Sötét volt. Én pedig rémülten ültem fel a kanapén. Még annyira emlékeztem, hogy a bűbájtan ötödéves anyagát futottam újra és újra át a megüresedett klubhelyiségben aztán... Te jó ég. Elaludtam tanulás közben. Megdörzsöltem a szememet és pánikolva pislogtam körbe. Még mindig a klubhelyiségben voltam. Odakint még sötét volt és egyedül csak a kandallóban parázslott az a maradék, maréknyi fahasáb, amit a házimanók tehettek rá utoljára. De már az is régnek tűnt, hogy elbeszélgettem párral. És az akkor még vidáman lobogó tűz mostmár csak forró parázzsá aludta ki magát. Jesszus. Mennyi az idő? De aztán, ahogyan lassan tisztulni kezdett a kép, rájöttem miért nem hűltem ki eddig. Vastag, puha gyapjútakaró omlott rá lábaimra és ha nem ültem fel volna ilyen hirtelen, nyakig lettem volna bugyolálva vele... Puha volt és meleg. Túl álmosító.

Nem Beth. Neked tanulnod kell. - a szememet megdörzsölve, csakúgy bólintottam magamnak és a tankönyveim után kutatva újra végigvezettem pillantásomat a kiürült klubhelyiségen. Olyan... Üres volt. De ugyanakkor nyugodt is és kellemesen félhomályos. Tökéletes az alváshoz...

De nem. Nagyot nyelve, ajkaimba harapva ráztam meg a fejemet. Nekem tényleg tanulnom kellett. Mert még mindig nem volt elég. A vizsgák pedig vészesen közeledtek és kezeim minduntalan remegni kezdtek a gondolatra. Mert egyszerűen éreztem, hogy amit tudok... Az kevés. Hiába töltöttem már hetek óta minden délutánomat a könyvtárba süppedve és minden éjszakámat a kandalló előtt a könyveimbe merülve... Bár éreztem, hogy az ismétléssel és felelevenítéssel egyre jobban kapcsolódik rá az agyam a korábbi anyagokra, ugyanakkor... Minnél jobban beleástam magamat annál nyilvánvalóbbá vállt, hogy mennyit nem tudok még. És sokkal jobban számított a "nem tudom" rész, mint az "amit már tudok"... Szóval hiába mélyültek a karikák napról-napra szemeim alatt... Hiába éreztem a szemeim csúnya szúrását a kialvatlanság miatt és hiába éreztem, hogy agyam már csak össze-vissza kavarodva csapong a rengeteg anyagrész között... Nem hagyhattam abba az újfajta életmódomat. Most még nem.

Megpillantottam a tankönyveim magányos kupacát az egyik fotelben, egy karnyújtásnyira a kanapémtól, ahova bevackoltam magamat, szóval a kimerültségtől fájó fejjel kinyúltam a vaskos bűbájtan kötetért és ökleimmel újra erősen és kíméletlenül megdörzsölve szemeimet felhúztam a térdeimet és arra hajtva a könyvet nagyot nyelve próbáltam megtalálni hol tartottam elalvás előtt. Öhm... De... Várjunk... Én... Én nem úgy aludtam el, hogy be voltam takarózva és félretettem volna a könyveimet... Kit érdekel Lupin. Ott tartottunk, hogy Próteusz-bűbáj... Utánzást-... És... És... - rémülten rezzentem össze, ahogyan szemeim újra elkezdtek lecsukódni. Nem. Most tanulnom kell. Igen. Aludni ráérek később. A RAVASZ után. Szemeimbe könnyek gyűltek az álmosságtól, de igyekeztem minnél nagyobbra nyitni szemhéjjaimat és küzdve mázsás, leragadásra vágyó szemeim ellen tovább olvastam a fejezetet. Gyerünk Elizabeth. Most nincs pihenésre idő...

Már egészen sikerült belemerülnöm az olvasásba és a memorizálásba. Már valahogy a szemeim sem akartak olyan gyorsan lebillenni és már vissza tudtam magamnak súgni a Próteusz-bűbáj definícióját.

Várjunk... Nem ez volt az RBF vizsgáinkon? De. Ez benne volt. Milyen régen is volt az... Szinte... NEM. Most tanulj Beth. Erre nem érünk rá.

Sóhajtva dőltem hátra és miközben magamban ismételgettem, tekintetem véletlenül letévedt a kanapé tövébe hányt szőrmekupacra. Valaki itthagyta a télikabátját? Hülye Beth. Majdnem elnevettem magamat, ahogyan közelebb húzódva a "kabátkupachoz" igazából rájöttem, hogy mi is az. A télibundának nézett fekete szőrkupac ugyanis hol emelkedett, hol pedig süllyedt és mikor a kanapé széléhez kúszva mosolyogva sandította le az összekuporodott, mélyen alvó, hatalmas, még egy medvénél is nagyobbnak tűnő, fekete kutyára rosszalló mosollyal csóváltam meg fejemet. Ejnye Mancs... Hát tényleg ő volt az aki betakart és eltette a könyvemet. Mancs most mégjobban összegömbölyödött, de egyik tappancsa kilógott gömblyéből és édesen néha megmozdult a melsőlába. Mintha futni akarna, vagy ásni vele. Szemei, azok a hatalmas sötétszürke szemei most le voltak csukva, egyedül csak nedves orra mozgott szüntelenül és egyszer tétován kidugta rózsaszín nyelvét, hogy megnyalja szája szélét. Tanulnom kellett volna. És ezt tudtam, de mégis kinyújtottam kezemet és megcirógattam selymes homlokát. Tetszett. Szőre most hosszú volt, borzos és puha. És éjsötét gombócából kicsillant a nedves orra. Mosolyogva vakartam meg füle tövét, mire lustán megnyalta kezemet, és közben kényelmesen elfeküdt a szőnyegen hasát fordítva kezem felé. Halkan felnevettem és megvakartam puha bundával fedett oldalát, mire a következő pillanatban nagyot ásított. Éles fehér fogai kivillantak, nyelvét pedig kinyújtotta és végül kinyitotta hatalmas feketének tűnő szürke szemeit. Tekintete pont úgy csillant ki mint nedves orra és ahogyan felpislogott szemembe, felfedeztem kutyaszájában bujkáló mosolyt.

-Szia Mancs. Nem akartalak felkellteni, de jó neked ott a szőnyegen? - vakartam meg a füle tövét finoman, mire felvakkantott és a következő pillanatban felpattant. Akkora volt mint egy kisebb kanapé. Főleg mikor feltápászkodott fektéből. Tényleg méretei egy hatalmas medvéével vetekedtek. Felnevettem, ahogyan megnyújtózkodva melső mancsaival végül megrázta magát, hogy bundája újra felbozolódjon, majd farkát csóválva következő pillanatban felugrott mellém a kanapéra és félig elteperve, felém magasodva vidáman nyaldosni kezdte szeplős arcomat. - Sirius! - nevettem és közben magamhoz öleltem puha testét. Olyan volt mint egy hatalmas plüss állat. Mint Blöki. Csak nagyobban és élőben. - Jajj Mancs... Nekem tényleg tanulnom kell. - nevettem de mégse engedtem el és magamhoz ölelve kacagva simogattam puha szörméjét. Puhább volt minden dunyhánál. Arcomat fekete bundájába temettem. Puha kabátja menta és tiszta kutyaszőr illatát hordozta és... Olyan kényelmes volt megölelni. Mint egy hatalmas vattacukrott. Igen. A vatta a legjobb szó erre. Olyan volt mint egy hatalmas, kutya alakú, fekete vattapamacsfelhő. Konkrétan karjaim belesüppedtek hosszú és borzos tincseibe és úgy éreztem, ha egész egyszerűen ráterülnék el is tűnhetnék szőrében. Dússága a hajaméval vetekedett. - Olyan puha vagy Mancs. - nevettem és végül csókot nyomtam homlokára és újra felnevettem, ahogy lelkesen megnyalta államat. Mosolyogva bámultam a hatalmas szürke szemekbe és figyeltem, ahogyan a tekintetem előtt olvad el a hatalmas fekete szőrréteg, a fekete orr rózsaszínedett és a következő pillanatban az éles fogak eltompultak és ujjaim alatt a puha bunda bő, szürke póló sima anyagára változott. Mancs pedig lelkes nyalogatás helyett, mostmár lelkes csókot nyomott arcomra és elsöpört pár szőke tincset szememből. Tincseimet Lily délelőtt két fonott copfba fonta, így most nem kellett azzal szenvedni, hogy lelapogassam őket, Sirius pedig csillogó szemekkel, mosolyogva, törökülésbe helyezkedve nekidőlt a kanapé háttámlájának és kifújva pár fekete, felborzolódott, puha, éjekete tincset arcából elvigyorodva pislogott rám.

Én meg elpirultam. Olyan édesen nézett ki. Pont olyan édesen mint kutyaként. Elragadóan csillogó szemeivel, kipirult arcával, széles mosolyával, gödröcskéivel. Velem ellentétben Mancs pizsamában volt. Bő szürke pólóval hordta bokáig érő griffendéles vörös-aranykockás pizsamanadrágját, ami lazának és kényelmesnek tűnt... És mellesleg tökéletesen festett benne. Órája lekerült csuklójáról a bőrkarkötővel együtt és csak a tőlem kapott csomózott darab lifegett csuklóján.

Azok a pillanatok egyike volt az, mikor végre úgy éreztem nem szegeződtek ránk mustráló tekintetek, mert egymás közelében voltunk. Nem kellett egy nap a Roxmortsi hétvége után, hogy az iskolába elterjedjen a hír miszerint Sirius Black Elizabeth Lupinnal jár... Immáron egy éve. Mondhatom maga volt a szenzáció. És attól a pillanattól kezdve bárhova mentünk. Tekintetek tapadtak ránk. Figyelték minden egyes rezdülésünket. És ha Mancs véletlenül hozzáért a kezemhez, vagy csak szimplán rámpillantott, vagy még meg is zsólított... Hát... El sem bírtam hinni, milyen izgatottság lett úrrá a minket figyelő diáktársainkon. Mintha két lábon járó, földreszállt csodák lettünk volna, amit világszerte szenzációval, figyelemmel kellett kísérni. És mindenki árgus szemekkel ámulva ránk, türelmetlenül várta, hogy lásson valamit. Bármit köztünk. Mindenki azt akarta tudni, hogy a pletykák igazak-e... Hogy Sirius komolyan beszélt-e akkor azon az asztalon ácsorogva... Mindenkit érdekelt az igazság. Mindenkit érdekelt, hogy mégis mi folyik az orruk előtt, ami túl komplikált volt, ahhoz, hogy pusztán szemmel látni lehessen. De aki szívvel nézte. Már nem volt nehéz dolga.

Manccsal annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy csak magunknak tartsuk a pillanatinkat, hogy kezelni sem igazán tudtuk, a hirtelen jövő, kéretlen közönségünket. Ők azt várták, hogy Mancs minden szünetben ajkait az enyémnek nyomja... Hogy a derekamat szorítva ácsorogjon a folyosón. Hogy a kezemet markolja, mutatva, miszerint egymáshoz tartozunk... Vagyis szerintem valami ilyesmire vágyhattak. De nem tudtuk megadni nekik. Sirius-akinek volt tapasztalata hölgyekkel előttem-bejelentette, hogy én nem a dísz-hölgye vagyok, szóval ő nem fog csak a műsor kedvéért puszikat dobálni felém, én pedig nem éreztem késztetést, hogy Mancs oldalához lapuljak, vagy mindenhova árnyékként kövessem... Mármint. Nem kellett követnem, mert Mancs folyton mellettem volt és miután nem csak barátok, de amúgy is osztálytársak voltunk... Nem igazán volt időnk egymás nélkül leledzeni. És ezt egyikünk sem bánta. Sőt.

Nekem nem kellett, hogy Mancs mindenki előtt csókoljon halálra. Nekem elég volt, hogy Mancs úgy bámuljon rám, ajkait harapva, félrebillentett fejjel. És máris összezsugorodott gyomrom és mélyen elpirultam. Sirius pedig néha szórakozás gyanánt hátára dobott és így szállítgatott óráról órára, mintha pusztán a hátas állatom lenne. Bolondom. Meg persze előfordult, hogy elkapta a derekamat és csak úgy melléktevékenység gyanánt össze-vissza csikizett a folyosó közepén. Meg néha ő is a hátamra pattant és nevetve leugrott rólam, mielőtt összecsuklottam volna súllya alatt, amit apró termetem nem bírt volna el. Meg sokszor egész egyszerűen lekapta rólam a táskámat és makacsul, meg sem hallva a szavaimat felé célozva, helyettem is hordozta. Mintha felcsapott volna fegyverhordozómnak is. Először paripa, majd fegyverhordozó és élő pajzs? Mi kell még? Élő fegyver? Mancs... Merlinre... Jó. Meg néha, mikor olyanja volt előrehajolva a vállamat billegtetve irányítgatott teremből terembe, mint egy jólképzett mozdonyvezető és szívesen pörgetett még az előcsarnokba. Akkor bámultak a legtöbben, mikor közönségünkre sem hederítve vidáman dudolászva táncra perdített. Bárhol. Bármikor.

Szóval Mancs nem úgy mutatta ki a szeretetét és odaadását, mint azt várták volna tőle. Hosszas nyaktól-nyakig csókokkal... Sötét sarkos egymásnak eséssel két óra közti szünetben... Mert velem mindezt nem is lehetett volna megcsinálni. Tulságosan zavarban voltam így is csupán tőle... Hát még mennyire remegtem és pirultam, mikor még tengernyi szem is szegeződött rám, Mancséval egyetemben... Döbbenet... Szóval Mancs ismert engem. És ismerte magát. És minden egyes pillanatban megdobbant a szívem, mikor megpillanthattam őszinte, boldog vigyorát, amit mindig nekem ajándékozott, valahányszor tekintetünk véletlenül összeakadt. Megdobbant a szívem, mikor a folyosó másik végéről, sok diák kíváncsian pislogó feje felett ajkaiba harapva kacsintott, csakhogy lábujjam hegyéig forróság és vörösség lepjen el. Ezzel szórakozott. Hogy minél pirosabb legyek a közelébe. És sajnos sikerült. És nem lehettem boldogabb, mert Mancs boldog volt tőlem. Én pedig boldog voltam tőle. Ó, de milyen boldog. Siriust nem érdekelte, hogy a minket kémlelő diákok mire várnak. Hogy ők azt szeretnék, hogy elkapja a derekamat és nyelvét ledugja a torkomon. De ez nem történt meg. Helyette történt más, amitől Marlene döbbenten vigyorgott, Lily szemei ámulva kerekedtek ki, James hitetlenül nevetett, Remus pedig zsebébe csúsztatott kezekkel, elnéző mosolyt húzott ajkaira.

Mert csók helyett Mancs kacsintott és mosolygott rám. De úgy mosolygott, mint egy kisfiú, aki túl sok cukrot evett karácsonykor és cukor-dilinyótól szenved. Hozta a táskámat, hozott engem is a hátán, mint egy egyszerű hátizsákot, tele a legfontosabb dolgaival. Tekintetével mindig követett, bárhová is mentem. Körbeugrált. Mint egy kiskutya a gazdáját. Csillogó szemekkel, össze-vissza beszélt mindenről és mindig sikerült ámulatba ejtenie, valahányszor halvány rózsaszín folt bukkant fel orcáján, mikor észrevette az őt figyelő emberek sokaságát. Sirius Black kicserélődött. Vagyis. Nem. Nem cserélődött ki, csak kinyitotta szárnyait és dallamosan fütyörészve, mint egy vidám reggeli rigó járkálta a Roxfort folyosóit, folyton engem keresve szemeivel és vigyorával és rendszerint mikor megtalált... Láttam magam előtt, ahogyan a fekete kutyus felvakkantott és farkát csóválva rohanni kezdett felém minden egyes ilyen alkalommal. Én meg csak nevettem és pirultam zavaromban. Komolyan. Annyi figyelmet kaptam tőle. Annyit, amennyit eddig nem mert mutatni. Csak mikor ketten voltunk. De most... Elhalmozott a szeretetével, a vigyoraival és a csillogással a szemében.

És ezzel nem csak a barátainkat döbbentette le, hanem az egész Roxfortot. Nem egyszer elkaptam McGalagony pillantását irányába... Dumbledore rendszerint... Sok diákkal együtt néha ránk pislogott. És szemében jóságos csillogással, szakálla rejtekében széles mosollyal figyelte, ahogyan Mancs a kávéja felett újra és újra rámpillantva zavartan felnevet és vigyorog. Mint... Konkrétan túlpörgött. Remus hiába vágta fejbe a Reggel Próféta összecsavart példányával Mancs csak tovább nevetett és vidám, csilingelő kacaja bezengte a Nagytermet én pedig mélyen elpirulva vele nevettem. Ekkor rendszerint James Lilyhez fordult és csak ennyit mondott: "ezek tényleg hülyék", Lily meg vigyorogva bólintott.

-Jézusom Tapmancs, állj már le! - kiáltott fel Remus egyik alkalommal, mikor a könyvtárban magoltunk és Mancs széles vigyorral körülöttem legyeskedett össze-vissza... Vidáman... Teljesen olyan volt mint egy madár. Össze vissza repkedett körülöttem és fújta a magáét. Mindenről. Lelkesen beszélt minden apró dologról. Amiről csak eszébe jutott. - Próbálnánk tanulni, és te be se tudod fogni a szájadat. Nagyon megköszönném, ha...

-Jó-jó... Bocs Holdsáp. - hadarta rögtön Mancs és közben füligérő szájjal levágta magát mellém. - Mit tanultok? Mióta? Mikor fogjátok abbahagyni? Beth lesz kedved lejönni majd velem a konyhába? Végigkóstolhatjuk a pudingokat és...

Felnevettem, míg Remus a tenyerébe temette elkínzott arcát velünk szemben.

Szóval Mancsot jószerével nem lehetett lekapcsolni. Az ég pedig felderült felettünk. Amerre mentünk a sötét felhők szertefoszlottak. És éppen ezért pislogtak ránk annyian és a barátaink is éppen ezért maradtak folyton körülöttünk. Euphemia Karácsonykor jól fogalmazott. Volt bennünk valami. Volt bennünk valami, ami el tudta hozni a boldog gondtalanságot még ezekbe a nehéz időkbe is. Mert lehet, hogy odakint a nagyvilágban Voldemort sorra gyilkolta az ártatlan varázslókat és muglikat, lehet, hogy mindannyian veszélyben voltunk. Nem lehet, biztos, hogy veszélyben voltunk, ugyanis Dumbledore nem egyszer beszélt a Roxmortsban felbukkanó halálfalótámadásokról. Szóval veszélyben voltunk. De mégis. A mi kis buborékunkban. Manccsal egymásra néztünk és azt hiszem... Lehet szándékosan, de leginkább ösztönösen vidítottuk fel a környezetünket. Mert azt hiszem azt látták és érezték az emberek kettőnkben, amit én Mancsban és amit Mancs bennem. És ez vonzotta őket.

És mikor Sirius hangosan nyerítve, a hátán engen döcögtetve befordult egy folyosóra, nevetve láttam, hogy alig marad ember, aki ne mosolyodna, vagy kuncogna párosunk láttán. Mikor véletlenül Mancs rámöntötte a kávéját és könnyesre nevette magát, egészen addig míg a kakaóm nem lendült rá fehér ingére... A fél Roxfort velünk nevetett, főleg mikor Mancs megkergetett a griffendél asztala körül. És... És nem bántuk. Valahányszor megtaláták párosunkat szemükkel a diáktársaink... Láttam az arcukon azt a mosolyt, ami előttünk nem virított ott. Még a könnyes arcú, szeretteiket elvesztő társaink arcára is sikerült sokszor mosolyt csalnunk... De nem is direkt. Túlajdonképpen Manccsal nem is igazán fogtuk fel mit csinálunk. Hogy igazából az egymásba vetett imádatunkkal reményt ébresztünk a minket körülvevő kegyetlenségtől elnyomott világunkban. Mert valahányszor beléptünk reggelente a Nagyterem ajtaján. És az én arcom már félig csokitól volt barna, de széles mosoly virult szeplős, kerek arcomon... És Mancs csak nevetett, vagy éppen füligérő szájjal lelkesen beszélt... Még arról is vidám kiselőadásokat tudott tartani, amik az átlagos embereknek semmitmondóak lettek volna, de Mancs szájából... Izgalmas volt hallgatni, hogy tanulta megkötni a cipőfűzőjét egy mozdulattal. És lehajolt és megmutatta a bakancsán. Szóval én is legugoltam és csokimat majszolva a Nagyterem közepén ücsörögve addig bajlódtunk a cipőfűzőmmel, míg én is megtanultam a hihetetlenül menő csomót. - És ez csak egy alkalom volt a sok közül. Másik reggel pedig azon szórakoztunk, hogy Mancs milyen ügyeséggel tudja szájamba hajítani a müzliszemeket. Neki ment. És mikor Mancs lehunyt szemekkel, tátott szájjal elkapta a málnát, amit felé hajítottam örömujjongásban törtünk ki és Sirius magához szorított, mintha a kviddics kupát nyertük volna meg újra és felrikkantotta, hogy "A világ legügyesebb hajtója Elizabeth Lupin!". És McGalagony rezzenéstelen arccal, összeszoruló ajkakkal bámult ránk, Dumbledore nevetett és vele nevetett több vidám diák is.

Egy idő után többen ösztönösen hajították félre a Reggeli Próféta vészjósló, fekete képekkel és fekete színű szalagcímekkel teletűzdelt példányát és inkább ránk kalandozott a pillantásuk, hogy lássák, megint mit művelünk... Mit művel két gyerekszívű felnőtt... Mit művel Mancs és Beth... Bolond úr és Bolondné... A két Tekergő... A két lökött... Szerelmes Tekergő.

-Khm. - kiszakadtam elmélázásomból és arcom újra elvörösödött. Visszataláltam a klubbhelyiségbe. Visszataláltam a sötét, kihalt klubhelyiségbe. Mancshoz. Aki nevetve bámult rám. - Hahó! Beeeeeth! Hallasz engem?

-Igen-igen... Hallak... - nevettem és végül közelebb húzódtam hozzá. - Szia Mancs.

-Szia Beth. - vigyorgott és végül félrebillentette fejét. - Merre jártál?

-Az emlékeimben. - mosolyodtam rá, mire elnevette magát és végül elnyomott egy ásítást. - Aludj Mancs nyugodtan. Komolyan mondom és...

-Nem. - vágott a szavamba komolyan és rámmeredt. - Két hete mást sem csinálsz... Csináltok... Holdsáppal, meg Evansszal... Csak minden délután bezárkóztok a könyvtár poros-dohos-áporodott légkörébe és este hétig tanultok. Le se jöttök sokszor vacsorázni.

-Sajnálom Mancs... - kezdtem szomorkásan. Nekem is pont annyira fájt, hogy a délutánjaimat nem tölthetem vele, de felemelte mutatóujját.

-Nem. Mármint. Én is. De. Nekem nem azzal van a bajom, hogy ennyit tanultok. Hanem azzal, hogy jóval a munkamenet után is itt ülsz Elizabeth és nem is alszol. Csak tanulsz, tanulsz, tanulsz és tanulsz. Még enni se mész el sokszor. Látlak ám. - meresztgette szemét, mire lehajtottam a fejemet és a még mindig ölemben tartott könyv lapjaival babrálva. Mancs viszont ellágyultan állam alá nyúlt. - Beth... Kérlek...

