. - motyogta Lily és ő is vett egy muffint. - De mindegy. Csak kibírjuk valahogy.

Láttam James arcának rándulását. Azt a keserű tehetetlenséget. És a hitetlenséget Lils szavai hallatán.

-Ha legalább a köpenyem itt lenne... De az öreg még azt is becsórta.

-Mi? Miért? - Harry nevetve cuppant el a muffintól. Már nem csak az arca volt csupa csoki. Hanem apró kezecskéi és már vörös kezeslábasa is kapott jócskán a csokoládéból. James csak savanyúan vállat vont.

-Valamit vizsgál rajta. Kölcsönkérte... Ennyit tudunk... - dőlt hátra és rámpillantott. - Tapmancs nem jön?

-Holnap fog. Addigra kitalálja, hogyan szöktessen meg titeket.

Lily elnevette magát. James azonban csak boldogtalan mosolyt villantott és feltápászkodott.

-Csinálok teát.

Figyeltem James távolodó alakját és Lilyre pillantottam, aki szomorúan meredt utána.

-Nagyon nem bírja a bezártságot Elle... - fordult hozzám halkan és elhúzta a száját. - Nagyon-nagyon nem... Mint egy ketrecbezárt vad. Nekem nem kottyan meg. Én szeretek otthon lenni. Ücsörögni. Olvasni. Sütni. Babázni... James viszont... Ő nem ilyen.

-Dumbledore azt mondta, már nincsen sok hátra... - suttogtam neki vígasztalóan, mire lesütötte szemét.

-Jajj ugyan Elle... Dumbledore az elmúlt egy évben össze vissza áltat bennünket... Van egy olyan érzésem, hogy mindent eltitkol előlünk és ha valamit meg is oszt velünk... Akkor is csak foszlányokat... Mintha csak bábok lennénk egy sokkal nagyobb játékban, mint mi azt belátjuk... Ez is... Elkérte James köpenyét... James sosem mondta el senkinek rajtunk kívül, hogy van varázsköpenye és-...

Lils nem tudta folytatni, mert James megjelent a konyhaajtóban és teafüveket markolva rábámult.

-Miről beszéltek?

-Lányos dolgok... Képzeld Liz mondta, hogy Maggie mennyit rajzolgat mostanában és hogy Ed odavan Gaffieért, Gaffie pedig őérte... Ana pedig úgy megharapta annak a bagolynak a lábát és-...

Lily szemrebbenés nélkül, mosolyogva beszélt. Én pedig lehajtva a fejemet, csak szorosan megöleltem a karjaimban cuppogó Harryt. Aki gőgicsélve fúrta fejét mellkasomba.

-Szuper... - válaszolta monoton hangon James, de elmosolyodott. - Milyet csináljak... Van cseresznye... Málna... Erdei gyümölcsös... Gyógyfüves és-...

-Jó lesz a citromfű-tea... Egy kis tejjel... Köszönjük Drágám. - James elmosolyodott Lily édes becenevétől és sarkonfordult, hogy újra eltűnjön a konyhában. Lily halkan sóhajtott. Majd elmosolyodva lepillantott a kis kezeivel engem ölelgető Harryre.

-Imád téged Elle. Még mindig.

-Én pedig őt. Ugye?

Harry édesen felnevetett, mikor csókot nyomtam csokis arcára.

-Najó. Kicsit megtisztítalak Törpapó.

Lily ölébe vette a kis Harryt. És pálcájából előtörő ezüst vízsugarakkal tisztította a felkacagó Harry baba arcát.

Aztán csak ültünk. Csendben. És hallgattuk James fütyülését a konyhában.

-Elle... - szólalt végül meg Lils. Feszengve babrált kisfia kócos tincseivel. - Én-...

-Igen? - mosolyogtam rá rögtön és közelebb fészkelődtem hozzá, mint a lelkes kiscicák. Lils ezen lámpalázasan elmosolyodott, majd megköszörülte a torkát és piruló arccal a fülemhez hajolt.

-Ne mondd el senkinek... De...

Szünetet tartott és zavartan babrálta tovább Harry fürtjeit. Majd kifújta bentartott levegőjét és lesütötte a szemét.

-Képzeld... Lehet... Megint készülőben van egy pici.

-Komolyan? - tátottam el a szájamat döbbent rajongással és ragyogó arccal feljeb tornáztam magamat a kanapén. Csillogó szemekkel, zsibbasztóan széles mosollyal bámultam fel Lily csodaszép arcára. - T-tényleg Lils?

