-Elle… Ideje indulni. - szólalt meg halkan Remus mögülem.

Válasz helyett, csak mégközelebb hajoltam a kirakat üvegéhez. És elbűvölten pislogtam befelé.

A helyiség üres volt, poros és elhagyatott. Mint sok hely az Abszol Úton. A háború óta sokan bezárták a boltjaikat. De nem minden üresen hagyott üzletbe költöztek be ezüst fénnyel ragyogó, fehér patkányok… Nem ám.

-Nézd Remus! Még kölykök is vannak… - súgtam felé és orromat az üvegnek nyomtam és kezemet is a hűvös felületre tapaszva bámészkodtam tovább.

-El sem hiszem, hogy egereket bámulunk egy üres üzlethelyiség kirakatából. - csóválta meg a fejét Remus, de megadóan mellém lépett és ő is bepillantott. - Aha. Szépek.

Elnevettem magamat. Legalább próbálkozott úgy tenni, mintha tényleg elismerné a szépségüket.

-Ők patkányok… Vagy valami olyasfélék… Lehet, hogy azoknak a különleges rágcsálók és patkányok keverékei ezek… Bemehetünk? - fordultam felé kérlelően, de Remus csak megrázta a fejét.

-Nem Ellie. Nem törtünk be sehova, csakhogy fura rágcsálókat nézz. Látod kívülről is, nem?

Inkább nem válaszoltam és csak visszanyomtam orromat az üvegnek. És figyeltem a kis fehér rágcsálókat, amik titkon át-át szaladtak egyik árnyékból a másikba.

-Csak szépek… - susogtam ámultan, majd izgatottan megragadtam a karját. - Nézd! Milyen ügyesen felfutott a polcra az a kis dundi… Olyan mint Peet.

Remus csak elmosolyodott nevető és álmélkodó arcomat látva és egy pillanatra sem pislogott be az egérfélékre. Csak lopva körbepillantott az utcán.

Talán a helyzet pár fokkal jobbnak tűnt. Július eleje miatt… Ahogy az idő is jobbnak tűnt, az emberek hangulata is kissé kivirult.

Ez a tömeg már nem olyanféle tömeg volt, mint a mi negyed és ötödéves korunkban, de legalább nem volt teljesen kihalt az utca. Senki sem sétált egyedül. A családok, szoros kupacban siettek végig bolttól-boltig. Volt pár idősebb diák, akik hármasával, gyors léptekkel szelték át a szállingózó embereket. Különben lényegretörően haladtak a vásárlók. Már nem ácsorogtak bámészkodó emberek a seprű-és kviddicsbolt előtt. Ha egy kisebb gyerek is megállt volna megcsodálni a vadonatúj Nimbus 1700-modelljét… Rögtön egy felnőtt karon ragadta és terelte is tovább csemetéjét.

Florean Fortescue is panaszkodott nekünk egy sort a helyzetéről.(Remust pár meggyőző-Mancstól tanult- kiskutyatekintettel és csokoládé fagylaltról álmodó szóval meg lehetett győzni egy fagyizásra)... És igaza volt. A fagylaltozója előtt, most nem állt olyan hosszú, lelkes sor, mint azt mi régen is megszokhattuk.

-Gyere Ellie… Mostmár tényleg menjünk. Veszélyes ennyi ideig kint tartózkodni. Főleg, hogy mostanában ennyit betegeskedsz. - tette a vállamra Rem nagy kezét és szelíd, de parancsoló tekintettel pislogott a szemembe, mikor ránéztem.

-Nem is-... - kezdtem rögtön, de aztán ajkaimba haraptam. Remusnak igaza volt. Lassan egy hét óta folyamatosan ágynak estem. Néha rosszabb volt, néha pedig alig tűnt fel. De tényleg sokat betegeskedtem. A fejem néha sajgott. Sokszor annyi erőm nem volt, hogy felálljak az ágyból. - Annyira akkor sem vészes…

-Tapmancs azt mondta, hogy ma reggel elájultál. - pislogott rám Remus.

-Szerintem csak valami nyári vírus Rem. Néha túl sokat aggódtok. Mancs pedig eleve haza sem jön, mert folyton azokat a hülye halálfalókat hajkurássza és… - lopva kitöröltem pár kósza könnycseppet a szememből és visszafordultam a kirakat felé. Egy kis rágcsáló most megállt a hatalmas ablak alatt és mintha rámbámult volna fekte szemeivel. - Jajj Remy… Pers pedig egy levelemre sem válaszol és-...

-Hogy tessék? - akkor jöttem rá, hogy mi szaladt ki a számon, mikor Remus keze megfeszült a vállamon és erősen maga felé fordított. - Hogy tessék Elizabeth?

-Semmi… - súgtam és lesütöttem a szememet, nem tudtam állni szikrázó tekintetét.

-Mit csináltál? - sziszegte nekem egyre dühösebben. - Levelet küldtél Pitonnak?!

-É-én… - hebegtem felé és könnyesedő szemekkel felpislogtam végül rá. Remus csalódottnak és dühösnek tűnt.

-Válaszolj. - súgta Remy és megszorította újra a vállamat. Hatalmas keze az egészet befedte én pedig még a szokásosnál is kisebbnek éreztem magamat. - Hány levelet írtál annak a halálfalónak?

-Nem sokat… Cs-csak… Kettőt?...

-Kettőt?

-Hármat. - vallottam be végül felszipogva és könnyáztatta arccal felemeltem tekintetemet a cipőmről. - Rem… - szólítottam meg esedezve, mikor láttam, hogyan rándult meg eleve is sötétedő arca. - Ez… Én… Csak szerettem volna tudni, hogy van és…

-Nem. Most hazamegyünk. - vágott a szavamba fagyosan és lehajolt, -továbbra is vállamat szórítva-, hogy csokoládébarna tekintetét enyémbe fúrja. - Ide figyelj Elle… Mikor érted meg, hogy… Hogy ez nem csupán egy játék? Hogy ez-...

Egy pillanatra nem tudtam Remyre figyelni. Az Abszol Út kiürült utcáján ugyanis egy fiatal férfi rohant keresztül. Arca sápadt volt és rémülten rohant a Gringotts irányába. Elsuhant mellettünk, egy pillantást sem vetve párosunkra. Futás közben fejéhez nyomta süvegét, nehogy lerepüljön a nagy rohanásban. Köpenye csak úgy suhogott utána, akárcsak aktatáskája…

-Figyelsz te rám? Elizabeth! - rémülten pislogtam vissza Remus szikrázó szemeibe. - Ha még egyszer írni merészelsz Pitonnak és…

-De Pers nem biztos, hogy tényleg olyan rossz. Ők… Ők csak próbáltak védeni engem és-...

-Mitől? Maguktól? - vágott a szavamba halkan Remy, mire lebiggyedt ajkakkal pislogtam fel rá.

-Legalább te értsd meg Rem… Kérlek… Ők… Ők nem olyan gonoszok, mint amilyen gonosznak tűnnek… Remy… Ők… Ők félnek… Ők-...

-Akkor féljenek. De nélküled. És-... - Remus nem tudta tovább mondani dühös mondandóját, mert ekkor sistergő, süvítő, vörös fénnyaláb söpört keresztül az Abszol Út kiürült macskakövén és közvetlenül felrobbantotta a szemközti, egykor varázslatos bizsukat áruló, kiürült bolt ajtaját.

Levegő után kapva, megrettentem bámultam rá Remusra, mikor újabb száguldó átok csapódott bele egy közeli villanyoszlopba és éles kacaj harsant tőlünk nem messze.

-Basszus. - súgta Remus. Már düh semmi nyoma nem látszódott az arcán és megragadva a karomat behúzott a legközelebbi szűk, mellékutcába.

-Mi ez Remy? Mi történik? - kérdeztem remegő hangon. Odakint a főútról egyre több villanás szűrődött be a homályos, szűkös zsákutcába. Remus előkapta farmerdzsekijének zsebéből a pálcáját és a falhoz nyomva engem egy pillanat erejéig előrehajolva kibámult az Abszol Útra. Arcát aranyvörös láng festette meg és mikor nem messze tőlünk hangos vérfagyasztó sikoly vágott a levegőbe visszavágta magát mellém, a falhoz lapulva.

-Halálfalók. - zihált fel halkan és rámpislogott. - Azt hiszem sokan vannak.

-Mi? Ki sikít? - ragadtam meg a karját elcsukló hangon, mikor újra felharsant a női fájdalmas hang. Remus pedig lehunyta a szemét.

-Fogalmam sincs. Nem láttam sokat. Köd van.

-Köd van? - kérdeztem vissza döbbenten és már léptem volna ki rejtekünkből, de Remus hátrarántott.

-Megvagy huzatva? Itt maradsz. - förmedt rám rögtön és keze megremegett a kezemen.

-Te sem mehetsz ki. - vágtam rá rémülten felismerve helyzetünket. Oldalról pedig hirtelen elhallt minden zaj. Semmi sikítás. Semmi átok robbanás…

-R-rem… - kezdtem és könnyek gyűltek a rémülettől a szememben. Teljesen elfeledkeztem Perselusról és a leveleimről. Remus csak a szájamra tette hatalmas tenyerét, némán intve a megszólalástól.

Némán fülelt. Én pedig követtem példáját. És teljes testemben megremegtem, ahogyan végre az én fülemhez is eljutott a főútat taposó, csizmák zaja. Talán nem voltak annyira sokan. De négyen biztos. Ha nem öten. Vagy hatan…

Bárhogy is… Félelmetes volt. És végül csak közelebb húzódtam Remyhez, aki keményen megharapta a száját és kezei nem remegtek már.

-Semmi baj Elle-... - kezdte végül halkan, higgadtan, de nem tudta végigmondani, mert szemei kikerekedtek és hangja elcsuklott, ahogyan a csendet éles kiáltás szakította fel.

-Hé! Most mi van?! Tíz perc kávé-szünet? - harsant fel a macskaköves út irányából. Remus halkan káromkodott, míg én elakadó lélegzettel, megremegő kezekkel kaptam a szájam elé a tenyeremet, míg odakint vidám, ugatós kacaj zendült.

Mancs.

-Csak nem kifulladtak, kedves barátaim? Na-na… Hát mi marad nekem, ha így kifáradtak pár barátias csukló forgatástól? Biztos izzasztó az a nagy csuklya, nem? Vagy a maszk teszi. Láttok jól?

Újra felcsendült Mancs vidám kacagása Remus pedig orra alatt néma szavakat mormolt… Nem túl… Khm… Szép szavakat. Én meg hevesebben dobogó szívvel pislogtam fel rá.

Nem hallottam James hangját. Sem pedig Lilyét… Igazából senki másét sem.

-Húztok sorszámot? Vagy egyszerre akarjuk, a móka kedvéért. Édes-hetes? - Sirius csak nevetett. És nevetése vérfagyasztó csendbe vágott.

-Megöllek Black. Ne pattogj, mert belepattogsz egy halálos átokba! - mordult fel egy másik ismerős hang. Lucius Malfoyé. Én pedig tenyerembe temettem az arcomat, mert Mancs csak tovább nevetgélt.

-Hát persze. Mintha olyan jól tudnál célozni Szöszke… Kicsit kócos lett a hajad, jól látom? Vágjak belőle? Vagy-...

-Még két szó és meg fogod bánni a szájhősködést Drága-Kuzin! - rikácsolt fel egy másik túlontúl ismerős hang. Bellatrix Lestrange és mostmár ő is felnevetett. De hangja vérfagyasztó volt, gúnyos és ízetlen.

-Megbánni, ugyan már! Én nem bánok semmit. Csak a te helyedben. Hogy van a kedves Lestrange? - nevetett fel Mancs, de már az ő hangjában sem volt sok vidámság. - Kigyógyult már a párbajunkból, vagy-...

-Még egy szó, mocskos véráruló és lekaparom a bőrödet! - csattant fel Bellatrix. Vidám nevetés volt rá a válasz.

-Na persze. Előbb lesz alkalmam a drága Voldemotyóval is haverkodni, vagy-...

-SZÁJADRA NE MERD VENNI A NAGYÚR NEVÉT! - mennydörögte egy halálfaló, akinek hangja mély volt és fület sértőn éles. És szavait hangosan csapódó átok követte. Ami célt tévesztett, mert Sirius odakint csak tovább nevetett.

-Ekkora balfaszt! Fél méterrel odébb vagyok, öreg! Te sem vagy egy nagy kviddics bajnok, ugye? - kacagott fel, de hangját elnyomta egy újabb dördülés. Én pedig kétségbeesetten kapaszkodtama bele Remus kabátjába, mert a villanást követően Sirius hangját, mintha elvágták volna.

Egy pillanat erejéig tényleg úgy tűnt, hogy tragédia történt. Aztán Sirius dühösen felcsattant.

-Idióták vagytok! Kibaszott idióták! Kapjatok el, ha tudtok! Bibibiii… - Sirius nevetése távolodott és a hangja után induló halálfalók csizmája halkan kopogott a macskaköveken. Nem értek messze. De tudtam, hogy befordultak a nagy kanyarba. Ezért fordultam Remushoz.

-Rem… Mancs ő…

-Idióta. Ki fogják nyírni. - bólintott Remus is dühösen, szája remegett és a pálcáját a markába szorította. - Itt maradsz Elle. Itt.

Válaszolni sem volt időm. Remus már ki is fordult a zsákutcából és mikor utána léptem, még láttam, ahogyan elfut a kanyar felé. Ahol már bizony komoly párbaj dúlt, vörös átkok repültek és kiabálás és dörrenések töltötték meg a levegőt.

Vártam. Előszedtem a pálcámat és azt szorongatva, a falhoz lapulva vártam. Egy percet. Aztán kettőt. Egyre hangosabb és fényesebb átkok suhantak és villogtak a macskaköves főút kanyarulatában. Én pedig egyre jobban remegtem. És valahányszor valaki felkiáltott iszonyodva rezzentem össze, arra várva, hogy hangjában Mancsét vagy a bátyámat ismerem fel.

Már kiléptem a főútra. Tornacipőmtől egy lépésnyire volt a felrobbant villanyoszlop. Amiből csak egy kiálló-hegyes, vascsonk maradt. És pár üvegszilánk.

Komolyan meg fogom várni, hogy szépen kinyírják egymást? - De maradnod kell. Remus ezt parancsolta… - De Remus veszélyben van. - De nem tudsz párbajozni Elizabeth… - De egy pillanatig el tudom terelni a figyelmüket… - Vagy inkább hívjal segítséget! Jézusom… - Addig bajuk esik… - Azzal nem segítesz, ha magadnak is bajt csinálsz… - De meg kell próbálnom…

Újabb hosszú percek teltek el, ahogyan a fejemben élő Lilyvel vitatkoztam. Közben elindultam. Kezem remegett. És úgy éreztem bármelyik pillanatban összeeshetek, mert lábaim sem támasztottak magabiztosan.

Remegő ajkakkal, pálcámat szorongatva és ajkaimat rágcsálva, összeszorult torokkal húzódtam meg minden lehetséges rejtekhely mögött, miközben egyre közelebb értem a párbajozókhoz.

Apró alakommal könnyedén el tudtam bújni egy közeli, nagy virágláda mögött és a lekonyult virágok között könnyes szemekkel kipillantottam.

És elállt a lélegzetem.

Sirius az út közepén állt. Szája felrepedt és vér folyt le az állán. Fekete tincsei, amiket reggel még kontyban láttam… Majdnem teljesen kiomlottak a bőrszalag szorításából. Hihetetlenül gyorsan mozgott. Ujjai között csak úgy pörgött a sötétszínű pálcája. Olyan könnyed mozdulatokkal párbajozott… Mintha csak táncolna… Egy nagyon veszélyes, vérfagyasztó táncot. Olyan egyszerűen hajolt el zöld, akár gyilkos féncsóvák elől… Játszi könnyűséggel védett ki komolynak tűnő varázslatokat… És egyszerre négy halálfalóval párbajozott.

Az egyikük maga volt Lucius Malfoy. Őt rögtön felismertem, mert már nem volt rajta maszk. Eltorzult arccal, örjöngve tört előre, Mancs felé. És arcán mélyről fakadó gyűlöleten kívül mást nem láttam.

Volt egy másik halálfaló is akit felismertem. Hatalmas alakú volt. Vagyis nekem annak tűnt. Nagydarab. Ő volt talán az egyik, akivel találkoztam annó azon a szörnyű téli napon abban a sikátorban… Talán Crack? Monstro?

A harmadik pedig maga volt Bellatrix Lestrange. Akinek csak a látványától is görcsös remegéssel kuporodtam vissza a láda mögé. És hirtelen már annyi bátorságot sem éreztem magamban, mint az elején.

Remus egy másik halálfalóval párbajozott, kicsit távolabb. A mély, éles hangúval. Aki-annak ellenére, hogy Mancs kinevette- mégis félelmetes ellenfélnek tűnt.

Azok az emberek mind sokkal hatalmasabbak voltak nálam. És erősebbek. És… És kegyetlenebbek.

Újra kilestem.

Sirius összeszorított ajkakkal pördült meg a tengelye körül és a következő pillanatban egyik átkával eltalálta a negyedik támadóját. A halálfaló hangosan ordított fel és hasához kapott, miközben eldőlt. 

Sirius figyelmenkívül hagyta a földön összerogyó sötét varázslót és szemrebbenés nélkül kivédte Malfoy egyik vörös átkát. Szeme összeszűkült és összeráncolta homlokát a koncentrálásban.

Félelmetesnek tűnt. Nem is félelmetesnek… Inkább erősnek. Nagyon erősnek. És egyre dühösebbnek.

-Csak ennyit tudsz?! - kiáltott fel Bellatrix kárörvendő kacajjal, de nem nevetett sokáig, mert Sirius egyik átka majdnem eltalálta. Sirius szeme már villogott. És kiharapta a sebet a száján, így újra szivárogni kezdett a vér az állára. A szemöldöke is felrepedt.

-Ha végeztünk veled, kuzin… Visszamegyünk a kis barátaiaidért is! - vihogott fel újra Bellatrix és meglengette varázspálcáját. - De előtte beviszünk a Nagyúrnak!

-Előbb a halál! - vetette oda Mancs rögtön és egy gyors mozdulattal letarolta a nagydarab varázslót is. Aki ájultan zuhant neki az egyik villanyoszlopnak. Míg pálcája kigurult ujjai közül.

Remus felé pillantottam.

Remus a földön feküdt. És eltorzult arccal, kúszott hátrébb a felé tornyosuló alak elől. A kifakult, kék ingje közepén hatalmas foltban sötétlett a vére és felismertem a vágásokat a mellkasán…

Ilyen vágásokat kaptam én is… Perselus Pitontól.

De mielőtt észbe kaphattam volna, Sirius egy pillanat alatt elintézte a mélyhangút is. Egy jól időzített ártással kábította el az alakot, ami kishijján rádőlt a fájdalomtól részegült, ájulás szélén álló Remusra.

Ekkor láttam jónak, sebesen kibújni a virágok közül.

Lapulva átsiettem Remushoz és megbizonyosodva, hogy Mancs, Bellatrix és Malfoy le vannak foglalva a vérre menő párbajjal én rémülten Remushoz kúsztam.

-Remus… Rem… Remy… - súgtam miközben odafészkelődtem a mellkasához és széthúztam mellkasán az ingjének anyagát. Rémülten szisszentem fel. Remus kábultnak tűnt. Csak homályosan bámulta a fejünk felett gyűlő sötét essőfelhőket. - Semmi baj Remy… Elvégre gyógyító vagyok, nem?

Remus lehunyta szemeit és csak halkan és fájdalmasan szuszogni kezdett. És felnyögött, mikor a pálcám segítségével kitisztítottam egy pillanat erejéig a sebeket. De mikor a gyógyító varázslattal próbálkoztam, nem sikerült.

-Mi a… - súgtam egyre sápadtan. Elpróbáltam még tíz sebforrasztót, de egyik sem hatott. Kisöpörtem a szememből pár szőke tincset és remegő ajkakkal, vértől maszatos képpel bámultam Remus szürkölő arcára. Talán nem lett volna vészes a helyzet. Ha nem veszített volna annyi vért, és nem lett volna eszméletén kívüli állapotban. És egy átok majdnem fejbe talált, ahogyan elsuhant fölöttünk. Mancs pedig dühösen felkiáltott.

-Hogy rohadj ketté! - üvöltötte, mire rémülten feléjük kaptam a tekintetemet. Bellatrix vigyorgott. Gonosz és széles vigyorral és felemelte pálcáját. Lucius Malfoy arca meg sem rezdült, úgy küldte Mancs felé a következő ártását. Aki alig tudott időben reagálni a támadásra. Sirius szája jobban vérzett, ahogyan egyre méllyebre vágta fogait ajkában és a következő pillanatban nehéz mozdulattal rántott ki a combjából… Egy… Egy kést?!

-Így jár az aki alábecsül, Kuzin. - nevetett Bellatrix, figyelve, Mancs eltorzult arcát és Lucius felé emelte a kezét, aki leeresztette a pálcáját, látva, ahogyan Mancs nekiborult az egyik lámpaoszlopnak.

-Gerinctelen… Mocskos… - sziszegte Sirius zihálva és szabad kezét combjára tapasztotta, a nadrágja sötétebbre színeződött a seb körül. - Basszameg.

-Csak nem fáj? - kuncogta Bellatrix. Könnyektől homályos szemekkel szorongattam a kezemben Remus ingjének, a sebéből kihúzott cafatjának darabját. Továbbra is mellette kuporogtam, de némán motyogva egy erős kötést varázsoltam hirtelenjében mellkasára és végül remegő szájjal végül feltápászkodtam. Nadrágom kiszakadt ott, ahol a térdem is felhorzsolódott a nagy lendülettől, amivel Remus mellé vetettem magamat.

-Kérsz még, vagy feladod? - sziszegte Malfoy, de továbbra is Bellatrix mögött maradt. Aki felemelte a kezét, egy mozdulattal elhallgattatva.

-Akarsz valamit mondani Sirius?

-Rohadj meg! Csak ennyit. - förmedt rá Mancs és megszorította combját. - Aljas… Egy aljas…

-Igen? Mit mondtál Szívem? - kérdezte széles vigyorral Bellatrix és felvette a földről az eldobott kést. Azon még vöröslött Mancs vére. Kedvtelve forgatta meg ujjai közt a tört.

-Egy gerinctelen mocsok vagy, egy-egy… - Sirius nem tudta végigmondani, mert Bellatrix a szavába vágott.

-Shh… Inkább mégsem akarom tudni. - duruzsolta és a penge Mancs mellkasának nyomódott. Aki izzó szemekkel bámult fel rá. Alig állt már a lábán. - Nézd Sirius. Ügyes és erős varázsló vagy. Nem is volt olyan könnyű elbánni veled. Nem mint a kis barátaiddal és-...

-Tedd meg. - vágott a szavába villogó szemekkel Mancs. - Tedd meg. Ölj meg.

-Azt majd máskor. - mosolyodott el Bellatrix. Mosolya hűvös volt és gúnyos. - Most más terveim vannak.

-Más tervei-... - kezdte volna Mancs megvetően, de felszisszent, ahogyan a tőr a nyakának feszült.

-Más terveim. Szeretem ha az emberek szenvednek és te-... - kezdte hűvösen, de száján ragadozó vigyor ült, miközben felnyúlva koszos kezét végighúzta Mancs arcán. Verejtéktől, vértől és kosztól csillogó arcán. - Egész helyes kis pofid van. - paskolta meg az arcát. Sirius hiába próbálta elrántani előle, másik kezében tartott késsel megakadályozta azt. - Ne mozdulj, akkor talán kevésbé fog fájni. Kuzin. - köpte.

Elborzadva, sápadtan álltam Remus mellett. Kezemben remegett a pálca. De nem csak a pálca remegett. Egész testemben remegtem. A lábaim földbegyökreztek. Úgy éreztem, ha egy lépést is teszek, nagyobb bajt csinálok. Bellatrix vigyorát láttam magam előtt, annak ellenére, hogy most nem rám nézett olyan eszelősen, őrült kéjtől villogó szemeivel. És éreztem a fájdalmat. A crucio fájdalmát.

-Szállj le rólam! - szűrte a fogai között Mancs és próbálta ellökni magától Bellatrixot, aki csak felvihogott, élesen és jegesen.

-Fogd le Lucius. Ideje megtanítanunk a Kis-Rokonnak, hogyan kell viselkedni. Ugye Sirius?

Mozdulj meg Beth. Mozdulj meg. Csinálj bármit. Csinálj bármit. Csak ne állj egy helyben. Ne állj tétlenül.

Könnyek gördültek le az arcomon, ahogyan figyeltem, Mancs elkeseredett küzdelmét. Luciusnak nem volt mély seb a lábán. És hátrafacsarva Sirius kezét egy egyszerű mozdulattal rúgta ki a lábait alóla. Mancs pedig felmordult, ahogyan térdei nekiütköztek az üvegcserepektől csillogó macskaköveknek.

-Egy pillanatig még komoly ellenségnek is tűntél. - nevette el magát Bellatrix és levigyorgott az előtte térdelésre kényszerített, fogát csikorgató Mancsra. - De most én nyertem. Na lássuk…

Sirius megpróbálta kirántani karjait, Lucius kárörvendő szórításából, de esélytelenül. Bellatrix pedig a tőrt a derekán lévő, fekete övbe döfte és felemelte pálcáját.

-Rohadj meg. - szűrte a fogai között Mancs és felnyögött, mert Lucius hátrarántotta a fejét, fekete tincseinél fogva. - Te is Malfoy.

-Első lecke. Megtanulunk szépen beszélni Sirius. - gügyögte Bellatrix egy csep kedvesség nélkül. Sirius pedig lehunyta szemét, míg összerezzent, ahogyan a pálca a torkának nyomódott. - Ugye kicsit azért hasonlítok Walpurgára… Kicsit a példaképem tudod… Biztos tetszene neki, ha elújságolnám, hogy milyen szépen kicsináltam a vérárulót… Hogy könyörgött a cipőmet csókolva, hogy engedjem el… Hogy kegyelmezzek neki… Hogy…

-Nem. - sziszegte Sirius állkapcsa pedig megfeszült. - Soha.

-Soha? Biztos vagy benne? - nevette el magát Bellatrix, kezemben pedig megremegett a pálca. - Hát akkor…

-Neked soha a büdös életbe nem fogok könyörögni. Előbb halok meg. - morogta Mancs és dacosan felbámult Bellatrixra. - És te is jobban tennéd, ha békénhagynál, mert most lehet legyőztél, de tudnod kell-...

-Fenyegetsz. Hát ez édes. De nem hat meg. - vihogott fel Bellatrix, majd karmos ujjaival megfogta Mancs állát. - Nézd. Van rosszabb a halálnál… Mondjuk… Ha elfelejted, ki vagy… És kiket ismersz.

