Kop. Kop-kop-kop-kop.

Halkan felnyögve nyitottam ki a szememet és a várt sötétség fogadott. Hangom pedig rekedt volt az alvástól. Éjszaka volt. És teljesen fekete. Az eső pedig némán kopogott a zárt ablakokon. Éppen ezért nem is értettem, hogy mire keltem fel pontosan.

Kop-kop-kop-kop. Úgy éreztem, mintha a fejemet akarná éppen valaki szétütögetni, de mielőtt belegondolhattam volna, valami felvillant az ablakban. Sárga fény sütött be kintről, bevilágítva az üvegen én pedig megdermedtem fektembe. Mi folyik itt? A fény átitatta a szobámat, halvány derengésével és árnyakat festett a szőnyegre. Rémülten kuporodtam össze a paplan alatt és dühös lettem magamra, hogy nem tartom a pálcámat a párnám alatt, mint James. Nyilván akkor törnek be a halálfalók, mikor mindenki mélyen alszik... És nyilván az én ablakomat akarják áttörni... De... Akkor... Miért nem törik be... És..

Előmerészkedtem a paplan alól és totálkócos hajjal, hunyorogva végül volt bátorságom felülni az ágyban. Lehet, hogy csak álmodom. De nem. Mert újra felcsendült a kopácsolás. Kop-kop-kop-kop. Körbepislantottam és mikor megbizonyosodtam, hogy nem az ajtón kopogtatnak, fogaimat összeszorítva, halkan zihálva fordultam az ablak irányába. Oké. Semmi baj Beth. Mit tenne Mancs? Mit tenne Mancs... Mancs minden bizonnyal kipattanna az ágyból, megragadná a pálcáját és már átkozná is le a betörők fejét...

De tekintve, hogy nem vagyok Mancs, enyhén remegő kézzel kitakartam magamat és megborzongva a hideg levegőtől végül továbbra is az ablakra hunyorogva átöleltem magamat a karjaimmal. Nem vagyok Mancs. Szóval megvárjuk, hogy mi történik. Pontosan. Ez egy remek ötlet. Nagyot nyelve figyeltem a szemgyilkos fényt, de ahogyan lassan hozzászokott a szemem-nem kellett volna neki-. Éreztem, hogy a szívem kiugrik helyéről és számra szorítottam a kezemet. Merlin szivecskés alsójára! Tényleg volt valaki az ablakban. Ezt nem képzeltem be. Sötét alakot ölelt körbe a halványan világító fényforrás. De nem tudtam kivenni, hogy miféle-kiféle. Olyan volt mintha magába szívta volna a fényt és továbbra is éjfekete maradt volna. Az ablakomon továbbra is kopogott az eső és mostmár a rémisztő árny is néha, elvétve koppantott párat.

Oké. Semmi gond Elizabeth. Barátságosnak tűnik. Persze. Lehet csak vendégségbe jött. Éjszaka közepén. Az ablakon át. Ilyen a varázslótársadalom. Tele különös alakokkal. Csak kinyitom neki az ajtót és... Nem. Hülye vagyok? Az vagyok. Ez nem kérdés. Kinek jut először eszébe beengedni egy kétes idegent az éjszaka közepén és...

Rémülten ugrottam hátra, mikor két halk kopogás után a rettenetes árny felemelte kezét és megrázta azt. Vagyis... Vagyis nem megrázta... Hanem... Hanem integetett? Nekem? Mi?

Kikerekedett szemekkel, óvatosan léptem vissza az ágyam mellé és az árny felé bámulva próbáltam valami lényegesebbet kivenni belőle, mint az alapvető tényeket, hogy emberből van és sötét... És akkor. Szinte lelassult az idő. A halovány fényforrás átvándorolt az ablak sarkából. Agyam lelassította útját és azt hiszem örökké belémvésődött a jelenet, ahogyan Sirius Black hatalmas vigyorral integetett nekem az ablakpárkányon gugolva, az éjszaka közepén, az esőben, vizes fürtökkel, elázott ruháiban... Kipirult, mégis hófehér arccal. De szemei csillogtak és szája olyan hatalmas vigyorra húzódott, hogy a szívem újra kiugrott helyéről. De ezúttal nem a rémülettől.

Elmosolyodva, lelkesen integettem vissza neki, mire elnevette magát és végül tenyereivel az üvegnek támaszkodva némán vigyorgott rám. Én meg vissza rá. És figyelmesen bámultam. Várva, hogy mire készül. Mancs megint integetett én pedig vissza. És újra koppantott hármat az ablakon. Jóég. Mit művel itt éjszaka közepén? Nem tudom meddig ácsorogtam ott helyeben, nagy szemekkel, széles mosollyal figyelgetve, hogy mit csinál, mikor aztán Mancs a hajába túrva két kézzel kezdett hadonászni és közben hevesen tátogott valamit. "Be van zárva." És újra kopogott.

-Be van zárva? Ja igen. Mert esik az eső. - suttogtam vissza rögtön mosolyogva, majd mikor Mancs bosszúsan felfújta arcát éreztem, hogy lehervad mosolyom. De hülye vagyok. Mancs viszont csak nevetett kint, ahogyan figyelte, hogyan állnak össze agyamban a roppantúl nem bonyolult kirakós darabkái. Óóóó... Ja hogy be van zárva... Az ablak... Ő pedig kint van... Óóóó. Kint fagyoskodik miattam.

Rémülten rezzentem össze és kapkodva az ablakhoz léptem. Útközben mezittelen lábammal beletapostam valami szúrósba, amitől némán kiálltva ugrottam fel, de meg nem torpanva száguldottam az ablakhoz. És közben gondolatban száz ostorcsapást mértem hülye fejemre.

-Bocsánat. Bocsánat, bocsánat, bocsánat, bocsánat. Nem állt össze. Nagyon fázol? Nagyon megáztál? Tudok adni törülközőt és... - hadartam miközben rákászálódtam az íróasztalom tetejére, hogy elérjem az ablakkilincset. Mancs azonban csak veszettül vigyorgott. Hogy azért vigyorgott, amiért ilyen balgán nézek ki az éjszaka közepén... Vagy mert nem érem fel még az ablakomat sem rendesen... Vagy hogy ennyit szabadkozok... Azt már nem tudtam kitalálni, mert alighogy szélesre tártam az ablakot és szembetaláltam magamat Manccsal. Életnagyságban. Minden kiment a fejemből.

-Szevasz Beth. - villantotta rám szürkéit és közben az ablakkeretbe kapaszkodva előre hajolt. Csak azért nem zuhant be fejjel előre, mert könnyedén tartotta magát kezeivel. Oh Merlin. Miért néz ki ilyen lélegzetelállítóan? Komolyan... Ahogyan víztől összetapadt, méghullámosabb fürtjei szemébe omlottak, vagy hátul összezilálódtak... Arcán... Azon a festményszerű vonásokon még mindig megcsillantak az esőcseppek. Hófehér fogai kivillantak és olyan tekintettel bámult rám. Oh Merlin... Biztos, hogy nem álmodom?

-Sz-szia... - súgtam áhítatosan és közben megcsipkedtem a kézfejemet. Tényleg nem álmodom.

Mancs egy ideig még elmélyedt a szememben, majd egyik kezével elengedte az ablakkeretet és előre nyúlt. Megrezzentem, ahogyan a kihűlt, vizes ujjai finoman állam alá siklottak és megemelték a fejemet. Sirius pedig magabiztos mosollyal mégjobban előrehajolt és lehunyva szemeit ajkait enyémeknek nyomta. Megrebbenő szempillákkal hunytam be én is a szemeimet és kihűlt ajkaitól megborzongva nedves arcára simítottam a száraz és meleg tenyereimet. Olyan jó volt. Annyira tetszett. Mancs végül vigyorogva vált el tőlem és elengedve visszakapaszkodott az abalkkeretbe.

-Igazából ezért jöttem. - szólt végül széles vigyorral, amit vörösödve, viszonoztam.

-Az éjszaka közepén. - súgtam kuncogva, mire megvonta a vállát.

-Mit tegyünk, ha nem hagynak az álmaim aludni. - hitetlenül nevettem el magamat és közben lemásztam az asztalról. Mancs pedig féloldalas vigyorával követett és rá sem lépve az asztalomra, egyszerűen csak elrugaszkodott és a következő pillanatban már vidáman landolt előttem és beletúrva kusza, vizes tincseibe végül lehajolt és apró csókot nyomott a szájamra, amitől újra jólesően megborzongtam. Sirius végül becsukta maga mögött az ablakot és pálcáját hanyagul az asztalomra dobva kibújt bakancsából és bőrdzsekijét a szék támlájára terítve végül felborzolta vizes tincseit és elvigyorodva kitárta karjait és szorosan magához ölelt. Mosolyogva lapultam hozzá és nem bántam, hogy én is kicsit vizes leszek tőle.

-Az álmaid? - suttogtam mellkasába végül. Tényleg megszűnt az idő körülötte. Mancs meg hevesen bólogatott.

-Az álmaim. Na nem... Nem rémálmok. Nem félek semmitől... Szóval nem azért... Mindegy. Arra akartam kilyukadni, hogy az olyan álmok nem hagynak aludni, amik azt súgják, hogy felkelljek éjszaka közepén az ágyamból, felöltözzek, eljöjjek idáig, felmásszak a ház falán, felkeltselek, megöleljelek, megcsókoljalak... És... És elraboljalak az első, hivatalos, randevúnkra.

Mosolyogva hümmögtem mellkasába, de amint szavai igazán eljutottak agyamig döbbenten toltam el magamtól és csillogó szemekkel, ámultan meredtem fel rá.

-M-mi? - Mancs zavartan elvigyorodott és lámpalázasan bólintott finoman, majd megköszörülte a torkát és idegesen felfelé pislogott.

-Persze nem számoltam bele a rohadt esőt, de igen. Ja... És hoztam neked virágot is. - jelentette be, majd a dzsekijéhez lépett és zavartan rámvigyorogva elkezdte áttapogatni a zsebeket. Hitetlen mosollyal, hatalmas, csillogó szemekkel lestem minden mozdulatát. Komolyan. Ez már tényleg túl álomszerű...

Sirius végül visszafordult felém és összehúzott szemekkel meredt le a kezében tartott, kókadt rózsaszín virágra. Bosszúsan megpöckölte, de nem tűnt tőle élőbbnek a virágocska. Feje lehajlott, szirmai nedvesen, sötéten tapadtak össze.

-Sajnálom... Olyan szép volt, és... - motyogta bosszúsan és finoman megrázta. Még virágot is hozott. Merlinemre...

-Mancs... - súgtam halkan és tettem felé egy lépést.

-Tényleg. Olyan édesen nézett ki. Nem tudtam, hogy ilyen törékeny. Bíztam benned haver. Egy dolgod lett volna... - morogta a virágnak, de én nevetve megragadtam kezét és kipirosodva, csillogó szemekkel bámultam rá.

-Még sosem hoztak nekem virágot. - súgtam felé ámultan, mire felemelte a szemét a virágról és bosszúsan elhúzta a száját.

-Az elég baj. Főleg, hogy én vagyok az első és... És... Egy ilyen fonnyadványt...

-Nekem tetszik. - vágtam rá repdeső szívvel és óvatosan átvettem tőle a kis virágomat. Mancs pedig elmosolyodott.

-Komolyan?

-Szerintem imádnivaló. - súgtam és a lehető legóvatosabb mozdulatokkal letettem az éjjeliszekrényemre. Mancs minden mozdulatomat figyelemmel követte.

-Szerinted minden imádnivaló. - motyogta és közben vigyorra húzta száját. - És én is. Milyen fényt vet rám, hogy egy sorvadt virággal...

-Sh! - tettem a szájam elé mutatóujjamat nevetve, mire egy lépéssel bezárta köztünk a távolságot. - Tudod, hogy...

-Te csak ne csitítgass. - súgta és megragadta kezeimet. Majd fölényesen hozzátette. - És tudom. Persze, hogy tudom, hogy imádnivalóbb vagyok a fonnyadt virágnál. De tetszene az egómnak, ha ezt te is elmondanád.

-A te egódnak minden tetszik Sirius Black. - nevettem el magamat, de nem nevethettem sokáig, mert ekkor ajkai az enyémekbe haraptak, kezei pedig a derekamba martak.

-Főleg, mikor ilyen ember szeret, mint te. - morogta két csók között. Válaszul újra felnevettem. Persze fokozott hangerővel, hogy ne kelljen fel senki.

-Olyan egy lókötő vagy... - kezdtem nevetve, de újra elhallgattatott ajkával. Sokáig álltunk még ott. Az ágyam előtt. Egymásba fonódott karokkal és ajkakkal, de sajnos Mancs végül elhajolt és a fülem mögé tűrt egy szőke fürtöt.

-Na? Eljönnél velem, Elizabeth Lupin... Egy randevúra? - nem tudtam megállni ajkaim újra felfelé kunkorodtak. Sirius szeme nevetett, de játékos hivatalosággal meredt rám.

-Oh... - kezdtem nevetve, majd ajkaimba haraptam és igyekeztem rendezni a vonásaimat. Nevetéstől remegő, komoly hanggal próbáltam válaszolni. - Igen... Khm... Szívesen eljönnék. Sirius Black. - tettem hozzá és a szemébe nézve nem bírtam tovább tartani magamat és felnevettem. Mancs is felkacagott. És közben szorosan magához húzott.

-Jössz így, vagy... - kezdte végül egy kis csend után és ajkaiba harapva végigmért. Alaposan. Ugrott tőle még egyet a szívem.

-Felöltözhetek. - jegyeztem meg és felnevettem, mikor egyszerűen beledögönyözött az oldalamba

-Kérlek... A végén még egy random pasas lecsap a kezemről. De tetszik a hálóinged. - vörös arccal, mosolyogva kapcsoltam fel a villanyt az éjjeliszekrényemen. Eddig sötétben voltunk. Még mindig Mancs pólója volt rajtam. És miközben a szekrényemhez léptem zavartan hátramosolyogtam rá. Mancs kényelmesen lecsücsült a szőnyegre és a paplanomat elhalászva szorosan beburkolózott. de szemét folyamatosan rajtam tartotta. - Nagyon.

***

Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Nem tudom mit műveltünk, de hogy új hobbi volt a láthatáron az biztos. "Randevúzás Manccsal." Miután felöltöztem, az anyától kapott, csinos kertésznadrágba és egy kényelmes pulóverbe, belebújtam az esőkabátomba és izgatottan dobogó szívvel követtem Mancsot a hideg, esős éjszakába. Sirius sokáig beszélt arról, hogy milyen helyekre akar elvinni és annyi mindent felsorolt, hogy a végére már nem is tudtam igazán a mondandójára figyelni, csak az izgatott, széles vigyorára. Első állomásunk egy apró, éjjeli bolthoz vezetett. Mancs vett magának mugli kávét egy autómatából és szerzett nekem csokit. Szóval el voltunk látva élelemügyileg, majd megragadta a kezemet és újra hoppanáltunk. Következő állomásunk London külvárosa volt. Az eső nem állt el, így kényelmesen beültünk egy kivilágított, védett buszmegállóba és csokit eszegetve, kávét kortyolgatva-Merlin mentsen tőle én megint csak egy korty erejéig voltam képes megízlelni azt a kotyvalékot-, lábat lóbálva vidáman beszélgettünk. Integettünk az éjszakai buszoknak és Sirius megtanított fütyülni. Szóval ott ücsörögtünk, a világon létező legeslegjobb hangulatában és fütyürésztünk és nevettünk. Míg el nem fogyott a csokoládé és a kávé és akkor Mancs felkelt és bejelentette, hogy táncolni fogunk. Úgyhogy táncoltunk. Az eső már csak finoman pityergett ránk, mi pedig a pocsolyákat kerülgetve, vagy éppen merészen a közepébe ugorva keringtünk a teljesen néptelenné vált vizes aszfalton, a sárga utcalámpák fénye alatt. És mikor kellően kifáradtunk. Hogy a lábunk már konkrétan fájt a sok lépkedéstől és fordulástól, Mancs újra megragadta a kezemet és újra hoppanáltunk. Az ég pedig végre kitisztul és mezitláb, a nedvesen csillogó kavicsos úton, egymás kezét markolászva sétáltunk fel egy teljesen random domb tetejére, hogy bámulhassuk a napfelkeltét. Azt hiszem Siriusszal túl gyorsan szaladt el az idő, ahhoz, hogy az elégnek tűnjön.

-Szerinted... - kezdtem nevetésemet elfolytva, mikor pontban reggel tíz órakkor Manccsal a házunkat körülvevő biztonsági bűbájok pajzsának túlóldalára hoppanáltunk.

-Igen. És ki fognak minket nyírni, Beth. - felelte vigyorogva és közben beletúrt fekete tincseibe. - Jobb esetben.

-És a rosszabbik esetben? - nevettem el magamat és lenéztem még mindig mezittelen lábaimra. A vizes fű cirógatta talpamat. Ahogyan Mancs lábfején sem volt semmi. A bakancsát kezében lóbálta és közben felgyűrte lábszárán farmerjét.

-A rosszabbik esetben, eltiltanak minket egymástól. - felelte lebigyedt szájjal, mire hangosan nevettem fel. Hiába kellett volna fáradtnak lennem, olyan élénknek éreztem magamat, mintha az egész éjszakát végigaludtam volna.

-Az már megtörtént. - nevettem, majd Remusosan elméllyítettem a hangomat. - Figyelmeztetlek Tapmancs... Ha mégegyszer a hugom közelében látlak...

-Élve megnyúzlak és megeszlek ebédre. - fejezte be Mancs, mert én már túlságosan kacagtam a grimaszain. Túl jól tudta utánozni, eltúlozva Remus fagyos kifejezését.

-De előtte szőnyeget csinál a bundádból. - tettem hozzá és tovább nevettem, ahogyan Mancs színpadiasan eljátszotta, ahogyan eljut agyáig a gondolat.

-Tényleg! De volt olyan is, hogy a szűrömnél fogva hajít ki az ablakon. Jajj szegény farkas koma. Néha annyira ideges tud lenni. - csóválta a fejét Mancs, elvékonyított hangon és szívére tette a kezét. - Édes egyetlen Holdasunk...

Nevettem, és vidáman átugrottam egy nagyobb sártócsát. Mancs azonban teljes élvezettel tapicskolt át rajta.

Vészesen közeledtünk a házunk felé és a gumicsizmámat a kezemben markolászva közben Mancshoz fordultam.

-Szerinted felkelltek már?

Sirius nem válaszolt, helyette csak felemelte keresztbe font ujjait és kacsintott.

-A remény hal meg utoljára.

Nevetve megcsóváltam a fejemet és kellemes csendben lépkedtünk tovább. Sirius tekintetét végig éreztem magamon és mikor összeszedtem a bátorságomat és visszabámultam rá, vörösség öntötte az arcomat. Mancs olyan nyílt, csillogó szemekkel pislogott rám. Tekintete mosolygott és elmélyült volt. És csak kémlelte vonásaimat.

-Mi az, Mancs? - kérdeztem végül zavartan és a fülem mögé gyűrtem pár szemembe hulló szőke fürtöt.

-Semmi. Csak szép vagy. - felelte végül elmosolyodva és beletúrt fekete, hullámos tincseibe. Ha Marlene nem beszéli tele a fejemet, elsiklom felette, de így. Mégjobban elpirultam, realizálva, hogy utánozta mozdulatomat.

-É-én... - kezdtem végül, mire szelíden megrázta a fejét.

-Nem Beth. Tényleg az vagy. Bármit is gondolsz, vagy hiszel, nincs igazad. Szerintem a világ legszebb boszorkánya vagy. És ez egy bók volt. Szóval ne szabadkozz, ne mondd nekem is vissza, csak vésd jól abba az ennivaló fejedbe, hogy tényleg szépséges vagy. Punktum. - pöccintette meg kedvesen a homlokomat, majd megperdült tengelyén, mezitlábát belemélyesztve a puha sárba és szökkenve egyet újra vissza szegődött mellém. Lehajtott fejjel, a hajam mögé bújva, rózsás arccal markolásztam a gumicsizmám szárát és csak bámultam a lábaimat, amik kényelmesen mélyedtek bele a fellazult földbe újra és újra. Ilyeneket mondd és meg se kottyan neki a dolog. Csak mégjobban kivirul és már táncikál is körülöttem. Bezzeg én még rendesen gondolkodni sem tudok a zsibbasztó zavartól.

Ne nézz rá. Ne nézz rá. Ne nézz rá. Késő. Mancs széles mosollyal bámult vissza, mikor végül kipislogtam rá tincseim mögül és finoman megragadta a kezemet. Finoman fogta hatalmas kacsójában az enyémet, mintha valami értékes bársonyt érintene. De ettől függetlenül is összerezzentem és már csupán ettől újra elöntött a bizsergető forróság. Mancs pedig halkan dúdolva megpördített a tengelyem körül. Majd újra. És újra. Nevetve, kipirultan, elszédülve kapaszkodtam végül karjaiba, gumicsizmáim pedig már régen a sárban landoltak, Mancs magányos bakancsai mellett. Csillogó, nagy szemekkel bámultam rá, lefagyhatatlan mosollyal. Sirius pedig féloldalas vigyorral hajolt le hozzám és derekamra simítva kezeit magához húzott és ajkait hevesen az enyémeknek nyomta. Ösztönösen hunytam le a szememet. Arcom mégvörösebb lett a szívem pedig hevesebb tempóra kapcsolt és Mancs karja vonalát követve végül mellkasára simítottam kezeimet és mégközelebb húzódva hozzá finoman viszonoztam csókját.

-Beth...

-Mancs... - kezdtük egyszerre mikor hosszasnak tűnő percek, mégis elégtelennek érződő, testmelegítő és lélekemelő csókok után levegő hiányában elváltunk egymástól. Sirius elvigyorodott én pedig felnevetve továbbra is szorosan lapulva hozzá, végül befejeztem a megkezdett mondatot. - Azt hiszem, veled túl gyönyörű minden. És csillogó. És...

-Annyira ömmagamnak érzem magamat melletted, Beth. Komolyan. - súgta és szorosabban fonta körém a karjait. Ajkain ott ragyogott az az idióta, széles vigyor. Ami az enyémeken is.

-Nagyon tetszett "életünk első, hivatalos randevúja". - susogtam vissza végül hevesen dobogó szívvel, majd halkuló hangon hozzátettem. - Valahányszor veled vagyok Mancs, igazán élőnek érzem magamat.

-Akkor azt hiszem készülhetünk a másodikra, igaz?

-Másodikra? - nevettem el magamat és felsikkantva kacagtam tovább, mikor Mancs szorosan tartva, magához ölelve megpördült tengelye körül, engem is magával pördítve.

-És a harmadikra. Meg a negyedikre. És az ötödikre. - minden egyes fokozásra kaptam egy-egy újabb csókot én pedig nevetve, ficánkoltam karjai között, alig várva, hogy újjabbakat kapjak. - Életünk végéig randevúzni fogunk. - jegyezte meg felkacagva Mancs és nagy, cuppanós csókot nyomott ajkaimra. Majd miközben visszaengedett a földre, ragadta is meg a kezemet és vidáman dalra fakadt. - Seaside... Whenever you stroll along with me... I merely contemplating what you feel inside... Meanwhile... I ask you to be my Clementine... You say you will if you could but you can't... I love you madly... Gyerünk Beth, ezt te is tudod!

Nevetve dúdoltam vele tovább a dallamot és közben bolond táncot jártunk, keringve, sárba süppedő lábakkal, de füligérő szájjal. Szívemet simogatta az a tökéletes, gyönyörű hang, ami szebb volt, minden másnál, aminek olyan színe volt... És amivel úgy tudott énekelni... Merlinre... Mint maga Freddie Mercury. De még nála is gyönyörűbben.

Még akkor se lombozódott le jókedvünk, mikor nevetve beestünk az előszobába és szinte éreztük a levegőben a ránk váró feszültséget. Letöröltük a sárt a lábunkról és mikor Sirius nevetve bejelentette, hogy legalább szép élete volt, én is felkacagtam. Nekem is Mancs, nekem is.

Tervünk szerint, átsettenkedtünk volna a nappalin, fel a lépcsőn és bekuzkóztunk volna a szobámba, de alighogy nevetve átléptük a nappali küszöbét éles torokköszörülés húzta át számításainkat.

-Nézd Hope, kiket sodort haza a szél. - ajkaimba harapva, kikerekedő szemekkel bámultam a kanapé irányába és nem mertem Mancsra nézni. Anya és Euphemia nyugodtan szürcsölték teájukat, de ahogyan Anyu felpillantott csészéjéből és tekintete megállapodott rajtam...

-Az éjszakai kalandorok megkerültek. Lám-lám. - azzal lassú mozdulatokkal megkeverte a csészéjében gőzölgő cseresznye-teát. Nagyot nyeltem. Egyikük sem tűnt túl elragadtatottnak és a nyugodtságuk sokkal félelmetesebbnek tűnt, a kiabálásnál.