-Ti könnyen beszéltek Mancs... Te és James tehetséges, ügyes és rettentő képzett varázslók vagytok. Éppen ezért nem is tanultok annyit mint mi... De... De Remus és Lils egy csomószor osztályelsők lettek. Én viszont... Én viszont nem tudok annyi mindent Mancs... Én... Én nem vagyok olyan zseniális mint te, vagy Jamie, vagy Remus... Lilsnek úgy fog az agya, ahogyan az enyém sosem fog és...

-Már megint butaságokat beszélsz. - dúdolta Mancs hátradőlve és szemforgatva hajtotta hátra a fejét, míg én szomorúan folytattam.

-Nem. Te is tudod, hogy igazam van.

-Beth...

-És éppen ezért kell tanulnom akkor is, mikor mások nem teszik. Így be tudom hozni a lemaradásomat és...

-Beeth...

-Így végre talán végre nem fogok leblokkolni a vizsgáztatók előtt. Nem fogok szétesni úgy. Nem fog remegni a kezem és... És ami a legfontosabb... Végre lesz bátorságom, hogy legalább annyit mutatni tudjak, amennyire képes vagyok... Tavaj még patrónust sem tudtam, annyira rettegtem és...

-Beth! - elégelte meg a halk és elszontyolodott fecsegésemet Mancs és mikor látta, hogy folytatnám nemes egyszerűséggel rátenyerelt a szájamra. - A patrónus idézést komoly felnőtt varázslók sem tudnak néha. És mondhatom pompás eredményeid voltak eddig is a tanulásban és ezek után is azok lesznek, szóval most csukd be a kicsi szádat, tedd el azt a kicseszett bűbájtant és aludj, mert ki fogsz purcanni a RAVASZ előtt egy nappal és akkor majd nézhetünk. Vagy rettegés helyett inkább el akarsz ájulni a végkimerültségtől a vizsgabizottság előtt?

Mancs elvette a tenyerét a ajkaimról és elégedett szájrándulással jutalmazta, mikor nem nyitottam ki újra. Meredten bámultam rá, ő pedig laza vigyorral vissza rám és közben összefonta maga előtt karjait. Azt hitte ilyen könnyen megadom magamat. Tévedett.

-Jó éjszakát. - vetettem végül oda és visszafordultam a bűbájtan kötet felé és próbáltam nem vigyorogni, ahogy szemem sarkából figyeltem, hogy fagy oda Mancs diadalittas vigyora.

-Most direkt ki akarod húzni a gyufát Lupin. Ugye. - mordult fel huncutul összehúzva szemeit. Ajkaimba harapva lapoztam egyet a könyvben. Á dehogyis. - Szóval játszani akarsz.

-Vagy inkább csak tanu-... - kezdtem fellengző stílusban, de nevetve kiáltottam fel, ahogyan Sirius széles vigyorral kihajította a könyvet az ölemből(ami nagyot csattant a kandalló előtti szőnyegen) és elkapva a derekamat az ölébe rántott. Diadalmas vigyorral pedig lecsapott és tudtam, hogy hiba volt csatára hívni, ha erősebb volt és élénkebb mint én. Csak nevettem karjai közt, miközben kíméletlenül csiklandozott össze-vissza. - Mahahahahaaancs... Ehengehehedj ehehel... Tehehehee... Nehehehekem téhéhényleheheheheg tahahahanulnohohohom keeheheheell. - nevettem hangosan és próbáltam kificánkolni karjai szorításából, de Mancs könnyedén és erősen tartott. - Eheheheeez nehehehem éhéhéhér. Sihihhihirihihihuhuhuhus! Nehehehekehehehem ahahaha tahahahanuhuhuhuláháháháhás...

-Dehogy fogsz tanulni! Éjszaka? Ilyenkor aludni kell Kisbolond! - nevette Mancs és tovább dögönyözött és jókedvűen figyelte, hogyan rándulok újra és újra össze nevetőgörcstől szenvedve.

-Ahahahaha... Ahahaha bűhühühühübáháháhjtaahahahahan köhöhönyvehehem! - nyúltam a könyv irányába mérgesen kacagva, de Sirius elkapta kezemet és könnyedén leszorítva a kanapéra tovább csikizett. - Sirius! - kiáltottam fel két kacagóroham közt és próbáltam zoknis lábammal ellökni, de könnyedén a lábaimat is lefogta és tudtam, hogy újabb csatát vesztettem ellene. Túl erős és hatalmas hozzám képest. - Jóhohohohohoó! Mehehehegahahahadohohohom mahahahagahahahamahahahat! - sikkantottam fel, mire Mancs végre abbahagyta a dögönyözésemet.

Arcom ami ígyis ki volt pirulva a sok nevetéstől mégvörösebb lett, ahogyan Mancs elsötétülő szemeibe néztem. Közel volt. Nagyon közel. Mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, halkan zihálva harapott ajkaiba. Az ő arca is szépen ki volt pirulva és nem engedte el a kanapéhoz szorított kezeimet. Nem fájt szorítása. De éppen elég ügyesen nyomott oda a puha matrachoz, hogy ne is tudjak kiszabadulni keze közül. Elakadó lélegzettel, még mindig szaporán dobogó szívvel meredtem fel rá és akaratlan, halk sóhaj szökött ki belőlem tekintetétől. Tetszett, hogy karjai milyen erősen és magabiztosan szorítottak le a kanapéhoz. Hogy mozdulni sem tudtam. És tetszett, ahogyan nyelvével végigsimította kicserepesedett ajkait, arcomra tapadt szemekkel. Tekintetem visszakalndozott csillogó ajkairól, annál is jobban csillogó szemeibe és nagyot nyeltem. Gyerünk Mancs.

Sirius egy pillanatra úgy tűnt elhajolt tőlem, de mielőtt ez megfordulhatott volna fejemben kezeimet fejem fölé rántotta és ajkaimnak esett. Jesszus. Nyugi Beth. Nyugi. Nyugi szív. Semmi baj. Attól a vehemenciától, amivel Mancs ajkai az enyémet tépték és hatalmas kezei csuklóim köré szorultak, mégjobban a kanapé vörös, puha anyagába préselve... Másik kezével pedig könyökölve felettem, derekamba markolt... Azt hittem kigyulladok. A lángok úgy égettek, mintha alánkszórták volna a kandallóban parázsló forró fadarabok egészét. Kíváncsi voltam mi történik, ha megkísérlem kirántani kezeimet Mancs szorításából, szóval ajkaimba... Vagyishát... Végül az ő ajkaiba harapva erősen megrántottam karjaimat és megborzongtam, mert szorítása erős volt. De nem fájdalmas. Mintha bilincset kötött volna csuklómra. Bilincset. Ami nem volt szoros, de megtörhetetlennek bizonyult.

-Mancs... - hebegtem pipacs piros arccal és jókedvűen sóhajtottam, mert ajkaival csókokkal sorozta arcom minden egyes szeplőjét. Finoman haladt. Aprólékosan és megremegő szempillákkal hunytam le szememet, mert csakhamar állkapcsomra kúsztak csókjai és aprón megharapva a csontom szélénél nyakamra nyomta ajkait. Ó. Te. Jó. Ég.

Az érzés nem volt ismeretlen. És pont olyan felemelő volt mint legutóbb. A bűbájtan eleve nem érdekelt már annyira, mióta felfedeztem összegömbölyödött kupacát a kanapé lábánál... De ezért... Ezért... Ezért fenmaradtam volna egész éjszaka, egy pillanatra sem pilledve.

Mancs zihált és alig válva el a nyakam oldalától szorgalmasan csókolta végig a finom bőrt. A nyakamon kevés szeplő volt, kevesebb mint a mellkasomon, a hátamon, a karjaimon, kezeimen, vagy akár lábaimon. Bizony... Még a térdeimre is jutott a barna kis pöttyökből és csak annak örültem, hogy a nap még nem látta őket... Sirius hatalmas tenyerével újra és újra belemarkolt derekamba és újra lecsukódtak szempilláim, mikor újra beleszívott bőrömbe. Úgy éreztem, mintha két csokoládétáblát nyomtak volna le a torkomon. Nem. Tizet. Huszat... Harmincat, vagy inkább százat, mert az örömmámor, ami újra és újra kirázott. Úgy éreztem, mintha izzó lávába mártott volna és a vörös égető folyadék csak úgy áradt szét véremben. Még az ujjhegyem is sistergett, ami finoman Mancs forró, felhevült tenyeréhez ért ketrecében.

-Ó, Mancs... - súgtam elcsukló hangon, fogait éreztem bőrömön és ajkainak melegét. Nyelve pedig sejmesen és puhán simította meg szeplőimet. Az elolvadástól féltem. Hogy ott menten egy Beth-tócsává olvadok karjai közt. Egy szép, forró, szívecske alakú Beth-tócsává. De ez nem történt meg. Ugyanis hirtelen Mancs elkapta ajkait nyakamtól és rózsaszín arccal pislogott szemembe. Én borzalmasan nézhettem ki. Ammenyire elöntött a forróság, annyira éreztem, hogy arcom is pont úgy ég, mint minden más porcikám. Csak vörösebben. De legalább Sirius is teljesen sugárzott. Csupán csak a csuklóim köré fonódó tenyeréből éreztem azt a hőt, ami belőlem is áradt. Derekamat szorongató kezei pedig konkrétan ráolvadtak a meggyűrt blúzomra. Még mindig ziháltunk. De már nem a nevetéstől. Elakadó lélegzettel meredtem Mancs szemébe. Az most feketének tűnt. Pont olyan éjsötétnek, mint az ablakokon túli csillagos égbolt. Gyomrom folyamatos szaltókat vett és tudtam, hogy az én ajkaim is pont olyan duzzadtak és vörösek lehetnek, mint Mancsnak... Ó, a tekintetétől... A tekintetétől olyan szépnek éreztem magamat.

-Le kell... Le kell állnunk. - morogta végül, hangja rekedt volt és szemeivel ajkaimat bámulta.

-Sz-szerintem meg nem. - súgtam felé és én is ajkaira függesztettem pillantásomat, sajátjaimat beharapva. Mancs arca megrándult.

-Aludni fogunk Lupin. Most. - mormogta továbbra is számat fikszírozva.

-Dehogy fogunk. Majd. - vágtam a szavába felnevetve, de bennem rekedt a nevethetnék, ahogyan újra felém hajolt. Ajkaival enyémeket súrolta.

-De. Muszáj Beth. - súgta. Lélegzetét éreztem nedves szájamon és nagyot nyeltem. Megint olyan közel volt.

-N-nem... N-nem muszáj. - hebegtem és megborzongtam. A kezeimet szorító ujjai ugyanis lesiklottak csuklóimról és végigsimítva egyik karom élén, végül derekam oldalára fűződtek. - Mancs...

-Beth... - válaszolta rögtön, olyan áhitatosan ejtette ki száján nevemet, hogy le kellett hunynom a szememet tőle. - M-majd... Holnap is tanulhatsz... Jó?

-De én nem tanulni akarok. - válaszoltam csukott szemmel és zavart mosolyra rándítottam ajkaimat. Mancsból pedig döbbent és halk nevetés bukott ki. Ebben a nevetésben benne volt minden, ami kellett ahhoz, hogy én is felkacagjak.

-Jesszusom! - nevette Mancs és vigyorogva rámborult, teljes testével rámfonódva és mellkasomra hajtva fejét tovább kacagott. - Olyan...

Belőlem is kifakadt a hangos hahota. Nevetőkórusunk kedvesen visszhangzott az üres klubhelyiség falairól vissza és megint tetszett a hangzása. Mancs kellemes zengésű ugatós nevetése és az én... Vékony csilingelő kacarászásom... Összeillett.

