-Na? - kérdezte áhítatos hangon Mancs a csendet megtörve.

-Mancs... - kezdtem halkan és szélesedő mosollyal, ragyogó arccal fordultam felé. - Csodálatos lett.

Sirius elnevette magát, én pedig vidáman kacagtam vele, miközben magamhoz öleltem erős karját. Ott ácsorogtunk a nappali közepén. A sok bezsúfolt növényke között-akik nem maradhattak kint ebben a nagy fagyban-... Tényleg olyan volt így már mint a dzsungelben... De nem is ez volt a pláne... Hanem a fenyő... A szallagoktól, vidám színű díszektől csillogó fenyő. A mi fenyőnk. Életünk első fenyője.

-Ez lesz az első Karácsonyunk Beth. - vigyorodott el végül, mikor kicsodálkoztuk és kinevettük magunkat. Hitetlen mosollyal bólogattam és hogy valahogy levezessem a bennem túltengő izgalomhullámot mégszorosabban öleltem meg Mancs karját. Olyan keménynek tűnt a sok izomtól. Amitől mégjobb kedvem kerekedett csak.

-Ne is mondd... Ne is mondd! - susogtam és újra csak nevettem. - Ma alszunk a fa alatt?

-Mint az ajándékok! - vigyorgott Mancs veszettül és újra felkacagtunk.

-Csinálok egy nagy adag fahéjas almáspitét... És vacsorázhatunk megint csokipudingot minden nap és mostmár csak be kell szereznünk az ajándékokat és... - kezdtem tervezgetni felvillanyozódva, Sirius meg csak nevetett rajtam, miközben csillogó szemekkel figyelte hatalmasra tágult tekintetemet és füligérő szájamat. És csak vigyorogva ennyit mondott.

-Nekem van a világon élő legédesebb mennyasszonyom. - belém fojtotta mondatával minden hadarásomat és piruló arccal hatalmasra tágult szemekkel bámultam fel rá. Mancs pedig csak vigyorgott, majd összecsapta kezét. - Najó. Állj a fa mellé. Lefotózlak.

Zavartan kuncogva, bénácskán lépkedtem át a fa mellé, ami pontosan akkora volt mint Mancs, így valódi zöld-óriásnak tűnt közvetlen mellette állva. Sirius pedig közben felkapta a kamerát és vidáman pislogott rám, miközben felemelte a mugli találmányt.

-Mosolyogj Betty.

-Nem akarsz te is rajta lenni? - kérdeztem könyörgő szemekkel és közben nevetve felkaptam Gaffiet aki érdeklődve merészkedett a fánk szúrós tűlevelei közelébe, hogy játszon pár szép vörös színű díszgömbbel. De nem bánta, hogy felemeltem. Sőt. Bár konkrétan alig bírtam, mert már olyan hatalmasra nőtte magát apró cicakorából... És ha a földre tettem legalább a térdemig ért... Azért kellemesen nyávogva pislogott fel rám, éles karmait ragaszkodóan mélyesztve kertésznadrágom farmerpántjába.

Mancs pedig kertelés nélkül állt át az én oldalamra és kitéve elénk a fényképezőgépet próbált úgy helyezkedni, hogy lehetőség szerint még akár ténylegesen is tudjon képet készíteni. És akarva akaratlanul nevetni kezdtem rajta.

-Ne nevess Beth. Azt sem tudom, melyik gombot nyomjam meg így... Egyáltalán benne vagyunk a képben? - vigyorogta Sirius én meg tovább kacagtam rajta.

-A nagyot nyomd... Igen... - nevettem és közelebb húzódtam Siriushoz, aki szintén vigyorgott, hófehér fogait is kivillantva.

A fénykép nem sikerült. Túlságosan komolytalanok voltunk hozzá. De annak ellenére, hogy elmosódott annyira mégsem volt rossz, szóval Sirius a hátára kapott és már robogtunk is hogy kiragasszuk a többi fénykép mellé.

És este pedig a fához toltuk az egyik vendégmatracot és átpakolva az ágyneműt bekuckóztunk alá.

-Annyira jó lesz az idei Karácsony. - suttogta Mancs a sötétben, már mindketten nyakig bebugyolálva ücsörögtünk a kanapé előtt, hátunkat a bútornak támasztva és újra csak gyönyörködtünk a csodálatos karácsonyfában.

Mosolyogva fordultam felé, mire lenézett rám a bámulásból. A sötét félhomályban, ahol csak a karácsonyfánk Mancs álltal varázsolt átlátszó, aranyfénnyel ragyogó kis csillagai világítottak kedvesen... Sirius szemei kitágultak és csillogtak... Mint két hatalmas, sötét ékkő.

