Az arcom még nedves volt. A könnyektől.

És csak feküdtem.

Az édes megsemmisülésben.

Valahol mindenem fájt... És semmim se.

Úgy éreztem, hogy teljesen üres voltam belülről...

Nem bírtam megmozdulni.

És hirtelen gyerekes rémület lett úrrá rajtam, ahogyan nem éreztem már Mancs kezét az enyémen. Gyenge kezekkel markoltam bele a levegőbe, de már nem volt izzadt tenyere az enyém mellett... Vagy egyáltalán a közelben.

Ajkaim cserepesek voltak és még mindig égtek a sok harapdálástól. A torkom égett. A göndör tincsek pedig kihűlve tapadtak izzadt homlokomba.

A súlyos takaró hűvösen tapadt rám, mintha az ágyhoz akart volna szorítani. Lehunyt szemekkel elgyengülve hevertem és úgy éreztem mozog körülöttem a világ. Lassan, színesen, erszülkülve fordulva... Én pedig csak emelkedtem. A hangok tompán susogtak a fülembe, az illatok pedig elveszítették élüket. Nem állt össze semmi sem a fejemben és ott feküdve a kényelmes ágyon, kimerülten, szédülve a fáradtságtól... Úgy éreztem, nem is bírok többé felkelni.

Csak fájt. Elképesztően fájt. A légzés, a szívdobogás, a mellkasom emelkedése és süllyedése. Fájt a fejem. A benne lévő zsongás. A gondolatok, hangok, illatok és érzések pedig egy hatalmas zúgássá olvadtak meg benne és hiába hunytam le könnyektől tapadó szemeimet, nem bírtam felfogni ép ésszel a körülöttem zajló eseményeket. Elmosódott alakok sürögtek körülöttem... Majd eltűntek. Én pedig sötétülő világgal vesztem el újra, bele a puha párnába. Kihűlt, kicsavart, erőtlen testtel.

Aztán... Aztán megszűnt. Megszűnt a kavargás. Megszűnt a folyamatos zaj a fejemben. Mint mikor elül a vihar és a tenger vize lenyugszik felkorbácsolt hullámaiból. És akkor... Akkor ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Merlinre Hope... - súgta egy érces, halk hang az éterben. Euphemia suttogott. Mégis úgy éreztem, mintha belekiabált volna a fülembe. - Nagymama lettem.

-Én is nagymama lettem... Istenem. Nézd, de picik... El sem hiszem... És milyen aranyosak... Én... Én vagyok a nagymamátok, bizony-bizony...

Anyu halk hangja. Ahogyan elcsuklott. Olyan volt mint egy csendes dal. Vékony, óvatos beszéde megfűszerezte a csendet.

Úgy éreztem, egy percre én is összezsugorodtam. Összezsugorodtam. És felém hajoltak volna hatalmas, gyönyörködő ember arcok. Úgy éreztem csak feküdni tudtam volna... És sírni. Megijedni a nagy világtól. Vagy összegömbölyödni és aludni.

Könnyektől ragacsos szempilláimat szétválasztva, elvakulva az erős fénytől... Hunyorogva próbáltam hozzászokni a szemet szúró világossághoz. Sárgásfehér volt és úgy éreztem, hosszú percekig kellett dolgoznom ahhoz, hogy végre körbe tudjak nézni.

Nagy szemekkel pillantottam körbe a fehér szobán. Úgy éreztem, hogy én is gyerekké válltam abban a percben. Kisbabává. Tehetetlenül figyelve a körbeforduló világot magam körül.

Sötét, hatalmas alakok álltak, jobbra tőlem. Észre sem vettek.

-M-megölelhetlek? - halk hangú, óvatos hebegés csúszott fülemig. Összrezzentem és felbámultam az ágyam mellett álló toronyra. Csak úgy magasodott fölém, eltakarva a szoba plafonjára függesztett éles lámpa fényét. Hunyorogtam.

Remus állt az ágy mellett. Csokoládébarna szemei nagyra tágultak és csillogtak a rémült könnyektől. Sebhelyektől cakkos kezeit tördelve pillogott le rám. Vágyakozva, félve és aggódva. Ajkait harapta és végül lesütve a szemeit leült az ágy szélére. A matrac alaposan megnyomódott súlyától, majd felém hajolt és a homlokomra szorítva száját, magához ölelt.

Úgy éreztem, mintha egy újabb forró takaróba bugyoláltak volna bele. De ezennel a takaró élőbb volt, mint valaha. Remus homlokcsókja pedig lelkemet is felmelegítette.

-Nem kéne felállnod Elle. - súgta utánam, mikor hosszú, szoros ölelésétől éledve, nehezen, de kikászálódtam az ágyból.

Nem hallgattam rá. Pedig lábaim csak úgy sajogtak. És remegtek a fáradtságtól.

Remusnak igaza volt. Mint mindig. Mindenben.

Aprónak éreztem magamat. És védtelennek. Kicsi voltam olyan nagy feladatokhoz, mint... Mint egy csecsemő világra hozása... Nem is egy... Három.

Remusnak igaza volt.

Úgy éreztem lábaim bármikor összecsukódhattak volna alattam. És elájulva hevertem volna a hideg, zöld csempén.

Mégis. Valami mélyről jövő erőtől... Éberebbnek éreztem magamat, mint valaha és lecsusszanva az ágyról, arról a magas, hófehér, kórházi ágyról... Mezitlábamat csípte a jegesnek tűnő csempe, de én csak kitartóan parancsoltam előre lábaimat.

Jobb. Bal. Jobb. Bal. Jobb. És bal.

Remus utánam lépett. Kezét pedig folyamatosan könyököm alá tartotta felkészülve az eshetőségre, hogy a kimerültségtől elszédülve, neki kell majd megtartania.

Némán sóhajtott, de már nem parancsolt. Már nem parancsolt vissza. Helyette vigyázott. Vigyázott mint egy felnőtt férfi a kishugára.

