A nyuszis mamuszomban, frufrumat igazgatva csoszogtam a konyha felé, egy óriásit ásítva. 

-Jó reggelt - simítottam meg fáradtan mosolyogva Clint hátát, Ő pedig visszahümmögve bújta tovább at újságot. 

Boldogan öntöttem ki magamnak a gőzölgő koffein bombát, s a pultnak dőlve csendben kortyolgatva néztem végig a fáradt, már-már ülve alvó férfin. Gyorsan lehúzva a bögre tartalmát mosogattam el azt - ám mikor visszafordultam, Steve Rogers döbbent tekintetével találtam szembe magam. 

-Ez... Ez... - kezdte zavartan hebegve. - Így jössz? - nézett végig rajtam a szuperkatona. Egy hosszú póló volt rajtam, és egy nyuszis mamusz, illetve hajam is kócosan omlott vállaimra. 

-Nem - ráztam a fejem. 

-Két perc és indulunk - nézett rám a szemöldökét ráncolva Clint. 

-Nem megyek - raktam le a bögrét. 

-Tessék? - meredt rám Steve. 

-Nem megyek. Azt hittem, Barnes majd leadja az infót - ráncoltam a szemöldököm. 

-Nem, nem beszéltem vele mióta itthon vagyunk - hebegett Rogers. - Blair, megértem ha ez neked nehéz, de szükségünk van rád és....

-Nem nehéz, Steve. Csak nem megyek. 

-Félsz? - lepődött meg Clint, leszállva a székről. 

-Nem, csak nem megyek. 

-Jól vagy? - kérdezte Rogers döbbenten, Én pedig lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára. 

-Még szép - mondtam, majd otthagyva Őket indultam vissza sötét szobám árnyékába. 

Pár perc múlva Stark törte rám az ajtót. 

-Még is mit képzelsz? - harsant rám, így döbbenten kaptam fel a fejem.

-Tessék?

-Mi az, hogy nem jössz? - meredt rám kitárt karokkal. - Öltözz! Indulunk! 

-Nem megyek, Tony! - fordultam felé gurulós székemmel. 

-Hisztikirálynő! - harsant rám újra. 

-Fejezd már be, menj el nélkülem! - meredtem rá döbbenten. 

-Te, Blair Jhonson, aki nem fél semmitől, megfutamodsz? - ragadta meg a vállamat. 

-Stark, szállj le rólam! - csavartam ki a kezét azonnal, de ki is rántotta magát fogásomból. 

-Gyáva vagy! - ment ki idegesen, Én pedig döbbenten meredtem utána. 

-Elment az eszed? - kiáltottam utána bosszúsan, majd a szemeimet forgatva fordultam vissza könyvembe bújva. 

A következő Natasha volt. 

- Szia. - hallottam meg a barátnőm lágy, szelíd és kedves hangját. 

-Nat? - kaptam fel a fejem megpördülve a székkel, meglepetten. - Azt hittem, elmentetek. 

- Nem, Stark még mindig azt várja, hogy kilépj ezen az ajtón - nézett körbe. - Felöltözve, készen, fegyverekkel. 

-Nem megyek, Nat - mosolyogtam rá, eltűrve a hajam. 

-Tudom, hogy nem jössz - huppant le az ágyamra, mosolyogva. - Ismerlek. Nem is nyaggatni jöttelek. 

- Köszönöm - dőltem hátra a székben. 

-Minden rendben? - biccentette oldalra a fejét, mire kuncogva bólintottam.

-Igen. Csak kell egy nap szünet. 

-Mire?

-Hogy gondolkodjak.

-Értem. - nézett körbe. Aztán, megjelent Bruce is. 

-Hölgyeim? - nézett be zavartan Bruce, Én pedig mosolyogva intettem neki. - Remélem nem zavartam meg semmiféle lányos társalgást - kezdte. 

- Ugyan. - vigyorgott rá Natasha. -Csak gyere. 

-Stark indulni akar. 

-Mond neki, hogy menjen. - mosolyogtam. 

-Attól tartok, levágná a fejem - dörzsölte meg arcát. - Blair, szükség van rád.

-Nincs. - hunyorogtam mosolyogva. - Bruce, kell nekem egy kis szünet. Amíg kitalálok valamit.

-De mire? - tárta ki a karjait a férfi értetlenül. 

-Hogy mit kezdjek magammal.

-Dehát Jhonson, itt vagyunk mi, a munkád... -gondolkodott. - Nem értem. 

-Nem is kell megértened - bíztattam. - Csak pihenni akarok. Gondolkodni dolgokon. Csak lenni - soroltam. 

-Figyelj - akadt meg. - Kérdezhetek valamit? - törögette ujjait.

-Nyugodtan - ráztam a fejem mosolyogva, Nat pedig közöttünk kapkodva a fejét figyelt. 

Bruce hebegett habogott össze-vissza valamit, így a szemöldökömet ráncolva néztem rá értetlenül, de csak kibukott. 

-Depressziós vagy?

A szemeim óriásira kerekedtek azonnal, Natasha hangosan felnevetve hajtotta le a fejét és rázkódó vállakkal próbálta csendesíteni a nevetését, Én pedig visszafogva sajátomat néztem vigyorogva Brucera. 

-Nem, Bruce, nem vagyok depressziós csak.. fáradt. 

-Oh, értem. Te meg ne nevess! - mutogatott fenyegetőzően és zavartan, pirulva a férfi, majd megfordult és kiment. -Hé, Stark... Azt hiszem rossz hírem van, de szerintem Jhonson... depressziós. - hallatszódott kintről Bruce suttogása, így hangosan felnevetve vetettem hátra fejemet az arcomat dörzsölve.

A könyv utolsó lapjainál tartottam, amikor az ajtóm újra kinyílt. 

-Nem megyek el. Hagyjatok. Sőt, ideje lenne ha ti indulnátok tekintve, hogy... - kezdtem idegesen megfordulva, ám azonnal meg is akadtam. -Nick Fury. 

-Blair Jhonson, azt hittem mindent megéltem már, mindent láttam amire sohasem számítottam volna, de sosem gondoltam volna, hogy Önt látom a harc helyett nyuszis mamuszban kuporodni egy székben. 

-Mindent el kell kezdeni valamikor - néztem fel rá. -Nem igaz? 

-Az utolsó akire tippeltem volna, hogy itthon marad, az Ön. 

-Meglepetés - mosolyogtam el gúnyosan, felhúzva az orrom. - A többiek elmentek?

-Mindenki. - nézett körbe a szobámban. -A madarak azt csicseregték, hogy depressziós.

-Nem vagyok az, Fury. Bruce félreértett. - nyugtattam. - Bár nem értem, mit nem értett azon, hogy "nem vagyok depressziós" - gondolkodtam. 

-Blair, múltkor azt hiszem félreértettük egymást. 

-Nem. Nem értett félre senki semmit. Én kijelentettem, hogy nem dolgozok Barnesszel, Ön azt mondta, hallgassak el és végezzem a munkám. 

-Ön haragszik. 

-A világra haragszom. 

-Biztos benne, hogy nem de... 

-Fury, nem vagyok depis! - meredtem rá döbbenten. - Fejezzétek be. Ön is, és a többiek is! - szálltam ki a székből, felegyenesedve. 

-Nem értem önt Blair. 

-Én meg Önt - ráncoltam a szemöldököm. -Csak egy pihenő nap. Tudtommal mindenkinek meg van a joga hozzá - néztem rá értetlenül. 

-A legutóbbi után nem hinném, hogy ez csak egy sima szabadság - jött utánam. 

-Ki árulkodott? Barnes? Bruce? Rogers? - néztem vállam fölött hátra. -Stark?

-Nem az a fontos. 

-Nekem igen. - nyomtam a kezébe a bögrét. 

-Mind a négyen. - vallotta be, belőlem pedig egy őszinte nevetés tört fel azonnal, a konyhapultnak dőlve. 

-Tessék - töltöttem ki bögréjébe a maradák kávét, míg Én egy teát csinálva mosolyogtam rá. 

-Ugye tudja, hogy elmondhatja ha problémája akad? - nézett rám komolyan. 

-Igen. Csak nem hallgatja meg. Vagy.. nem érdekli - gondolkodtam.

-Még ma is emlékszem arra a napra, amikor Stark haza hozta magát - figyelmeztetett, az Én mosolyom pedig lefagyott az arcomról. 

Oh, az a csodálatos este. Szakadó eső, Én ziláltan, elázva futottam - én sem tudom mi elől. Csak azt tudtam, hogy kell, különben nem élem meg a holnapot. Zokogtam, kéttségbe voltam esve, akkor életembe először emlékszem, hogy éreztem, milyen az ha az ember fél. És eltaroltam Tony Starkot. 

- Jesszusom! - bukott ki a férfiből felháborodottan, Én pedig ijedten csúsztam meg azonnal, mellkasára tapasztva tenyereim. Stark a vizes, jéghideg felkarjaimat megragadva hárította az ütközést, kapucnija alól döbbenten kinézve, Én pedig sűrű elnézéseket kérve igazgattam meg általam lecsúszott szemüvegét. 

-Sajnálom, uramisten! - hebegtem vacova, szipogva, hangosan. - Nem figyeltem, elnézést! - léptem el tőle azonnal. 

-Hölgyem... - kezdte döbbenten, utánam fordulva, de Én csak kisöpörve vizes tincseimet arcomból siettem el, gyors gyaloglásban. -Heló! - indult utánam azonnal. 

-Sajnálom Uram, nem érek rá - kezdtem azonnal. 

-Frufrus, állj már meg! - meredt rám felháborodottan. 

-Akadjon le rólam! - kiabáltam rá dühösen. 

A csuklómat megragadva állított meg a kapucniját levéve, szemüvegét lejebb tolva. 

-Ki elől menekül ennyire? - viccelődött azonnal, nekem pedig lehervadt az összes érzelem az arcomról. 

-Nem.. Nem tudom. 

A férfi a szemöldökét ráncolva nézett rám, teljesen levéve a szemüvegét. 

-Minden rendben? 

És a maradék már csak történelem.