Lily pedig csak tovább pirult.

-Igen... Ma reggel újra rosszul voltam... De... Még nem mentünk el orvoshoz... Sőt... James se tud róla... De még semmi sem biztos és-...

Lily nem tudta végigmondani. Mert csak szoros ölelésbe vontam. A legszorosabba amibe csak tudtam. Lils pedig zavartan felkuncogott. De megkönnyebbültnek tűnt, hogy elmondhatta valakinek.

A vidám, csendes percünket Harry törte meg. Aki a kezemet szorítva rámbámulva csak ennyit mondott:

-Mami.

Ezen felnevettünk. Mert Lilyt is "maminak' hívta. De aztán Lily csendesen újra felém fordult.

-Annyira, de annyira szeret téged Elsie... Annyira örülök, hogy te lettél a keresztanyja. Ha jól érzem... És minden rendben lesz... A következőnek is téged szeretnélek... És... És azt hiszem Remust.

Csak mosolyogtam óvatos, zavart beszédén és újra karjaimba zártam.

-Annyira szeretlek Lils.

-Én is téged. - nevette el magát megkönnyebbülten és olyan szorosan ölelt vissza.

-És engem?

James vigyorogva vetette le magát Lils másik oldalára és játékosan biggyesztette le a száját.

-Én nem is kapok ölelést?

-Oh te! - nevette el magát Lily, de annyi szeretet volt hangjában és tekintetében. - Téged is szeretünk Jamie.

Lily megforgatta a szemét. De nem húzódott el, mikor James lehajolt hozzá és édes csókot nyomott a szájára.

Mosolyogva figyeltem őket. A meghitt pillanatot. És Tapmancs kérlelő kiskutyaszemei sokadjára is beférkőztek gondolataim közé... Mármint... Mancs folyamatosan ott volt. A gondolataim között. Jól bebilincselte magát oda... De látva James és Lily imádnivaló párosát... A hiánya még elviselhetetlenebbé vált.

-Lehet indulnom kéne. - szólaltam meg halkan és óvatosan feltápászkodtam mellőlük.

-Dehogy kéne! Tapmancs igazán tud még várni egy picit és a tea még kész sincs! - vált el rögtön Lilytől James és számonkérően pislogott fel rám. Elmosolyodtam a ragaszkodásuktól. Mert Lily is kérlelően bólogatott. Karjaiban pedig Harry is felém nyújtotta apró kezeit.

Vonakodva pislogtam rájuk. Majd ajkaimat harapva lesütöttem a szememet.

-Mennyi az idő?

-Elmúlt nyolc. - vágta rá James órájára pillantva. - Még fiatal az este Maszat.

James próbált győzködni.

Valami nem stimmelt. Vagyis úgy éreztem. Egy nagyon mélyről fakadó női megérzés sugallta...

Na nem Jamesékkel volt a gond... Ők olyan csodálatosan és meghitten néztek ki. És nem csak úgy néztek ki. Azok is voltak. Imádnivalóak... Annak ellenére is, hogy mindannyian szenvedtek a bezártságtól.

Valahonnan veszélyt éreztem. Ugyanazt a jeges gyomorfordulást, amik Mary utolsó kiáltásánál is...

De Jamesék biztonságban voltak. Mancs otthon volt. Vigyázott magára és az apró kölykökre is. Ana a Weasleyék családi fészkében nem is talált volna biztosabb menedéket...

Akkor mégis ki lenne veszélyben? Remus?...

Ő egy mugli iskolában volt...

Anyuék?

Ők otthon maradtak... Ezernyi védőbűbáj alá vont házban...

Marlene?

Marlene sem lehetett veszélyben...

Regulus pedig eleve Franciaországban volt...

Mégis... Mégis...

-Tényleg indulnom kell... Megígértem neki... - súgtam lelkiismerettől furdalva és bűnbánóan babráltam a kezemmel a tekintetük terhe alatt.

Komolyan Beth?

Miért nem maradsz?

Csak egy óra...

Mégis mi történhet egy óra alatt...

Mancs megbocsájtana...

És...

-Még egy kicsit. Csak. - szólalt meg halkan James és kérlelően elmosolyodott. - Halloween van. Odakint éjfélig császkálnak a gyerekek. Mindenki sokáig fent lesz. Tapmancs pedig nem hal bele, hogy ki kell bírnia plusz egy órát és-...

Ott ácsorogtam a nappali közepén.

És sosem éreztem még ennél nehezebbnek a döntésem súlyát.

Még nem éreztem ilyen komolynak...

Menjek?

