Senki se tudta, hogy történt... Vagyis pontosan mi történt.

Az eső újra esett. A Roxfort pedig percről percre távolodott. James nevetése bezengte a kupénkat, miközben szédítő ügyességgel dobálta szájába a mindenízű drazsékat. Peter nevetett és tapsolt az előadásán, Remus egy könyvbe mélyedt, szórakozott mosollyal arcán, Mancs pedig törökülésben terpeszkedve a saját ülésén kinyújtott nyelvvel ujjával rajzolt a párás ablakra.

-Tapmancs! Az ég áldjon meg! - szólt rá döbbenten Remus, én pedig felnevettem. Mancs ártatlan vigyorral húzódott el az ablaktól és csak a párás üvegen maradt folt jelentkezett a tényről, hogy az előbb Sirius nemes egyszerűséggel megnyalta. - Hány éves vagy?

-Tizenkilenc leszek novemberben. - Mancs ajkai széles mosolyra húzódtak, miközben büszkén kihúzta magát, James hangosan felnevetett és miközben újabb mindenízű drazsét tömött szájába nem felejtette el teliszájjal megjegyezni.

-Büszkék vagyunk rád mind Tapmancs. Olyan érett kisfiú vagy. - biggyesztette le csámcsogva ajkait anyáskodó csücsörítéssel puszit cuppantva a levegőbe.

-Köszönöm Ágas. - Mancs felnevetett és elfogadott ő is a drázséból. És közben hízelgően kacsintott. - Sokat tanultam tőled.

-Borzalmasak vagytok. - nevette el magát Remus, de szemeivel szeretetteljes és atyáskodó pillantással figyelte a két... Két fiút? Férfit? Tekergőt.

-Köszönjük a bókot Holdsáp. - Peter felnevetett Mancs pimasz vigyorán és míg Remus színpadiasan halántékát masszírozta, ő folytatta. - A világ legborzalmasabb emberei vagyunk. És ez nem semmi teljesítmény.

-Már majdhogynem elismerendő tény. - fűzte hozzá James és hangosan nevetve hajolt el Remus vidám suhintása útjából, ami tarkóját célozta meg.

Kacagva ücsörögtem a sarokban mellkasomhoz ölelve térdeimet és megtelő szívvel figyeltem a srácokat.

Sokkal nehezebbnek érződött még reggel az elválás gondolata. Sokkal szívszorítónak éreztem még reggel, mikor utoljára kelltem ki a baldachinos ágyból. És amíg fel nem szálltunk a vonatra mart a fájdalom érzése. Félelmetes volt az ismeretlen új világ felé suhanni a Roxfort Expresszel. Olyan volt mint az indulásnál. Mikor még elsőévesként suhantunk pont így a Roxfort felé. Tele izgalommal és aggodalommal. És lám... Most a másik irányba suhantunk ugyanilyen kalandvággyal és maró hiánnyal szívünkben. Legalábbis én úgy éreztem, ahogyan a csónakokban Marlene és Lily közt ücsörögve utoljára pisloghattam még diákként a száztornyú, hatalmas, száz-szikrázó szemű kastélyra... Úgy éreztem pont olyan nehéz lesz elengedni, mint amilyenre készültem egész évben.

De a Tekergők gondoskodtak arról, hogy egy pillanatra se bátorodjak el. Igazuk volt. Hozzáállásuk pedig mint mindig... Most is kellő hatással volt környezetükre. Egy percig sem látszott rajtuk, hogy bánnák a dolgot. A sors kerekét. Egyedül csak Mancs arcán láttam átsuhanni valamit, amikor a Roxforti tó partján megállva még egy rövid ideig tekintetét a hatalmas kastélyra szegezte. Vigyora akkor egy pillanat erejéig lefagyott. És arca egészen elmélyült. Elkomolyodott és egy pillanat erejéig, de áhítattal és néma töprengéssel csúsztatta zsebre a kezét. Tekintetében volt valami együgyű szomorúság, valami egykedvű búcsúzás és oda szerettem volna állni mellé, de némán lehajtotta a fejét és ezzel a csendes biccentéssel el is búcsúzott a kastélytól... Az iskolától... És a következő pillanatban arcán újra vigyor terült szét és a mellette megálló, ugyanilyen elmélyülő James hátára vetette magát, hogy az égbe meredő tincseket alaposan megdörzsölje. Egy pillanatra tűntek szomorúnak. Búcsúzónak és aztán egy csapásra újra bolond és megkergült oroszlánkölykökké változtak és egymást kergették a vonatig. Remus kedvesen szorította a kezemet mindvégig. Lily pedig könnyeit törölte le szeme sarkából.

-Hét évnyi munkánk van benne... - újra halkan elnevettem magamat, ahogyan Mancs büszkén húzta ki magát és közben tekintete sokadjára is megállapodott rajtam. Félrebillentette a fejét némán érdeklődve, én pedig elvörösödő arccal, zavart és hálás mosollyal bólintottam felé szótlan válaszként. A beállt csendet végül James tört meg, aki hátradőlve puha ülésén laza vigyorral bámult ránk, de végül kipillantott az ablakon.

-És akkor? Minden vasárnap közös ebéd, ugye?

-Igen. - bólintott elmosolyodva Remus, majd hozzátette. - De elmegyünk előtte közösen nyaralni. A Tekergők. Lily, Marlene, Mary, Alice és Frank... De lehet Kingsleyék is jönnek.

-Ó, de jó lesz majd... - mosolyodtam el szélesen, Mancs arcára is vigyor kunkorodott.

-És hova is megyünk kedves Holdsáp?

-Nem tudom. - nevette el magát Remus és vele nevettünk, James pedig vidoran körbepillantott, mindannyiunkra széles vigyort villantva.

-Nem is kell puccos hely. Csak kempingezzünk. És kocsikázzunk. Hányan férünk be a te kocsidba Holdsáp?

-A mugli autó ötszemélyes lenne, de varázslók vagyunk. - vont vállat Remus. Sirius pedig hangosan és ugatósan kacagott fel a szerény, de csintalan mosolyán, amit fejhajtással próbált elrejteni előlünk.

-Te Holdsáp! Öreg komisz ordas! - nevette hangosan és ikonikus, ugatós kacaján mind felnevettünk. Még nevettünk és ez ragályos volt és veszélyes. Mert Mancs minnél hangosabban és jókedvűbben kacagott ugatósan és hangosan. Jóízűen és cislingelően. Nevetésétől én is mégjobban rákezdtem. És kettőnktől James is olyan jókedvre derült, hogy hasára szorítva kezét csúszott le az ülésén. Remus lehajtott fejjel szájára szorított kezekkel nevetett, Peter pedig össze vissza forgolódott és csavarodott az ülésén. Egy idő után már nem is igazán tudtuk, hogy min nevetünk, csak nevettünk megállíthatatlanul. Kicsordultak könnyeim és szájam begörcsölt a széles vigyortól, de nem tudtuk abbahagyni. Peet arca vörös volt, Remus pedig már hevesen, hahotázva rázta a fejét... És bizonyára hangosak voltunk mert pár diáktársunk... Vagyis... Volt diáktársunk megállt a kupénk előtt és kérdő tekintettel pislogtak beljebb. És furcsállásukon csak mégjobban fokozódott a hangulat. Egészen addig nevettünk megállíthatatlanul, míg ki nem csapódott az ajtó és Marlene nem lépett be heves vigyorral a fülkébe. Egy pillanatra arca értetlen és döbbent kifejezésbe torzult, majd megforgatta a szemét és napirendre térve a szokásos hülyeségeink fölött újra lelkesedő vigyorral hozzám fordult.

-A. Világ. Legjobb. Évkönyvét. Készítetted. El. Elizabeth. - bámult rám kikerekedő szemekkel. Egy pillanat kellett hozzá, hogy megértsem miről beszél, majd éreztem, hogy arcom mélyen elvörösödik. - Ma reggel mutatta meg Lily és most jutott eszembe és... Egyszerűen elképesztő! Elképesztő! És az, hogy mind írhattunk és rajzolhattunk is bele egymáséhoz és... Nagyon tetszik Liz!

Marlene vigyorogva a nyakamba ugrott. Én meg zavart, megilletődött nevetéssel viszonoztam szoros lelkendező ölelését. James pedig felcsillanó szemekkel szólt közbe.

-Várjunk! Tényleg kész lett? És én miért nem tudok erről?!

-Lily készített ma reggel belőle egy másolatot is, azt ti is lemásolhatjátok. Tényleg döbbenet-jó lett. Gyertek. Megmutatom!

Szóval mindannyian feltápászkodtunk és átmentünk Maryék fülkéjébe, ahol Lily éppen elmélyülten, Maryvel összedugva fejét lapozgatta az elkészült évkönyvünket, aminek a fényképek válogatásában nagy segítségemre volt.

Késő délután fékezett le a Roxfort Expressz a King's Cross pályaudvarának titkos, varázslókkal és boszorkányokkal teletömött peronjára. Orromat a hideg üvegnek nyomva figyeltem, ahogyan begördülünk a végállomásra és mikor odakint halk füttyszó és hangos kerékcsikorgások közepette lomhán és lustán fékezni kezdtünk akaratlanul és mosolyra görbültek ajkaim.

Hát tényleg ennyi volt. Ennyi volt az elmúlt hét év. És ahogy jöttünk, úgy távozunk.

A lusta, késődélutáni napsütés bearanyozta az eső után gyöngyöződő pályaudvart. Rengeteg szülő ácsorgott a peronon. Többen mugliruhát hordtak, többen viszont tallárban és süvegben ácsorogva várták gyerekeiket. De persze nem csak szülők voltak. Itt-ott felbukkantak apróbb gyerekek is és fiatalb felnőttek is, akik nyilvánvalóan már nem tartoztak a Roxforti diákok korosztályába.

Az idő fülledt volt és bár az üvegezett tetőn besütött a napocska halványszürke felhők rojtozódtak a napsugarak körül.

-Jössz Elle? - kérdezte Remus halvány mosollyal. Teljesen elfeledkeztem magamról. Már réges-régen megálltunk és a nagy álmodásban nem vettem észre, hogy mint ketrecből szalasztott kisgalambok már repülnek is az izgatott diákok ládáikat szorongatva a szüleik felé.

Mosolyogva bámultam, ahogyan a mosolygós felnőttek kitárták karjaikat, vagy ha nem is ölelték meg de legalább egy mosolyt, vagy kedveskedő fejsimogatást adtak a lelkes, nyári szünetre vágyódó csemetéiknek. Figyelmenkívül hagytam, hogy még mindig sápadt az arcuk és csak akkor nem kapkodják rémülten a fejüket körbe, mikor gyerekükre néznek. Figyelmenkívül hagytam a Sötét talláros, csuklyás csapatot is a peron szélén a tejfehér füstbe burkolózva és azt is figyelmenkívül hagytam, hogy Lucius Malfoy kihúzott háttal, felszegett fejjel támaszkodott közvetlen a vonat mellett kígyós sétapálcájára. Mellette pedig Narcissa állt. Komoly, hamuszürke képpel és tétován karolt bele a férfi karjába.

-Ellie... Gyere...

-Jövök-jövök! - arcomra rögtön mosoly kúszott, és sebesen felpattantam az ablak melletti ülésről. Eredetileg Mancs ült ott, de mikor látta, hogy mennyire szívesen figyelem a tájat rögtön helyet cserélt velem. Apropó Mancs... - Mancs?

Sirius halkan szuszogott a saját puha ülésén. Mosolyra késztetett a látványa. Az egész utat végigpörögte. Folyton beszélt és nevetett és nem is csodálkozhattam volna szokásos aktivitásán, de... De feltéve, hogy egész éjszaka együtt ücsörögtünk a fűben, a csillagokat és az álmosodó Roxfortot figyelve... Egy szemhunyásnyit sem aludva táncoltunk, nevettünk, kergetőztünk és még birkóztunk is... Szóval mindent is csináltunk az alváson kívül. De Mancs egy pillanatra sem fáradt el azóta sem, éppen ezért volt megdöbbentő, hogy csak a vonatút végére bukott csak le feje.

-Felkellted Maszat? - kérdezte James, aki éppen a ládáinkat pakolta le egyenként a poggyásztartóból és miután egy idő után már majdnem aggódni kezdhettünk volna, hogy nem fogunk elférni tőlük, kinyitotta az ajtót és valamennyit kilökött a folyosóra.

-Igen... - James már rég nem figyelt rám, de azért néma mosollyal bólintottam, miközben a mélyen alvó Mancs elé guggoltam.

Édes volt és még így is rettentő... Vonzó.

Finoman félredőlve csúszott neki a folyosó felöli fából készült falnak. Fekete tincsei szemébe omlottak, szempillái selymes bőrét súrolták, ajkai békésen elnyíltak egymástól, míg kezeivel lazán ölelte mellkasához felhúzott lábait. Nyugodtnak tűnt. Mély álomba merülve... És határozottan nehéz feladatnak tűnt, hogy rávegyem magamat, hogy felébresszem.

-Maszat. Csak csináld. - James biztosan tudta, mi jár fejemben, mert végül felnevetett felettem, látva csillogó és ámuló szemeimet Mancs irányába. - Najó. Akkor majd én. Hé. Tapmancs!

Könnyedén megkócolta fejemet, majd lehajolt és megnyomta Mancs orrát. - Hé! Hasadra süt a nap öreg-haver!

Sirius arca először grimaszba rándult, majd ajkai felrándultak és álmos morgással, de szélesedő vigyorral lökte el James kezét, aki csak nevetett rajta, és közben egyszerű mozdulattal lekapta Peter ládáját is a poggyásztartóból.

-Mi tart ennyi ideig? - Remus unott arccal dugta be fejét a kupéba, majd felvonta a szemöldökét. - Tapmancs?

-Jövök-jövök. - motyogta álmos hangon Sirius és még mindig lehunyt szemekkel, fájdalmasan nyögve tenyereibe temette arcát. - Hol van Beth?

Hangja rekedt volt és elmélyült az alvástól és bár még mindig lehunyt szemekkel fájdalmas grimasszal arcán döntötte neki fejét ülése háttámlájának, ajkai szélében fáradt, de élénkülő mosoly kunkorodott.

-Előtted nagyokos. Csak nyisd ki a szemedet. - szólt rá James, miközben belebújt farmerdzsekijébe. És közbe a peronra pillantva hozzátette, csakúgy magának. - Vajon Lily már leszállt? Jól nézek ki Holdsáp? Tökéletes elsőbenyomás?

-Első? Sokadjára találkozol Mr. és Mrs. Evansszal... - kezdte Remus, de széles mosollyal elfordultam egy pillanatra a kómából lassan ébredő Mancstól és felmosolyogtam rá.

-Nyugi Jamie. Remekül festessz, mint mindig. - James arcán megkönnyebbült és annál szélesebb vigyor terült szét és miközben újra, kedvesen megborzolta kezelhetetlen, göndör tincseimet kilépett Remus mellé a folyosóra.

-Tudom Maszat. De köszönöm. - azzal felborzolta tincseit és a következő pillanatban nagy lépéssel elindult a folyosón, hogy pár percre rá már nem is tudtuk, merre van.

-Hülye... Najó. Kellj fel Tapmancs, én meg leviszem a ládákat. - Remus utolsó pillantást vetett a szemeire szorított kezű, halkan nyögve szenvedő-de még mindig széles vigyorú- Mancsra, majd megragadott két ládát és elindult.

-Várj Holdsáp... Nem kéne... Terhelned magad... Még... - kezdte utánakiálltva Mancs. Nehezen rakva össze a mondatokat és gondolatokat álmos fejében. - Mindjárt jövök, hagyd a cuccokat rám és...

-Köszönöm szépen Tapmancs. De nem vagyok törékeny. - dugta vissza a fejét Remy a kupéba és meredten bámulta Mancsot, akinek szemei végre elkezdtek felnyílni. Hunyorogva meredt a rámeredő Remusra.

-Én is szívesen segítek. - bólintottam rögtön, de Remus felmordult.

-Na biztos, hogy nem. Felnőtt ember vagyok és már négy napja a Teliholdnak. Öt láda igazán nem nagy kihívás, most komolyan... - még a folyosóról beszűrődött bosszankodó mormogása, és ő is eltűnt abba az irányba indulva, amerre James maga mögött húzva a két nagy, roxforti ládát.

Egyedül maradtam Manccsal a kupéban és ezt zavart mosollyal és fülpirulással realizálva fordultam vissza felé. És összerezzenve akartam hátrébb húzódni. Mancs ugyanis az alatt a pillanat leforgása közben, míg én az elvonuló Remust figyeltem... Konkrétan átváltozott. Szemei hatalmasra nyíltak apró résükből, arca felélénkült, ajkaira pedig... Nagyon-nagyon-nagyon széles vigyor került.

-Bonjouuuur... - húzta el az "u" betűt ajkaiba harapva a lehetetlenségig szélesedő vigyorral. Én pedig megborzongtam. Hangja ugyanis rekedt maradt és mély. Már nem volt vontatott és habozó a fáradtságtól... Sőt. Ahogyan kaján pillantással letette lábait a földre és előre hajolva közelebb húzódott hozzám. Szemei csillogtak. És komisszá váló féloldalas vigyorral nyúlt az állam alá. - Mademoiselle.

-Sirius. - nevettem el magamat döbbenten, de Mancs nem is zavartatta magát. Helyette csábos tekintettel valami francia mondatot dörmögött orra alatt, miközben szórakozottan végigsimított arcomon. - Indulnunk kell Te... Nem érünk rá...

-De. Mi mindig ráérünk. - vigyorogta el magát és nem volt időm azon csodálkozni, hogy miképpen tudja mégszélesebbre húzni eleve is rémisztően hatalmas vigyorát, mert... Szokatlan fürgeséggel -egy ébredőtől-hirtelen ekapta derekamat és fel sem fogtam, tulajdonképpen mi is történt, mert a következő pillanatban Mancs vad vigyorral, derekam alatt karolva ráfordított a megüresedett ülések puha anyagára és éppenhogycsak nem voltam tökéletesen vízszintseben, mert Mancs finoman ívelte fel felsőtestemet derekamnál fogva. Könnyedén, másik kezét arcomra simította és ajkai enyémeken landoltak. Nem is kaptam levegőt. Még a szívem is elfelejtett dobogni. Vehemens, éhes és vad csókjától kiment minden erő lábaimból, és még volt ahhoz lélekjelenlétem, hogy átfonjam karjaimat nyaka körül, kezeimmel beletúrva éjfekete, hullámos tincseibe... Aztán egyszerűen már alig bírtam épp ésszel gondolkozni.

Mancs csókja váratlanul és felkészületlenül ért. De rá sose lehetett rendesen felkészülni. Főleg a csókjaira. Még az apró szájcsók is olyan elsöprő erőkkel tudott uralni... Hát még az ilyenfajta.

Döbbenten, felforrósodó bőrrel csókoltam vissza és tovább gabalyítva tincseit, míg Sirius ujjai a hátamra kúszva gyűrték meg finoman sárga virágos ruhám finom anyagát. Csókja imádó volt. Heves. Ahogyan forró ajkai enyémeken mozogtak sebesen és éhesen... Sejtettem, hogy egy pillanatra se fogjuk elhagyni az Expresszt, ha rajtunk múlik...

-Tejóég. TEJÓÉG! BLACK! MIAFRANC! MIÉRTITT?! 

Sirius dühösen szakadt el tőlem és ideges morgással kapta fel a fejét, míg továbbra is szorosan tartott karjai között. Arcom elvörösödött és menedékként, hatalmas kezei közt bújva mellkasába fúrtam a fejemet, míg Marlene eltompult és hitetlen, ördögi hahotáját hallgattam szorosan lehunyva szemeimet. - Ti! Jézusom. Hát ez kurva aranyos.

-McKinnon! Húzz innen, az ég áldjon... - kezdte mérgesen Mancs, és hófehér hercegi vonásain halványrózsaszín pír pirult.

-Dehogy húzok. Életemben először látok végre... Egy... Kis akciót. Grr.

-Marlene. - nyögtem Mancs mellkasába lábujjig vörösödve, míg Marley tovább nevetett.

-Már kezdem kapizsgálni... A kémiát... Tudjátok...

-Fogd be és húzz ki innen! - csattant fel türelmét vesztve Sirius, de Marlene csak tovább röhögött.

-Ezt mond az összes embernek a folyosón, aki az elmúlt két percben bebámult a kupétokba és kerek szemekkel, izgatott és elégedett vigyorral távozott. Csak azt sajnálom, hogy Mary nem látta. Francba. Mary! Hé!... Várj meg!

Arcom még akkor is a világ legvörösebb árnyalatában virított, mikor Sirius előttem leugorva a szerelvényről a kezét nyújtva felém lesegített a peronra.

-Köszönöm. - súgtam lámpalázasan, Sirius viszont csak csillogó pillantással bámult rám és ujjai lassan simultak ki kezeimből. Rögtön hiányérzetem támadt.

-Kéred a kabátomat? - ajánlotta fel rögtön és mielőtt válaszolhattam volna, már a vállamra is terítette hatalmas bőrdzsekijét. Mégsötétebb arcszínnel és méghevesebb szívdobogással pislogtam rá. Szórakozottan igazgatta rajtam a nekem majdnem térdig érő kabátot. És végül elengedte a vállaimat.

-Ezt is köszönöm. - nevettem el magamat zavaromban és egy kósza göndör tincset a fülem mögé tűrtem. Sirius csak elégedett vigyorral bámult le rám. - Miért... Mancs... Miért nézel így rám?

-Többet kéne hordanod a cuccaimat. Komolyan. Egyszerűen... Túlságosan cuki vagy. - harapott ajkaiba és kedvesen lenyúlt és megcsipkedte a mosolytól kikerekedő, szeplős, pirosló orcáimat. Egy pillanatig szakadatlan mosollyal meredtünk egymásra, Mancs félredöntött fejjel csillogó szemekkel le rám én pedig hatalmasra tágult aranybarnákkal, piruló arccal fel... Rá.

Egy pillanatra elmosódtak körülöttünk az emberek. Eltompultak a zajok, a kiáltások, vidám és hangos beszédfoszlányok... A bagolyhuhogás... Cica nyávogás... Lábak dobogása, kulik csörömpölése... Elmosódtak a süvegek, a körülöttünk pedig egymásra találó családok színfoltokká halványultak.

Mancs hullámos, éjfekete tincseit meglebbentette az essőillatú szellő arca körül, szemébe fújta őket, de ő csak zsebretett kezekkel mosolygott le rám. Én pedig piruló arccal somolyogtam vissza fel rá. Olyan... Olyan jól nézett ki. Bakancsában, laza omlású farmerjében, aminek alja szokás szerint a fekete bőrlábbeli szárában tűnt el. Ma egy kopott mintás AC/DC felsőt viselt és hozzáképzelve a rámburkolt bőrdzsekijét. Nagyot nyelve, ajkaimba harapva éreztem, hogy arcom mégjobban felmelegedett, míg gyomrom apróra zsugorodott helyén.

Merlinre... Hogy miért kell még a legegyszerűbb ruháiban is ilyen pompásan kinéznie...

-Menjünk vissza. - Mancs hangja halkan és rekedtesen csendült, kicsit mormogósan és felpillantva arcára mégjobban elvörösödtem. Ugyanilyen tekintettel bámulhattam rá. Mancs ugyanis elnyílt ajkakkal, hatalmasra tágult pupilláitól feketének ható szemekkel meredt rám, ádámcsutkája pedig nehézkesen liftezett, ahogyan nagyot nyelt, miközben tett felém egy lépést. - Beth... Én... Kérlek...

-Igen. - súgtam elakadó lélegzettel és hevesen bólogattam, miközben én is léptem felé egy lépést.

-Merlinre... - nevette el magát halkan Mancs és bezárta köztünk húzódó, ottmaradt centimétereket. - Igen... Beth... Igen.

-Tapmancs! Hé! Tapmancs!

-Francba... - Mancs mondott valami csúnyábbat is, miközben tisztességesen hátrébb lépett tőlem egy fél lépést és összeszükülő szemekkel meredt a mellettünk megtorpanó Jamesre, aki átfurakodta magát két lila talláros asszony között, arcán széles vigyorral állt meg mellettünk. - Mit akarsz Ágas?

-Megzavarni a... Már megint csináljátok? Nemár. Ezt komolyan nem hiszem el, hogy egy percet se... - röhögte döbbenten Jamie köztünk kapkodva pillantását, de Mancs bosszúsan rámordult.

-Csak nyögd ki.

-Jó-jó-jó. - emelte fel megadóan kezeit, majd fejével a nagy, nyüzsgő tömeg felé bökött. - Anyáék itt vannak. És gondolta-... - nem tudta végigmondani. Mancs arcán a bosszús kifejezés egy pillanat alatt széles vigyorrá olvadt, szemei ragyogása csillogássá fakult. De boldog csillogássá és izgatottan lepislogott rám.

-Tényleg kijöttek elénk? - kérdezte felnevetve. Hangja csilingelt én pedig összepillantottam Jamesszel, ugyanolyan mosollyal és mindketten tudtuk, hogy egyre gondolunk. Merlinre. Mancs a világ leg... Leghatalmasabb szívű embere. Úgy éreztem, hogy Mancs igazán megérdemel mindent. Mindenből a legeslegjobbat. És Jamesznél nem volt jobb barát számára... Euphemiánál és Fleamontnál nem találhatott volna számára jobb szülőket. Köztünk pedig családot talált. Olyat, amilyenre igazán vágyhatott.

Mancs meg se várta, hogy James válaszoljon egyszerűen a hátára kapott és míg én döbbenten felnevetve belecsimpaszkodtam széles vállaiba és lábamat átfűztem derekán, ő vidáman kacagva nekirohant a tömegnek. Útjából sopánkodva, mérgelődve tértek ki a boszorkányok és varázslók. De a hozzájuk tartozó Roxfortos diákok, csak nevettek. Ők már ismerték Mancsot. James pedig szintén hangosan nevetve rohant utánunk.

-Másik irány Tapmancs! Másik... - hahotázta, Sirius pedig kurjantva éles kanyart írt le, kishijján felborítva egy bácsit. - Jézusom! Tapmancs!

-Bocsánat! - kiáltotta vissza Mancs a válla fölött nevetve és közben újra elgázolt majdnem egy kislányt. Az utolsó pillanatban fékezett le. A kislány nagy szemekkel meredt fel rá, majd Sirius széles vigyorán ő is bizonytalanul elmosolyodott. Mancs pedig vicces grimaszba csavarta arcát.

-Tapmancs... - kezdte James nevetve.

-Igen. Nem állunk le. Szervusz kölyök! - Mancs még futtában kinyújtotta a nyelvét a pici felé és míg a kislány nevetett ő tovább rohant velem a hátán. Minket kisért csilingelő ugatós kacaja, amitől többen utánunk fordultak. Sokan mogorván, sokan bosszúsan, de voltak akik elmosolyodtak és akadt kevés ember, aki még nevetett is halkan, magában rajta. Én pedig szárnyaló szívvel lapultam hozzá hátához és annyira, de annyira, de annyira örültem, hogy mer önmaga lenni. Hogy mer hű maradni "Tapmancshoz". A hangos, vidám, önfeledt Tapmancshoz.

-Tapmancs! Az ég szerelmére! Állj meg! Hé! - James hangosan röhögve kiabált utánunk, egyre távolodtunk megtorpant alakjától és még elkaptam Euphemia szép lakkos loknikba csavart tincses képét, Fleamont kérdő nevetését, Apát, aki már a mellette ácsorgó mosolygós arcú Remust karolta magához és még Anya szőke kobakja is kivillant kis csapatuk mellett... Nevetni kezdtem arcomat Mancs puha nyakába fúrva. Az én bolond Mancsom...Bőre meleg volt és puha. Émelyítő menta és fűszerillatú és kacagva hallgattam Sirius ugatós nevetését. Már ő is észrevette, hogy a lendület túlvitt bennünket a ránk váró szülőktől, de úgy tűnt egy pillanat alatt gondolt és tovább rohant velem. Én meg nevettem vele.

-Tapmancs! Héé! - James hangja egyre távolodott és vele a süvegek és fejek tengeréből kibukkanó kócos tincsei is és Mancs vigyorogva pillantott hátra a válla felett és míg én is hátrafordítottam fejemet... Elég is volt, az a pillanat, hogy a következő pillanatban beleütközzünk az elénk lépő figyelmetlen diákba.

Mancs kikerekedő szemekkel kapta fel a fejét, de már nem tudta időben fékezni suhanását, szóval teljes sebességgel csapódtunk bele Regulus kulijába. Sirius fájdalmasan felkiáltott, én pedig rémült sikkantást tudtam csak kipréselni magamból. Ahogyan Mancs teste belecsapódott a kemény anyagú faládába felhorzsolva bőrét és hátra zuhant, velem a hátán, a kuli az ütközéstől előresiklott és egy újabb fájdalmas és meglepett kiáltás kíséretében Regulus is elesett. A ládája hangosan csattanva zuhant le a kocsiról, szép baglya ketrece pedig fémes koppanással a madár éktelen és fájdalmas vijjogásától kísérve. A kuli elgurult és a hangzavar elég is volt arra, hogy a körülöttünk ácsorgók rémülten a fejüket kapkodva hátrébb húzódjanak üresedő körükben hagyva Mancsot, engem, Regulust, a felborult kocsit, a kizuhant ládát és a rekedten visító baglyot a felfordult kalickában.

Én megúsztam. Mancs még a leghirtelenebb bajban is, ösztönös mozdulatokkal előbb figyelt az én épségemre, mint a sajátjára, így az utolsó pillanatban megpördült tengelye körül, szóval konkrétan arccal előre zuhant bele a peron betonjába, minthogy hagyta volna, hogy én tompítsam zuhanásunkat, vagy hogy rámesve esetleg összezúzzon. Gyorsan eszméltem rá a történtekre és legurulva Mancsról rémülten bámultam rá és a nem messze tőlünk földön ülő Regulusra is, aki sápadt arccal szorította mellkasához kezét.

-M-mancs? - kezdtem végül hebegve hozzáfordulva. Még mindig mozdulatlanul feküdt mellettem. - Mancs? - rémülten, megremegő hanggal kúsztam közelebb hozzá. De nem mozdult. Aztán egyszercsak megremegett a válla. De mielőtt azt hihettem volna sír... Nevetni kezdett és a hátára gördült. - Mancs!

Sirius nevetve söpörte ki arcából tincseit és ügyet sem vetve az orrából ömlő vérre hangosan tovább nevetett és felült.

-Hoppá. - végül abbahagyta a kacagást és kézfejével letörölve a vért az álláról rámeredt a karját markoló Regulusra. És mosolya lefagyott arcáról. - Basszameg.

Kinyitottam a szájamat, de mielőtt bármit mondhattam volna elszorult torokkal tapadt rá pillantásom a pár lépéssel arrébb koppanó cipőre. Magassarkú, sötétzöld darab volt és már akkor tudtam kié lehet, mikor még fel sem pillantottam a minket szemlélők arcának magasságába. De végül felpillantottam és ezer közül is felismertem volna a dermedt csontváz szerű, szigorú arcvonásokat. Mancs tőle örökölte kiugró arccsontját. De az övé puha és éles vonású volt és karizmatikus. Mrs. Blacké pedig inkább volt vékony és éles mint egy penge, hegyesen állt ki vékony bőrű arcából félelmetes árnyékot vetve hófehér bőrére. Szemei jeges gyűlölettel voltak telve és undorral lépett előre, de mielőtt igazán kiléphetett volna helyéről valaki megelőzte.

-Istenem... Sirius! Te... Kis... - Euphemia nevetve lebbent ki egy mogorva és kérdő tekintetű varázsló mögül és rosszalló vigyorra meredt ránk. És miközben előkapta táskájából zsebkendőjét és Mancs kezébe nyomta hozzámfordult. És végigpillantott rajtam. Egyedül csak térdem volt felhorzsolódva. - Merlinre... Olyan kis szertelenek vagytok. Nem is néztek az orrotok elé... - csóválta rosszalló mosollyal fejét, de szeme megakadt a földön ülő Regen. - Jajj... Jól vagy Kedvesem?

Sirius, aki vérző orrához szorította a finom anyagú szövetzsebkendőt, most felpillantott a pár lépésre földön ülő öccsére, aki szintén felkapta a fejét és palástolatlan döbbenettel meredt fel az aggodalmas Euphemiára.

-Fáj? A kezed? Várj. Mutasd... Seperc alatt rendbehozom... - Euphemia pedig pálcájáért nyúlt és kikerülve a földre zuhant ládát Regulus felé lépett, akinek szeme megrebbent tőle. De tétován elengedte a csuklóját és végül felé nyújtotta kezét. Össze volt zavarodva. Szemei ki voltak kerekedve, arca sápadt volt a rémülettől és a döbbenettől. És úgy tűnt igazán nem tudja, hogyan kezelhetné Euphemia közvetlen aranyszívű viselkedését. Pont olyan volt mint Mancs másodévünkben, mikor először találkozott Jamie anyukájával a téliszünetben. Pont hasonló rémült arckifejezéssel, kerek szemekkel, félénk mozdulatokkal és megrebbenő szempillákkal. Regulus most Mancsra pillantott. Várva, hogy az annyira utált bátyja mit gondol, Sirius pedig a vörösödő zsebkendő fölött némán biccentett felé. Volt ebben valami Mancs féle-"Nyugodj meg Öcsi, ő velünk van te hülye". Euphemia pedig közben legugolt hozzá.

-Mutasd... - súgta neki kedvesen Regulus pedig bátortalanul elengedte mellkasához húzott csuklóját.

-Bolond vagy fiam. - nevetés csendült és a következő pillanatban Fleamont lépett hozzánk. Ahogyan feltolta orrán kerek lencséjű szemüvegét rosszalló vigyorral bámult le ránk és most pontosan úgy nézett ki mint Jamie szokott. Csak Mr. Potter tincsei szépen meg voltak fésülve és a híres lakkjától kenve rendezetten simultak le. Különben neki is olyan kusza fürtjei lettek volna mint Jamienek. Fleamont kinyújtotta Mancs felé a kezét és egy könnyed mozdulattal felhúzta őt a földről, majd mosolyogva elém állt és engem is felsegített. Aztán széles mosollyal köztünk kapkodva pillantását megcsóválta fejét. - Igazán...