-É-én... - súgtam magam elé, ahogyan megcsúszó lábakkal, elkaptam a hófehér bölcső szélét. Remus rémülten nyúlt utánam, de mikor látta, hogy nem fogok elesni, fellélegezve lépett mellém. - Merlinre...

Káprázó szemekkel, arcomat átszelő könycseppekkel pislogtam a széles kiságyba. Három apró ember feküdt benne. Három apró kisbaba. Még hajuk sem volt, csak pár tincs pucér, hatalmas buksiukra tapadva. Bőrük olyan puhának és finomnak tűnt, akárcsak az érintetlen selyem. És... És csak picik voltak. Apró orrokkal... Apró szájakkal... Fülekkel... És kezekkel. És lábakkal... Apró kisemberek voltak egészben. És csak aludtak. Némán. Nyugodtan szuszogva.

Kisemberek. Apró, apró, apró gyerekek. Ragacsosnak, aránytalannak és gyámolatlannak tűntek. És csak feküdtek. Feküdtek nyugodtan. Az egyikük apró lába megmozdult és tétován belemozdult a nyugalomba... Másiknak pedig apró keze nyúlt ki. Apró ujjacskákkal... Apróbb tenyérrel... És aprón markolt bele az apró levegőbe. A harmadik viszont csak feküdt. Nyugodtan és édesen szuszogva. Ujjhegynyi orra finoman mozgott.

Csupaszok voltak. És olyanok mint a kis állatok.

Be akartam nyúlni az apró ketrecükbe. Megsimítani testükhöz képest egészen nagy, de alapvetően apró, kis gömbfejüket. Megérinteni a gyönyörű, selymes pofikat. Megfogni egy apró kezet és megszimatolni azt az érintetlen, tiszta babaillatot.

De nem mozdultam. Csak potyogó könnyekkel pislogtam le a...A kisgyerekekre... A kis... Gyerekeimre.

Már nem sírtak. Már nem zokogtak és bömböltek hangosan. De én szívesen szipogtam helyettük is.

-Mit szólsz Remy? Nagybácsi lettél... - fordultam végül Remus felé erőtlenül. Alig bírtam az apró babákra pillantani. Nem tudtam, miért is sírtam pontosan. De ahogyan Remus arcára pislogtam. Arcom zsibbasztóan széles mosolyra görbült.

Remus csak bámult le. Bámulta a piciket. És halkan, valami felfoghatatlan döbbenettől és imádattól csöpögő hangon, csak ennyit súgott:

-Olyan aprók.

-Jajj Lizziem! - Anyu hátulról lépett oda hozzánk. Szemei vörösek voltak, szája nevetett és hangosan fújta ki az orrát Apu monogrammjával ellátott zsebkendőbe. De könnyei újra potyogni kezdtek és végül zihálva kapott magához és csak szorított. Szorított és szorított. Így akartam én is szorítani magamhoz az apró, alvó babákat. De ahogyan Anyu szorított. Úgy nem tudott más. És könnyei a hajamra potyogtak, míg én az enyémekkel blúzát áztattam.

A zöld, kórházi hálóing a bokámig ért. A legkiseb méretet kaptam, mégis. Anyu görcsösen gyűrte össze az anyagát, ahogyan szorított magához. Minden ki nem mondott szót egyszerűen belém simítva.

-Olyan rettentő büszke vagyok rád! - tört ki belőle halkan, szürcsögve én pedig potyogó könnyekkel döbbenten nevetve szakadtam el fullasztó öleléséből.

-Jajj Anyu...

Apa hatalmas keze a vállamra siklott. Remusnak is pont ilyen tenyere volt. És ő is finom ölelésbe húzott. Fel sem fogtam, de kettejük között préselődtem. Szipogva, kimerülve, de annál döbbentebb boldogsággal. Remus pedig megadó mosollyal csatlakozott. Beleolvadva a körbe. Karja a miénkbe fonódott. Arca pedig Anyáéhoz nyomódott.

Ekkor ütötte meg a fülemet a sarokban álló Euphemia gyönyörtől és boldogságtól reszkető zokogása. Fleamont pedig felesége kezét szorítva húzódott oda hozzánk.

-Hát nem gyönyörűek? - súgta feléjük Anyu, aki elszakadva tőlünk orrát fújva karolt bele a hangosan tovább zokogó Euphemia karjába. Apu csak átölelte, széles mosollyal Remus vállát és úgy pislogtak ők is az apróságok felé.

-Tökéletesek. Hope... Én... Én... Egyszerűen... - küszködött a szavaival Euphemia.

Mosolyogva álltam közöttük. A csendben, ami többet mondott minden szónál. Fleamont hitetlen mosolya a kis újszülöttek felé. Remus lopva eldörzsölt könnyei. Anyu folyamatosan az orra alá nyomta a zsebkendőjét, Euphemiához bújva. Apa pedig csak állt. Köztem és Remus között és mikor tekintetünk találkozott. Szívszorítóan büszke mosoly kúszott rá jóságos vonásaira.

Túl nagy volt a csend. Túl nagy volt a nyugalom.

De nem sokáig.

Az ajtó ugyanis rövidesen, hangosan csapódott ki.

Összerezzentem. Remus pálcája után nyúlt. Míg Euphemia arca az első megkönnyebbült pillantás után elsötétült a dühtől. A védőszomjtól.

-Itt vagyok! Itt vagyok!

Úgy éreztem tényleg nem kell sok, hogy összeessek. A kicsapódott ajtóba ugyanis Mancs csúszott be. Halkan kiálltva. Zihálva, lihegve.

-Halkabban te balek. Felébrednek a-... - kezdte dühösen suttogva Euphemia felé, de hangja eltompult, mert a fülembe dobogó szívem elnyomta.

Letöröltem a könnyeimet és elmosolyodtam. Úgy éreztem nem bírtam abbahagyni, ahogyan Mancsot figyeltem.