Vagy maradjak?

Igaznak tűnt James dumája.

Mi baj lehet abból, ha maradok?

De Mancsnak megígértem, hogy hazaérek nyolcra...

De...

-Najó... - súgtam végül. És bátortalan mosolyt villantottam rájuk. - De azért küldök neki egy patrónust, hogy ne aggódjon.

Kint hagytam a kabátom zsebében a pálcámat. És James rögtön felugrott. Boldog vigyorától nem éreztem annyira marcangolónak ígéretem megszabását.

-Hagyd Maszat. Hozom én.

Megadó mosollyal süppedtem vissza Lils mellé, aki szintén szélesen mosolygott vissza rám.

Akkor még nem tudtam, akkor láttam utoljára James vigyorát.

-Jamesnek nagyon hiányoztok. Nem múlik el nap, hogy nem ismételgetné a neveiteket... Remus... Te... Tapmancs... Peter eltűnt. Biztos meghúzza magát most a titkunkkal-...

Lily finoman az ölembe pakolta a gügyögő Harryt.

James fütyülése pedig elhalt az előszobában.

-Vajon mi tart ennyi ideig-... - kezdte összeráncolt szemöldökkel Lily, majd szórakozott mosollyal arcán hozzátette. - Fogadjunk, hogy-...

-Lily!

A kezem megállt Harry feje fölött.

És tudtam, hogy nem szabadott volna maradnom.

De akkor már késő volt.

A levegő megfagyott.

Lils mosolyával együtt.

James kiáltása úgy tépte fel a csendet, mint papírt szokás.

Hangjában pedig olyan riasztó rettenet csendült.

Nem láttuk. Hiszen az előszobában volt. Hangja viszont olyan élesen és tisztán csendült.

-James... - súgta Lils rögtön és felkapta a pálcáját a kisasztalról. James fegyvere mellől...

Ajkaimba harapva, rémülten szorongattam a kis Harryt karjaimban.

Mi lehet... Mégis mi történt, hogy...

-Ő az! Itt van! LILY! - üvöltött fel James az előszobából. Éreztem, hogy könnyek gyűltek a szememben a rettenettől. Soha azelőtt nem hallottam Jamest olyannak, mint akkor. Jeges döbbenet, borzalom tépte hangját, ami még visszhangzott a nappaliban.

Lelassult a világ. Kezemben az apró Harry, Apja hangjától eszmélve riadt zokogásban tört ki. Ujjaim görcsösen ölelték apró termetét. A nappali fényei összemosódtak, ahogyan megmozdult a világ körülöttem. Lily elborzadt halálsápadt arca... James még ordított. Még kiabált neki. Valamit a futásról. És Harryről.

Ültem a kanapén.

Lábaim megremegtek.

Szemeimből kövér döbbent könnycseppek gördültek ki.

Mégis... Hogyan történhetett...

Hiszen...

P-peter...

Ő...

Megölték.

Petert megölték.

Nem tudtam mozdulni. Harry zokogása, James elveszett üvöltése összeolvadt fülemben.

Csak ültem a kanapén.

Dermedten. Remegő kezekkel.

Lily pedig felsikoltott. Sosem hallottam sikoltani. A borzalom keveredett a dühvel hangjában.

-James! Menj onnan! JAMES!

És zöld fény villant az előszobában.

Egy zöld villanás.

James nem kiabált többé.

Mary...

Peter...

És James...

-Liz!

Lily kitépte a kezemből a hangosan üvöltve bömbölő Harryt és szabad kezével megragadta a karomat.

-J-james... - susogtam felé könnyektől homályos tekintettel és zsibbadva fordultam az előszoba felé.

James...

James már nem kiabált többet.

A pálcája ott volt a kisasztalon.

James.

James!

-Liz!

Lily arcán könnyek peregtek le. Dühös, reménytelenség szörnyű könnyei voltak azok. Rámförmedt. És újra megragadta a karomat.

-Gyere! Liz!

-D-de... J-james... - hebegtem válasz helyett és újra visszabámultam az előszobára. Komor, néma sötétség szivárgott onnan. És aztán...

-Könyörgöm... Liz... Jönnöd kell! - zokogta Lily és rángatott. Fel a lépcsőn. Egyik kezében Harry bömbölt. Másik kezében pedig karomat szorítva rángatott maga után. Belémvéste körmeit, úgy próbált szorítani, de lábam remegett és összecsuklott. - Elle!

