Újabb egy hét telt el, és Jimin még mindig csak komában van.
Mikor vettem neki azt a nyakláncot, azután csak egyszer voltam bent nála, és utána már egyszerűen nem mertem meglátogatni.

Féltem attól, hogyha megint ilyen állapotban kell látnom őt, akkor végleg meg fogok törni és fel fog emészteni az a mérhetetlen bűntudat...

A csapatom állapota sem változott azóta. Ugyanolyan lehangoltak voltak, mint eddig.

Nem tudtam ez ellen semmit sem tenni, és igazából... már erőm sem volt hozzá.
Minden egyes éjszaka azért könyörögtem az égnek, hogy Jimin minnél hamarabb ébredjen fel, mert már ezt nem hogy más, de én sem bírom tovább.

Hiába próbáltam egy ideig azzal nyugtatni magamat, hogy ő csak az egyik diákom és nem kéne ennyire halál komolyan vennem ezt az egészet, nem ment. Egyszerűen nem tudtam ezt elhitetni magammal, mert tudtam valahol mélyen, hogy ő nem csupán csak az egyik diákom. Ő annál azért több. Különlegesebb.
Viszont az okát azt nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért váltott ki belőlem ilyen érzéseket és ez az, ami nyugtalanított. Hogy vajon miért is találom őt különlegesnek...?

A délelőtti nagy elmélkedésemet az irodámban a telefonom csörgése zavarta meg, amit egyből a kezeim közé emeltem, ám mikor megláttam, hogy ki keresett, egyből fogadtam is a hívást.

-Szia Hyerin. Jimin miatt hívtál? -kérdeztem reménykedve.

-Szia Jungkook, nem, sajnos Jimin még nem ébredt fel. -sóhajtott egy nagyot, mire én is lehangolódtam.

-Akkor, hogy hogy felhívtál?

-Ez most egy kicsit kínos lesz, de... el kell utaznunk egy kis időre innen... -motyogta Jimin édesanyja a telefonba.

-Hogy tessék? -döbbentem le. -De mi van ha Jimin nem sokára felébred? -akadtam ki.

-Pont ez a baj. Nem tudom, hogy mit tegyek. A húgom kint lakik Amerikában és esküvője lesz neki holnap, ami miatt már jóval előbb lefoglaltuk a repülőjegyünket és az ottani szállásunkat is. Nem tudjuk már lemondani ezt az utat és egy vagyonba is került, na meg mégiscsak a húgom esküvője lesz. Nem hagyhatom ki, de ugyanakkor itt szeretnék lenni Jiminnel is, amikor felébred. A repülő pár óra múlva elindul és... ha esetleg Jimin felébredne, akkor kérlek mondd meg neki, hogy hová mentünk. Ő biztosan megérti majd. Egyébként 5 napra megyünk, mert ez a járat viszonylag ritkán jár. És... -harapta el a mondat végét.

-És?

-Mivel 5 napig se én, se Minhyuk, sem pedig Minji nem lesz itthon. Ezért... majd ha esetleg felébredne Jimin... kérlek, hogy addig had lakjon nálad. Benned bízunk meg a legjobban és tudjuk, hogy nálad jó kezekben lenne addig, amíg vissza nem érünk. Ez az út tényleg nagyon fontos lenne, főleg számomra. -hallgattam Hyerin kétségbeesett hangját.

-Nyugodj meg Hyerin. Ha netalántán valami csoda folytán épp most ébredne fel Jimin, én egyből magamhoz fogom őt vinni és vigyázni fogok rá. -mosolyodtam el.

-Uramisten... nagyon szépen köszönöm, Jungkook. Nem is tudom, hogy ezt már tényleg hogyan háláljuk meg neked. -kezdett el hálálkodni Jimin anyja.

-Ugyan, semmiség. Nekem is fontos a kis törpe. -kuncogtam.

-Életmentő vagy, Jungkook. Az ehhez szükséges papírokat már átküldtem neked. Neked már csak ki kell nyomtatnod és alá kell írnod őket.

-Milyen papírok? -vontam fel a szemöldökömet.

-Hát hogyha esetleg mostanában ébredne fel Jimin, és ugye te hoznád őt haza, akkor ahhoz papírok kellenek, mert te nem a szülei vagy. Ez csak egy felhatalmazási papír, miszerint a szülők, azaz mi megbíztunk téged azzal, hogy te hozd el onnan őt. Csak is ezzel a papírral adják oda neked Jimint. -magyarázta.