-Ne nyúlj a fiamhoz Potter! - Mancs arcáról egy pillanat alatt fagyott le a vigyor és míg Fleamont nyelvébe harapott, befejezetlen mondatot hagyva lebegve a levegőben én elsápadtan fordultam Regulus felé. Euphemia meglepetten kapta fel a rémült Regről pillantását a ráförmedő Walpurgára, aki felemelt állal, izzó szemekkel lenézően meredt le rá. Euphemia összeráncolta a homlokát, de végül felállt és felegyenesedve visszalépett hozzánk. - Állj fel Regulus! - förmedt most rá Regre, aki lesütött szemekkel rögtön feltápászkodott. - Black vagy. Miért fetrengsz a földön, mint egy mocskos disznó? Tönkre mennek a ruháid.

Ajkaimba harapva, összeszoruló torokkal figyeltem, ahogyan Regulus bocsánatot suttogva hajtotta le a fejét az első pillanat után meghajolva Walpurga tekintete alatt. Hozzá akartam lépni. Azt súgva, hogy nincs egyedül. És hogy... És hogy én itt vagyok neki, de Fleamont finoman a vállamra tette a kezét, mintha csak érezné mit szeretnék. Ránéztem. Feszülten bámulta Walpurgát.

-Dehát... A fiú meg van sérülve. - rázta meg fejét finoman Euphemia és rámosolygott a lehajtott fejű Regre. - Segítek neki. Egy perc sem kell és...

-Kutya baja. Jól van. Most pedig indulunk Regulus. Nem érünk rá... - Walpurga intett pálcájával. A kulira visszarepült a nagy és nehéz láda és a szép bagoly is abbahagyta a süvítést, ahogyan ketrece elegánsan landolt és még pár méltatlan huhogás kíséretében visszahelyezkedett alvó pozíciójába. Walpurga utolsó lenéző pillantást vetett Euphemiára, majd végigpillantott rajtam. Vérző térdemen, sáros aljú szoknyámon, a hatalmas bőrdzsekin, puffadt fürtjeimen. Arca undorodó grimaszba torzult és aztán egy pillantást sem vetve Fleamontra újra visszanézett Euphemiára. - Nem érünk rá... Ilyen söpredékekre.

-Hé! Vigyázz a szádra! - Fleamont keze ráfogott Mancs vállára is, de már késő volt. Figyelmeztetése elvétette azt a másodpercet és Mancs ajkai közül kipréselődtek a dühödt szavak. Orra vérzett, de már nem szorította oda a zsebkendőt. Kezei ökölbe szorultak és a szép vasalt, hófehér vászonzsebkendő már csak egy piros-foltos gyűrött szalvétának tűnt ujjai között. Arca sötét volt, szemei izottak a dühtől, míg ajka dühösen megremegett.

Walpurga keze megállt a levegőben, majd megfordult és szívem rémülten kezdett helyén dobolni, ahogyan szemeim arcára szegeződtek. Nem tudtam elkapni róla pillantásomat. Borzasztó volt. Borzasztó volt az a pillantás... Az az arckifejezés, amivel... Amivel szemei megtalálták Mancs hevesen, dühtől villogó tekintetét... Merlinre...

Regulus felemelte fejét és tekintetét a cipője irányából és elborzadva meredt fel Siriusra. Euphemia ajkaiba harapott, míg Fleamont szorítása erősödött a vállamon és látva, Mancsén is.

-Semmi baj. - szólalt meg halkan. Hangja nyugodtan csengett és békés mosolyt erőltetett arcára. - Semmi baj Sirius. Bocsánat. Nekünk is dolgunk van. Sietünk... És nem akarunk balhét. - az utolsó négy szót már halkan szűrte ki fogai között Mancsnak címezve. - Sirius. Kit érdekel. - súgta még felé, gyenge kíséreleteket téve a távozásra, de Walpurga rá se hederített.

-Mit... Mit képzelsz magadról? - sziszegte Walpurga. Hangja halk volt és olyan izzó. Szinte láttam a fogairól csöpögő mérget... A szemei mögött felnyíló méregfogakat... Tekintete Mancsra tapadt, miközben fekete magassarkúja koppant a peron kövezetén, ahogyan egy lépést tett felé. Miközben Reglus felé se pillantva, arra biccentett, ahol állt. - Szándékosan gúnyt űzöl belőle?

-Nem direkt volt. - válaszolta morogva Mancs és állkapcsa vonala megfeszült, ahogyan állta az aranyvérű nagyasszony pillantását. És nem csupán állta. De Walpurga undorodó grimasszal a szavába vágott és tett felé még egy fenyegető lépést.

-Fogd be a szádat ostoba gyerek. Mit képzelsz? Van jogod... Visszabeszélni... Nekem? - sziszegte, Mancs pedig rögtön dühösen a szavába vágott.

-De... - kezdte volna, de Fleamont ujjai megfeszültek vállán, mire a férfire kapta flehevült, dühtől és méregtől égő szemét. Fleamont némán nemet intett fejével, mire Sirius ajkaiba harapott, majd halkan felmordult. - Jó. Mindegy.

Az odavetett szavaktól Walpurga szemeiben valami mélyről jövő fellángolt és dühtől megremegő hangon felemelte állát és kivillantva hófehér fogait, arca vicsorba torzult, miközben újabb lépéssel közelebb került Mancshoz.

-Na idefigyelj te mocskos, véráruló, korcs... - kezdte Walpurga. Szeme már valósággal villámlott, míg Mancs rákapta tekintetét Fleamontról. Úgy tűnt mintha az elmúlt évek felhalmozódó, elfojtott haragja hirtelen elkezdene összeállni a boszorkányban, olyan utálattal és gyűlölettel meredt rá Mancsra, hogy könnyek gyűltek a szememben, míg Regulusra pislantottam. Hogy tud valaki így utálni? Hogy tud valaki így gyűlölni? A saját gyerekét? A...

Regulus üveges szemekkel csuklóját szorítva meredt maga elé a földre. Vele ellentétben Mancs szemei először rebbentek meg Walpurga elnyomó savként maró pillantása súlya alatt. És ettől a rebbenéstől éles pengét éreztem a szívemben.

Látni, ahogyan maga Sirius Black... A legvidámabb, legerősebb, leghevesebb varázslója a világnak... Ahogyan neki arcára fagy a vigyora és még az elsöprő dühe pajzsa felett is... Valaki tudja úgy sebezni, mint a saját anyja. A vérszerinti. Nem a szívszerinti. Mert míg én megremegő ajkakkal, legördülő könnycseppekkel akartam elé lépni, hogy a nemlétező bátorságom ellenére is Walpurga elé álljak... Euphemia megelőzött.