Tenyerembe temettem az arcomat, hogy Mancs ne lássa vörös arcomat-nyilván tudta mit rejtegetek apró tenyereimmel előle-, Sirius pedig lefordult rólam, de karjait derekamon átfonva szorított továbbra is magához, miközben nevetve, arcát nyakamba fúrta.

-Merlinre... Olyan édes vagy Beth... - szólalt végül meg széles mosollyal, mikor abbahagyta a nevetést és én is elmertem már venni arcom elől a kezemet. - Egyszer tényleg fel foglak falni, mert olyan ennivaló vagy.

-Faljál. - vágtam rá merészen és újra elvörösödő arccal, elkínzottan felnevetve dőltem vissza tenyereim mögé. Jesszusom. Sirius is nevetett és játékosan szájába kapta karomat és látványosan csámcsogni kezdett felette. Én meg tovább nevettem és végül felültem a kanapén. - Bocsánat. Nem tudom mi van velem. - dörzsöltem meg végül vöröslő arcomat, Mancs azonban vigyorogva rázta a fejét.

-Soha ne tedd. Azt hiszem nagyon tetszik, mikor már annyira hulla vagy, hogy csak őszintén kimondod amit gondolsz. - nevetett, de hirtelen elkerekedtek szemei. - B-beth... Mit csinálsz? - kérdezte rémülten, ahogyan figyelte, amint kioldom a nyakkendőmet.

-Azt mondtad, hogy aludjunk. - válaszoltam elpilledve és egy percre sem fordultam el tőle, miközben kigomboltam blúzomat.

-I-igen... D-de... - hebegte össze vissza és arca újra rózsaszínné színeződött. De az enyém is, ahogyan rájöttem mennyire bámult. - Beth?

-B-bocsánat... Csak nagyon... Nagyon kényelmetlen. - magyaráztam lesülő arccal, miközben kicsatoltam a melltartóm csattját. - Nem is értem miért hordom... Nem is kell nekem... Vagyis... Nem akkora... - motyogtam össze-vissza pisze nózim alatt és zavartan, ügyetlenkedve rángattam le magamról az ingemet, hogy a melltartó pántját is lehúzhassam szeplős vállamról. Nem mertem Mancsra nézni. Igaza van. Annyira el voltam fáradva, hogy már azt se tudtam mit csinálok. Sirius lesütötte a szemeit, amikkel eddig ámulva figyelt és már fordult volna el, de... De újra teljesen magamon kívül rászóltam. - Nem... Nem kell elfordulnod... Vagyis...

-Beth. - nyögte ki Mancs végül és a rózsaszín zavar-foltjai pipacs pirossá pirultak pár pillanat alatt. És arcát látva éreztem, hogy jeges rémület marja szét a testemet belülről. Sebesen kaptam vissza a blúzomat és megremgő kezekkel össze-vissza félregombolva a gombokat, kapkodva húztam össze magamon és közben sápadó arccal hadarni kezdtem.

-Bocsánat. H-hülye ötlet volt. Nagyon hülye. S-sajnálom Mancs. - kaptam levegő után könnyes szemekkel és megrezzenve a kandalló felé fordítottam arcomat. Most biztos rájött, hogy annyira mégse vagyok szép... Dorcas... Dorcas sokkal gömbölyűbb például... Ez tényleg hülye ötlet volt. Mégcsak nem is kérte. Kényszerítettem... Hogy lehetek... Hogy lehetek ilyen...

Azon kaptam magamat, hogy egész testemben remegtem és a könnyeim forró pataokként szántották fel arcomat. Ami az előbb még boldogságban úszott. Szegény Mancs. Úgy rombolhattam le a kedvét... Pedig... Annyira... Annyira szeretett... Ő... Ő annyi gyönyörűbb hölgyet is megkaphatott volna magának. Annyian megérdemelték volna azt a figyelmet és szeretet, amivel engem árasztott el és...

-Beth... Merlinre... - de Sirius szorosan ölelt magához és szája ámult mosolyra rándult. - Nem volt... Nem volt hülye ötlet... És... És soha többet ne kérj bocsánatot tőlem. Semmiért. Jó?

-E-ezt nem ígérhetem... - kezdtem elcsukló hangon, de Mancs szelíden maga felé fordított. Elképedten döbbenten rá, hogy szemében még mindig csillog az a kis lámpás, aminek ettől ki kellett volna hunynia. - Vá-várj... Neked tetszett? - hebegtem felé. Sirius zavart mosollyal lesütötte a szemét. Mi? - M-mancs... Dehát...

-Nézd Beth. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de... De még akkor se tudnálak megutálni, ha három fejed nőne valami baleset folytán... Vagy ha egyik nap hat karral kellnél fel. Jó? És... És... Én... A-alig várom... Hogy... Majd... Majd... Majd még lássam. - köszörülte meg a torkát rekedten és egyre sötétülő arcszínnel kerülte a hitetlen pillantásomat.

-K-komolyan? - hebegtem felé, Mancs pedig zavartan ajkaiba harapott.

-Komolyan.

Döbbent mosollyal bámultam rá és azt hittem, hogy sírva fakadok a megkönnyebbüléstől. Sirius pedig halvány mosollyal bámult végül vissza rám.

-Jajj Mancs... - súgtam végül felé, torkomban kalimpáló szívvel és előrezuhanva szorosan hozzábújtam. - Annyira szeretlek.

-Engem mindenki szeret. - jegyezte meg vidáman, mire felnevettem. Karjait pedig szorosan körémtekeredtek.

-És azt hiszem jogosan is. - súgtam, majd elmosolyodtam. - Nagyon gyorsan kalapál a szíved Mancs.

-És még csodálkozol. - mordult fel játékosan. Válaszán felnevettem. Sirius pedig ajkait végül hajamba nyomta és onnan folytatta halkan. - El sem hiszem Beth, hogy ennyire nincs önbizalmad. Pedig olyan csodálatos kisember vagy, tudod?

-Sajn-... - kezdtem, de Mancs a mellkasába nyomta a fejemet figyelmeztetésül. Szóval nem fejeztem be, helyette bosszúsan felnevettem. Szíve még mindig úgy kalapált, mint legalább az enyém...

-Mit is mondtunk az előbb a bocsánatkérésekről? Látod. Erről beszélek Betty. Nem is csinálsz semmi rosszat és máris szabadkozol. Vagy várj. Tudom mit akartál mondani. - csettintett halkan. - Hogy milyen megterhelő lehetsz, hogy folyton panaszkodsz.

-Igen... - kezdtem, de újra a mellkasához szorította a fejemet. Újra felnevettem de sokkal felszabadultabban.

-Dehogy panaszkodsz folyton. - magyarázta okító hangon Mancs, majd bosszúsan hozzátette. - Úgy kell kihúzni belőled bármit is... És ha nem vagyunk elég szemfülesek hónapokon keresztül nyomorgatod magadat miatta... - Sirius szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa ásítását, de mikor látta, az én fáradt tekintetemet is, szigorúan biccentett. - Ennyi volt. Alvás. Ez után még éjszakára se merlek egyedül hagyni. - motyogta és mikor látta, hogy kényelmesen, vízszintesbe fészkelődtem magamat a kanpén, arcán mosollyal dőlt le mellém és a takarót nyakunkig húzva végül óvatos csókot nyomott arcomra. - Jó éjszakát Beth.

-Jó éjszakát Mancs. - súgtam vissza és végül szorosan mellkasához húzódtam, élvezve biztonságosan ölelő karjait...

Ez volt az első éjszakám... Két hete, hogy végre átaludtam az egészet... Nem tanultam hajnalig, nem riadtam fel ötkor, hogy átnézzem a jegyzeteimet, nem forgolódtam át a fél éjszakát orrom alatt, még félálomban is a Legendás Lények Gondozása vizsga tételeit motyogva... És be kell valljam. Jó volt. Jobb volt, mint fennmaradni egész éjszaka és görnyedni egy halom teleírt papír felett. Jobb volt. Mert Mancs forró karjait szorítottak, úgy éreztem magamat, mint akit nem csupán bebugyuláltak... Hanem még biztonságot nyújtó pajzsot is éreztem magam körül... Örültem, hogy a kanapé két embernek elég kicsi volt, így Manccsal tökéletesen egymáshoz tudtunk bújni. A puha gyapjútakaró pedig már tényleg csak ráadás volt... Ahogyan igazi kúckóként átkarolta mindkettőnket... És a kialvatlanságom és Mancs túlságosan biztonságot kelltő jelenléte meghozta a várt eredményt. Még arra sem keltem fel, mikor a nap első, forró sugarai áttörték a griffendél ablakainak üvegét, beragyogva a klubhelyiség üres körletét...

Mosolyogva keltem fel. Egyszerűen ha akartam se tudtam volna lefagyasztani ajkaimról a szélesedő somolyt. Korán volt. Nagyon korán, de úgy éreztem, hogy a jókedvtől még táncra is perdülhetnék. A klubhelyiség még üres volt. Mázlinkra... Belegondolva is nevethetnékem támadt milyen csodálókör gyűlt volna alvó párosunk köré, ha így találnak minket. Ajkaimba harapva pislogtam kifelé a fejemből. Szemem megakadt a bűbájtankönyvemen, ami sanyarú sorssal, kinyitva, kókadtan pihent a kandalló előtti szőnyegen. Szegény. De nem tudtam sokáig sajnálni, mert felrémlett, ahogyan tegnap éjszaka Sirius nemes egyszerűséggel kapta ki az ölemből. És a csikizéséért megérte. Ó, de még mennyire, hogy megérte. És Mancs... Merlinre... Azokat a hatalmas... -Hogy lehet valakinek ilyen hatalmas, forró tenyere?... Mint egy konkrét lapulevél, vagy péklapát. Vagy egy nagy, tappancs. Egy hatalmas tappancs.- Szóval még mindig magához szorított. Karjaival a derekamat ölelve, húzott magához. Hátam mellkasához olvadt és éreztem nyugodt szívének, békés dobbanásait. Újra el tudtam volna aludni, csupán erre a dallamtalan dallamra, de szemem megakadt a szomszéd fotelen és éreztem, hogy felforrósodik az arcom. A fotelben, a tankönyveim hegyén, a talláromon... Hetykén odahajítva, díszelgett... Ó, Merlinre... Ott díszelgett a melltartóm. Szégyentelenül. Legalább a táskámba tettem volna. De nem. Jajj... Arcom kigyulladt. Pipacspirosra. És megrebbenő szempillákkal lehunytam a szememet. Jó.

Éjszaka tényleg teljesen ki voltam már fáradva. Annyira, hogy minden gátlásomat elvitte a kimerültség. Szegény Tapmancs. Karjai szoros ölelésében végül átfordultam a másik oldalamra, így rápillanthattam mélyen szunnyadó Mancs, békésen szundító arcára és éreztem, hogy a mosoly... A rémségesen széles mosoly visszakúszott szeplős arcomra és hevesen dobogó szívvel húzódtam közelebb hozzá. Morgana csokoládétortájára... Sirius vonásai ellágyultak. Arca kisimult és ajkai kissé elnyíltak egymástól. Szempillája sem rebbent és csak ámuló arccal pislogtam felé. Most nem vigyorgott. Szeme sem csillogott. Csak mélyen aludt. Olyan békéssegét sugárzó vonásokkal, amit Mancs arcán ritkán lehetett látni. Egyszerűen... Egyszerűen édes volt. Fekete, hullámos tincsei felborzolódtak. Szemeit letapasztotta az álom édes pillangója és még moccanni, sem moccant. De karjait szorosant csavarta rá derekamra és forró tenyerei... Amik olyan tökéletesen illesztődtek rá hátamra és oldalamra... Megborzongtam. Sirius ekkor halkan felnyögött és érthetetlen szavakat mormolva mégközelebb húzott magához. Én meg kuncogva bámultam tovább rá. Finoman, leheletnyire kisimult homloka összeráncolódott, szemöldökeit pedig összehúzta. Hosszú szempillái pedig megremegtek. Az édes, már nem tűnt elégnek, hogy kilehessen fejezni, hogy festett. Olyan volt mint egy herceg. És olyan volt mint egy kisgyerek. Újra felnyögött. Halkan, szomorúan és egyik keze belemarkolt a blúzomba. Ami csálén, félregombolva csúszott le vállamon. Meg akartam igazítani, hogy a szeplős bőr újra elfedésbe kerüljön, de túl szoros volt Mancs ölelése. Amit egy percig sem bántam. Úgy éreztem, hogy amíg a közelemben van... Amíg karjait, ajkait vagy tekintetét magamon érezhetem... Ténylegesen védve vagyok minden rossztól. Mert Mancs annyiszor bizonyította, hogy ez tényleg így van. Hogy mellette bizony biztonságban vagyok.