Sirius szemei felnyíltak. Láttam az őszinte gyűlöletet és dühöt. De mielőtt megszólalhatott volna Bellatrix felkacagva. Élesen és ízetlenül. Felemelte a pálcáját.

-Cruci-...

-Ne! - elcsukló hangon kiáltottam fel és remegő kezemből kizuhant a pálcám, mikor Bellatrix leeresztve fegyverét, felvont szemöldökkel felém fordult.

Malfoy elvigyorodott, míg Mancs szemei kikerekedtek. És nem tudtam eldönteni, hogy dühösnek, vagy rémültnek tűnik.

-Ne? - ismételte meg Bellatrix és lenézően végigmért. Száján gúnyos mosoly virított. - Ki is vagy te Bogaram?

-É-én… - kezdtem halkan és gyorsan lehajoltam az elejtett pálcámért. Kapkodva kisöpörtem a szemembe hulló tincseimet és sápadtan pislogtam rájuk. Aztán megköszörültem a torkomat. - Hagyjátok békén Sirius-…

Egy pillanat erejéig csend ereszkedett közénk. Én pedig sápadtan, remegve pislogtam Bellatrixról, Mancsra… Mancsról pedig Luciusra, aki csak vigyorgott. Szánakozva.

-Tudom már ki vagy… - vigyorodott el szélesen Bellatrix. És újra végigmért. - Te vagy “Kicsi-Beth”... - súgta kajánul és elfordulva Siriustól tett felém egy lépést. - Mi már találkoztunk. Ugye?

-Ne merd bántani őt Lestrange. - csattant fel Mancs és próbált kiszabadulni Lucius szorításából, aki csak válaszul pálcáját torkának nyomta. - Engedj el te mocsok.

-Miért nem bánthatnám a kedvenc kis griffendélesemet? - kérdezte hűvös jókedvvel Bellatrix és tett felém egy újabb lépést. - Emlékszel még ránk, Luciusszal? Szép idők voltak, ugye?

-Cs-csak hagyjátok… Hagyjátok békén Siriust. K-kérlek… - súgtam remegő szájjal és megmarkoltam a pálcámat, ami újra mintha ki akart volna ugrani ujjaim közül.

-Nocsak. Ha Sirius nem könyörög, könyörög helyette a kis Lupin. - vihogott fel Bellatrix, de Lucius a szavába vágott.

-Ami azt illeti. Már nem is Lupin, ugye? - fordult Siriushoz gonosz, torz mosollyal, akinek szemei felvillantak.

-Hagyjátok békén-... - kezdte volna halkan dühösen morogva, de Bellatrix csak hangosan felkacagott.

-Mesélj még Lucius. Majd felfal a kíváncsiság. - hajolt az arcomhoz. Elborzadva akartam hátralépni, de majdnem ráléptem a földön mozdulatlanul fekvő, egyik elterült halálfalóra.

-A véráruló hozzáment ehhez. - biccentett felém Lucius. - Piton mondta.

Ajkaimba kellett harapnom és lesütöttem a szememet, mert nem bírtam állni Bellatrix felvillanó tekintetét.

Szóval Pers volt… Perselus elmondta… Elmondta nekik… Perselus… Elmondta mindenkinek…

-Valóban? - súgta Bellatrix és figyelmenkívül hagyta Mancsot, aki dühösen felmordulva újjabb próbálkozást téve szabadulására, rántott magán egyet.

-Ha így ficánkolsz kitöröm a nyakadat Black. - förmedt rá Malfoy rögtön.

Remegve hunytam le a szememet Bellatrix tekintete alatt. Elöntött a borzasztó rettegés, amit mindig éreztem tőle. És a pálcám kicsúszott ujjaim közül és koppant a csendben a macskaköveken. Megint. És utoljára.

-Ez aztán a nő. - vihogott fel hirtelen Bellatrix. Megsemmisülten haraptam ajkaimba, míg Bellatrix tovább nevetett. - Milyen magabiztos személyiség. Milyen elegáns… Milyen… Milyen kifinomult hölgy…

-Azt mondtam, hagyd békén őt… - csattant fel újra Sirius.

-Miért ilyenek? Miért jó, hogy ilyen gonoszok vagytok? - súgtam csalódottan és felpislogtam Bellatrixra, aki őrült szenzációval mért végig. - Mi rosszat tett nektek Sirius… Mi rosszat tettem én, hogy… Hogy… Nektek is van szívetek, nem? Szerettek szeretni, nem? Én… Ő… Rodolphus… Ő nem szeret téged? Ő-...

-Igen. Már tisztán emlékszem miért volt olyan könnyű téged megsemmisítgetni Lupin. - vágott a szavamba lesajnáló vigyorral Bellatrix. Majd halkan hozzátette. - Mindketten tudjuk, hogy hatalmas hiba volt, hozzámenni a kis unokatestvéremhez, igaz?

-Sirius jó ember. A legjobb. - remegve bámultam rá Bellatrixra, aki csak hidegen nevetett és felemelte a pálcáját, miközben hátrafordult a villogó szemű Siriushoz.

-Kiderítjük együtt, mennyi ideig képes életben maradni a kis feleséged, Sirius? Ez aztán mentő akció volt a javából Édesem. - lehunyt szemekkel, ökölbeszorított kezekkel* hallgattam Bellatrix kegyetlen szavait. Majd Lestrange felvisított. Én pedig összerándultam.

-Cruci-... - kezdte süvítve, de a fájdalom elmaradt.

