Reggel, kevesebb mint két óra alvás után, kiosonva a konyhába nyitottam ki ragyogó szemekkel a hűtőt. Tele volt kajával, minden földi jó amit az ember csak el tud képzelni, ott pihent előttem.

Zöldség, gyümölcs, étel, ital, minden!

-Ahhh, hála istennek - fakadt ki belőlem halkan, megragadva annyi cuccot, amennyi csak a kezemben elfér.

-Éhes vagy? - hallottam meg Strange érces hangját.

-Oh, de még mennyire - bólogattam hevesen, kiszórva mindent a pultra.

-Van kihűlt sajtburger - mondta, Én pedig felragyogva fordultam felé.

-Sajtburger?

-Stark minden áron azt akart enni.

-Istenem, azt hiszem imádom Tony Starkot. -mondtam, Ő pedig megrökönyödve nézett rám.

-Mond, te jól vagy? - dobta a kezembe a kissé olajos mekis zacskót.

-Soha jobban - túrtam fel a zacskó tartalmát. Már csak kettő volt benne. Az egyik az enyém, a másik pedig...

Barnesé.

-Steve épségben visszajutott? - bontottam fel a burgert.

-Persze.

-Akkor... jó. - tömtem magam, ekkor pedig beállt a kínos csend.

Már vagy öt perce csendben, kínos helyzetben ültünk ott, én a konyhapulton, Strange a konyha másik oldalának dőlt, amikor kijött a fémkarú férfi saját szobájából.

A szememet azonnal lesütve vettem rgy mély levegőt, míg a kezemben a fél sajtburgert szorongattam, Strange pedig gúnyosan elmosolyodva hagyta, hogy feje hátra essen.

Barnes unottan torpant meg előttünk.

-Jó reggelt. - mondta komoran.

-Jó reggelt - mondtam teli szájjal.

-Szervusz. - köszönt komótosan Strange.

-Milyen csodás nap a mai, nem igaz? - indult tovább a hűtő felé Bucky, Én pedig megragadva a zacskót dobtam neki.

Persze, nem találtam el, a reflexei túl menők ahhoz, hogy egy védtelen sajtburger találja el. Fém kezével megragadva a zacskót ráncolta össze a szemöldökét. 

-A tiéd. Tegnap hozták. - mondtam egy nagyot nyelve.

-Jó étvágyat - nézett rám a szemöldökét ráncolva, Én pedig valamiért... elmosolyodtam.

Szimplán már csak a tudat, hogy alig két órája még alig akartam elengedni, hogy együtt aludhassunk, Ő pedig legalább hétszer fordult vissza, hogy újra megcsókolhasson, vagy szimplán már csak az, hogy azt mondta szeret...

Vigyorogtam.

Mint a tejbetök.

Barnes szúrósan nézett maga elé, sőt, már-már gátak nélkül meg is bámulta Stranget, aki mintha mit sem tudna semmiről nézelődött. Buckyt kifejezetten feszélyeztette Strange jelenléte, vagy maga az ember léte a világban, amit nem értettem, de jelenleg nem is érdekelt.

Bucky szeret engem.

-Azt hiszem én... megyek.  -mondta Strange, majd egy almát felkapva veregette meg Barnes vállát, kerülte ki és ment vissza az emeletre.

-Oh, hogy egyszer üssem meg - dünnyögte az orra alatt, Én pedig rávigyorogtam.

-Szia.

-Szia - mondta komoran. - Miért nem alszol?

-Nélküled nem tudok.

-Vagy Strange nélkül - vonta fel a szemöldökét. 

-Ohh, fogd be. - ragadtam meg pulcsiját, közelebb húzva magamhoz, majd egy óvatos, puha csókot nyomtam ajkaira.

-Szeretlek - nyúlt be pulcsim alá, hideg kezeivel megfogva meztelen, fedetlen derekam.

-Tudom -vigyorogtam rá, Ő pedig egy félmosolyt elejtve csókolt meg megint. -Aludtál?

-Nem, nem tudtam -vont vállat.

-Aludj velem, légyszi - öleltem át kezeimmel, lábaimmal.

-Nem lehet, Jhonson - nyomott egy puszit homlokomra. -Meglátnak.

-A konyhában csókolgatsz. Itt nem látnak? - nyaggattam.

-Szeretlek. - mondta, majd hozzám hajolva nyomott egy csókot ajkaimra. -Mit akart Strange?

-Semmit. - vontam vállat, mire kicsit ellépve tőlem nézett rám unottan.

-Blair Jhonson.

-Nem, tényleg! - vágtam közbe. -Semmit nem akart. Alig beszélgettünk. Csak a burgert adta oda - vontam vállat.

-Megőrjítesz.

-Hé! - csíptem meg, Ő pedig szórakozottan csípkedett össze-vissza testemen.