Szerettem volna, ha Mancs is ezt érzi az én közelemben, de tudtam, hogy Siriusnak nincs szüksége védőangyalra. Mert ő-velem ellentétben- könnyedén megtudta védeni magát. Bár ennek ellenére ő is érezhet biztonságot... H-ha szeretne, persze...

Tétován felemeltem a kezemet és Mancs újra ellazuló arca felé nyúltam és finoman elsimítottam pár fekete tincset szeme elől. Olyan szép szempillái vannak... És olyan puha az arca... Finoman simítottam meg a selyemnél is simább arcbőrét. Kiugró arccsontját, karakteres, széles állkapcsa vonalát. Tényleg... Egyszerűen gyönyörű ez az ember.

-Ez nem ér. - halkan nevettem el magamat, ahogyan Mancs továbbra is rezzenéstelen szempillákkal, lehunyt szemekkel és ellazult vonásokkal beszédre mozdította ajkait. Hangja borzongatóan rekedt volt és a szokásos, méznél is sűrűbb, kellemes zendülésű, mély tónusánál is mélyebben csendült. - Én akartalak téged bámulni.

Válaszul csak elnevettem magamat és elpirultam, ahogyan megrebbenő szempillái végül felnyíltak és csillogó... Ezüstként csillámló tekintete az enyémbe vesződött. Ajkai legalább olyan széles mosolyra buktak mint az enyém és gyomrom bukfencet vetett, ahogyan gödröcskéi arcába mélyültek a somolyától.

-Jó reggelt Beth. - hangja vidáman és ünnepélyesen csendült és megköszörülte a torkát. De rekedtsége nem tűnt el. Jó. Mancs hangjában alapvetően volt egy finom, rekedtes tónus... De így. Reggelente ténylegesen érződött. Főleg, hogy mélyebben is csendültek fel szavai a szokásosnál.

-Jó reggelt Mancs. - mosolyogtam kiugró szívvel. Sirius tekintete elidőzött a vállamon, amiről lecsúszott a blúzom. A félregomboltság miatt jóval bőbb volt a kivágása és nem csak a vállamnál csúszott le, hanem egy laza v-alakban még a mellkasomnál is szétnyílt. - Bocsánat. - hebegtem végül és a gombokért nyúltam, de Sirius... Először engedve el a derekamat hatalmas tenyereibe zárta apró kezeimet és aggasztóan szélesedő vigyorral bámult a szemembe.

-Ha látnád azt amit én látok Beth...

-Akkor csak mégjobban megbotránkoznék. Sajnálom Mancs. - feleltem lesütve szemeimet és ajkaimba haraptam. Tényleg vissza akartam gombolni a blúzomat. Hogy az alóla kibukkanó undi szeplős bőr ne ronthassa el az összképet. Mancs gyönyörűségéhez képest.

-Mit? Azt, hogy ilyen kicseszettül gyönyörű vagy? - nevette el magát, majd szórakozottan megforgatta a szemét. - Bocs a szóhasználatért, de már tényleg ki kellett mondanom. Mert magadtól tényleg nem fogsz rájönni. Túl szerény vagy... Annyira, hogy az már inkább folytonos megalázkodás, mint egészséges egó-birtoklás. Beth. Nem önzőség elfogadni, hogy milyen szép vagy. Jó. Tudom. Könnyebb mondani, mint megtenni. Meg semmit nem tudok erről, de ez baromság. Mármint. Néztél te valaha tükörbe? De... De most komolyan.

-Igen. - súgtam és gombóc nőtt torkomban. Már megint elrontom a csodálatos reggelünket. Dejó. Milyen imádnivaló ember lehetek.

Igen Mancs. Néztem tükörbe. És... Képzeld én valami mást láthattam, mint te, mert... Mert ami ott fogadott nem volt túl szép. Inkább volt ronda. Mint egy béka. Egy varangyos béka. Lehet ez lenne az animágus alakom. Egy ronda, rongyos bőrű... varangyos béka. Najó. Nem. A varangyos békák még szépek is. Nem róhatom rájuk a csúnyaságomat. Az övönaluli volna tőlem...

Kiszakadtam gondolataimból, ahogyan Mancs felült mellettem és dühösen bámult rám.

-Az őrületbe kergetsz Lupin. De ez most nem a jó fajta. - mormogta, de szemébe hiába csillogott a jókedvű szikra, ajkai összepréselődtek. - Azt merészeled mondani, hogy nem vagy szép?

-Inkább csak gondolni. - javítottam ki, de megbántam ahogyan kimondtam. Zavaromban blúzom gombjaihoz fordultam és elkezdtem volna visszagombolgatni őket, de Sirius elkapta apró kezeimet és a következő pillanatban komoly képpel engem is felhúzott ülőhelyzetbe.

-Akkor most megmondom a tutit. - köhintette. Hangja kezdte elveszteni rekedtes élét. - Szerinted Evans és Meadowes szépek, ugye?

-És Marlene, Alice és Mary is az. - bólintottam, mire lenéző pillantást vetett rám.

-És te nem.

-És én nem. - helyeseltem ismét, majd felsikkantottam, mert hirtelen megint magához rántott. És apró kis gombóccá gyúrva ölében játékos dühvel meredt le rám és orra majdnem enyémet súrolta, miközben közel hajolt hozzám és felmordult. Beleborzongtam az elmélyült hangjába. Már megint. Egyszerűen, olyan megunhatatlan...

-Hányszor kell még átrágnom ezt a témát veled Lupin? Mondd csak... Mi a fenéért látod magadat kevesebbnek náluk?

-Bocsánat. - leheltem, mire élesen beszívta a levegőt. - Bocsánat... Nem kérek többet bocsánatot... B-bocsánat...

Sirius meredten bámult rám, felvont szemöldökkel, továbbra is szorosan tartotta gombóccá gyúrt kis csomómat.

-Remélem tudod, hogy ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy szétdögönyözzelek, szétcsókoljalak, majd megegyelek... Vagy előbb csókoljalak, azután csikizzelek és utána nyeljelek le keresztbe.

-Tudsz olyat? - kérdeztem elkerekedő szemekkel és mikor már kiszaladt belőlem a kérdés, döbbentem rá, milyen hülyeség volt tudakolódni róla. Nyilván nem tud. Hülye Lupin... Sirius azonban finoman megszorította a térdemet. Még a térdkalácsom is olyan aprónak tűnt hatalmas tenyerében.

-Ha nem fogod be a pöttöm szádat, muszáj lesz. - szólt halkan vigyorra húzva a száját, de mikor felnevettem elkomorodott. - Ezt ne vedd készpénznek Lupin. Komolyan mondom. Addig nem eresztelek, míg el nem ismered, hogy milyen gyönyörű vagy.

-Akkor várhatunk még... Nyolcvan évet. - számolgattam és felnevettem Sirius elsötétülő tekintetén.

-Nagyon felvágták a nyelvedet Lupin.

-Elvégre én is Tekergő lennék. - kacsintottam, mire Sirius színpadiasan eltátotta a száját. - Mi az?

-Te tudsz kacsintani. - pislogott döbbenten, még mindig elnyílt ajkakkal, mire újra felnevettem. De rögtön elkomorodott. - Hé! Kihasználod, hogy milyen könnyen el tudsz terelni Elizabeth!

-Bocsánat. - súgtam öszötönösen, majd eszembe jutott, mit ígértem meg egy perccel ezelőtt és ajkaimba harapva csalódottan bámultam Mancs szemébe. - Ezért is. Pedig megígértem, hogy nem kérek többet bocsánatot... Ez az utolsó. Ígérem. Bocsánat.

-Najó. Ebből elég volt. - nevette el magát Sirius és szabad kezével magragadta államat és komolyan maga felé fordított. - Először is, ha mégegyszer azt mondod, hogy sajnálod, vagy bocsánatot kérsz... Előbb nyellek le és az első két opció ki is marad a választási lehetőségek közül. Ez az első. A második pedig az, hogy... Most ne süsd le a szemedet Beth. Hahó. Itt van a szemem. - zavartan próbáltam állni tekintetét, de nehéz volt. - Szóval a második az, hogy bármit gondolsz. Bármit hajtogatsz is abban a szőke buksidban, most jól figyelj.

Próbáltam elfordítani fejemet, de Sirius továbbra is maga felé fordított minduntalan és a szememet az övéhez láncolva komolyan folytatta. Merlinre... Hogy tud ilyen meggyőző lenni?

-Lehet, hogy akadnak akik csúnyán néznek rád a folyosón. Láttam, hogy zavar. Lehet, hogy akadnak akik, nem csak néznek de mutogatnak és összesúgnak mögötted. Miattam. De nem csak miattam. Beth. A fene egyen meg. Dorcas Meadowes azért bunkózott annyit, mert teljesen irigyelt.

-Kit? Engem... Jajj Mancs... Ne viccelődj ezzel... - motyogtam kesernyésen, de Sirius felmordulva a szavamba vágott.

-Igen. Téged. Csak mi ezt későn vettük észre és akkor már jól átment rajtad párszor. És ezért pedig én tartozom milliónyi bocsánatkéréssel... És nem is érdemlek sajnálatot. De ez bizonyítja azt is, hogy hányszor... Mert valahányszor a földbe tiport, te újra és újra visszaálltál a talpadra és újra és újra, nem hagytad magadat és csak azért is kibontottad a szirmaidat. Hogy aztán újra rádléphessen a mocskos cipőjével. Mindegy. Vagyis nem. De a lényeg az, hogy tudod mit irigyelt Dorcas? Tudod mit irigyelnek azok a csajok a folyosón?

-Téged. - súgtam és mostmár Mancs nem tudta meggátolni, hogy lesüssem a szememet. - Téged irigyelnek Mancs. - pislantottam fel rá szomorkás mosollyal. - Azt irigylik, hogy nem az ő nyomukban szökdécselsz, nem az ő nevüket kiáltod a folyosó másik végéről, hogy nem velük nevetsz, hogy nem ők... Nem ők vannak a helyemen. És teljesen jogos a felháborodásuk... Hisz mit tudok, amit ők nem? Ugyanannyira megérdemlik a szeretetedet, mint én. És te is lehet, hogy jobban járnál, ha hmm-mh-mh-mhhhmmm... - mondtam tovább de Sirius cseppet sem elragadtatott képpel a szájamra nyomta tenyerét. - Simmmiusmmm! - szóltam rá dühös mosollyal, de most nem mosolygott vissza.

-Melyik világban élsz Beth? Melyik világba-... Jó. Tudom, hogy a sajátodban, de... De az nem különbözött eddig ennyire a mienktől... Hahó. Kérlek fáradj vissza a rózaszín mezőkről és lila felhőkről, mert ez most egy másik irány Beth.

-Jajj Mancs... Mondd mit irigyelhetnének tőlem, rajtad kívül? - fakadtam ki, ahogyan időközben elhúzta kezét ajkaimról, Sirius elnehezült tekintettel viszonozta pillantásomat.

-Hogy mit? Nem is tudom... Talán, hogy olyan szeretettel tudsz odafordulni a legkisebb patkányhoz is, mint senki más... Egy ember nem törődött még McGalagony órai munkás állatai sorsával... Egy ember nem próbált megmenteni úgy... Még a legjelentéktelenebb pókot is... Mint te. Beth. Legalább azt ismerd el, hogy milyen kedves és bájos ember vagy. Legalább arra legyél büszke, aki belül vagy. Merlinre. Nem olyan nehéz. - fakadt ki dühös és könyörgő mosollyal és mielőtt a szavába vághattam volna, sebesen folytatta. - És olyan dolgokat tudsz csinálni... Olyan ügyes vagy. Az osztályunk legjobbja vagy Gyógynövénytanból.

-De ott van még Alice is... - kezdtem rögtön, de Sirius a szavamba vágott.

-Jó. Ott van, és? Attól még te vagy a legjobb. Lehet, hogy neki is jól megy, lehet őt is nagyon érdekli, lehet ő is annyira imádja mint te, de az engem kevésbé érdekel. És ez még csak egy dolog. Nagyon régen nem énekeltél, de a hangod is gyönyörű. És ha bár ez nem is túl jó dolog... Legalább arra lehetnél büszke, hogy milyen szerény vagy. De jó. Akkor ugorjuk ezt. Hogy azért néznek fel rád ennyien, azért irigyelnek sokan, mert túl jó vagy az emberekhez. Mindenkihez. Kivétel nélkül. Hogy túl jó vagy a legrusnyább szörnyetegekhez is... Hogy mindenkiben a jót látod. De oké. Ha te mondod, akkor ez mind semmi, ugye?

-Mancs... - kezdtem halkan, de mérgesen a szavamba vágott.

-Nem. Beth, most nem. Lehet, hogy tényleg irigyelnek engem, hogy mennyire imádlak és még hogyan imádlak... De azt is jól tudják, hogy egyedül csak téged imádhatlak így. És ez bosszantja őket a legjobban. Mert tudják, hogy milyen különleges boszorkány vagy. Milyen értékes... Milyen egyedi és pótolhatatlan. És hidd el nem azért súgnak össze, mikor sebesen átlépkedsz a folyosón, mert ronda lennél. Nem. Mert ők... Veled ellentétben látják, azt amit én. Azokat a fényes, puha, mindenfelé lobogó, dús, mézszőke loknikat, amiket folyton lesimítasz és utálsz, pedig én imádom. Ők látják, hogy milyen édesen nézel ki. Hogy a szemed aranyszínűnek tűnik, de ha mosolyogsz pont olyan csokoládébarna lesz, mint a bátyádnak. És mindig veszettül csillog. Mintha a csillagok napközben, a tekintetedben pihennének. Ők látják, hogy milyen finom, melegtónusú bőröd van, ami selymesebb a patak vizénél és puhább a selyemnél. Ők látják a pisze orrodat... És az ajkaidat. Szerintem gyönyörű ajkaid vannak Beth. Ilyen teltek. De nem is teltek pontosan. És úgy illenek a szemedhez és a színeidhez. És mindig mosolyra húzódnak, ami csak méghívógatóbb. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy milyen egyedi vagy ezekkel a szeplőkkel az arcodon, meg mindenhol máshol... És akkor meg sem említettem, hogy milyen dögös, hogy ilyen pici vagy... Mi van még? Ja igen. A derekad, ugye? Mert szerinted nem szép az alakod? Ez is baromság. Lehet, hogy Meadowes magas és vékony mint a kisujjam, de olyan mint egy pálcika. Nem is lehet megfogni, mert a végén még eltörik. Hopsz... Mintha azt annyira bánnánk. Beth. Komolyan ne csináld ezt. Szerintem gyönyörű vagy. És az, hogy nem egyszál csont és bőr vagy... Olyan vagy mint egy apró plüss-ember... Komolyan. Olyan puha és ölelnivaló. És a derekad pedig szerintem tökéletes. Nekem tökéletes vagy, így ahogy vagy. És szeretném, ha te is ezt éreznéd és nem akarnál megváltozni, csak azért mert olyan akarsz lenni mint más lányok. Más lányok, akik már a nyomodba sem érnek és fényévekkel távol vannak Beth-képétől. Ők csak reménykednek abban, hogy egyszer úgy tündököljenek mint te... Ők csak reménykednek, hogy Mrs. Potter majd róluk is két napon keresztül beszéljen Sirius Blacknek a bájosságukról és a csilingelő nevetésükről. De ez nem fog megtörténni. Mert őket nem hívják Liz Lupinnak és ez így is van rendjén. Mert nem is hívhatják őket Liz Lupinnak. Szóval megszívták. És azt hiszem el kell kérnünk McKinnon cuccait, hogyha meg akarjuk élni a holnapot... Vagy a vizsgáinkat, amikre annyira készülsz. - hadarta el egy szuszra Mancs, majd lihegve, de annál hatalmasabb vigyorral meredt elképedt arcomra. Várjunk... Mi?!

-Milyen cuccait? - kérdeztem szemöldökráncolva, Mancs meg ajkaiba harapott. - Mancs...

-Azokat a cuccokat. - nevette el magát és arca két oldalán megjelent a jól ismert, rózsaszínes pír. - Tudod... Amikkel így festik magukat. Vagy nem tudom...

-A sminkkészletére gondolsz? - nevettem el magamat, mire ő is felkacagva bólintott. - Minek kell az nekünk?

-Öhm... Kicsit... A nyakad... - harapott újra ajkaiba Mancs és tekintete a nyakamra siklott. Rosszat sejtve pislogtam szemébe. Zavart mosollyal bámult vissza.

-Mancs?

-Előfordulhat... Hogy... Kicsit... - motyogta és finoman az állam alá nyúlva szakértői szemmel nézegetni kezdte a nyakamat. Értetlenkedve pislogtam arcára, de nem tudtam semmit sem leolvasni róla. - Hoppá?

-Mi olyan vicces? - kérdeztem rosszat sejtve, Mancs egyre vörösebb arccal, zavartan nevetgélve nézte a nyakamat. És nem értettem mit lát rajta. - Sirius.

-Emlékszel a téli szünetre? - kérdezte ajkaiba harapva, vigyorogva.

-Igen?

-És... Hogy... Kicsit... Nos... Tudod...

Ahogyan agyamban sebesen forogtak a fogaskerekek. És hirtelen megkattant a lényeg. Óóóó. Hoppá bizony.

-Miért mosolyogsz így Beth? - nevette el magát Mancs, mikor látta izgatott somolyomat. - Valószínűleg a bátyád kinyír, ha meglátja, mit műveltem már megint... És most... Kicsit több van, mint a múltkor... Khm... Nem annyira feltűnő? - kérdezte, majd felkacagva tarkójához nyúlt. - Najó. De. Nagyon feltűnő Beth. És nyilvánvaló. Csinálnunk kell vele valamit. Vagyis. A fél nyakad tele van a nyomaimmal... Sajnálom... Megint nem volt szándékos... De... De... Utálni fogsz, hogy ezt mondom. - harapdálta ajkait és közben már nem nevetett, de féloldalas vigyora ott virított és szemeivel újra és újra végigmérte a nyakamat, meg kipirult, hitetlen mosolyú arcomat. Majd végül felzihálva hajába túrt és keserves vigyorral kinyögte. - Rohadt jól nézel ki. Ez is olyan gondolat, amit meg kellett volna tartani gondolatnak, de... De ez van és tényleg dögös vagy Beth és... Jó... Biztos nem hiszed, de... - hadarta össze-vissza vigyorral arcán, de nevetve, tűzvörös arccal megragadtam arcát és nagy csókot nyomtam szájára, beléfojtva minden szót. Sirius széles vigyorral harapta meg ajkaimat, válaszul pedig könnyedén a tincseibe túrtam. Teljesen ösztönösen és könnyedén történt mindez, de a szívem zsibbadt a zavartól, a döbbenettől, az örömtől...

-Még mindig mosolyogsz Beth. Miért mosolyogsz? - nevette el magát, mikor végül elváltunk egymástól. - Gyerünk. Bökjed. - látta ahogyan zavaromban lehajtom a fejemet, de tudta, hogy úgyis elmondom.

-M-megnézed ő-őket? A... A múltkor kettő volt... És... Az egyik ilyen elefánt-forma volt a másik pedig szivecskére hasonlított. - meséltem el végül, és hiába próbáltam, nem bírtam elfedni a lelkendező mosolyomat és a csillogó szemeimet Mancs irányába, aki egy ideig pislogott rám. Majd ajkaiba harapott.

-Merlinre Beth. Imádlak. - súgta végül, egyenesen lehelte, még a szélsuhogásnál is halkabban és miközben fél kézzel ráérősen kisöpörte göndör, arcomba hulló tincseimet. Elakadó lélegzettel meredt le rám. - Imádnivaló vagy. Egyszerűen...

És újra megcsókolt. Én meg pirosló arccal viszonoztam csókját. Te is imádnivaló vagy Mancs. Imádnivalóbb mindenkinél.

-V-várj meg itt... Elmegyek a... A bőrszínű kenőcsért... - hadartam zihálva, ahogyan elszakadtam Mancstól. - Marlene azt használta, mikor egyszer későig éjszakáztunk és végigbeszélgettük az alvásidőt és reggel karikásak voltak a szemei és... - nem is mondtam végig, helyette kipirult arccal elszökdeltem a lépcső felé. Még futtomban visszanéztem. Sirius a tenyerébe temetett arccal, nevetve dőlt el a kanapén. Elmosolyodtam és siettem fel. Azt kívántam bárcsak lennének akkora lábaim, hogy gyorsabban mehessek. Hogy kettesével szedhessem a lépcsőket, de nem voltak, úgyhogy kifulladva értem fel a szobánkig. Mindenki aludt még. Én pedig némán táncikálva kicsentem Marlene neszeszerjéből a bőrszínű kotyvalékot és egy kis gondolkodás után még kivettem pár hasznosnak tűnő... Merlin tudja, igazából mire való... Kelléket és már röpültem is vissza. Mancs széles vigyorral várt a kanapén ülve és a kezemet markolva végül kiléptünk a folyosóra(előtte persze gondoskodtam arról, hogy a melltartómat szigorúan belegyömöszöljem a táskámba a lehetséges, kíváncsi pillantásoktól rejtve). Kényelmesen, királyi palástként szorítottam nyakamba a meleg gyapjúpokrócunkat és Mancs mellett szökdécselve, elindultunk a kastély folyosósóinak labirintusában, hogy egy üresedett mosdót találjunk magunknak. A fiúk fürdőszobájába nem mehettünk. Remus bár biztos ébren volt és tanult az ágyában fekve... Arról nem is beszélve, hogy milyen csaták dúltak a zuhanyért reggelente. Nálunk is pont ez volt a helyzet.

-A prefektusi fürdő?

-Nem hiszem. - vágta rá Mancs és közben megnyújtózott. Zavartan kaptam el pillantásomat szürke felsője alól kibukkanó hasának izmos körvonalától. - A prefik túlságosan profik abban, hogy mindig legyen valaki a lubickolójukban. - elnevettem magamat, Mancs pedig végül kisöpörte a szeméből fekete tincseit. - De azt hiszem van egy ötletem. Második emelet?

-Lánymosdó. - bólintottam egyetértően és újra elnevettem magamat, ahogyan Mancs otthonosan behúzott az egyik páncél mögötti titkos átjáróba.