-Áh, minden világos.

-Akkor minden rendben lesz. Most megnyugodtam. De most le kell tennem, mert most kell elindulnunk. Bocsánat, hogy ilyen későn szóltam neked erről. Minden jót. További szép napot, Jungkook!

-Nektek is jó utazást, és ne aggódjatok. Én majd helyettetek is vigyázni fogok Jiminre. -mosolyodtam el.

-Ah, Jungkook. Nálad jobb embert nem is ismerek a földön.

-Dehogynem... Na viszlát, Hyerin. Jó utat. -köszöntem el tőle.

-Köszönöm! Szia. -köszönt el ő is kedvesen, majd bontatta is a vonalat.

Nálam jobb embert nem is ismer?
Ez egy nagy marhaság...
Hiszen a kis pici Jimint is én juttattam a kórházba.

De a tudat, hogy lehetséges az is, hogy nálam lakjon egy darabig, nagyon boldoggá tett és egyben kikészített is, hiszen nem értettem, hogy miért tett boldoggá...

Az önmarcangolás helyett, inkább kinyomtattam azokat az iratokat, amiket Hyerin valóban átküldött a felhatalmazásról, majd mindegyiket szép sorjában aláfirkantottam, és gondosan el is raktam a táskámba.

Miután mindezekkel készen lettem, még volt egy két órám, az edzésig, ezért úgy gondoltam, hogy egy valamit még újra meg kell néznem.

Így hát elővettem a telefonomat, majd beléptem azon a galériámba.

Mikor Jiminéknél voltam és megnéztem titokban azta híres füzetkéjét, lefotóztam belőle majdnem az összes oldalt.

Nem tagadom, hogy azon az estén sírva aludtam el. Hiszen, amiket rólam írt abba a füzetbe, iszonyat gyönyörű volt.
Minden egyes érzését külön megformálva vetette a papírra. Olyan elképesztően gyönyörű sorokat írt, hogy képes volt engem is meghatni vele.

Viszont legfőképp nem ezért sírtam el magam otthon, mert annyira szép volt... Hanem valójában azért, mert én nem tudom viszonozni az érzéseit. És ahogy újra és újra elolvastam a sorokat... úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna a szívembe, amit minden elolvasott szerelmes szó után megforgattak volna bennem...
Szörnyen éreztem magamat.
És még most is szörnyen éreztem magmat.

A rémálmok is egyre jobban gyötörtek, ezért a 'Mindig Tökéletes Jungkook' énem már kezdett is eltűnni.

A szemem alatt még egy kis alapozó után is ott virítottak a fekete karikák. A hajam csapzottan állt a fejem tetején és az ajkaim is folyton kiszáradtak. Az iskolában lévő emberek nem kérdeztek semmit, hiszen pontosan tudják, hogy én miért lettem ilyen. A tanári kar is tudott már Jimin balesetéről...
Legalább nem kell magyarázkodnom senkinek.

Pedig már otthon is csak azt mondogattam magamnak, hogy miért foglakozok én ennyit ezzel az esettel... Mégis ki nekem Jimin?
De ezektől a kérdésektől csak mégjobban ideges lettem, ezért a napok elteltével, szépen lassan a saját hülyeségeimmel elkezdtem tönkre tenni magamat.

Az volt a célom, hogy kizárjak minden negatív dolgot a fejemből... erre mit tettem? Csak jobban lerontottam a dolgokat.

A maradék szabadidőmben aludtam egy kicsit az irodámban, hogy az éjjeli 3-4 ébrenlétemet ezzel is kompenzáljam.

Az edzés előtt egy kicsivel ébredtem csak fél, majd hulla fáradtan mentem el átvenni a mezemet, aztán a sötétkék naplómmal és a tanári sípommal együtt ballagtam át a tornacsarnokba, ahol nagy meglepetésemre még nem volt ott a búvalbaszott csapatom, amit eléggé furcsálltam, hiszen ilyenkor már mindenki itt szokott lenni.

De betudtam annak, hogy valamelyik ribanc tanárnő biztosan ráhúzott még pár percet az utolsó rendes tanórájukra.

Ám, mikor már vagy 10 perce ücsörögtem az egyik kispadon, elkezdtem újra aggódni és ideges is lettem.