-Igen. Szerintem is. - susogtam tovább bámulva vidám arcát. És csak kimondtam amit a szívem súgott hirtelen fülembe. - Olyan jó, hogy itt vagyunk Mancs. Hogy itt vagy.

-Pontosan. Nagyon szerencsés pacák vagyok. - felnevettünk. Sirius pedig végül ajkába harapott és közelebb húzódott hozzám. - Erről jut eszembe...

Gyomrom a legkedvencebb féle bukfencemet vetette, ahogyan keze a paplanom alatt besettenkedve megtalálta a derekamat. Sirius szemei pedig pimaszul és mégsötétebben csillogtak féloldalas vigyorától kísérve. Ó... De hogy mennyire jól ismertem ezt a vigyort...

-I-igen? - hebegtem pipacspiros arccal és rögtön közelebb bújtam hozzá, amin jót vigyorgott, ajkaiba harapva.

-Nem kaptam meg a napi csókadagomat. - mormolta végül vidáman és megnyalta száját, hogy odaterelje tekintetemet. Én pedig csak nevettem, fülig vörösödve és lehunytam a szememet, ahogyan Mancs már hajolt is felém csókókra éhezve.

A következő napon pedig első dolgunk volt otthagyni a csodálatos fánkat. Sirius ellenőrizte, hogy jól be vagyok-e bugyolálva-a múltkori esetből tanulva, nem akartunk újra megfázni-... Szóval Mancs szúrós szemekkel végigbámult rajtam sokszorosan fel-és le pillantva rajtam. Ellenőrizte a kesztyűimet, a sálamat, a sapkámat... Ellenőrizte, Anyu kabátjának vastagságát... A térdemet csípkedve ellenőrizte a pamutharisnyám vastagságát és mikor végre kijelentette, hogy-a szavaival élve- "Nem csak szép vagyok, de mostmár puha és megfázástól levédett", hátára kapott és vidáman nekiindultunk a hóval bélelt Londonnak.

Az egész napot kint töltöttük. Tulajdonképpen egyikünk sem szeretett nagyon vásárolni... De egymás mellett még ez is remekül telt. Manccsal vidáman nevetve jártuk végig a Karácsonyi vásárokat... Megkóstoltunk pár forraltbort, forrócsokit és teát, amit az árusok hívógatóan nyomtak a kezünkbe próba gyanánt. Egymás kezét markolászva sétáltunk a sok édes mugli között. Aztán pedig össze-vissza... Találomra barangoltunk be boltokba is. Az Abszol Út volt a végállomás.

Remusnak rengeteg csokit vettem. És egy új kedvenc bögrét a kedvenc teájának. Mert eltörte a régit. És persze a pulcsiimádó bátyám nem maradhatott idén sem pulcsi nélkül. Amit én kötöttem neki. Személyesen... James is rengeteg édességet kapott. Inkább sós rágcsákat. És ha már annyi bögrét árultak a vásárban szereztem neki külön szarvasosat is. Minden lehető barátunknak találtunk ajándékot. Anyuéknak is, Euphemiáéknak is...

***

-Egy tízes skálán, mennyire megbotránkoztató, hogy ötünk közül, pont ők ketten költöztek össze, élnek együtt, egy lakásban? - hallottam meg James nevetéstől remegő hangját. - Jézusom! Tapmancs! Nem vagytok már ötévesek!

Sirius csak nevetett mellettem és újabb adag havat lapátolva feldobta, hogy újra ránk essen, nagy sűrű pihékben. Jamieéket figyelmenkívül hagyva, hangosan kacagva tártam ki a kezeimet és a szájamat is, hogy nyelvemmel elkapjak pár hópihét. Fél órája mást sem csináltunk Manccsal, csak ugráltunk a hókupacokban, forgolódtunk és hóangyalokat gyártottunk. Még egy bénácska hóembert is összegyúrtunk sebtiben, mielőtt Mancs kitalálta, hogy-a szavaival élve- "élő hóesést rendez a kedvemért" és eszeveszetten szórni kezdte a havat rám.

-Egy tízes skálán? - kérdezte vissza Remus sztoikus nyugalommal, aki nemrég lépett ki kezében gőzölgő teáját szorítva a tornácra. És most James mellett ácsorogva figyelte, ahogyan Mancs elkapta a derekamat és vigyorogva belelapított egy nagy kupac hóba. Természetesen közben úgy dögönyözött, hogy már a könnyeim is potyogtak a nevetéstől. - Százötven.

