A döntő éjszakáján szóval tényleg nem aludtunk. Mert bár hajnali egyig mindenki az örömmámorban úszva tombolt és ünnepelte a griffendél győzelmét, McGalagony pontban, mikor egészet ütött az óra megjelen kockás hálóköntösében és hálósapkjában és szigorúan aludni küldött mindenkit. Kivétel nélkül. Akkor még furcsálltam is, hogy Mancs nem szájalt vissza rögtön... De mikor már mindenki lefeküdt a griffendél toronyban, Marlene felkapcsolta a villanyt és bejelentette, hogy irány a fiúk szobája, mert fáj a foga arra a whiskeyre. És hát. Marley mindünket átráncigálta, így lyukadtunk ki a Tekergők szobájának közepén, körben ücsörögve, mind a tizen. Mancs mint mondta tényleg szerzett whiskeyt és mézbort és bár én nekem már csupán a vajsör is elégnek tűnt, ők mind telitöltötték a poharaikat a vörös itallal. Hajnalig fent voltunk. És valahogy ott lebegett a fejünk felett egy aggasztóan nagy, sötét felhő-és itt nem a viharra gondoltam-... Ami miatt Remus is minden szó nélkül töltött magának az alkoholból másodjára és harmadjára is... Mert valahol benne volt már a hihetetlen örömmámorban a keserűség is. Mert bizony Május volt. Május. És a vizsgahetek pedig súlyosan közeledtek. A kviddics döntő egy vészharang volt valahol. Valahol, hogy ez már nem tart örökké. Hogy már túlvoltunk ezen is és bármennyire is nyert a griffendél a június közeledik. És éppen ezért, mikor az utolsó Roxmortsi hétvége gyanánt, elszakadva a könyvtárból. Elszakadva az egyre tornyosuló könyvkupacoktól beültünk a Három Seprűbe. A szokásos helyünkre. Már nem arról beszélgettünk, mit láttunk az újságban, hogy kapta el James a cikeszt, milyenek a mardekárosok és hogy melyik a legfinomabb Mindenízű Drazsé... Vagy hogy, mi van Jamie baglyával... Már nem arról beszéltünk, kinek van a legnagyobb esélye a házkupára és hogy kik lesznek jövőre az új prefektusok és kviddicstagok... Hanem... Hanem arról, mi lesz... Mi lesz június után. Mi lesz akkor, ha leszállunk az Expresszről Londonban...

Frank és Lily közt csücsülve, a forrócsokimat két kacsóm közt szorongatva, összekuporodva a székemen mosolyogva hallgattam a többiek terveit. Talán tényleg féltem. Talány tényleg aggódtam. Talán tényleg nem akartam itthagyni a Roxfortot. De mindez. A barátaim körében... Hirtelen nem tűnt fontosnak. Rajtam kívül úgy tűnt, mindenki a kalandos irányát nézi a jövőnknek, nem pedig a félelmetes oldalát. És elnézve az izgatottságukat, a lelkesedésüket én se éreztem már magamat annyira megrémültnek.

-Mi Jamesszel nem költözünk még össze. - magyarázta éppen Lily, James pedig kényelmesen a vállára döntötte fejét. Olyan édesen néztek ki. - De előbb utóbb odáig is el fogunk jutni. Egyenlőre a nyár elején...

-Bemutatjuk egymást otthon. - fejezte be Jamie büszke vigyorral, Marlene pedig felnevetett.

-Minden álmod válik most valóra Potter, ugye?

-Igen. - sóhajtotta buta vigyorral James, majd vajsörébe kortyolva Mancshoz fordult. - És veled mi van Tapmancs? Nem mondtál semmit eddig.

-Mit mondhatnék azon kívül, hogy elköltözök otthonról és aurornak állok? - kérdezte elvigyorodva Mancs, de Marlene összefonta maga előtt a karjait.

-Most komolyan azt próbálod nekünk bemagyarázni... Te... Hogy semmi szerelmi életed sincsen? Öhm... Megbocsáss, de ötödévünkben és hatodévünk elején hetente új barátnőt hódíthattál ha úgy akartad. Most meg semmi? Ezt nem veszem be "szépfiú".

-És ha igen?

-Akkor sem hiszünk neked, Sirius. - bólintott most felé Lily és lopva felém pillantott, de nem tudott semmit leolvasni az arcomról, mert félig csokoládé borította és alkalmasnak láttam az időt, hogy nagyot kortyoljak a hatalmas bögrémből, így nem láthatták zavart mosolyomat.

-Mi van azzal a lánnyal, akiért elvileg úgy oda voltál hatodévünkben? - érdeklődött Remus. Arcára volt írva, hogy reménykedik abban, Mancsnak még mindig van barátnője... Ergó engem szépen békénhagyhat.

-Vele? Várj... Ki volt a csajom hatodikban? - Mancs nevetve jajdult fel, ahogyan Marlene kíméletlenül gyomorszájon vágta.

-Borzasztó vagy Black. Legalább a nevét tudnád, de még-...

-Jó. Nyugi. Persze, hogy emlékszem rá. De már... Már... Vége van?

-Nem is szakítottál vele? - képedt el Remus, majd tenyerébe temette arcát. - Szörnyű vagy.

Mancs csak vállat vont, de ha csak egy szemvillanásnyi ideig is rámkacsintott. Amitől elvörösödtem a bögrém takarásában, de zavartan mosolyodtam el felé.

-De nem is tetszik senki? - puhatólózott tovább Mary. Mancs pedig megvonta a vállát.

-De. Nyilván tetszik valaki, de-...

-Ki? - kapott szaván Lily szélesedő mosollyal. - Ismerjük?

-Lehet. - hagyta rá Mancs, majd egész hirtelen hozzám fordult, szavait nekem célozva. - És te, Beth? Mire készülsz a Roxfort után?

Elvörösödtem. A kelleténél nagyobb érdeklődéssel felejtettem tekintetemet Mancs mozgó ajkain, amiken még csillogott a vajsör nedvessége. És ezt Mancs is észrevette, mert bár a többieknek nem tűnt fel. Ahogy ajkait finoman beharapta, nem tudtam másfelé fordulni.

-N-nekem... É-én nekem nem tetszik senki... - hebegtem elnyílt szájjal, mire Marlene hangosan kacagott fel.

-Áh! Dehogyis! - kurjantotta, mire összerezzentem és kényszerítve magamat, hogy eltereljem Mancsról tekintetemet Marley felé néztem. Nem kellett volna. Marlene hangosan nevetett. Lily pedig roszallóan próbált a szemével csitítani, de már nem igazán lehetett. Marlene elég alkoholt ivott, hogy bár józanul maradt, tekintete nyílt őszinteséget fejezett ki, vigyora pedig a bajkeverős-fajtába tartozott.

-B-bocsánat... M-mi volt a kérdés? - fordultam vissza égő arccal Mancshoz. Az ő szája is felfelé ívelt.

-Hogy mi lesz a Roxfort után Betty. Merre indulsz?

Feléd.

-Öhm... - motyogtam és végül óvatosan letettem a bögrémet az asztalra, hogy aztán rásütve szememet, zavartan babrálhassak vele. - Nos... Én... Szóval... Én... Még... H-ha... Ha minden jól megy. Én is elköltözöm otthonról. Lehet. - Mancshoz. - B-bocsánat... Én még nem tudom. - fakadtam ki végül halkan, mire Alice összeráncolta a homlokát.

-Jól vagy Lizzie? Nem kell bocsánatot kérned ezért. - szólt halkan és finoman rámmosolygott.

-Persze. Jól vagyok. - súgtam és fülem mögé gyürtem egy kósza tincset, de lesütött szemeimet is csak egy pillanatra emeltem fel, hogy Mancsra pillantsak. És nem tetszett, hogy hirtelen eltűnt szájáról a mosoly. És kíváncsian, szomorúságtól csöpögő szemekkel, kérdőn billentett oldalra a fejét. Teljesen úgy nézett ki, mint egy kutyus, aki bár csóválja a farkát, halkan nyüszítve, kíváncsian nyalogatná meg a gazdája kezét.

-Biztos Ellis? - motyogta Lils aggodalmasan.

-Ühüm. Csak... Csak kicsit félek. Ennyi. De ezt eddig is tudtátok és... - hebegtem a forrócsokis bögrémet zavartan forgatva ujjaim közt és a világ minden kincséért sem mertem volna felnézni. Ők mind annyira griffendélesek voltak. Tele bátorssággal, vitézséggel, kalandszomjjal... És kilógónak éreztem magamat. Mint mindig, valahányszor rájöttem, hogy mennyivel óvatosabb és félénkebb vagyok náluk. És nem tetszett az érzés. Nagyon nem. Gyengének éreztem magamat velük szemben. Aprónak és bénának.

Szempilláim alól kilestem és pont elkaptam, ahogyan mind összenéznek. Szomorkásan, tanácstalanul. Egyedül csak Sirius nem pislogott rájuk vissza. Ő folyamatosan engem figyelt, ajkaiba harapva, majd végül megköszörülte a torkát és felállt.

-Gyere Beth. Megmossuk az arcod. - mosolygott rám és gyengéden felém nyújtotta kezét*. Nem is érdekelte, hogy hirtelen nyolc tekintet fúródik belé. Lily tétován elkezdett felemelkedni, de Marlene jókedvűen visszanyomta székébe, míg én továbbra is lehajtott fejjel elfogadtam Mancs felém nyújtott jobbját.

Remus nem szólt egy szót se. Csak némán ücsörgött helyén az asztalra könyökölve és aggodalmasan pislogott felém. De nem sokáig tehette, mert Mancs... Mancs óvatosan megszorította a csokoládétól ragacsos és foltos kezemet(még oda is jutott, Merlin tudja hogy) és maga után húzott. Könnyedén elterelgette párosunkat a népes kocsmában. A székek és asztalok derékigérő labirintusából pedig gyorsan kijutva, válla mögött hátra sem pillantva meg sem állt a mosdókig vezető kis folyosóig. Én vele ellentétben hátranéztem. Az asztalra hajolva komolyan dugták össze fejüket és suttogva, heves beszélgetésbe mélyedtek.

-Beth. - Sirius hatalmas kezei vállamra siklottak és rémisztő komolysággal meredt a szemembe. Nem tetszett. Mert az utóbbi időben. Feltűnően sokszor volt komoly. Ő is felnő? Ő nem nőhet fel. Ő nem komolyodhat meg. - Mi a-...

-Nem szabad felnőnünk! - akkor jöttem rá, hogy sírás fojtogatja torkomat, mikor halkan kifakadva legördültek arcomon az első forró cseppek. - Mancs. N-nem szabad... H-ha mi felnőttek v-vagyunk... Akkor már... Akkor már nem fogunk többet nevetni... Nem fogunk úgy bohóckodni mint régen. James már rég nem hülyül. És nem is szórakozik olyan viccesen Lilyvel. Hanem teljesen komolyan beszélgetnek és szeretik egymást. Ők már felnőttek! - potyogó könnyekkel meredtem Mancs szomorú arcára és kezeimmel a vállaimon pihenő kezeit kerestem. És mikor megtaláltam hevesen dörömbölő szívvel megszorítottam ujjait. - Ők már felnőttek és nem is boldogok! És Remus is teljesen felnőtt. Nem is láttam nevetni már két hónapja. És Peter is. Pedig ő még a nehéz helyzetekben is tudott felszabadultan kacarászni. Ha felnövünk... Ha felnövünk, akkor elveszítjük ezt. Mert a felnőttek nem boldogok. És nem is vidámak. Csak olyan komorak és szigorúak. Én nem akarok komor és szigorú lenni. Nem akarok parancsolgatni a fiatalabbaknak. És ha példát kell mutatni? É-én nem és... És nem. Nem akarok fekete csuklyát húzni és sápadt és komor arccal járkálni Londonban össze-vissza. Én itt akarok maradni a Roxfortban. Veled. És Jamesszel. És Remusszal, meg Lilsszel és mindenkivel. Mint régen. É-én nem tudom, hogy mit akarok csinálni jövőre. Nekem... Nekem... Fogalmam sincs, mi lesz belőlem. És már csak alig maradt egy hónapom kideríteni!

Zokogva kapkodtam a levegőt és csak akkor tudtam újra rendesen lélegezni, mikor Mancs, ujjaim görcsös szorításából kihúzva kezét, olyan szorosan ölelt magához, hogy azzal a lendülettel újra kipréselődött belőlem minden oxigén. Ajkait megéreztem hajamban és ahogyan erős karjai átfonódtak rajtam... Illatától és a biztonságától... Amit ölelésének intenzitásátóból éreztem és ittam a szívembe mélyen zokogásom elcsitult. Pillanatok alatt. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment. És mindezt Mancs karjainak és heves szorításának köszönhettem.

-É-én... - kezdtem szipogva. - B-bocsánat... A-a... Felsőd és...

-Hagyd ezt Beth. - rázta a fejét Mancs. De hiába. Egyre jobban szégyelltem magamat. Tényleg gyerekes vagyok. És buta. Kicsi és buta. Vörös színű, "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band" pólóján sötétlett könnyeim nyoma. De arcán okoztam a legnagyobb károkat. Vonásai lekonyultak és szomorúan meredt rám. Miattam nem mosolygott. Pedig ez egy gyönyörű este lett volna és...

-Teljesen kihasznállak. - elkerekedett szemekkel, elfúló hangon próbáltam hátrébb lépni, de Mancs döbbenten szorította vállaimat.

-Tessék? Ezt a marhaságot, meg honnan a csudából-...

-Komolyan mondom. Olyan gonosz vagyok. Mindig hagyom, hogy megvígasztalj. Hogy miattam szomorkodj. Mert én is szomorú vagyok. Mindig. És idén annyiszor voltam szomorú... És te annyirszor jöttél. Te jó ég. Én ilyen leszek? Egy ilyen szomorú-felnőtt? Egy ilyen önző-szomorú-felnőtt? - sápadtan zokogtam fel újra és tenyereimbe temetett arccal zuhantam előre tehetetlenül. Ha Mancs nem áll előttem és nem kapva el a derekamat, nem szorít magához újra. Azzal a bizsergetően heves ölelésével... Lehet konkrétan felborulok. De jó. Még egy dolog amiben borzalmas vagyok.

-Jobbat érdemelsz Mancs. Egy sokkal jobb embert. - zokogtam a mellkasába és tehetetlenül gyűrögettem pólója alját. - És annyira szeretném, hogy elmondjuk nekik is a titkunkat... De... De most még van időd Mancs lecserélni, valaki másra. Mielőtt Remus haragra gerjed. Egyáltalán miért gerjed haragra? Miért akarja miattam elrontani a barátságát veled? Miért vagyok ilyen... És most is csak szétesek előtted. Idén sokadjára és... És ráderöltetem ezt? Igen. B-bocsánat. Sajnálom. Nem tudom abbahagyni... Mancs... Én-...

Nem tudtam folytatni. Mert a szájamat saját ajkaival hallgattatta el és bár könnyeim tovább csorogtak arcomon, ahogyan kezeit derekam köré csavarta. Szorosan. Hogy konkrétan testéhez olvadtam, elfelejtettem mit is akartam mondani magamról. Mancs pont olyan hevesen csókolt, mint amilyen hevesen ölelt is és mikor kellően sok idő múlva elhajolt arcával enyémtől, hogy már nem is emlékeztem mi lett volna a következő hadarásom lényege. Hatalmas, forró tenyerét szájamra csúsztatta. Másikat pedig arcomra. És csak pislogott le rám. Farkasszemet néztünk. Egészen addig, míg a szívem keservesen gyors dobogása nyugodni nem látszott. Utánoztam levegővételeit. Ahogyan ő hangosan beszívta a levegőt én is követtem és mikor pont ugyanilyen ütembe ki is fújta tüdejéből akadozva utánoztam tettét.

Könnyeim elapadtak. És mikor már nem reszketett sóhajom és nem remegett szám, Mancs óvatosan két keze közé rejtette arcomat és a szemembe méllyesztette a sajátját, miközben szomorkás, halvány mosolyra húzta száját.

-Édesebb vagy a forrócsokidnál Beth. Minden méznél és cukornál. - ingatta fejét és közelebb húzódott. - Hogy mondhatsz ilyeneket? Hogy gondolhatsz ilyeneket? Jobbat? Nálad jobbat érdemlek? Rámerőlteted a titoktartást, majd a titok-bontást? Beth. Az ég szerelmére. Mindkettőt én javasoltam. És honnan a francból veszed azt, hogy a felnőttek boldogtalanok, szigorúak és túl-komolyak? - nevette el magát és hangja rekedten csendült fel. És ugatós kacaja tisztává és csilingelővé lebbentette szárnyait, mikor meglátta szégyenlős mosolyomat. - Szerinted a mi szüleink boldogtalanok és komolyak?

-Nem de...

-Mi de? Beth. Komolyan megeszlek. - nevette el magát megint, mire szipogva, halkan én is felkuncogtam. Csupán a nevetésétől jobb kedvem lett. - Komolyan elhitted magadnak... Hogy te majd egy besavanyodott, szomorú, önző, gonosz, felnőtt leszel?

-Mert az leszek. - komorodtam el és lesütöttem volna a szememet, ha Mancs ingerülten nem kap az állam alá.

-Ki szerint? Szerintem? Vagy szerinted? Vagy Remus szerint? Vagy ki mondta ezt neked? Trelawney-nak pedig eszedbe ne jusson hinni. Azt jósolta... Konkrétan idézem. Hogy hat éven belül minden barátomat elvesztem. Bírom a zagyvaságát, de na. - nevette el megint magát. De kacaja rövid volt és inkább hitetlen és dühös, mint vidám.

-Nem a Tanárnő mondta. - motyogtam. - Cs-csak... Cs-csak mindig... Mindig olyanná válunk, amitől a legjobban félünk, hogy válni fogunk.

Felpillantottam könnyektől tapadó szempilláim mögül. Mancs felvont szemöldökel, meredten bámult rám, olyan... "Mi a franc, Beth?" pillantással. Évente egyszer bámult rám így. De a ritkasága miatt jól megjegyeztem magamnak.

-Azta. - nyögte végül. Egy pillanatig még komolyan meredt rám, aztán arca megrándult és ajkaiba harapva, próbálta elfojtani a vigyorával kitörni készülő nevetését. - Milyen bölcs.

Lehunytam a szememet. A hangsúly. Amit szavainak adott. Éreztem, hogyha nem fejezi be én is vele fogom könnyesre kacagni magamat. Pedig... Ez komoly dolog nem?

-Tudod Beth... Én rettegek attól, hogy... Hogy... - hangja már remegett az elfojtott röhögéstől és lehunyva tartottam a szemeimet. Nem mertem arcára pislantani mert láttam magam előtt, hogyan küzd izmaival, hogy megőrizze a komolyságát. Már rég nem sikerült. - Hogy... K-kutyává vállok... Úristen. Kimondtam... - nevette el magát és kitörő kacajába belezengett a folyosó. Főleg mikor hangosan röhögve, zihálva felordított. - Áááááá... Segítsééég! Igazad vooool-...! - halk pukkanás hallatszott én pedig tenyerembe temetett arccal, nevettem el magamat, miközben nevetésemhez annál is hangosabb kutyaugatás zendült fel, ami pontosan hasonlított Siriuséra. Bolond. Komolyan mondom.

-Sirius. Fejezd be kérlek. - nevettem ujjaim mögül a földön "kacagó" és vergődő kutyát figyelve. Úgy vonaglott és hempergett a szőnyegen, mint akinek komoly-görcsölési problémái vannak. Bár a nevetés. Határozottan a görcsölős-problémához tartozott. Főleg a mi esetünkben. Tovább nevettem és egy halk pukkanás után, már a földön hempregő Mancs hangos, ugatós hahotája kísérte az enyémet. Végül még mindig sugárzó arccal, füligérő szájjal feltápászkodott és torkát köszörülve igyekezte komoly-képpé gyűrni arcizmai rakoncátlan táncát, amik minduntalan vigyorrá rúgták vissza magukat.

-Noshát... - kezdte és hangja megremegett a jókedvetől. - Ez esetben. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a világ legkedvesebb... És-az én oldalamon, persze-legvidámabb ember... Szomorú és gonosz felnőtté változik... - itt kinyújtotta karját, hogy dzsekije felcsússzon... És fennkölt arccal órájára sandított. És mély hangon folytatta. - Egy hónapon belül. Egy hónap és öt óra, tizenhat perc múlva. Az óra indul Mrs. Black. Minden jót. Aurevoir! - Mancs nemesen intett és elindult visszafelé, de végül a második lépésnél lába megállt a levegőben és elegáns pördülést bemutatva visszalépett hozzám. - Ja nem. Ahhoz még kel... Hárommillió és és négyezer emberöltő. Bocs. De addig leülhetünk itt a földre és eléldegélünk. Kakakón. Meg forrócsokin és persze... Betárazazunk annyi tábla csokoládét, amennyi kell. Hogy a világvége után is, mikor már csak ketten fogunk itt ücsörögni... Továbbvárhassuk, mikor válsz gonosz, önző, szigorú és "túl-komoly" felnőtté. - szónokolta emelt állal, harcias hangsúllyal Mancs. De szemei nevettek én pedig elmosolyodva sütöttem le a szememet.

-Olyan jó vagy hozzám Mancs... Nem érdemellek meg... - kezdtem halkan, majd belémfolytódott minden szó, ahogyan hirtelen elkapta a kezemet és egész egyszerűen, maga után rántva megindult a folyosó ajtaja felé. - M-Mancs... H-hova megyünk... - kezdtem rémülten. Nem nézett rám. Csak válla felett vigyorogva hátravetette.

-Ha ez kell ahhoz, hogy végre befogd azt a hülye Dorcas Meadowest a fejedben, akkor ez kell. Szerettelek Beth. Szerettem a bundámat. Szerettem az orrom egyenes vonalát. És persze. Szerettem a bátyádat is. De...

-Mancs! - kiáltottam rá rémülten, ahogyan összeálltak fejemben a mondatai, de már késő volt. Büszkén felszegett állal kivágta a kis folyosó ajtaját, ami hangos robajjal csapódott neki az egyik vitrinnek. Betörve annak üvegét és rengeteg pohár zúdult a földre, hangosan csilingelve. Rosmerta valahol a pultnál felsikkantott. A kavarodás pedig csenddé vágta a kocsma alapzaját. Mondjuk már nem voltak olyan sokan itt. Jó. Több felsőbbéves roxfortos még hozzánk hasonlóan az asztaloknál ültek, beszélgetve. De az alsóbbévesek már mind visszamentek a kastélyba és hétfő lévén, a szokásos vendégek száma is negyedannyira csökkent. Mondjuk fülem elvörösödött, ahogyan a kocsma egyik sarkában felfedeztem Dumbledore, McGalagony, Fwitlick, Bimba, Hagrid és... És Fleamont Potter hatosát?... Mit keres itt Fleamont? James tud róla? James biztosan tud róla. Lehet valami Főnix Rendjés dolog volt? Vagy...

-Bocsánat! - a csendet Mancs teljes természeteséggel törte meg, arcán laza vigyorral, előkapta bőrdzsekije belső zsebéből a pálcáját. - Bocs Rosmerta. Csak a nagy izgalmak, tudod. - vigyorgott beszédesen és intett. Az egész kocsma egy emberként figyelte, ahogyan a világom legtehetségesebb varázslója-najó. Nyilvánvaló, hogy elfogult vagyok... Mert ott van Lily, James, Remus, Frank, Alice és még annyian, de...- a világ legegyszerűbb kifejezésével az arcán pöccint pálcájával. Ki se nyitva a száját. Nonverbálisan. És az összes összetört pohár tucatjraira tört szilánkja felemelkedett és összefort, a vitrin ajtajával együtt és a következő pillanatban minden tökéletesen virított. Még a por is eltűnt mindről. De hiába állt vissza a világ rendje, mindenki némán bámult ránk. Fleamont rosszalló vigyorral, maga előtt összefont karokkal dőlt hátra székében, míg McGalagony ajkai összepréselődtek.

-Khm. Szóval ott tartottunk, hogy... - kezdte Mancs emelt hangon, vidáman, mintha csak azt szeretné megkérdezni tőlem, hogy melyik csokifajtát szeretem jobban. A fehércoskit, a tejcsokit, vagy az étcsokit. -Nyilván tudta volna, hogy a tejcsoki a kézenfekvő válasz,- De a várt eredmény elmaradt. És a kocsmára még mindig némaság borult. Senki se fordult vissza a beszélgetőpartneréhez, hanem mindenki kíváncsian, várakozva bámulta párosunkat. És Sirius ezt látta. És nem riadt vissza. Ünnepélyes egyszerűséggel kihúzta magát és sugárzó arccal lépésre emelte lábát. De előtte még visszafordult hozzám. - Ott tartottunk, hogy ezen az úton most végigmegyünk. Gyere Bettym. Előbb-utóbb...

-Mancs. - suttogtam felé rémülten és megvetve a lábamat próbáltam visszahúzni, de nem nagyon ment. Azért Mancs laza vigyorral megtorpant.

-Igen Bethem? - még a fáradtságot se vette, hogy lehalkítsa hangját.

-E-ezt nem kell. - sutyorogtam felé remegő kezekkel. Mindenki jó tisztán hallotta minden pisszenésünket. És úgy tűnt időközben mindenki megérezte a kettőnk közt fokozódó izgalmat, rémületet és a szokásos... Khm... Öhm... Vibrálást? Összekapcsolódást? Vagy... Öhm... Feszültséget? Szóval már eszükbe nem jutott egy pillanatot sem elszalasztani a műsorból.

Nem. Szó se volt arról, hogy hirtelen rádöbbentem, jobb lenne titokban tartani örökké, vagy ilyesmi. Nem. Csupán. Nem voltam benne biztos, hogy Sirius így tervezte volna. Jó. Nyilvánvaló, hogy Sirius nem így tervezte és szervezte. Mert Mancs lesz az utolsó aki tervezgetésen agyal órák hosszat. Hogy is mondjam. Ő inkább a tettek embere. És... Ami látszik is... De így viszont... Nem vette igazán számításba a tényt... Hogy nos... Nos... Mit nem vett számításba, Beth? Na mint? Hogy... Hooogy... Izé. Nagyobb veszély leselkedik rá. Mert így egyszerre nyolcan támadják le. És nem pedig... Nem pedig külön-külön? Jesszus.

-Dehogynem, hogy kell. - vigyorgottt Mancs, aggasztóan szélesre húzva száját, szemem sarkából láttam, hogy többen kérdőn mosolyognak, vagy kíváncsi-izgatottsággal fészkelődnek helyükön. Nyilvánvalóan megszokták. Ahol Tapmancs megjelenik. Előbb-utóbb történik valami. Hogy nagy balhé, nagy cirkusz, vagy nagy komédia... Az közben dől majd el. És attól tartottam, ami most következni fog, egy új kategóriáé lesz. Amit úgy fognak hívni, hogy "tragédia".

-Nem. - susogtam rémülten a kezét szorítva és tétován visszafelé húztam a folyosónk felé. A biztonságot nyújtó folyosónk felé. - Gyere Mancs. Előbb beszéljük meg, jó?

Sirius egy pillanatra elkomolyodott. Szemeit enyémekbe fúrta. Hogy aztán újra elmosolyodjon. Egy pillanat alatt szinte átszárnyalta gondolataimat a szemembe pillantva. Megérthetett mindent éppen ezért nem pillantott körbe, miközben hozzámfordult. Most teljesen kizárta a környezetünket. Szóval így tettem én is. Mert mellette könnyű volt.

-Bízol bennem, ugye? - súgta. Ezt is biztos hallották, de valahogy akkor ott, mikor minden összemosódott körülöttünk és csak Mancs mosolya... Mancs csodálatos mosolya maradt csak épp gondolataim között, minden aggodalmat, rémületet a háttérbe nyomva.

-Ez nem is kérdés. - hajtottam le a fejemet elmosolyodva. Mancs pedig ajkaiba harapva elvigyorodott és megszorítva kezemet megpördült a tengelye körül, hogy csak szép ráérősen folytassa utunkat a ránkszegeződő tekintetek tengerében. Elkezdtünk közeledni az asztalunk felé.

-Teljesen őrült vagy Mancs. - jegyeztem meg, csakúgy magamnak és közben követtem. Sirius pedig válaszolt. Félig hátrafordulva egész testével, lassítva tempónkon. Szája füléig ért.

-Ó, hogy én? Ne félj Beth, mert én aztán tényleg nagyon őrült vagyok. - próbáltam figyelmenkívül hagyni, hogy éppen egy hollóhátas lánycsoport álltal körülült asztal mellett haladtunk el és a hatodéves lányok mind Mancsot méregették. Jó. Megszokhattam volna. Mert a folyosón is mindenki ezt csinálta. Mert Mancs a világom legjobbképűbb fiúja volt(és megint elfogult voltam, pedig Remus is nagyon cuki volt, James pedig teljesen macsós-gondolom, ugye?-Peter pedig édes?) és ezt nyilván minden lány tudta. Mert ilyen mosolya sem volt senki másnak. Ilyen fenségesen pontos, kiugró arccsonttal sem büszkélkedett akárki, vagy állkapcsal, vagy gödröcskével, vagy szájjal, vagy orral, vagy szemöldökkel... A szeméről nem is beszélve... Állj le Elizabeth. Értettük elsőre is, hogy mindenki odavan Mancsért. Pont annyira mint te. Milyen piszok mázlista vagyok...

-De... Tudod miért... - elpirulva nevettem fel, huncutul csillogó szemeitől és pimasz kacsintásától. Tudom Mancs. Mert őrjítelek. Sirius még vigyorgott, de közben elkalandozó tekintettel körbepislantott. - Kéne találni egy asztalt...

-Egy asztalt? - hebegtem, miközben elengedte a kezemet. - Minek nekünk egy asz-... - kezdtem, majd elakadó nyelvvel szaporáztam lépteimet Mancs után. - Mancs. T-tényleg...

-Ez jó is lesz. - Sirius pedig ünnepélyes mosollyal fékezett le a kocsma közepén, míg én egyre rémültebben pislogtam fel rá. Kezdtem sejteni mire készül. És. Kezdtem félteni az életét Remus-még nem is létező-haragjától. Vagy Lilyétől. Vagy Jamesétől? Oda is pislogtam feléjük. James értetlen vigyorral bámult felénk. Remus pedig összeráncolt homlokkal, kérdőn. Mancs feléjük sem hederített. Helyette kedves és széles mosollyal, jókedvűen pislogott a három darab, hugrabugos diákra, akik az álltala kiszemelt asztalnál ücsörögtek. - Igérem nem leszek hosszú. Ha nem bánjátok... Nem? Jó. Remek. Király. Kösz.

-M-mancs... - kezdtem, de Sirius ekkorra már magabiztos vigyorral, könnyedén pattant fel az asztal tetejére. Merlin szent szakállára. Mi a fenét vett a fejébe...

Rosmerta felé fordultam. Ő most egy félig eltörölt korsóval a kezében, Siriusra emelve tekintetét, könyökölt a pulton. Szórakozottnak tűnt. És pont olyannak, mint aki tudja, mit forgat Tapmancs a fejében... Éppen mikor idáig elértem a gondolataimban, Rosmerta tekintete rámkúszott. Rúzsos száján a mosoly kiszélesedett és bátorítóan és talán kicsit kajánkodva... Kacsintott felém. Szerettem volna megkérdezni, mégis mire jött rá, amire én nem, de ekkor Sirius vidáman megköszörülte a torkát.

-Öhm. Sziasztok. És... Szép jóestét Professzorok! Rosmerta! - Mancs lazán szalutált a vöröshajú boszsorkány felé, aki vigyorogva biccentett. - Beth. - bólintott felém elalélt stílusban, majd beletúrt tincseibe és Remusék felé felé fordult. - És persze ti. Vagyis. Legfőképpen ti. Ezt négy fal közt akartam... Mármint. Most is négy fal között vagyunk... Najó. Kicsit több... Egy, kettő... Három... Négy-hat? Nem. De? Mindegy. - nevette el magát Mancs én pedig ajkaimba harapva bámultam hol felé, hol pedig az asztalunk felé. James nevetett. Páran. Köztük Marlene, Mary és Frank vele nevettek. Lily szemei összeszűkültek. Remus pedig kérdőn meredt Mancsra. Alice pedig csak mosolygott. - De... Szóval... Lényeg, a lényeg. Nem pont így terveztem. Vagyis. Terveztük. - pillantott felém, mire halvány mosollyal lesütöttem a szememet. - Igen. Mert mi ketten. - nyalta meg ajkait és vigyora szélesedett. Remus szemei pedig összehúzódtak. Pont úgy mint Lilynek.

-Mond a lényeget Black. - jegyezte meg Rosmerta és közben letette a pultra a rongyot is és a fél-koszos kupát is. Sirius pedig vidáman bólogatott.

-Igen-igen. A lényeg. Khm. Szóval... A lényeg. Hogy mi a lényeg? - nevette el magát. Arcán pedig az ismerős, rózsazsín foltocskák jelentek meg. Sirius mosolygott, de egy pillanatra mintha kilendült volna beszélőkéje. És tekintetével körbecikázva a kocsma elnémult tömegén, tarkójához nyúlt. - Khm... Tulajdonképpen mi a lényeg?... Hogy... Hogy... Kicsit... Nos... Késői időpontot választottunk a... A... Fellépésre? - húzta kínos vigyorra a száját. Majd elkapta kezét a tarkójáról. És egy utolsó zavart vigyor után a szemébe újra felszikrázott a magabiztosság. - Sőt. Rohadt későn állok ide hozzátok. Mert. Nos... Elnézést Tanárnő a nyelvezetért!... Szóval. A helyzet az, hogy... Nem túl meggyőző kezdés... De... Nos... Azt hiszem... Tullendültünk azon a ponton, hogy érdekelne már más véleménye. Khm. - Sirius vigyorogva köhintett én pedig tenyerembe temettem az arcomat. Jesszus. Ez nem a jó út Sirius Black. Magad alatt vágod a fát, te bolond... Ez egy alapvető provokáló megszólalás és ez után... - De nem ez a lényeg. Ez tény. Mármint. Soha nem érdekelt senki véleménye. - tette hozzá Mancs, majd vonakodva megjegyezte. - Najó. Azért... De most nem ezért vagyunk itt. Hanem.

Itt összecsapta a kezét arca pedig sugárzott, én pedig éreztem, hogy ebben a pillanatban zárultak ránk a vaskapuk. Innen már nincs kiút.

-Holdsáp. - Sirius túl széles mosollyal intett Remusnak. Túl kedvesen. Remus szemei pedig apró résekké szűkültek. - Szia... Haver. - Mancs elengedett egy halk nevetést. Öhm. Jajj? - Öhm. Leszögezném, hogy... Hogy semmi okod nem lesz a felháborodásra a végén. Ígérem. Meg tudod. Kis hijján testvérek vagyunk. Vagyis... Nagyhíjján és... És... Ha testvérek lennénk, az kicsit kínos lenne... Mert akkor Bettyvel is...És akkor... De nem! Nem vagyunk testvérek. Csak olyan vagy nekem mintha lenne egy plusz öcsém. Mert fiatalabb vagy. Ja. Khm. Éppen ezért higgadtabb. És meggondoltabb. - magyarázta össze-vissza széles vigyorral Mancs, szakadatlan vidámsággal és lelkesedéssel. És pont így folytatta is.

-Említettem már, hogy milyen szelíd ember vagy? És hogy milyen kedves és barátságos... Khm. Vagyis. Csak voltált. Elképzelhető, hogy ez után... Na igen. Szóval... Nem tudom, mennyire rémlik... De... De ugye még annó ötödévünkben kicsit... Kicsit, sikerült megtiltanod nekem... Hogy? Hogy maradjak távol Bethtől. Mármint. Nem azt tiltottad meg, hogy távol maradjak. Janem pont azt, hogy a közelébe legyek, vagymi. Emlékszel? Igen? - Mancs arca felderült, majd fecsegve hozzátette. - Dejó. Ez remek Holdsáp-Haver. Mert. Tudod... Előfordulhat. Hogy. Nem sikerült. Heh. - Sirius a szája elé kapta kezét és kínos vigyorral meredt Remusra, aki mostmár teljesen elsötétülő arccal bámult rá.

-Öhm. Igen. Khm. - köszörülte a torkát Mancs és újra feltúrta tincseit. - Igen. Szóval... Ja. Figyu... Nem tudom mennyire emlékszel a kisebb-nagyobb részletekre... De... Najó. Öhm. Igen. Szóval tulajdonképpen ötödévünkben kezdődött a mag... Öhm... A MAG. - Siriusból újra elkínzott nevetés gurgulázott ki, majd sebesen szája elé csapta a kezét. - A mag. Akkor ültettük el!

-Mi a francról beszélsz Tapmancs, a jó édes ég egyen meg... - dörmögte James, de nem elég halkan. Döbbenten meredt Mancsra.

-Hogy miről? A MAGRÓL. De... De csak a nyáron kezdett... Gyökeret ereszteni? - grimaszolt, majd elkínzottan felröhögött. - Jó. Mindegy. Akkor most ez hosszabb lesz, mint reméltem, de nem baj. Van időnk. Rosmerta se bánja, ha itt tartjuk a vendégeit. Remélem. - húzta be a nyakát Mancs, majd sóhajtott és lehunyta a szemét. - Figyelj Holdsáp... Holdaska... Haverkám... Öhm... Nem volt teljesen szándékos... Csak... Véletlenül... Nos... Szóval az úgy történt, hogy Beth megjelent a házamban. Vagyis az ex-házamban. Igen. Szóval. Öhm... Így konkrétan bekopogott a szobám ajtaján, miközben az a szipirtyó dührohamot kapott a vörös színű nyakkendőmtől a földszinten és... Nem ez a lényeg. Hanem, hogy végül... Khm... Ellógtunk? És... És akkor hazavittem Bethet. És. Jó. Csak úgy megtörtént. Véletlenül? Jó. Talán nem. Szóval öhm. Hajnal volt. És Beth bejelentette, hogy... Mindegy. Véletlenül. Kicsit összeért a szánk. Itt-ott. De. Csak véletlenül. Meg kicsit nem is. És igen. De... Korántsem utoljára. Hisz ismersz Holdsáp. Engem is ismersz, Bethet is. Éshát. Tudod milyenek vagyunk. Ilyen esősek. - Mancs zavart vigyorral sütötte le a szemét és vállat vonva folytatta. Levegőt sem mertem venni. Arcomon a pír haragos-vörös árnyalatban úszott már és a pulcsim ujjával babrálva, ajkaimba harapva pislogtam fel rá. Meg akartam állítani az időt. Hogy egy pillanatra minden megtorpanjon. Még a kis bogarak is a levegőben. Azt szerettem volna, hogy egy pillanat erelyéig ne lépjen tovább az óramutató. Hogy a pillanat. A pillanat örökké tartson.

Ahogyan Mancs ott állt. Arcán magabiztos vigyor virított. De szemeit a barátaink között kapkodta. Tudtam. Valahonnan éreztem, hogy nem érdekli. Nem érdekli semmi és senki és ha Remus, vagy James a fejét rázza... Ő ki fog állni értem. Ki fog állni a saját testvérei ellen. Az egyetlen családja ellen, csakhogy a kezemet foghassa. Jó. Talán már nem nevetve és fütyülve, mint a mardekárosokkal szemben. Hanem talán komoly képpel és remegő ajkakkal... De ki fog állni értem. És ettől kezem megremegett. Attól az eltökélt tűztől szeme lángjaiban... Gyomrom bukfencezett, szívem pedig tovább püfölte bordáimat.

-Kicsit ide-esünk... Oda-esünk... Fel-esünk... Leesünk. Előreesünk és hátraesünk. Néha összeestünk és túl sokszor szétesünk... És. Nos. - Mancs végül ajkaiba harapott és felemelve állát állta Remus egyre sötétedő pillantását. - Kicsit egymásba is estünk, tudod. És... Nem akarom húzni az időnket. Szóval. Csak annyi, hogy tavaj a karácsonyi szünet után nem sokkal előfordulhat, hogy egyik éjszaka egy beadandó miatt kettesben kötöttünk ki a Csillagvizsgálóban. És előfordulhat, hogy annyira totálisan kettesben voltunk, hogy bejelentettem, hogy kicsit túlságosan szeretem. És nem mint Tekergő Tekergők... Hanem mint Tekergő-Úr, Tekergőnét... És. Előfordulhat, hogy véletlenül kiderült, hogy egymásnak szánt a sors? És előfordulhat, hogy újra véletlenül egymásba estünk, szájjal előre? És előfordulhat, hogy... Hogy nos megkértem... Hogy... Legyen az én... Legyen az én... Szívem Hölgye. Mondjuk. Az nem rajta múlik, mert már régóta az. Csak. Szóval előfordulhat, hogy ott azon az éjszakán nem fejeztük be a beadandót, helyette befejeztük... Jó. Nézd. Én se terveztem, hogy asztalra pattanok és Dumbledore előtt fogom világgá kürtölni, hogy mennyire odavagyok a hugodért, de... De mi van ha nincs más lehetőségem? Mi van ha nincs jobb lehetőségünk? Nézd Remus. Odakint háború dúl, jó? Sötét erők mozgatják a világot és ameddig élek nem fogom elengedni Beth kezét. Mondj bármit és tegyél bármit ellene. Nem érdekel. Ha meg is halok, nem fogom engedni, hogy bántsák. Mert alig egy hónap múlva kilépünk innen. Kilépünk ezen a kapun és belépünk máshova. Ami most sötét és embervér szennyez ember kezet. És én félek. Jó? És Beth is fél. Oké. És lehet, hogy jogodban áll haragudni ránk, hogy nem álltunk eléd egy éve... - Sirius hangja mélyült és erősödött. Szemeiben tűz gyúlt és ajkain már nem rándult mosoly. Kezei ökölbeszorultak, arcizmai pedig megkeményedtek és hevesen folytatta. - Lehet, hogy azt kellett volna tennünk. Lehet, hogy eléd kellett volna állnunk a következő reggelen és... Hagyjuk. Csak annyit akartam mondani, hogy... Hogy nem érdekel. Nem érdekel mit tiltotok meg nekem Bettyvel kapcsolatban. Mert azt csinálok amit akarok. Kösz. - Mancs biccentett, szemeiben még mindig magasra csaptak a lángok, ajkain viszont laza vigyor húzódott és már indult volna, hogy lepattanjon az asztal tetejéről, de hirtelen eszébe jutott valami, mert visszafordult. - Najó. Nem mindenben. És lám. A híres Sirius Black is tud szeretni. És őt is lehet szeretni. Csak ennyit akartam még hozzáfűzni. Köszönöm-köszönöm. - döbbenten nevettem el magamat, ahogyan Mancs párszor meghajolt ott fent az asztal tetején. Páran felnevettek, páran tapsoltak. Még maga Dumbledore is összecsapta a kenyerét, Minnie szúrós pillantása alatt. Hagrid felállt és két hatalmas ujját szájába kapva lelkesen fütyült egy nagyot. -"Nade Hagrid! Kérem!"- Fleamont nevetve rázta a fejét, de vajsörös korsóját néma köszöntőként ránk emelte... Egyedül csak a mi asztalunk nem tapsolt, vagy nevetett... Remus ült, kifejezéstelen arccal, maga elé meredt, de szemei... Azok a csokoládébarna, mindig jámbor pillantású szemei most sötétnek tűntek. És veszélyesen komornak. Marlene ledermedve ült a helyén, szája tátva maradt, szemei pedig legalább akkorára kerekedtek mint óriási napraforgó kelyhek. Lily ajkaiba harapva, dühtől vörösödő arccal bámult Siriusra. James pedig egyre fokozódó idegességgel, felvillanó szemekkel pislogott szemüvege mögül. Mary szája elé kapta a kezét, Peter pedig remegett. Remegett és szemei üvegesen csillogtak. Alice döbbenten bámult Frankra, Frankie pedig elnyílt ajkakkal viszonozta a pillantását. Nem tudtam elkezdeni rágódni, hogy egyikük arcán sincs mosoly, mert Mancs arcán volt. Ó, de még mekkora vigyor volt Tapmancs arcán és megkönnyebbült nevetéssel ugrott le az asztal tetejéről, egészen elém és felnevettem ahogyan finoman és a világ legédesebb pillantásával szemében két tenyere közé kapta arcomat.

-Na? - nevetett rám és kedvesen összenyomta szeplős orcáimat, hogy ajkaim vidáman kicsücsörödtek tettétől. Nevetve fogtam meg, arcomat finoman szorító kezét és csak pislogtam rá.

-Mancs... Te olyan... - kezdtem a fejemet rázva, folyamatosan nevetve, de nem tudtam végigmondani, mert vigyorogva előrehajolt és ajkait az én csücsörödő ajkaimnak nyomta. Még mindig elszédültem tőle. Még mindig. Ennyi idő után is, arcom pedig vörösbe váltott. Ez most nem volt hosszú csók. De Mancs tökéletesen értett ahhoz, hogy még így is teljesen elszédüljek.

-Még mindig csokis az arcod. - súgta felém végül nevetését elfojtva, mire tenyerembe temettem az arcomat. Elengedett. És mikor kezei lehúzódtak arcomról, kirázott a hideg. Nem akartam, hogy elengedjen. Most mosolygott és finoman, hüvelykujjával letörölte a forrócsokit a szám sarkából és orrom hegyéről. Mégjobban elvörösödtem. - Najó Beth...

Sirius ajkaiba harapva elkomolyodott és az asztalunk felé pillantott. Én pedig szintén arra vezettem a pillantásomat és a mosolyom leferdült arcomról. A barátaink ugyanúgy meredtek ránk, mint előzőleg. És egyikük sem mosolygott. A kocsma pedig szépen visszabillent a megszokott légkörébe. A diáktársaink tovább beszéltek-bár páran továbbra is ránk bámulva, esetleg mutogatva, összesúgtak, összenéztek, vagy vigyorogva biccentettek egymásnak-. Rosmerta széles mosollyal folytatta a korsó törölgetését. Fleamont pedig visszafordult a professzorok felé és büszkén kortyolt bele vajsörébe.

-Menjünk Mancs. - súgtam végül felé, mire bólintott és végül folyamatos hátra-hátra pillantva válla felett, le rám... Hogy megbizonyosodjon, folyamatosan mögötte jövök és nem tűnök el... Elindult az asztalok között, vissza a helyünk felé.

James továbbra is az asztalt kémlelte, egyre mélyebbre veszve gondolataiban, de nem tűnt elragadtatottnak. Lily dühösen ütögette mutatóujjával vajsörös üvegének oldalát, de nem nézett ránk ő se. Mary elhúzott szájjal oldalpillantást vetett Marlenére, aki ajkaiba harapva, székében hátra dőlve, maga előtt összefont karokkal a plafonra tapasztotta tekintetét. Peter lesütött szemekkel, összekulcsolt, remegő kezeire meredt. Alice és Frank feszülten pislogtak egymásra. Egyedül csak Remus tekintete égett ránk. Vagyis nem is ránk. Csak Mancsra. Rezzenéstelen arccal bámult Siriusra, szemei viszont sötétek voltak és néha tompán villantak. Nem is mozdult meg. Úgy ült a székében mint egy igazi szobor. Jegesen.

Sirius megköszörülte a torkát és mosolyogva húzta ki a székét. De ismertem. És ismertem minden mosolyát és rezdülését arcának. És miközben leültem, óvatosan körbepislantva a barátainkon, tekintetem újra és újra visszatévedt rá. Egyedül csak akkor foglalt ő is helyet, mikor én már a sajátomon ücsörögtem. És még mindig mosolygott. Még mindig mosolygott és én pedig lesütöttem a szememet. Mert a mosolya nem volt igazi. Ajkai meg-megremegtek, szemeivel pedig észrevehetetlen-könyörgéssel bámult rá Jamiere, aki viszont a fejét rázva bámulta a fadeszka apró, elcsiszolt bütykeit.

Én is próbáltam a tekintetüket keresni. Mary rémülten bámult vissza rám, Marlene egyszer véletlenül egyenesen szemembe pillantott, de mikor várakozóan pislogtam rá, összeszorította ajkát és megforgatva a szemét, lenézően elfordította a fejét. Lily felé pislogtam. Ő felvonta a szemöldökét válaszul és nem bírtam állni égető pillantását. Alice aggodalmasan megrándította száját, Frank pedig nyíltan rámmosolygott. Mosolya pedig nyíltan üzent, amitől megdobbant a szívem. Ő nem fordult el, nem volt haragos. Csak mosolygott. Rám. Merlinre. Egyedül csak ő mosolygott rám és Mancs felé akartam fordulni, de a mosolyom arcomra fagyott. Sirius a székében hátradőlve, mellkasa előtt összefont karokkal, felemelt szemöldökkel gunyoros, féloldalas vigyorral állta Remus kemény tekintetét. Ha szemmel tudtak volna üvölteni, átkokat szórni és háborúzni... Már rég romokban állt volna a Három Seprű. Mert Mancs pont olyan szórakozott, gúnyos, kihívó tekintettel meredt Remusra, mint azokra a mardekárosokra szokott, akiktől párbajt vár. Pont így vigyorgott Malfoyra egyszer harmadéves korunkban, mikor direkt fel akarta húzni, hogy gyakorolhassa párbajtudását. És Mancs most tudta, hogy Remusban mennyi gyűlik éppen. Mennyi düh, mennyi... Mennyi minden. És a fájdalmát, ami pontosan emiatt marta szívét. A gúnyos, produkáló vigyorába sűrítette. Ajkaimba haraptam.

Ó, Mancs... Kérlek... Griffendéles, büszke, bátor Tapmancsom.

Tudtam, hogy nem jó amit csinál. Tudtam. Persze hogy tudtam, hogy mennyire nem jó, hogy a büszkeségét és a dühét választja a helyett, hogy lesütné a szemét, megengedné ajkainak, hogy lebiggyedjenek és megengedje szívének, hogy megrepedjen attól, hogy a legjobb barátja nem örül az örömének. Hogy egyik legjobb barátja sem örül úgy az örömének, mint ahogyan azt megérdemelné? Tudtam, hogy mi történik a szemem előtt. Mert én vele ellentétben fájó szívvel pislogtam Remusra, Jamesre és még Lilyre is. És Marlenére, Maryre és Peterre.

Mert az asztal. Ami mindig a leghangosabban nevetett, szórakozott. Most némaságba fagyott. Hirtelen elhallgattunk. És a vidám, zengő, egymás szavába vágó körünk most csendbe burkolózott. Hű griffendélesként Jamesben, Marlenében, Lilyben és még Remusban is egyre gyűlt és nőtt a düh. Mary tehetetlenül kapkodta a fejét. Alice pedig konkrétan megborzongott azoktól a pillantásoktól, amit elkapott Marlenétől, Lilstől és Remustól. Frank mosolya lehervadt.

Egyre kisebbnek éreztem magamat és remegő kezekkel gyűrtem egy szemembe hulló tincset fülem mögé. Egyre kisebbnek éreztem magamat és egyre utálatosabbnak. É-én sajnálom Remus... É-én nem akartam... N-nem akartam, hogy... Hogy elárulva érezd magadat... É-én nem akartam... Nem akartam ezt tenni... Se veled... Se Manccsal... Aki most miattam kockáztatja a barátságotokat... Egyikőtökkel sem akartam ezt tenni... Se Jamesszel... Ő se érdemli ezt. Hát még Lily és Marlene...

Azon kaptam magamat, hogy szememben könnyek gyűlnek. Össze akartam magamat húzni. Mégkisebbre. Ki vagyok én, hogy így bele merek rombolni mások életében? Ki vagyok én, hogy van merszem belerobbantani a Tekergők remeghetetlen kötelékébe? Vagy ki vagyok én, hogy olyan emberek szívébe tapossak bele, akik nem érdemlik? Milyen ember lehet az, aki a saját barátainak hazudik? Milyen ember lehetek én, aki ezt forszírozta? Hát... Hát ember az ilyen? T-talán le kellett volna állítanom Mancsot. Igen. El kellett volna löknöm ötödévünkben. Meg kellett volna írnom az Asztronómia beadandót egyedül. Fel kellett volna ismernem a helyzetünket. Mert így csak dől a dominó és nem lesz olyan opció, hogy senki ne sérüljön...

De nem maradt időm. Mert Remus megtörte mozdulatlanságát és a következő pillanatban tenyerét az asztalra döntve felállt. Szemeit már nem szegezte Mancsra, helyette komoran a vállára kanyarította a kabátját és zsebébe nyúlva pár csillogó pénzérmét csúsztatott kiürült pohara mellé, majd felénk se pillantva sarkon fordult és sebes léptekkel elindult a vidám és hangos asztalok közt.

-R-remus... - kezdtem elakadó lélegzettel.

-Holdsáp! - kiáltott utána Sirius is és mielőtt James elkaphatta volna a karját felpattant, széke is felborult. És aztán futásnak eredt. Könnyedén rohant át az emberek között, kikerülte a felálló vendégeket, átsuhant Rosmerta tálcás keze alatt és a következő pillanatban őt is elnyelte a szemerkélő eső. Alighogy becsukódott a régi faajtó James is felpattant és vele pattant Lily és Marlene is.

Néma és ideges pillantást váltottak és a következő pillanatban, Marlene a pálcáját felkapva az asztalról ők is az ajtó irányába iramodtak. Rémülten bámultam utánuk.

-Várjatok! - hangom távolinak tűnt. És megremegett. - James!

De hátra se pillantottak. Rám se hederítettek és Marlene szélesre tárva az ajtót, újabb adag párás, essős levegőt engedve a kocsma kellemes, mézes, kamilla illatába... Egyszerűen kilépett. És őt követte Lily, James mögött pedig hangos csattanással csapódott az ajtó.

-Nem kéne... - kezdte végül Alice tétován felkászálódva székéből. Remegő ajkakkal pislogtam az ajtó felé... Hátha visszajönnek. - Liz... Gyere...

Összerezzentem, ahogyan Frank a vállamra tette a kezét. Nem is figyeltem, mikor került ő mögém... Vagy mikor állt fel egyáltalán az asztaltól. Mary már a köpenyét kanyarította hátára, Peter pedig eltűnt. Konkrétan. Bármerre pislogtam, nem találtam. De meg mertem volna esküdni rá, hogy biztos nem hagyta el a Három Seprűt...

Frank finoman felhúzott és miközben a vállamra terítette esőkabátomat megragadta apró kezemet és maga után húzva ő is elindult a kijárat felé.

-É-én nem akartam fájdalmat... Fájdalmat okozni... - súgtam végül remegő hangon és igyekeztem uralkodni könnyeimen. Frank komoly mosollyal pillantott rám, miközben kinyitotta nekünk az ajtót.

-Nem okoztál Elle... Nem okoztál fájdalmat. Én nagyon örülök. És Allie is. - Alice mosolyogva szorította meg a kezemet, miközben kisétáltunk a szitáló essőbe. Alig csepergett. Csak annyira, hogy apró, harmatnál is könyebb cseppek zuhantak hajamba és esőkabátomra és kicsit lehűlt volt a tavasz végi levegő. De már alkonyodott.

-Na most... Merre lehetnek? - tette fel végül a kérdést Mary tanácstalanul körbe fordulva, mikor már mind a négyen kint álltunk a Három Seprű előtt.

-Nincs más hátra... Mint előre. Gyerünk! - azzal Frank sietve megindult az egyik elkanyarodó utca felé. Alice pedig továbbra is a kezemet szorítva rögvest követte. Sietve kanyarogtunk keresztül pár szűk utcán és Alice már a visszafordulást kezdte javasolni, mikor is az utca kihalt végén...

-Hé! Az ott Marlene!

És valóban Marlene volt és ahogyan sebes léptekkel odaértünk hozzá... Hozzájuk... Éreztem, hogy torkomban gombóc gyűlik.

-Élvezed, hogy így feldühíthetsz, igaz? - csikorogta Remus és pálcája hegyét Sirius mellkasának nyomva késztette hátrálásra Mancsot. De ő csak komor mosollyal pislogott Remus szemébe. - Élvezed, hogy mennyire féltem a hugomat és élvezed, hogy...

-Oh fogd be Holdsáp. Nem minden rólad szól! - mordult fel Mancs és hátrébb lépett a rá szegeződő pálcától. - Nem minden rólad szól.

Remus ajkai megremegtek és leeresztette pálcáját.

-Egyszer kérek tőled valamit Tapmancs. Egyszer. És te megígérted... Megígérted, hogy békén hagyod a hugomat. Hát ennyit érnek az ígéreteid? - kiáltott rá, Sirius kezei ökölbe szorultak.

-Tapmancs. A barátaid vagyunk. Mi az, hogy egy éve?! - csattant most fel James is és szikrázó szemekkel meredt Mancsra. - Azt hittem, hogy mindent elmondunk egymásnak. Hogy minden titkot megosztunk egymással és...

-Tudtad, hogy mennyire fontos nekem. És azt is tudtad, hogy mennyire féltem őt tőled... Erre mit csinálsz? Csakis rá hajtasz! Olyan egy szemét alak vagy! - folytatta Remus dühtől sápadó arccal, figyelmenkívül hagyva Jamest. Hangja remegett az elfojtott indulatoktól.

-Elegem van belőled Sirius Black! - harsant fel most Marlene is én pedig rémülten pislogtam Mancsra. - Konkrétan azzal szórakozol egy éve, hogy Lizt... A mi, édes, törékeny Lizünket az ujjaid köré csavarod? Hogy mire tudod rávenni? Hogy titkolózzon előttünk és hogy...

-Mi az, hogy egy éve Black?! Mi az, hogy egy éve?! - kiabálta vörös arccal Lily is. - Szerinted komolyan elhisszük neked, hogy egy évig rá sem néztél másra, csak Lizre? És Dorcas? És a többi barátnőd? Olyan egy... Utálatos alak vagy! Lehet, hogy Liznek el tudod játszani a hű szerelmest, de mi ezt nem vesszük be. Rohadj meg!

És csak kiabáltak. Mind. Egyszerre. És éreztem, hogy forró könycseppek szántják fel rémült szeplős arcomat. James csalódott volt és dühös. Lily vörös arccal, úgy kiabállt, mint még soha... Vagy csak párszor, mikor a Tekergők Perselust támadták, abban az időben mikor még barátságban voltak. Marlene szemei szikráztak, szája vicsorba torzult, pálcája pedig vészjóslóan füstölgött ujjai közt. Remus fájdalmas, árulástól sebzett hangja és arca, ami sötétlett és sápadt volt attól az őszinte méregtől ami újra és újra átjárta...

Gyerünk Liz. Gyerünk.

-Hagyjátok... Hagyjátok abba! - kértem remegő hangon és közelebb léptem Marlenéhez. - Marlene! K-kérlek...

-Te csak maradj csendben! - förmedt rám, mire megrezzentem. Attól a jeges tekintettől amit felém küldött... - Milyen barát vagy te Lupin, mondd!

-Beszéljük meg! Kérlek! - könyörögve meredtem rá, de hidegen elfordult tőlem, vissza Mancshoz. Lilyhez fordultam. - L-lils...

De nem figyelt rám. Ahogyan James se. Hiába érintettem meg a karját, dühösen lerázta magáról kezemet.

A kihalt utca tőlünk zengett. Én pedig potyogó könnyekkel pislogtam Mancs hatalmas szürke szemeibe. Ő már nem is válaszolt egyiküknek sem. Csak megremegő ajkakkal pislogott rám és tudtam, hogy itt a vége. Sirius már hiába próbálta nem tudta eljátszani a mosolyát. Nem tudta felfelé görbíteni a száját, megrántani a vállát. Remus előtte állt. Szemei izzottak rá. És mostmár úgy kiabállt, mint még soha nem tette. Mancs elkapta rólam a pillantását és szemei rémülten járták körbe Marlene-Lily-James-Remus négyesét. Újra és újra végigkapkodta rajtuk a pillantását és ajkaiba harapva hátrált tőlük egy lépést. De James rögtön lépett felé egyet. Olyan volt, mintha sarokba szorították volna. És csak vágták a fejéhez az ismétlődő fájdalmukat, kétségeiket és a tetteinkben talált hibáinkat. De nem is hozzám. Hanem Mancshoz. Mintha egyedül ő tehetett volna az egészről. Csak mert neki volt elég bátorsága felállni az asztalra. Csak mert bátor volt. Csak mert én nem voltam az.

Csak mert én nem voltam az... - Felemeltem államat és szájamat összeszorítva arrébb toltam Remus karját az útból és átbújtam Jamie mellett és a következő pillanatban már Mancs előtt álltam. Könnyes szemekkel néztem fel rá, ő pedig szintén homályos szemekkel nézett vissza rám. Ajkai remegtek és egy pillanatra elengedte ökölbe szorult kezeit, hogy egy szorítás erejéig megragadhassa az enyémeket.

-Engedd el a hugomat! Most! - összerezzentem, ahogyan Remus felcsattant mögülem és mikor ijedten felé fordultam kirázott a hideg. Remus olyan idegesen meredt Mancsra... Mint akinek nem kell sok, hogy az egyik ház nyirkos falának lökje és lekeverjen neki egyet.

-R-remus... - kezdtem hebegve, de hangomat elnyomta Marlene kiálltása.

-Most is ezt csinálod Black! Élő pajzsként használod Ellet ellenünk?! - rikoltotta magából kikelve Marlene. Majd gúnyosan hozzátette. - Nehogy véletlenül a saját barátaid rádtámadjanak, mi? Ó, te...

Kétségbeesetten nyitottam a szájamat, hogy legalább Marlene szavába vágjak... Hogy ne kelljen megtudnunk éppen milyen jelzőt akar Mancsra használni, de mielőtt egy szó, vagy teljes mondat szakadhatott volna ki belőlem, Sirius elém lépett. Válla tökéletes védelmet biztosított a barátaink gyilkos pillantásaitól. Kezei nem voltak ökölbe feszülve, csak tehetetlenül tárta szét őket és hátrahajtva a fejét keservesen felkiáltott.

-Elég legyen már Merlinre! Fogjátok be a szájatokat! - fakadt ki és hangja elcsuklott. - Mindannyian! Te is Ágas! - kiáltott rá Jamesre, aki már dühösen nyitotta volna a száját. Most becsukta és indulatosan meredt Mancsra.

-Sirius... - kezdtem remegő hangon és keresztnevét hallva... "Tapmancs" és "Mancs" helyett. Úgy pördült felém, mintha legalább kiáltottam volna felé. - É-én sajnálom. Nem akartam ezt... - potyogó könnyekkel meredtem fel rá. Mancs pedig meg se próbált parancsolni arcára kiülő érzelmeinek. Lopva, erőszakosan dörszölt bele szemébe.

-Ne tedd ezt Beth. - szólt rám fojtott hangon figyelmeztetően, de én csak arcomon lecsorduló könnyekkel ráztam a fejemet. - De hát nem a te hibád Betty... Ez az... Ez az enyém...

-Nincs... Nincs igazad M-mancs... - kezdtem, de Remus a szavamba vágott.

-Pontosan a tied Tapmancs. - hangja mély volt és úgy dördült, mint a mugli ágyúk szoktak. - Örülök, hogy ezt felfogtad és...

-Remus! - fordultam hozzá sírástól elcsukló hangon. - T-te ezt nem értheted...

-De értem Elizabeth. - szólt rám fagyosan és végül úgy mért végig, mintha hatalmas bajt csináltam volna. Mintha felgyújtottam volna a klubhelyiséget, vagy... Vagy... Valami rosszabb... - Elcsavarta a fejedet. Nem látsz tisztán, mert annyira elcsábított. - hangja halk volt és szomorú és lemondó pillantást vetve rám visszanézett Mancsra, aki döbbenten és egyre súlyosodó dühvel bámult rá. - Te pedig Tapmancs...

-Mit akarsz mondani Holdsáp? - sziszegte Mancs és újra elém lépett, kezével maga mögé igazítva. - Hogy csalódtál? Hogy szégyelljem magamat?

-Engedd el a hugomat Tapmancs. Most. - válaszolta jeges hangon Remus, de Mancs dühösen felcsattant.

-Hát tényleg nem érted, ugye?! De tudod mi a legrosszabb... Meg se próbálod megérteni!

-Miről beszélsz Tapmancs? Mit nem érthetünk azon, hogy elcsavartad Maszat fejét és egy éve titkolózol a legjobb barátaid előtt? A saját családod előtt?! - James ingerülten lépett Remus mellé, mellkasa előtt összefonta karjait és meredten nézett Mancsra.

-Mi mást tehettem volna, mondd Nagyokos! - förmedt rá Mancs és mielőtt kiléphettem volna mögüle, újra vissza tolt háta mögé. Könnyedén. És bár idegesített a viselkedése, valahol hálás voltam, hogy nem engedi, hogy határozottan szembe szálljak Remusszal... Vagy Jamesszel. Mert én nem voltam olyan mint ő... Olyan... Bátor.

-Mi mást? Mondjuk elmondhattad volna egy évvel ezelőtt, basszameg Black! - ripakodott rá Marlene.

-Nem érdekel Tapmancs. Nem érdekel, hogy mit tehettél volna máshogy, mert nem tetted. Nem érdekel, hogy miért tetted, amit tettél. Engem az érdekel, hogy most azonnal engedd el a hugomat és hagyd is békén egy jó ideig! - csattant fel Remus.

-Mondd, hogy nem használtad ki a tudatlanságát és a szeretetét Black! - kiáltott fel most Lily is és arca sápadt volt. Azt se tudtam miről beszél.

Több se kellett. Mind a négyen folytatták az ordítást. Marlene most azért kezdte szapulni, mert nem mondta el előbb, James a beléjük vetett bizalmát vette elő, Lily sápadtan a fejét rázva kérdéseket dobott a fejéhez, aminek a felét nem értettem, mire utalhatnak. Remus viszont csak állt felettünk. Állt felettünk, szemei villámokat szórtak Mancsra.

-Ide figyelj Black... Ha tényleg megtetted... - kezdte dühtől remegő hangon Lily és előkapta pálcáját.

-Nem tettem semmit! Evans! Semmit! - csattant fel Mancs, hangja elkeseredett volt és újra háta mögé terelt. De elkaptam engem igazító karját és szorosan magamhoz öleltem, és úgy pislogtam ki mögüle a minket elzáró, tüzes sorfalat alkotó barátainkra. - Egy ujjal sem nyúltam Bethez és nem is fogok, amíg karikagyűrű nem lesz a kezemen.

Remus szemei viszont hirtelen elsötétedtek. Ahelyett, hogy arca megkönnyebbült volna, mint Lilynek, elsápadt a méregtől.

-Te voltál. - sziszegte. - Te voltál karácsonykor. Kiszívtad Ellis nyakát.

-Nem direkt volt! - Mancs hangja elcsuklott, ahogyan Remus egyre elsötétülő szemeibe nézett. - Holdsáp... - nyögte és hátrált egy lépést. De Remus tekintete elől nem volt menekvés.

-Várj. Ez is olyan mint az igéreted ugye? Üres szavak. - rázta meg a fejét Remus és arca sápadt volt a méregtől. - Olyan... Olyan egy... - szűrte szavakat fogai között. Majd pillantása találkozott az enyémmel. - Te pedig hazudtál nekem. Lehet tényleg megérdemlitek egymást.

-Nem. Beth nem tett semmi rosszat. - mordult fel Mancs, de csupán hangján éreztem, már rég elvesztette minden magabiztosságát. - Tényleg én voltam. Jó? Csinálj amit akarsz. Velem. De Bettyt hagyd békén.

-Mancs... - kezdtem, de megszorította a kezeimet.

-Nem Beth. Elegem volt abból, hogy előbb utóbb mindig rajtad csattannak a dolgaink. Szóval. - Mancs dacosan meredt Remusra. - Gyerünk Holdsáp. Üss meg. Vagy ezt akarod, nem? Jól beverni a képemet. Gyerünk.

Remus arca elsötétült és felgyűrte kabátja ujját a könyökéig, de ekkor Jamesre kaptam a pillantásomat és összezavarodtam. James vigyorgott. James szája füléig ért és döbbenten, nevetését visszafojtva bámult Mancsra.

-Hiszen Tapmancs egy áruló. Egy igazi mocsok. - bólogatott gúnyosan Mancs és türelmetlenül beletúrt fekete tincseibe. - Egy igazi szemét alak. Aki csak a saját érdekeit nézi és nem is figyel soha a barátaiéra, ugye? Akinek a szava semmit sem ér, mert úgyis megszegi minden ígéretét és előbb utóbb kibúvót talál, nemigaz? Na ugye. Egy igazi gyáva, alattomos alak. Még a kutyával sem bánnak olyan jól, mint amilyet Tapmancs megérdemel. Szóval gyerünk. Öreg barátom. Üss meg Holdsáp. Üsd meg a legjobb haverodat, mert véletlenül beleesett a hugodba. Bocs. Én sem akartam eleinte, de véletlenül kiderült, hogy annyira mégse rossz. Hogy nem átok, ha szeretek valakit. Jé. De tudod mit? Bocsánat, jó? - tárta ki a karjait és összszorult a szívem, ahogyan egy kósza könnycsepp gördült le arcán. - Nem akartam, hogy azt érezd ez mind ellened van. Mert nem ellened van Holdsáp. Én esküszöm nem rosszándékból... Nem rosszándékból... Csókoltam meg a hugodat akkor, jó? Én... Én tényleg őrült vagyok... És bolond... És életem a meggondolatlan dolgaimból áll... És... És annyit forgolódom minden éjszak az ágyamban Holdsáp. Annyit. Hogy mit rontottam el megint és kit rontottam el megint...

Mancs hangja elcsuklott és egy pillanatra szünetet tartott, hogy tenyerébe temesse arcát. Aztán zihálva kitörtölte szeméből a gyülekező könnyeit és erőszakosan folytatta. - Annyi minden rosszat csinálok. Tudom. És annyi embert bántok meg. Ezt is tudom. De persze. Vágjatok olyanokat a fejemhez, amit jól tudtok, hogy Tapmancs sosem csinálna... Higgyetek magatoknak... Higgyetek abban, hogy nyilvánvalóan gonosz szándékból akarom megfogni Beth kezét... De ti is tudjátok, hogy én sose tennék semmi szándékos gonoszságot, ugye? Ugye tudjátok? Mert én nem... Én nem... Én nekem ti vagytok az utolsók ezen a világon... Én nem akartam, hogy haragudjatok rám... Vagy legfőképpen Bethre. Én csak követtem a szívemet. B-bocsánat. És megint nem gondolkoztam. Ezért is bocsánat...

Mancs kezei remegtek, de mikor újra magamhoz öleltem karját, nem húzódott el. Lily elnyílt ajkakkal, döbbenten pislogott rá. Marlene lehajtotta fejét és pálcáját zsebébe süllyesztette. James szája pedig már olyan szélesre ívelt, hogy félő volt, ajkai körülérik a fejét...

-Te... Te tényleg szereted a hugomat... - motyogta végül Remus elkerekedett szemekkel és meredten bámulta Mancs arcát, aki lesütött szemekkel nézegette bakancsa orrát. - Te... Tényleg.

-Komolyan azért nem mertétek elmondani egy éven keresztül ezt... Mert féltetek tőlünk? - kiáltott fel Lily végül és arca már sugárzott. Semmi düh nem maradt benne és mikor Mancs csendesen biccentett felnevetett. - De hülyék vagytok! Merlinre.

-Azt akarod mondani Evans... Hogy nem volt félnivalónk? - kérdezte végül bosszús mosollyal Mancs és felemelte fejét. - Alig egy perce még a fejemet akartad leátkozni.

-És le is fogom, ha meg mered bántani Lizt. - nevette Lils, majd félrelökte a még mindig döbbenten ácsorgó, de enyhülő arcú Remust és a nyakamba vetette magát. - Ó, Ellis! Hát ilyen kis szerelmes vagy? - nevette én meg zavartan, vörös arccal, de boldogan öleltem vissza. - Eltitkolod a legjobb barátnőid elől, mi?

Egy csapásra oldódott fel a feszültség körülöttünk. Mancs mosolya visszarándult helyére. Egyedül csak akkor nyelt nagyot mikor Marlene sötét képpel elé állt.

-Jól jegyezd meg Black, amit most mondok. - sziszegte és pálcáját ráérősen nekitámasztotta Mancs mellkasának. Félelmetesnek tűnt kicsit. - Ha egyszer... Egy esélyt kapsz. És ha egy rossz szót szólsz Lizről, vagy neki mondasz rossz szót, vagy egyáltalán bármi olyat teszel, amit nem érdemel... Jól jegyezd meg... Az lesz életed első és utolsó napja, hogy igazán találkozhatsz a haragommal. - aztán Marlene arcára a sötét fenyegető mosoly helyett angyali kifejezés kúszott és félrelökve a döbbent Mancsot kitárta a karjait.

-Olyan egy édes ember vagy Lizziem! - csiripelte és hozzámszökkent. Remus még mindig a gondolataiba mélyedt. De valahányszor Mancsra tévedt a pillantása már nem gyulladt tekintetében harag. Sőt. És ez bőven elég volt egyenlőre. Nem várhattuk el tőle, hogy első látásra rábiccentsen a dologra. De mikor halvány mosollyal megborzolta kócos fürtjeimet, sejtettem neki sem kell sok idő a feldolgozásra. Szóval mikor visszaindultunk a kastély felé pont olyan jókedv kísérte utunkat, harsány nevetéssel mint idefele. Manccsal egymás mellett lépkedtünk és bár nem mertük megfogni egymás kezét, bármikor véletlenül összeértek ujjaink megborzongtam és mosolyom kiszélesedett és oldalpillantást vetve Mancs felé elnevettem magamat. Mancs szemei csillogtak, vigyora pedig széles volt, gödröcskéit arcára festve.

-Hölgyeim és Uraim! - James felkiáltva ugrott hirtelen mögénk, mire én nevetve összrezzentem, Mancs pedig dühös vigyorral bámult rá. A szemüveges fiú ragyogó arccal karolt magához mindkettőnket. - Tulajdonképpen életem második legszebb pillanata ez! - szónokolta, mire az elől haladó Marlene-Mary-Alice hármas lassított és mindenki felénk pislogva folytatta útját, James beszédét hallgatva. Remus ballagott leghátul. Zsebébe csúsztatott kezekkel és folyton magamon éreztem tekintetét. Kíváncsian pislogott hol rám, hol pedig Mancsra. Töprengő volt arca, de halvány mosoly lógott ajka szélén. Úgy tűnt, mintha olvasni próbált volna bennünk... Vagy a köztünk kavargó, egyedül csak szívvel tapintható fellegben, ami úgy húzódott körénk, mint egy valóságos pajzs, minden rossz elől.

-Tudtam, hogy hallgattok rám és a Kis-Tekergő-projectemre. Kellenek az utódok. És most, hogy ti... Tudjátok... Szóval arra gondo-AU! - jajdult fel, ahogyan Mancs felé sem pillantva belevágott a gyomrába. - Tapmancs! - nyöszörögte.

-Megérdemelted Potter. Neveletlen paraszt vagy. - lépett mellé Lily táskáját igazítva vállán és míg ők újra veszekedni és flörtölni kezdtek egymással, Mancs nevetve rámpislogott. Én meg nevetve visszapislogtam rá és szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan végül finoman a kezemért nyúlt. Hatalmas markában eltűnt apró kacsóm. Marlene pont ebben a pillanatban fordult hátra és arca fintorba torzult.

-Fúj! Menjetek szobára! - nevette és hányást produkálva belecsimpaszkodott a kacagó Mary vállába. Alice nevetve szólt rá.

-Csak megfogta a kezét te. Bár... - nevető pillantással nézett hátra ránk Mancs szemei összeszűkültek én meg vöröslő arccal, lehajtott fejjel, zavartan mosolyogtam tornacipőim orrára.

-Marlenének igaza van. Nálatok még ez is undorítóan cuki. - vágott a szavába Lils, aki éppen pofon akarta vágni Jamest, de a fiú elkapta a kezét és helyette csak magához rántva ajkaira nyomta az övét.

-Te beszélsz Evans?! - kiáltott hátra se nézve Marlene és megint előrebukott, hogy végül fintorogva az ég felé tárja karjait. - Legyetek tekintettel a szinglikre!

-És te beszélsz McKinnon?! Csak két új pasit eresztettél szélnek ezen a héten! - szájalt vissza Lily és piros arccal ellökte a vigyorgó Jamest magától.

-De most éppen szingli vagyok. Te. Remus. Alapítunk egy klubbot Maryval?

-Tegyél le róla McKinnon. - válaszolta szórakozottan Remus és miközben előretört, hogy Marlenéék mellé érjen és kínosan ügyelt rá, hogy "véletlenül" pont köztünk sétáljon át, kezeinket elszakítva egymástól. Mancs nevetett és újra meg akarta kaparintani kezemet, de ekkor Lily karolt belém és komisz vigyorral messzire húzott tőle. James szempilláit rebegtetve viszont megfogta Tapmancs kezét és csücsörítve csókot nyomott rá. Mancs válaszul csak nevetett és végül magához ragadva legjobb barátját megdörzsölte a kócos üstököt, James hiába nyavalygott is neki.

*"felém nyújtotta pillantását

Hát... Elérkeztünk idáig.

Ha jól tudom, bizony ma van Beth születésnapja, úgyhogy... akarva-akaratlan, de egész jó lett az időzítés. :]

Szétzuhant életmódomat folytatva, megint atomjaimra vagyok zuhanva. De most a jobbik módon. Az elmúlt egy hét a félévzárás miatt brutális volt és biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én mondhatom el. De azért csak túl éltük, annak ellenére hogy megint majdnem két hetet-vagymennyit-késtem a résszel.

Szóóóóóval végre kiderült. És annak ellenére, hogy nem igazán tűnt jó hírnek elsőre... Ígérem, hamar megbékélnek egymással mind. Ha már most a végére nem békültek ki rögtön. Remélem tetszett. És elnézést szeretnék kérni, hogy tényleg eddig kérettem magamat és húztam az időt és az idegeket... De ha lúd, legyen kövér... Ez a fejezet pedig most tényleg kétszer annyi lett mint a szokottak... Ha nem kilencezer szó? Bár én nem szóban mérem a tartalmát, néha a számok azért segítenek, ezt be kell ismerni.... Szóval remélem, hogy tetszett... Hogy tetszett és elégedettek vagytok ezzel a direkcióval. Azért ha van még bennetek elvarratlan szál, hogy ti hogyan képzeltétek volna el még ezt a folyamatot, mindig csupa-... Szem?:D vagyok, szóval írjátok meg bátran. Nekem. És a többieknek.

Három fejezet kommentjeivel csúszok megint... Én hálátlan, de remélem a fejezetekkel... Valamennyire tudlak titeket kárpótolni. Minden esetre... Élek. Igen. És bizony látom mikor írtok. Látom és elolvasom és újra elolvasom és gyűjtöm az erőt belőlük. Miattatok... Lehetetlen alak vagyok, de na. Csak hálás és túlságosan szétzuhant.

De meséljetek. Tudom ilyenkor nehéz, mikor én nekem sem marad már időm pletykálni nektek, de azért hátha... :]

Azt hiszem mára ennyit... JA! SOK SIKERT AZOKNAK AKIK FELVÉTELIT ÍRNAK HOLNAP! MENNI FOG! VELETEK VAGYOK!

Nekem is az egyik barátnőm most írja... És bár én hálIstennek kinőttem már a korból, azért drukkolok mindenkinek. Tudom milyen stresszes ez és félelmetes. De menni fog. Én hiszek bennetek! <3