El sem hiszem, hogy hogyan történhetett ez meg velem.

Tegnap egész este fent voltam, mert tervezgettem a szökésemet vagy az öngyilkossági kísérleteimet.

Én ezt már nem bírom... Jimin ott hagyott egy csaj miatt, most meg ez... Már túl sok volt nekem. Tényleg nem bírom tovább.

Délelőtt elkezdődött a kiképzésem, ami csak abból állt, hogy az alagsorban, egy konditeremben egész délelõtt edzettem a testõreimmel, azaz Jommal és Milelal. Semmi életkedvem nem volt, de szerintem ez nem meglepõ.

Most pedig már itt ülök egy autóban Jommal a korház előtt és arra várunk, hogy kilépjen az épületből Jimin apja.

Milyen szánalmas egy alak vagyok...

-Kurvára feszült vagy. Mi a baj? -szólalt meg a szőke hajú a hátsó üléseken ülve, mivel majd ott fogja előadni azt, hogy rosszul van.

-Közöd? -mordultam fel.

-Mi bajod van? Csak megpróbáltam aggódni érted. -válaszolta megvetõen.

-Ne szólj hozzám, ha szép az életed. -motyogtam idegesen.

Iszonyat dühös voltam, amiatt mert tehetetlennek éreztem magamat. Nem akartam most társaságot és az sem érdekelt, hogy Jommal egy időben még úgymond legjobb barátok voltunk. Most őt sem tûrtem meg magam mellett.

Nem sokkal késõbb már elmúlt délután öt óra, ami azt jelentette, hogy Minhyuknak is lejárt a munkaideje, szóval most már bármikor kiléphet azon az ajtón.

A tenyerem izzadni kezdett és gombóc keletkezett a torkomban amiatt, mert egy számomra kedves embernek fogom most megkeseríteni az életét.

A legrosszabb az egészben az az, hogy én személyesen ismerem Jimin apját és tényleg... ő még egy légynek sem tudna ártani. Pont ugyanolyan tiszta, mint Jimin... vagyis, Jimint inkább hagyjuk, mert ő már nem is annyira tiszta.

De Minhyuk, ő tényleg egy minta ember. Sokszor beszélgettünk már és... ahj, istenem... miért pont ő? Miért pont neki kellene most ártanom? Ez annyira fáj.

-Hé, Kook figyelj már! Ott jön. Ő az, ugye? -mutatott a korház felé, ahol tényleg ott állt Minhyuk, ami miatt a szívem összeszorult.

-Sajnos, igen. -sóhajtottam fel.

-Akkor, mire vársz? -értetlenkedett, mire nekem kedvem támadt őt lecsapni valamivel, de végül nem tettem meg.

-Fogd be! -vetettem oda neki, majd kiszálltam az autóból és felvettem a maszkomat, hogy ne ismerjen majd fel engem Jimin apja.

Lassú léptekkel haladtam a bejárat felé, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mért állhat még mindig itt Minhyuk, de aztán észrevettem, hogy csak egy taxira vár.

Nincs kocsijuk, vagy mi? Lehet, hogy csak elromlott. Mindegy is

Mikor már eléggé közel értem a férfihez, valahogy azt éreztem, hogy én erre még mindig képtelen vagyok. Olyan ártatlan arccal nézelõdött körbe és körbe, hogy egyszerûen én nem tudtam volna megtenni azt, amit apám eltervezett.

Viszont ekkor megint eszembe jutottak ennek a szituációnak az lehetséges végkimenetelei, és még mindig azon az állásponton vagyok, hogy az lenne a legjobb, ha Minhyukot elrabolnánk, szóval lássunk neki életem legelcseszettebb döntésének.

-Khm, uram -sétáltam mellé.

-Segíthetek valamiben? -fordult felém Jimin apja.

-Nem tudom, hogy ön orvos-e vagy nem, de az egyik barátom rosszul lett az autómban és nem értem, hogy mi baja van. -hazudtam egyenesen a szemébe.

-Orvos vagyok. Gyorsan megnézem, hogy mi a baja, rendben? Talán nem kell majd ide a korházba is bevinni. -mosolyodott el, amit én nem bírtam viszonozni egyrészt a maszk miatt, másrészt pedig a mérhetetlen bűntudat miatt.

Miért ilyen jó a szíved, Minhyuk..?

Megmutattam neki az autómat, ami amúgy az apámé. Jom össze vissza fetrengett az autó hátsó ülésein és azt tettette, mintha fájt volna a hasa.

Kinyitottam az ajtót, hogy szemügyre vehesse Jomot, miközben a testőröm bólintott egy aprót, miszerint itt az idő...

Nehéz szívvel néztem körbe a parkolóban, ahol most nem igazán volt már senki, mert a dolgozók nagyrésze már délután 5-kor hazament, ezért nem fenyegetett minket a lebukás veszélye.

Nagy szitkozódások közepette, pedig megtettem...

Egy erős, pontos ütést mértem Minhyuk tarkójára, ami miatt õ azonnyomban elájult és beesett az autóba, pontosabban Jom mellé.

Hogy honnan tudtam, hogy így kell leütni egy embert? A válasz egyszerű... sajnos a véremben van ez a szakma és visszajött az összes emlékem a múltról, plusz már az izommemóriámba égett az összes ilyen mozdulat.

-Gyerünk Kook, nem tudhatjuk, hogy meddig lesz kiütve ez a faszi, szóval inkább siess. -sürgetett engem a szőke hajú.

_____

Mint egy rossz bűnügyi filmben Egy nagy ablak előtt álltam, amin csak én látok át. A kihallható szobában lévő Minhyuk már nem lát engem.

Ezek a szobák az alagsor alatti folyosókon vannak.

Szegény férfi halálra van rémülve és szerintem egy enyhe sokkot is kapott, mikor észhez tért. Már majdnem elmúlt éjfél is, amikor felébredt itt a széken összekötözött kezekkel.

Nem akartam szemtõl szembe állni vele, mert ha megtudná, hogy én, a fia volt edzõje, rabolta el őt, akkor szerintem ő azon nyomban szörnyet halna.

Így hát azt találtam ki, hogy a hangszóró segítségével fogunk kommunikálni. Itt az ablak előtt rengeteg kütyü volt, köztük egy kis mikrofon is, amibe ha belebeszélek, azt akkor a szobában is lehet majd hallani.

Szóval kezdjük is el, hogy minél elõbb be tudjam fejezni.

-Te lehet nem látsz engem, de én látlak téged. -kezdtem bele sóhajtva.

-M..Mit akarsz tőlem. Ártatlan vagyok. Családom van -védekezett remegő hangon.

-Igen, tudom jól, de azt hallottam, hogy te drogot állítottál elõ egy gyógyszerből. -tértem rá a lényegre.

-Az csak véletlen volt. Soha többet nem fogok csinálni ilyet, megígérem, csak kérem engedjen el.

De aranyos, hogy azt hiszi, hogy ez a kis balesete az számunkra bűn.

-Van egy ajánlatom számodra -és most itt fog jönni az a rész, ami miatt megutáltam magamat. -Ha nekünk dolgozol, akkor a családod életben marad, de ha nem szeretnél nekünk dolgozni akkor a családodnak annyi. -nyögtem ki a szomorúságomat leplezve. -A feladatod egyszerű lenne. Csak drogot kéne elõállítani nekünk és egy kis fizetést is kapni fogsz érte.

-Nem! A családomat hagyják és engem is engedjen el! Én tisztességes ember vagyok, én nem foglalkozom kábítószerekkel és nem is szeretnék. Keressenek egy másik embert, aki ezt megtudná csinálni, de én a családommal szeretnék élni. -kiáltotta kétségbe esetten.

-Ilyen opció nincs sajnos. Kérlek, dolgozz itt és akkor mindenki életben fog maradni. -próbáltam meggyõzni õt.

-Ha itt dolgoznék, akkor az elsõ dolgom az lenne, hogy felhívom a rendőrséget. -kezdtek el potyogni a könnyei, amit én az ablakon keresztül láttam.

-Tudom, és megértem. Én sem szívbõl csinálom ezt. De ha jót szeretnél a családodnak, akkor muszáj lesz nekünk dolgoznod.

-Ha itt dolgoznék akkor mennyiszer láthatnám a családomat? -kérdezte halkan.

-Valószínűleg semennyiszer... -sóhajtottam egy hatalmasat.

-Nem! Ne, kérem... -kezdett el zokogni, ami miatt nekem is lefolyt pár könnycsepp az arcomon. -Én megtanítom valakinek, hogy hogyan csináltam véletlen a drogot, csak kérem engedjenek vissza a családomhoz.

-Sajnálom de a főnököm téged akar. -remegett meg a hangom.

-Jeon! Végeztél már? -hallottam meg apám érdes hangját.

-Nem, még kell egy kis idő, de ígérem, hogy meglesz. -védekeztem.

-Egy semmirekellő barbie baba lett belőled, fiam... -mérgelődött az apám, majd nemes egyszerűséggel benyitott Minhyukhoz és megtámaszkodott előtte. -Nekünk akarsz dolgozni vagy nem? -vetette oda a kérdést Jimin apjához.

-Én csak a családomat akarom visszakapni. -hüppögött a férfi.

-Ezt egy nemnek vettem. - egyenesedett fel az apám, majd egy pillanat töredéke alatt előrántotta a fegyverét és lelőtte Minhyukot, ami miatt most én kaptam sokkot.

-Látod, fiam ezt így kéne csinálni. -lépett ki a kihallgató szobából az apám, majd egy megvető pillantás után ott hagyott engem. -Fiúk! Küldjetek pár embert Minhyuk házához. -hallottam még a távolból.

-A terv ugyanaz maradt, uram? -kérdezte egy ismeretlen férfihang.

-Nem. Minhyuk fiát hozzátok ide, a család többi részét pedig... öljétek meg.

És ez volt az a pont ahol már végleg összetört bennem minden.

Bementem Jimin halott apjához és az élettelen testét magamhoz szorítva kezdtem el bőgni újra, miközben folyton az ismételgettem, hogy 'Sajnálom!'.

Ennél többet már én sem tudtam tenni.

Ekkor már minden mindegy volt számomra.

Több dolgot már úgysem tudott volna elvenni az apám tőlem...

_____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: