-Tűnj el innen Elizabeth. - förmedt rám Marlene. Arca kipirult a dühtől és a hűvös, november végi időjárástól. - Kicsi vagy te a háborúhoz, inkább menj haza mert-...

-De segítenem kell Marley. - susogtam győzködve és felzárkóztam mögé. - Azt mondta Dumbledore, hogy minden erőre szükség van és-...

-Azt mondtam, hogy tűnj el. - fordult hirtelen szembe velem Marlene. Összerezzentem villámokat szóró tekintetétől. - Ha Black megtudja, hogy itt vagy.

-Hol máshol lennék? - kérdeztem és összefontam magam előtt a karjaimat, miközben fogaim összekoccantak. Gyomrom összezsugorodott. De nem a jóféleképpen Marlene tekintetétől. Úgy nézett le rám. Lesajnálóan... Szánalommal...

-Mondjuk otthon? Nézd Lupin. Itt a nehezünkre vagy csak. - súgta felém végül halkan sóhajtva és kihasználva a Roxmortsi utca sötét zsákutcáját belökött és utánamlépett.

-Te nem érted Marlene... Nekem tényleg segítenem kell... Végre én is tehetek valamit és-... - magyaráztam neki kétségbeesetten, Marley pedig közben utoljára körbe nézett a kihalt utcán és végül utánam lépett a sötét zsákutcába. Valami boltnak a hátsó ajtaja nyílt oda. Megrakott szemetesládák mellett álltunk. És Marlene egyre dühösebbnek és türelmetlenebbnek tűnt.

-Aki itt nem ért valamit, az te vagy Lupin. - sziszegte halkan nekem. - Nem tehetsz te már értünk semmit. Nem tudsz párbajozni. Túl pici vagy. Túl aranyos. Túl angyali, hogy párbajozz nagy, gonosz halálfalókkal.

-Marlene. - szóltam rá halkan és szemem megtelt könnyekkel a gúnyos hangsúlytól.

-Igen? Mit akarsz mondani? Hogy felnőttél? Hogy most, hogy gyerekeid vannak, már meg tudsz védeni bárkit is? - förmedt rám halkan. Fájtak a szavai. És megremegő ajkakkal hátráltam tőle egy lépést.

-Marlene... Nem vagy igazságos. - súgtam felé elcsukló hangon, de durván a szavamba vágott.

-Nem! Te nem vagy igazságos Liz! Itt életek forognak most kockán és örülnék, hogyha egyikünk idejét sem húznád. Lásd be, túl pici vagy ehhez. Túl gyermeki.

-De Sirius... - kezdtem ellenkezve. Ő is gyermeki... Ő is éretlen... De ő mégis harcolhat... Akkor én...

-Sirius... Sirius! Sirius egy őrült, ez nem újdonság. De ő legalább veszélyesen őrült. Ő meg tudja védeni magát. Tud párbajozni, nem mint egyesek. - kocogtatta meg halántékát Marlene fújtatva.

-Én is tudok párba-... - kezdtem elcsukló hangon, de nem tudtam folytatni. Marlene befogta a szájamat. A hideg tenyerét szorította arcomra és figyelmeztetően bámult le rám.

Valahol a főtér közelében hatalmas csattanás hallatszott. Aztán pedig annál is hangosabb kiáltás. Rekedt, dühös ordítás volt ez. Nem egészen emberi.

-Hallod ezt? Ezek halálfalók. - súgta nekem Marlene figyelmeztetően és elengedett. Remegve füleltem. Nem messze tőlünk újabb hang bődült fel. És kardsuhogásokra emlékeztető zajok töltötték be a messzi csendet. Párbajoztak. Elkezdődött.

-És Mancs... És Lils... - kezdtem akadozva. Ők már biztosan bent voltak a sűrűjében.

-Vigyáznak magukra. Ellenben veled. Most pedig húzz haza, legyél jó kislány Lupin és ülj meg egy helyben. - parancsolt rám felvillanó szemekkel Marlene és kihúzta pálcáját farzsebéből.

-É-én...

-Azt mondtam, hogy indulj. Most. - csattant rám. Egy pillanatig álltam szikrázó tekintetét, majd kibuggyanó könnyekkel lesütöttem a szememet. - Én is így gondoltam. Gyerünk. Amíg nem késő Lupin.

-Jólvan. Megyek. - motyogtam halkan, fájdalmasan és előhúztam a pálcámat kabátom zsebéből.

