Az út az otthonomig a tanárom kocsijában ülve eléggé... kínos volt.

Jungkook feszülten vezetett, ezt a testtartásából ki lehetett venni.
Én addig magamat átkoztam gondolatban, hogy már megint miért voltam ilyen szerencsétlenül meggondolatlan.

A mellettem ülő folyamatosan dobolt ujjaival a kormányon, és hangosan szuszogott, míg én csak ajkaimat harapdálva bámultam kifelé az ablakon.

Semelyikük sem akart megszólalni.

Az edzőm azért nem, mert még próbálta feldolgozni az öltözős incidensünket, én meg... hát mit mondhattam volna.

Bár, lehet hogy bocsánatot kéne kérnem, de... nem merek megszólalni.

Félek, hogy bármelyik pillanatba leordibálhatná a fejemet, amire most a legkevesebb szükségem lenne.
Kicsit szégyellem is magamat a történtek miatt, viszont igazából... nem bántam meg.

Mikor elnavigáltam őt a külvárosi családi házunkhoz, és leparkolt előtte, nekem fogalmam sem volt arról, hogy most mit kellett volna tennem.

Szóval amilyen csak gyorsan tudtam, kipattantam az autóból és egy illedelmes köszönés kíséretével berohantam a kapun keresztül a házunkba.
Természetesen előtte kulccsal kinyitottam azokat.

Bent levágtam a földre a táskáimat és a nagyszobai ablakhoz siettem, amin keresztül ráláthatunk az utcára és most jelen pillanatban Jungkook kocsijára.

Próbáltam úgy helyezkedni, hogy én lássam őt de ő ne engem.

Pár percig még ott dekkolt a házunk előtt, majd végül fogta magát és elhajtott.

Egy hatalmas gondterhelt sóhaj hagyta el a számat és lassan visszaballagtam az előszobába.

-Jimin? Te vagy az? -hallottam meg anya hangját a konyhából.

-Igen, hazajöttem. -válaszoltam.

Gyorsan levetettem magamról a cipőt és a kabátot, és ezután a jobb oldalon elhelyezkedő konyhába vettem az irányt.

-Szia anya. -köszöntem neki, mikor beléptem a helységbe.

-Szia Jimin. Milyen volt a suli? Elég későn értél haza. -vont egy szoros ölelésbe.

-Ja, igen. Elfelejtettem szólni, bocsánat. De Jungkook az edző bent maradt velem órák után még egy kicsit kosarazni a lábam miatt, mert jövő héten is lesz egy meccs és szeretné, ha pályára tudnék addig állni. -mondtam neki lehajtott fejjel, mivelt azért nem teljesen így történtek a dolgok ezen a délutánon.

-Ez igazán kedves tőle. -mosolyodott el, majd visszament a tűzhelyhez és tovább folytatta az étel kevergetését.

-Az... -ültem le a konyha asztalhoz. -Jut eszembe... sajnos, bekövetkezett az, amitől mindig is féltem. -motyogtam magam elé.

-Oh, mi történt kicsi Jimin. -nézett át rám válla felett aggódva.

-Hah... valószínűleg bukásra fogok állni matekból. De nem tehetek róla, hiszen nincsen agyam hozzá! -akadtam ki kissé.

-Jimin... már megint egyest fogsz kapni? -sóhajtott fel anya.

-Igen... -morogtam.

-Tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Lassan itt lesz az érettségi időszak. Egyesekkel nem fogod tudni letenni. -magyarázta.

-Értem én, pontosan tudom, hogy ez így van. -borultam az asztalra. -De van egy jó hírem... -morogtam.

-És mi az?

-Jungkook felajánlotta ezzel kapcsolatban a segítségét. -emeltem fel a fejemet.

-Ezt nem fogadhatjuk el. Szegény, már így is az egész életét feláldozta érted és a csapatotokért. Majd inkább... jársz magán tanárhoz, oké? -próbált lebeszélni.

-Nem! Azt soha. Inkább járok Jungkookhoz, minthogy egy idegennek tanuljak. -álltam fel a helyemről.

-Jól van, Jimin. Tudod, hogy én csak jót akarok neked. Ez esetben akkor... majd felhívom Jungkookot. Így jó lesz? -zárta el a tűzhelyet és felém fordult.

-Igen, igen. Köszönöm anya. -öleltem őt magamhoz.

-Ez semmiség. A jövőd a lényeg úgyis számunkra. Meg, hogy boldog legyél.

Erre csak lágyan rámosolyogtam és elengedtem őt.

-Apa és Minji, hol vannak? -kérdeztem rá.

Minji, ő az én idegesítő nő nemű testvérem, igen..

-Apa a dolgozó szobában, Minji meg gondolom a saját szobájában.

-Oké. -azzal már mentem is az előszobában hagyott cuccaimért, amit felkaptam és felmentem a lépcsőn egyenesen a folyosó végén lévő szobámba.

Egy nagy sóhajjal dobtam le az ágyam mellé a táskáimat, majd előhalásztam a telómat.

Dobtam egy üzenetet Hyunjinéknak, hogy rám ne várjanak délután, mert hazajöttem.

Utána jöttek is a kérdések, hogy "Mi történt?" vagy "Valami baj van?"

Viszont semelyikre sem válaszoltam, csak leültem az ágyam szélére és szétnéztem a világoskék és barna árnyalatú szobámon.

Miért nincs kint Jungkookról egy poszterem se?
Hiszen ő a példaképem, nem?
Minjinek is tele van a szobája kpop bandák képeivel.

Megráztam a fejemet, és kimentem a szobámból, le a lépcsőn, egyenesen a ház végébe, ahol apum dolgozó szobája van.