Mikor már éppen indultam volna, hogy felkeressem az elveszett csapatomat, egyszercsak meghallottam, hogy valaki torka szakadtából kezdett el bőgni az öltözők felől, míg pár ember üvöltözni kezdett, ami miatt rendesen összeszartam magamat, mivel nem értettem, hogy mi folyik ott.

Nagy szemekkel bámultam a folyosóra, azon belül is a férfi öltözőre, aminek az ajtaja hihetetlen sebességgel csapódott ki, majd Hyunjin kezdett el fal fehér arccal rohanni felém.

-Mi a... -motyogtam magam elé.

-Tanár úr... Tanár úr! Jimin... Jimin felébredt a kurva életbe! Az anyukája most írt abba a csoportba, amiben a csapatunk szülei, ön, és mi vagyunk benne, hogy az orvos most hívta őt emiatt! -kiabálta nekem, mikor már elém ért.

-A rohadt életbe... Irány a kórház... Most! A kocsimba még négy férőhely van. Találkozunk a parkolóban. -csaptam magamra az irodám ajtaját, majd idegbetegek módjára dobtam be a táskámba az utcai ruhámat, iratokat meg minden fontos dolgot, aztán az edzős ruhámra felvettem a márkás kabátomat is.

-Jesszus, Jungkook... mi van veled? -kérdeztem magamtól, mert valahogy nem értettem, hogy miért lettem rohadt ideges és miért nőtt gombóc a torkomban. -Most nem szabad megtörnöd... még nem. Megkönnyebbültnek kéne éreznem magamat. -suttogtam magam elé, miközben már kifelé rohantam az iskolából.

Nagy pechemre pont ekkor kezdett el szakadni az eső kin is... Szuper.

Odasiettem a parkolóhoz, ahol már ott várt engem Hyunjin és Jiho.

-A többiek Sojun autójával mentek. Mi is siessünk. -sürgetett a szőke hajú, mire én egyből be is pattantam az autóba, amit a többiek is követtek.

Rögtön padlóig nyomtam a gázt és úgy száguldtunk ki a parkolóból.

Természetesen a sebességhatárokat nagyjából betartottam, mivel most dupla annyira kellett figyelnem az utakon, mert esett az eső is.

De a 20 perces utat még így is sikerült lerövidítenem 15 percre.

Miután megálltam a kórház parkolójába, szó szerint futottunk befelé az épületbe, majd a bejáratnál megpillantottuk a csapatom többi tagját és mint kiderült Jiho volt az, aki torka szakadtából sírt az öltözőben.

-Gyerünk... -nyögtem ki nagy nehezen.

A recepcióra érve elmondtam, hogy miért is jöttünk ide, mire a nő megint elmondta kedvesen ugyanannak a szobának az útvonalát, aminek múltkor is elmondta, amikor itt voltam.

Nagy léptekkel haladtunk felfelé a lépcsőkön egészen a második emeletig, ahol az utolsó szoba ajtaja előtt meg is álltunk.

Szerencsénkre pont akkor jött ki egy orvos a szobából, akit mi azonnal letámadtunk.

-Elnézést, doktor úr... -szólítottam le.

-Oh, önök Park Jimin hozzátartozói? -nézett ránk zavartan.

-Nos, tudja... Jimin szülei engem bíztam meg azzal, hogy hazavigyem. Van is róla papírom, ők itt mellettem pedig a barátai. Látni szeretnénk Jimin. Tudtunkkal már felébredt. -magyaráztam hadarva.

-Áh, értem. Ez esetben, ha ideadja azt a papírt, akkor beszámolok önöknek Jimin állapotáról, aztán utána bemehetnek hozzá. -mosolyodott el kedvesen a doktor, amit én az idegességem miatt nem tudtam díjazni, ezért csak átadtam neki az iratokat.

-Hm... rendben. Szóval az ön neve Jeon Jungkook. Ezek szerint tényleg ön fogja innen elvinni Jimint. -bólogatott, majd elrakta a mappájába a papírokat.

-Igen.

-Nos... Jimin állapota stabil, nem kell emiatt aggódni hála istennek. A csontjai szépen forrnak össze, de a gipsznek még 2 hétig rajta kell lennie a jobb kezén és a jobb lábán, ezután legalább egy hónapig gyógytornára kell majd járnia, majd a gipsz levétele után 2 hónappal már úgy fog tudni futkározni, mint a baleset előtt. Viszont az elkövetkezendő napokban még elég gyenge lesz, mivel még csak most ébredt fel két hét után a komából. -ecsetelte a doktor úr, miközben mindannyiunkból egy-egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki.