Szóval nem kellett két perc és már mezitlábaink a mindig üres és elhagyatott lányvécé kihűlt csempéin csattogtak halkan. Megborzongtam a kihűlt kövek érzésétől talpam alatt, de nem fáztam, mert a takaró még mindig vállamon pihent. Mancsra pillantottam. Azzal volt elfoglalva, hogy lábujjhegyen a fekete-fehér kockás csempéken, csak a fehérekre lépjen. Nevetve figyeltem, ahogyan kinyújtott nyelvvel, megpördülve átugrik az egyik fehérről a másikra. Mozdulatai többek voltak, pusztán művészieségnél, de egy piruettet elvétett és kis híján hanyatt vágódott a csúszós kövezeten.

-Jól vagyok! - kiáltott fel lihegve, már a mosdó másik végében ácsorgott, nevetve egy fehér kockán.

Mosolyogva figyeltem, de közbe Marlene bőrszínű kenőcseit mind lepakoltam az egyik használaton kívüli mosdó kagylójába. És a porcelánra támaszkodva, közel hajolva hozzájuk méregetni kezdtem őket. Kicsit különbözött az árnyalatuk és Marlenének sápadtabb volt a bőre az enyémhez képest.

-Azt hiszem én is találtam egy szivecskét. - megugrottam a fülem mellől hirtelen zendülő hangtól és a szívemhez kapva a kezemet nevetve kaptam Mancsra a tekintetemet. Tökéletesen mellettem állt. Éppencsak hogy nem súrolt testével, de lélegzetvétele megcsiklandozta fülemet. Sirius előrehajolva állt és vigyorogva megérintette a nyakam egy pontját. - Itt. Ez hasonlít. És... Ez pedig egészen olyan, mint egy ülő ember. Csak túl nagy a feje.

-Ülő ember? - nevettem el magamat és szórakozottan a tükörbe pislogtam. A koszos tükör, enyhén torzított. Mély repedés húzódott végig rajta, de láttam magamat. És tényleg tele volt apró, vörös foltokkal a nyakam jobb oldala. Mondhatom remekül néztem ki. De szemeim alól eltűntek a sötét karikák. Mosolyom széles volt, szemeim pedig csillogtak. Mégis elpirultam. Teljesen megfeledkeztem a blúzomról, ami még mindig gyűrötten, csálén félregombolva csúszott le vállamra és mély dekoltázst villantott mellkasomnak. Tétován összeébbigazítottam magamon és végül visszafordultam a... Szempillaspirálok felé... Vagy mik. Nem... Az... Az a szemre jó... Ezek... Meg bőrszínűek. De lehet ezt is felteszik a szemükre...

-Najó... Lássuk csak. - motyogtam magam elé és mosolygós pillantást vetettem az üvegben tükröződő Mancsra, aki elmélyülten nézegette a kis foltokat.

-Találtam még egyet. Ez kicsit félhold alakú. Itt meg van egy... Egy... Ez meg ilyen gömb szóval ez meg lehetne Nap... - elnevettem magamat és végül kezembe vettem a legszimpatikusabb tégelyt. Por volt benne. Kicsit piros por.

-Szerinted... - kezdtem tanácstalanul és megérintettem. Ujjam vége rózsaszín árnyalatot vett fel, ahogyan belesimítottam.

-Szerintem ez túl piros. - pislogott rá a kezembe tartott szépítő-szerre(?) Mancs, majd utoljára ránézett a nyakamon sorjázó vöröslő foltocskákra, majd mellém lépett és összeráncolt szemöldökkel végigvezette tekintetét a kencéken. - És ez?

Egy tubust nyomott a kezembe. Bőrszínű krém volt benne.

-Ez jó lesz. Szerintem. - mosolyodtam el és próba gyanánt a csuklómra kentem egy keveset belőle. Eltűntek a szeplőim. - Igen. Ez jó lehet.

-Ez mire való? - Mancs nevetésére felkaptam a fejemet. Egy furcsa, rúzsra hajazó kis... Dolgot tartott a kezében, de alját megcsavarva nem rúzs jött elő belőle, hanem egy henger alakú bőrszínű... Darab-valami?

-A lehető legjobb embert kérdezed. - nevettem el magamat és közben a tükör felé hajolva bizalmatlanul, kevés réteg... Bőrelfedőt kentem a nyakam egyik részére. - Óóó.

-Ez működik. Várj. - azzal Mancs lelkesen kivette a kezemből a tubust és nevettem, mert vidáman nekiállt kenegetni vele. Nem kellett öt perc és a nyakam már újra foltmentesen virított. Mondjuk... Azon a részen eltűntek a szeplőim, de nem volt olyan feltűnő a változás. - Voilá.

-Köszönöm. - nevettem fel újra, Sirius pedig szakszerűen felemelt állal, gőgösen pislogva visszacsavarta a kupakot a tubusra.

-Igazán nincs mit. Aztán visszavárjuk Sirius Black sminkirodájába. - afektálta és egy ecsetet húzott elő abból a festékpalettából, ami tele volt a bőrszín különböző árnyalataival. - És... Festőirpdájába. - tette hozzá a kis fekete ecsetre meredve, majd vidáman megvonta a vállát és megnézte magának a fekete ceruzát is. - Hát ez meg mit tud...

-Marlene mindig használja. Azt hittem kelleni fog nekünk is, de...

-Szerintem Marlene nem is igazán sminkel, hanem fest. Van itt ecset, ceruza... Színpaletta. Mondjuk hiányoznak alapszínek, mondjuk piros, zöld, meg kék... De... - magyarázta Mancs és szakszerűen megforgatta az ecsetet a legsötétebb árnyalatban amit talált. - Remélem nem vízfesték. De temperával jobban menne. Na gyere.

-Köszönöm igazán nem kell... - kezdtem nevetve, de Mancs már a homlokomnak is nyomkodta az ecsetet. Felnevettünk. És kacagásunk visszhangzott a kipusztult, magányos mosdóban. A szeplős homlokomon nagy barna folt éktelenkedett. - Sirius!

-Bocs-bocs. Hoppá. Ez fog. Várj Beth! - hiába ellenkeztem, Mancs hangosan, ugatósan nevetve elkapta a kezemet és a fekete ceruzával csinos szivecskét rajzolt orromra, cicabajússzal együtt.

-Sirius! - kiáltottam rá. Rövid civakodás kezdődött. És végül gyorsan lehúztam magamhoz és míg Mancs lehunyt szemekkel belefeledkezett a csókba én vigyorogva kikaptam kezéből a... A ceruzát. Mert tényleg az volt. Vagy zsírkréta. Vagy bőrkréta. Fene tudja, mi ez... - Na gyere Mancs. Nem fog fájni.

Sirius nevetett. Én pedig vele nevettem. Gyönyörű szív formálódott arca jobb felén.

-Várj. Add egy kicsit. Hiányzik belőle valami. - kapta ki a kezemből és büszke vigyorral, csálé "B." betűt kanyarított oda a tükörbe bámulva. - B-mint Beth.

Vörös arccal, nevetve bámultam rá és odatartottam énis szeplős arcomat, hogy a cicabajúsz mellé a homlokomra kaphassam az "S." betűt szép szivecskébe foglalva.

-Mancs... Gyönyörűen nézünk ki. - jelentettem be végül, mikor már két perce meredhettünk összefirkált tükörképeinkre.

-Egyenesen mesésen. - bólogatott Mancs nevetését visszatartva és végül utoljára előszedte a fekete ceruzát. Kört rajzolt arca csupaszon maradt bal részére, majd vonalat húzott függőlegesen a körbe és végül apró, fejjel lefelé fordított v-betűt az aljára.

-Ez mi? - kuncogtam felé.

-Békejel. - felelte Mancs és a tükörképére meredt. Éreztem, hogy megdobban a szívem. Mancs tekintete felizzott. És elkomorodó elégedetséggel bámulta a békejelet arca bal szélére rajzolva.

-Mancs... - kezdtem elnehezült tekintettel és elkomolyodva, szomorkásan pislogtam rá.

-Igérem Beth... Ígérem, hogy... Hogy megtalálom a békénket. - fordult hozzám Mancs. Már nem virított vigyor arcán. Elszántan nyúlt magányosan zsibbadó, kihűlt kezeim után. - Ígérem Beth, hogy mellettem nem kell majd félned. Hogy mellettem, amíg engem látsz, nem kell a háborúra gondolnod, jó?

-Már most te vagy a békém, Mancs. Egy biztonságos otthona a szívemnek. - súgtam, Mancs pedig nagyot nyelve szorongatta apró szeplős kezeimet. - Melletted már most biztonságban vagyok.

-Pedig lehetnék erősebb támasz is. - húzta vigyorra száját. De ez a vigyor most sokkal inkább szomorkás és rosszalló volt, mint vidám, vagy szórakozott.

-Jajj merlinre, Mancs. Kit érdekel. Nekem... Mi... Tényleg megérdemeljük egymást. - nevettem végül el magamat, majd felnyúlva finoman megragadtam szürke, bő felsőjének nyakát és finoman lehúztam magamhoz. - Nem is kívánhatnék ennél erősebb és meginoghatatlan védőbástyát magamnak Mancs.

-Azért igyekszem. - húzta mosolyra ajkait Mancs és finoman ő is közelebb húzott magához.

-És akkor én is igyekszem. - válaszoltam kuncogva és mikor Mancs az enyémnek döntötte homlokát, lehunytam a szememet.

-Merlinre. Így is túlságosan szeretlek már Beth. De mindig kiderül, hogy alábecsülöm az érzelmeimet, mert napról napra egyre jobban... - Mancs nem is mondta végig, hatalmas kezét derekamra csúsztatta, mégjobban magamhoz préselve a takarót. És helyette ajkait enyémekre illesztette. De olyan finom bájjal, hogy még a levegő is tüdőmben akadt.

Finoman beletúrtam fekete, puha tincseibe. A hullámos fürtök selymesen akadtak bele ujjaimba, Mancs pedig felmordulva, hevesebben kóstolta tovább szájamat és a következő pillanatban az egyik mosdókagyló peremére emelt, hogy azt a maradék, lehetetlenségig apró távolságot is bezárja köztünk. Hatalmas tenyerei könnyedén csúsztak szétszórtan, félregombolt blúzom alá és ahogyan forró bőre az enyémet érte, ahogyan ujjai belefúródtak és rásiklottak derekam húsába, újra és újra mélyen túrva puha tincseibe húztam mégközelebb magamhoz. De már nem volt hova közelebb. Mellkasom az övén hullámhozot és mezittelen lábaimat átfontam derekán. De már nem volt közelebb.

Sirius eleinte lágy, finom csókja egyik pillanatról a másikra mélyült el és miközben hevesen harapta újra és újra ajkaimat, egyik kezével a szeplős combomba markolt bele, amiről felcsúszott gyűrött, fekete egyenszoknyám. Hosszú ujjai siklottak a bőrömön, könnyedén és akadálytalanul és míg egyik kezével combomat szorította és simította, hogy attól kiszorult mellkasomból minden levegő... A másikkal szorosan karolta át derekamat, és míg hevesen markolt bele bőrömbe, blúzom anyaga felcsúszott karjai felett.

-Beth... - morogta két heves csók között.

Válaszul csak hümmögtem valamit, de teljesen bele voltam feledkezve tincseibe. A puha, hullámos fürtjeibe, amik könnyedém, borzolódva akadtak bele apró ujjaimba.

Éreztem, hogy már megint ott tartunk, mint éjszaka. Szívem sebesen dobogott felgyulladt ketrecében és nem bírt nyugtot magának. A bőröm égetett, a mellkasom sebesen emelkedett és sülyedt, sürgetően, kapkodva az oxigént. Konkrétan már kínzott az a forróság, amit a láthatatlan lángok gyújtottak körénk. De nem lehetett egyszerű hideg vízzel leönteni, vagy ilyesmi. Sirius combomat szorító keze felcsúszott a felgyűrt szoknyám széléhez és mikor újra finoman ráfogott, ösztönösen összrezzenve hajtottam hátra fejemet. Merlinre. Mit művelünk...

Mancs pedig végigcsókolta állkapcsom szeplős vonalát és belezihált a nyakamba. De most nem állt meg ott. Türelmetlenül lökte félre blúzom anyagát és finoman beleharapott a vállamba, mire kipirult arccal, levegő után kapva ujjaim összeszorultak hajában.

-Bocsánat! - szakadt el hirtelen tőlem. Ajkai vörösek voltak, szemei sötétek, arcán pedig rózsaszín pír színezódött. - Jóég. Bocsánat Beth.

Nem járt rendesen az agyam. Halkan pihegve, hatalmas szemekkel pislogtam Mancsra. Merlinre. Konkrétan gyönyörű.

-Cs-csak... Bocsánat... Túl szép vagy... És édes... Jajj. Bocsánat. - motyogta zavartan felnevetve és beletúrt tincseibe, amikbe az előbb még az én ujjaim kaptak bele. Majd zavartan, ajkaiba harapva sebesen vállamra húzta az onnan félretolt blúzom anyagát és szoknyámat lejebb igazítva, végül zihálva elhúzódott tőlem és a szomszédos mosdókagylóra támaszkodva igyekezte csillapítani heves levegővételeit.

Éreztem, hogy arcom még mindig forró, de a bőröm többi része is éppen annyira égett, hiányolva Mancs hatalmas, forró kezeinek érintését és ajkainak sűrű csókjait. Végül halkan felszusszantva, lefagyhatatlanul széles mosollyal a tenyerembe temettem piros arcomat és lábamat a messzinek tűnő kockás padló felé lóbálva próbáltam én is lecsillapítani túl vidáman ugráló szívemet mellkasomban.

-Beth... - kezdte Mancs végül elakadó lélgzetvétellel, mire kisandítottam ujjaim rése mögül. És elnevettem magamat. A békejel és a szivecske arca két oldalán. Két rózsaszín orcáján. A szívszaggatóan édes, zavart vigyora. Csillogó szemei.

-Egyetértek. - nevettem el magamat zavaromban a sok kimondatlan dologra, ami Mancs egyetlen pillantással mondott el. - Tényleg nem bírunk... Nem bírunk...

-Magunkkal. - fejezte be Mancs és remegő hangon felnevetett, miközben két kézzel túrta hátra arcába hulló fekete fürtjeit. - Jajj. Tényleg bocsánat Beth. Nem bírom távol tartani magamat tőled.

-Én pedig tőled, szóval ez rendben van. - nyögtem ki és újra zihálva felnevettem. Mancs is velem nevetett és közben ajkaiba harapott.

-Veszélyes ez a cucc. Ez a szerelem-cucc, nem?

-De. - nevettem és beleborzongtam Mancs kezeinek érintésébe, ahogyan finoman megragadta derekamat és könnyedén letett a földre. - Nagyon veszé-hé!

Mancs vigyorogva borzolta fel göndör tincseimet, majd végül körbesandított.

-Szerinted hol van Myrtle?

-Nem tudom. Ilyenkor már rég itt lenne. - pislantottam én is körbe és megigazítottam magam körül pokróc-palástomat. - De lehet ma csak sokáig alszik.

-Mázlinkra. - vágta rá Mancs és lenevetett rám.

-Myrtle kedves is tud lenni. Nem mindig csak nyafog. - ráztam meg a fejemet, de Mancs csak elfintorodott.

-Akkor engem biztos különösen utál, mert rám mindig csak grimaszol és nyafog, szóval...

-Black és Lupin! - Sirius nem tudta végigmondani, mert a mosdó kivágódó ajtajában a villogó szemű McGalagony jelent meg. - Maguk...

-Jóreggelt Minnie! - Mancs rögtön széles vigyorral fordult el tőlem a házvezetőnk irányába. Minnie levegő után kapva lépett beljebb.

-Maga... Black. És Lupin is... - hebegte kerek szemekkel és köztünk kapkodta pillantását, majd fáradtan lehunyta szemét, arca közben sápadni kezdett. Aztán újra kinyitotta száját. Hangja halk volt és idegességtől remegő. - Maguk mégis... Nem hiszem el... Ez már tényleg... Ami sok, az sok... Potter végre kilép a hülyeségekből, erre... Erre maga és Lupin jól egymásra találnak és... Mégis... Mégis hányszor mondjam el, hogyan kell viselni az egyenruhát és hol? Miért flangál pizsamában Black? És maga Lupin... Mégis hogyan hordja azt a szerencsétlen blúzt. Gombolkozzon be, de gyorsan. Ne vigyorogjon Black. Hol vannak a cipőik? Felfáznak és... Mi a fene van az arcukon? A lánymosdó pedig eleve is tiltott hely magának Black, de a második emeleti még magának is tabu Lupin. Elegem van. Elegem. Ne mosolyogjon ilyen kedvesen Lupin, mert... Mert... Nem. - förmedt rám, majd dühösen folytatta. - Elég volt. Nem nézek el maguknak többet. Eddig bírtam. Türelmemet a végletekig húzták és mostmár elég volt. Elég. Jelen pillanatban a nagyteremben kéne reggelizniük. Egyenruhában. Tudtam, hogy már megint rosszban sántikálnak, ahogyan felfedeztem a hiányukat a Nagyteremben. Nem érdekel a bajsza Lupin. Látom. Gyönyörű. Maga is elképesztően fest Black. Gratulálok. Szépségkirály és szépségkirálynő. Most pedig követnek. Egyenesen a Nagyterembe megyünk és reggeli végéig el nem engedem magukat. Hogy... Hogy az értékes kretivitásukat, tehetségüket és egyediségüket... Erre... És mégis...

-De... - kezdte füligérő szájjal Mancs, de Minnie dühtől remegő hangon leintette.

-Egy szót se Black. 

Egy újabb... Nagyon-nagyon hosszú fejezettel tértem vissza hozzátok. Szóval aki derekasan végigküzdötte magát idáig... Én csak hálákodni tudok nektek... Komolyan :]

Apropó hálálkodás... Ritka tartalmas és felnőttes beszélgetésnek lehettem a részese még péntek délelőtt. Azt hiszem ez volt életem első "nagyvilágieszmecseréje"... Lényeg a lényeg, a nagybátyámmal filozofáltunk egy kétórás kocsi út alatt. Rengeteg mindenről szó esett, de hogy egy mondatban összesűrítsem és ne makogjak nektek feleslegesen. A sok bölcs dolog tárgyalása közben. Kijött valami mégbölcsebb. "A figyelem a legtöbb, amit egy ember adhat a másiknak". Ez minden. Ez minden ajándékot. Gesztust. És tettet felülír. Olyan ez mint a kertészet. A kertész ügyel a kis virágjaira. A magocskákra. Palántázik, kapálja őket, öntözi, óvja őket a hidegtől... És a virágok nagyra nyúlnak. Kibontják szirmaikat és... És igazi fényes, színes pompába öltöznek. Mint ez magától értetődő. Nos. Ilyenek az emberek. Egymás kertészei. Figyeljük egymást, öntözzük, kapáljuk és szeretgetjük egymást a figyelmünkkel. Nekem legalábbis ti vagytok a kertészeim. "Mert a figyelem a legtöbb, amit egy ember a másiknak adhat". Van aki tekintetével adja a figyelmét, van aki a szavaival, van aki ajándékkal, vagy óvatos odafigyeléssel... Ti pedig... Ti pedig a figyelmeteket úgy adjátok nekem... Hogy elolvassátok azt az egyetlen dolgot, amiért most itt vagyok. Valamit. Ami nem is könyv. Mégcsak nem is tisztességes alkotás. És mégis. Ti itt vagytok. És az értelmetlennek értelmet adtok. A figyelmetekkel. Úgy érzem magamat, mint egy virág. És nektek a legnagyobb őszinteséggel nyílok. Talán nem is pompásan. Nem is színesen. De mindent igyekszem adni a munkátokért cserébe. Mert megérdemlitek. Lassan már három-hajóltudom- éve... Figyeltek. Sokan már a legkezdetektől. És öntöztök a komentekkel, kapálgattok és szeretgettek a csillagokkal. És ez minden. Amit egy virág kívánhat magának. :)

Túl sok vagyok. Tudom. De a világi boldogság, amit figyelmetek miatt kapok. Biztosan tudjátok miről beszélek. Néha úgy érzem, nem is igazán érdemlem. Hiába a sok-sok fejezet. Szavak. Mondatok. A sokat álmodozott cselekményvonalak. Nekem az írás a világom. Egy ilyen külön burok. És ebben mozgolódva... Az olvasók tekintete... A folyamatosan részenként felbukkanó kíváncsi nevek. Mosolygós, színarany megjegyzések. Dícséretek. Értetek megéri. Miattatok. Minden megéri. 

Mostantól azt hiszem nem is fogok már újabb "elvont kicsapongással" üldözni titeket. Csak a hálámmal. 

Én csak... Köszönöm <3

Nos... Tekintve, hogy ez a "könyvem"(nagyonsoksokidézőjellel)... Az úgymond... Nem is tudom... Leg"kelendőbb"... Minden eddigi """""művemnél"""""".... Áhj. Nem megy most ez... Várjatok... Mondjuk. Úgyse látjátok, most mennyire fájdalmas fintorral keresgélem a szavakat nektek... Hogy hány percig fogok még itt ülni... És valahogy emberségesen kihozni valamit ebből... Az egészből? Nem is egész. Fél. Még annyi sem. Najó. Nagylevegő. Kiszív.Befúj. Vagymi. Huhuh. 

Szóval... -namostmegpirulazarcom-. Izé... Szóval... Ti vagytok... Az olvasóim... A legdrágább emberek itt a wattpad széles világában... És mégis... Mégis itt vagytok. 

DENEM. Nyugi. Nem kezdek megint akaratlan regényeket zengeni a hálámról, hogy ittvagytokmertmárelzengtemtúlsokatésnemezértvagytokitthogyeztolvassátok,hanemhogy... Mást? Mit? Mi mást olvasnátok, ha itt vagytok....... Ojajj. Najó.

SzóóóóóvaaaaaAAAAaaaal. 

Idén. 

Mert már idén van. Vagyis. Nem tavaly. Hanem idén. De tavaly is volt "idén" és jövőre is lesz "idén" és most... Most "most" van. És... 

Hagyjuk. 

Szóval. Hogy is mondjam? 

Szeretnétek... Szeretnétek... Kérni valamit? :3

Eztnemazértkérdezemmertihlethiánybanküzdömcsakszeretnémtudnihogyhaizélenneevalamispecifikuskívánságvagymi. 

Mármint... 

Az "Elizabeth" cselekményvonala már teljesen készen áll. Úgyhogy már nem valószínű, hogy azonváltoztatok-bárhavalakibedobvalamitakárátisgondolomkacsintkacsintkacsint-... De... Lassan. Megérünk a... A... Befejezésre? 

Sok ötletem van. Mihez kezdjek. De hátha. Ha van valami kívánság. Valamiféle ff? Vagy valami másféle? 

Najó. Ebből már nem jövök ki jól. A lényeg. Ha van kedvetek. És ötletetek. Valamit akár szívesen olvasnátok? Egy specifikus fajtát? Vagy bármi... Nem biztos hogy tudok bólintani, de igyekezni viszont tudok. :]

Sok-sok ölelés... Meg minden egyéb. Valahogy kihúzzuk a tavaszi szünetig, főleg, hogy már február van-hihetetlennem?:D-

Meséljetek addig is mi van veletek? A felvételizők hogy vannak? Ki volt síelni? Korcsolyázni? <3