-Meg fogtok fázni, mint a nyavaja! - kiáltotta felénk Lily, Mancs ebben a pillanatban szakadt el tőlem és nevetve bámult le rám. Mindkettőnk arca sápadt volt a hidegtől, halvány rózsaszín pírral csípve. De Mancsnak ténylegesen rettentően jól állt a tél. Ahogyan szemei a szokásosnál is jobban ragyogtak, mert a hideg levegő könnyesre fújta szürkéit. Fekete fürtjeibe, halvány fehér hókristályocskák tapadtak. És egyszerűen csak rettentően gyönyörűnek tűnt... Vagyis nem gyönyörűnek... Hanem... De... Elképesztően gyönyörűnek tűnt.

-Dehogy fogunk! - nevette el magát Mancs, de nem is fordult Lils felé. Továbbra is rám bámult vigyorogva. Akaratlanul is ajkaira pislantottam. Halványabbak voltak és hidegebbnek tűntek. De elpirultam a gondolatra, hogy mennyire meg szerettem volna kóstolni őket. De visszapillantva Sirius szemeibe, ő is az enyémeket fikszírozta, szájába harapva. És mikor rájött, hogy még mindig félig rajtam fekszik a legkényelmesebb hókupacok egyikén... Továbbra is ajkaimat bámulva, végül halkan csalódottan mormogott valamit az orra alatt és végül legördült rólam. De előtte még jól az arcomhoz hajolt, hogy egy pillanatra elhitetve velem a csók mámorító gondolatát... Elhajoljon.

-Meddig akartok még itt maradni? - kurjantotta el magát James vihogva. Pirulva és zavartan dörzsöltem meg kesztyűs kezeimmel, vörös arcomat és nem mertem Mancs felé pislogni, aki eddigre már talpon volt, porolva a havat farmerjéről.

-Estig. Azt hiszem. - válaszolta Mancs és közben felém hajolt, kezét nyújtva. - Ugye Beth?

Pislogtam fel rá egy ideig. És hirtelen elnevettem magamat. Ezt neked a majdnem-csókomért! - És egy maréknyi havat gyűrve tenyeremben, ellökve felém nyúló, segítő kezét, sietve felpattantam és Mancs pillanatnyi értetlenségét kihasználva, hangosan kacagva, megragadtam a sálját, hogy leránthassam magamhoz arcát.

-Pontosan. - susogtam ajkaimba harapva és megvártam, hogy a szemei a szájamra szegeződjenek. - Kérsz egy csókot Sirius Black? - kérdeztem csábosnak szánt, halk hangon. Láttam, ahogyan vigyorra kezd húzódni a szája, emiatt meg sem vártam, hogy válaszoljon. Csak az eddig tenyeremben gyűrögetett havat sebesen felemeltem és újra hangosan nevetve az arcába mártottam. A hópihék gyorsabban leperegtek róla, mint azt Mancs felfoghatta volna, de én már füligérő szájjal elkezdtem iszkolni előle.

-Gyere és vedd el! - kurjantottam hátra a vállam fölött nevetve. Sirius még mindig ott ácsorgott. Zsebredugott kézzel folyamatosan rázva a fejét. Arcán dühös vigyorral. És látva, hogy nem jön utánam vidáman felszökkentem a legközelebbi hóbuckára és kinyújtottam felé a nyelvemet. - Hát nem kell? Belassultál vénember? Hát miféle férjember vagy te?! - kezdtem volna trillázva, nevetéstől fulladozva, de Sirius ekkor elindult. Ideje volt tovább iszkolni.

-Megpróbálhatsz elfutni Lupin! - kiáltotta bele a jeges levegőbe vigyorogva. Én eközben, apró lábaimat kapkodva robogtam a nagy hóban. Biztos elképesztően mulatságosan festhettünk. Legalábbis én. Ugyanis James hahotáját odáig hallottam. És mikor-szó szerinti- futó pillantást vetettem a verandára.... Remus rosszalló, de széles mosollyal dőlt az egyik faoszlopnak teáját szürcsölve. Lily pedig nevetését elfojtva kapaszkodott a korlátba.

-De sosem leszel képes annyira messzire futni, hogy ne érjelek utol! - vakkantotta Mancs, hangja szórakozott éllel, nevetéstől elfojtott fenyegetésről árulkodott, amitől csak mégjobban nevettem. És kacagva, lobogó sállal és hajjal kikerültem egy újabb hóbuckát.

Nem tudtam eldönteni. Félni kezdjek-e... Vagy nevetve visszakiáltsak felé, valami romantikusabbat. Végül utóbbi mellett döntöttem.