-Hah, rendben. Ez viszonylag jó hír. Akkor most már bemehetünk hozzá? -kérdeztem reménykedve.

-Hát persze. Utána szeretnék önnél beszélni egy kicsit. Nyugodjon meg, semmi rosszról nem lesz szó.

-Rendben. -bólintottam egyet, majd már bent is termettem Jimin szobájában, a többiekkel a hátam mögött.

A kis pici Jimin az ágyon ült, a hátát az ágy végének támasztotta, és lehajtott fejjel szipogott.

-Jiminie... -szólította meg őt halkan Hyunjin, majd mire Jimin újra sírni kezdhetett volna, ő ott is termett előtte, majd egy jó szoros ölelésbe vonta.

A csapatom többi tagja is körégyűlt, aztán Jiho megint elkezdett a torka szakadtából bőgni, amit én csak mosolyogva figyeltem, mert hihetetlen boldogsággal töltött el az engem, ahogy láttam, hogy mennyire aggódnak a kis törpéért.

Ahogy néztem Jimint, aki újra ébren volt, valahogy kétes érzésem lett.

Először is iszonyatosan megkönnyebbültem és ugye boldog is vagyok.
De ugyanekkor rohadtul féltem is tőle, mert nem tudhatom, hogy hogyan is fog viszonyulni hozzám és a dolgokhoz ezután.

Körülbelül fél óráig álltam ott egyhelyben és egy halvány mosollyal az arcomon néztem őket.
Jiminnek elmondták a többiek, hogy 2 hétig volt kiütve és hogy milyen szörnyű volt az életük nélküle, meg persze a vereségüket is megemlítették neki...

Örültem, hogy ők elmondták mindent a kis barna hajúnak, mert így legalább nekem ezeket már nem kell elmagyaráznom neki.
Kicsit vissza is csalták Jimin arcára az életet és már Jiho sem bőgött szerencsére olyan fülkirepesztően hangosan.

Időközben az orvos is kihívott engem beszélni. Mondjuk ez így tök jó, hogy körülbelül én voltam a legjobban kikészülve ettől a helyzettől, aztán szerintem Jimin még nem is vette észre, hogy ott vagyok...
Jól letámadtak őt Hyunjinék...

-Csak arról szerettem volna beszélni önnek, hogy Jiminen még a délután el kell végeznünk pár gyors vizsgálatot, ami úgy 1 órát venne csak igénybe. Ha gondolja itt a váróteremben megvárhatja ezt az egy órát, aztán utána haza is engedem magukat. -szembesített az orvos szelíden.

-Persze, megvárom inkább itt. Köszönöm, hogy szólt. -motyogtam.

-Nincs mit. -azzal ott is hagyott engem.

Már éppen vissza akartam volna menni Jiminhez, mire Hyunjinék léptek ki az ajtón,

-Hát ti? -lepődtem meg.

-Úgy gondoltuk, hogy már haza mennénk. Jiminnek is kell a pihenés, meg már eleget beszéltünk neki a hülyeségeinkről. Nem akarjuk őt már az első nap túlterhelni. Na meg így legalább kettesben lehet vele. -suttogta az utolsó mondatot Hyunjin úgy, hogy csak én halljam meg.

-Jimin tényleg önnél fog lakni? Csak mert hallottam, amit az orvos mondott. -kérdezte Chan.

-Aha. A szülei elutaztak, ezért engem kértek meg rá. -vontam vállat, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog, holott ez igenis jelentőségteljes dolognak számított.

Válaszul csak mindenki bólogatni kezdett, miszerint tudomásul vették, majd illedelmesen elköszöntek tőlem és ott hagyták az ajtó előtt.

-Jungkook, ne most... -suttogtam magamnak szenvedve, mikor éreztem, hogy a szívem elkezdett hevesebben dobogni és újra ideges lettem, mert tudtam, hogy most már csak Jimin lesz bent a szobában.

Mielőtt meggondolhattam volna magamat, gyorsan benyitottam hozzá és visszacsaptam magam után a falapot.
Lassan fordultam meg, majd szembe találtam magamat Jimin nagy szemeivel és döbbent arcával, miközben a tőlem kapott nyakláncát szorongatta az ujjai közt, ami még mindig a nyakában lógott.

-Szia, Jimin... -préseltem össze az ajkaimat idegességemben.

-Jó napot, Tanár úr... -motyogta ő is.

Szépen odasétáltam az ágyához, majd leültem a szélére, pontosabban Jimin mellé.

-Hogy érzed magad? -kérdeztem tőle halkan.

-Nem tudom... Sehogy... Nem fáj semmim. Azon kívül, hogy nem tudom mozgatni az egyik kezem és a lábam, ugyanolyan minden. -válaszolta ő is halkan beszélve. -Anyáék is jönnek majd?

-Anyukádék most már Amerikában vannak 5 napig. -simítottam a fejére, mire ő egy kicsit lehunyta a szemeit.

-Ja, igen... biztosan most van a nagynéném esküvője. Kár, hogy nem lehetek ott. De megértem az anyukámat, hiszen ő ezt ki nem hagyta volna. -sóhajtotta lemondóan. -De akkor velem mi lesz? Ott fogok lenni egyedül abban a nagy házban? -ijedt meg.

-Nem, Jiminie... Nálam leszel addig. -válaszoltam neki nyugodtan.

-T..tessék? Önnél leszek? -döbbent le teljesen.

-Anyukádék azt kérték tőlem, hogy lakjál nálam addig, amíg vissza nem érkeznek ide. Számomra nem probléma. -mosolyodtam el lágyan, mire az ő szája is egyből felfelé görbültek.

Hát gondolom, hogy mennyire boldog lehet. Én is az lennék, ha annál a tanárnál laknék pár napig, akibe fülig belezúgtam. Csakhogy nekem még kiszemeltem sincs.

-Ez... egy jó hír. -takargatta az idő közben paradicsom vörös színűre váltott arcát.

Vajon mire gondolhatott ez az élénk fantáziájú...? Eléggé elpirult...

-Jiminie... -fordultam teljes testtel felé. -Nem haragszol rám? -simítottam a bal kezére, mire elkapta rólam a tekintetét.

-Miért is haragudnék önre..? Hiszen nem tett semmi rosszat. -rázta meg a fejét nemlegesen.

-De... miattam futottál ki az útra is. -suttogtam, miközben gyengéden megszorítottam a kezét.

-Tanár úr... hiszen ott volt mellettem a zebra. Azon is simán átmehettem volna. Ez nem az ön hibája, hanem az enyém. De hagyjuk is ezt most. -vont vállat szomorúan.

-Oké... -válaszoltam, de tenyeremet még nem vettem el Jimin karjáról.

-Tanár úr... kérhetek öntől valamit? -kérdezte a kis törpe zavartan.

Ah, de hiányzott már ez, ahogy a közelségemtől már zavarba jön. Ez már kellett nekem.

-Persze, bármit. -mosolyogtam.

-Öleljen meg. -nézett fel rám.

Megrázva a fejemet húztam őt félig az ölembe, majd szorosan a karjaimba zártam a törékeny kis testét, majd éreztem, hogy a gombóc erősödni kezdett a torkomban.

-Miért van mezben? -kérdezte a mellkasomba bújva.

-Mert pont akkor kaptam a hírt, hogy felébredtél, amikor már elkezdődött volna az edzésetek. -suttogtam őt ölelgetve.

-Annyira hiányzott már nekem ön és a közelsége. -remegett meg a hangja.

-Te is hiányoztál Jimin. El sem tudod képzelni, hogy milyen nehéz volt nekem, a csapatodnak és a szüleidnek is ez. De a lényeg, hogy már itt vagy épségben. -simítottam hajába.

-Igen... És ön, hogy van? Csak mert eléggé szokatlan a kinézete. -nézett fel a szemeimbe.

-Milyen szépen megfogalmaztad azt, hogy rohadtul szarul festek. -kuncogtam szomorúan, mire ő csak egy apró puszit nyomott az arcomra, ami miatt a szívem újra gyorsan kezdett dobogni, de ezt is csak betudtam annak, hogy csak hirtelen ért engem ez a kis gesztus.

Így hát a nyakába fúrtam a fejemet, majd úgy válaszoltam neki.

-Nem tudtam aludni az elmúlt napokban és persze a saját hülyeségeimmel kikészítettem magamat... -sóhajtottam gondterhelten a nyakába, mire láttam, hogy libabőrös lett tőle, ami mosolygásra késztetett.

-Miattam? -tette fel a kérdést halkan.

-Igen, Jiminie... nagyon de nagyon aggódtam érted.

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: