-Emlékszel.

Az óra halk kattogása töltötte be a szobát.

-Tessék? - kérdeztem.

-Emlékszel.

-Nem, Én nem. - mondtam. - Én csak... Tudom. És ez a legrosszabb az egészben. Bárcsak emlékeznék. De nem.. - sóhajtottam, mire közelebb húzott, és valahogy szorosabban is ölelt. - Nem emlékszem, csak tudom.

-Sajnálom.

-Ne sajnáld. Nem a te dolgod.

-De sajnálom, Jhonson.

-Ahogy gondolod.

Később, amikor felkeltem, már nem volt velem. Hűlt helye volt az ágyon, még csak a lepedő gyűrődése sem látszott, de én be voltam takarva, az éjjeli szekrényen pedig egy kihűlt bögre kávé. Ahogyan szeretem.

Felülve az ágyban dörzsöltem meg a szemem. Nem voltam már kimerült sem, az órára nézve realizáltam, hogy délután van, egy óra múlt pár perccel.

A szobám ajtaját kinyitva csoszogtam ki pizsamámban a konyhába.

-Azt hittem, sosem jössz már ki. - mondta Strange.

-Álmodozz.

-Minden rendben? - kérdezte, hátra sem fordulva.

-Mint mindig.

-Sosincs minden rendben, Blair. - lökte elém a forró bögrét.

-Ezt te csináltad? - lepődtem meg. - Honnan tudtad, hogy jövök? - kérdeztem döbbenten, a pultra ülve.

-Mindent tudok - rántotta meg a vállát, Én pedig lábaimat lógatva kevergettem a forró teát.

-Strange, kell a tanácsod.

-Hűha, a makacs kis manó most mérlegeli a dolgokat? - szólt be, Én pedig felkacagva csaptam össze tenyerem.

-Mond, még is mióta várod, hogy elsüsd ezt a felettébb érdekes megszólalásod? - kérdeztem vigyorogva. - Talán Wongot is meginterjúvoltad ebben?

-Még szép.

-Rögtön gondoltam.

-Mi kéne, Jhonson? - kérdezte a férfi engem elemezve.

-Őszinte leszek veled - fújtattam. - Az elmúlt időben valószínűleg össze-vissza járkált a házadban a Tél Katonája a tudtunkon kívül, hogy... Elvigyen. Elcsábítson. Haza vigyen. A francba is, nem tudom! De tegnap éjjel itt volt. Nagyon sajnálom, tudom nem szabadott volna beengednem, Én itt csak vendég vagyok és a Te engedélyed kellett volna, de hidd el, neki nem számít és Én sem akartam volna, hiszen olyan jól megvoltam itt a csendben, nyugalomban. Olyan jó dolgom volt, csak takarítottam, az agyam nem pörgött, lazítottam, pihentem, semmi felfordulás nem volt. Strange, te egy más világ vagy, te és a környezeted pont az amire szükségem volt, hiszen Te.. Te békén hagytál.

-Sok a rizsa.

-Sajnálom - szóltam. - Bűnbe estem.

-Mert Barnessal találkoztál? - nézett rám lesajnálóan.

-Igen.

-Te nem vagy normális.

-Hé! - grimaszoltam rá.

-Johnson, tudtam, hogy itt van Barnes.

-Tessék? - döbbentem le.

-Persze, hogy tudtam. Akkor is tudtam, hogy itt van, amikor tegnap éjjel beengedted az erkélyen. Akkor is tudtam hogy a közelben van, amikor a polcot takarítottad. Akkor is láttam, amikor teát főztél. Mindig, pontosan tudtam, hogy mikor és hol van.

-De honnan? - kérdeztem frusztráltan.

-Mindent tudok, Blair. Már mondtam. - nézett rám komoran.

-Még is mi a fenéért nem szóltál? - ugrottam le a pultról felháborodottan.

-Nem az Én dolgom - vont vállat.

-Dehogynem!

-Vissza akarsz menni - mondta ki helyettem is.

-Hé, azt majd Én eldöntöm.

-Hogy nem őrültél még meg? - kérdezte halványan, nagyon-nagyon halványan elmolyodva.

-Szeretek itt lenni. Jól esik - bólogattam.

Igazából, keresztül látott rajtam. Nem hazudtam, jó volt, hogy volt egy kis menedék. Úgy, minden elől. Stark iróniája, Amanda drámája, Bucky és a köztünk lévő folyamatos heves feszültség ami szélsőségesen jött le - vagy akkora vitákban, amibe még a torony is beleremegett, vagy eszméletlen túlfűtött heves, abbahagyhatatlan csókokban.

De hiányzott. És a csend, nyugalom nem nekem való. Unalmas volt. Hiányzott a feszültség, hiányzott a folyamatos vita, a dráma, a srácok, Natasha és Wanda, az edzés, a folytonos együtt lét ahol tudtam, hogyha egyedül vagyok, sem vagyok egyedül igazán. És nem, nem kellett, hogy a fülsüketítő csendben s világ legnyugodtabb dolgait csináljam.

-Képzelem. Wong azt hiszi, depressziós vagy.

-Wong nem ismer.

-Senki nem ismer téged a Bosszúállókon kívül.

-De, te igen.

-Bizony, de nem azért mert Te is így akarnád.

-Hát miért?

-Mert mindent tudok.

-Oh Strange, fogd már be!

-Fogd be Te.

-Nem, Te fogd be!

-Én ugyan nem.

-Hát Én sem. - ráztam a fejem.

-Jhonson, mindketten tudjuk, hogy amiért te jelenleg annyira, de annyira odavagy - nézett rám unottan. - Egyáltalán nem te vagy. Te és a csend? Szöges ellentét. A nyugalom áll tőled s lehető legtávolabb. Te nem ez vagy. Te hangos vagy. Izgatott. Heves. Mérges. Te vagy a nő aki nem fél semmitől. Vagy is de, egy valamitől. James Buchanan Barnestól. - mondta.

-Nem félek tőle.

-Etesd magad amivel akarod. Én mindent tudok.

-Akkor azt is tudod, hova húzz el, igaz? - kérdeztem.

-Blair, ne mond, hogy nem unatkozol amióta itt vagy. - nézett rám újra, komolyan.

Én pedig csendben maradtam.