-Izgulsz? - kérdezte Lily széles mosollyal, miközben a Nagyterem felé mentünk. Már a vörös kviddicstalláromban virítottam és kezemben a seprűmmel sétáltam mellette. Olyan szép volt. Mármint Lily. Fekete iskolai tallárját, egy varázslat segítségével vörösre festette és egy piros kokárdával mellkasán(amit már a kviddicslázban égő harmadévesek osztogattak a klubhelyiségben) büszkén pillantott le rám.

Izgultam? Izgultam. Rettentően. Kezem remegett és attól féltem, elejtem a seprűmet. Marlene, aki reggel felkeltett, vállán az oroszlános zászlójával, első dolga volt, hogy arcom két oldalára vékony, két csíkot maszatoljon ujjával. Egy vöröset és aranyat. Sápadtan, rémülten dobogó szívvel lépdeltem és remegő ajkakkal bámultam lábaimra. Jobb. Bal. Jobb-bal. Ha talán nem ismételgetem magamban, elfelejtem hogy kell és orrabukok.

-Ellis... - Lily nevetve bökött bele karomba, amitől megijedtem és egész egyszerűen elvétettem a lépést és a következő pillanatban rácsüccsentem az elmozduló lépcsőfokok egyikére. - Jesszuskám. Jól vagy?

-Igen-igen. - hebegtem és remegő kezemet kviddicstallárom zsebébe rejtettem. Pár hollóhátas diák lépdelt fel a lépcsőn. Lenéző pillantásra méltattak. Lils pedig finoman, a könöykömnél fogva talpra állított.

-A reggeli jót fog tenni. Biztos van csokikrémes palacsinta... Meg csokipuding... Csokis pite... Kakaó? - erőtlenül bólogattam, Lily pedig szabad, remegő kezemet szorítva húzott maga után. - Jajj ne izgulj ennyire Lizziem... Csodálatos vagy. A legjobb hajtó a Roxfort életében. Ki dobta be az új rekord-dobást a multkor? Kész sztár vagy. Na gyere!

Gyomrom bukfencet vetett, mikor beléptünk a Nagyterembe. Lily nevetve felemelte kezemet, mikor a griffendél asztalánál egyöntetű üdvrivalgás fogadta beléptemet.

Alig indultunk el, hirtelen már James szökkent elénk és a haját borzolva elkapta Lily kezét.

-Liliomoooom... - énekelte nevetve és cuppantott a levegőbe. - A szerencsecsókomért jötteeeem.

A torkomat szorító gombóc rögtön oldódni kezdett ahogyan lopva figyeltem, amint Lily a szemét forgatva, de kipirult arccal sebesen csókot nyom James szájára, aki ettől olyan hatalmas vigyort produkált, mint annak rendje és módja. Elmosolyodtam párosukon és míg Lily sebesen leült Remus mellé, James hirtelen megragadta a vállamat.

-A sztárjátékosunk. - hirtelen odahajolt hozzám és cuppanós csókot nyomott arcomra. - Kaptál te is Lily szerencsecsókjából. Mit szólsz?

-Köszönöm. - kuncogtam, James bezzeg nem izgult. Vidáman tolt maga előtt és még fütyülni is elkezdett. Irigyeltem, hogy ilyen könnyedén figyelmenkívül tudja hagyni a kviddics döntő hatalmas megpróbáltatását. De legalább már nem szorította gyomromat olyan intenzíven a félelem. - Tapmaaaancs... Te is kérsz szerencsecsókot?

James pedig könnyedén lenyomott az egyik még üres székre. Ekkor tűnt fel, hogy a kviddiccsapat egy kupacba ült le az asztalnál. Én a Bones testvérek közé keveredtem. Amelia nagyokat nyeldesve próbálta leküzdeni a pirítósát, bátyja-Edgar- viszont könnyedén halmozta fel a rántottát tányérján.

Elpirulva találtam meg Mancs szürkéit velem szemben. Aki miután odébblökte a csücsörítő Jamest az asztalra könyökölt és a kávéját szájához emelve rámmosolygott.

-Micsoda griffendéles bátorság, Lupin. - Dorcas gúnyos vigyora szakított ki Mancs bűvköréből. - Az arcodra van írva, hogy rettegsz.

-Fogd be Meadowes. - szólt felé se pillantva Mancs. - Csak irigykedsz, hogy Beth fényévekkel tehetségesebb hajtó nálad.

-Nos... Ezt nyilván te tudod a legjobban... De megjegyzem... Lupin bármennyire ügyes, ha leblokkol a pálya közepén... Hogy is történt a múltkor, Lupin? Tudod...

-Dorcas... - kezdtem megremegő hangon, de Mancs gyorsabb volt nálam. Szemei sötétek voltak a dühtől és vészjóslóan fordult Dorcashoz.

-Ide figyelj Meadowes... Vagy befogod a szájadat és rá se pillantasz Bethre a nap végéig... Vagy... - Mancs morogva meredt rá. Pont úgy, mint aki mindjárt átváltozik és széttépi.

-Vagy? - kérdezte Dorcas lekicsinylően. - A csapattársad vagyok Black.

-De jó, hogy vannak felkészült, ügyes és lelkes pót-tagok. - James arcán széles vigyorral ült le Mancs melletti helyre. - Az lesz a legjobb, ha Dorcast most rögtön lecseréljük... Mondjuk...

-Erre semmi szükség Jamie... - kezdtem halkan, de vigyorogva a szavamba vágott.

-De Maszat. Erre pont, hogy szükség van. Rohadtul leszarom, hogy milyen játékos vagy Meadowes, ha a barátaimmal és a csapatommal szemétkedsz. Több tucat lelkes griffendéles a fél karját odaadná, hogy a helyeden ülhessen itt. Hogy benne legyen a hajtó-hármasban. Hogy olyan emberekkel játszhasson együtt, mint Maszat, Tapmancs, vagy én. Ha jót akarsz magadnak... És ma még velünk akarsz játszani a pályán. Befogod a szép kis szádat, a kajád felé fordulsz és bezabálod a reggelidet. Amennyiben pedig egy alkalommal is meglátom, hogy csupán csak egy pillantással beledöfsz Lizbe... Ha kell a meccset állítom le és a pálya közepén váltalak le. Ha kell. Két hajtóval nyerünk. Nem vagy annyira fontos, mint hiszed. Jó étvágyat. - James vigyora egy pillanatra se fagyott le, de a végére már semmi vidámság nem volt benne. Tekintete Mancsra tévedt, aki komor elégedettséggel és derűvel szemlélte, ahogyan Dorcas megremegő ajkakkal, dühösen belevágja villáját a palacsintájába. - Te is egyél valamit Tapmancs. A kávé nem lesz elég. Maszat? Te ettél már vala-... Gondoltam. Hozok neked pudingot. Remus talált az asztal végében. Jövök. - azzal felállt és elindult a griffendél-asztal vége felé.

-Olyan fura... Olyan fura, hogy ez az utolsó meccsetek. - jegyezte meg Brian Brown, aki érdeklődve hallgatta végig Dorcas leteremtését és most széles vigyorra futó szájjal pislogott ránk.

-Ja. De majd most jön a ti időtök. - lökte meg kedvesen Mancs a vállát. Brian elnevette magát. - Ne hozzatok aztán szégyent ránk jövőre. De még nem most van itt a búcsú ideje. Még két hónapig gyönyörködhettek a csodálatos képemben és-...

-Jajj, fogd be Sirius. - nevetett fel Edgar és a másik oldalamon Amelia is megeresztett egy mosolyt és máris könnyebben csúszott a falat.

Mancs csak vigyorgott és aprón félrebillentett fejjel tekintete visszakúszott rám. Hálás mosollyal, pirosodó arccal bámultam vissza rá.

-Na, Beth? Egy újabb rekord ma? A kviddics világtörténetébe való belépés? Mehet?

-Csak ha fedezel. - felnevettem, mikor Mancs elégedetten emelte fel a kezét, olyan "Hát hagytalak én cserben, valaha?" mozdulattal. Körülöttünk a többiek is nevettek. Egyedül csak Dorcas turkálta reggelijét dühtől sötétlő szemekkel.

-Ajjaj... Retteghetnek a vén-hollók, ha Elizabeth Lupin önbizalma megérkezett. - James vigyorogva kócolta meg tincseimet és közben egy egész tálnyi csokipudingot tett elém. Szemeim felcsillantak. - Gyerünk Maszat. Kell az energia. Hamizd be az egészet.

-Rosszul lesz, ha megeszi az összeset. - Remus érkezett meg hozzánk és közben finoman tarkón suhintotta Jamest, majd rámmosolygott. - Hogy vagy Elle?

-Már sokkal jobban. - mosolyogtam vissza pozsgás arccal és közben vettem a pudingból. - És te? Bemelegedtek a hangszálaid?

-Be. Le is forrázódtak. Marlene konkrétan forrásban lévő teát döntött le a torkomon. - grimaszolt Remy, mire felnevettünk. James meg színpadiasan elkiáltotta magát Marlene irányába.

-Hé McKinnon! Mit művelsz te a kommentátorunk hangszálaival?! Ez már merénylet!

-Te beszélsz Potter? Pudingmérgezést akarsz eszközölni a sztárjátékosunkon?! - kiabálta hangosan nevetve Marlene és lekváros kanalát fenyegetően meglóbálta felénk. A fél griffendéles asztal rajtuk nevetett.

A reggeli vidáman telt. Az egész Nagyterem fel volt pörögve. A hollóhátasok, kéktalláros kviddics-csapata azonban nem tűnt olyan életvidámnak, mint mi. Az örzőjük arca például zöldes árnyalatban úszott a rémülettől. Az egyik hajtójuk pedig konkrétan az asztalra borulva könnyes arccal aludt... A mi asztalunk azonban zengett a nevetéstől, kurjongatástól. Mancs mikor megitta a kávéját és elfogyasztotta a reggelijét, vigyorogva az asztalra szökkent és bakancsával a tányérokat, poharakat és kancsókat kerülgetve táncolva elénekelte a griffendél-himnuszt. Vele énekelt az összes griffendéles. Többen tapsoltak, vagy az asztalt ütötték és megállás nélkül kántálták... Hol az asztal egyik oldala, hogy "Kupa-kupa-kviddics-kupa!"... Hol pedig a másik oldala, hogy "Kapja-kapja-oroszlán-kapja" Könnyesre nevettem magamat, Mancs pedig fáradhatatlanul vezényelte a lelkes, reggeliző kórusunkat. Arcán széles vigyorral, vidáman lépkedett az asztalon-ügyesen kerülve a reggeliket és italokat- és egy alkalommal még a pálcáját előkapva apró, vörös csillagokból álló oroszlánt is varázsolt, ami a levegőben átrohant a fél Nagytermet. Alig bírtam levenni a szememet Mancsról. Arca ragyogott. Szemei pedig olyan vidáman csillogtak. Kitárt karokkal lelkesítette a háztársainkat. Úgy értett hozzá, hogy a hangulat már akkor a Nagyterem plafonjáig nyújtóztatta szárnyait... Mikor még el se indultunk a pálya felé. Egy ízben McGalagony felé pillantottam. Arcán büszke mosollyal figyelte Mancs fáradozását és szórakozottan felém emelte kupáját, amikor tekintete találkozott az enyémmel. Arcom kivörösödött és nevetve kaptam el róla pillantásomat. Dumbledore fürkésző pillantással nézte a griffendél tomboló asztalát. De szája sarkában neki is mosoly bujkált. Már nem is éreztem a gombócot torkomban. Hagrid vidáman tapsolt irányunkba és ügyet sem vetett Fwitlickre, aki a székén állva, figyelmét kívánva rángatta szakálla egyik bozontos fürtjét.

Mikor a hollóhátasok csapata felállt és a hollóhátasok tábora is tapsolni kezdett és utánunk kiabálni, James megelégedve az ülést izgatottan felpattant helyéről.

-Tapmancs! Gyere, idő van! - kiáltott felé, mire Mancs egy pillanatra elkapta vigyorgó tekintetét a lelkes háztársainkról. Majd biccentett, miszerint érti és felemelve karjait, hátrahajtva a fejét elkiáltotta magát.

-MIT AKARUNK?

-A KUPÁT! - válaszolta a velőtrázó kórus. Én meg elmosolyodtam.

-AKKOR MONDOK VALAMIT! - Mancs nevetve kiabált nekik és hangját nem kímélve elkapta Marlene felé hajítódó griffendéles zászlaját. - HA ILYEN SZURKOLÓINK VANNAK, MA HAJNALIG FOGUNK MULATNI ÉS MIÉRT?!

-MERT A GRIFFENDÉL NYERI A KVIDDICSKUPÁT! - üvöltött fel mellőlem James, Mancs pedig meglengette a zászlót az asztal tetején álva. A griffendélesek üdvrivalgással fogadták szavait.

-ÉLJEN A GRIFFENDÉL CSAPATAAAA! NEM HALLOM! - Mancs hangosan tárta ki a karjait, nevetve, ahogyan a sok, örömmámorban úszó háztársunk felékiáltották, hogy "ÉLJEN A GRIFFENDÉL CSAPATAAA!"

-AZ OROSZLÁNOK A LEGJOBBAK! - Sirius utoljára meglengette a zászlót, majd visszadobta Marlenének, aki vigyorogva szájába kapta ujjait és hangosan fütyülni kezdett. - NA AZÉRT!

-Gyere már Tapmancs! - kiáltott rá nevetve James, Mancs pedig utoljára körbevigyorgott a sok lelkes, vörösödő griffendéles arcán, majd lazán szalutált és kacagva leugrott az asztalról. Az asztalnál ülők pedig üdvrivalgásban törtek ki. - Kibohóckodtad magadat Tapi?

-Ki bizony. - vágta rá Mancs és magához vette seprűjét és terelőütőjét. Arcán még mindig vigyor tündökölt és csillogó szemekkel fordult felém.

-Mancs! - sikkantottam fel, ahogyan egyik szabad kezével elkapta a derekamat és könnyedén a vállára dobott. Nevetve markoltam bele a hátát fedő kviddicstallára vörös anyagába, Sirius meg jókedvűen szorította bokámat, hogy ne zúgjak hátra.

A griffendélesek kiabálása, tapsolása és üdvrivalgása az előcsarnokis kísért bennünket, sőt... Mikor kiléptünk a szabadba, a friss fűre... Vagyis ők kiléptek. Én pedig ekkor már kacagva ücsörögtem Mancs nyakában. Szóval mikor már az aulát is elhagytuk... Halkabban ugyan, de még mindig eljutott hozzánk a vidám kiabálásuk.

-Jól felbolygattad őket Black. - vigyorgott Edgar, de az ő lelkéről is levett minden sújt, a griffendélesek lelkesítése.

Mancs csak vidáman megvonta a vállát és kedvesen megcsipkedte bokámat. Felnevettem és kapaszkodó gyanánt fekete tincseibe markoltam.

James már nem a szurkolótáborunkkal foglalkozott... Komolyan figyelte az eget és közben seprűjét markolva hozzánk fordult.

-Az idő jónak tűnik. Se nem túl napos, se nem túl meleg... Nem is fagyunk meg. A szél éppen annyira erős, hogy hajtson bennünket. A föld kemény, de elég puha, hogy a legjobb legyen felszálláshoz és landoláshoz. Vannak felhők. De nem elég sötétek, hogy a meccs alatt a nyakunkba szakadjon a vihar. De lehet, majd késő délután leszakad az ég. Addig csak hasznunkra van. Az eső előtti levegő... Minimálisan párás, kicsit nyomott, de alapvetően felmelegszik... Valószínűleg nem leszek most olyan magasan... - hadarta miközben a még üres pálya felé közeledtünk. - Maszat... - fordult most hozzám, mire Mancs is felpillantott. Kidugott nyelvvel, csavarta ki nyakát, hogy a szemembe nézhessen. Elnevettem magamat rajta. Édes. De aztán James még időben visszarángatott az örömfelhőmből a földre. - Öt gólt kell összehoznotok. Ha nem ötöt, akkor hatod... Öt a minimum. Kétszáz pont kell ahhoz, hogy miénk legyen a kupa. Kevesebbel lehet megnyerjük a meccset, de elveszíthetjük a kupánkat. A kígyók jól felhozták magukat és a hóllóhátasok is nyomulnak az első hely felé... Amelia... Te pedig ne remegj így. - fordult kedvesen a mellette lépkedő Bones-lányhoz, aki sápadtan babrált könyökvédőivel. - Liz ott lesz... Tapmancs... - fordult most Mancshoz, komoly képpel. Mancs utoljára rámpillantott, majd előre fordult és szemei megállapodtak Jamesen. - A hajtókra összpontosítsatok. Védjétek őket. Az ellenfélnél pedig támadjátok a középső hajtót mindig. Túlságosan megbíznak a háromszög-alakzatban, de azzal nem mennek sokra velünk szemben. A terelőiktől pedig kevésbé kell tartani. Nektek. Ti viszont nagyon figyeltek rájuk. - fordult újra hozzánk, hajtókhoz. Amelia sebesen bólogatott neki. - Igazából már minden fontosat elmondtam nektek. - mosolyodott végül el James és sóhajtva hozzátette: - Milyen jó csapatkapitány vagyok...

Ezen Brian hangosan felnevetett, Mancs pedig újra kicsavarta a nyakát és felbámult rám.

-Na? Jó ott fent? - kérdezte vigyorogva én pedig apró kezeimmel arcát közrefogva mosolyogtam le rá.

De mielőtt válaszolhattam volna megérkeztünk az öltözőkhez és James kinyitotta nekünk az ajtót. Úgyhogy Mancs kelletlenül leemelt nyakából.

Tétova pillantást vetettem a lelátók felé. Sebesen telt meg lelkes talláros diákokkal. A griffendél póznáinál már most rengeteg vörös talláros, vagy kitűzős alak tolongott a helyekért. Elmosolyodtam. Miért félnék? Miért rettegnék ettől? Ott lesz a jobbkezem. Amelia. Oda is fordultam felé. Kikerekedett szemekkel, reszketve figyelte a gyűlő diákokat. Hát igen. A kupa-döntőre mindenki kijött.

-Hé. - mosolyogtam fel rá és megfogtam a kezét. Még ő is magasabb volt nálam. - Én is félek, de amíg együtt vagyunk, kit érdekel... Nem?

Amelia elszakította tekintetét a tömegről és a szemembe nézett. Rémült tekintete, lassan nyugodott le az enyémbe veszve.

-Egy csapat vagyunk Amy. - mosolyogtam fel rá és végül kedvesen megöleltem a dereka köré fonva karjaimat. Addig értem fel. - Piskóta lesz. Ahogyan gyakoroltuk, az edzéseken is, nem?

-D-de... - hebegte végül és visszaszorított. Akkor engedtem el, mikor meggyőződtem róla, hogy már nem remeg. Utolsónak maradtunk hátra. Vagyis nem. Mert Mancs még mindig az ajtóban állt, tartva nekünk és mikor Amelia előttem beszökkent az öltözőbe... Bátorodó mosollyal... Mancs elém állt. Arcán mosoly húzódott és lehajolt hozzám.

Aztán körbepillantott óvatosan, majd finoman megfogta arcomat és magához húzva, a szemembe mélyesztve csillogó szürkéit orrával megérintette enyémet. Elmosolyodtam. Gyomrom összezsugorodott. De nem a rémülettől. Vagy a közelgő döntő gondolatától... Hanem valami mástól. Valami sokkal szebb dologtól.

Sirius minden szó nélkül, finoman félredöntötte fejét és mégközelebb hajolt, hogy ajkai akadálytalanul az enyémekre tapadjanak. A seprűm kicsúszott ujjaim közül és néma puffanással landolt a füvön. A világ körülöttem hirtelen fejjel lefelé bukfencezett. A kilátóról szűrődő zsivaly egy csapásra elnémult. Mintha ollóval vágták volna el a szálat. Nem éreztem már a talajt a lábam alatt, a halvány napsütést az arcomon, vagy a finom szellőt... Csak Mancs puha ajkait az enyémeken és hevesen dobogó szívvel, lehunyt szemekkel hagytam, hogy átjárjon a felhőtlen öröm és izgalom... A szívem hevesen dobogott, arcom pedig vörösre szineződött.

-Tapmancs! Maszat! Gyertek, mert... - egy pillanat alatt történt. Mancs hirtelen vállt el tőlem. Ajkain széles vigyor virított és kedvesen a hajamhoz nyúlt, hogy megborzolja tincseimet. Zavartan nevettem fel rá és ellöktem kezét, majd felkaptam a seprűmet. Pont időben, mert James megjelent az ajtóban és elharapva a mondatát felvont szemöldökkel bámult ránk. - Mi folyik itt?

Mancs széles vigyorral megrántotta vállát, majd mellette elhaladva besétált az öltözőbe. Zavart ábrázattal, piruló képpel bambultam Jamesre, aki maga előtt összefont karokkal fürkészte vonásaimat. Majd végül fejével az öltöző felé biccentett.

-Gyere Maszat, mert lemaradtok lelkesítő beszédemről.

Nevetve surrantam be mellette és az öltözőben már mindenki seprűjével a kezében, menetkészen sorakozott a pálya felöli kijárat előtt. Mancs ellenőrizte ujjatlan kviddicses, bőrkesztyűjét és vállára vetve a komoly terelőütőt, nekitámaszkodott seprűjének. Brian pedig rögtön mellé állt és fojtott hangon beszélni kezdett a lehetséges taktikáikról. Én pedig mosollyal arcomon odaálltam Edgar mellé és figyeltem, ahogyan James száján elszánt vigyorával felpattan az egyik üres padra.

-Egy kis figyelmet kérek. - kezdte sugárzó arccal, mire Brian Brown elhallgatott, Dorcas pedig abbahagyta a zörgést szekrényében és komolyan Jamie felé fordult. - Noshát... Elérkeztünk az idei év utolsó megmérettetéséhez. - folytatta Jam és megigazította szemüvegét orrán. - Úgyhiszem... Ha ma nem is a kupával térünk vissza a klubbhelyiségbe... Ha nem is nyertesen... Elmondhatjuk magunkról, hogy olyan csapatnak voltunk tagjai... Olyan legendás csapatnak, akiknek nevét örökké fogja őrizni a Roxfort. Nekem ez az utolsó meccsem a Roxfortban. Ahogyan Tapmancsnak, meg Maszatnak és Dorcasnak is. Kicsit ijesztő, nem? Mármint. Az előbb még másodévesként ugyanitt ültünk. Rémülten. Várva, hogy életünk első kviddics meccsén, elvesztjük a fogainkat, vagy... Na mindegy. - nevette el magát James, majd felsóhajtott. - Rövidre kell fognom. Azt hiszem. A csapat egyéves munkáját tekintve... A kupa már most a kezünkben van. A hajtóink munkájával, a terelőink védelmével és brutálisan erős támadási készségével... Az őrzőnk sziklaszilárd, meginoghatatlan alakjával a karikáink előtt... Büszke csapatkapitánynak érzem magamat. A legbüszkébbnek. És remélem... Hogy jövőre is a griffendél fogja tartani a kviddicskupát. Odakint számítanak ránk. És értünk kiabálják rekedtre magukat. Szóval... Dobjuk be azt a hat gólt én pedig elkapom a cikeszt. És... És aztán hajnalig fogunk ünnepelni. Igazam van? - felnevetve csaptam össze a tenyeremet és míg Mancs vidáman füttyentett egyet, a többiek is tapsolni kezdtek.

-Azért ne feledjük el, kinek köszönhetünk mindent, Jamie. - jegyeztem meg jó hangosan és végül felmásztam mellé a padra. Nem lettem sokkal magasabb. - Te büszke lehetsz ránk, mi viszont büszkék vagyunk rád... Hogy ilyen csapatkapitányunk volt, mint te... Mert nélküled. Szerintem... Szerintem most nem tombolnának kint olyan lelkesen a szurkolóink. Meg aztán. Konkrétan a kezedbe vonzod a cikeszeket James... - nevetve tártam ki a karomat és szorosan magamhoz öleltem. James felkacagott. Aztán hirtelen Mancs karjai fonódtak körénk. Aztán pedig Edgar érkezett meg. És mielőtt észbe kaphattunk volna... Az egész, griffendél-csapat egy nagy, ölelő-gombócba fonódott az öltöző közepén.

-Najó! Indulás! - rikkantotta Jamie, miközben magabiztosan a kijárat elé állt seprűjét lába közé csapva.

-Dorcas! - kiáltottam fel és sietve Dorcas mellé szökkentem. Ő már a könyökvédője szijját húzta szorosra és mikor megálltam mellette lenézően meredt rám.

-Mit akarsz Lupin? - kérdezte gúnyos mosollyal.

-Én csak... Én csak... - kezdtem gyorsan és sietve Jamesre pillantottam, aki még utoljára odafordult Edgarhoz és Mancshoz. Szorított az idő. - Dorcas... Nem tudom, miért nem kedvelsz, de szerintem nagyon menő és vagány ember vagy... Szóval... Engem nem érdekel mit mondtál... Vagy mit tettél... James nagyon kemény volt veled... De... De ne foglalkozz vele... Szerintem nem gondolta komolyan... És határozottan nem érdemelted meg. Csakhogy tudd... Én... Én... Igazán szeretlek és... És... - hadartam összeakadó nyelvvel. James a lába közé kapta seprűjét. Dorcas meg döbbenten meredt le rám. - Csak... Csak kérlek ne vedd a szívedre, amit Jamie mondott... Igenis fontos vagy... Fontos csapattag és nélküled biztos nem nyerjük meg a kupát és... - nem tudtam folytatni. Dorcas kikerekedett szemekkel, döbbent és hitetlen grimasszal bámult rám, de mielőtt befejezhettem volna a hadarást, vagy bármit válaszolhatott volna, James lépett mellém.

-A hölgyeké az elsőbbség. Gyerünk Maszat, te mész előre... - vigyorgott le rám, mire elnyílt ajkakkal meredtem fel rá. Oda kint felharsant Remus kommentárja. Vidám hangon vezette fel a hollóhát csapatát és közben a döntőről beszélt és az esélyes győztesről... Továbbá rövid összefoglalót tartott az egész éves meccsek pontjairól.

-Beth! Csak indulj! - kiáltott rám(a kint uralkodó hangorkán miatt) nevetve Mancs és még utoljára bíztatóan megborzolta a hajamat. Tettétől a pillanatnyi rémületem, apró kis szilánkjai újra elolvadtak és már szedtem össze a bátorságomat, hogy rámosolyogjak, de ekkor James megelégelve a tétlenségemet, hónom alá nyúlt és könnyedén átrakott a kijárat küszöbére.

Lábaim remegésnek indultak és hatalmasra tágult szemekkel, végül kiléptem az öltöző biztonságot nyújtó menedékéből és alighogy a kényelmesen lábra simuló, ruganyos anyagú, kviddicsezésre alkalmas, bőrcsizmám megtette az első nagy lépést a pálya felé. Remus hangjába beleremegtek a lelátók... Vagy csak a közönség felharsanó üdvrivalgásába?

-És pályára lépett a griffendél csapata! - kiabálta Remus, elnyomva a griffendél póznái mögött tomboló vörös, örömittas tömeget. - Lupin... Bones... Meadowes... és Bones... Brown... Black és Potter!

Döbbenten sétáltam a pálya közepe felé. A szívem valahol a torkomba kúszott és izgatottan verdesett. Nem maradt bennem félelem, csak a szokásos tűz, amitől megremegett kezem a seprűmet szorítva. A hollóhátasok már felsorakoztak velünk szemben. Bármerre néztem, minden arc felénk fordult. Többen felpattantak helyükről és a fejük fölött csapták kezeiket. Többen pedig kiabáltak, ordítottak, de hangjukat minduntalan elnyomta a fülzsibbasztó alap-zaj... Itt-ott kibukkantak nagyobb zászlók. Rendszerint a griffendél színeiben és olyan üzenetekkel, miszerint: "Hajrá griffendél!" és "Miénk a kupa!"... Sokan... Lilyhez hasonlóan vörösre festették, alapvetően fekete, roxforti tallárjukat. És voltak akik a sáljaikat, vagy kis vörös zászlócskáikat lengették láttunkra.

-A legengás csapat! - tette hozzá a mágikus mikrofonba nevetve Remus, ő is biztosan rádöbbent, milyen lelkesen szurkolnak ma háztársaink. A hollóhátas karikák felől gyér fújogás hallatszott. Én meg fejemet forgatva próbáltam megtalálni. Ott ült a tanároknak fenntartott lelátón. És mikor megpillantott engem szélesedő mosollyal intett, rögtön visszaintegettem. McGalagony mellette ült és meglehetősen izgatottnak tűnt... Másik oldalán pedig Fwitlick, egy magasított fedelü széken ácsorgott és toporogva, egyensúlyát kis hijján elveszítve, őrült módon tapsolt. Lehet nekünk, lehet, hogy a saját házának... -Inkább utóbbira tippeltem.-... De a lelátón nem más... Mint maga Dumbledore is helyet kapott. Ott ült Lumpsluck és Bimba közt. Ezüst szakálla és hosszú haja kikandikált vörös süvege alól. De tallárja kéken csillogott.

-Csapatkapitányok! Fogjatok kezet! - kiáltott fel Madame Hooch, próbálva túlharsogni az őrült hangzavart. James széles vigyorral lépett előre és a komor képű Cornerhez és jobbját nyújtotta. Magabiztosan, lazán... De mikor a hollóhátasok csapatkapitánya megfogta a kezét, arcán összeránduló grimasz elárulta, hogy milyen erősen szorította meg ujjait Jamesünk. A kézfogás után mind a ketten hátatfordítottak a másiknak és visszaálltak a helyükre. James azonban még előtte egyenként megkeresett minket tekintetével és mikor utoljára rávigyorgott Mancsra, Madame Hooch már a ládánál állt, sípjával a kezében, seprűvel a lábai között.

-Felszálláshoz készülj! - nem is igazán hallottam, csak szájáról olvastam le és mikor felemelte kezét, kinyitott három újjal zakatoló szívvel a lábam közé kaptam a seprűt. Menni fog Beth. Menni fog.

Három... - utoljára Mancsra kaptam a tekintetemet. Elszántan, elrugaszkodásra készen markolta ütőjét... - Kettő... - Feket hullámos tincseit, pedig a megszokott férfias kontyba fogta. Pár tincs viszont lézser eleganciával szemébe hullot és... Jajj de jól áll neki a vörös kviddicstallár, Merlinre... De.. ELIZABETH. - Egy.

A felsüvítő sípszó egy pillanat erejéig elnyomta a tomboló tömeget. De az a pillanat pont elég volt, hogy elrugaszkodjak a földről és egy sebes pördüléssel elhalásszam a kvaffot Jean Michaels elől, akinek leddöbenni sem volt ideje, már el is suhantam a piros labdával hónom alatt.

-És felszálltak!... A kvaff a griffendélnél és Lupin már ki is lőtt a hollóhát póznái felé! - kiabálta Remus. És hangjában büszke él csendült, amitől szívem megtelt a forró, mindenemet elöntő boldogsággal. Hát létezhet Remusnál jobb bátty, a világon?

Nevetve hunytam le egy pillanatra a szememet. És csak élveztem egy másodperc erejéig, hogy a szél az arcomba csap. Az utolsó pillanatban felfogott hajamból pedig a pillanat hevében már ki is szöktek a szokásos rakoncátlan tincsek. És csak suhantam. Úgy éreztem, mintha szárnyaim nőnének. Megint eltompult a rettentő hangos szurkolótábor a fülemben és nem volt tudatomban egy percre semmi. Agyam kiürült és csak a hónom alatt szorongatott kvaffra koncentráltam és az egyre közeledő hóllóhátas karikákra. Gyerünk Beth.

Lélegzetvisszafojtva lendületet vettem és fejjel lefelé fordulva a seprűmön, kitérve egy felém suhanó gurgó újtából elhajítottam a labdát. Egy pillanat erejéig érzékeltem, hogy a lelátókon elhalkul a hangoskodás... De aztán visszakaptam tekintetemet és figyeltem ahogyan Branston elámulva figyeli a felé süvítő labdát, aztán kinyújtotta kezét felé, ujjai pedig súrolták a nagy sebességgel röpülő labdát, de már nem tudta elérni... Már nem tudta elérni és...

-LUPIN BEDOBTA AZ ELSŐ GÓLT! EL SE KEZDŐDÖTT A MECCS, DE MÁR TÍZ-NULLRA VEZET A GRIFFENDÉL! FEL SE LEHETETT FOGNI. SZÉP MUNKA ELLE! MICSODA DOBÁS... MICSODA... - Remus diadalittas kiabálását elnyomta a felüvöltő pirostallárosok tengere, én pedig pipacspiros arccal kezem mögé igyekeztem bújni zavaromban. De nem maradhattam így sokáig, mert Branston kezében már ott is volt a labda és elhajítva azt, a griffendélesek tombolása is elcsitult. - Most a hollóhát a soros... Branston eldobja és Jean Michaels elkapja... Sebesen száguld a griffendéles karikák felé... De... De elejti. Meadowes... Újra a griffendélnél a labda... Vagy mégse. Szép mentés Ackerleytől és megindultak a... - seprűm nyelére lapulva kilőttem az egyre sebesebben haladó nagydarab hollóhátas fiú irányába. Négyszer nagyobb volt mint én. Mögöttem Amelia zárkózott fel. Haja csak úgy lobogott mögötte és boldog mosollyal láttam, az ő arcán sincs már nyoma félelemnek. Mielőtt azonban megfordulhatott volna a fejemben, miképpen halásszuk el Ackerleytől a labdát... Szívem elfelejtett dobogni, mert felpillantva Mancs eltökélt vigyorával találtam magamat szemben. Nem volt időnk összenézni, vagy hasonló, de elámulva nézhettem végig, ahogyan Brian felé passzolt gurgója láttán, egyik kezével megragadta seprűje nyelét, felrántotta magát és megsuhintva ütőjét olyan pontosan küldte a gurgót a hollóhátas fiú irányába, hogy egy pillanatra még meg is ijedtem... Nem lesz-e komoly baja tőle? -De nem lett. Ackerley pont időben tért ki a vasgolyó súlyos újtából, a lajhárlendülés technikáját alkalmazva, de nem tudta egyszerre bőrét menteni és kvaffot tartani. Választania kellett és a következő pillanatban Amelia felé kiáltottam.

-Tiéd a labda Amy!

Amelia boldog, hálás mosollyal süvített a lehulló kvaff után én pedig szorosan a nyomában követtem. Hol alá röpültem, hol pedig fölé.

-Bonesnél a labda. - kommentálta a történéseket Remus. - Ackerley pedig úgy tűnik összeszedte magát a griffendélesek támadásából-szép csapatmunkát láttunk Browntól és Blacktől- és most... Most Bones süvít. Gyerünk Amelia!

De nem sokáig volt egyenes az út a hollóhát póznái felé. Hamarosan megjelent Turpin és az ütőjét lengetve, felettünk suhanva a gurgót hol kapva, hol pedig adva, Baddockkal passzolgatva keresték a megfelelő alkalmat, hogy Amelia felé küldjék a súlyok vasgömböt. Szemem sarkából vettem észre, mikor megindult felénk. Amelia pedig rémülten torpant meg és a pillanatyni megtopanása elég volt Quirke-nek, hogy egyszerűen kikapja a kezéből a labdát. A gurgó útjából ugyan kitértünk, de a kvaff már újra úton volt a mi karikáink felé. Amelia pedig dühösen már lőtt is Quirke felé.

-Ez nem volt szép. - jegyezte meg Remus és a lelátók felől egyöntetű helyeslő morgás hangzott fel. Mint egy életre kellt oroszlánfalka. - De a játék megy tovább. A griffendél javára tíz-null, de Quirke eltökélten süvít Bones felé. Black gurgója a fejét súrolja, de már túl késő. Gólhelyzetben van! Gólhelyzetben van a hollóhát, de Quirke habozik... Mire vá-... ÉS ELVÉTI! BONES KIVÉDTE A LABDÁT! - mennydörögte Remus hangja és a lelátón hemzsegők egy emberként emelkedtek fel vidáman kurjongatva Edgar irányába. Mi pedig Amyvel már a közelében köröztünk. Ed pedig elhajította a labdát, Dorcas pedig elkapva azt, kilőtt a hollóhát felé. - Meadowesnél a labda. A griffendél élénk, de a hollóhát kezd ébredezni. Szép gurgó Turpintól, de korábban kell kellnie, ha Dorcas Meadwes-szel akar ujjat húzni. Meadowes átpasszolja Lupinnak... Lupin pedig Bonesnak... Micsoda csapatmunka lányok! Közben odafent a négy terelő elszórakozik a gurgókkal... ÉS HELYZETBEN A GRIFFENDÉL! BONES PASSZOLJA LUPINNAK, LUPIN PEDIG BELÖVI ÉS HÚSZ-NULLRA VEZET A GRIFFENDÉL! - nevetve repültem neki Amynek és gyors ölelésbe zártam, amit vigyorogva viszonzott. Dorcas pedig már veszülten várta, hogy Branston újra elhajítsa a labdát valamelyik hollóhátas hajtó irányába. Úgy tűnt hirtelen már nem érdekli, hogy milyen ellenséges maszkot viseljen és mikor pillantásunk találkozott és rámosolyogtam. Ajkai finoman megrándultak szigorú és gőgös arcán.

A játék ezután viszont tényleg bedurvult. Nem sokára a hollóhátasok is felhozták magukat és mikor húsz-húsz volt az állás, nem habozhattunk többet. Hat gólt kellett szereznünk, minimum. Szóval feltűrtük kviddics tallárunk ujjait és addig nem nyugodtunk le, amíg az állás ötven-harmincra nem a mi javunkat ütötte. Később Dorcas dobott egy büntetőt, amit elvétett, de Amy majdnem behozta később, de az az egy pont hirtelen nagyon fontosnak tűnt. James idegesen körözött a magasban, szemeivel a pályát kémlelve. Corner pedig közöttünk repkedett a cikeszt keresve.

-Lupinnál a labda újra! - kiabálta Remus. - Ha ezt most bedobja... Ha ezt most bedobja... Ügyesen elszáguld a felé nyúló Ackerley karja alatt... Mire jó, ha valaki ilyen pici, ugye? - nevetett bele a mikrofonba. Hangja pedig csilingelt. Tele volt szeretettel. - Szóval elsuhan Ackerley karja alatt, kikerüli Quirket... Ajjaj... Nem. Semmi gond. Kit érdekel a gurgó és... És egyre közelebb van! Egyre közelebb. Black kivédte Turpin újabb próbálkozását és megcélozza Branstont, de... De Baddock elkapja a gurgót még a menetszélben és... KÖZBEN LUPIN ÚJRA NYAKTÖRŐ MUTATVÁNYT MUTAT BE NEKÜNK, FEJJEL LEFELÉ REPÜLVE A KARIKÁK FELÉ ÉS... ÉS HATVAN-HARMINRA VEZET A GRIFFENDÉL! ÖRÜLET, AMIT LUPIN MŰVEL A PÁLYÁN NEM IGAZ?! AZ ÉN HUGOM! - döbbenten, paprikavörös arccal kishijján lepottyantam a seprűmről zavaromban. Remus büszke vigyorát messziről láttam és kezem remegett a megilletődöttségtől, mikor a lelátókon többen a nevemet kezdték skandálni. N-nem... E-ez nem igaz... N-nem vagyok több Dorcasnál... V-vagy Amelianál... É-én csak Liz vagyok... És James? És Mancs? Hát ők nem éppen olyan csodálatosak mint én? Sőt... Ők még csodálatosabbak.

Csengő füllel meredtem a lelátók felé. Hagrid ordítva belefújt a vörös trombitájába, míg Marlene mellette a fehér lepedőjét lengette, amire a neveinket festette piros festékkel... És szívem elolvadt a hitetlen boldogságtól, mikor megláttam, a szivecskét a nevem körül.

-Jólvan Elle... Tudjuk, hogy nem bírod! - nevetett a mikrofonba Remus és többen vele nevettek, ahogyan ők is kiszúrták vörös arcomat, ami a tallárom színével egyezett ebben a pillanatban. - De Meadowes újra megkaparintja a kvaffot és... ÉS JAMES POTTER MEGCÉLOZTA A FÖLDET! HÖLGYEIM ÉS URAIM A JAMES POTTER-FÉLE ZUHANÓREPÜLÉSNEK LEHETÜNK TANUI. AZ ORRUNK ELŐTT DŐL EL A MECCS ÉS...

Remus elhallgatott. És vele hallgatott az egész Roxfort. A kvaff megállt Dorcas kezében. Levegőt venni sem mertem. James a seprűjére hasalva, összehúzott szemekkel a láthatatlan függöleges vonal mentén süvített a föld felé. Corner lemaradva követte. Mancs kezében megállt az ütő. A lelátók felől pedig egy pisszenés sem hallatszott. Marlene elfelejtette lengetni a lepedőjét, Rubnak pedig szájában maradt a vörös trombita, de már nem szólt. Jamie mégjobban összehúzta a szemét. Kis arany gömb fél méterrel a föld felett lebegve. Gyanútlanul. Fél méter. Szájam elé kapva a kezemet figyeltem az őrült hajszát. Nem kellett volna megijednem. Ezeregyszer láttam már James híres zuhanórepülését... De... De most... Az a fél méter tényleg veszélyesnek tűnt. Jamie pedig mindenre elszánt, rezzenéstelen arccal süvített a föld felé. Tíz méter. Kilenc... Nyolc... És hét és fél... A távolság félelemtesen gyorsan fogyott a föld és James között. Corner arca rémült volt, ahogyan látta az elszánt ellenfele arcát és mikor öt méternél jártak, felrántotta seprűje nyelét. James viszont nem hőkölt meg. Sőt. Teljesen rásimult a seprűjére. Négy... Három méter... Már csak... Kettő...

-James... - leheltem magam elé és tehetetlenül figyeltem. Szinte láttam magam előtt, ahogyan seprűje nyele belefúródik a földbe, ő maga pedig lerepül róla és...

James kinyújtotta kezét. Szemeit annyira összehúzta, hogy csak szempillái résén keresztül látott már csak ki. Előre nyújtotta tenyerét... Már csak egy méter... Már csak fél. És akkor. Az utolsó pillanatban, mikor már a seprűje kis hijján már súrolhatta volna a földet... Felrántotta magát és olyan sebeséggel lőtt ki az ég felé, mint a mugli rakétáknak volt szokása... És a cikesz?

-ELKAPTA! - ordította valahol Mancs hangja és kutyaszerű, hitetlen hahotája megtörte a néma csendet. És valóban. James arca mámorban úszott két kézzel engedte el seprűjét és magasba tartva karjait meglóbálta a jobot. Apró arany labda ficánkolt ujjai között. És Sirius nevetését elnyomta a hirtelen kirobbanó, eszeveszett tombolás a lelátók felől.

Remus is kiabált. De már senki se tudta mit. Hangját elnyomta a griffendélesek üdvrivalgása. James arcát hatalmas vigyor szelte ketté, Mancs pedig kis gurgóként repült neki és vigyorogva borzolta meg a kezelhetetlen tincseit, miközben karjaiba zárta. Több se kellett nekem. Nevetve lőttem ki feléjük és a következő pillanatban az egész csapat egy nagy boldog ölelésbe olvadt.

-Nyertünk! - harsogta James még mindig a cikeszt szorongatva. - MEGNYERTÜK A KVIDDICSKUPÁT! - és nevetett.

Ekkor pedig mindenki a lelátókról a pályára tódult. A sok, vörös talláros alak. Alighogy lábunk a földet érte, több ezer griffendéles szorított magához. De nem bántam. Nevetve öleltem vissza a háztársaimat, akiknek arca hasonló örömmámorban úszott, mint a milyenk.

-ELIZABETH! - Lily könnyeit törölgetve zuhant a nyakamba és nevetve puszilta meg arcomat. És közben úgy simogatta fejemet, mintha egy kisgyerek lennék, aki megnyerte a futóversenyt és anyukája karjaiba szalad az érmével. Hangosan kacagva, az örömtől fulladozva zártam karjaimba és a következő pillanatban Marlene csapódott hozzánk.

-Te vagy a legjobb Liz! - kiabálta a fülembe, ami már be volt dugulva a dobhártyaszaggató üvöltéstől, ami lent fogadott. Alice csak szimplán ráugrott hármunk ölelőkupacára és őt Mary követte sugárzó arccal. Frank nevetését hallottam meg. Akinek nyakában a fényképezőgépem csüngött és átnyúlva Marlene és Alice kobakja fölött megborzolta tincseimet.

-Elképesztő voltált! - harsogta túl az alapvetően is fülsiketítő alapzajt. Mire Alice könyöke alól kilesve hálásan potyogó könnyekkel ránevettem. Sokáig szorultunk egymáshoz, összefonódó karokkal, hangosan nevetve... Aztán végül Lily elengedett. És mikor Lily elengedett, elengedett Alice, Mary és Marlene is, csakhogy aztán egy ideig még nevetve meredjünk egymás szemeibe. Frank pedig kapva az alkalmon, hogy végre hozzámférhet, széles mosollyal a hátára kapott.

Nem messze megpillantottam egy ismerős kupacot. James, Mancs, Remus, Peter, Brian és Edgar "kicsi a rakást"-játszottak és mindannyian a kupac alján röhögő Jamesen hevert. Akinek kezében még mindig ott verdesett a cikesz.

Frank pedig minden szó nélkül utat tört magának a rengeteg ünneplő griffendéles között, hogy a többiekhez jussunk. Minket pedig a viruló arcú Marlene, Mary, Lils és Alice követett.

-Nyertünk-nyertünk-nyertünk! - énekeltem nevetve. És alighogy a lábam a földet újra érte, repülhettem újra levegőbe, mert Rub kapott fel magához. Hatalmas, griffendéles sál virított nyakában és a vörös trombita kikandikált hatalmas kabátja, hatalmas, feneketlen zsebéből.

-Rub! - nevettem ahogyan mellkasához szorított. Mint a kisállatokat szokták és közben hatalmas tenyereivel, mutatóujjával óvatosan megsimogatta a hátamat.

-Nagyon ügyes voltál Lizzie... - brummogta örömtől elérzékenyült hangon én meg nevetve kitárt karokkal lapultam mellkasához. Mintha átérhetném karjaimmal.

-Ilyen szurkolótáborral? - nevettem fel rá. A szemem sarkából figyeltem, ahogyan Lily megragadta James kviddicstallárját és magához rántva a szemüveges fogót hevesen megcsókolta hajába túrva. Mancs meg csak nevetett rajtuk. Jóízűen. Remus pedig lelkesen beszélt Edgarral a meccs kimeneteléről.

-Najó. Menj csak a barátaidhoz Apró. - búgta Rub végül, mikor hosszas percek útán lassan visszaengedett a földre. - De aztán holnap gyere csak teázni. Megünnepeljük ezt a bravúrt.

Rub utoljára megpaskolta fejemet és aztán utat tört magának, hogy a magányosan ácsorgó Lumpsluckhoz léphessen. Nevetve figyeltem távolodó hatalmas alakját, aztán megrezzentem, ahogyan James hátulról magához ragadott.

-Nyertünk Jamie! - nevettem fel rögtön és visszaöleltem. Rögtön az oldalamba dögönyözött. A szemei csillogtak és csak vigyorgott végül le rám.

-Még mennyire, hogy nyertünk Maszat! Még mennyire! A góljaid miatt. Komolyan. Azok a pördülések és... - nevetett, majd meglátta a megérkező Lilyt, akihez immáron másodjára lépett oda. - Liliom! Hát mostmár igazán megérdemlem azt a mámorító csókot és... - elnevettem magamat, ahogyan Lily most nem csókolta meg, helyette vitába szállt vele. Hagytam, hadd vesszenek el egymásban. Vagyis a düh és utálat nélküli pörlekedésükben, amit James flörtölésre használt.

És akkor tekintetem összeakadt Mancs szürkéivel. Ahogyan ott állt nem messze tőlem... Arcán széles, büszke vigyorral. Peter mellette ácsorgott. Mancs ütőjét nézegetve, de ő már nem figyelt rá. Helyette azzal volt elfoglalva, hogyan tapassza a pillantásomat a sajátjához. Hogy ő lépett-e először, vagy én... Nem tudom, de a következő pillanatban már örömtől részegülve ugrottam nyakába. Seprűmet a fűbe ejtve.

-Nyertünk Mancs! Miénk a Kviddics-Kupa! Miénk a Kupa! Megint megcsináltuk! Megnyertük! Egyszerűen... - hajtogattam döbbenten kacagva és közben magamhoz szorítottam. Mancs hatalmas kezei a derekamon találtak végül fogást és kacagva beleborzongtam, ahogyan rámszorítva tenyereit csak úgy préselt magához.

-Nyertünk bizony! - nevetett ő is, mire boldogságtól piros arccal kerestem meg tekintetét. Szürke szemei csillogtak az örömtől. Szája pedig füléig ért. Oda akartam hajolni és megkóstolni édes vigyorát... Lelassult az idő, ahogyan Mancs ajkaiba harapva, veszettül csillogó szemekkel hátrsaöpörte tincseimet arcom elől. Majd végül szórakozottságtól zihálva bámult a szemembe. - Csodálatos voltál Beth... Elragadó és...

Nem tudta végigmondani. Mert Remus hangja csendült. A bátyám ölelésre tárt karokkal tört magának utat a griffendélesk kupacában, aho mindenki minket ünnepelt. Jamest éppen a fejük felé emelték és kézről kézre adogatták. Edgar is mellette nevetett. Amelia pedig harsányan kacagva fogadta az őt dicsérő barátai áradatát.

-Elle! - Remus sugárzó arccal tolta félre Petet, aki savanyú képpel szorongatta még mindig a nehéz terelőütőt és nevetve kisöpörte csokoládészínű tincseit szeme elől. - Nyertünk!

-Remus! - mosolyogtam, mikor Mancs visszaeresztett a földre. És rögtön szorosan ölelésébe bújtam.

-Merlinre Ells... Olyan büszke vagyok rád! - nevetett és hatalmas puszit nyomott a hajamba. - Olyan ügyesek voltatok! Te is Tapmancs! Miénk a kupa... El sem hiszem...

Remus döbbenten nevetett, de megjelent Dumbledore. Szakála rejtekében széles mosollyal lépett az emelvényre. Kezében pedig ott volt az aranyló kviddicskupa. Észbe sem kaptam, de Brian hirtelen egy griffendéles zászlóval nyakában megjelent és Mancs fülébe kiabálva elrángatta mellőlünk Siriust. Értem pedig Amelia jött és a kezemet markolva húzott az emelvény felé. Én pedig megragadtam Dorcasét, aki hiába ellenkezett...

-Miénk a kupa! - kiabálta James és a magasba rántotta a csillogó erekjét. A griffendéles tallártenger pedig egy emberként kiáltott felénk és csapta össze tenyerét diadalmasan. Szokás szerint Mancs felé pislantottam. Nevetve, magasba emelte a Marlenétől szedett griffendéles zászlót. Csuklóján pedig felcsúszott a kviddicstallár vörös ujja és kikandikált a csuklóján lévő arany-vörös csomózott karkötője. Amit tőlem kapott.

McGalagony az orrát fújta kockás zsebkendőjében, de közben szája széles mosolyra görbült és lelkesen tapsolt ő is Bimba mellől.

-Tessék Lizzie! - a kupánk körbejárt. Edgar pedig nevetve nyomta a kezembe. Döbbenten, csillogó szemekkel meredtem a nyereményünkre. Hatalmas volt. Majdnem akkora mint én. De azért sugárzó arccal fordultam lelkes szurkolóink felé.

-Éljen Lupin! - kiabálta bele az ujjongó, tomboló zajba Marlene, aki az első sorban állt. Arcom vörösbe váltott, mikor Lily, -aki valamikor felkerült Remus hátára- két ujját szájába kapva hangosan fütyült felénk. Innen is láttam Remus boldogságtól csöpögő, nevető arcát, Frankot... Aki Aliceba karolva, vigyorogva tapsolt nekünk... Mary pedig fényképezőgépemmel kezében próbálta magát egyre előrébb furakodni. Egy pillanatra eltévedett tekintetem a sok griffendéles között és a hátsó sorokba pillantottam. Ott hugrabugosok ácsorogtak és pont úgy tudtak nekünk örülni, mint mi magunknak. Arcom már zsibbadt a folyamatosan felfelé görbülő szájamtól, de egyik kezemmel elengedtem a kupát és hálásan integettem feléjük. A sárganyakkendősök mögött ott voltak az ottmaradt hollóhátasok. Mögöttük pedig a mardekárosok sorakoztak. És elsőként szúrtam ki Regulus és Persekus egymás mellett ácsorgó alakját. Pers nem tapsolt. De pillantása. Amit még ilyen messze is ki tudtam venni. Mintha elismerést tükrözött volna. Regulus mellette viszont annál inkább. És mikor összeakadt tekintetünk. Azt hittem kiugrik a szívem a látványtól. Kaptam egy külön mosolyt tőle. A komor arcon felárnyalt mosoly nekem volt szánva és éreztem, hogy a boldogságtól szárnyaim nőnek. Látásomat elhomályosították a könnyek és a következő pillanatban már potyogtak is könnyeim.

Tényleg ez volt az utolsó meccsünk. Az utolsó kviddicsmeccsünk a Roxfortban. Az utolsó döntőnk. Az utolsó alkalom, hogy tarthatom a Kviddicskupát a kezeim közt. Hogy rámosolyoghatok a velünk ünneplő háztársaimra. Hogy Remus megköszörüli a torkát a mágikus mikrofonba. Hogy James elmondja a lelkesítőbeszédet... Hogy McGalagony nekünk tapsol az orrát fújva... Mert... Mert jövőre már nem mi fogunk a Kupáért harcolni. Jövőre már nem James lesz a kapitány és nem Remus lesz a kommentátor. Sirius már nem fogja úgy életre kellteni az oroszlánjainkat... Mert nem lesz itt. Nem Marlene fogja festeni a lepedőket és nem Mary fogja osztogatni a zászlócskákat a klubbhelyiségben... De hol is leszünk jövőre, h-ha nem itt? H-hol lehet jobb helyem, mint a Roxfortban?...

Mancs mellett. És a hirtelen zokogásomat nevetés váltotta fel. És kicsit megroskadva a kupa súlya alatt, azért magasba emeltem, mire újra a griffendélesek diadalüvöltése rázta meg a levegőt.

Kit érdekel, hogy hol leszünk jövőre? Most itt vagyunk. És jelen pillanatban nem létezik Voldemort. Nem létezik háború. Nem léteznek halálfalók. Csak a Kupa. És... És...

-Mancs! Tessék! Fogd meg! - kacagtam rá Mancsra és nagy nehezen felé emeltem a kupát. Vigyorgott. Rám. Rámvigyorgott. Keze pedig enyémhez ért, ahogyan könnyedén elvette tőlem, mielőtt felborulhattam volna súlya alatt. Pillantása arcomra siklott. Még mindig potyogó könnyeimre, csillogó szemeimre, nevető ajkaimra. Tekintete. Szürke, sötét szemei elszántan csillogtak. Valami járt a fejében. Valamire készült. De vigyora egy percog sem fagyott oda és aztán megemelte a kupát. A griffendélesek üdvrivalgása újra felzúgott.

-Hé Brown! Egy kicsit fogd meg, jó? - Brian nem is válaszolhatott, Mancs csak a kezébe nyomta a kupát. De arca vidám volt és büszkén kezdte el nézegetni. Míg Mancs visszafordult felém. Vigyora széles volt, szemei pedig csillogtak.

-Mancs? - nevettem rá, mire ajkaiba harapva elkapta rólam pillantását.

-Semmi. - vágta rá, majd újra meglengette a zászlót. - Nyertüüüünk!

A griffendélesek tovább ujjongtak és én is nevetve néztem rá. Tekintete lángolt, ajkain pedig széles, őrületesen örömittas vigyorral bámult le a minket ünneplő háztársainkra és feje fölé emelte a zászlót. Ahogyan figyeltem. A szívem is boldogabban kalapált. Pedig eddog sem mondhatott lassú tempót magának. Eszembe jutott újra és újra, hogy milyen remek ember. Hogy mennyire hatalmas kincs. Hogy micsoda varázsló. Hogy milyen egyedi ember. Hogy milyen csodálatos, egyedi ember. Hogy mennyire nekem való ember. A szájamra költözött a széles mosoly és végül vidáman tapsolni kezdtem. És közben újra végigtekintettem a többieken. James éppen Edgarba karolva nevetett megállás nélkül. Amelia mosolyogva integetett a barátainak. Dorcas pedig egymagában ácsorgott az emelvény szélén. Arcán halvány mosollyal. De nem tűnt úgy, mint aki bele akarna karolni valakibe, aki nevetni akarna, tapsolni és ujjongani. Csak némán állt, a seprűjére támaszkodva és csak nézte a tömeget. Nem veszett gondolataiba. Tökéletesen a pillanatban volt, de mégis egyedül.

-Dorcas! - kezdtem végül és elindultam felé, hogy megölelhessem. Hogy ránevessek. Hogy a nyakába ugorva neki is belekiabálhassam a fülébe, hogy nyertünk... De Dorcas hirtelen hátatfordított és eltűnt az emelvényről. Beleveszett a tomboló griffendélesek hadába. Megtorpantam és leeresztve a kezemet, elszontyolodva keresgéltem hátha felbukkan szoros copfja valahol. És felbukkant. És megkönnyebbülten mosolyodtam el, mikor megtaláltam. Két mardekáros között állt. Kicsit gúnyos és büszke vigyorral, de legalább vigyorral. Elmosolyodtam. Ő is nyert. Nincs egyedül. Vannak társai.

És még mennyire, hogy voltak. És elnevettem magamat. Lehet ennél boldogabb a mai nap?

És lehetett. Főleg, mikor hirtelen a griffendéles zászló a hátamon landolt. Nevetve forgolódtam hátra, csavargatva a fejemet. Mancs meg kacagva kötötte rám a vörös-arany-oroszlános anyagot, akárcsak egy palástot. Majd mikor végzett művével könnyedén felkapott és a magasba emelt. Mint egy kis-manót. Olyan könnyedén és olyan magasra emelt. Én meg nevetve kapálóztam a magasban.

-Lett egy új kabalám! - rikkantotta kacagva, mire elragadtatott nevetés harsant fel a közönség részéről, éb pedig griffendéles-vörös-arccal zavartan kacarásztam a levegőben. Tényleg hirtelen nagyon magasra kerültem.

-Black! Tegye már le Lupint, az ég szerelmére! Hát elejti! - McGalagony vidám hangú sopánkodására a vidám nevetés csak erősödött.

-Dehogy teszem! Megtartom örökre! - vágta rá Mancs hangosan és arrébb szökdécselt, engem továbbra is magasan tartva.

-Black... - kezdte Minnie nevetve. Még soha nem hallottuk nevetni. De sokkal fiatalabbnak és gondtalanabbnak tűnt tőle. Jól állt neki. De mielőtt folytathatta volna, Marlene hangja elnyomta a felzendülő nevetést.

-Csókold meg, te idióta! - rikoltotta Marley, túlharsogva mindenki hangját. A világ legvadabb vigyorát láttam az arcán, szemeit akaratosan villogtatta felénk és olyan komiszul nevetett felénk. Éreztem, hogy zsibbadnak a tagjaim. A zavartól bénultan, vörös arccal meredtem Marlenére és nem mertem Siriusra pillantani. Vagy Remusra. Marlene?!

-Kit? McGalagonyt? - nevette el magát Mancs, és rögtön tett egy lépést a házvezetőnőnk felé. És megnyalta vigyorgó száját. - Szabad egy csókra, tanárnő?

-Lupint! Lupint csókolja meg, olyan egy idegesítő alak, maga és... - kezdte dühtől vörösödő arccal és miközben folytatta mutatóujját folyamatosan vészjóslóan rázta Mancs irányába. Aki csak nevetett. De arcán halványrózsaszín pír jelent meg és közben óvatosan letett a földre. Azt hittem fel fogok borulni a zavartól.

-Csó-kot-csó-kot-csó-kot-csó-kot... - kezdte kántálni Marlene és Lily pedig hevesen bólogatva, füligérő vigyorral bekapcsolodódott. Aztán már Alice, Frank, Mary is ezt fújta... És a következő pillanatban már nem a "Nyertünk, miénk a kupa!" hagyta el a több száz ajkat, hanem a griffendélesek belemelegedve a kiabálásba, már nekünk tapsoltak és izgatott viggyorral kiabáltál felénk szüntelen, hogy "csókot, csó-kot". Kezem remegett. De nem a félelemtől. Hanem a zavartól. Jesszus. Hogy jutottunk el idáig?

-Ezt igazán nem kéne... - kezdte Mancs, mire piros arccal rá kaptam tekintetemet. Nem kellett volna. Mert a látványtól a kedvencfajta bukfencemet vetette a gyomrom. Sirius elkínzott mosollyal bámulta a bíztató tallárosokat. Már nem volt olyan magabiztos. Arcán lévő rózsaszín pír vörössé sötétült és tehetetlenül felnevetve a tarkójához nyúlt. Most a világ legédesebb embere állt mellettem.

-Fogd be Tapmancs! - kiáltott rá Jamie. Mancs elakadó lélegzettel fordult felém. Tehetetlnül, piros arccal meredtünk egymásra. Egy pillanatig. Aztán hirtelen Mancs tekintete elsötétült. Pupillája akkorára tágult, hogy nem láttam aljára. De úgy csillogott. Mintha hirtelen az egész éjszakai égbolt a tekintetébe költözött volna. Ajkai pedig óvatos vigyorra buktak.

-Csó-kot-csó-kot-csó-kot! - a lelkes kórus kántálása zizegő masszává olvadt fülemben a folyamatosan növekvő zavaromtól. Arcom vörös volt és levegő után kapkodva gyűrögettem kviddicstallárom ujját. Teljesen kiszáradt szájjal pislogtam Mancs szürke szemeibe. Nem tudtam mit szeretnék. Annyira össze voltam zavarodva... De aztán hirtelen szemem Mancs puha ajkain állapodott meg. Merlinre. Kit érdekel Remus fenyegető pillantása, ha éppen itt áll előttem és...

Siriusnak pont ezek járhattak a fejében, mert már nem pillantott a tömeg felé. És csak vigyorgott rám. És mikor bizonytalan, zavart mosolyt villantottam felé. Több se kellett neki. Valahonnan messziről felharsant egy újjab magaslatú örömujjongás a griffendéleseink felől. De már nem tudtam rájuk figyelni. Ugyanis Mancs egy pillanatnyi időt sem pazarolva ajkait enyémeknek tapasztotta. A gyönyörűségtől felrobbanó mellkassal, leálló szívvel és vöröslő arccal, megrebbenve hunytam le a szemeimet. És ahogyan elsötétült a világ és lehunyt szempilláim mögül is láttam a vörös ködből előbukkanó arcát. A mosolyát. Az örömittas vigyorát. A diadalittasan csillogó szemeit. A kupát a kezében. Ahogyan rámnevet. És ugyanazt a mosolyt mist meg is kóstolhattam. Élőben. Komolyan. És még milyen mennyei ízei is volt! Még a méznél is finomabb. És édesebb. Éreztem, hogy a boldogságtól fel bírnék robbanni, ezernyi apró darabkára, csakhogy az ezernyi apró darabommal is Mancsot tudjam ölelni. Sirius nem elégedett meg ennyivel. Karjait átfonta körülöttem és megborzongtam attól, ahogyan tenyerei... Azok a hatalmas tenyerek mesteri pontossággal illettek derekamra. Óvatosan simítottam arcára a kezemet és rámosolyogtam ajkára, mikor kihallottam Marlene eszeveszett éljenzését az örömujjongástól zúgó tömegből.

Remus tényleg meg fog minket ölni. De előtte még várnia kell. Várnia kell egy örökkévalóságot, amíg Manccsal végre megelégelkük egymás társaságát és elszakítjuk ajkainkat a másikétól. Mert az bizony t{bb ideig fog tartani, mint egy örökkévalóság. Több ideig, mint az életünk. És több ideig mint ezernyi emberélet.

Tetszett. Határozottan tetszett a érzés. Mancs ajkainak érzése. És bár konkrétan felgyulladtam a zavartól. Kevésbé fullasztott az emberek tekintete, mint elsőre gondoltam volna. Sőt. Egy idő után bizsergető érzés simult bőrömbe. Ez másmilyen volt. Most nem kellett a hetedik emeleti takarítószeres szekrénybe bújnunk. Nem kellett egymást hajkurászni a titkos alagutakban. Mancs vállairól nem hullott le a láthatatlanná tévő köpeny és Myrtle se szipogott halkan a meghatottságtól és savanyú emlékeitől. Nem volt körülöttünk csend. Nem füleltünk veszettül a közeledő léptek néma neszére. Nem rezzentünk össze a rajtunk pihenő és elégedetten nyugvó pillantásoktól. Jó. Azt nem mondom, hogy nem zakatolt hevesebben a szívem attól, hogy az összes griffendéles buzdított minket, majd buzgó éljenzésbe kezdett, mikor Mancs felém hajolt. Kellemes riadtságot éreztem miattuk. Ahogyan Mancstól is. De ő egyszerre nyugtatott meg és zilált fel. Sirius félrebillentette arcát én pedig hevesen csókoltam vissza ajkait. Éreztem mosolyát az én mosolyomon és azt kívántam... Mint minden hasonló alkalommal. Ez a pillanat ne érjen véget soha.

De mint minden eddigi ez is véget ért. Ugyanis James minket nézve rádöbbenhetett, hogy konkrétan mibe ment bele és kiabálásában döbbenet és düh keveréke vegyült.

-Tapmancs!... Tapmancs! Elég volt! Ennyi elég! Hé! Tapmancs! - de Mancs a füle botját sem mozdította felé. Helyette csak óvatosan végigsimított a hátamon. Olyan finoman, mintha ujjaibal felsérthetné kviddicstallárom anyagát és bőrömet. Tettétől mégjobban megborzongtam és ügyetlenkedve, kissé remegő kezekkel kigoboztam a kontyát tartó bőrszalag csomóját és mikor azt már a markomba tudhattam és Mancs haja szépen kicsavarodott az összefogott rendjéből örömtől sóhajtva rögtön belemárottam ujjaimat puha, hullámos tincseibe, amik most szabadon omlottak kezemre. Szóval nem Jamie vetett véget a pillanatunknak. Nem. Bármennyire is vágyott rá. Hanem az, mikor is Mancs másik keze pedig az oldalamra simított és pedig belemarkoltam bársonyos, sűrű tincseibe... Az ég vészjóslóan felmordult, hörögve, dörögve és egy hideg csepp pottyant orromra. Aztán homlokomra. És kezemre. És hirtelen leszakadt az ég. Mintha dézsából placcsantották volna ránk. Nevetve szakadtam el Mancstól és larjaiban hátradőlve, hátrahajtott fejjel kinyújtottam a nyelvemet. Az eső ráhullott arcomra és pillanatok alatt eláztam. De Mancs is. Aki nevetve bámulta mutatványomat és közben szorosabban tartott.

-Ha Holdsáp megöl... Imádtalak Beth. - szólalt végül meg vigyorogva. És lassan elengedtük egymást. És míg én kitárva karjaimat, az ég felé emelt arccal, rámtapadó és víztől nehezedő kviddicstallárral megperdültem tengelyem körül. Mancs felemelte karjait. És elkiáltotta magát.

-Hé! Ne menjetek sehova! Most kezdődik csak a buli igazán! - szavait kitörő örömmel fogadták az egyre vizesedő griffendélesek. A hollóhátasok kék tengerként sodródtak a kastély felé. Nyomukban a mardekárosokkal. A hugrabugosok viszont még mindig mevetve tapsoltak nekünk. Mancs pedig viggyorra húzódó szájjal elrikkantotta magát. - Ki akar hajnalig partizni?

Mindenki egy emberként kiáltott fel.

-Akkor nyomás a klubbhelyiségbe! - Mancs nevetve iramodott meg, de előtte még gondoskodott róla, hogy ujjai lopva az enyémeket érintsék, kisebb áramütést okozva szegény izgatottan kopácsoló szívemnek. Sirius pedig a kupát magasba emelő Jamesszel a nyomában ekindult az emelvény széle felé.

-Hajnalig? Node Black... - kezdte megrovóan Minnie és eléjük állt. De nem tudta folytatni. Ugyanis Mancs előrelendült és arcon csókolta őt. Minnie arca a döbbenettől elsápadt, majd lassan vörösödni kezdett.

-A csókját megjegyzem Minnie! - kiáltotta hátra Sirus futtában. És vigyorogva kisöpörte arcába tapadó tincseit. Őt pedig lelkes csordaként követte a nevető griffendéles tömeg. Élükön Jamesszel, Edgarral, Amyvel és Briannal. - Gyertek ám ti is! - kurjantotta a hugrabugosok felé, akik eddig nevetve figyelték Mancs bátorságát és pimaszságát. De nekik sek kellett kétszer mondani. Nevetve figyeltem ahogyan a vörös talláros falka és a sárga nyakkendős família átrohan a kastélyba az eső elől menekülve. És pár perc múlva mind eltűntek a hatalmas ajtó mögött. Kevesen maradtak kint az esőben.

-El nem hiszem... - Minnie dühtől remegve igazgatta süvegét feje tetején, arca még mindig vörös volt. - Albus...

-Hagyd Minerva. - nevetett rá Dumbledore majd kék pillantása hirtelen rámsiklott. És szakálla rejtekében elmosolyodva biccentett. - Azt hiszem, ritka felejthetetlen meccs volt a mai Ms. Lupin, nem? Igazi gyöngyszemekkel a csapatban.

Zavart mosollyal bólogattam és mikor halkan, piruló arccal elköszönve a Roxfort felé induló tanároktól a seprűmet felmarkoltam még hallottam fél füllel, ahogyan Dumbledore szórakozottan McGalagonyhoz fordult.

-Tudja Minerva... Ilyenkor mindig roppant mód elégedett vagyok a diákjaimmal. Tehetséges, tiszta szívű varázslók és boszorkányok a tanítványaink.

-Elégedettek is lehetünk Albus. Főleg mikor Lupin és Black féle példaképeik lehetnek.

-Ha kevésbé ismerném, talán gúnyosnak hinném a mondandóját. De én komolyan gondolnám... Tudja ez a páros... Mármint Black és Lupin kisasszony...

-Liz! - nem tudhattam meg mit gondol rólunk Dumbledore, mert Marlene széles vigyorával találtam magamat szembe. - Lesmárolt! Hát nem hihetetlen! Itt. Mindenki előtt! Csak úgy. Láttam amit láttam! Ahogyan megfogta a derekadat! Merlinre... Rátok nézek és elolvadok... - Marlene tovább hadart én meg piruló arccal, zavartan bámultam ragyogó arcára. - Ha ez után azt mered mondani, hogy Black nincs totálisan beléd zúgva...

-M-marlene... - hebegtem felé, de ő fennhangon folytatta és közben megragadta a kezemet, hogy a kastély felé kezdjen húzni.

-Mellesleg ha nem is lenne beléd zúgva és csak azért csókolt volna meg, mert "nagy volt a nyomás", vagy tudom is én...

-Marlene... - motyogtam, de nem is nézett felém.

-Szóval mi a konklúzió? Hogy bénák vagytok és szerelmesek. Én pedig a világ legjobb fejebb embere vagyok és éppen ezért. Ha kéritek, ha nem összehozok nektek egy randevút. Mondjuk holnap? - egy pillantra rámbámult. De mielőtt még a számat is kinyithattam volna, már elégedetten bólintott. - Akkor holnap. Viszek fel ilyen romantikus gyertyákat csillagvizsgálóba és addig ki nem jöttök onnan, ameddig...

-Ameddig? - összerezzentem, ugyanis mögöttünk Remus és Lily lépkedett. Peter hozta James és Mancs ittmaradt cuccait. Remus pedig villámló szemekkel meredt Marley izgatott arcára. - A hugom sosem fog Tapmanccsal randevúzni Marlene.

-Már miért ne randevúzhatnának? - Marles sértetten fonta maga előtt össze karjait és meredten bámult a mellé lépő Remyre. Lily pedig sajnálkozó mosollyal rázta a fejét.

-Azért Marlene, mert amint ma is láttad... Black csak egy újabb eszközként használhatná fel Elliet, a figyelem elérésére.

-Erről szó sincs! - találtam meg a hangomat. Az egy dolog, hogy Remus ellene van, de Lils nem róhat fel Mancs táblájára olyan kihúzásokat, amiket el sem követett.

-Pedig igenis van. - szólalt meg dühösen Remus. - Tapmancs pontosan tudja, hogyan kerülhet folyton-folyvást a középpontba és minden eszközt megragad, hogy szórakoztatni tudja a körülötte lévőket. Egyáltalán megkérdezett, hogy te szeretnéd-e, ha lesmárolna mindenki szeme láttára?... Nem. Csak megtette. És éppen ez bizonyítja, hogy nem való melléd. Ha igazán szeret. Ha igazán szeret, akkor nem azért keresné a társaságodat ilyen képpen, hogy megfeleljen a cirkuszi elvárásoknak... Ha igazán szeretne legalább az engedélyedet kérné... És ha igazán szeretne, nem csinálna műsort belőled. Csak azért nem fogom kitekerni a nyakát, mert... Mert ő is tudja és én is, hogy a mai nap az utolsó lehetőségünk arra, hogy elfeledjük egy estéig a vizsgáinkat és a kirepülésünket a Roxfortból. De én komolyan esküt teszek. Ha mindennek vége, Merlin segítsen meg és eltöröm az orrát...

-Remus... - kezdtem, de nem válaszolt. Helyette csak megrántotta vállán táskáját és a két seprűvel és egy terelőütővel ügyetlenkedő Peterrel a nyomában megszaporázta lépteit. A következő pillanatban már eltörpültek előttünk, hogy aztán végleg el is tűnjenek a hatalmas kapuban. - De hát... De hát nincs igaza. - fejeztem be halkan és lesütöttem a szememet. Igaza lehetne. Az érvei jók. A meglátásai jók. De nincs igaza. Mert Mancs már egy éve a beleegyezésemet kérte. Én pedig az övét. És azt hiszem... Amíg engem nem bánt a dolog, addig Remusnak nincsen jogában ilyeneket vágnia Mancs fejéhez... Vagyis. Legalábbis mondania róla, mikor nincs is jelen és...

-Valahol igaza van Ellis. - szólalt meg Lils a másik oldalamon, mire Marlenével felé kaptuk tekintetünket.

-Ne kezd már te is Evans. - szörnyülködött Marls, de Lily szigorúan kihúzta magát.

-Nos. Én egyetértek Remusszal. Én még szurkoltam is nektek, hogy sikerüljön. De Black. De Black nem úgy viselkedik, mint akit érdekelnének a te érzéseid is. Nem tudok kiigazodni rajtatok és ez mégjobban alátámasztja Remus nézeteit. Mert Black pont úgy játszik veled, ahogy minden eddigi barátnőjével. És nem birom elviselni, hogy első sorból kell majd végignéznem, ahogyan összetöri a szívedet.

-D-de... M-mancs... Nem fogja... - susogtam felé, de Lily megrázta a fejét.

-Honnan tudod Ellis? Honnan tudod? Te belelátsz a fejébe? Mondd... Legalább néha belenézel a tekintetébe és tudod mire gondol? - Igen... Szeret? - Nem. Mert Black ilyen. És ilyen is marad. És nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e neked, vagy csak annyira drága barát vagy, hogy készségesen meghajlasz neki, de...

-Lily. Ez nem így van. - motyogtam felé és közben hatalmasat dördült az ég és az eső mégjobban zúdult le a fellegekből. Marlene a fejébe húzta csuklyáját, Lils pedig a pácája hegyéből esernyőt varázsolt a fejünk fölé.

-Bárhogy is van, úgy érzem beszélnem kell Blackkel. James azt mondta, hogy Black szeret téged. De Black kicsit kiismerhetetlen. Na gyerünk. Nem akarok megfázni. - inkább nem szóltam egy szót se. Csak a sárba ragadó csizmáimat nehézkesen kiszakítva a földből megszaporáztam lépteimet. Ígyis-úgyis bőrig áztunk, mikor végre beértünk a néptelen előcsarnokba. Amit éppen Friccs takarított mogorva képpel. Az előcsarnok kövezete szutykos volt, csúszós és barnás attól a sok sártól, amit a betóduló, vizes diákok hagytak maguk után. Behúzott nyakkal átsuhantunk az előcsarnokon, Friccs arca pedig súlyos grimaszba rándult. Mrs. Norris pedig fújt utánunk. Meg akartam állni, hogy bocsánatot kérjek, vagy a segítségemet ajánljam a takarításba, de Marlene megragadta a könyökömet és maga után rángatott a lépcsőházba.

-Najó. Beszéljünk másról. - szólalt végül meg Lils, mikor már a lépcsőkön baktattunk felfelé. Arcán, a szigorú és féltő kifejezés pedig széles mosollyá olvadt össze. - Beszéljünk inkább Ellis zseniális kviddicstudásáról.

-Lily! - kiáltottam rá pirosodó arccal, amit látva egyszerre tört ki belőlük a hangos hahota. Tenyerembe temettem arcomat, amiért a seprűm halkan koppant a lépcsőfokon, amin megálltam. - Nem vagytok viccesek. - hebegtem feléjük.

-Pedig azok vagyunk. Főleg, ha ilyen túl-szerény vagy. - nevetett Marlene és magához karolt.

Az út a griffendél toronyig vidáman telt. Marlene nevetett, Lily pedig véglegesen elengedve a "Tapmancs és Ellis"-témát vidáman viccelődött a kviddicsmeccs eseményein. Direkt agyon dícsérve engem és a-nem létező- tehetségemet... Direkt kihasználva, hogy valahányszor ahhoz a részhez ért, hogy "És akkor a csodálatos Lizzienk...", arcom a kviddicstallárom színét vette fel és minduntalan leejtettem a seprűmet kacsómból. Igaz. Mindhárman talpig vizesek voltunk. Tallárjaink tapadtak és csöpögtek és egy idő után még kórusban kezdett vacogni a fogunk is-amin mégjobban nevettünk-, a jókedvünk nem csillapodott. Ahogyan odakint az eső sem. A szél egyre jobban süvített az Roxfort falain kívül az esőcsepek pedig kíméletlenül zuhantak neki az üvegeknek, a megüresedett folyosók csendjébe jellegzetes kopogó hangot visszhangozva. Mindenki vagy visszahúzódott a klubbhelyiségébe, vagy a könyvtárba... Vagy éppen a griffendéleseknél ünnepelt. Akaratlanul is újra ajkaimra tapadt a széles mosoly. Hogy milyen imádnivaló ez a Mancs... Ahogyan odaintett a hugrabugosoknak. Hogy ők is jöjjenek ám bátran hozzánk... Komolyan.

-Micsoda meccs, Kisdrágám. Hallottam Nicktől az egészet. - mosolygott rám a Dáma, mikor végre a portré elé értünk. Újra bokáig pirultam. A Kövér Dámánk most nem a szokásos fehér, hosszú ruhája helyett, most vörösbe bújt, hajába pedig sosem látott aranytiara díszelgett.

-Qui desiderat pacem, praeparat bellum! - szólalt meg fenhangon Marlene, mire a Dáma mosolyogva bólogatott és előre dőlt. Mi pedig egy emberként hőköltünk hátra attól a hangzavartól, ami jószerével arcul csapott minket a portré feltárulásával.

-Jesszus. Biztos be akarunk menni? - nevette el magát döbbenten Marlene, Lily pedig grimaszolva bólintott. És a kezemet megragadva elindult a portrélyuk felé. Odabent pedig az fogadott, amit sejthettünk. A kanapékat és fotelek a klubbhelyiség falaihoz tolták erős kezek, hogy az így kialakult, hatalmas teret elárassztották az ünneplő griffendélesek és a velünk örülő hugrabugosok. Szokás szerint volt pár asztal, roskadozva édeségekkel, süteményekkel és nassolnivalókkal a Tekergők és házimanók jóvoltából. Az asztalok alatt pedig az összedobott pénzből szerzett vajsörös rekeszek sorakoztak.

Alighogy átbucskáztam a kis alagútón és kis hijján kizuhanva a saját lábamban megbotolva megjelentem, megszédültem, mert többen felém fordulva tapsolni és ujjongani kezdtek. Lily pedig nevetve, a könyökömnél fogva egyensúlyba helyezett.

-Szevasz Liz! - Brian ugrott elém hangosan nevetve és a következő pillanatban egy egész vajsörös üveget nyomott a kezembe, miközben a sajátját a magasba emelte. - Éljen a világ legügyesebb hajtója! - rikkantotta és közben összekoccintotta vajsöreinket. Én bénult mosollyal, vöröslő arccal fogadtam, ahogyan több griffendéles is elém tódult, hogy megborzolják kócos tincseimet, megkoccintsák saját poharukkal az én üvegemet, vagy éppen nevetve felém kiabáljanak valamit, amit alig értettem a nagy hangzavartól. Lily és Marlene elkavarodott mellőlem és csak azért nem estem pánikba az engem körülvevő hirtelen túl sok embertől és felém szegeződő pillantástól, mert Amy közvetlenül hozzám préselődött és a vállamnál fogva szorosan magához karolva, Edgar felé kiabálva, de továbbra is mellettem maradva kortyolgatta a vajsörét. Hálás voltam érte, hogy mellettem maradt.

-Koccintsunk a griffendél győzelmére! - harsogta a klubbhelyiség másik végéről James és magasba emelte kupáját. Megkönnyebbültem, ahogyan végre levegőhöz jutottam, mikor az engem körülvevő tömeg újra eloszlott és most James felé furakodtak. Én is felé fordultam. A kandalló tetején ácsorgott, kezelhetetlen tincsein pedig csálé, griffendéles, oroszlános korona billent, ahogyan valamiféle tósztra nyitotta a száját. Kihallottam a saját nevemet, de nem tudtam igazán figyelni rá. Tekintetemmel Mancsot kerestem, de alig láttam ki a nálam sokkalta magasabb emeberek gyűrűjéből. Végül zavartan körbepislogtam és mikor megbionyosodtam róla, hogy mindenki kellően Jamiere figyel lopva felszálltam a seprűmre és éppencsak annyira emelkedtem fel a földről, hogy magasabb legyek a nálam két fejjel hatalmasabb alakok gyűrűjénél. Az ablakokban vidáman beszélgető griffendélesek ücsörögtek. Egy hugrabugos baráti társaság elfoglalt két kanapét és nevetve emelték vajsörrel teli poharukat James irányába... De Mancsot nem láttam sehol. Lilyt viszont igen. Az egyik üres sarokban ácsorgott Remusszal, fontos dologról beszélhettek, mert mindkettejük képe eléggé komoly volt. És Marlenét is észrevettem, aki pedig az egyik csendesebb kanapén éppen... Elég közelről bámult egy elég jóképű hugrabugos fiú arcába. Ajkait beharapva, magabiztos vigyorral hajolt felé én pedig elmosolyodva kaptam el róluk pillantásomat. Azt hiszem, ez gyorsan ment. Frank és Alice meghitten ücsörögtek az egyik ablakban, megosztozva egy tányér barackos süteményen és miközben Frank Lice szája felé irányította az egyik darabot, kedves mosollyal beszélt hozzá. Őket mindig jó volt nézni.

De valakit mégjobb lett volna. Mancsot. Csak ő nem volt a klubbhelyiségben.

-Jamie! - léptem végül oda a szemüveges fiúhoz, aki egy idő után lepattant a kandalló párkányáról és az őt körülvevő tömeg végre szépen eloszlott a klubhelyiségben.

-Mizu, Maszat? - karolt magához rögtön és nagyot kortyolt a vajsöréből. Már csupán attól forrónak éreztem az arcomat, ahogyan a szemébe néztem. Túl gyanús lesz.

-Láttad Tapmancsot? - kérdeztem végül halkan és lesütöttem a szememet. James meg felnevetett. De olyan hangosan, hogy rögtön felénk fordultak rengetegen.

-Nem-nem. Azt hiszem itt véget vetünk ennek az egésznek Maszatocskám. Tapmancs elég hülye. Te pedig túl elvakult. Szerintem egy ideig most hagyjátok békén egymást szépen. - James nevetett, de szemében most nem csillogott semmi vidám, majd elhúzta rólam kezét és elrikkantotta magát. - Lilym! Holdsáp! Kértek ilyen finom-cuccot? Valami csokis puffancsos izé! - azzal felkapott egy tál süteményt és jól magamra hagyott a kandalló előtt. Én meg ajkaimba harapva söpörtem ki a szemem elé hulló szőke tincseimet és a seprűmet az egyik évkönyvekkel porosodó szekrénynek támasztva, felmásztam az egyik ablakpárkányra. Hátha csak szem elől tévesztettem.

Nem tetszett, hogy hirtelen már Lils és James is elpártolt párosunk ötletétől. De nem volt sok időm ezen gondolkodni, mert megpillantottam egy csokiöntettől ragyogó csokoládétortát két telepakolt kókuszgolyó torony között és minden kiszállt a fejemből. Csoki.

Csillogó szemekkel léptem oda és csak csodáltam. A lágy, krémes vonásait. És az olvadó csokiréteget a tetején, ami lassan csordult le az oldalán, egészen a tányérig. Aztán lopva körbesandítottam és realizálva, hogy senki sem figyel, úgy döntöttem elcsenem az egészet. De aztán mégse és beértem egy szelettel. Egy isteni szelettel. És eleinte nem is mertem belekóstolni. Csak nézegettem. A csillogó csokoládédarabkákat a barna piskótában. És pont olyan mennyeien finom volt, mint amilyen mennyeinek ki is nézett. Szóval letelepedtem vígan a kandalló elé, hogy még mindig nedves tallárom és tincseim száradhassanak és epekedő tekintettel, falatonként hosszasan élvezve és ízlelve a világ legfinomabb ételét... Nyammogtam egymagamban. És azt hiszem, hogy a zsákmányom miatti elégedettség és öröm kis ideig felül tudta múlni a kviddicskupa mámorát és Tapmancs egyre kínzóbb hiányát. Najó. Nem. Egy kicsit még savanyúbb is volt tőle az íz a számban, de próbáltam nem teljesen belelombozódni a gondolatába.

Szóval ott ücsörögtem boldogan a kandalló tövében, csokitortával a számban és csokimázzal az arcomon és már a harmadik szelettel ültem vissza és a csokoládétól fekete és ragacsos ujjaim közé véve a darabot már majdnem jóízűen haraptam volna a puha "húsába", de megtorpantam. És kellemes hidegrázással kaptam fel a fejemet, mert fülemet ismerős hang ütötte meg. Az ismerős hang, amit soha az életben nem felejtenék el felismerni.

-És Beth?

-Állj le Tapmancs. Komolyan mondom. Nem tudok kiigazodni rajtad és amíg konkrétan nem állsz egyenesbe az érzelmeiddel tartsd magadat távol Maszattol. Semmi szüksége a-...

-Állj már le Te... Vészmadár. - Mancs vidám nevetése pedig felcsendült, mégszélesebb mosolyt csalva az arcomra és akaratlanul is felkacagtam, mikor szemem sarkából ismerős bakancsot pillantottam meg a tömegben, ami közvetlenül felém lépkedett. És gondolkodás nélkül csócsáltam tovább a tortámat és mosolyogva néztem hátra... Aztán fel, hogy kishijján kicsavarodó nyakkal, de rápisloghassak Mancsra.

-Lám-lám... - Mancs arcán széles vigyor virított, ami nevetésre késztetett. De szemei csillogtak. Egyenesen ragyogtak le rám. Félrebillentette a fejét és zsebeibe süllyesztve a kezét végül elnevette magát. - Imádlak. - súgta felém, ami némán veszett el a körülöttünk áramló ünnepélyes hangorkánban. Úgy éreztem magamat, mintha burokba kerültem volna Mancs megjelenésével. A saját burkunba. Ahol elmosódott minden körülöttünk. A hangos, az emberek, a színek és az illatok. Arcom elpirult és a falat megállt a szájamban és csak ámuló tekintettel figyeltem, ahogyan Mancs végül leült mellém, kényelmesen törökülésbe húzva lábait. Már nem volt rajta a kviddicstallárja. Egyedül csak az aranysárga-vörös, griffendéles pulcsija árulkodott a meccsről. De már a szokásos bőrdzsekijében virított és egy térdénél szakadt, lenge típusú farmernadrágban. - Szia.

-Szia Mancs. - mosolyogtam vissza rá és végül tovább rágcsáltam a tortámat. - Merre jártál?

Sirius közelebb hajolt és végül bandzsítva csak ennyit súgott: - Kötelesítettem a teljességeimet.

-Tessék? - nevettem el magamat döbbenten, Mancs pedig velem nevetett és közben beletúrt hullámos tincseibe. Azóta se fogta vissza őket.

-Csak leugrottam Roxmortsba piáért. - vont vállat végül lazán és karjaira támaszkodva elmosolyodva bámulta a narancssárga lángokat a kandallóban. Döbbenten, elnyílt szájjal pislogtam rá és még a tortámat is véletlenül a szájam mellé nyomtam a nagy csodálkozásban. - Mi az?

Mancs felnevetett, mire gyorsan igyekeztem rendezni vonásaimat és lenyalva a szájam széléről a csokoládés-krémhabot megráztam a fejemet.

-S-semmi...

-Csak Lángnyel-whiskeyt hoztam. Az Odgenből. Ágas azt mondta elég lesz két üvegnyi tizünknek. De Rosmerta rámsózott egy kis mézbort is szóval... Olyan is van.

-Tizünknek? - ismételtem kerek szemekkel, Mancs meg ahogyan rámpillantott újra felnevetett.

-Drága vagy Betty. Drága vagy. - nevette végül halkan és olyan mosollyal bámult rám, hogy a csokirétegek alatt is bőven megsült az arcom. - És édes. Szó szerint. 

***

Kedves... Mindenkiakiitvan. :D

Ma nincs béta. Sajnálom. Mindig magam csinálom és ma kicsit kifogytam az erőkből... És... Hát... Hogy is mondjam... EZ most így van, ahogyan... Bocsánat érte, mert valószínűleg tele van elírásokkal. De azért remélem tartalmilag még valahogy kárpótol titeket... Vagyis... Nyilván nem, de na. 

Ma nincs ömlengés sem. Mert... Mert az a köviben lesz. 

Visszaszámlálásunk utolsó fejezetéhez értünk. 

Valakinek valami tippje, mi lesz itt? :] 

Igyekszem még hétfő előtt kitenni, de... De semmiben sem vagyok biztos. De na. Meséljetek milyen volt a téli szünet? Így az egész.

A KÖVETKEZŐ RÉSZ TARTALMÁBÓL:-mertmiértisneugye:]-

***

"-Édesebb vagy a forrócsokidnál Beth. Minden méznél és cukornál..."

***

"---Nyilvánvalóan megszokták. Ahol Tapmancs megjelenik. Előbb-utóbb történik valami. Hogy nagy balhé, nagy cirkusz, vagy nagy komédia... Az közben dől majd el. És attól tartottam, ami most következni fog, egy új kategóriáé lesz. Amit úgy fognak hívni, hogy "tragédia".---"

-4...3...2... ÉÉÉÉÉÉééééés...-