A fejemet fájlalva morrantam fel szorosan szemeimre tapasztva tenyereimet. Az éles fény iszonyúan irritállónak hatott jelenleg, a szoba már érzésre is csak forgott körülöttem. Megint megtörtént. A tini megint kifogott rajtam. Egy tini! Kifogott rajtam, újra! 

És ha ez nem lenne elég badarság, James Buchanan Barnes karjaiban tértem magamhoz. 

-Mond, hogy csak játszanak velem - dünnyögtem. 

-Te szent ég, végre visszatértél - könnyebbült meg. - Jól kikezdtek veled. 

-Szét megy a fejem - gördültem ki a férfi kezei közül, pontosan hanyatt fekve a koszos földön. - A francba. Már megint. 

-Jól vagy? - nyúlt utánam. 

-Nem - kapartam össze magam, feltérdelve, majd egy mély levegő után bosszúsan néztem körbe. -Hova ment? 

-Nem tudom - vallotta be dünnyögve, pár másodperc habozás után. 

-Nem tudod? - meredtem rá döbbenten. 

-Nem. 

-Nem tudod? - kiáltottam fel hisztérikusan. 

-Nem vele foglalkoztam! - meredt rám döbbenten. 

-A francba veled, Barnes! - löktem meg a vállát, így a guggolásból azonnal ülésbe huppant. 

-Éppen a halálodon voltál! - harsant rám. 

-Nem érdekel! - pattantam fel azonnal. -Hagytad, hogy azonnal meglépjen! - néztem le rá. 

-Pontosabban neked segítettem! - meredt rám döbbenten újra, kék szemeivel meglepetten pásztázva engem. 

-Nem, Bucky, Én segítettem neked! - taglaltam a szavakat. - Ha én nem lennék, már rég elkábított volna! 

-Ha Én nem lennék, már rég egy emeletet zuhantál volna!  Minimum! - jött utánam idegesen. 

-Menj a francba, hagytad elmenni! - nyitottam be az üres szobába. 

-Inkább köszönd meg, hogy megmentettem a csinos kis feneked! - szólt rám dühösen. 

-Inkább Te köszönd meg, hogy megmentettem a már amúgy is teljesen üres és használhatatlan agyad! - fordultam szembe vele dühösen. 

-Köszönöm! - tárta ki a karjait, Én pedig fújtatva kerültem ki. 

-Köszönöm!! - vágtam neki, majd dühösen indultam neki a tini lány keresésének.

Az eddigi összezavarodottságom, szomorúságom, kiváncsiságom és ijedtségem a lánnyal és a látomásommal kapcsolattal átváltott irgalmatlan mennyiségű tömör gyűlöletté és dühhé. Azt, amit eddig éreztem mintha csak egy szempillantás alatt felejtettem volna el - már az sem érdekelt, miért Barnes volt a látomásban, vagy hogy mi is lehetett az igazán. Nem érdekelt. Már csak egy dolgot akartam. Megadni Wanda Maximoffnak a magáét, amiért másodjára is eljátszadozott az elmémmel. Nem érdekelt miért, csak a bosszú. Számtalanszor lejátszottam a fejemben, ahogyan elkapom, behúzok neki vagy Starknak, esetleg Furynak adom, de még is vetekedtem, hiszen egy tinédzser, aki valószínűleg meglehet rémülve. 

De, sajnos a bosszú és a méreg mindig erősebb. 

A fa lécet letörve rontottam be a pókhálós, sötét, poros szobába. 

-Látjátok valamelyikőjüket? - hallottam a fülesben Stark hangját. 

-Nem - mondtam forrtyogva. - A lányt keresem. 

-Én is - hallottam Barnes hangját a fülemben, így egy unott szemforgatás után néztem körbe a sötét szobában. 

-A fiú kint lehet valahol - szólalt meg Steve. 

-Érzem, hogy kint van. Túl nagy a csend - értett egyet Stark is. - Valamire készülnek. 

-Sajnálatos - mondtam gúnyosan. 

-Valaki nagyon paprikás ma - szólt Clint. 

-Vigyázz a szádra, Barton - rántottam fel egy újabb ajtót. 

-Vigyázz Sólyom, nehogy leharapja a fejed - szólt Barnes, Én pedig egy mély levegőt véve nyomtam ki a fülesemet, kivéve azt fülemből, majd összetaposva azt húztam elő fegyverem. 

Starknak igaza volt, túl nagy volt a csend. És ez rosszat jelenthetett. Lépésekkel előrébb jártak, mint mi, nem hagyhattuk, hogy még egyszer hibázzunk, nem lehetett, hogy mégegyszer céltalanul menjünk haza. 

Vagy még is?

Mi van, ha nem is igazán a mi dolgunk?

Mi van, ha a tinik itt akarnak lenni? Végül is, ha számításba vesszük - maguktól jöttek ide. Nincsenek kényszerítve semmire. Nem volt kötelező, hogy a programba vonuljanak. Maguk akarták ezt!

Miért kéne nekünk szívni azért, hogy nekik jobb legyen? 

Tudooom tudooooom szinte már-már eltűntem, de ígérem a következő rész pikk-pakk itt is van! Szeretlek titeket, puszi! haborumuveszet.