Jeges, éles, gonosz hang törte meg az előszobából beszűrődő csendet. Nem James nevetése volt. A hang élettelen volt. És kegyetlen örömtelen nevetése visszhangzott. Harry pedig hangosan zokogott meghallva a halál hangját.

-J-james...

-Erre nem érünk rá! Elle! - csattant fel Lils. És tovább rángatott. De szorítása megcsúszott karomon. Én pedig rázuhantam a lépcsőre. Lily zokogva állt felettem. Könnyes szemekkel bámultam vissza rá.

James...

-Menj. Lils. Menj.

Súgtam neki patakzó könnyekkel. Lehunytam a szememet. Nem bírtam látni Lilyt. Így. Arca felismerhetetlenségig torzult a rettenettől és rémülettől. Düh, döbbenet, és egy egész élet fájdalmával bámult rám.

-N-ne...

-Menj.

Szóltam rá újra elcsukló hangon és remegő kezeimmel belekapaszkodtam a lépcső korlátjába.

-Harryért.

-Harryért. - zokogott fel. Nem kapott levegőt. Ahogyan fulladozva megfordult. Harry bömbölt a karjaiban. Lily pedig még nála is hangosabban zokogott fel, ahogyan tovább indult. Fel a lépcsőn.

Otthagyva engem.

Otthagyva engem a földszinten.

A nappaliban.

Könnyes szemekkel rogytam le a legalsó lépcsőfokra.

James pálcája árván figyelt a kisasztalon.

Mert ő az enyémért indult.

De mégse tudtam mozdulni.

Csak ültem.

Arcomat... Szeplős arcomat felszántották a forró könnyek. Nedves csíkot nyomva a kifehérdett orcámra.

Odafent hangosan csapódott be egy ajtó. És Harry még sírt. Lily pedig élt.

Mert James már nem.

James már...

Magas alak lépett a nappaliba.

És kihűltek a fények körülötte.

Lehajtott fejjel, csorgó könnyekkel hunytam le a szememet. Próbáltam felkészülni... Próbáltam valahogy felkészülni arra, amire nem lehetett.

Mancs...

Merlinre... Mancs!

Gondolatától megállt a szívem eszeveszett lüktetése. Döbbenten ocsúdtam fel.

Mancs!

Nem hagyhatom itt és-...

Tekintetem belevésődött valamibe. Ami vörös volt. Vörös szemek...

Voldemort szeme nem csillogott.

Kegyetlen üveges örömmel bámult rám.

Olyan volt mint egy kígyó. Kopasz feje. Tompa homloka. Ajkai nem voltak. Csak egy száj.

Nem volt joga belépni egy olyan házba... Egy olyan házba amit olyan emberek laktak, mint Lily és James Potter.

Nem léphetett be. Egyszerűen nem.

Álltam. Valamikor lábaim életre keltek. És csak álltam a lépcső második fokán.

Kezem tehetetlenül ökölbe szorult. Ajkaim megremegtek és csak lecsorduló könnyekkel bámultam bele Voldemort vörös szemeibe. Nem tudtam volna félrenézni. Nem tudtam volna elkapni tekintetemet.

Mancsnak szürke szemei voltak. Élénk, csillogó szürkék.

-M-maga... - súgtam és lábam lejjebb lépett egyet.

Voldemort csak állt a lépcső előtt. Hosszú, fekete kámzsájával. Olyan volt mint egy dementor.

-Maga egy nagyon...

A kígyóarc nem rezdült. Csak kezében a pálca.

-Tűnj az utamból félvér!

-Rossz ember.

Semmi baj Beth... Semmi baj Kicsi-Beth...

Nem fog fájni.

Mert már nem fáj.

Akkor kihűlt.

Mancs halk hangja. Nevetése. Ajkainak melege...

Forró gyerek karok fonódtak körém utoljára. Mami, mami!

És én is könyörögtem. Halkan.

Anya... Apa...

Remus halk, csokoládészirupos dúdolása töltötte be a csendet.

Marlene... Mary... James... Regulus... Lils...

És utoljára láttam még megvillani Sirius szürke szemeit a vörös helyett.

Ó Mancs... Elkéstem. 

⭐⭐⭐

És még mindig nincs vége... 🥺

Annyira sajnálom, de ígérem, még tényleg nincs vége, sőt... Ígérem nem ez a helyzet a végkifejlett... Sőt... Minden jóra fog fordulni... Egyszer. Ígérem... 

Jajj... Annyira sajnálom 😭

Mikorra hozzam a kövit? Szeretnétek még egyáltalán olvasni ezek után? 😭

Ne haragudjatok nagyon :'(