Éjjel mind arra keltünk, hogy a riasztó beindult.

Döbbenten pattant ki a szemem azonnal, de addigra Barnes már szitkozódva rángatta magára ruháit.

-Siess, szökj ki - pattantam ki az ágyból. Azt se tudtam szinte, hogy hol vagyok, vagy hogy hívnak.

-Azt csinálom - csatolta be övét, én pedig kabátját és felsőjét hozzávágva sürgettem. -Jó reggelt - fordult vissza az ajtóban, Én pedig egy óvatos csókot nyomva ajkaira toltam ki az ajtón, becsukva azt.

Arcomat megdörzsölve döntöttem hátam a hideg fának, egy mély levegőt véve, megpróbálva realizálni mi is történik. Kiment a riasztó. Valaki itt van?

Bőrnadrágomba préselve magam húztam magamra egy fekete pulcsit, hajamat összekötve dörzsöltem megszemeimet.

Az éjjeli szekrényem fiókját halkan kihúzva ragadtam meg a pisztolyt, betöltve a töltényeket csúsztattam nadrágom szíjába azt. Még két marék töltényt a táskámba szórva csaptam be a komód fiókját, majd megköszörülve a torkomat léptem ki a nappaliba, szobámat elhagyva.

-Minden rendben? - kérdeztem.

-Nincs senki idegen bent - lapozgatott a hologrammok között Stark.

-Akkor nem kapcsolt volna be a riasztó - dünnyögte Steve. -Nézd alaposan, mindenhol, akár kétszer.

-Mindenki jól van? - lépett hozzánk Natasha.

-Igen - morogta Barnes.

-Valaki a fegyvertárba akart bejutni - rázta a fejét Stark.

-De kicsoda? - léptem mellé, a hologrammokat pásztázva.

-Mindenki meg van? - lépett mellénk sürögve Wanda.

-Clint és Bruce még készülődik, Thor már a gépet hozza - mondta Barnes komoran.

-Elmegyünk? - kapta fel a fejét a lány.

-Jobb ez így mindenkinek - dugta zsebre a kezeit a katona.

Olyan vonzó volt.

- De nincs itt senki - kapkodta a fejét.

-Nem tudhatjuk soha - mondta Steve.

-A biztonság kedvéért. Bárki bármikor bejöhet. -mondta Barnes.

Helyes volt. Fekete pulcsiján fekete bőrkabátja, borostája épp hogy nőni kezdett megint, szürke szemei pedig engem pásztáztak. Frissen vágott rövid haja volt.

-Meg vagyok - lépett mellénk Clint is.

-Hívom a liftet - került ki minket Bruce, Én pedig táskámat felkapva néztem körbe.

-Hova megyünk? - kérdeztem.

-Vissza Szokóviába. - biccentett Barnes.

-Én ülök elől - harsant fel Natasha, Stark pedig szenvedve kezdett el azonnal civakodni.

-Srácok, menjetek csak, Én elmegyek még mosdóba - hátráltam, majd a fürdő felé véve az irányt hagytam ott Őket.

Már egyedül voltam az épületben, kezemről lerázva a csapvizet sűrítettem meg a lépteim a lift fele, de a konyhából folyamatos rezgés szólt. A szemöldökömet ráncolva fordultam meg, majd pillantottam meg a pulton hagyott mobilt, így azonnal visszasprintelve ragadtam meg.

Csak, hogy a képernyő felvillant, a telefon nem másé volt mint James Buchanan Barnesé, egy hajszál repedés a sarkán, fekete tokkal. Csak az övé lehetett.

És onnan tudtam még, hogy az övé, hogy egy ismerős lány profilképe villogott a képernyőn. Azé a lányé, akivel a szülinapom előtt apró kis éles szilánkokra törte a kapcsolatunkat és a belé vetett bizalmam. A lány, akivel megcsalt.

A lábaim azonnal lelassultak és már-már szinte remegő kezekkel nyomtam ki a hívást, hogy láthassam a zárképernyőjét a mobilnak.

-Kérlek, ne... - suttogtam.

A lány számos nem fogadott hívást hagyott, a kontakt nevének elmentve pedig csak egy pont volt. És persze, nem egy üzenet...

Közöttük az is, hogy szeretlek.

A lift gombját remegő ajkakkal lenyomva próbáltam feloldani a mobilt. Nem vagyok büszke, de tudnom kellett. De nem ment. A mobil nem oldódott fel, Én pedig csak pár könnycseppet engedtem magamnak - a többiek amúgy sem tudhatják.

De én tudhattam volna.

Aki egyszer megcsal...

A lift ajtó komótosan nyílt ki előttem, már csak Steve, Natasha és Bucky várt engem.

-Keresett a barátnőd - mosolyogtam fel rá gúnyosan, Ő pedig a szemöldökét összeráncolva nézett rám. - Aggódik érted. Szerintem hívd vissza, biztosan nagyon hiányol - csaptam kezébe dühösen a mobilját, majd megfordulva hagytam ott vállamon megigazgatva a táskát.

Bucky azonnal elnézést kérve a többiektől, higgadtan indult utánam, a nevemet szólongatva, de a csak a lépteimet megsűrítve dörzsöltem meg könnyes szemeimet, kinyitva az üveg ajtót.

-Jhonson, várj - ért be, de csak rácsapva az ajtót próbáltam meg minnél messzebb kerülni tőle.

Persze az ajtó nem sikerült, azonnal kivédte kezével.

-Blair, állj meg. - kért.

A kezemet megragadva állított meg azonnal, Én pedig komoran felnézve szemeibe rántottam ki azonnal.

-Meg tudom magyarázni.

-Tud rólam? - kérdeztem komoran.

-Tessék? - ráncolta a szemöldökét. Szemén mintha átfutott volna az ijedtség fénye, de nem érdekelt.

-Tud rólam? - ismételtem meg.- Tudja, hogy mellettem kelsz fel? Tudja, hogy lefeküdtünk, nem egyszer? - kérdeztem megsorozva, mire elhallgatott.

-Nem - mondta ki rekedtes hangon, Én pedig a szememet megforgatva hagytam ott egyedül.