-Nem megyek. - mondta, Én pedig döbbenten fordultam felé.

-Tessék? - kérdeztem döbbenten.

-Mond Jhonson - kezdte komoran. -Szeretsz még?

A levegő azonnal megfagyott.

Igen. Igen. Igen!

Gyönyörű volt. Hosszabb haja belelógott kissé beesett, aggódó és zűrös, komor arcába. Kék szemeivel az enyémet kínozta, szemöldökei összeráncolódtak. Gondterhelt volt.

-Nem. - köszörültem meg a torkom, egy mély levegőt beszívva.

-Nem?

-Nem szeretlek már. - hazudtam.

Tudta, hogy hazudok.

-Rendben - mondta komoran.

-Miért, Te? - kérdeztem azonnal, hevesen verő szívvel.

A férfi elhallgatott.

-Nem, Jhonson. Nem szeretlek. - mondta halkan, rekedtes hangon.

-Akkor jó - suttogtam a szemeibe meredve.

-Steve nem jön vissza egy darabig - lépett közelebb hozzám.

-Te.. Te... - kezdtem, Ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett mélyen szemeimbe. Egy másodpercre sem nézett el. Kínzott engem. -Te miért nem mentél?

-Miattad. - mondta, Én pedig döbbenten léptem hátra.

-Nem.

-Hogy tessék? - kérdezte.

-Nem lehet Barnes. - ütközött a hátam a falnak. - Nem lehet.

-Blair... -kezdte.

-Nem csókolózhatok veled. Nem, nem lehet - hadartam. - Az csak nagyon, de nagyon rossz eseményeket követ magával.

-Blair... - lépett nagyon, de nagyon közel hozzám.

-Azt mondtad, nem szeretsz.

-És Te se engem - ragadta meg a derekam.

-A francba, ne csináld ezt - meredtem rá félve.

-Nem bántalak Jhonson - csúsztatta fel testemen kezeit, megfogva arcomat. - Hiányzol.

-Te is nekem. - szakadt ki belőlem.

-Ha nem akarod.. - mondta.

-De akarom. - vágtam közbe.

-Az előbb... - kezdte hebegve.

-Nem érdekel, mi volt az előbb! - ragadtam meg arcát, megpróbálva magamhoz rántani.

-Nem, ne, ne! Blair! -ellenkezett.

-Te nem akarod? - sikkantottam fel ijedten, míg Ő dühösen nézett a szemeimbe, két lépés távolságra tőlem.

-Te nő, nem lehetsz ennyire ostoba! - kiáltott rám ziláltan.

-Nem tehetjük ezt - kaptam fejemhez azonnal.

-Nem. - biccentett, a levegőt kapkodva.

-A francba.

-Elegem van - harsant fel Barnes hozzám lépve, és derekamat fém kezével megragadva préselt a falnak, egy másodpercet sem pazarolva többet.

Tökéletes csók volt. Azaz, tökéletes csókok voltak. Szenvedélyes, óvatos, lassú. Olyan volt, mint a felszabadulás. Talán olyan amilyen még soha nem volt eddig. Szerelmes. Érzelmes. Mint amikor hosszú, de hosszú hetek után végre... Haza érsz.

-Hiányoztál - dünnyögte a csókokba.

-Oh istenem, Te is nekem. - öleltem át szorosan.

-Miért rontjuk el mindig? - suttogta.

-Nem tudom - kapkodtam.

-Mikor jönnek haza? - kérdezte rekedtes hangon.

-Nem tudom. - túrtam a hajába gyengéden.

-Mikor mentek el?

-Nem tudom! - toltam el magamtól szúrósan.

-Sajnálom, sajnálom! - húzott vissza. - Csendben maradok.

A csókok egyre gyorsabbak, a levegő egyre fülledtebb lett, a kezem pedig egyre szabadabb.

Így történt, hogy Bucky pólója alá benyúlva hideg kezeimmel simítottam végig hasán, míg Ő elgyengülve morrant fel egyet.

-Istenem, ne csináld ezt. - támaszkodott meg a fejem mellett a falon, feje pedig lecsuklott nyakhajlatomba.

-Miért? - kaptam el kezeim azonnal.

-Mert nem bírom ki veled -lihegte.

-Ha ezzel jár, akkor legyen - suttogtam benyúlva a textil alá újra, míg Ő dünnyögve kapott övcsatjához azonnal.

-Szeretlek. - dünnyögte komoran, Én pedig tovább csókolgatva hagytam, hogy felkapjon és az ágyra fektessen.

A takarót magamra húzva nyakig a rozoga ágyon hunyorogtam a nyíló ajtó felé.

-Blair? - hallottam Nat hangját.

-Hm? - dünnyögtem fáradtan.

-Alszol?

-Igen - suttogtam halkan.

-Megjöttünk. Minden okés mindenkivel. Hoztunk kaját, reggel egyél - suttogta, majd megköszönve küldtem neki egy puszit, míg Ő óvatosan csukta be az ajtót.

És abban a pillanatban rántotta le arcáról a takarót Barnes.

-Szerinted meglátott?- suttogta döbbenten.

-Nem, jó voltál -mondtam, miközben szívemről egy óriási kő esett le.

-Mondtam, hogy jönnek. - könyökölt fölém, rám fekve.

-Ahhoz képest, hogy milyen öreg vagy... - vigyorogtam rá villogó szemekkel. - Egész jó a hallásod - fontam lábaim dereka köré.

-Nagyon ügyes színésznő vagy - csókolgatta a nyakam.

-Ahh, olyan jó meleg vagy - öleltem át. Egész teste forróságot árasztott. -Annyira jól esik - sóhajtottam.

-Jól van, jól van, nem hagylak itt ne aggódj. - simított végig csípőmön.

-Szeretlek - suttogtam jól esően.

-Hol tartottunk? -puszilgatta arcom, szám, nyakam, homlokom.

-Még egy? - nevettem fel halkan. -Ez már a negyedik.

-Oh, még mennyi... - húzta magunkra a takarót. -Csak maradj csendben.

-Oh édesem, te maradj csendben! - simítottam meg karjait.

-Nagyon, de nagyon makacs vagy - mosolygott le rám szétesve.

-Miénk még az egész éjjel - vontam vállat suttogva, izgatottan.

-Mindjárt felkel a nap - rázta a fejét.

-Nem érdekel - mosolyogtam rá.

-Te nő... - morrant fel, Én pedig szorosan magamhoz ölelve csókoltam meg.