Dühös kiáltás szelte át a beállt csendet. Én pedig rémülten nyitottam ki a szememimet.

Lucius már a földön feküdt. Vérző homlokkal. Sirius kezében pedig megvillant a pálca Bellatrix felé.

-A saját súlycsoportoddal kezdj ki, te nyomorult! - förmedt rá zihálva. Bellatrix dühösen fordult el tőlem és pálcáját Mancsra kapta. - Mondtam, hogy ne nyúlj Bethez!

-Most félnem kéne? - mosolyodott el Bellatrix, gúnyos lekicsinylő mosoly volt ez.

Mancs nem válaszolt, helyette megvillant kezében a pálca. És a következő pillanatban erős lökést éreztem és három méterrel arrébb röpültem tőlük. Bellatrix csak örömtelenül felkacagott.

-Milyen lovagias!

-Fogd be a szádat! - válaszolta rögtön Mancs, de nem tudta végigmondani. Hangos pukkanás rázta meg a levegőt. Amit aztán másik követett. Majd másik. És a következő pillanatban Kingsley lépett elém. Előre szegezett pálcával.

Mancs leeresztette a pálcáját. Egyre több Rendtag hoppanált a macskakövekre. És mikor Fleamont is megérkezett. A leggyorsabb mozdulattal hátatfordított Bellatrixnak-aki már Luciusszal együtt vad párbajba kezdett Arthur Weasleyvel, Caradoc Dearbornnal és még pár ismerős, de most zord arcú varázslóval- sérült lábára ügyet sem vetve odarohant hozzám.

-Mancs… - hebegtem felé elcsukló hangon. Mancs azonban nem válaszolt, csak megragadta a kezemet és felrántott a földről.

-Most hazamegyünk. És beszélni fogunk. - vetette oda rögtön és tekintete a földön fekvő Remusra siklott. - Vele mi van?

-Nem tudom… Be kell varrnom a sebeit Mancs… Sötét varázslat. Nem hatott egyik bűbájom sem és-... - kezdtem mondani, de addigra Mancs már át is húzott az egyik elterült halálfaló felett és Remus felé hajolt.

-Akkor őt is hazavisszük. Fogd meg erősen a kezét. És-…

Sirius nem szólt hozzám, mikor hazahoppanáltunk. Én pedig remegő kezekkel, könnyes szemekkel sietve varrtam össze Remus sebeit, aki a kihúzott kanapé puha fekhelyén kapott helyet és bár továbbra is eszméletlenül feküdt. Miután a Lilytől elmagyarázott és mugli könyvből tanult sebvarással végeztem és lenyomtam a torkán pár-a konyha szekrény aljában maradt- vérpótló bájitalok egyikét. Megkönnyebbülten fordultam Mancs felé, aki nem kérve a segítségemből, bekötözte a combját és kiállt mezitláb, még mindig csupa sebbel cigarettázni az erkélyre.

-Mancs-... - kezdtem halkan mellé lépve. - Én… Én sajnálom… Én…

Mancs nem szólalt meg, rám sem nézett. Csak kifújta a füstöt.

-Én csak segíteni szerettem volna. - szipogtam végül fel és ujjaimat tördelve figyeltem arcát. Rezzenéstelenül bámulta a nyári essőfelhőket, amik sűrűn gomolyogva sorakoztak London felett. - Én csak… Próbáltam… És nekem… Nekem nem ment. - fakadtam ki végül és könnycseppek gördültek le az arcomon. - Nekem nem megy… Nekem nem megy a háború…

-Mi a francot kerestetek ott? - Mancs nem nézett rám. Rosszkedvűen belepöccintette a hamutálba cigarettája végét, aztán visszaemelte szájához és nagyot szívott belőle. És csak egy pillanatra pislantott rám. Aztán mintha ez nem történt volna meg, figyelte tovább a felhőket.

-Én… Remy… Mi… Csak meg szerettük volna nézni azt az új könyvet… És… És voltak… Szép… Fehér… Kis hold-egerek… Az egyik boltban… Nem Remy hibája… Ő haza akart vinni… De nekem tetszettek a kis rágcsálók… És az egyik még vissza is mosolygott és-...

-Mosolygó egerek. - szólalt meg halkan Mancs. Majd lehunyta a szemét. - Szórakozol velem?

-Mancs én… - hebegtem elcsukló hangon, de ő a szavamba vágott.

-Nem. Ezt most nem. Ezt most nem fogom megbocsájtani neked Elizabeth. Nem. Az elmúlt években folyton ugyanazok miatt kerültél veszélybe. Ugyanazok a hibák miatt. És mit tanulsz belőlük? Semmit. Semmit sem. Jövőhéten mi lesz a következő? Levelet írsz Pitonnak és-... - Mancs nyelvére harapott halk és dühös hadarásában, látva, mikor lesütöttem a szememet. - Elizabeth… - kezdte végül halkan fenyegetően. - Miért nem nézel a szemembe? Miért… Ugye… Nem. Én ezt nem. Ugye… Ugye nem írtál neki és-...

-Én azt hittem, hogy-... - fakadtam ki halkan, potyogó könnyekkel, de látva Mancs megkeményedő arcát, halkan felzokogtam. - B-bocsánat… É-én…

-Tudod mi a legrosszabb? - vágott a szavamba dühösen és lemondóan belenyomta még füstölgő cigarettáját a hamutálba, miközben lemondóan ellépett mellőlem. - Hogy még mérges sem lehetek miattad.