-Sosem fogok olyan messze futni Black, hogy ne tudj utolérni! - olyan nevetés tört rám, hogy abban a pillanatban, hogy kiszaladt a mondat belőlem, meg is boltottam a saját lábamban. És látva, ahogyan belezuhanok a hóba, hangosan kacagva, vörös arccal, Sirius már a fáradtságot sem vette, hogy futólépésben sétáljon. Csak lassított és vigyorogva kitúrta tincseit arcából.

-Félő, hogy nem is tudsz. - jegyezte meg ajkaiba harapva, mire mégjobban nevettem, de közben felé emeltem a kezemet és két kacajszünet között rákiáltottam.

-Hé! Ezt hallottam! - Sirius egy pillanatig őszinte megbánást mutatott, majd gyorsan mentette magát.

-...-Mert sosem hagylak túl messzire futni magamtól! - kiáltott fel és drámaian szíve felé kapott. Én kacagva gömbölyödtem össze a hóban és mint egy apró kisbaba még forgolódni is elkezdtem a hatalmas, fehér, puha, jeges dunyhában. Mancs pedig elégedett vigyorral megállt felettem. És ajkaiba harapva, vidáman figyelt engem. És pillantása szeretetteljes volt, amitől úgy éreztem, hogy szívemtől a lábujjamig pirulva felmelegszem a nagy hidegben.

-Amúgy tényleg. - tette végül hozzá és egy pillanatig még bámult rám, majd nemes egyszerűséggel eldőlt. És vigyorogva gördült mellém. Ahogyan az oldalamon fekve, összegömbölyödve nevetve, kipirult arccal bámultam felé... Ő pedig szintén oldalára fordult. Tincseibe beletapadtak a hópihék. Arca vidám volt, szemei szikráztak, jobban mint a hideg napsütés érte hótenger körülöttünk... - Na? Mostmár megkaphatom a csókomat?

Újra felnevettem és már a szájamon volt a játékos "nem", de mielőtt újra felpattanhattam volna, Sirius megragadta a kezemet és közelebb húzott magához. Arcán kaján vigyorral bámult rám én pedig rádöbbenve, hogy elvesztettem a játékot, mélyvörös arccal billentem vissza mellé. És tettetett beletörődöttséggel, bámultam fel a felhőtlen, kék égre.

-Gyere és vedd el. - vetettem oda, de közben nem bírtam visszafojtani boldogságtól felgördülő mosolyomat és a flegmának szánt mondandó végére halkan belenevettem. Míg szívem torkomban ugrott, érzékelve, ahogyan Mancs felém mozdult.

-Gyere és vedd el. - ismételte vigyorogva elvékonyított hangon grimaszolva, engem parodizálva. Főleg ahogyan vigyorgó, öntelt arca beúszott a kék kilátásom elé. Nem bírtam nevetés nélkül tovább. És arcom elé kapva kezeimet, tenyereimbe nevettem. Főleg, mikor Mancs még bele is csiklandozott oldalamba. - Igen? Vegyem el? - nyávogta szempilláit rebegtetve én pedig tovább kacagtam alatta. Ugyanis közben újra már rajtam volt. Kényelmesen paszírozott bele a hóba, kezein támaszkodva, felém hajolva.

-Mancs... - kezdtem kacagva, de ekkor megragadta arcomat takaró kezeimet. Finom ketrecbe zárta csuklóimat markában és a fejem fölé hajtotta, ezzel téve szabaddá nevető arcomat. És vészesen közel volt. Vigyorogva bámult. Ajkain széles mosollyal. Azzal a mosollyal, ami majdnem végigérte arcát. Azzal a mosollyal amitől szívem kiugrott, arcom pedig kipirult. És a következő pillanatban kihűltnek hitt ajkai az enyémekbe süppedtek. Akár mi magunk a hóba. Sirius egyik kesztyűs keze az arcomra siklott, másikkal pedig könyökölve, markolta meg derekamat a kabátom anyagán keresztül. A gyomrom összezsugorodott, arcom pedig kipirult. Mancs ajkai valóban hűvösek voltak. De nem sokáig. Minél hosszabb ideig csókolt, annál forróbb lett a szája... És édesebb. Merlinre.

Egy percig sem fáztam. Főleg, hogy Mancs két heves csók között a derekamat markolva fordított helyzetünkön, így nem én süppedtem a hóba, hanem ő.

Euphemia Jamesék mellé lépve nevetett rajtunk és bár megint úgy találtam magamat. Reménykedve a pillanat örökségében, végül csak nem hagyták nekünk, hogy tovább hemperegjünk a hóban.

A nap további részében mézeskalácsot sütöttünk. Átázott ruháim helyett Mancs szekrényéből kaptam hatalmas méretű pulóvert és pólót is... Még Mancs vigyorogva egy hatalmas, bundás zoknival is megdobott, ami hatszor akkorának tűnt mint a lábam, de legalább meleg volt. Lilyvel lelkesen próbáltunk muglimódon mézeskalács házikót építeni, ami hiába volt finom, kinézetre már annál taszítóbbnak tűnt. Közben Euphemia Anyuval énekelgetve készülődtek, nagy szorgosan a vacsorát készíteni.

Mancs néha leült mellénk. És lopkodta az összetört mézeskalács darabokat. És bajúszt festett magának a cukormázból. James kirohant a falu főterére, hogy szerezzen a pulykához krumplit, Remus pedig ment utána, mikor órák múltán sem sikerült visszatalálnia. A rádióból a Karácsonyi slágerek zümmögtek végig, a kandallóban ropogott a tűz a Karácsonyfán pedig már pislákolni kezdtek a gyertyák. Egyszerűen gyönyörű volt. Arról nem is beszélve, hogy narancs és fahéj illata keringett a levegőben, fűszerezve az idillünket.

A nap maga pedig gyorsan eltelt. Szokatlan volt Peter hiánya a társaságunkban, aki Anyukájával akart Karácsonyozni idén, nem pedig velünk... De Peter helyét szimbólikusan is betöltötte Lils, akinek jelenlétét elképesztően élveztem a Tekergők közt. Mostmár nem csak én voltam egyedül lány a csapatban-ami eddig sem zavart különösebben, de lényeg a lényeg-... Lily illett közénk.

Aztán lebukott a Nap a horizonton és Euphemia megkérte a fiúkat, hogy terítsenek meg az ünnepi vacsorára. És pontban este nyolckor csengettek és Marlene, Marybe karolva széles vigyorral lépte át a nappalink küszöbét. Már ők is családtagnak tűntek körünkben. Mint két kedves unokatestvér.

Szóval a Karácsony is eltelt. Megnyugtató színfoltként a háborúban. Még Siriust is rávették, hogy zongorázzon valamit nekünk. És mikor a sötét nappaliban ücsörögve, a gyertyák halvány fényeit figyelve... Mancs eljátszotta John Lennon "So this is Christmas... War is over!" dalát. Sokadjára is megállt az idő. Megtorpant. És csak a kint nagy pelyhekben hulló hó maradt, Potterék világszép Karácsonyfája fényében pedig mi... És Mancs, akinek bársonyos, rekedt hangja megfestette a sötétet. Kiemelte az árnyakat, vörössel és arannyal színezte a sötétbe burkolózott díszeket és... És túl szép volt minden, hogy sokáig tartson...

***

-Nem.

-Mancs... - kezdtem halkan, de Sirius nem engedte, hogy végigmondjam.

-Nem. Beth nem. - mordult fel dühösen és letette kávés bögréjét az asztalra. Mozdulata pedig hirtelen volt és erős, amitől a fekete ital kilöttyent, míg az üveg halkan csattant a falapon.

-De... Én... - próbálkoztam tovább kérlelően és közelebb léptem felé. Mezittelen lábamat csípte a konyha jeges csempéje. Odakint még mindig hullott a hó. Én pedig Sirius térdig érő pólójában ácsorogva, kissé fázósan de a barátaink felé fordultam. James és Lils megint nálunk kezdte a napot. És most mindketten az asztalnál ültek, szintén kávéjukat kortyolva. Egyedül Remus nem volt hajlandó helyet foglalni. Ő heges ujjai között indulatosan morzsolva Perselus levelét támaszkodott a konyhapultnak. Szemei összehúzódtak és idegesen futotta át újra-és újra a szöveget. - Mancs... Csak adj nekik egy esélyt... Adj nekem egy esé-...

-Nem. - mordult fel Mancs és hevesen megrázta a fejét. - Nem és nem és nem. Nem engedem Beth.

-Lily... - fordultam felé segélykérően, de ő csak összefonta maga előtt karjait és hátradőlt székében. Gyönyörűen nézett ki. Mint mindig. És ahogyan a zöld szemei összeszűkültek, úgy éreztem magamat, mintha csak egy értetlen kishugocska lennék. Lehet tényleg az voltam, de...

-Semmi közöm nincs már többé Pitonhoz. És te is jobban teszed, ha elengeded. Nézd Elle... Ebből nem tudsz kijönni győztesen.

-Én nem győztesen szeretnék kijönni belőle, hanem-... - kezdtem rögtön, de Lily felemelte a kezét. Tényleg felnőttesen viselkedett...

