A kesztyűmet szorosan meghúzva tűrtem el arcomból kósza hajszálaimat. Igazán fárasztó, hosszú edzésen vagyok túl, de úgy éreztem nem volt elég. Annyi feszültség volt a testemben, s annyira nem akart szabadulni, hogy csak edzettem és edzettem. 

Behajlítva a karjaimat fújtam ki a levegőt, megcsinálva egy fekvőtámaszt. Ám agyamat újra elöntötte a köd.

Miért Barnest láttatta velem a lány? Miért pont Barnes? Bárki lehetett volna. Bárki más. Stark. Esetleg akár még Natasha is. Bruce. Bárki. Miért Barnes?

Hol voltam? Milyen terem volt az? Táncterem? 

Sosem táncoltam még. Soha nem jártam ebben a teremben. Vagy is idáig azt hittem. Most, hogy így belegondolok, sokkal ismerősebb volt, mint hittem. De honnan? Sehol ilyen helyen nem jártam még. Vagy is azthiszem. 

Talán kötődhet ahhoz a történethez, ahogyan megismertem Starkot. Amikor bekerültem a Bosszúállókhoz. 

Nem emlékeztem semmire, se senkire. Szökésben voltam. De nem tudtam honnan. Halványan rémlik még a folytonos rohanásom, a kétségbeesettségem, hogy meg tudom e csinálni, s a legközelebbi már az, ahogyan Stark felkarol a földről. Nem tudom ki vagyok, vagy hogy egyáltalán honnan jöttem. Nem tudok semmit. 

Már a sokadik fekvőtámasznál járhattam, de egyszerűen nem tudtam rájönni. 

Mit jelenthet ez? Barnes, az elhagyatott üres koszos terem, a fojtogatás és az, hogy James minden áron meg akar ölni. Oké, talán azért, mert annyira az agyára megyek? Nem hiszem. Csak nem ölne meg... Vagy még is?

Mi értelme van? Mi ez pontosan? Még is mit jelentsen ez? A többiek mit láttak? A többiek is Barnest látták? Csak egy vicc volt, semmi logika alapján bedobott valamit?

-Befog görcsölni a kezed - hallottam a férfi hangját, Én pedig azonnal feltérdelve néztem rá a tükörből. 

Igaza volt. Baromira fájt már mindenem. 

-Mióta nézel, katona? - vettem le a kesztyűimet, megmasszírozva tenyerem. 

-Legalább tíz perce biztosan. 

-Úristen - hajtottam le a fejem, megdörzsölve homlokomat. 

-Aludnod kéne, Jhonson - dobott le mellém egy törölközőt, megállva mellettem. 

-Nem tudok - töröltem meg izzadt mellkasom, s mindenem. - De Te miért nem alszol, Barnes? 

-Nem szoktam - kezdett el bemelegíteni. 

-Látszik rajtad - vigyorodtam el. 

-Megint kezded, Jhonson? - kérdezte hunyorogva, Én pedig vigyorogva dőltem ki a földön. 

Másnap reggel frufrumat megigazgatva a lift tükrében dobtam le vállamról a táskát.

Kétségtelenül még mindig azon járt az agyam, hogy mit is láttam tegnap.

Vagyis inkább Wanda Maximoff mit láttatott velem. És még is miért.

Oké, veszélyben érezte magát, biztosan tolakodó voltam, nem számított rá, nem akar eljönni, nem látja át a helyzetet, biztosan megijedt hiszen valljuk be nem mindennapi eset ha egy csapat szuperhős szerűség elmegy érted és a testvéredért. Nyilván aggasztotta mi lehet Pietroval, satöbbi, satöbbi.

De miért Barnes?

Megnyomva a ajtók záródásának gombját a liftben prüszköltem egyet. Megcsippant a telefonom, így a farzsebemből előhúzva a fekete mobilt ráncoltam a szemöldököm.

Vénség üzenete
Thor meglépett.

Frufrus üzenete
Tessék?

Playboy üzenete
Az Asgardi meglógott. Itthagyott minket

Vöröske üzenete
Thor elment?!

Fémkar üzenete
Nem csodálom. Meg van sértődve.

Frufrus üzenete
Kellett nektek beszólogatni neki!

Playboy üzenete
Csillapodj, Jhonson.

Zöldíjász üzenete
HOPP, a szőke lépett?

Frufrus üzenete
Igen.

Frufrus üzenete
Bruce jön?

Zöld, mérges dolog üzenete
Hogyne! Rátok várunk.

Frufrus üzenete
Ránk? Ki az a ránk?

A szemöldökömet ráncolva néztem fel a mobilomból, újra megnyomogatva a záró gombot. Kár, hogy nem nyomogattam erősebben, ugyanis mielőtt becsukódott volna az ajtó, egy fém kar slisszant be a már egészen kicsi résen és tolta vissza az ajtót azonnal.

-Jaj, ne - dőltem a falnak unottan.

-Tudtam, hogy nem tartanád a liftet - nézett végig rajtam.

-Nem láttalak! - szabadkoztam azonnal.

-Persze, Jhonson. - nyomta be a legalsó emelet gombját.

-Ha láttalak volna is itthagytalak volna. - rántottam meg a vállam.

-Ez fordítva is így van - csekkolta mobilját, majd bőrdzsekiébe csúsztatva nézett fel.

-Oh, nem kételkedem - fűztem keresztbe karjaimat mellkasom előtt.

-Egyszer... Csendben maradsz? Úgy egy öt percig.

-Várhatod, James. Várhatod.

-Ez az én bajom is - dünnyögte, ám akkor a lift egy óriási hangzavarral megállt, a lámpák el-el sötétedtek, s véglegesen megálltunk. Csak, hogy az ajtó nem nyílt ki.