-Mancs… - szóltam utána levegő után kapva, de ekkorra ő már belépett a lakásba és egy pillantást vetve a kanapén megmozduló, lehunyt szemű Remusra, végül magára csapta a fürdőszoba ajtaját. Megsemmisülten kapaszkodtam bele a korlátba és patakzó könnyekkel bámultam a sötétlő felhőket, amik még a nyárt is minden lelkiismeret furdalás nélkül borították el. Ugyanilyen sötét felhők úsztak az én szívemre is. Legalábbis úgy éreztem.

Mert Mancsnak igaza volt. Velem volt a baj.

El akartam menni Perselus Pitonhoz. El akartam volna menni, felkutatni a halálfalókat… Magát Voldemortot… És ki akartam állni magamért. Ha életem utolsó öt percére is, de ki akartam állni magamért.

Hiába töröltem le könnyeimet, arcom csak maszatolódott tovább a többitől. És fulladozó zokogással pislogtam le az erkélyről az alattam elterülő élő városra. Sok mugli menekült az eső elől… Nem is biztos, hogy tudták, miféle esső elől is menekülnek igazán…

A horizonton hatalmas, fekete madár tűnt fel.

Alexander.

És mikor megdördült először az ég és a nyári vihar hirtelen leszakadt. A hatalmas, fekete bagoly szigorúan landolt előttem.

-Szia… - hebegtem csorgó könnyekkel. Az esső bezuhogott a teraszra is. Egy perc alatt egybefolyt könnyeimmel és szomorúan pislogtam a hatalmas bagolyra. Majdnem akkorra is lehetett volna, mint én.

Alexander finoman előrehajolt és éles csőrével megcsípkedte orromat. Hogy bátorítóan, vagy csak éhesen… Nem tudtam eldönteni.

A hajam arcomba tapadt, ahogyan magába itta, mint egy nagy szivacs az essővizet. A ruháim is elnehezültek én viszont csak pislogtam Alexander lábához kötözött levélre.

-A-azt… Nekem? - a válasz csak egy siettető huhogás volt. Nem csoda. Alighogy remegő kezekkel, továbbra is le-le csöppenő könnyekkel lekötöztem a folyamatosan ázó borítékot, a madár berepült a nyitott ablakon és a nappaliban, a kanapé támláján helyet foglalva, tollait borzolva pislogott le Remusra.

A betűk egyre mosódtak el a sárga pergamenen. Fekete tintával, kapkodó betűkkel volt ráfirkálva az üzenet. És az egyre hevesebben dörgő ég alatt. Egyre hevesebben verő szívvel, lélegzetvisszafolytva nyeltem el könnyeimet.

Hatalmas villám szelte át az eget én pedig elszörnyedve, rezzentem össze a túlvilági, égi ordításra, ami követte a villanást. A tinta pedig elmosódott az ujjaim között szétmáló pergamenen. És ott maradtam. Perselus Piton levelének utolsó maradványaival és könnyeimmel, az engem elmosó hűvös, zuhogó viharban. Aprónak és egyre appróbbnak érezve magamat.

“Regulus eltűnt. Megölték. P.P.”

⭐️⭐️⭐️

*Ökölbeszorított kezekkel-> ökölbeszorított szemekkel? XD (Ezt írtam először le, azt hiszem hajnalban írtam meg és kövezkezményei lettek. Aztán annó még becsillagoztam nektek, szóval miért ne? Tessék itt van egy kis baki, hátha megmosolyogtat titeket is picit:)

Hogy is mondjam... Beth most bajban van. Talán mégnagyobban, mint eddig valaha. Jogosan, vagy nem? Nem igazán lehet azt hiszem bemérni, de az biztos, hogy Sirius magyon haragszik rá. Haragszik rá és persze magára, mert Bethet nem lehet egyszerűen megvédeni semmitől...

De legalább Piton válaszolt, nem? :l

Igazából tényleg bocsánatkéréssel tartozom. Olyan szép volt az előző rész idilje. Mancs és Beth esküvője... Erre most halálfalókkal párbajoznak, beleőrülnek egymás féltésébe, és persze a többiekébe is... De nem szabad teljesen elrugaszkodnunk sajnos a valóságtól, a valóság pedig az, hogy egy ilyen háború, még súlyosabb áldozatokat követel magának...

Sajnálom.

Talán Regulus sorsát a legjobban?

Tőle talán elbúcsúzhatunk lassan. De ő még csak az első azon a listán, szóval... Szóval a Tekergők mostmár tényleg véglegesen belegázoltak a felnőttek világába és nem fogják lépteiket megúszni szárazon. Az hogy Sirius haragszik Bethre... Talán a legkevesebb.

De legalább életben maradtak egyenlőre. És Remus is. Ez a legfontosabb. <3

A következő fejezet nem várt fordulatot vesz. Tippeljetek bátran, remélem nem kell rá majd sokat várnotok.

Apropó tippelés... Az elmúlt fejezet alatt egy tündéri olvasómnak felajánlottam, hogy ötletelhetne ő is, hogy mire számítana a folytatásokból... Olyan csodás gondolatokat kaptam... Mintha egy rugóra járna az agyunk. :3
Ezen felbuzdulva pedig igazából nagyon szívesen invitállak titeket is álmodozásra. Nem ígérem, hogy mindent bele tudok fűzni, mert már egész konkrét sorsok vannak megfonva, de ha van valami ötletetek, kívánságotok, mi történhetne... Nagyon szívesen megpróbálom belesűríteni. Nem ígérek semmit, de olyan régóta követitek a "könyvet", hogy igazán megérdemelnétek pár szót. :]