A kávémat megkevergetve néztem le az erkély korláton könyökölve. Gyönyörű rózsaszín volt az ég, ám ez nem jelentett jót, vihar közeledett - vagy legalább is szél.

A város gyönyörű volt, a nyüzsgése még mindig tombolt, dudálasok és morajlások hallatszódtak.

Imádtam ebben a csendben lenni. A csend, ami nem fülsüketítő, még is van egy kis háttérzaj, ám Téged az ég világon senki nem zavar, csak élvezheted, ahogy körülötted minden nyugodt...

Amíg nem zavarnak meg.

Az ajtó mögöttem kinyíllott, így lesütve a szememet hajtottam le fejem.

-Szóval Te és Barnes. - hallottam Amanda kíváncsi hangját, Én pedig döbbenten kaptam fel a fejem.

Őszintén szólva mindenkire számítottam, csak rá nem. Számítottam Natashára, aki egy idő után mindig rám néz, ha egyedül vagyok,  Starkra aki talán jelenleg a Maximoffal történt ügyről zaklatna, Barnesra aki időközönként felbukkan, hogy veszekedjen velem... De nem, ez Amanda volt.

-Tessék? - kérdeztem a várost továbbra is fürkészve.

-Te és Barnes. Meglepő.

-Nincs olyan, hogy Barnes és Én - ráncoltam a szemöldökömet.

-Nem rég vagyok itt, de nem úgy tűnik.

-Hát, az már nem az Én problémám - kortyoltam a bögrébe. - Én és Barnes két külön világ vagyunk.

-Jó húron pendültök. Mint munkatársak, az biztos - lépett mögém. - Ez érdekes. Nem így ismertelek meg.

-Sajnálom, Amanda - néztem fel, előre. - Tényleg fogalmam sincs, hogy ki vagy.

-Ennyire nem emlékszel? - kérdezte. - Semmire, Jhonson?

-Mond még is mi a francot akarsz tőlem? - néztem rá felháborodottan, megfordulva, immáron hátamat támasztva a korlátnak.

-Semmit, Én csak...

-Elkergetted az ikreket! - meredtem rá.

-Nem! - nézett rám döbbenten.

-Már a kezemben volt. Wanda már megbízott bennem! - néztem a szemeibe dühösen.

-Nem direkt volt!

-Ó, a francokat nem! - hadonásztam.

-Azért jöttem ide dolgozni, hogy segíthessek! - nézett rám felháborodottan. - A Hydra épületét talán Én ismerem a legjobban közülünk.

-Akkor még is mi volt a dumáddal? Amikor azt mondtad, neked dolgozunk? - kérdeztem hitetlenül.

- Csak összezavarodtam! Találkoztam Buckyval, és...

-És? Mi a franc köze van a kiöregedett befásult fémkarúnak ahhoz, hogy Te mit mondasz egy komoly feladat alatt? - járkáltam idegesen fel alá.

-Nézd. Barnesnak és nekem múltunk van.

-Hogyne, persze. Tudok róla. Meg akartad ölni. - néztem komolyan a szemébe.

-Már megváltoztam, Jhonson. - könyökölt a korlátra.

-Mind ezt mondjuk.

-Komolyan mondom. Csak megzavart. Emlékek jöttek, aztán megláttam Wandát, és...

-Amanda, Wanda felismert téged - néztem rá dühösen. - Fél tőled. Felismert és megijedt. Több van e mögött mint Barnes - néztem rá szikrákat szóló szemekkel.

-Őrült vagy. Túlságosan beverted a fejed.

-Oh, nem. Hidd el. Teljesen jól vagyok - ráztam a fejem.

-Kétlem Blair Jhonson.

-Légy őszinte a csapathoz. Mi nyerni akarunk. Mi az ikreket akarjuk - léptem közelebb hozzá vészjóslóan. - Biztonságban akarjuk Őket tudni.

-Biztonságban, vagy csak a karmaitok között? - vonta fel a szemöldökét.

-Elnézést? - néztem rá lesajnálóan.

-Nézd, nem vagyok benne biztos, hogy...

-Nem érdekel, mit gondolsz. - mondtam egyszerűen, mire meglepetten nézett a szemeimbe. - Ha hátráltatsz, maradj inkább itt. Ne piszkíts bele a terveinkbe.

-Akár csak Barnest hallanám. Ti tényleg jól passzoltok - nézett végig rajtam.

-Ó, Te jó ég, hagyj már ezzel! - harsantam rá felháborodottan. - Mi ez az őrült mánia nálad?

-Nem mánia. Csak megfigyelek.

-Nem érdekel, mi van köztetek, az sem, hogy milyen érzelmeket fűzöl iránta, de engem hagyj ki ebből - mutattam rá fenyegetően. - De nem fogom hagyni, hogy ellenünk dolgozz.

-Én veletek vagyok, Jhonson. - somolygott rám.

-Akkor végre meg is mozdulhatnál. - ragadtam meg a bögrémet, majd Őt kikerülve indultam befele, ahol a Natasha és Bruce már az ajtóban minket szúrós szemmel figyelve várt.

Nem szóltak hozzám, csak összenézve hagyták hogy elhaladjak mellettük, Én pedig egy frusztrált mély levegőt kiengedve indultam a konyhába, majd miután elmostam a bögrémet, és rendbe szedtem a konyhát, azonnal a kanapéra huppanva csatlakoztam Rogers filmnézéséhez.

Nem tartott valami sokáig, Steve valami háborús dokumentum filmer nézett, Clint pedig halálos unalmában azt számolgatta, vajon hányszor jelenik meg benne Kapitány.

A vacsora elég kínosan telt, de ezúttal Pepper és Happy is csatlakozott hozzánk.

Stark az asztalfő helyén ült, mellette Bruce, Amanda, Rogers, Bucky, mellette pedig Starkkal pontosan szemben Én. Az ülésrend folytatódott Natashával, Clinttel, majd Happy és a kört Pepper zárta. Thor pedig az emeleten punnyadva foglalta el magát.

-Nagyon finom lett - nézett fel somolyogva, dadogva Happy, a hangulatot oldva.

-Köszönjük - mondta neki Nat, bátorítóan mosolyogva.

-Ki is készítette? - túrta az ételt Stark.

-Natasha és Én - mondta Clint.

-Elnézést, ide adná valaki a sót? - mosolygott felénk Pepper, így az előttem pihenő sószóró felé nyúlva akadtam meg azonnal, ugyan is a fémkéz gyorsabb volt. Ám, Ő is megállt.

-Csak tessék - biccentettem.

-Nem, nyugodtan. - mondta Barnes elhúzva a kezét.

-Nem olyan fontos - néztem rá.

-Blair - somolygott rám, kissé feszengve, így a vállamat megrántva markoltam meg azt és enyhén áthajolva az asztalon mosolyogtam szívéjesen Pepperre, aki hálalkodva fogadta el a sót.

Kínos csend volt, Nat és Bruce azért nem beszéltek, mert láttak engem és a barna hajú, már-már magát meghazudtolóan csodás kinézetű nőt veszekedni az erkélyen, Stark Pepper miatt volt feszült hiába próbálta takarni, Pepper pedig valljuk be, Stark miatt volt az. Happy csak azért, mert az első vacsorája volt a Bosszúállókkal, Clint megérezte a feszültséget és ezért hallgatott, Kapitány semmit az ég világon nem érzékelt a helyzetből - Ő fülig mosolyogva, fejét kapkodva nézelődött mindenkire a vigyorával, jó étvággyal fogyasztva vacsoráját.

Bucky engem méregetve ráncolta a szemöldökét, mintha csak olvasni akarna bennem, tudni mi lehet a problémám, Amanda pedig mindkettőnket méregetve próbált fogást találni rajtunk.

Ó, de imádom a jó hangulatú, Bosszúálló vacsorákat...