A romokban köhögve, megpróbálva lelökni magamról a törmeléket húztam fel magam egy nagyobb darabra, remegő kezekkel. 

-Barnes! -kiáltottam fel azonnal a szirénázások közepette.

Hála az égnek az épület még állt,  de az emelet kész csőd volt. Semmi, de semmi nem maradt a helyén, hangos sikítások hallatszódtak, sírás, segítség kérés.

-Barnes! - szóltam fel eréjesebben, könnyeim mögül. -Barnes, szólalj meg! -lépkedtem magassarkúmban a darabkák közül. 

-Blair! -szólt Steve előbotorkálva szakadt ingjében.

-Steve jól vagy? -ragadtam meg vállát megtámasztva. Sebei voltak. Nem mély, durva sebei, hála az égnek csak pár karcolás.

-Az orrod.. - lihegett, Én pedig orromhoz kapva szipogtam egyett. A vérem ömlött, nem volt meglepő. Gyakran fordult elő. 

-Jól vagy? - kérdeztem sipítva.

-Megcsókoltad - suttogta kókadtan. -Te... Te megcsókoltad. -ingadozott. -Barnes és Te... megcsókoltad -bukott térdre, Én pedig felsikkantva utána kaptam, de mindegy volt, Steve kifeküdt eszméletlenül, Én pedig a vállát rángatva keltegedtem.

-Jól vagytok? - bukdácsolt felénk Wanda, erejét használva, hogy eltakarítsa útját. 

-Steve nincs magánál - tapasztottam nyakára két ujjamat. - De meg marad -szipogtam. -Te? - néztem fel a zavart lányra. 

-Nem találom Pietrot. A civilek többsége kijutott -mondta remegő hangon.

-Figyelj -ragadtam meg a kezét.  -Nem lesz baj -álltam fel.

-Clint jól van, segít az embereknek.

-Keressük meg az embereket -mondtam. -Meddig voltam kiütve? -fogtam sajgó fejem.

-Egy jó tíz perce már ébredezel -mondta.

-Láttad.. -kezdtem.

-Nem, még nem - rázta a fejét szipogva.

-A francba - töröltem meg arcom.

-Keressük meg Őket -húzott át a romokon, erejét használva. 

-Barnes! -kiáltottam fel, míg Wanda a földet takarította.

Segítettem pár civilnek kijutni, Stark gazdag barátainak, megtaláltuk Thort is.

A férfi ordítva ült fel, mikor megráztam, így sikkantva buktam ülésbe guggolásomból.

-Mi történt? -nézett rám zavartan.

-Nem..Nem tudom Thor. Nem tudom. Robbanás volt - magyaráztam.

-A többiek? -kapta fel fejét, azonnal letolva magáról az óriási törmelék darabot.

-Clint és Wanda jól van. Steve elájult - szipogtam. -A civilek lassan mind kijutnak -néztem körbe felállva.

-Stark? Natasha? A kölyök? Barnes? - hebegett.

-Nem tudom. Vidd ki Stevet. Kidőlt még az elején -próbáltam túljutni a törmeléken.

Thor nem volt rest, a pörölyt magához hívva indult is útnak, Stark hangját véltem felfedezni,  ahogy Wandával veszekszik, aki biztosra akart menni, hogy minden rendben van vele.

-Addig nem megyek ki innen, amíg nem találom meg Peppert! -harciaskodott.

-Peppert kivittem! - kiáltottam oda.

Bár nem hallotta, Wanda elmagyarázta neki, ezzel együtt az elmémet irányítása alá vette és elmagyarázta nekem, hogy Natasha épségben kijutott.

Már csak Pietro maradt.

És persze Barnes.

-Bucky! -kiáltottam a romok között. 

-Barnes, adj ki hangot -kiabált a tér másik felében Thor, Stark pedig Pietrot kereste. Wandát az épületből kirángatták.

-Hol lehetnek -mormolt Stark.

-James! -kapkodtam a fejem a sírás szélén állva. -Istenem - kérleltem. 

-Bucks, merre vagy? -kiabált nem messze tőlem Natasha.

-Nem vagy vicces! -kiabált Thor.

-Meg van! - kiáltott fel diadalittasan Stark, Én pedig döbbenten  kaptam oda a fejem.

A szívem hevesen vert, szinte már éreztem ahogy rosszul leszek, a fülemben dobogott már, remegtem, bőgtem, mindemem fájt, örültem, hogy a férfi meg van...

És akkor fel ült Pietro, szinte már fuldokolva.

Egyszerre tört ki belőlem a sírás és könnyebbültem meg, de akkor Natasha is segítségért kiáltott, szenvedett.

Azonnal odakapkodva lábaimat zokogtam fel hangosan térdre bukva.

-Istenem, Barnes -ragadtam meg arcát, míg Natasha megpróbálta a tömböt leszedni róla. 

-Hála az égnek, hogy itt vagy - nyögött fel a fájdalomtól, míg Én Natasha mellé kúszva próbáltam elnyomni a darabokat, de Thor mellénk lépve lökte le azonnal.

-Jól vagy? -kérdezte Natasha azonnal, leguggolva a másik oldalára.

-Gyere, kelj fel - másztam vissza azonnal.

-Csókolj meg - mondta azonnal.

-Hogy mi? - kérdezte Thor döbbenten.

-Nem lehet, Buck.. - mondtam azonnal.

-Jhonson, csókolj meg - nézett fel rám homályos tekintetével, megszorítva fém kezével a kezem, Én pedig azonnal fölé hajolva tapasztottam ajkaim az övére.

-Ne halj meg, kérlek - nevettem fel könnyeim mögül, Ő pedig elmosolyodva nevetett volna, de helyette egy fájdalmas köhögés jött ki.

-Ne nevettes, Jhonson -szólt rám rekedtes hangon.

-Bocsi, bocsi - tapasztottam kezeim az arcomra sírva.