-Ne merjen így beszélni Siriusról, maga elfajzott hárpia! - csattant fel hangja éles volt és dühtől erősödő. Arca vörös volt, szemei felvillantak és ökölbe szoruló kezekkel meredt Walpurga jeges valójára. Felháborodása mélyről jött. És benne volt az egész lényében. Szeme gyűlölettől izzot és kimondatlan szívfájdalomtól. Walpurga szemei először elkerekedtek, majd jeges pillantással ránézett. Míg Mancs ajkaiba harapva bámult rá az asszonyra. Euphemia azonban csak büszkén és indulatosan kihúzta magát és Walpurga felé lépett. Ebben a pillanatban pontosan úgy nézett ki mint egy oroszlán. Egy hatalmas, védelmező, dühős, oroszlánkirálynő.

-Mit merészelsz... Mit... - kezdte felháborodottságtól remegő hangon Walpurga. Hangja majdnem néma volt és szűrte ajkai között a szavakat, miközben elfordult Mancstól, hogy Euphemia szemeibe mélyessze a sajátjait. - Az égvilágon semmi közöd a fiamhoz Potter.

-Valóban? Úgyhiszed? - súgta Euphemia hangja remegett az elfojtott dühtől és ahogyan vészjóslóan égő szemekkel felemelte állát még könnyeim is elfelejtettek folyni. És döbbent csodálattal meredtem rá. Hű. Olyan szeretnék lenni mint őt. - Sirius már rég nem a te fiad Walpurga.

Walpurga szeme megvillant és felháborodottságát és döbbenetét mesterien palástolva dühtől sápadt arcán, jegesen, megremegő hanggal fordult Jamie édesanyjához. - M-mit merészelsz?!

-Sirius immáron két éve az én gyámságom alatt van Walpurga, szóval... - Euphemia itt szünetet tartott és végigmérte Walpurgát. Olyan kimért tekintettel... Olyan... Olyan utálattal és zordsággal. Megborzongtam. - Húzz el a fenébe és hagyd békén a fiamat. Most.

Egy pillanatra némaság telepedett közénk. Euphemia komoran nézett farkasszemet Walpurgával, akinek orrjukai kitágultak, ajkai vicsorba torzultak, majd teste megrándult és miközben hátralépett hangja sosem hallott ordításba csorbult bele és miközben rekedt és dühtől ziháló hangja feltépte a csendet elvesztve minden aranyvérű hidegvérét, kapkodva sötétzöld, selyem tallárja zsebébe kapta hosszú, karmos kezét.

-Mocskos... Ki-kis... - zihálta aztán felrántotta zsebéből kezét. Pálcája szorult ujjai között és azt rászegezte az összeszűkülő szemekkel rámeredő Euphemiára. - Mit merészelsz mondani Potter?!

De mielőtt bármiféle ártást is üvölthetett volna rút rekedt hangján, Mancs villogó szemekkel, a saját pálcájával a kezében maga mögé rántotta a dühtől remegő Euphemiát.

-Hagyd békén őt! - csattant fel, mielőtt még Walpurga pálcája megvillanhatott volna és felemelte pálcáját.

-Bele mersz szólni Sirius?! - kiáltott rá égtelen haraggal Walpurga és közben próbálta megcélozni Euphemiát Mancs védelmezően kitárt karjai alatt. - Fogd be a szádat és tűnj az utamból te szégyentelen idióta! Potterék... A nagy muglik védelmezői... Ótvaros véráruló mocskok...

Fleamont komoran tolt maga mögé, de nem is tudtam ellenkezni. Le voltam bénulva a döbbenettől, az elszörnyedtségtől és a félelemtől.

-Lépj hátra Sirius. Elintézem én. - parancsolt Euphemia a pálcáját kihúzva a derekára erősített bőr pálcatokból, de Mancs nem állt el előle. Dacosan vetette meg lábait. Szemei villámokat szórtak Walpurga felé és pálcáját erősen szorította a hófehér, nemes arc irányába.

-Nem. - súgta és dühösen felmordult, miközben tekintetét Walpurgáéba fúrta. - Fogd be te! És maradj távol a családomtól!

-Ők nem a te családod ostoba kölyök! - üvöltött fel Walpurga türelmét vesztve és toppantott lábával. - Én vagyok a családod! Én! Ki nevelt fel? Ki etetett? Ki öltöztetett? Mert nem ők. Nem ők! Ennyi hála szorult beléd? Az Anyád vagyok Sirius! Ezt nem tagadhatod le! Az Anyá-...

-Rám se néztél. - morogta Mancs és egy tapodtat sem mozdult Euphemia elől. Szemei villogtak, de ajkai megremegtek, miközben súlyos tekintettel halkan köpte szavait. - Te nekem nem vagy az anyám.

-Hazudsz. - süvöltött fel Walpurga és kezében megremegett a pálca. - Igenis én voltam az, aki beszélni tanított! Én voltam aki gondodat viselte mikor még kis szaros voltál! Én vagyok az anyád!

-Nem. Nem érdemled meg Siriust Walpurga. - Euphemia kinyitotta a száját és felháborodottan bámult rá Fleamontra, aki szigorúan lépett előre Mancs mellé. Nem tűnt dühösnek. Nem tűnt idegesnek. Nyugodtnak és határozottnak tűnt. És szemeit ráfüggesztve a dühösen tátogó Walpurgára halkan folytatta. - Sosem... Sosem mutattál érdeklődést felé. A gondolatai felé. Ignoráltad az érzéseit. Az érzelmeit. A dolgait. Igen... Lehetett volna rád szüksége... Lehetett volna. De te sosem törődtél vele.

-Mégis... Mégis mit érezhet egy ilyen undorító kis senki? - nevette el magát jegesen Walpurga. Fleamont arca tiszta sajnálatot tükrözött irányába. - Megfekszi a pici-pici lelkecskéjét... - kezdte gúnyosan gügyögve, mire ajkaimba harapva Mancsra kaptam a tekintetemet. Elborzadt és undorodó tekintettel bámulta Walpurgát.

-Fejezze be. Most! - Fleamont felkapta a fejét, Euphemia szemei kaján diadaltól villantak fel, Mancs elkapta szemeit Walpurgáról és még Regulus szemei is felemelkedtek a földről, ahogyan Anya kisöpörve szeméből sötétszőke tincseit Apával a nyomában megállt Mancs másik oldalán. Szemei neki is sötétek voltak a dühtől és pálcája kezében volt. Apa pedig komor képpel bámult Walpurgát, nyomukban James lépett. Nyoma se volt kedves, barátságos vigyorának. Gyűlöletteljes képpel bámulta Walpurgát. Remus pedig jeges pillantással érkezett mögötte és ahogyan ez a mindig szelíd, mosolygós, magas ember kihúzta magát... Dühtől jeges szemeit Walpulgára emelte... Izmai ugrásra készen feszültek, mint prédára leső farkas...

-Hozzám mersz szólni, Sárvér? - fröccsent fel Walpurga, de nem tudta folytatni, mert hangja elakadt, ahogyan Euphemia a szavába vágott.