Ott állt. Lihegve az ajtóban. Hatalmas, csónak lapát szerű kezei feltűnően remegtek teste mellett, ahova ejtette őket a nagy besuhanása után. Arcán pedig... A Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosolyánál is tündöklőbb görbület húzódott. Olyan, amilyet még nem láttam. Csak kétszer. Arca... Az a jóképű, hercegi arca valósággal ragyogott. Mintha tényleg aranyszínűvé festett volna mindent, ahogyan megjelent. Megaranyozva a fehéret, a zöldet. A kórházi ágyat, a hideg csempét a lábam alatt. Felmelegítette az arcomat, megszárította a hideg, arcomba tapadó fürtöket. A füléig érő, boldogságtól vibráló mosolya... Megint megtörte a lézser eleganciáját, komolytanul gőgös vonásait arcának. És elindult.

Rá se pillantott az őt szídó Euphemiára. Csak elindult. Bakancsa, aminek fűzőjét ideje sem volt bekötni, majdnem leesett a lábáról, de csak jött. Indult felém.

Már csak két méter...

Már csak egy...

Már csak fél.

Az ajtó kinyílt Mancs mögött. Sokkal szelídebben, sokkal halkabban. De Mancs már oda sem pillantott. Csak elém lépett.

Hatalmas kezeivel megragadta a derekamat, pont abban a pillanatban, mikor fájdalmasan éreztem is, hogy a lábaimba nyilaló égető érzés egyet jelenthetett csak: tényleg elhagyott minden maradék erőm. Legalábbis csak a testemet. Én ugyanis annál éberebb, hitetlen mosollyal zuhantam Mancshoz, aki ajkai az enyémekre forrtak. A csókja nedves volt. Könnyeimtől sós. És mégis.

Potyogó könnyekkel elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam, tartva magamat, csupán már a kezeimmel. Lábaim megrogytak alattam és ha Mancs nem fogott volna olyan erősen, rázuhantam volna a hideg csempére.

Az ajtón pedig egy egész csapatnyi ember tódult be hirtelen. Élükön a kipirult arcú Lilyvel, akinek arca pont olyan mélyvörös színben pompázott mint csodálatos, hosszú haja.

-Kicsi a bors, de erős ugye? - súgta végül Mancs nekem nevetését elfojtva. De hangja elcsuklott, és míg én kicsorduló könnyekkel, nevettem felé, ő óvatosan eldörzsölte hatalmas hüvelykujjával a könnyeimet.

Tudtam mire értette. Vagyis kire.

Mancs nem engedett. Magához szorítva, tudatosan-vagy éppen tudtán kívül támogatva, nem hagyva, hogy a fáradtságtól lezuhanjak elakadó lélegzettel újra zihálva elindult a kórházi bölcső felé.

Lily James kezét markolva lépett utánunk. És míg Sirius előrehajolva, továbbra is magához szorítva belebámult a kiságy tartalmába én a belépők felé fordultam.

Mindenkit ott volt. Marlene, Mary, Alice, Frank és még Regulus is. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, utolsóként. Tekintetem megakadt Augusta Longbottomon, aki Frank mögött érkezett és szigorú arca, gyermeki izgatottságtól tört meg.

-Jézusom, de picik. És kopaszok. Meg csupaszok. - Mancs felé fordultam. És szívem kiugrott a helyéről. Csak nevetett. Ámultan és szemei csillogtak, miközben még közelebb hajolt. Fekete tincsei csak úgy arca elé omlottak.

-Jajj Black-... - kezdte rögtön Lily, de hangjában egy cseppnyi megrovás sem volt. Az ő arca is kivirult és elragadtatottan, Remus és James között állva, fejem fölött könnyen belátva figyelte az aprókat.

-Ó Merlinre! Ezek tényleg a mi gyerekeink! - nevette el magát Mancs újra. Szájára szorította kezeit, elengedve engem. Hitetlennek tűnt. És döbbentnek. Én pedig mosolyogva, potyogó könnyekkel dőltem az oldalához.

Már nem is tudtam mitől sírtam. Megint. Sokadjára. Az örömtől, a kimerütségtől, vagy pedig a fájdalomtól, ami néha belehasított a végkimerültségtől gyengülő testembe. Túl sokat használtam már, mégse lettem volna képes visszafeküdni.

De csak sírtam és lopva Mancs hatalmas-még rá is bő(szóval valami megaméretnek tűnő)- vörös pólójának sarkát, erőtlenül nyomtam könnyező szemeimhez.

-Úristen. De kurva cukik. - Marlene elragadtatott suttogása csalinkázott a fülembe és tovább könnyezve elnevettem magamat. Erőtlenül felzokogva. Újra. Mary pedig próbálta csitítani a mi szeles Marleynkat, de hiába. Marlene csak felnyögött a gyönyörűségtől. - Meg kell zabálni őket-

-Bocsánat. - motyogta végül Mancs és remegő kezekkel kisimított pár fekete tincset szeméből, míg újabb elkerekedett pillantást vetett az apró kisbabákra. Az apró... Kisbabáinkra.

-Jajj bocsánat... Nem jók... Nem jók a reakcióim. - hebegte végül, de Remus halkan a szavába vágott.

-Miről beszélsz Tapmancs? - Remus értetlen tekintettel, de óvatos mosollyal pislogott rá, Mancs pedig ajkaiba harapva feltúrta tincseit.

-Jajj nem tudom... Csak... Csak most... És... Én... Annyi mindent... Annyi mindent akarok mondani... Neked... Rólad... - nyöszörögte és mikor rámpillantott éreztem, hogy elkerekednek az én szemeim is. Mégis mi a fenéről akar rólam beszéni? - Jajj Beth. Te csak... Te csak olyan... Olyan eszméletlen vagy. De nem is eszméletlen... Mármint... Te nem vagy eszméletlen. Mármint eszméletnél vagy, csak az enyémet veszed el... De... Jóval több vagy mint eszméletlen és-ÓTEJÓÉG! - Sirius konkrétan magába folytotta a szót. És döbbenten ugrott egyet. Ha nem szorítja a kezemet, zuhantam volna rá a csempére. Bár... Vörös arcom miatt azt sem bántam volna, ha tényleg így történik. Euphemia nyitotta volna már a száját, hogy "maradjon már csendben", James pislogás nélkül, döbbenten bámulta Mancsot. De mielőtt bárki, bármit kérdezhetett volna, Sirius elcsukló hangon rámutatott az egyik apró kisbabára.

-Beth! Látod! Látod?! Nézd! Kinyitotta a szemét! - kiáltott bele Mancs a csendbe. És hitetlen döbbenettel felkacagott. Én pedig vele nevettem. Leginkább rajta. Ahogyan Mancs hatalmas szemekkel, lelkesen hajolt bele a bölcsőbe és hogyha Fleamont nem hajtja vissza, talán rá is esett volna a kicsikre. Mancsot nem érdekelt. Csak a világ legszélesebb vigyorával bámult az apró babára, akinek a szemei lassan nyíltak tágra. - Szevasz Babszem! Én vagyok az Apukád. Ő meg az Anyukád. Jajj merlinre! Ugye megfoghatom?!

Sirius elragadtatott képe. Ragyogó szemei. És a hatalmas, izgatott kutyamosoly. Szinte láttam, ahogyan a hatalmas fekete kutya össze vissza ugatott és nyüszítve az izgalomtól, körbe ugrálva a bölcsőt, csóválta a farkát döbbent boldogságában.

Nevettem rajta. Attól, hogy milyen csodálatos ő. Hogy milyen lökött. És csak bólogattam felé.

-És ha elejtem? Jézusom... Jézusomjézusomjézusomjézusom... - Mancs motyogása elhallt. James mögöttünk mormogott valamit arról, hogy "te jó ég Tapmancs. Nyugodjál már le basszameg".

De csend telepedett a kórteremre. Mancs rémülten, nyúlt a kisbaba felé. Keze remegett. És mégis. Szemeiben olyan vágyakozás csillogott felé. Olyan imádat. Hatalmas kezeivel finoman nyúlt az apró kis test alá. Szemei. Szürke, ragyogó szemei pedig elkeredtek és kiemelte őt az apró kistestvérei közül. Euphemia lapult mögénk. Ő időben tette ezt. Mert egyszerre csak mindegyik barátunk mögöttünk szorult össze figyelve, ahogyan Mancs elakadó lélegzettel óvatosan emelte magához a kisbabát.

-Vigyázz rá! - súgta rögtön Euphemia elakadó lélegzettel.

Az apró babán látszott, hogy rögtön érzékelte helyzete változását. Egyensúlyhelyzetének kibillenését. Apró teste rémülten feszült meg, szemei tágra nyíltak. A kis kezek a levegőbe markoltak.

-Jajj Sirius! Ne hagyd, hogy a feje lebillenjen. Fogd ott és-... - susogta Anyu is mögülünk. Mancsnak azonban semmit sem kellett mondani. Olyan ösztönszerűen fonta karjait a kisbaba alatt, hogy őt figyelve újra boldog könnyek gördültek ki a szemeimből.

-Szia... - súgta végül neki. És mögöttünk mindenki elnémult. Csak Anyu szipogott halkan. Mancs óvatos, lámpalázas mosolyt villantott. Szemei pedig újra összeszűkültek a boldogságtól. Hangja rekedt volt, mély és búgó, amitől lehunyt szemekkel simultam oldalához, mint a kiscicák. Sajnos nem láttam a kisbabát. Mancs túl magas volt, de láttam viszont az arcát. A boldogságtól ragyogó arcát.

-Sz-szia Ed... Apa vagyok. - veszettül elvigyorogta magát és kicsit lehajolt. Én pedig lábujjhegyre állva rápillanthattam a kisbabánkra. Két hatalmas, csillogó szemeit Mancs arcára függesztette. Merlinre...

-Jajj de aranyos vagy, merlinre. - tört ki Mancsból a nevetés újra. De hangja csilingelt és a következő pillanatban szívem kihagyott egy ütemet. A kicsi, apró szája is kinyílt. És elragadtatottan bámulva fel rá... Fel a saját apukájára...

Apró, halk nevetés csilingelt fel Mancsé mellett. A legtisztább, legvékonyabb babahang amit életemben hallottam. És azt kívántam, bárcsak örökké hallgathatnám.

Sirius zihált a gyönyörűségtől én pedig tovább bámultam a kisfiút. Még nevetett egy ideig. Apró, fogatlan babaszájából tiszta, édes nevetés gurgulázott ki. Aztán csak mosolygott. Apró arcán, angyali babamosollyal. És csak mosolygott. Mosolygott fel. Fel ránk, a szüleire.

Alig élte le élete első óráit... Máris nevet. Elragadó. Olyan mint Mancs.

-Vidám egy kisember vagy, mi? - nevette Mancs és az Apró, apukája hangjától újra csilingelően kacagni kezdett. Ed még beszélni se tudott, de már nevetett. Apró kezeivel pedig vidáman kacarászva nyúlt Mancs felé.

Lepillantottam. A bölcsőben Ana nyitotta ki hatalmas, aranybarna szemeit és csak pislogott rám. Mellette a legkisebbikük még mindig aludt. Mélyen és édesen.

Szélesen elmosolyodtam és felényúltam.

-Szia Ana... - súgtam és finoman megsimítottam apró arcát. Pont olyan puha volt és selymes, mint amilyennek képzeltem. Mint a legfinomabb pamacs. Ana csak pislogott. Csak nézett fel rám, nagy aranybarna szemeivel. Csendben, meredten.

-Én is meg szeretném fogni! Sirius! - kopogtatta Mancs erős karjait Euphemia izgatottan, Anyu pedig lelkesen bólogatott.

-Add nekem is! Jaaaaaj... - Mancs végül óvatos vigyorral Anyu kezébe csúsztatta a kis-Eddiet, aki az ámulattól elképedt arcal, kedvesen gügyögni kezdett felé. És mikor az apró baba kezek felnyúltak, hogy megérintsék a haját kedvesen nevetett. - Hát itt van a nagyi? Bizony-bizony-bizony... Ó te kis aprócska, imádnivaló bibibubu...

Anyu tovább gügyögött a nagy szemű Ednek, mögötte Apa állt szorosan, Euphemiával és Fleamonttal. Lily könnyes mosollyal furakodott, hogy ő is lásson, James pedig csak vigyorgott. Kisebb tumultus alakult ki körülöttük, mert mindenki Eddiet szerette volna látni.

-Miért nem ugyanolyan színűek a szemei? - kérdezte homlokráncolva Alice, de tapintatos óvatos mosollyal.

-Azt mondták, hogy ez nem gond. Mármint teljesen egészséges és-... - vonta meg a vállát Remus aki szintén ellépett mellőlem, hogy megnézhesse magának Ed-babát.

Én Mancs mellett maradtam. Oldalának dőlve a fáradságtól erőtlenül. Ő pedig már nyúlt is Annieért.

-Ez olyan nagyszerű. - mormogta Mancs és közben a morcosodó kisbabát mellkasához húzta. Ugyanolyan szakszerűen tartotta őt is, mint ikerbátyját. Ana mégse mosolygott vissza rá. Csak méricskélte őt, nagy döbbent aranyszínű szemeivel. - Most komolyan Beth. Ténylegesen szülők lettünk!

-Hát még milyenek.

Hangom halk volt és erőtlen nevetéssel pislogtam fel a kis újszülöttre.

-Most te jössz. - fordult hirtelen hozzám Mancs. És mielőtt feleszmélhettem volna, már a karjaimban tartottam egy egész babát. Ana arca pedig összerándult és sírni kezdett.

-Ójajj. - nyögte Mancs hallgatva a fokozódó bömbölést. És döbbent vigyorra húzta a száját. Miközben ijdet arcomra bámult. - Na? Most mi lesz?

-Én...

Tétován megringattam az apró termetet. Ana egy pillanatra abbahagyta az éktelen bömbölést, aztán rögtön folytatta és lerúgta magáról a finoman kötött pólyát.

-Hé. Ne bőgj már. - szólalt meg Mancs. Hangja vidám volt, szelíd és szórakozott. Finom mozdulattal hajolt le hozzánk. Figyeltem, ahogyan hatalmas kezével könnyedén visszaigazítja a fehér anyagot. Ana pedig csak sírt tovább.

-Puszit kérsz? Csókot? - Mancs pedig óvatos puszit nyomott a kivörösödött, apró, dühös arcra. Ana csak visított és apró kezeit felé meresztette. - Jézusom. Nem kell ennyire lelkesnek lenni.

-Mancs-... - kezdtem, de már késő volt. Ana keserves bömböléséhez csatlakozott egy másik. Ed valahol, Anyu karjaiban sírva fakadt. És tekintetem a bölcső felé esett. Maggie apró arca rémültnek tűnt.

Sirius is a legkisebb babára pillantott. Majd ajkaiba harapott.

-Átveszem. - majdnem, konkrétan kikapta a kezemből az apró kislányt és a fülébe dúdolt valamit. Én pedig erőtlenül, de igyekezve fordultam Maggiehoz.

A kis babó rémülten szuszogva hadonászott aprócska karjaival. Nagy csillogó szürke szemei pedig rámmeredtek. Figyeltem ahogyan az apró ajkak elkezdtek lekonyulni. Szemei összehúzódtak.

-Hé! Semmi baj! - gyorsan megtámasztottam a derekamat a bölcső oldalán, majd ajkaimba harapva, óvatosan előre nyúltam.

Merlinre. Olyan esetlennek éreztem magamat!

Mancsnak olyan könnyedén ment. Ő csak alájuk nyúlt és egyszerűen kiszedte a babákat. De nekem nem voltak olyan hatalmas lapát kezeim, amikben elfért volna egy kisbaba. Kezem remegett, ahogyan az egyre kétségbeeső kisbaba alá helyeztem tenyereimet.

Karomból és tenyereimből bénácska bölcsőfélét próbáltam formálni alá, ahogyan végül kiemeltem. Maggie arca összerándult és nyűgös hang gurgulázott fel apró torkán, kinyitva pici rózsaszín ajkait, megmutatva fogatlan ínyét.

Megijedtem, hogy ő is keserves zokogásra fog fakadni karjaimban, de alighogy mellkasomhoz húztam. A kis arc megszelidült. Az apró homlok halvány ráncolása kisimult, szemei tágra nyíltak és csak pislogott fel rám.

-Szia Mags. - súgtam felé hevesen kalapáló szívvel és finoman megringattam. Az apró Maggie pedig elnémultan csillogó szemekkel ámult fel rám.

Mancs felé pislogtam, ő éppen össze vissza grimaszolt a meghökkent Annienak, aki már nem sírt. Csak nézte a bohóckodását. És hogy Ana nem sírt... Már az apró Eddie sem bömbölt tovább Anyu karjai között-bár úgy tűnt Euphemia vette éppen át tőle csillogó szemekkel-.

Visszapillantottam az apró csecsemőre. Maggie még mindig nézett. Nagy szürke, kerek szemeivel. Békésen pislogva.

Csak pislogtunk egymásra. Hosszú perceknek éreztem. Hosszú, döbbent, lenyűgöző perceknek. Aztán a szájam megmozdult. És óvatos mosolyra ívelt. Maggie szemei, azok a hatalmas ezüst színű gyémántok... Megrebbentek. És az aprócska rózsaszín száj is felfelé görbült.

Merlinre... Olyan gyönyörűek... Mind a hárman... Egészségesek... Különlegesek... És... És meseszépek.

A gyerekeink... A kis gyerekeink... Apró kisbabák... Az apró kisbabáink.

Ott ácsorogva. Kimerülten. De erőt sugárzó boldog szívvel... A lábaim remegtek. Mellkasomtól lefelé mindenem sajgott még... De a keserű bájital hatott és a pocakom már szinte teljesen visszahúzódott az... Úgymond eredeti formájába. A bőr feszes volt rajta, de a mellékhatásul járó émelygés még szédültebbé tett. De alig tudtam vele foglalkozni. Alig bírtam magamra figyelni, mikor Maggiet tartottam apró karjaimban.

Eddiet Euphemia rajongta éppen körbe, Fleamont pedig felesége válla felett mosolygott az apró fiúra. Mancs szorosan mellettem ácsorgott. Annieval a karjaiban és vidáman grimaszolt az apró kislányra. Ana pedig nem sírt tovább. Kicsit döbbentnek tűnt, de apró szemeivel az arcára fókuszált.

-Elég durva, hogy... Hogy most tényleg szülők lettetek, nem? - kérdezte vigyorogva Jamie, aki Mancs mögött ácsorgott és nevetését elfojtva figyelte a babázó Tapmancsot. - Mármint... Tapmancs. Te most igazi apa vagy.

-És még milyen büszke apa. - fordult felé Mancs egy pillanatra. Majd vissza is pillantott a karjaiban elcsendesedett, még könnyes arcú Anniera. És elvigyorodott. - Büszke vagyok bizony. Ugye? Te is büszke vagy az Apádra?

-Olyan a szeme mint Maszatnak. - jegyezte meg James, aki szintén Annet figyelte. És ajkaiba harapott. - Nem fogom tudni megszokni ezt.

-Mármint mit? - nevette el magát Mancs és kedvesen rácsücsörített Anara.

-Hogy szülők vagytok. - vágta rá James grimaszolva. - Még magatokra sem tudtok vigyázni. Nem hogy három gyerekre...

-Jajj Ágas. Ne kételkedj már a képességeimben. Tök jól tudok már vigyázni Bethre. Ha már őt biztonságban tudom tartani, plusz három kölyökkel már nem lesz baj. - nevette el magát Mancs, de szemét nem szakította el Annabelleről.

-Az egy dolog... De magadra sem tudsz vigyázni te balek... - kezdte nevetve James, de belé ragadt minden nevetés, ahogyan Mancs hirtelen a kezébe nyomta az apró gyereket.

-Nesze. Inkább nézd meg.

-Jézusom. Nem tudom... Tapmancs! Vedd vissza! Most! - tiltakozott James rögtön és rettegve bámulta az apró, törékeny kisembert karjaiban. - Tapmancs! Ez egy újszülött! Még a széltől is óvni kell... Nem tudok én rá vigyázni... Nem értek a gyerekekhez, vedd el... Hé! Tapmancs! Basszameg! Vedd már vissza! El fogom ejteni!

-Dehogy fogod. - legyintett rá Mancs jókedvűen. És lepillantott rám. És ajkaira széles mosoly húzódott. James még tiltakozott, de aztán elnémult és csak robotiasan ringatni kezdte a kisbabát. Egy perc sem kellett bele, Remus már mögötte volt. És döbbenten bámult le a kviddics király karjaiban összezavarodottan pislogó Anniera.

-Betty... - kezdte halkan Mancs és még közelebb lépett hozzám. Automatikusan mosoly görbült szájamra és hozzálapultam. Karomban az édesen pislogó Maggieval. Túl idilli volt. Sirius széles, ragyogó vigyora... Csillogó szemei... Pont olyan szürkék voltak, ezüstösek, mint a legkisebb kislányának. Mancs lepillantott Magsra. - Mi a szitu kölyök?

Maggie nagy tekintete most megtalálta Sirius arcát magának. És ámultan pislogott fel. Rácsodálkozva egy új arcra, egy ismerős hangra.

-Ez durva, nem? - motyogta Mancs nekem, miközben rámosolygott a döbbent kisbabára.

-Mi? - súgtam és felpislogtam rá.

-Hogy a mi felelősségünk ez. A mi felelősségünk... A mi kis családunk. - mormogta és elnevette magát, miközben kisöpörte szeméből fekete tincseit. - Basszus Beth. Saját családunk van végre!

-Tényleg. Elhiszed? - nevettem el magamat én is döbbenten és tágra nyílt szemekkel lepillantottam az apró Maggiera.

-És te? - vigyorgott Mancs és belémfojtotta a kacagást, ahogyan csókot nyomott az arcom jobb felére, szeplőimre. Elpirultan, zavartan pislogtam Maggiera, aki csak pislogott ránk. Némán, csodálkozva a nagy világra. - Aranyos vagy az apró gyerekeinkkel.

Mégpirosabb arccal bámultam Magsra, akinek valószínűleg halvány fogalma sem volt arról, hogy hol van, mi történik... Vagy ki is ő pontosan...

-Tudod nagyon jól áll az anyaság Apró-Beth... - cukkolt halkan dörmögve, hangja édesen csöpögött a fülembe én pedig egyre pirosabb arccal pislogtam Magsra. Sirius pedig vidáman folytatta, látva, hogy arcom már a bíborvörös árnyalatát kezdi felvenni. - Nagyon-nagyon...

-Mancs... Kérlek... - motyogtam zihálva, csak egy oldalpillantást mertem vetni rá, de az is elég volt. Ajkaiba harapva, kaján tekintettel bámult rám. - Ha nem fejezed be... E-el fogom ejteni Maggiet... K-kérlek...

-Dehogy fogod. - nevette el magát Mancs és szórakozottan nekilátott tekergetni az egyik tincsemet. A göndör fürt rögtön ujjára tekeredett. - Ha hazamegyünk... Lehetne még pár gyerekünk nem?

-Sirius. Fejezd be. - súgtam elfulló hangon és óvatosan átöleltem a kis Maggie apró testét. Rebbenő szempillákkal hunytam le a szememet.

-Először boldoguljunk ezekkel? Azt mondod? - nevetett bele a fülembe én pedig zavartan mosolyodtam el. Tényleg lökött.