-Nézd Ellis. Te tényleg ennyire naiv vagy, vagy csak... - Lily miközben beszélt felállt. Székének lába csikorgott a csempén, míg lábai néma neszezéssel szelték át a helyiséget. És a következő pillanatban már Lily kezében volt a pergamen. Megköszörülte a torkát és letéve csészéjét elkezdte felolvasni. - "Lupin... Holnap este ötkor Roxmortsban a Szárnyas Vadkan sarkánál... Ne hozz magaddal kiséretet... Megbeszélnivalónk van. P.P."...

A konyhára csend telepedett. De nem az a kellemes fajta. Lily zöld szemei tágra nyíltan szuggeráltak. Remus is engem figyelt, miközben tett még a zöld-teájába cukrot. James elhúzva a száját tette le a csészéjét és Mancsra nézett, aki dühösen kémlelte a plafont, maga előtt összefont karokkal. Pontosan úgy nézett ki, mint aki azért fohászkodik, hogy ráessen a mennyezet... Vagy legalább Persre.

Lesütöttem a szememet és ajkaimat rágcsálva én is a pultnak dőltem. Fenébe... Ők miért ennyivel nagyobbak nálam? Ők miért ennyivel okosabbak és...

-Én csak szeretnék... - kezdtem halkan és fülem mögé gyűrtem egy hosszú, göndör tincset.

-Mit? Te csak mit szeretnél? - fakadt ki hirtelen Mancsból, miközben két kézzel túrta háta fekete tincseit arcából. Arca dühös grimaszba torzult, kiemelve kecses íveit vonásainak, megtartva az arisztokraták nemességét, keveredve a saját, őszinte hetykeségével... De ahogyan homloka összeráncolódott, szemei összeszűkültek. Kevesen múlott, hogy kutyamódra vicsorogni és morogni ne kezdett volna. Kezei. A hatalmas tenyerek pedig meglendültek és Mancs kitárt kezekkel hitetlen ingerültséggel tárta szét a kezeit. - Te csak mit szeretnél Beth?! Az ég szerelmére... Hogy... "Ne hozz magaddal kíséretet..." És "megbeszélnivalónk van"... Mi a Merlin! Ugye nem hiszed azt, hogy majd kettesben nagy vidáman ücsörögtök a sarokban, kortyolgatva a kibaszott forrócsokoládét... Beszélgetve az élet nagy dolgairól, hogy-... Beth... Beth... Ugye... Ugye nem hiszed-... - Sirius ajkaiba harapott, magába fojtva szavait. Látva ahogyan lehajtom a fejemet. És mikor újra megszólalt tökéletes döbbennet és keseredett düh sistergett hangjában.

-Elizabeth... Hogy a-.... Egy háború kellős közepén vagyunk, ne szórakozz velem! - csattant fel, mire lehunytam a szememet és mégkisebbre próbáltam összehúzni magamat.

-Jó. Értem, na. - motyogtam kelletlenül, de Remus megrázta a fejét.

-Nem. Nem érted Elle. Te tényleg nem érted. Pedig nem vagy buta. - dörzsölte meg halántékát és hosszasan szívta be a levegőt. Hangja nyugodtan csengett, türelmesen. De a szemeiben láttam, hogy tulajdonképpen ő sem nyugodt. Sőt... - Nézd Elle... Háború van. Emberek ölnek embereket odakint. Ebben a pillanatban is. Két oldal van. A Halálfalók... És mi... Akikről még nem tudnak biztosan... Mi nekünk az a feladatunk, hogy vigyázzunk magunkra, vigyázzunk magunkra és másokra... Mi vigyázunk rád is. De nem könnyíted meg a dolgunkat, hogyha ennyire-... - Remus elharapta a mondatot és finoman megrázta a fejét, csak úgy magának, hogy lenyugtassa emelkedő hangsúlyát. Továbbra is nyugodtnak tűnt, de ujjai kifehéredtek a csésze körül, ahogyan megszorította az üveget.

-Nézd. Piton halálfaló... Nem akármilyen. Te is hallottad. És még mindig nem értünk egyet a döntéseiddel, de tessék. Főnix-tag vagy te is. Ott voltál a gyűlésen. Piton pedig a legdörzsöltebb halálfalók egyike. Voldemort nagyon közel tartja magához, mert ügyes és kemény varázsló. Utálom ezt mondani, de ez az igazság... Te pedig... Te pedig komolyan nem tartod furcsának, hogy az eddig húzódó "barátod"... - itt felemelte szabad kezét és macskakörmöket vágott a levegőbe mutató és középső ujjával. Majd folytatta. - Hirtelen találkozni akar veled, kettesben, egy sötét sikátorban... Mert hirtelen ennyire megbízik benned és mert "mondanivalója" van. Komolyan?

-Miért nem adhatok neki még egy esélyt? - súgtam magam elé szomorúan és James felé néztem, aki hangosan hördült fel reménytelen kérdésemet hallva.

-Miért? Jézusom... Elle... - Lils úgy tűnt teljesen felhúzta magát. Arca vörösödött a dühtől, miközben felemelte a levelet. Szikrázó szemekkel bámult rám. Le rám. Mint a kisgyerekekre szokás. És meglebegtette a pergament. - Ez itt. Ez itt tudod mi, Elizabeth? Piton folyton csak esélyeket kap tőled. Folyton. Újra és újra. Mert téged nem érdekel, hogy folyton eljátssza a bizalmadat, hogy nem vigyáz rád, nem törődik veled... Mert mindig csak másokra gondolsz. Miért nem veszed észre a nyilvánvaló csabdát?

Összerezzentem, ahogyan Lils felémmagasodva már annyira felemelte hangját, hogy azt már bátran nevezhettük kiabálásnak. Mindannyian dühösek voltak. Rám.

-Lils... Ők szenvednek... - kezdtem remegő hangon, de James hitetlenül felnevetett, miközben olyan lendülettel állt fel, hogy a szék felborult. De a nevetése nem volt felhőtlen, sem pedig vidám. Száraz és dühös nevetés volt, döbbenettel fűszerezve.

-Szenvednek? Mi a franc... Maszat... Ezek gyilkosok... Ezek hidegvérű gyilkosok... Ha ennyire akarsz esélyekkel dobálózni... Kérdezd meg Pipotyi rothadó képét. Kérdezd meg! - csattant fel, miközben kezei ökölbe szorultak. Villámló szemekkel bámult rám. - Kérdezd meg a kis barátodtól, hány mugli és varázsló életet oltott ki az elmúlt fél évben! És még ők szenvednek?!

-De... - kezdtem sírásra görbülő szájjal, de Remus a szavamba vágott.

-Nem. Itt nincs "de". Önállóságot kaptál Elizabeth. Saját döntésekkel vagy tele. Miért? Mert megbízunk benned. De ha ennyire nem vagy képes vigyázni magadra, ne haragudj, de nem tudunk érett felnőttként kezelni. - hangja veszedelmesen halk maradt, miközben ránézett Siriusra. - Nem teszünk ki senkit annak, hogy miattad kockáztassa folyamatosan az életét. Tapmancs nem arra szerződtetett, hogy az eszementségeid miatt rohangáljon utánad és mentse a grabancodat a Halálfalók markából...

-R-remus... - hebegtem kérlelően. Már kezdtem sejteni, hova akar kilyukadni. De már csupán az fájt, hogy kimondta a nyilvánvaló tényeket, amikkel nem akartam szembenézni. De csak erélyesen leintett.

-Nem. Ha el mersz menni Pitonhoz... És megúszod élve... Találunk rá módot, hogy visszakerülj a Roxfortba.

Elkerekedett szemekkel kaptam fel a fejemet. És a félelem lezsibbasztott. Azt hittem a fenyegetése abból fog csupán állni, hogy visszaköltöztet Anyáékhoz... Ami bár fájdalmasnak hangzott-Mancs hiánya miatt-... A Roxfort sokkal rosszabbnak tűnt... Nélkülük... A Tekergők nélkül... Új osztálytársakkal és...

-Mi? R-remus... - hebegtem lecsorduló könnyekkel, döbbenten.

-Holdsáp. - szólalt meg velem egyszerre Mancs is. Mégjobban összezavarodtam. Az ő hangja már teljesen tisztán csendült. Egyenesen békítően. És ahogyan rám nézett. És hatalmas keze hirtelen apró vállamra siklott. Szürke szemei villámai kitisztultak és most néma, mély pillantással nézett rám. Nem mosolygott. De már csupán a dühös grimasz nélkülözése is megnyugtatott. - Senki nem megy sehova. Főleg nem Beth. Jó helyen van itt. Én vigyázok rá.

Remus állta Sirius pillantását. Úgy éreztem valami fontos történt abban a pillantásban. Volt valami néma hezitálás... Ráébredés... Ez volt az a pillanat, hogy Remus véglegesen is ráébredt... És elfogadta, hogy Mancs már soha többé nem lesz veszélyforrás rám nézve. Mert már nem kellett megvédenie attól, hogy Mancs összetöri a szívemet. Ahogyan Remus némán és lassú mozdulattal bólintott végül... Ezzel a mozdulattal vegervenyesen fogadta be Mancsot az életemben az ő szemszögéből nézve. Ha eddig bármi hezitálás merülhetett is fel benne Siriusszal kapcsolatban. A pillanatban engedett el mindent és azzal a néma bólintással és tekintettel... Mintha beleegyezően tűzte volna fel Mancs mellkasára a már régen kiérdemelt címet az aurori jelvény mellé. Mintha kezet nyújtott volna neki. Mintha erkölcsi üzletet kötött volna vele...