-Tudsz egyedül hoppanálni, ugye?

Utáltam Marlene lekezelő tekintetét. És bármennyire értettem, miért viselkedik pokrócként... Hogy miért olyan szigorú velem... Mégse tetszett.

Miért akar mindenki folyton védeni? Miért hiszi mindenki, hogy-...

-Azért vagy ilyen, mert Maryval összevesztetek? - kérdeztem végül halkan. Próbáltam időt nyerni. Minél kevesebb időt tölt a halálfalók között. Annál kevesebb az esély arra, hogy elveszítsem.

Marlene arca mindent elárult. Úgy rándult össze, mintha legalább pofont kapott volna. Ajkaimba haraptam. Mi a fene ütött beléd Elizabeth?

-Azért vagy velem ilyen, mert Mary nem áll szóba veled és már csak én maradtam akit lenézhetsz, ugye? - szipogtam és letöröltem a kicsurranó könnyeimet. Marlene dermedten állt előttem. - Ez nem szép tőled Marley...

-Tudod mi nem szép? - kérdezte halkan, arca pedig elsötétült.

Rémülten akartam nyitni a számat, de már nem maradt időm. Marlene hátralökött. Puszta kézzel. Fájdalmasan nyikkanva koppantam neki a szűk zsákutca sötét falának. Nyitottam a szájamat, de már késő volt. Marlene villogó szemekkel állt előttem. Felettem. Pálcája pedig mellkasomba fúródott.

-Hogy képtelen vagy tanulni a hibáidból kis Taknyos. - sziszegte. - Én figyelmeztettelek Lupin, de ha nem megy szép szóval...

-Marlene... - ziháltam halkan, könyörögve. De kezeim már kemény vaskötelekkel rögzültek a hátam mögött futó ereszcsatorna korlátjához.

-Nem. Itt maradsz. És megvárod, hogy-... - Marlene nem fejezte be. Lefagyva kapta fel a fejét. A levegőt éles sikoly vágta keresztül. Ismerős hang volt. Sápadtan, félig zokogva próbáltam kirántani a kezeimet a vaskötelek rabságából. Újra sikoltottak. Vérfagyasztóan.

-Marlene... Marlene kérlek... - zokogtam felé és újra megrántottam a kezemet. Csak azt értem el, hogy csuklómon felsértette a bőrt a vas. - E-ez Mary... k-kérlek... K-kérlek... Marlene!

Újabb sikoly rázta meg a levegőt és hiába, Marlene sápadtan, mindenre elszánt kifejezéssel arcán megpördült sarkán és kirohant a sikátorból.

-Marlene! - kiáltottam utána, utoljára elfúló hangon, de már messze járt.

Ott maradtam.

Megborzongva a hidegtől. A csuklómon forró vér szivárgott a felvágott-dörzsölt sebből és ajkaimba harapva dühösen sírva fakadva kapkodtam körbe a fejemet. Sehol. Sehol senki. Távolról pedig sikolyok és kiáltások rázták a levegőt.

Gondolkozz Lupin... Gondolkozz az ég szerelmére...

Mit tenne Mancs... Mit tenne Tapmancs... Kell valami... Kell egy ötlet... Egy őrült ötlet...

Remegve, rágcsáltam ajkaimat. És szememmel rémülten jártam körbe minden lehetséges szegletét a kis, szűk zsákutcának. Semmi. Sehol semmi.

A szemeteskuka körül patkányok szaglásztak. Kavicsok hevertek a lábam előtt. Az ereszcsatorna kemény fémféléből volt. És hosszan szaladt fel a tetőig... Vége a földig kanyarodott.

A vasbilincsemet nem volt mi elvágja... Nem volt mi horpassza...

Mancs tudta volna, mit csináljon.

Főleg, hogy ő harcolt. Mert tudott. És eleve nem hagyta volna magát, hasonló helyzetbe sodródni...

Nem is tudja, hogy itt vagyok.

Senki nem tudja. Csak Marlene...

Gondolkozz. Lupin. Gondolkozz.

Ujjaim körmét markomba vágtam, hogy éreztem felhasadt tenyerem bőre is. A nagy gondolkozásban, alig vettem észre.

Ha nem is a harc miatt... A túlélésért... Ha a halálfalók idejönnek. Még annyira sincs esélyem, mintha...