-Rendben. De attól még imádnivaló vagy. - cuppantotta élvezve, hogy újra földig vörösödöm. Kezdtem úgy érezni, hogy a zavartól fokozatosan zsibbadni kezdtek a testrészeim. Először az arcom. Aztán pedig a szívem. Mancs pedig elégedetten elnevette magát. - Tényleg az vagy. Na nyugi Beth. Kicsit kipirultál.

-Nem akarod átvenni Tapmancs? - szakította félbe Sirius kajánkodását James türelmetlenül. Még mindig a karjaiban volt Ana. Sirius felé se fordult.

-Nem. Dobd meg vele Holdsápot. Örülni fog.

Szegény Remy. James magabiztosan nyújtotta át felé a kisembert, ő pedig kikerekedett szemekkel kapta Mancsra a tekintetét. Hiába. Sirius még mindig az én hatalmas tágult szemeimbe bámult. Féloldalas vigyorával.

-B-biztos?

-Ne izélj Holdaska. Fogd meg és ennyi. Én most csajozom. - válaszolta rögtön Sirius és jót szórakozott rajtam.

-M-mit csinálsz? - súgtam elakadó lélegzettel.

-Felszedlek.

-Jézusom. - szökött ki belőlem első gondolatra, remegő hangon és pislogtam fel rá. Meredten. Sirius meg jóízűen nevetett. Közben figyelte, ahogyan Remus tétován magához vette Anát - Mancs... Te...

-Ja-ja... Túl szép vagy, hogy itthagyjalak más férfiaknak. - kacsintotta.

-Már megházasodtunk.

-És? Akkor mi van?

-Mancs...

-Nem érdekel. Időről időre, újra el kell csábítsalak, nehogy jobbat találj.

-Szórakozol? - susogtam felé döbbenten, Mancs pedig csak vigyorgott. És közelebb hajolt hozzám, lehalkítva a hangját.

-Mióta bejöttél a minisztériumba, túl sok férfi kérdezősködik felőled. Szóval... Meg kell védenem a becsületemet.

-Te bolond vagy. - szakadt ki belőlem elkínlódva, Mancs pedig rögtön felemelte kezét, amin megcsillant a karikagyűrűnk.

-De a tiéd. Örökre. - kacsintotta elégedetten. Lesütöttem a szememet és tovább pirultam. A lehetetlenségig immár.

-Jajj Elle! - összerezzentem. Mancs még akkor is féloldalas vigyorral méricskélt, mikor Lily széles mosollyal mellém ugrott. Zöld szemeit pedig a karomban pislogó Magsra szegezte. - Merlinre de gyönyörű ő is!

Lily susogott és kedvesen mosolyott Maggiera. - Mind a hárman olyan szépek. És már most olyan különbözőek, pedig... Pedig ikrek.

-És olyan szép vagy te is Elle! - tette hozzá nevetve és egy mozdulattal lesöpörte a vállamról Mancs kezét, hogy vigyázva Maggiera, hátulról szorosan megöleljen.

Sirius összefonta maga előtt a karjait.

-Ő az én feleségem Evans.

-Fogd be. - vágta rá Lily nevetve.

-UUuuuu! Muti! - Marlene lépett hozzánk. Izgatottan maga mögött rángatva Maryt. - Ő melyik?

Nem maradhattunk sokáig. A muglik között rejtőző medimágus, Rupert Harris ugyanis a biztonságunk érdekében nem tarthatott sokáig bent a varázstalanok kórházában. Ahol egyetlen egy védővarázslat sem védett minket. Puha takarókba burkoltuk az apró kisbabákat. Sirius támterítette a bőrdzsekijét és a hátán lépcsőzött le velem. A három apró újszülött pedig elfért Anyu nagy szamócás kosarában, ami ki lett tömve a puha takarókkal.

Harris, aki nem mellesleg még a háború elején hagyta ott a mungót, így én nem is imerhettem őt meg személyesen... Sokféle bájitalt felírt és egészen a bejáratig kísért bennünket.

-Azt hiszem... Ez a világ legszebb születésnapi ajándéka... - jegyezte meg halkan Remus, miközben elfordította a sluszkulcsot a kis piros kocsijában, amit még születésnapjára kapott. Együtt szerelték meg. És a tértágító varázsnak köszönhetően a hátsó ülés majdnem akkor volt mint egy hatalmas kanapé. Én hulla fáradtan süllyedtem Mancs vállának. Végre erőt vett rajtam a kimerültség. És ahogyan a motor halkan dúdolt, miközben Remus London besötétedett mellékutcáin hajtott keresztül. Szemeim lecsukódtak és halkan szuszogva félálomban hallgattam Remus hangját. Mancs bőrdzsekijébe bugyolálva és fél karjától átölelve... Túl szép volt minden. James és Lily a szintén hatalmasnak tűnő anyós ülésen ücsörögtek és csendben bámulták az elsuhanó házakat. Remus direkt nem hajtott gyorsan.

Nem motorozhattunk és nem is hoppanálhattunk volna. Remy pedig ragaszkodott ahhoz, hogy segíthessen.

-Kapsz egy szülinapi partit Holdsáp. Ígérem. - jegyezte meg James ásítva és rávigyorgott a szemforgató bátyámra. Mancs szokatlan csendben ölelt magához engem és közben a másik kezével a nagy kosarat fogta, amiben Ed nagy szemekkel pislogott a takarókupacukból ki. Maggie mély álomban szuszogott közöttük. Kis testét teljesen bebugyolálta a finom, kék bolyhos takaró. Ana pedig néha kinyitotta nagy barna szemeit, néha pedig lecsukta.

-Nem azért mondtam. Én csak... Bocsánat, hogy egy percig is azt mertem hinni, hogy rossz szülők lesztek. - motyogta bűnbánóan. Láttam a visszapillantó tükörben szomorú vonásait. A lelkiismeretes Remyt... Istenkém.

-Jajj fejezd be Holdsáp. Még mi sem tudjuk, milyen szülők leszünk. - mosolyodott el mellettem Mancs és kedvesen visszaigazította a vállamról lecsúszott bőrdzsekijét.

-Ez baromság. Már most kibaszott jók vagytok benne, pedig alig születtek meg. - jegyezte meg Jamie és fejét Lily vállára hajtotta.

-Rajtunk múlik az életük. - szólalt meg halkan Mancs. Hangja most nem volt játékos és vidám. Komolyan pislogott le a mellette pihenő nagy kosárra. És élő tartalmára. - Ők a mieink. Ők belőlünk vannak. Ne nevess. - szólt rá rögtön Jamesre, aki horkantásnak tűnő hangot hallatott.

-Ők élnek. Ők élnek és éreznek. Tudják, hogy mennyire szeretik őket ebben az új, nagy világban. Nekünk pedig életben kell tartanunk őket. - magyarázta halkan Mancs én pedig hiába voltam már az élettelenség szélén, minden megmaradt erőmmel hallgattam.

-Érdekes egy elme vagy Tapmancs. - szólalt meg elől őszintén James és hátrafordult hozzánk. Szemüvegén megcsillantak az elsuhanó fények. - Felnőttél?

Volt benne valami döbbenet. Volt benne valami csodálat. Én pedig felemelve a fejemet a válláról felpillantottam Mancsra. Aki ajkaiba harapva engedett el öleléséből.

-Tapmancs?

Sirius arca rémisztően komolynak tűnt. Ami miatt még Remus is felpillantott az útról és a visszapillantó tükörben szemével megkereste Mancsot.

-Fel kell, nem? - motyogta Mancs és ujjaival bőrkakötőjét babrálta. - Nem lehetek örökké gyerek.

-Mi? - motyogta Lily és ő is hátrafordult felénk. Szemöldöke összehúzódott.

-Komolytalan vagyok. Felelőtlen... Fel kell nőnöm egy ilyen feladathoz. - mormogta komolyan Mancs. - Hiszen mostmár Apa vagyok. És szeretnék a legeslegjobb apa lenni a világon. Szeretnék példakép lenni.

-Jajj Mancs... - kezdtem halkan, elmosolyodva, mire rámpislogott. És szemében könny csillogott az utcai lámpák, elhaladó fényében.

-Aranyos vagy. - jegyezte meg Lily a fejét csóválva. - Szerintem nagyon jó apa vagy már így is. Ne változz meg. Ne akarj megváltozni, hogy olyan példát mutass, ami nem vagy.

-Lilsnek igaza van. Szertelen, lökött ember vagy Tapmancs. És így tökéletes. A gyerekeitek pedig imádni fognak ezért. Lehet nem csak az apjuk leszel, hanem a legjobb barátjuk is. Ez pedig mindennél fontosabb. - jegyezte meg Remus miközben rákanyarodott az ismerős főútra.

-Igen? - motyogta szemlesütve Mancs és rámpislogott. - És Beth?

-Én is éretlen vagyok még. - ismertem be elmosolyodva és közelebb húzódtam hozzá. - Lehetünk együtt gyerekek a gyerekeinkkel.

-Jajj ne. - jegyezte meg szórakozottan James, Lily pedig elnevette magát.

-Jövök majd bébiszitterkedni. Az egész család felett. - mosolygott szélesen Remus is, Mancs pedig végre elnevette magát és szorosan újra magához karolt, beledögönyözve oldalamba. 

⭐⭐⭐

:]

Hát szóval lassan, de biztosan eljön a következő generációs Tekergők korosztálya is... Margaret, Anabelle és Edwin. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a nevük, de végül mégse ragadtam le a csillagneveknél, mert bár tényleg majdnem minden Black valamiféle csillagnév után kapta nevét, úgy gondoltam, hogy Siriusnak éppen úgy van elege az összes Black szokásból, mint az aranyvérű puccos dolgaikból is, szóval remélem nektek sem baj, hogy végül ezek lettek a neveik. 

Ed a legidősebb különben, ő azért kapta a nevét, mert bár sok kultúrában mást jelent, mindegyikben benne van a "barát"... Most "gazdag barát", vagy "virágzó barát(?:D)" az nem is lényeges úgy hiszem. Ana, ő a középső, az a Anabelle név nagyon régóta vonz, csak még sehol sem tudtam felhasználni, szóval voilá :) Különben utánagugliztam és "kegyelmet" jelent, ami meglehetősen találó, belegondolva, hogy... KHMKHMKHM... És a legkisebbünk pedig Margaret... A kis Maggie :]  Az ő neve pedig gyöngyöt jelent. Szóval ettől a pillanattól kezdve, történetünk új szereplőkkel bővül és méghozzá, milyen szereplőkkel. Remélem nagyon fogjátok kedvelni őket. És nem zavar, hogy végül lány-lány-fiú felosztásban lettek megteremtve ők itt nekünk. De írtjatok bátran minden észrevétel kapcsán, ha kérdésetek van, vagy inkább csak megosztanátok, ha valami nem tetszik... Bátran, no :D 

Mancs és Beth szóval szülők lettek. Azt hiszem bele fognak jönni, leginkább Tapmancs, aki már most odavan a gyerekecskéikért... A maguk módján maradnak az egyszerű, imádnivaló kis főhőseink, de ezennel már új felelősség is nehezedik kicsit vállaikra, de talán nem is bánják. 

Aki szemfüles azt is észrevehette, hogy egy napon van a picik szülinapja Remuséval. <3

Ahogyan javítgattam, tökéletesítgettem ezt a részt, az utolsó simitásokat is elvégeztem, és végül már majndem rányomtam a "publish" gombra, így végtére is, szerintem ez egy szuperaranyos rész lett, elképesztően békés és meghitt, amire most kivételesen, de büszke vagyok, remélem nektek is elnyerte a tetszéseteket <3 

Legyen hát szép hetetek, remélem mindannyian jól vagytok és jól bírjátok a susut :]