Tulajdonképpen alig fogtam fel mi is történt. Egyszerűen csak azt éreztem, hogyah változott meg minden körülöttünk egy szempillantás alatt. Remus hirtelen már nem kérdőjelezte meg Mancs döntéseit, nem keveredett vele vitába a biztonságomat illető kérdésekben, amikbe Sirius is szerepet tudott vállalni. Nem vetett bizalmatlan pillantásokat többé rá. És már nem úgy nézett rá, mint a lelkemre leső veszélyforrás... Aki magához édesgetve taszít el magától elsőként... Úgy nézett rá, mint a bátyjára... De mégsem... Úgy nézett Mancsra, mint akiben már ilyen ügyekben is meg mer bízni. Az én-ügyeimet illetően.

-Tudom jól Tapmancs. - szólalt meg halkan és belekortyolt a gőzölgő teájába. Éreztem, hogy akaratlan mosoly kúszik arcomra és lelkendezve csillogó szemekkel bámultam Remy felé.

Hát megtörtént. Hát tényleg itt vagyunk. Remus utolsó csepp bizalmatlanságát is elszórta a nagyvilág mezőjére. Az én bátyám...

-Remy... - kezdtem halkan füligérő mosollyal és hatalmas szemekkel fordultam Mancs felé. Akinek hatalmas keze még mindig a vállamon pihent. Mancs pedig lepislantott rám és észrevéve az örömmámorban úszó, döbbent somolyomat feszült arckifejezése elerenyedt és ő is elmosolyodott. Egészen addig amíg Remus halkan hozzá nem fűzte.

-De azt egy szóval sem mondtam Elizabeth, hogy a te ösztöneidben megbízom.

James félrenyelte a kávéját és fuldokló-köhögős-hahotában tört ki, míg Lily döbbent szenzációval szája elé kapta kezeit. Én pedig vörösre pirultam.

Remus pedig elégedetten belemosolygott a teájába.

-Hé! Remus! - motyogtam döbbenten céklapiros orcával és nem tudtam felháborodjak, vagy pedig nevessek. Végül inkább csak Mancs felé fordultam.

Ő ajkaiba harapva, vigyorát elfojtva próbálta viszonozni a pillantásomat, de végül az ő vigyora is felfelé kunkorodott.

-Mancs... Ne már... Te is? - súgtam felé, míg Lily is elkezdett nevetni a háttérben. - Ne már... Ennyire nem vagyok felelőtlen... Ugye? - kérdeztem riadtan, Mancs pedig füligérő szájjal hatalmas kezeit a vállamról a derekamra csúsztatta és úgy vont közelebb. Jót vigyorogva megrettent és összezavarodott tekintetemen.

-Ne már... Ne nevessetek! Ennyire nem vészes a helyzet... U-ugye? - kérdeztem ijedtségtől remegő hangon és csak kapkodtam közöttük a pillantásomat. Már Remus is nevetett... 

⭐⭐⭐

Boldog Karácsonyt mindenkinek :'D 

Najó csak viccelek, bár most országomat adnám egy kis hóesésért. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de konkrétan meg lehet olvadni ebben a hőségben. Múltkor villamosoztam... Azt hittem szabályosan ráolvadok az ülésre. Brrr. Najó. Ennyi lett volna a mai rész. Remélem mindenki talál magának egy hűs menedéket ebben a hőségben :]

A következő részig is mindenkinek csodálatos nyári időtöltést kívánok. Pihenjetek sokat, és ha van kedvetek megtippelhetitek milyen régi, kedves ismerősök fognak feltűnni a következő részben. 

Köszönöm a figyelmet és hogy itt vagytok megint és még mindig. Hálám égig ér... És még annál is tovább. Remélem a mai rész is tetszett és sikerült mosolyt csalnom az arcotokra kedvenc párosunkkal <3

⭐

Ui:. Még beillesztem nektek John Lennon 'Happy Xmas(WAR IS OVER)' című dalát, ami annak ellenére, hogy tényleg nagyon-nagyon karácsonyi, elképesztő energiákkal rendelkezik szerintem. Mindegy is. Szavak helyett beszéljen maga a dal. 

https://youtu.be/g_kj60DIq2M

(Szóval ezt zongorázta és énekelte nekik Sirius Black, Potteréknél, miközben odakint továbbra sem akaródzott megszünni a háború)