Szuszogva. Fájósan rezzenve, de próbáltam megcsavarni a testemet. A vas egyre jobban felséretette a csuklómon lévő finom bőrt. De csípőmet nehézkesen a fémrúdhoz nyomtam és próbáltam letapadt kezeimet beleerőltetni a zsebembe.

Még egy pici...

Újabb kiálltások harsantak.

Gyerünk Lupin.

Fájt. Egyszerűen égetett, hogy a súrlódástól egyre mélyebb lett a seb a kezemen. De összeszorítottam a szájamat és lehunyt szemekkel, zihálva utoljára kinyújtottam az ujjaimat. Hozzáértek a hűvös, vibráló fához.

Gyerünk.

Zihálva húztam ki a zsebemből a pálcát és visszafordultam az eredeti pozíciómba, egy pillanatig kifújni magamat.

Aztán nekiláttam töprengeni... Milyen bűbájjal szabadíthatom ki magamat?

A robbanó bűbájjal, csak lerobbantom a kezeimet... Azt inkább ne... A-a... Én...

Ajjajj. Ez aztán RAVASZ szintű teljesítmény Lupin!

-Öhm... Alohomora?

Nem. Jézusom. Lupin!

-Finite Incantatem...

Nem. Nem történt semmi. Elkeseredetten szorongattam a pálcámat, kéztörő mutatvánnyal megoldva, hogy a vashurokra mutasson hegye.

Végső elkeseredésemben csak hátrahajtottam a fejemet és a pálcámmal megböktem a bilincsemet.

-Baziteo...

A nagy vasgyűrű, hirtelen tágulni és nőni kezdett és mire döbbenetemből feleszméltem, már halkan koppant a földön.

Hoppá.

Elkaptam a kezemet az ereszcsatornától és sebes csuklóimra pislogva, finoman megdörzsölve őket, ajkaimba harapva kattogtattam a fogaskerekeket fejemben.

Vissza kellett volna mennem. Haza. Ahogyan Marlene mondta. Még nem lett volna késő... De... Odakint pedig a barátaim harcoltak. Halálfalókkal.

Pálcámat szorítva indultam meg, Marlene után.

Nem volt nehéz megtalálni. A főtéren voltak. Marlene és Mary. Dühös küzdelembe bonyolódtak kettő halálfalóval. Kettő már eszméletlenül feküdt a földön.

-Marlene! - kiáltottam el magamat, miközben megszorítva a pálcámat két vörös csóvát kikerülve odarohantam hozzá. Marlene szemei megvillantak, de el volt foglalva azzal, hogy elkábítsa a vele küzdő halálfalót.

-Jöttem segíteni!

-Maradj mögöttem, basszameg! - förmedt rám válasz helyett és elém ugrott. Meghökkenten fagytam le, míg Marlene élő pajzsként magasodva előttem kivédett három ártást.

-Marlene! K-kérlek! - veszítettem el a türelmemet. Egyszerűen nem hagyott. Valahányszor megpróbáltam kisurranni mögüle, elém vágott, karjával visszalökve és tovább párbajozott.

-Nem! Hülye vagy és felelőtlen Lupin! Az utolsó, hogy a dolgomat, legalább ne próbáld nehezíteni! - kiáltott hátra a válla fölött és lefegyverezte a halálfalót, majd egy elkábította és mikor a csuklyás eszméletlenül rogyott le a földre, csak akkor fordult hátra hozzám. Zihálva, dühösen. - Mi a francot képzelsz, mondd!

-Segítek. - válaszoltam ajkaimba harapva, majd könnyes szemekkel felbámultam rá. - De nem hagyod!

-Marlene! Ez így nem megy! - kiáltott fel kétségbeesetten Mary, akit már megint két csuklyás próbált bekeríteni. Marlene türelmetlenül lökött el az útból és már kivont pálcával meg is célozta az egyiket. Közben hozzám fordult.

-Azt mondtam, menj innen Lupin! Nem látod, hogy hátráltatsz minket segítés helyett?!

-D-de...

-Láb alatt vagy! Tűnés! - csattant rám türelmét vesztve.

-Marlene! - szólt rá Mary esélytelenül, miközben egy vörös átok kis híján mellkason találta. Marlene szeme pedig csak megvillant ettől.

-Fogd be Mary!

A párbaj egyre elkeseredettebb lett. És Marlene továbbra sem hagyta, hogy érvényesüljek. Mégha csak egy kicsit is...

Marlene minduntalan a háta mögé lökött. Védve minden lehetséges párbajhelyzetből. Túl jól helyezkedett. Esélyem sem volt.

A főtéren továbbra is csak hárman voltunk. Mindenki más Roxmorts határánál küzdött.

Fényes, veszélyes, gyilkos átkok repültek a levegőben. Suhogva élesen.

De a halálfalók fogytak. Egyre kevesebben maradtak talpon. Marlene és Mary kitartó pármunkáját még a tapasztaltabbak sem tudták felülmúlni. És mikor már csak egyetlen egy villogó szemű, gonoszan vigyorgó sötétvarázsló maradt csak. Aki Maryvel küzdött. Habzó szájjal. Szemei kivillantak csuklyája és maszkja alól. Mary egy ügyesen célzott átka, majdnem a fejét találta el. A kapucni lecsúszott fejéről. És hirtelen a maszkját is eldobta.

-Sárvér! Engem nem győzhetsz le! - vicsorogta.

Felismertem. Rabastan Lestrange volt. Személyesen. Megborzongva fordultam Marlene felé, aki azonban figyelemre se méltatta a párbajukat.

-Most pedig húzz el. - förmedt rám, ahogyan tekintetünk találkozott. Rabastan közben felemelte a pálcáját. Szemei fenyegetően összeszorultak Mary irányába.

-Én csak... - kezdtem elakadó lélegzettel és ajkaimba harapva bámultam fel Marlene sötét szemeibe. Olyan dühösnek tűnt. Olyan bátornak... Olyan nagynak... És hősiesnek... Ahogyan felettem állt. Lihegve, kifulladva, kapkodva a levegőt. Tincsei a szemébe tapadtak. Ruhája felszakadt, több sebből vérzett. És mégis. Ahogyan ott állt felettem.

Lesütöttem a szememet.

Igaza volt.

Nem voltam jó semmire.

Főleg nem a háborúra.

-Marlene... Én... S-sajná-... - kezdtem halkan végül ajkaimba harapva.

Az arcán látszódott. Tudtam, hogy nem haragudott rám. Csak féltett. De miért kellett engem félteni?

-Akár baj is történhetett volna Lupin. - szólalt meg halkan, de engesztelően tette a vállamra a kezemet.

Hálásan, szomorúan pislogtam fel rá. És kinyitottam a szájamat. Hogy befejezzem a bocsánatkérésemet... De. A bocsánatkérésem. Az utolsó. Beleveszett Mary szívszorítóan kétségbeesett sikoltásába.

-Marlene! Vigyázz!

Marlene megfordult. Tétován, emelve pálcáját, de már késő volt.

Rodolphus arcán széles vicsor rajzolódott ki, pálcája hegye, pedig pont felénk mutatott. Zöld átok hasította át az éteret. Csak suhant. Suhant a levegőben. Sercegve felénk.

Zsibbadva kaptam az ujjaim hegyéről legördülő pálca után, de az már koppant is a földön. Marlene kikerekedett szemekkel, kiáltásra nyitva száját lökött maga mögé, karját védelmezően tárva előttem.

Rémülten zuhantam a macskakövekre. Marlene nevével a szájamon.

Láttam a kifejezést az arcán. Sápadt volt. Halálravált. Emelte a pálcáját, egy olyan átok felé, aminek nem volt ellenbűbája. Amihez nem létezett pajzs. Csak a halál.

Ez az én hibám.

Olyan lassú volt minden.

Marlene elkerekedett szemei. Rodolphus mozdulatlan, gyilkos mohósággal figyelte a varázslatos tőr útját. Pálcáját még mindig ránk szegezte.

A zöld átok halálos türelemmel suhant előre.

Elakadó lélegzettel kaptam Marlene lába után, hogy meglökjem... Ellökjem... Lelökjem... A halál útjából, de túl messze voltam tőle. A vörös csizmájától.

Ő volt Marlene... Ő volt a barátom...

Könnyektől homályos szemekkel, szédülve mozdulatlanná zsibbadtam a macskaköveken.

Talán azok voltak az utolsó pillanatok, hogy Marlene szíve még dobogott.

És aztán. Aztán az övé is leállt. Én pedig vele haltam.

Egy villanás volt. A szemem sarkából láttam.

Mary elszánt arccal suhant. Versenyt futva az idővel és a súlytalanul süvítő halállal. Barna tincsei kicsúsztak szemei elől. És repültek. Ahogyan Mary maga. Repült.

Valamit kiáltott. Tornacipője elhagyta a macskaköveket, ahogyan ugrott. Kecsesen, mint a táncosok. Szeme villogott. Elszántságtól és a könnyektől. Arca hamuszürke volt a rémülettől.

Ugrott.

Úgy pördült, mint a legfinomabb virágok, amiket a szélbe dobtak.

Repült. Felfelé.

Marlene elé.

A zöld átok, hangtalanul csattant a mellkasába.

Mary szemei még csillogtak. Még felcsillantak, ahogyan utoljára Marlenére nézett. Ujjai megmozdultak. Hogy kinyúljanak érte.

Kinyíló ujjai azonban megálltak. Árván markolt bele a levegőbe. Cipője a földnek ütközött. És rázuhant Roxmorts főterére.

Törékenyen, esetlenül, tompán csapódott be. Csak zuhant. És ütközött.

-Neh... - hangom erőtlen volt. Néma. Mégis kiáltásnak éreztem. Marlene vörös csizmái között láttam az arcát. Már nem mozdult. Halott szürke volt. Kifejezéstelen.

-Mary!

Rodolphus felegyenesedett. És halk pukkanással dehoppanált. Még láttam arcán az együgyű részvétet, de nem sajnálta. Ő csak megölte Mary Macdonaldot. Ő csak megölt egy sárvérűt. Ő csak megölte a barátunkat. Ő csak megölt egy griffendélest. Egy lázadó rendtagot.

Ő csak megölt egy boszorkányt.

Egy boszorkányt, akinek még a nevét sem tudta.

Remegve, zsibbadva ültem mozdulatlanul a földön. A kezeim belemartak a macskakövekbe. Rájuk tapadt a sár, de megtaláltam a pálcámat. Messzinek érződött a fa vibráló tapintása forró kezeim között. Messzinek tűnt. Akkor is, mikor visszaejtettem a földre. Messzinek tűnt. A hangom is. A halk remegő lélegzetvételem is. A halk nyüszítés szerű hang, ami a torkomból tört fel, ahogyan koszos könnyek kezdtek lepörögni arcomon. Messzinek tűnt. Minden.

Messzinek tűnt. Főleg ő. Mary.

Forró könnyek csorogtak végig arcomon és a nevét súgtam a csendbe. A némaságba. Összemosódott előttem a főtér. A szökőkút. A macskakövek szépen rakott sorai. A lámpaoszlopok. Az apró mézeskalácsházaknak tűnő otthonok. Összemosódtak a kiütött halálfalók sötét foltjai körülöttünk.

-Ne... Ne... Kérlek...

Marlene pálcája koppant. Láttam. De nem hallottam már hangját.

Marlene térdei belezuhantak a kőbe. Tompán puffant Mary mellett.

-M-mary... M-mary... K-kérlek... N-ne...

Elszorult torokkal, lehunytam a szememet. Marlene hangja... Benne volt minden. Benne volt minden fájdalom. Minden imádat. Remegett. A hangja remegett és elcsuklott. Olyan volt mint egy üvöltő zokogás. És olyan volt... Olyan volt mint Marlene.

Aki elvesztett mindenkit.

A családját.

És Maryt.

-H-hé... Mary... K-kérlek... Ne... M-még... Ne... - elfúló hanggal, elfehérdő ujjakkal markolta meg Mary ruháját. Kétségbeesetten húzta térdére felsőtestét.

Láttam.

És mégsem akartam elhinni. Hogy tényleg megtörtént. Hogy Mary... Hogy Mary tényleg már nem... Ő nem...

Marlene keze remegett. Ahogyan Mary arcát fogta.

-M-mary... - másik kezével megragadta a mozdulatlan, összegömbölyödött markát. A koszos ujjait.

-K-kérlek... N-ne... T-te ne... - Marlene arca a pániktól volt sápadt, elszörnyedve, könnyektől maszatos arccal pislogott le rá. Zihálva kapta kezét a szája elé.

Sosem láttam Marlenét sírni. Sosem.

Akkor sem sírt, mikor Voldemort megölte az egész családját.

Bősz terveket szőtt a bosszúra. Erős volt. És erősnek kellett lennie.

Meg akartam mozdulni. Érte. Miatta. De nem tudtam. Csak ültem a földön. Esetlenül. Kihűlve. Záporozó könnyekkel.

Erőtlenül szédülve bámultam rá. Marlenére. És Maryre. Rájuk. A fülem sípolt. A szemem szúrt. A torkomat pedig végig égette a zokogás elkeseredett mérge.

-Semmi baj. Semmi. Ez semmi. - Marlene színtelen hangja csendült fel fülemben. Felhasítva a sípoló, dobogó szívem hangzását. Arca riadt volt. Eltorzult.

Nem hozzám beszélt. Ő sem tudta már, hol vagyunk. Hol. Kikkel. Vagyis... Kivel...

Pillanatok múltak így. Hosszú pillanatok. Marlene szeméből egy átlátszó, kristályos könycsepp indult meg. Halványan gurult át arcán. Aztán lehullot állán.

Rá Mary arcára.

Aztán jött még egy. És még egy.

Sosem láttam Marlenét sírni.

Vagy kétségbeesni.

Egészen addig.

-Igaz?

Marlene hófehér ujjai...

Felzihált.

Zokogva előre lendült. Elfehérdő ujjakkal szorította Mary kihűlt arcát. Zokogott, levegő után kapott és...

Megcsókolta Maryt.

Folytogató sírás tört fel belőlem, ahogyan figyeltem őket. Remegő kezekkel kaptam valami után. Valami után, amibe már nem kapaszkodhattam. Tenyerembe temettem az arcomat és halkan, fulladozva zokogtam el magamat.

Hát ez lenne az... Ez lett volna az...

Marlene fogta az arcát. A rezzenéstelen, örökké türelmes arcot. Amire nyugalmat és halvány kifejezést vetített a halál. Fogta Mary arcát és csókolta a hűlő ajkait. Még, még, még és még. Mary nem csókolhatott vissza többé. Mary már nem táncolhatott vele többet. Mary nem érinthette meg az arcát. Mary nem veszekedhetett vele többet. Mary már nem karolhatta magához. Nem fonhatta be a haját, nem festhette többé a körmét, nem mosolyoghatott rá többet, nem nevethetett rajta többé, nem beszélhetett hozzá, nem fogadhatta be, nem lehetett többé a barátja... N-nem... És... És ami a legfontosabb...

Mary... Már nem szerethette többé.

Ott értettem meg. Már értettem. Látva Marlene eltorzult arcát. A fájdalomtól, rémülettől eltorzult arcát.

Szörnyedve ejtette ki kezéből Maryt. Mary lassan simult rá a földre. Lehunyt szempillái többet nem rezdültek már. A csóktól piros ajkai pedig hűltek, lassan fakultak ki. Halványultak el.

Marlene kezét mellkasára ejtette, miközben hátrálva tőle, sarkára ült.

-M-marlene... - zokogtam fel teljesen magamonkívül és lerogytam mellé. Nem kaptam levegőt. Fulladtam. Megszédültem. Könnyeim dús patakokban folytak le arcomon.

Nem válaszolt. Arca mozdulatlanná hűlt. Üresen bámult rám.

Neki olyan volt Mary, mint nekem Mancs... Minden.

M-minden...

Ő neki Mary volt... Mary volt...

-Ez miattad van. - szisszent fel. Hirtelen. Szemei jegesen, élettelenül, üresen meredtek le rám.

Zokogva kúsztam hátra tőle. Remegtem egész testemben és csak csúsztam a földön. Rettegve és folyamatos sírva. Marlene arca elsötétült. Arcán könnyek csillogtak, de szeme jobban szikrázott. Fekete volt a földöntúli fájdalomtól és dühtől. Mérhetetlen dühtől. Pálcája pedig egyenesen rámmeredt, ahogyan felegyenesedett. És dühtől terhes szemekkel emelte fel a pálcáját.

Mary már nem mozdult. Ő már nem... S-soha többet...

-M-marley... - zokogtam felé, de felemelte a pálcáját.

-Ez mind miattad van. - súgta érdes hangon. Pillantása, tekintete elnehezült.

-É-én... N-ne... - kiáltottam felé és rémülten, fájdalmasan nyikkanva gördültem odébb. Marlene vörös átka belerobbant a macskakövekbe.

-Marlene... - sírtam felé. Marlene arcán hirtelen őszinte borzalom futott át. És pálcáját elejtve kezéből elfordult tőlem. - M-marlene...

Felé nyúltam. Meg akartam ölelni. Vagy megfogni a kezét... A remegő, koszos kezét...

-Beth? - felkaptam a fejemet. Ismerős alak lépett a főtérre az egyik mellékutcából. Sirius ajka felrepedt, csapzottnak, fáradtnak, de a győztesek fénye csillogott arcán. Egészen addig, amíg meg nem látott engem. Észre sem vette Marlenét. Csak engem. És döbbenten hajolt le a bakancsa elé gurult pálcámért. - Mit keresel te itt?

De elharapta a mondatot.

Teljesen meglátott. Az ő "Bethjét". Az arcom sápadt volt. Halálravált. Rémült és... Tekintete rásiklott az előttem álló Marlenére. Aki hajába túrva, zihált. Elfordulva tőlem, rátaposva fegyverére.

-Mary? - súgta hirtelen. Felkaptam a fejemet és újra felszakadt bennem minden. A sebek, amiknek idejük sem volt beforrni. Sebek, amiknek sosem lehetett idejük beforni.

Sirius pislogás nélkül, tágra nyílt szemekkel, remegő ajkakkal indult el. Léptei egyre gyorsabbak és nyújtottabbak lettek. Rohant. Majdnem fellökte a megrendült Marlenét, ahogyan átrohant köztünk és térdre zuhanva csúszott oda... Oda... Egy... Egy elmúlt baráthoz...

Ilyen volt hát a háború, igaz?

Figyeltem Siriust, akinek a keze remegett, ahogyan hátrasimította koszos, izzadt, véres arcából tincseit. Az arcát figyeltem... A néma kétségbeesést. Mary kezét markolászta, kereste a pulzusát.

-M-mary? - összerezzentem. Siriust Lily követte. Nem nézett ki jobban, de ahogyan arcára néztem. Összetörő szíve mintha rálett volna vetítve. A szája elé kapta a kezét. És hátrált. Miközben rémülten Jamesért kiáltott. - James! James! Mary! Mary ő-...

Roxmorts kis főterére kiértek ők is. Remus karja vérzett, James sántikált... És mégis...

Ahogyan ücsörögtem. Három lépésre Marytől... Összegyűrődött a torkom. Nem bírtam megszólalni. Még akkor sem amikor, Marlene mindenki szeme láttára sarkonfordult és csak... Csak otthagyott minket.

Rémisztő volt.

Marlene kihűlt. Marlene kihűlt. A szeme nem fénylett. A szája nem mozgott. Mintha a bőre színét kiszívták volna.

És már ott sem volt. Otthagyott minket.

-M-mégis mi történt? - könnyeim függönyén át néztem fel Remusra. Remus arcán eltévedt könnycseppek szánkáztak végig, ahogyan erőtlenül leroskadt mellém. James a földön térdelő Sirius felett állt. Kezével idegesen szorítva Mancs vállát. Ujjai elfehérdtek. De arca mégfehérebb volt.

Hirtelen sokkal nagyobb lett a tét.

Ahogyan Maryt figyeltem. Lilyt aki hebegve járkált fel-s alá mögöttünk...

A béke több áldozatot követelt. És a háborúnak nem volt vége.

⭐⭐⭐

🥺

Nem ússzuk meg. Sajnálom, de tudjuk, hogy nem úszhatjuk meg :[

Még nincs vége... És innen már csak jobbá fordulhatnak, nem? Nem?... 

Meg sem kérdezem, hogy tetszett-e nektek a mai rész-... Még én is gyomorgörccsel javítgattam. Hmm... HMMMM. 

De azért remélem mind jól vagytok. És szép a szünetetek, tudtok pihenni, kicsit lazítani... :]

Most nem írok ide sokat, valahogy ez ma nem illik ehhez a részhez. 

Abban nagyon biztos vagyok, hogy Mary rettenetesen fog hiányozni. :( Sosem volt sok szerepe, de mindig egy szuper édes lány volt... És igen... Azért remélem tetszett a Marlene-Mary szál benne, amit beleszőttem. Meg kell mondjam, nagyon izgultam, mit fogtok hozzá szólni, de úgy éreztem, hogy őket nem hagyhatom ki. És ezzel most pár kis puzzle darabka a helyére is mozdult... 

Ami nem segít jobban. Tudom. :(

És nem ígérem, hogy a kövi derűsebb lesz. Sajnálom. Nagyon-nagyon... De lesznek még szép idők. 

Amit Mary már csak fentről fog tudni figyelni 🖤