DOMINIK

Sosem láttam még Carolinát ennyire összetörve. Meg merem kockáztatni, hogy még annál is gyengébb volt, mint amikor kiderült mit tettem a háta mögött és ezzel mennyire megbántottam őt. Azóta is bánt a lelkiismeretem. Megőrülök, hogy nem lehetek állandóan a közelében, mert kerül. Persze tudom miért, hiszen nem szeretné, ha az apja rájönne valamire.

Csalódottan sétálok Bendi után, miután leléptem a csapat buszáról a Puskás Aréna játékos bejárója előtt. Nagyon ideges voltam. Anglia. Szinte minden játékosuk kiváló és top csapatokban játszanak, nem is értem, hogy tudnánk nyerni ellenük. Semmi esélyünk. Na jó... ennél sokkal pozitívabban kellene hozzáállni a dologhoz, de jelen pillanatban ez nagyon nehéz.

-Doma, te nem vagy itt fejben! - ránt vissza a valóságba Bendi hangja közvetlen közelről. Kicsit össze is rezzenek amiért ilyen közel áll hozzám és méreget barna szemeivel.

-Itt vagyok, nyugi van. - hárítom ösztönösen és egy laza mosolyt küldök felé.

-Szedd össze magad, mert a pályára nem mehetsz fel így! - hagyja figyelmen kívül válaszomat, mintha átlátna rajtam. - Ha már Rossi velem rakott téged kezdőbe, viselkedj is úgy, mint aki megérdemli a bizalmat.

Igaza van Bendinek, most nem rágódhatok Carolinán, ráérek később is. Mély levegőt véve sétáltam befelé a folyosón a többiekkel együtt és foglaltam el a helyemet a 10-es szám alatt. Hatalmas öröm számomra, hogy újra itt lehetek és magamra vehetem a válogatott mezt.

Telefonomat elővéve nyitottam meg az iMessage-et és olvastam el anya bátorító üzenetét.

"Itt vagyunk a VIP-ben, Szofi már nagyon várja, hogy láthasson téged. Nagyon ügyes legyél! Szeretünk❤️"

Ez kicsit több erőt adott, hogy elkezdjek öltözni és ráhangolódjak a mérkőzésre. Anyának visszaírtam egy szívecskét, majd táskámba tettem telefonomat és nem terveztem már mással beszélni, majd csak apával, ha lemegyek a pályára.

Papucsban és a csapat melegítő szettjében sétáltam a zöld gyepre és néztem végig a stadionon, ahol a szurkolótéren már elég sok néző tartózkodott és remélem, hogy ma örömet tudunk nekik okozni.

Fülhallgatóimat fülembe helyezve tárcsáztam apát, akivel ez a meccs előtti beszélgetés már szokássá vált.

-Na elég vizes a fű? - hallom hangján, hogy mosolyog. Tudom milyen büszke rám és szeretném, ha ez így is maradna.

-A pálya rendben van - bólintok és kicsit meg is dörgölöm benne papucsomat.

-Készen állsz? - kérdezi komolyan, hiszen tudni akarja, hogy számíthat-e rám a csapat.

-Megtisztelő, ugyanakkor utálom, hogy mindenki tőlem várja a megváltást. - vallom be csalódottan, hiszen egyre inkább nem érzem azt, hogy ma le fogok tenni az asztalra valamit.

-Fél évig voltál sérült. Senki nem várja tőled a csodát. Az, hogy jól kezdtél a csapatodban nem jelent semmit. Újra el kell érned a szintedet, de ezt már annyiszor megbeszéltük fiam. Ne kelljen ugyanazokat a köröket futnunk.

-Hidd el én sem akarom, de nem tudok eléggé koncentrálni. Érzem!

Apa elenged egy gondterhelt sóhajt, mert nyilvánvalóan nem erre számított tőlem. Nem vagyok a régi önmagam és ezt én is érzem. A kezdeti örömök úgy érzem újra átváltottak csalódottságba és ez a teljesítményemen is meglátszik.

-Menj fel a pályára és próbálj meg focizni. Semmi mást nem kérek. De elvárom, hogy odatedd magad és harcolj! - hangzik apa utasítása elég keményen, amitől kicsit meg is emberelem magam.

-Oké - válaszolok beleegyezően - Anyával és Szofival ülsz? - váltok témát és szeretném tudni, hogy a nyilvánosságnak nem mutatják a köztük lévő problémákat.

-Igen. - válaszolja végül, én pedig kicsit megnyugszom.

Szalai Ádi nem tudott olyan lelkesítő beszédet tartani, ami hatással lett volna rám, de szerintem a többiek sem lettek túlságosan felspannolva. A bírók után sétálva Marco Rossi út közben vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, amitől még jobban éreztem a zabszemet a seggemben.

A himnusz alatt végig a nézőteret pásztáztam, ahol meg is pillantottam kishúgomat válogatott mezben integetni. Szemeim végül Carolinán állapodtak meg, aki apja mögött állt és figyelt engem minden érzelem nélkül az arcán. Szerettem volna odamenni hozzá és megölelni őt, mert láttam rajta, hogy most nem szívesen van jelen.

Úgy éreztem, hogy nagyon fegyelmezetten védekeztünk, ugyanakkor lehetetlennek éreztem áttörni a másik csapat védelmét. Mindig megakadtam bennük, elpasszolni pedig nem volt lehetőségem, így persze, hogy el is vesztettem a párharcot. Sokkal agresszívabbnak kellene lennem. Indítani senki nem tudott és, ha mégis labdához jutottam, nem volt kit indítanom, így legjobb megoldásként a hátra passzt választottam, amivel egyáltalán nem vittem előrébb a csapatot. Bendi már olyan ideges volt, hogy keményen odalépett az angoloknak és kapott is egy sárgát. Csak fejemet csóváltam értelmetlen húzása miatt, de őt ez nem vágta földhöz.

Az első félidő 0:0-ás eredménye nem igazán adott okot az örömre, mert láttam mindenkin, hogy kezdünk fáradni és ezt ki is fogja használni az ellenfél. A szünetben csak magammal foglalkoztam, próbáltam mentálisan összezsedni magamat, még Carolinán sem agyaltam.

Motiváltan álltunk fel, azonban az 55. percben mégis benyaltunk az első gólt Sterlingtől, ami nem esett túl jól. Még az sem javított a kedvünkön, hogy utána kapott ő is egy sárgát. Pár perc múlva Willi is besárgult, én pedig mérgelődve túrtam hajamba és nem akartam elhinni, hogy ma ennyire nem megy ez nekünk.

Hiába próbálkoztunk foggal körömmel, Sallai nem tudta kapura vinni a labdát, ellenben Kane-nel. Nagyon jó játékos, de most legszívesebben bele tudtam volna tekerni a hálóba és elásni a pálya közepén. Rohadjatok meg...

Ezek után biztos voltam benne, hogy elvesztettük a mérkőzést. A csapat szétesett és senki nem tudta összetartani. A harmadik bekapott gólnál már sírhatnékom volt a mérhetetlen feszültségtől, ami bennem uralkodott és őszintén sajnáltam Gulát. Fogalmam sem volt ide már milyen taktika vagy felállás kellene, mert már oly mindegy volt az egész. Rossi már nem is állt a vonalnál, Carolina mellett ült elég mérgesen maga előtt keresztbe font karokkal. Hiába voltak cseréink, nem tudtak túl sok mindent hozzátenni a játékhoz. Egyedül Laci próbálkozott, rajta éreztem a tüzet és ettől egy egészen kicsit fel is lelkesülten és próbáltam helyzetbe kerülni, de... sikertelenül. Bendi végül lesétált, majd nem sokkal később Rice-tól megkaptuk a negyedik gólt, ami nekik már csak a koktélcseresznye volt a torta habján...

A három sípszó után még nagyobb fájdalmat éreztem a lelkemben és csalódottan néztem végig csapattársaimon, akik mind ki voltak merülve. Gyengék vagyunk.

Nem éreztem, hogy túl sokáig kellene maradnom a pályán, nem volt pofám ott maradni és szembenézni a szurkolóinkkal. Csalódást okoztunk neki. Megint. Nem ezt érdemlik.

Az öltözőben egy emberként fordultunk az éppen ajtót becsukó Marco Rossira. Tekintete miatt torkom elszorult és tudtam, hogy nagyon ki fog ránk akadni. Szokásos olasz akcentusával rendelkező angoljával kezdett bele, amit Carolina egyáltalán nem örökölt tőle. Ő tökéletesen formálta a szavakat.

-Szerintem nem kell csak egyszer elmondanom, hogy amit az elmúlt 94 percben láttam tőletek a pályán az pocsék volt! - néz rajtunk végig, és én inkább le is hajtom a fejem, mint egy leszidott kisgyerek. - A teljesítményetek egyenlő volt a nullával! Anglia?! - emeli fel a hangját kissé és széttárt kezekkel fordul körbe. - Már a névtől is be voltatok szarva!! Komolyan ezt fogjuk játszani? Megijedünk egy ilyen csapattól? Ők is emberek! Elmondtam, mi a feladatotok, mégse láttam, hogy bárki is azon lenne, hogy végrehajtsa... - csóválja fejét csalódottan. - Ha nem látom rajtatok, hogy akartok ehhez a csapathoz tartozni, másokat fogok meghívni a keretbe! Én nem tudlak kirugdosni titeket csak úgy egy Világbajnokságra! Gondoljátok át a mait. Most megyek és tartok egy felettébb kellemetlen sajtótájékoztatót. - jelenti ki megvetően, majd magunkra hagy.

Mindenki megsemmisülve ül és szólni se tud, mert ezek után nem nagyon lehet bármit is. Értettük mindannyian mit mondott Rossi.Ezt így nem csinálhatjuk tovább. Egyedül Szalai Ádám érezte magát megint nagyon vezérszellemben, hogy felszólaljon, de ez már nem tudott engem fellelkesíteni, igazából már nem is figyeltem rá. Csak azon voltam, hogy minél előbb felülhessek a buszra és Telkiben legyünk.

-Bárcsak minél előbb vége lenne ennek a napnak. - vágódik le mellém az ülésre Bendi, mire csak megrázom a fejem. Ő is ugyanolyan csalódott volt, mint én.

-Már nem kell sokat várnod. - nézem meg a telefonom, ami felvillanva 23:48-at mutat. - De csak úgy megsúgom, hogy a következő is ilyen fos lesz. Mindenki magát fogja hibáztatni és full komor lesz az egész csapat. - teszem hozzá tudálékosan.

-Beszéltél apáddal? - kérdezi felém fordítva fejét, miközben végre mindenki felszáll a buszra.

-Meccs előtt. - biccentek, hiszen nem akarok most vele beszélni erről az egészről. Tudom, mit mondana. - Valószínűleg hasonlókat mondana, mint Rossi, szóval ma már ehhez nincs erőm.

-Mi van Carolinával? - kérdezi óvatosan és alig hallhatóan.

-Mi lenne? - rántok vállat értetlenül nézve barátomra.

-Te is láttad, hogy pityergett - néz rám rosszallóan és igazat kell neki adnom.

-Láttam, de nem mehettem csak úgy oda hozzá az apja előtt. Nekem ma más feladatom volt!

-Ja - sóhajtja. - Amit nem sikerült teljesítened, mert nem voltál itt fejben. - mondja keményen, én pedig alig akarom elhinni, hogy igaza van. Tényleg nagyon feszült voltam a meccs alatt és többször is gondoltam Carolinára.

Inkább nem is reagáltam Bendi szavaira, csak tüntetőleg az ablak felé fordultam és elindítottam a lejátszási listámat.

Telkiben miután mindenki lepakolt a buszról én is a lift felé indultam, azonban a szövetségi kapitány elkapott. Előre féltem, hogy most majd jön egy személyesebb fejmosás is a meccs miatt.

-Doma - néz rám fáradtan. - Mi baj van veled?

-Jól vagyok - válaszolok megilletődötten és nem igazán értem, most miért a hogylétem felől érdeklődik.

-Nézd - húz félre, hogy senki ne halljon minket. - Láttam rajtad, hogy valami nyomja a lelked és, ha szeretnél beszélhetsz nekem róla. Hátha tudok segíteni neked. - néz rám jelentőségteljesen. Azt azért csak nem vághatom a képébe, hogy a lánya miatt vagyok fosul.

-Nincs semmi gond Mester - erőltetek magamra egy halvány mosolyt, de Rossi átlát rajtam azonnal.

-Van vmi köze a mai teljesítményednek a lányommal való barátságodhoz? - néz rám érdekesen, amitől úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Hirtelen azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Forgott velem az egész előtér és tudtam, hogy Rossi a válaszomra vár, ami elég gyanús lesz, ha túl sokáig keresem a szavakat.

-A szüleim... - nyögöm ki végül, amitől meglepődik. - Nem jönnek ki mostanában és eléggé nyomaszt a dolog. Nem akarom, hogy elváljanak. Ott van a kishúgom és neki mindkettőjükre szüksége van. - egészítem ki végül válaszomat, amivel Marco Rossit sikerült eléggé ledöbbentenem és ki is kerülni a Carolinára irányuló kérdést.

-Dominik, nem tudtam, hogy ilyen problémád van. Ne haragudj! - hebegi a szavakat megilletődöttségében. Csak egy bólintással veszem tudomásul. - Nagyon sajnálom a helyzetet és kérlek nyugodtan fordulj hozzám, ha valamiben tudok neked segíteni. - néz rám kis mosollyal, majd vállon vereget.

-Köszönöm szépen! - viszonzom gesztusát. - Jó éjt! - lépek el előle és tényleg belépek a liftbe, hogy ott megkönnyebbülten sóhajtsak fel.

A másodikra eljutottam, Bendivel közös lakosztályig viszont nem. Carolina ajtaja előtt megtorpantam és egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy beszéljek vele. Halkan kopogtam be hozzá és reménykedtem, hogy nem alszik még. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor álmaim nője ajtót nyitott nekem egy szál törölközőben.

-Szia! - lehelem magam elé kis mosollyal, de látom rajta, hogy nagyon fáradtnak tűnik és nem szeretném zavarni.

-Szia. - köszön megilletődve.

-Beszélhetnénk odabent? - intek fejemmel befelé, mire elenged egy kisebb sóhajt, majd félre állva enged be az ajtón és csukja be mögöttünk.

CAROLINA

Törölközőmet jobban magam köré szorítva fordultam szembe Dominik Szoboszlaival, aki elég zavartnak látszott. Biztos csalódott a mai meccs után és szeretném is megvigasztalni, de most szükségem van egy életmentő habfürdőre. Igaz, ez egyáltalán nem higénikus most, hogy megvan, de tojok rá.

-Épp fürdeni készültem, ha gondolod leülhetsz a kád mellé - nézek rá szégyenlősen, mert nem így terveztem vele beszélgetni. Így kettőt üthetek egy csapásra.

-Nem akarlak zavarni - szabadkozik rögtön a focista, mégis utánam jön a fürdőszobába.

-Nem zavarsz. - jelentem ki, majd becsukom az ajtót. A vizem már elég forró, így elzárom a csapot. - Elfordulsz? - pillantok Dominikra, aki engedelmesen bólint, majd háttal áll nekem. Ezidő alatt ledobom a törölközőm és belépek a forró habok közé, majd végül elhelyezkedem, hogy csak a fejem látszik ki. - Kész vagyok. - szólok neki mosolyogva, mire óvatosan megfordul és egyenesen szemeimbe pillant.

Némán figyelem, ahogy elhelyezkedik mellettem a puha szőnyegen, majd a kádra könyökölve mosolyog rám. Imádom ennek a fiúnak a mosolyát és, ha ezt folytatja, akkor elsírom magam.

-Szomorú vagy. - állapítom meg finoman, pedig nem terveztem megszólalni. Elvégre ő jött át valamiért. Neki lehet mondandója. Egy apró sóhajt enged el, majd a szintén kád szélén pihenő kezemért nyúl, amitől a víznél is nagyobb melegség önt el, ami az egész testemet átjárja.

-Nem úgy sikerült a mai meccs, ahogy szerettük volna és... ludasnak is érzem magam. - néz rám szomorú mosollyal, amire csak megértően bólintani tudok.

-Sajnálom. - nyögöm ki végül, majd alig láthatóan elmosolyodok, hiszen annyira aranyosan ül itt mellettem és fogja a kezem. Andres soha nem csinált volna ilyesmit. - Apám nagyon leszidott titeket? - kérdezem félve, mert nem hiszem, hogy az most nagy segítség lett volna tőle.

-Hát... kaptunk a pofánkra rendesen - húzza el száját kelletlenül, majd azt a kezét, amivel enyémet fogja felkönyököl a kádra és fejét óvatosan ráteszi. - Az apád még külön is betalált.

Dominik teljesen ledöbbent ezzel, hiszen ő az apám kis kedvence és fogalmam sincs, mit mondhatott neki. Picit megijedtem, hogy miattam kapta el.

-Mit akart? - kérdezem elszorult torokkal és közben kicsit lentebb csúszok a habokban. Annyira jól esik, ahogy gyengéden simogatja bőrömet a forró víz és a kellemes rózsa illatú fürdősó.

-Megkérdezte, hogy a teljesítményemnek van-e valami köze a veled való barátságomhoz. - néz rám miután elenged egy gondterhelt sóhajt. Erre nem számítottam. Apám szeretett kertelés nélkül rákérdezni dolgokra, de azt gondoltam, hogy ha elkezd gyanítani valamit, akkor hozzám fog fordulni nem pedig Szoboszlaihoz.

-Mit mondtál neki? - kérdezem alig hallhatóan, s hangom egy picit meg is remeg. Ő halvány mosollyal fordítja tekintetét kezeink felé és gyengéden cirógatni kezdi kézfejemet.

-Azt, hogy csak a szüleim miatt vagyok ki, mert hónapok óta rosszban vannak és nem akarom, hogy elváljanak. Ennyi. - von vállat úgy, hogy rám sem néz.

Szavaival teljesen letaglóz és el is átkozom magam, amiért ilyen önző dög voltam, hogy nem vettem észre, hogy neki is valami komoly gondja van. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, ugyanakkor örülök, hogy nem köpött be minket.

-Nem tudtam, hogy a szüleid... rosszban vannak - mondom végül bűnbánóan egyenesen szemébe a szavakat.

-Mert sosem beszéltünk erről - von vállat egy kínos mosoly keretében.

-Beszélhetünk róla, ha... szeretnéd - szorítok apró kezén, amiért kapok egy hitetlen tekintetet és egy bizonytalan mosolyt.

-Nem tudom, hogy jutottak el idáig. - sóhajtja végül. - Észre sem vettem, hogy gondjaik lennének, hiszen egy másik országban élek. A kamerán meg nyilván a szépet mutatták.

-Ne érezd hibásnak magadat. - szólalok meg, mikor tart egy kis szünetet mondandójában. - Ha tényleg komoly gondjuk van, akkor mindegy, hogy velük élsz, vagy a világ másik végén. Ezt nekik kell helyrehozni, bármi is történt.

-Tudom, csak... - sóhajt megint és fejét felemelve húzódik közelebb hozzám, amitől hatalmasat dobban a szívem. Megbízik bennem és most hajlandó elmondani, mi nyomja a szívét, ez pedig boldogsággal tölt el. - Azt gondoltam, hogy minden rendben van velük. Persze nekem sem kötötték az orromra, mi történt csak, hogy elhidegültek egymástól és... nem akarom, hogy Szofinak rossz legyen. - néz rám fájdalmasan mondata végén és belegondolok, hogy milyen remek báty lehet ez a fiú, ha ennyire védeni akarja a húgát.

-A legtöbb, amit tehetsz a húgod érdekében, hogy beszélsz a szüleiddel erről. Nem szabad, hogy Szofinak rossz legyen. Szüksége van mindkét szülőre és csak akkor szabad meglépniük a válást, ha tényleg nincs más megoldás. - mondom finoman és remélem jó tanács.

-Ezt hogy érted? - ráncolja szemöldökeit. - Küldjem el őket párterápiára?

-Akár - vonok vállat, majd elhúzom tőle kezemet, hogy azt is a forró vízbe tegyem. Mennyei. - De első körben én leültetném őket, hogy beszéljenek egymással őszintén a problémájukról.

-Igazad van, ez nem rossz ötlet - bólint beleegyezően. - Beszélni fogok velük.

-Helyes. - mosolygok rá kedvesen. - Rendben lesz minden, ne aggódj - nyúlok a kád szélén pihenő kezéért, ami így vizes lesz, de látszólag nem bánja. Csak mosolyog rám.

-Köszönöm Carolina - leheli, amitől egy picit elérzékenyülök és képes lennék elsírni magamat. - Te hogy vagy? - tér át egy teljesen más témára és őszintén meg is lepődök, hogy felőlem érdeklődik. Andres ezt sosem tette... tényleg mindjárt sírok.

-Jól vagyok - bólogatok hevesen. - Vettem be fájdalomcsillapítót és az, hogy... most itt vagy. Sokkal jobb - sütöm le szemeimet szégyenlősen és talán ezt nem kellett volna hangosan is kimondanom.

-Ennek örülök. - mosolyog rám és kicsit megnyugszom, hogy tartotta ezt túl kínosnak. - Tényleg el akarsz még mindig menni Telkiből? - kérdezi halkan. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki, mert vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de nem szeretnék hazudni sem neki.

-Igen. - bólintok végül nem túl határozottan. - Kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgaimat. - teszem hozzá és bátorságot veszek magamon, hogy ránézzek. - Tudom, hogy hogyan érzek irántad, de már fogalmam sincs, hogy mit akarok és hogy mi lenne a legjobb.

Hirtelen nem tudom folytatni, mert az, hogy a szemeibe nézek láttat velem minden érzelmet, ami most benne kavarog. Biztosan elszomorítottam ezzel és már bánom, hogy ezt mégis ilyen őszintén elmondtam neki.

-Ne haragudj rám, kérlek! - szólalok meg ismét elcsukló hangon, amivel elnyerem pillantását.

-Nem haragszom rád, Carolina. - mondja finoman, mégsem nyugtat meg ezzel. - Igazad van és nem is szeretnék rád erőltetni semmit, csak... fontos vagy nekem és nem szeretnélek elveszíteni. - néz mélyen szemeimbe és mintha kicsit könnybe lábadtak volna barnái.

-Tudom - nyögöm szintén könnyeimmel küszködve és a legjobb lenne, ha most magamra hagyna és nyugodtan sírhatnék. - Jajj Dominik, olyan érzelgőssé teszel! - nevetek fel kényszeredetten és megtörlöm szemeimet amúgy is vizes kezemmel. - Jobb lesz, ha most elmész. - jelentem ki szórakozottan.

Szoboszlai csak elgondolkozva mosolyog rám, majd lassan feláll mellőlem.

-Késő van, tényleg megyek. - közli csendesen és picit úgy érzem megbántottam, pedig nem állt szándékomban. - Jó éjt Carolina! - hajol közelebb hozzám és végül homlokomra gyengéd csókot lehel, amitől megint könnyek gyűlnek a szemeimbe.

-Jó éjt! - lehelem, ahogy az ajtóhoz lép és egy utolsó mosolyt küldve felém kilép rajta, majd hallom ahogy a bejárati ajtón is távozik.

Percekig csak néztem a körülöttem lévő habokat és azon agyaltam, hogy mikor lettem ennyire szerelmes és ennyire nyálas. Már nem éreztem magamat a régi Carolinának, akinek az ilyesmi nem jelentene semmit és lazán tovább lépne. Most azonban nem voltam erre képes és ez nagyon megrémisztett.

Alig vártam, hogy szárazra törölhessem magamat és befeküdhessek az ágyamba. Fél óra múlva könnyel áztatott arccal hajtogattam ruháimat bőröndömbe, mert elhatároztam, hogy holnap reggel amilyen korán csak lehet, visszamegyek Budapestre. Nem voltam képes tovább itt maradni. Nem voltam képes tovább Dominik Szoboszlai közelében lenni és még jobban összezavarni a saját érzéseimet.

Hajnal kettő után sírva dőltem be az ágyamba és engedtem utat könnyeimnek keserves sírás keretében. Nem érdekelt, hogy bárki meghallhat, ki szerettem volna adni végre magamból minden feszültséget, ami felgyülemlett az elmúlt hetekben.