-Jó reggelt. - mindannyian egy emberként fordultunk Mancs felé, aki a zsebébe csúsztatva kezeit, laza mosollyal ajkain nekidőlt az ajtókeretnek. Szemeit szórakozottan járatta Anyu és Euphemia között és titkos pillantást vetett rám, amitől rögtön elpirultam.

-Jó reggelt fiatalúr. - szólt végül halkan Euphemia, de cseppet sem volt vidám, vagy szórakozott. Szigorú volt és kimért.

-És kisasszony. - fűzte hozzá Anya rámpillantva, mire gombóc nőtt a torkomban.

-Namármost... Ha már szándékoztak visszatérni az éjszakai andalgásból...

-Nem andalogtunk, csak... - kezdte rögtön Mancs, de Euphemia, hangját nem emelve jegesen a szavába vágott.

-Akkor szándékozzanak is helyet foglalni körünkben. Most.

Lesütött szemekkel végül, Mancsot követve helyet foglaltam a kanapén, szembe Anya és Euphemia foteljeivel. Tehetetlenül néztem, ahogyan Anya ránk sem pillantva tölt magának még a teáskannából és Mancsra pillantottam.

Ő kényelmesen elterpeszkedett mellettem. De mikor megérezte magán pillantásomat felém fordult. Viszont mielőtt mondhatott volna bármit, Euphemia élesen ránk szegezte tekintetét.

-Most pedig. Szépen felnőttek módjára beszélgetni fogunk. - és a világ legkönyedebb mozdulatával felkapott két papírocskát a tesákanna mellől és felénk lebbentette őket. Sirius tekintete nem rebbent, helyette csak összefonta maga előtt karjait és állta anyukája pillantását. Ahogyan Mia lecsapta az asztalra a cetliket, végre ki tudtam silabizálni a rájuk firkált, kusza betűket. "Mindjárt jövök." Mind a kettőn ugyanaz a szöveg virított. Csak más aláírással. Az egyiken Mancs kiolvashatatlan, elmaszatolt "S" betűje, a másikon pedig az én egyszerű "L" betűm. És ekkor jutott eszembe, hogy ez bizony az a cédula, amit Mancs hagyott az üres ágyamon. De legalább hagytunk valamit. - Mindjárt jövök. Hol voltatok? Hol voltatok, hogy hajnali négykor arra kellett kelnünk, hogy mindkettőtök ágya üres. És mi fogadott? Egy cetli. És ha bajotok esik? Azt se tudjuk, hol vagytok és...

-Már felnőttek vagyunk. Tudunk vigyázni magunkra és... - kezdte unottan Mancs, de Euphemia villogó szemekkel a szavába vágott.

-Frászkarikát. Gyerekek vagytok és éppen annyira tehetetlenek vagytok húsz halálfalóval szemben, mint két felnőtt.

-Valószínűleg igen, de van annyi eszünk, hogy nem a Zsebpiszok közben kirándulunk és keressük a bajt, hanem mondjuk...

-Hanem mondjuk a szobátokban maradtok és átalusszátok az éjszakát, kóborlás helyett. - vágott a szavába Euphemia és közben hátradőlt a foteljében.

-Vigyáztunk egymásra. - szólaltam végül meg halkan, mikor elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy megszólaljak két dühös anyasárkány tekintete perzselő súlya alatt. - Mancs vigyázott rám én pedig vigyáztam rá. És semmi sem történt.

-De történhetett volna. - csóválta meg a fejét Anya, de szigorú arca kezdett ellágyulni. Euphemia azonban igyekezett továbbra is gyilkos tekintettel meredni Mancsra, akinek leplezetlenül széles vigyorra húzódott szája.

-De pont, hogy nem történt. És amíg Beth mellettem van, nem is fog. - arcom aprón elpirult és felnevettem, ahogyan Mancs magához karolt.

-Nos... - Euphemia dühösen kezdte, de végül tanácstalanul csukta be a száját. Tekintete rám siklott, aztán Mancs karjára, amivel még mindig szorosan ölelt magához, aztán a még mindig piros orcámra bámult és végül megállapodott Mancs magabiztos, féloldalas mosolyán. - Nos...

-Ebben az esetben... Holnap is elmehettek. - szakította félbe Anya és hatalmas vigyorra húzta száját.

-Mi? - kérdeztem döbbenten elmosolyodva, Mancs elnevette magát és közben elengedett. Keze finoman simított végig a hátamon, ahogyan visszacsúszott a kanapé háttámlájára. Beleborzongtam.

-Hope... - kezdte szemrehányóan Euphemia, de Anya finoman meglökte térdével az övét és ajkaiba harapva felénk intett szemével. Euphemia egy ideig még pislogott rá, aztán hirtelen eltátotta száját és míg Anya elégedetten bólintott ő sebesen felkapta csészéjét, hogy a hirtelen arcára ülő vigyort takarni tudja vele.

-Most mi van? - kérdezte végül nevetve Mancs, aki szintén végignézte az egész, néma felvilágosodást Euphemia arcán.

-Az, hogy bízunk bennetek. És leginkább benned Sirius. Ha azt mondod, hogy vigyázol Lizziere. Akkor hiszünk abban, hogy valóban így teszel. - válaszolta bujkáló mosollyal Anyu és néma pillantást váltott a még mindig feltűnően sokáig teát kortyolgató Euphemiával, akinek szemén látszott csupán a jókedve.

-K-komlyan? - kérdezte döbbenten Mancs és kerek szemekkel hajolt előre, térdére könyökölve. - Vicceltek?

-Nem. - köhintette végül Euphemia és belekuncogott a mondandójába. - De... Khm... Szóval... Khm... Hope?

Anya nevetgélve megvonta a vállát.

-Mondjuk szóljatok előre.

-Meglesz! - kiáltott fel rögtön Mancs és szemei csillogni kezdtek, ahogyan szenvedélyes pillantást vetett rám, amit döbbenten nevetve viszonoztam. - Meglesz, meglesz, meglesz, meglesz! Ti vagytok a legjobbak az egész világon! - azzal felpattant és a következő pillanatban Euphemia nevetve forgatta a szemét, ahogyan felkapta és szorosan megölelte.

-Naná, még szép, hogy mi vagyunk a legjobbak. - motyogta elégedetten és összefonta maga előtt a karjait, mikor Mancs alighogy visszarakta őt a földre, most Anyut zárta szorosan karjaiba. Anya csak nevetve megsimogatta fekete tincseit.

-Gyerünk Sirius. Most pedig tűnj a szemünk elől, mielőtt még megfordul a fejemben a szobafogság gondolata. - szólt végül mosolyogva. Mancs rögtön hevesen bólogatni kezdett és miközben a kandallóhoz szökkent még kitárta karjait.

-Imádlak titeket! - Euphemia hesegető mozdulatot tett irányába, Mancs pedig vigyorogva markolt a hopp-porral teli, szivecskékkel díszített cserépbe és miközben kapkodva, kicsit ügyelen mozdulattal a kandallóba szórta őket, még megpördült irányunkba. - Komolyan!

-Csak menj már, te szamár. - sóhajtotta Euphemia én meg elnevettem magamat, ahogyan Mancs egy csókot dobott irányomba, aztán ugrott és beleszökkent a zöld lángokba. Még egy pillanatig láttam boldog vigyorát, aztán beszippantotta a hopp-hálózat és a nappalira csend ereszkedett. Egy pillanatig aztán Anya megköszörülte torkát.

-Lizzie...

-Igen-igen. Megyek én is. - jelentettem be vidáman és megindultam a kandalló irányába, de mikor Anya felköhintett bólogatva változtattam az irányon és a lépcső felé tereltem lépteimet. De arcomról nem fagyott le a füligérő mosoly és a halvány pír, amit Mancs felém dobott csókja ragasztott. Alighogy kiléptem a nappaliból és behajtottam magam mögött az ajtót, Euphemia hangosan felkacagott Anya pedig vidáman válaszolt rá.

-Látod? Én megmondtam. Még egy kis teát?

-Egy kis rummal Hope-drágám. Azt hiszem ünneplünk.

Mosolyomat elfojtva lépkedtem fel a lépcsőn és menet közben bepillantottam Remus szobájába. Rem a fal felé fordulva, összegömbölyödve, zavartalanul szuszogott és végül úgy döntöttem, nem keltem fel azzal, hogy mellé kuckózom, inkább a saját szobámba meneteltem és előbányászva a naplómat az ágyam alól, a zárt ablak felé pillantva megmártottam a pennámat.

***

Valóban április végét jártuk már. A nap délutánra olyan melegen sütött, hogy rövidujjú pólóban és rövidnadrágban is túlöltözöttnek éreztem magamat. A mostanra már derekamig érő, hosszú, puffadt, dús és kezelhetetlenül göndör hajammal nem egy csatát kellett vívnom, hogy végül megmaradjon abban a két fonott copfban, amiben kellett neki. De így legalább nem melegített agyon. Bár a frufrummal így sem tudtam mit kezdeni. Remusszal ebéd után áthoppanáltunk Potterékhez, ahol már vártak minket. Jamesszel köteles voltam gyakorolni egy órácskát, aki se engem, se Mancsot nem hagyott nyugodni, amíg le nem játszottuk a napi egy-óra gyakorlatot. Késő délután, mikor pedig végre nem volt már olyan magasan a nap, hogy jószerével megsüljünk alatta kiköltözködtünk a szabadba. Remus a könyveivel megpakolva leheveredett az egyik terebélyes tölgy tövébe, James pedig gatyára vetkőzve, szétvetett lábakkal és karokkal a fűbe vetette magát és kijelentette, hogy szüksége van a szépítő napozásra, szóval, hagyjuk békén. Békén hagytuk.

-A vázat újra festettem. Feketére. Kicsit szét kellett szerelni, de nem volt bonyolult. A féket kicseréltem, meg az első-kereket is. Volt valami a gumi szelepével. De mostmár tökéletes. És olyan a hangja... Várj. Megmutatom. - Mancs büszke vigyorral pattant fel a motorjára és miközben valamit megcsavart a kormányon és felbrummogott a motor az arocmra tapasztotta a tekintetét, várva a reakciómat. Szélesen mosolyogtam rá. - Mit szólsz?

-Azt, hogy életemben nem láttam még ilyen gyönyörű motort Mancs. Komolyan. Zseniális.

-Ugye? És a zúgása... És olyan finom rezgések vannak benne. Egy kész műremek. - lelkendezett és közben leállította a motort és lepattant a nyeregből. Én meg csak mosolyogtam gyermeki áhítatán és lelkesedésén, amivel körberajongta a motorbiciklijét. Alig bírta kivárni, hogy végre megmutathassa nekem. Már tavaj nyár óta beszélt nekem róla, de sosem alakultak úgy a dolgok, hogy meg is mutathassa. Viszont most itt voltunk és fél órája csak hadarta a tudnivalókat. Hogy honnan szerezte... Hogy mit, miért, mikor és hogyan szerelt szét, aztán össze. Össze vissza bökött a motor alkatrészei felé, amikről azt sem tudtam volna megmondani mire valók, de ő mindegyiknek tudta a nevét, a szerepét... Olyan kifejezéseket használt, amikről azt sem tudtam eszik-e vagy isszák. De figyelmesen hallgattam és látva, milyen fontos neki, egyszerre én is roppantúl izgatottnak és kíváncsinak éreztem magamat, holott... Talán sosem izgatott volna egy motorbicikli ilyen szinten. Bár. Mondjuk valóban gyönyörűvé varázsolta Mancs ügyes keze. A nap megcsillant a kormányon, a fényesre és simára csiszolt felületeken, a fekete festéken. A kerekei nagyok voltak, strapabírónak és nehéznek néztek ki. Az ülése kényelmesnek tűnt két embernek is, de elképzelni sem tudtam, pontosan hogyan lehetne beindítani, vagy egyáltalán utazni vele.

-Maradj már egy kicsit csendbe Tapmancs. - ásított fel James egy alkalommal mikor Mancs hevesen részletezte az egyik csavar kulcsfontosságú szerepét nekem én pedig döbbenten bólogattam rá.

-Ágas azóta nem érdeklődik, mióta megkergettek a mugli rendőrök. - nevette el magát Mancs és mikor látta ahogyan felkunkorodik a szájam vigyorogva mesélni kezdett. - Tavaj nyáron, mikor végre használható motort faragtam abból a roncsból... Bementünk Londonba. Csakhát... Gyorsan mentünk és mikor már kanyarodtunk visszafelé észrevettük, hogy... Hogy jönnek utánunk a szirénákkal, meg minden. Kiabálták, hogy álljunk meg, meg letartóztatnak és... És... - Mancs szünetet tartott, míg kinevette magát én pedig látva lelki szemeim előtt James meghökkent arcát és az ő magabiztos vigyorát... Kuncogva hallgattam tovább. - És akkor végül megálltunk és bevártuk őket. Szerintük túl gyanus alakok vagyunk és már majdnem nyakon csíptek, de arra nem számítottak, hogy... Hogy hát... Láthatatlanná is tudunk válni, ha úgy akarjuk és... Nos... Kicsit meg voltak hőkölve, mikor köddé váltunk. Ágas röhögött, de aztán bejelentette, hogy közveszélyes vagyok és hogy többet hallani se akar a motorról. Pedig élvezte.

-Egészen addig, míg ránk nem lőttek Tapmancs. - grimaszolt Jamie, miközben továbbra is lehunyt szemekkel élvezte a napsütést. - Konkrétan pisztolyt rántottak.

-Azt csak beképzelted. - nevetett Mancs, majd gonosz vigyorral hozzátette. - A rettentetetlen, aurorparancsnok... James Potter halálrarémül pár muglitól.

-Fogd be. - felelte rá sem nézve James, majd tüntetően elfordult a fűben. Mancs csak nevetett. Majd végül vigyorogva rámnézett és miközben kisöpörte szeméből fekete tincseit nekitámaszkodott a motorjának.

-Na? Eljössz egy körre? - Mancs vigyora szélesedett, ahogyan a szemeim döbbenten kikerekedtek. Mi?

-Ne várasd meg nagyon. Tavaj óta erre vár. - kotyogta közbe James, majd felnyögött, ahogyan Mancs felé magasodott, árnyékával takarva a napot. - Tapmancs. Menj arrébb.

-Te pedig igazán lehetnél pár fokkal kedvesebb.

-Most mit vagy úgy oda? Teljesen kisajátítod Maszatot. Nekem nincs is időm vele, mert folyton csak magadnak akarod. Legalább akkor hadd napozzak. Hogyha már csak ez jutott nekem.

Sirius hitetlenül nevetve forgatta meg a szemét, majd újra hozzám fordult. - Akkor elvihetlek?

-Kérlek. - válaszoltam kuncogva, mire újra csillogni kezdtek szemei és lelkesen visszaindult a ház felé, hogy kihozza a bukósisakokat.

-Hé! Holdsáp! - James fel sem emelkedett fektéből, úgy kiáltott Remus felé, aki éppen teljesen el volt merülve az egyik nyomozós könyvében.

-Mivan? - Remus fel sem pillantott a lapokból.

-A hugod éppen most megy el motorozni. Tapmanccsal. Kettesben.

-Menjen. - felelte rögtön Remy és lapozott. James sértődöttnek tűnt, hogy nem érte el a várt reakciót.

-Szerintem pedig inkább ne. Nemhogy veszélyes, még Tapmanccsal is kettesben lesz. Te ezt csak úgy hagyod? - Remus válaszul sóhajtva lapozott újra és fel sem nézve válaszolt.

-Ja.

-Holdsáááááp. - kezdte Jamie és vádlón felém mutatott. - Hát nem veszed észre, miben mesterkednek? Elszöknek előlünk és...

-Mit vársz tőlem? Hogy tiltsam meg nekik? - tette félre az olvasmányát Rem és türelmesen bámult Jamesre. - Nem fogom. És te is találj valamit magadnak, mert nem leszek hálás, ha tovább nyavajogsz.

James nem válaszolhatott, mert rövid időn belül Sirius visszatért köreinkbe. Már rajta volt a bőrdzsekije és kiengedte fürtjeit a férfias kontyból, amiben hordta őket eddig. Arcán pedig laza vigyorral elém lépett és a fejembe nyomta a barna bukót. Hevesen dobogó szívvel néztem arcát, amivel közel hajolt, finoman, az államnál fogva megemelte fejemet és összecsatolta a sisak szijjait. Kicsit meghúzta a zsinórt, aztán nevetve a szemembe bámulva finoman megrázta a fejemet a sisaknál fogva, hogy mennyire lötyög és mikor meggyőződött róla, hogy tökéletesen illeszkedik, a saját buksijába vágta a másikat-a feketét- és egy mozdulattal azt is becsatolva végül csillogó szemekkel bámult újra rám.

-Mehetünk?

Nevetve bólogattam és miközben Mancs visszarúgta a motor támasztékját és könnyedén felpattant az ülésre, utoljára megigazítottam a sisakomat.

-Na gyere Betty. - paskolta meg maga mögött az ülést én pedig nem is habozva sokat, izgatottan belekapaszkodtam a felém nyújtott karjára és felmásztam végül mögé. Alig vártam, hogy elinduljunk. - Jól vagy így? - pislogott hátra rám a válla fölött és elnevette magát az izgalomtól csillogó szemeim láttán.

-Induljunk. Merlinemre Mancs... Induljunk már. - súgtam és előrébb csusszanva, hogy tökéletesen Mancs hátára simulhassak... Végül átfontam karjaimat dereka körül és vigyorogva néztem Jamesre, aki rosszalló mosollyal ült fel a fűben és a fejét ingatva végül visszazuhant pázsit-ágyra.

-Rosszabbak vagytok, mint túlcukrozott gyerekek.

-Mondod ezt te Ágas. - nevetett fel Mancs, majd vetve rám egy utolsó, nevető pillantást végül és a következő pillanatban fellzúgott a motor. Berregve, remegve, erős hanggal én pedig mégszorosabban öleltem magamhoz Mancsot, aki játszi könnyedséggel, otthonosan kezelve a járgányt, gyújtást adott és a következő pillanatban... A következő pillanatban, mintha rakétából lőttek volna ki minket... A motorkerékpár pedig hirtelen, az eddiginél is erősebben felzúgott és fel kellett sikkantanom, mert olyan sebességgel kezdtünk suhanni, amiről még álmomban sem gondolhattam volna.

Erősen kapaszkodtam Mancsba, de közbe nevetve hátrapillantottam az egyre apróbbnak tűnő tölgyfa felé. James még mindig feküdt, Remus viszont nem a könyvébe temetkezett. Hanem intésre emelte a kezét, irányunkba. Nem mertem elengedni Mancsot, de próbáltam minnél szélesebben vigyorogni, hátha még látja. Aztán Mancs ráfordult a földútról a betonra és azt hittem még levegőt sem kapok a gyönyörűségtől. Már a zötykölődés is eltűnt és csak suhantunk. A szél belesűvített a fülembe, és meglobogtatta fonott copfjaimat. Alattunk pedig vidáman brummogott a motorkerékpár. Gyönyörű volt és leírhatatlan érzés. Hasonló volt, mint a seprűvel, mégis volt benne valami megfoghatatlan könnyebbség. Elsuhantunk házak mellett. A járdán limonádét áruló muglik, cipekedő nénik, vagy apró gyerekek mellett. Kocsikat előztünk és a következő pillanatban már magunk mögött hagytuk Godric's Hollowot. És csak suhantunk. A kétsávos autópályán. Kerek szemekkel kapkodtam a fejemet, hogy mindent is láthassak. Erdők közt suhantunk. A hatalmas lombkoronák az út fölé hajoltak árnyékot vetve az alattuk elrobogó párosunkra. Dombokon gurultunk felfelé, aztán méggyorsabban és könyedébben gurultunk is lefelé. Nevetve szorítottam Mancs derekát és végül fejemet hátára hajtva, mosolyogva figyeltem az elsuhanó táj-foltokat. A nap lassan csorgott az ég alja felé és mikor az egész világ arany színt öltött úgy éreztem magamat, mint aki a leggyönyörűbb álom főszereplője. A beton előttünk narancssárgává festődött, a fűszálakon, a lombokon, a vizeken visszacsillantak a sugarak és megnyúltak az árnyékok. A mienk is pár lábbal lemaradva követett. Alakom egybeolvadt Mancséval és tetszett az árnyékunk...

Akkor szakadtam ki gondolataim közül, mikor a fülembe fütyülő szél halkulni kezdett. Jelezve, hogy lassulunk a sebes vágtából. És valóban. Az eddig csak elsuhanó képek tisztulni kezdtek és már nem kellett a fejemet kapkodnom, hogy mindent láthassak. És addig-addig lassultunk, hogy hirtelen már nem fordultak tovább a kerekek és Mancs egyik lábát leeresztve támaszként, megállította a járművet, majd széles mosollyal hátrafordult.

-Na? Tetszik?

-Imádom. - vágtam rá hevesen és arcom vörös árnyalatot vett fel, mikor Sirius lehajolt és csókot nyomott arcom jobbfelére.

-Azt hiszem nem akarjuk megint kihúzni a gyufát az elcsatangolással, szóval indulunk vissza... - kezdte végül sóhajtva és megsem próbálta elrejteni a hangjából szűrődő csalódottságot. De aztán végül tekintete újra megtalálta az enyémet és végül óvatos vigyorra húzta száját. - De holnap is elviszlek... Persze, csakha szeretnéd... De azt is mondhatod, hogy tetszik, de mégse akarsz többet... És...

-És holnapután is elviszel? - vágtam a szavába csillogó szemekkel, mire ajkai kiszélesedtek és nem folytatva zavart hadarását, nevetve kirúgta a motor támaszát és lepattanva a nyeregből végül vadul vigyorogva állt előttem és lehajolva, arcomat szorosan két keze közé fogva-ekkor jöttem rá, milyen menő ujjaltlan kesztyűje van- ajkai enyémnek nyomta. Azt hittem leszédülök a motorkerékpár tetejéről. Vicc nélkül. Olyan hevesen csókolt meg, viharosan, hogy abba beleszédültem és úgy kapaszkodtam bele felkarjaiba, hogy ne ájuljak le a nyeregből, szédületes gyorsasággal dobogó szívem miatt. - E-ezt miért... k-kaptam? - kérdeztem végül összeakadó nyelvvel, és pislogás nélkül, piros arccal meredtem rá, mikor levegő hiányában elvált tőlem. A szívem pont olyan vadul dobogott, amilyen vadul Mancs mosolygott rám és mosolyát elnézve... Tényleg gyönyörűnek tűnt. Ahogyan a nap arany sugarai megfestették arcát. Szempillái, hullámos tincsei fekete élét vörössel szinezte, sötétszürke szeme, ami pedig szikrázva fogadta a napfényt... Olyan élénk ezüstnek tűnt...

Mancs nem válaszolt rögtön. Csak pislogott. Le rám, majd megnyalta száját és lesütve szemeit, elnevette magát.

-Hogy miért? - kérdezte végül jókedvűen és közbe visszaugrott az ülésre. - Mert imádnivaló boszorkány vagy Elizabeth. A legédesebb ember, akit ismerek. - kiáltotta el magát nevetve és hangját csakhamar eltompította a szél, ahogyan újra felbőgött alattunk a motor és visszakanyarodva a betonútra, kilőttünk. Levegő után kapva markoltam bőrdzsekijébe. K-komolyan imádnivalónak tart? Engem? Legédesebb ember... Oh Merlinre...

***

A tavaszi szünet... Nos... Olyan rövid volt, mint azt előre is tudtuk. A hat nap? Semmi. És már pakolhattuk is vissza a cuccokat a táskáinkba. Azért Remus unszolására én is tanultam egy kicsit és James lelkesedésére pedig sokat kviddicseztem is. Hát igen. A május végi griffendél és hollóhát mérkőzés valóban keménynek ígérkezett. A hollóhát erősen összekapta magát, így nem ártott, hogy délutánonként-ha a fiúk átjöttek, akkor velük, különben- egyedül röpködve, dobáltam a kvaffot. Próbáltam minnél távolabbról is beletalálni a kiszemelt célpontok közepére. Egyszer véletlenül, majdnem megdobtam az elmélyülten magoló Remus buksiját is, aki -bármennyire is tagadta-de jó refelxei miatt nemcsak kitért, hanem még el is kapta a felé száguldó labdát. Mancs párszor elvitt a motorján és az utolsó nap, utolsó köre alkalmával megígérte, hogy amint végzünk a Roxfortban, megtanítja a vezetését... Apropó vezetés. Remus megkapta a születésnapi ajándékát Anyuéktól. Egy piros, kicsi, kopott, trabantot. Olyan édes volt, mikor meglátta. Teljesen le volt döbbenve, aztán még két napig nem tért magához. Aztán valahányszor Apa ráért és itthonvolt eltűntek ketten a garázsban, hogy szerelgessék a kocsit. Mancs is jött segíteni a motoros tapasztalataival, James pedig inkább Anya sütijei miatt jött, meg miattam, hogy elmondása szerint "megfigyelhesse a griffendél csapat sztárjátékosát". Valahányszor ezt mondta, csak vörösödtem és nem tudtam hogyan háríthatnám el a dicséretet, amit nyilván magának kellett volna mondania, de végül mire összeszedtem magamat, már más vizeken jártunk. Szóval az öt nap, pont úgy rohant el mint vártuk. És az utolsó nap, Euphemia vállalta a szokásos, szünet-utolsó vacsorájának elkészítését.

-És... És... Igazán ne kísérjünk ki titeket holnap a pályaudvarra? - kérdezte Anya, miközben újabb adag csirkehúst pakolt Remus tányérjára. Elmosolyodva pislogtam Remyre, akin látszott, hogy már így is túl sok ételt tukmáltak le rajta, de nem mert ellenkezni.

-Elég veszélyes lenne, ha egyedül kóborolnátok. Bármennyire nagyok vagytok... Tudom Sirius, de akkor is. Legalább egy felnőtt menjen veletek. - bólintott Euphemia, mikor Mancs már nyitotta volna a száját. - Még mindig felkészületlenek vagyunk Voldemort tervei kapcsán és minden tudásunk annyiban merül ki, hogy veszélyben vagyunk. Leginkább ti. Szóval...

-Szóval tökéletesen boldogulunk egyedül is. - makacskodott Mancs és összefonta maga előtt karjait és hátradőlve a székén végül vigyorra húzta száját. - Jófiúk vagyunk.

-Na persze. És McGalagony panaszlevelei sem kétszereződtek meg az idei évben.

-Mi az hogy megkétszereződtek? Igazán visszafogjuk magunkat és... - kezdte hitetlenül James, de Fleamont a szavába vágott.

-Visszafogjátok magatokat? - ismételte meg orrán feltolva a szemüvegét. - Fiúk... Heti egyszer levelet küld Minerva, miszerint mennyi baj van veletek. És ti nem tanultok a büntetőmunkáiból. Sirius, te elvileg az egészet végigszórakozod.

Elnevettem magamat Mancs ártatlan pillantásán.

-Én? Miket nem mond az öreg Minnie...

-És rólam mit ír? - kérdezte James, de arca csalódottan összerándult, mikor Euphemia válaszolt neki.

-Hogy végre valahára javulásnak indult a magatartásod. Kezdi úgy hinni, lassan ténylegesen is megérdemled az Iskola Elsői pozíciót.

-Aucs. - motyogta James és összevigyorgott Manccsal. Euphemia nem díjjazta.

-Komolyan mondom fiúk. Egy ideig tényleg vicces, de mostmár bosszantó és aggodalomra ad okot, hogy képtelenek vagytok megkomolyodni. Már felnőttek vagytok, jövőre már dolgoznotok kell. Kérlek.

-Ha kell meg tudunk komolyodni. - válaszolta Jamie és közben szedett magának a spagettiből.

-Na persze... - motyogta Mancs, majd feljajdult, ahogyan James jól belerúgott az asztal alatt.

-Te meg aztán tényleg fogd be a szádat Tapmancs. Konkrétan daloltál örömödben mikor McGalagony bejelentette, hogy a szünet után is egész héten vár téged az irodájában. Teljesen ki van miattad a Minnie... Vágod? Konkrétan hallottam, mikor Fwitlickkel beszéltek rólad.

-Az elbűvölő személyiségem az oka. - felelte Mancs és elhalászta Euphemia borospoharát, aki rosszalló mosollyal dőlt hátra a székében. - Arról pedig nem én tehetek, hogy túl-érzékeny már a jelenlétemre. Mondtam is neki, hogy "Sajnálom Tanárnő, de-ez igazán vicces- ha nem várná el, hogy megkomolyodjak... Ha nem ragaszkodna hozzá ennyire... Talán még meg is komolyodnék"... Erre rögtön elkezdte nekem, hogy "Maga Black egy... Egy... Felháborító, pimasz, lókötő...Alig várom, hogy elballagjon" Viszont mikor rávágtam, hogy "Én meg alig várom, hogy zokogjon az elballagásomon. Mert el fogok. Mindjárt. A folyosón." Egyszerűen csak rámcsapta az ajtót. - vigyorgott és miközben beleivott a vörösborba felém intett a pohárral. - Bezzeg Bethet imádja.

-Dehogy imád. - nevettem, de vigyorogva leintett.

-Szerintem az unokájának tekint, vagy nem tudom. Kitette a rajzodat az irodájába.

-A rajzomat? - hökkentem meg, de közbe széles mosoly futott végig az arcomon. - K-komolyan?

-Ja. Amit karácsonyra rajzoltál neki. A macskásat. - Sirius utolsó kortyot ivott, aztán visszaadta a poharat Euphemiának, aki csak nevetett rajta.

-Te rajzoltál McGalagonynak? - vigyorgott James, mire félénken bólintottam.

-Meg csokit is küldtem neki. Biztos magányos az ünnepeken. Marlene azt mondta, hogy a pletykák szerint még a nyarakat is a Roxfortban tölti. Neki a Roxfort az otthona... És... És... Reméltem, hogyha lerajzolom a macska alakját, meg a karácsonyfát, meg magunkat-a Tekergőket- akkor kicsit szebb lesz a szünete. Nem lett túl szép, de örült neki. Megköszönte levélben. - mosolyodtam el a végére és felpillantottam. Zavaromban a tányéromra tapadt tekintettel beszéltem.

-Olyan édes vagy. - nevette el magát James, Remus is elolvadt mosollyal bámult rám. Anya is szélesen mosolygott, Euphemia az asztalra könyökölve, félredöntött fejjel, csillogó szemekkel pislogott rám, Apa pedig letette villáját.

-Szerintem még senkinek sem jutott eszébe, hogy neki is küldjön ajándékot Karácsonykor. - somolygott rám, mire felbátorodva melegedtem bele a beszédbe.

-Akkor jövőre is küldök neki. Szerintetek jó ötlet?

-Remek ötlet, Kincsem. - válaszolta Anya én meg mosolygósan hajoltam újra tányérom felé, de azért vetettem egy titkos pillantást Mancs felé és elpirultam. Éppen nem nézett rám, de szemét lesütve, jókedvűen tekerte a villájára a spagettiszálakat és olyan szépen nézett ki az arcát megvilágító gyertyafényekkel.

Egy kis ideig csend állt közénk és a villák és a porcelán jellegzetes hangját nem törte meg semmi. Aztán Anya hirtelen letette a villáját és sugárzó arccal bámult négyünkre.

-Najó. Elég volt. Soha semmit nem mondtok el nekünk. Se Remus, se Liz, se James, de még Sirius sem. Szóval. Most. Mielőtt még utoljára felülnétek a Roxfort Expresszre, a Roxfortba menet. Ideje kiteregetni a szennyest. Gyerünk. Kik a helyes fiúk és lányok a suliban?

-Anya... - kezdte elkínzottan Remus, de Mancs a szavába vágott.

-Jó. - ő is letette a villáját és széles vigyorral, ünnepélyesen mindannyiunkat megnézte magának, majd tekintete megállapodott Euphemia kérdő és izgatott tekintetén és aggasztóan füligérő szájjal előre hajolt és az asztalra könyökölve huncutul csillogó szemekkel vetett rám egy pillantást. Mire ké-... - Lehet, hogy megházasodom.

Elnyílt ajkakkal, kikerekedett szemekkel ejtettem le a villámat, de a halk csörömpölését elnyomta James székének felborulása, aki tátott szájjal, kitárt karokkal meredt Mancsra, aki halálkomoly képpel, elégedett mosollyal újabb adag spagettit kezdett nyammogni jóízűen, míg körülötte kisebb káosz tört ki. Fleamont hitetlenül röhögött fel, Euphemia próbálta kedves mosollyá gyűrni döbbent arcizmait, Anya némán fordult felém, lesve a reakciómat, Apa viszont teljes nyugodtsággal felemelte borospoharát, mintha koccintásra emelkedne, vagy tósztra. Remusra pislogtam aki maga előtt összefont karokkal, összeráncolt szemöldökkel dőlt hátra székében és Mancsra tapasztva tekintetét minden idegszálával próbált olvasni benne.

-Khm... - köszörülte meg a torkát Euphemia végül és Jameshez fordult. - Ülj vissza Jamie. Most. Szóval... Khm... Hogyha... Hogyha tényleg szereted a lányt... És rendes lány... És ő is szeret téged... É-és... É-én... N-nekünk... - itt Fleamontra pillantott, aki még mindig palástolatlanul, hangosan röhögött. Euphemia hiába vágott a karjába, nem hagyta abba. - Sz-szóval... Mi elfogadjuk a döntéseidet Sirius... Mégha... Mégha azok kicsit... Hirtelenek is... M-mint mondtam, mindenben támogatunk és ha így gondolod, se-semmi akadálya, ugye?

-Tiltakozom! Tapmancsnak Maszattól lesznek gyerekei és punktum. - emelte fel a kezét James hevesen, de Fleamont vigyorogva a szavába vágott. Szemei még mindig könnyesek voltak a nevetéstől.

-Hányszor mondtam el, hogyan védekezz a gyerek ellen? És hogy ne házasodj? Hát mit tanulsz apádtól?

-Mi az, hogy ne házasodjon, Fleamont?! - Euphemia meg se várta, hogy Mancs válaszhoz jusson, helyette dühösen csapott Mr. Potter tarkójára, aki erre újra nevetésben tört ki. - Mit tanítasz a gyerekeinknek, teeeee!

-Ismerjük? - szólt közbe Anya, majd hozzátette. - Süthetem majd én az esküvői tortát?

-Fogadjunk, hogy az a béna hugrabugos csaj... Ugye viccelsz Tapmancs... Mondd, hogy viccelsz. Könyörgöm!

-Nem. Szerintem nem viccel Ágas. Komolyan beszél.

-Te tényleg meg vagy hülyülve fiú. Hány éves vagy, hogy házasságra adod magadat?

-Mindenki maradjon csendben! Mi vagyunk a családja és eképpen támogatjuk Sirius minden döntését! Csitt James!

-De Anya...

Egyszerre mindenki kiabált mindenkivel én pedig dermedten, még mindig elnyílt ajkakkal, hatalmasra tágult szemekkel bámultam Mancsra. Elégedett vigyorral figyelte a felfordulást és Euphemia-aki éppen Jamest szídta, hogy "Ilyen barátságtalannak neveltelek?"- poharát magához kaparintva, szórakozottan meglögybölte a mardék vörösbort és jóízűen lehajtotta, hogy egy csepp sem maradt a pohár aljában. Aztán visszatette a kiürült poharat a helyére és hátradőlve a székében érdeklődve figyelte a szavai álltal kiváltott kavarodást. Rémülten vártam mikor dönt úgy, hogy színpadiasan feláll és megragadva a kezemet bemutat, mint mennyasszonyát... Vagy pusztán rámmutat... Vagy elkiabálja magát, hogy "Dorcas Meadowes életem szerelme"... Vagy nem is tudom... De az biztos, hogy nem mertem belegondolni, Remus mit fog művelni, ha kiderül. A kezem megremegett és nagyot nyelve Remusra bámultam, aki nyugodtan húzta vissza a székéből felmagasodó Jamest ülő-helyzetbe. Még most higgadtnak tűnt. Sápadtan kaptam vissza Mancsra a tekintetemet, aki ekkorra végre rámnézett. Homloka ráncbaszaladt rémült ábrázatom láttán, aztán megnyugtató csillogással szemében, kacsintott.

Ó. Te. Jó. Ég. - nyögve temettem tenyerembe az arocmat és kínomba felnevettem. Ez tényleg meg van huzatva. Ezzel szórakozik? Hogy milyen káoszt tud kiváltani szavaival és...

-Csak vicceltem. - emelte fel végül kezét végszóra lazán. Mintha elvágták volna a hangszálaikat. Hirtelen mindenki csendbe maradt. Aztán Euphemia felállt. A széke fülsiketítően csikorgott a padlón. Senki mukkanni sem mert. És mind némán figyeltük, ahogyan lassú léptekkel a konyhaszekrényhez lép. Ajkaimba harapva kaptam Mancsra a pillantásomat, mikor kihúzta az egyik fiókot, és az evőeszközök fémes csörömpöléséből ítélve kotorászni kezdett. Mancs féloldalas vigyorral pislogott vissza rám és némán, nyugtatóan biccentett. Aztán visszanézett Euphemia felé és a vigyora hirtelen odafagyott. Követtem tekintetét és James gonosz kacajával a fülembe szájam elé kaptam a kezemet. Euphemia ördögi mosollyal, ollót húzott elő a fiókból és megcsattogtatva azt, a másik kezét csípőre vágta.

-Így szórakozz Jóanyád idegeivel Sirius. Mondj búcsút a csinos kis loknijaidnak. - Sirius elborzadt képpel ugrott fel, széke nagyot csattant a konyha padlóján és az ajtóig hátrált. Euphemia beszédesen folytatta. - McGalagony emiatt is írt. Kötelességem eleget tenni kéréseinek...

James már a hasát fogta, Mancs pedig gyilkos pillantással illette. De aztán Euphemia újabb lépést tett felé az ollóval és felvonyítva ellökte magát az ajtótól és kirohant a konyhából. Euphemia pedig vigyorogva eredt utána. Túlságosan hasonlított az arckifejezése Jameséhez.

-Imádom mikor mást fenyít. - jegyezte meg vigyorogva Fleamont apának, aki nevetve temette tenyerébe arcát.

Megsúgom. Hála Merlinnek Mancsnak haja szála sem görbült. Szó szerint. 

Hát szervusztok, szervusztok!

Sűrűn benne vagyunk már az ünnepekben és a szünet első napja van... És... Csak annyit szerettem volna mondani, hogy mindenkinek nagyon-nagyon boldog Karácsonyt! 

-Ez most nagyon szűkszavú lett, de minden energiámat leszívja a nagy ajándékozás-örűlet. Utolsó pillanatra hagyok mindent. Ezt is. Hupszi. :] - 

Szóval csak annyi, hogy mindenkinek gyönyörű Karácsonyt. 

Pihenjetek sokat, mert most végre hosszú a téli szünet és... ÉS FEHÉR. Nálunk legalábbis esett a hó és nem bírok gyönyörködni benne. Mármint. Idén sokszor esett eddig is. De most... Most talán először lesz fehér Karácsonyunk. És egyszerűen varázslatos. Komolyan. 

Ez az idei Karácsonyi-csodánk. 

Szóval voilá. Higgyünk a csodákban, mert tényleg léteznek. Akár a hó. 

Járkáljatok a hidegben és kuckózzatok sokat otthon is. Mert ilyen ez. A Karácsony. :)

Úgyhogy csodálatos Karácsonyt! Nagyon boldog és szeretetteljes pillanatokat kívánok. És ha valamikor... Most igazán tudjuk értékelni az apró dolgokat is. Mint a szállingózó hópelyheket.

Drága Olvasóim. Olvasócskáim. A legkedvesebb. Messze legszerethetőbb Olvasóim. Lassan itt az év vége. És bár előtte biztosan lesz rész, azért elkezdem már pedzegetni, kapargatni az idei évi, bő, hatalmas hála-csomagom tetejét. 

Egy újabb év telt el. És elég hihetetlen. Hogy ennyien itt vagytok. És ennyien kommenteltek. Hogy velem vagytok. Hogy mellettem álltok. És bármikor is "tollat ragadok" úgy érzem mindig lesz valaki, aki meghallgatja a szavaimat. Ez olyan ajándék, ami túl hatalmas, hogy egy Karácsonyfa alá beférjen. 

Én ma már kihógolyóztam magamat a húgommal, mostmár rajtatok a sor. :] ❤️

Boldog, békés Karácsonyt újra. És ha addig nem találkozunk(bár kétlem), további csodás új évet!

(Ismertek. Igyekszem a válaszokkal sietni, hiszen megérdemlitek. Sőt... De ismertek. Na. De azért igyekszem. Mégha a káosz az eddigieknél is jhatalmasabb körülöttem.:D)

Jó teázást, mézeskalács-ropogtatást, ajándék adogatást-és bontogatást. Kuckózzatok sokat a melegbe, olvassatok és beszélgessetek és hülyüljetek sokat, akivel csak tudtok. Díszítgessetek sokat és pihenni se felejtsetek.(és a forrócsokit ki ne felejtsem) :]

Varázslatos szünetet :)

És hogy el ne felejtsem...

-...4...3...-