A szememet dörzsölgetve, hajamat eltűrve botorkáltam ki a sötétbe. Steve, Bucky és Nat is kint üldögélt.

Natasha és Steve ketten sakkoztak, versenyezve hogy ki nyer a másik, Bucky pedig heti lapot olvasgatott.

-Sziasztok - motyogtam talán alig hallható, rekedtes hangon, szétcsúszva.

A szememet zavarta a lámpa meleg, de világos fénye, de kibírtam. Enyhén hunyorogva, de beléptem.

-Szia -kapta fel a fejét Nat. -Hát még élsz. 

-Látod - nevettem fel. -Mennyi az idő? - kapkodtam a fejem.

-Fél egy - mondta Steve, leütve az egyik bábút.

-Sakk matt - vigyorodott el Nat, míg Én Barnes felé megindulva mosolyodtam el, ugyan is a férfi azonnal kifordulva paskolta meg combját.

-Még egy? -kérdezte Steve, azonnal visszapakolva a lapra.

-Mennyi az állás? -kérdeztem.

-Egy-egy - mondta Barnes, majd megköszörülte a torkát. -Döntetlen.

-Izgalmas -mosolyodtam el.

-Jól vagy? - kérdezte Steve.

-Azt hiszem igen -túrtam hajamba. -Sokkal, de sokkal jobban. Egyszerűen... -dörzsöltem arcomat. -Azt hiszem az összes gondom, fáradtságom és mindenem kialudtam.

-Az a lényeg -simította oldalam Barnes.

-Hé Steve. Ezek egymás ölében ülnek és Te még mindig nem ájultál el. - vigyorgott Nat, lépve fekete bábujával.

-Haladok. Én is haladok. - értett egyet Steve, Én pedig felkacagva dőltem Barnes felsőtestének.

-Hogy van Wanda? - kérdeztem kapkodva a fejem.

-Ma már másodszor jött ki. Nem beszélt, de... ki jött.  Velünk evett, addig nem állt fel amíg legalább az első ember el nem hagyta az asztalt - kortyolt Nat a sörébe.

-És Stark? -kapkodtam a fejét.

-Ha arra gondolsz, hogy még mindig egy bunkó pöcs -e, vagy hogy még mindig seggfej.... igen. - dünnyögte Barnes orra alatt, így combját megsimítva ráztam a fejem.

-Még mindig mérges? -kérdeztem döbbenten. 

-Oh, hagyjad. Ő a világra mérges. -mondta Steve megrántva a vállát, lépve a játékban. -Nem tudsz olyat mondani neki, amin ne akadna fent. Egyszerűen... Képtelenség. 

-Nem értem -mondtam.

-Hagyjad. Mindig ilyen volt. - mondta Barnes. -Már gyerekkorában is biztos.

-Ne szemétkedj. - ráztam a fejem. -Valami baja van. -néztem körbe. 

-Az, hogy él -mondta Steve.

-Miért utáljátok ennyire? - ráztam a fejem.

-Te miért nem? - tűrte el vállamról hajamat.

-Oké, van feszültség, de..  -ráztam a fejem. -Sokat köszönhetek neki. Az életemet -rántottam vállat.

-Persze, mindannyian -vont vállat Steve.

-Tudod, igazán tuskó tudsz lenni Te is, ahhoz képest, hogy milyen ártatlan vagy -szúrtam oda neki, Ő pedig megilletődve nézett rám, de akkor... megjelent a kócos hajú lány,  ikertestvérének egykori pólójában.

Döbbenten kapta oda mindegyikőnk a fejét végigmérve a lányt, akinek szeme enyhén be volt dagadva, orra pedig piros volt.

-Igazat adok - mondta Wanda rekedtes hangon.

-Mondjatok amit akartok -rántotta meg vállát Barnes hanyagul, mintha mi sem történt volna. -Én akkor sem epedesek érte.

-Én sem érted - vontam meg én is a vállam, Barnes pedig szorítva csípőm fogásán horkantott fel.

-Bort? -somolygott Natasha a lányra, aki egy megkönnyebbült sóhajjal ragadta meg az üveget az asztalra ülve.

Nem volt feszült a hangulat, teljesen kellemesen elbeszélgettünk, a témák csak jöttek és jöttek, ömlöttek belőlünk a szavak - kivéve persze Barnesből. Nem zavart hiszen tudtam, hogy nem a legbeszédesebb emberrel állok szemben - sosem beszélt.  Ha veszekedtünk, akkor sem, ha jóban voltunk, akkor sem, mással sem, velem sem. Barnes csendes volt. Csendes megfigyelő. Én pedig a kicsapongó, hangos, pörgős. Ellentét. Óriási, de óriási ellentét.

Úgy egy jó másfél óra után úgy döntöttünk, mindenki nyugovóra tér, Én is elég fáradt voltam - újra.

Barnes az ajtót becsukva háta mögött dőlt a kemény fának, míg én köntösömet a székemre terítve vettem egy mély levegőt. 

-Azt hiszem, lelkizés jön -mondtam.

-Szakítottunk? - nézett engem a szemöldökét ráncolva, Én pedig a hajamba túrva fordultam meg.

-Én... nem tudom - dőltem a széknek.

-Tekintve, hogy szakítottál velem és utána sírtál, majd átaludtál egy napot és aztán az ölemben üldögéltél... - sorolta.

-Sajnálom, oké? - meredtem rá.

-Legalább jól vagy.

-Oké, ne kezdjük el ezt megint.

-Nem fogom - vont vállat. -Ha ez kell neked, nem fogom elvárni hogy beszélj róla - mondta őszintén.  -De megérdemlem, hogy elmond szakítottál e velem.

-Én.. - kezdtem.

-Igen? - vonta fel a szemöldökét. 

-Barnes, Te mit is érzel pontosan irántam? - biccentettem oldalra a fejem, a szemöldökömet ráncolva.

-Nem bírlak - vont vállat, Én pedig megilletődve, de elmosolyodva néztem rá. 

-Aha, értem.

-Na jó, mondok valamit. Nem szakítottunk. Kész - lökte el magát az ajtótól. -És a hisztid se érdekel.

-Csak hiszed. Oda vagy a hisztimért - vigyorogtam hunyorogva.

-Isten mentsen.

-Ne tagadd Barnes. Imádsz.

-Úgy mint kutya a bolhát - feküdt el az ágyamban.

-Mostmár aludj is azért. - piszkáltam.

-Te meg ne. 24 órát aludtál.

-Te összesen mióta itt élsz nem aludtál még 24 órát -másztam be mellé.

-Rémálmok gyötrenek tőled.

-Borzalmas lehet - könyököltem fel, de azonnal megragadva derekam húzott magára.

-Az. Ordítva kelek minden éjjel. Szinte bőgök tőled. - morogta.

-Képzelem - csókoltam meg.

-Ijesztő.

-Aha - nyomtam még egy csókot a szájára.

-Azt hiszem alvásklinikára kell mennem - biccentett, de én csak újra odahajolva hallgattattam el.