Fogalmam sem volt, mikor aludhattam végre el, annyi biztos, hogy hatalmas karikákkal a szemeim alatt keltem fel és öltöztem fel amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszerű fekete farmert fehér pólót és egy farmer kabátot húztam magamra, majd körülnézve, hogy nem hagyok a lakosztályban semmit, kiléptem a folyosóra csomagjaimmal. Apát szerencsére az aulában találtam, egyedül tőle szándékoztam elköszönni.

-Carolina! - jön felém megilletődve, amint kiszállok a liftből és észrevesz. - Hová mész?

-Visszamegyek Budapestre. - közlöm vele, amint odaérek hozzá. - Szükségem van egy kis nyugalomra, remélem megérted.

-Hogyne - bólint megértően. - Hívok neked egy taxit. - veszi elő telefonját és gyorsan megrendeli fuvaromat. - Carolina - fordul felém. - Tényleg nagyon szívesen meghallgatlak, ha szeretnél beszélgetni. Tudom, hogy Andresszel milyen sokáig voltál együtt és bizonyára nehéz lehet most neked. Ne érezd úgy, hogy rossz lenne, ha esetleg mondjuk valaki más mellett szeretnél kicsit vigasztalódni, azzal sincs semmi baj, én azt is megértem.

Apám szavai teljesen letaglóztak, végül elkerekedett szemekkel ráztam meg fejemet.

-Jézusom apa! - adok hangot kiakadásomnak. - Hagyjál már! - forgatom szemeimet és inkább elindulok a kijárat felé, ahová azonnal követ.

-Ne haragudj, nem akarok rólad semmit feltételezni! Én csak felvetettem ezt az eshetőséget. - állít meg, ekkor pedig a taxim is megérkezik.

-Remek - nézek rá gúnyos mosollyal. - Felettébb érdekes felvetéseid vannak. - állapítom meg. - Mennem kell apa, majd felhívlak, ha megérkeztem. - lépek hozzá és egy sietős puszival köszönök el tőle. - Albániát kihagyom, ha nem bánod, Andorrában találkozunk. - intek neki, mire csak egy bólintással veszi tudomásul szavaimat, majd nézi, ahogy beszállok a taxiba, miután a sofőr bepakolta a holmijaimat.

Egy kisebb sóhajt elengedve nézem az ablakon keresztül az elsuhanó tájat és várom, hogy végre a lakásomban lehessek. Apám nem hazudtolta meg magát. Azt hitte behúzhat a csapdába, de nem fogom egykönnyen leleplezni magamat és Szoboszlait, bármennyire is szeretné. Kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy szegény fiúnak még egy üzenetet sem hagytam, hogy eljövök Telkiből.

Egy óra autózás után végre lakásom ajtaját becsukva magam mögött lélegezhettem fel, majd nyúltam kabátom zsebébe, ahol telefonom rezzent egyet. Kíváncsian húztam le az értesítési állapotsort és ezzel egyidőben össze is szorult a torkom.

szoboszlaidominik Szia Carolina. Fogalmam sincs, hogy miért írok neked, valószínűleg mert egy idióta vagyok... Nem tudom miért, gondolom szándékosan nem említetted, hogy ma már nem találkozunk... Szerettem volna tőled elköszönni és fáj, hogy erre nem adtál lehetőséget. Írj kérlek majd, hogy minden rendben van-e, hazaértél.

Rá kellett jönnöm, hogy Dominik Szoboszlai nagyon tapadós. Sokkal jobb lett volna, ha inkább csak leszedi a fejemet üzenetben és kész. Miért kell ezt bonyolítani?!

Vagy is lehet, hogy a menstruációm miatt én vagyok már megint egy bipoláris picsa...

Sziasztok!

Gondoltam 2022 első napján jól esne mindenkinek egy új rész és a kis pattanásos D-vel a borítón. Nagyon nevettem, amikor megláttam élőben, mert pont akkor nekem is ott volt egy ilyen patim. #egyenpati :D  Ez nem volt annyira happy, mint azt talán vártátok, de remélem, hogy ez  is tetszett és elmondjátok véleményeteket :)

Legyen szép hétvégétek!

Millió puszi & ölelés! ❤️