-Elég volt! Takarodj el Walpurga. Messze tőlünk. Messze a fiamtól. - förmedt rá mérgesen. Mancs döbbenten figyelte a mellette felsorakozó családunkat.

Walpurga egy ideig meredten bámulta Euphemia vonásait, majd hirtelen lapokat váltott és gúnyos mosollyal leeresztette pálcáját és lesajnálóan bámult végig mindünkön.

-Téged... Titeket... Komolyan érdekel, hogy milyen gondolatai vannak ennek a torszülöttnek? Ennek a... Ennek a hálátlan, beteg... - Anya elkerekedett szemekkel harapott ajkába a szavak hallatán. Undorodva bámulta Walpurga lesajnáló arcát. Euphemia kezében megremegett a pálca és úgy tűnt a dühtől, nem tudja melyik ártást küldje elsőként a banyára. Fleamont lélegzete elakadt. James pedig ugrott volna, ha Remus ki nem tárja előtte karját. Sebhelyes arca vibrált a döbbenettől és növekvő méregtől.

Egyre csak Mancsra bámultam és látásomat elhomályosították könnyeim. Sirius lehunyta a szemét. Lehunyta a szemét és ahogyan kezei lehanyatlottak... Lehanyatlottak és pálcája koppant a földön... Orrából tovább folyt a vér, ajkaiba méllyesztette fogait. Utáltam. Utáltam Walpurgát. Utáltam. Gyűlöltem. Ki szerettem volna szabadulni a láthatatlan jeges karmok szorításából. Meg akartam mozdulni. Figyelve, ahogyan Mancs megsemmisül a leplezetlenül mély gyűlöletből fakadó szavaktól... Tenni akartam. Bármit. Csak nem némán, dermedten állni egy helyben. Utáltam, hogy nem tudtam elég erős lenni, hogy felpofozzam Walpurgát... Vagyis...

Lábaim hirtelen életre keltek és míg a percnyi döbbenetben mindenki mozdulatlanná dermedve figyelte a gúnyosan mosolygó Walpurgát ajkaimba harapva, lecsorgó könnyekkel megindultam felé.

Gyerünk Beth. Most. Vagy soha. Most... Vagy...

CSATT.

Egy pillanat alatt történt. Fel sem fogtam tulajdonképpen. Apró tenyerem nyoma piruló foltként ragyogott a hófehér bőrön. Kikerekedett szemekkel kaptam a szájam elé a kezemet, bocsánatot akartam kiáltani, de azzal egyidőben, hogy Walpurga vigyora arcára fagyott, szemei felvillantak dühtől, utálattól... Én... Én nem akartam... Hogy fájjon? De. De. Akartam. Szerettem volna... Hogy végre... Végre kiálhassak Mancsért... Ahogyan ő tette értem... Ahogyan ő olyan... Olyan sokszor kiállt értem, és míg egy kéz hátrarántott, Walpurga pálcájából vörös fény robbant felém, de visszapattant egy elém vont láthatatlan pajzstól lecsorduló könnyekkel, felé meredve...

Oké. Ez nem én voltam. Jesszusom. Elizabeth Lupin sosem pofozná fel Walpurga Blacket. Sosem. Nem?

-Mi a franc Maszat? - kiáltotta rám James döbbenten nevetve. Walpurga már messze suhant. Mögötte siklott a kocsi és a sérült csuklójánál rángatva a döbbenten vigyorgó Regulust, tűnt el a varázsfal mögött.

-Kisasszony... - kezdte döbbenten Anya, de arcán széles mosoly virított. Arcom vörösbe fordult, ahogyan rájöttem, mind engem bámulnak. Euphemia nevetett, Fleamont a fejét rázva kacagott, James nekidőlt a büszkén vigyorgó Remusnak, Apa pedig füligérő szájjal, kerek szemekkel meredt le rám. De ez nem rólam szólt. Ez nem szabadott, hogy rólam szóljon.

-Mancs... - fordultam rögtön felé, piruló arccal, ajkaimba harapva. Attól féltem, ha ránézek szembesülök letört szívét tükröző üveges szemeivel... Vagy szomorú vonásaival... Vagy már ott sem lesz... Vagy már egyáltalán... - B-bocsánat... - kezdtem rögtön, de mielőtt lesütött szemeimet felemelhettem volna, rémülten akartam összerezzenni. Mancs bakancsai, ugyanis gumicsizmám orrának ütköztek és ahogyan felemeltem a fejemet, egy pillanatot sem kaptam, hogy felkészüljek... Sirius ajkai hevesen landoltak az enyémeken és míg kezei a bőrdzsekije alatt rászorultak derekamra... Olyan erősen ragadva magához, hogy még a szívem is megfeledkezett a kopácsolásáról... Ajkai pedig olyan szenvedélyesen tapadtak az enyémekre és...

Ómerlinómerlinómerlinómerlin.

-Ó. Te. Jó. Ég. - súgta elakadó lélegzettel Euphemia, Anya pedig vidám nyüszítéshez hasonló hangot hallatva halkan felkacagott. Éreztem, hogy arcom tovább pirosodik, szóval mégközelebb bújtam Mancshoz és azt reméltem, most tényleg örökké tart a csókunk... Nem akartam ránézni Anyára, akinek örömittas kacaja visszhangzott a fülemben, míg ő maga Euphemia nyakába ugorva halkan azt énekelgette, hogy "Tudtam, tudtam, tudtam".

Míg James felnyögött, hogy "jajj ne csináljátok már megint", Remus tehetetlenül felnevetett, realizáltam, hogy napunk még hosszú. És lesz még mit mesélni a felnőtteknek. Ó. Bőven.

Ugye Mancs?!

Úgy tűnik, most kicsit mindenki elfoglalt. Én is, ti is. És éppen ezért szeretném megköszönni azoknak, akik még mindig itt vannak. Mostanában kevesebb rész jön, és úgy tűnik kezdünk megfogyatkozni. 

Azt hiszem ez szomorú. 

Úgyhogy sajnálom. Ez az én hibám. Nem tudok válaszolni a kommentekre és nem tudom beérni magamat az elmaradásaimmal. 

Az elmúlt hetek egyre nehezebbek, de jövőhéten már a tavaszi szünet kezdődik. 

Kicsit bánom, hogy Beth konkrétan megütötte Walpurgát. Nagyon nem tetszik ez a kifejlett. Nem karakterhű, ezért is bocsánat. Lehet, majd átírom valamikor. -Arról nem is beszélve, hogy mostmár aztán tényleg itthagyták a Roxfortot és a helyzet... Ennél jobb egy ideig nem lesz... A varázsló háborúba ugyanis ilyen fiatalként belefolyni... Nem éri meg, az biztos. 

De Mancs és Beth túlél mindent, nem? 

Nem is húzom tovább a szót. Csak meg szeretném köszönni nektek, hogy még mindig itt van, az aki van. Nélkületek nem ér semmit mindez. <3