Beköszöntem hozzá, és láttam ám, hogy valamin nagyban dolgozik, mivel ő egy orvos és elég magas ranggal rendelkezik.

Kutatás kutatás hátán. Ez az ami leginkább jellemzi őt.

Kiskoromba imádtam vele dolgozni, mivel izgalmas dolgokat mutatott és mesélt nekem.
Egy időben még én is orvos akartam lenni, de aztán a kosárlabda felváltotta ezt.

Amióta sport gimnáziumba járok, azóta kevesebb időm is maradt apukámmal időt tölteni. Így már nem igazán jártam a dolgozó szobájába segíteni neki.

Persze a kapcsolatunk nem romlott, mivel a szüleim elismerték, hogy én tehetséges vagyok abban a sportban, amit űzök.
Állításuk szerint, még sokra vihetem ezzel a jövőben, és támogatnak is abban, amiben tudnak.

Szerencsés lehetek, hogy ilyen szüleim vannak.
Nem mindenkinek adatik meg ez a fajta család.
Hálás is vagyok érte.

Visszasétáltam a szobámba, de útközben meg beköszöntem Minjinek is, majd egyből az ágyamba vetettem magamat, ahol a már megviselt kis spirálos füzetkémet a kezembe vettem, meg egy tompa hegyű ceruzát.

A fülesemet bedugtam a telefonomba és indítottam rajta zenét.

Zene... a kosarazás mellett a másik nagy szerelmem az a zene.

Dalokat szoktam írni. Vagyis inkább csak dalszövegeket, vagy dalszöveg foszlányokat. És néha napján zongorázok a szobámban elhelyezkedő fehér pianínóval.

Már általános iskolás köröm óta jártam zongora és zené órákra, de mikor jött a középsuli, befejeztem.

Mindig is tudtam, hogy akármennyire vonz engem a zene világa. Számomra csak a kedvenc hobbim maradt, semmi más.

Jungkook után ez az, ami egyfajta védelmet nyújt az életem problémai elől. Akinek kiönthetem a lelkemet, és aki ott van egy hosszú, fárasztó nap után.

Habár az edzőm nem mindig lehet ott, amikor szükségem van rá, viszont ilyenkor az ő szerepét veszi át a zongora.

Leginkább film zenéket és szomorú dalokat szoktam játszani rajta.

Most is ezt csináltam a nap hátralévő részében a tanulás és a dalszöveg írás mellett.

Legalább egy kicsit kizártam a Jungkookkal kapcsolatos zavaros gondolataimat a délután folyamán.
Holnap így is úgy is gyomorideggel fogok belépni az iskolába.

°°°°

Mint ahogy azt említettem, a másnap reggel tényleg izgultam, miközben készülődtem a suliba.

Anyu már ilyenkor nem volt otthon, hanem lelépett a munkahelyére, ami jelen esetben egy hangulatos kávézó a Han folyó mentén.

Minji is már elhúzta a csíkot a barátnőjével a sulijába.

És apa is már a kórházi irodájában folytatta munkái kidolgozását.

Én gyorsan összedobtam egy kávét, és már siettem is a suliba.

Annyi szerencsém legalább lehet a mai nap, hogy az edzések most nem reggel, hanem a tanórák után vannak.

Miközben buszoztam a gimi felé, bedugtam a fülest a fülembe és indítottam egy lejátszási listát.

Én mindig is másnak gondoltam magam a többi gyerekhez képest.

Az agresszív kosarazás, az érzelmes zongorázás és a szerelmes dalszöveg írás kombinációját nem mindenki választaná.
Gondolom csak én.

Minji is sokszor hívott már szkizofrénnak emiatt, mert véleménye szerint biztos több személyiségem van, hogy ilyen különböző dolgokat csinálok szabadidőmben. De ez nem így van. Csupán én csak ezeket a dolgokat kedvelem és csinálom.

Pédául mi abban is különbözünk, hogy amíg ő a modern kpop dalokért van oda, addig én jobban szeretem az érzelmekkel dús vagy épp szomorú komoly zenéket és zongora szólókat.
Most is azt hallgattam a buszon.

Tudom, hogy ez fura lehet más számára.
Elvégre egy kosaras srácot keménynek, magabiztosnak képzelnek el az emberek, akik a legmodernebb cuccokkal vannak felszerelve, mert... sportemberek...

Tény és való, hogy az én öltözködésem is márkás cuccokból áll, de én belsőleg nem vagyok olyan, mint akinek hisznek a kívülállók.

Csak egy tinédzser vagyok a sok közül, aki a szerelem után rohangál. Vagy is most jelen esetben az edzőm társasága és az ölelő karjai után..

Beérve a termembe, már ott volt az egész osztályom, és várták, hogy becsengessenek törire.

Alapból kevés az osztálylétszámunk. Körülbelül olyan 15 vagyunk jelen pillanatban, de csak 5-en vagyunk belőle olyan pozícióban, hogy versenyeken veszünk részt, mivel úgymond mi vagyunk a legügyesebbek. Plusz Jiho, mert ő ugye cserejátékos, viszont őt is Jungkook készíti fel, hátha lerobban valaki, aki helyett majd beállhatna, mint múltkor én.

Akkor is ő váltott le engem meccs közben. Meg is köszöntem neki.

Nagy gondolkodásom közepette elfoglaltam helyemet a csapatom többi tagja mellett és előpakoltam az órára.

Még mindenki halkan beszélgetett, így mi is elkezdtünk.

-Történt valami tegnap délután, hogy inkább haza mentél? -tért egyből a lényegre Hyunjin.

-Nem... dehogy, csak... csak elfáradtam. -hazudtam lehajtott fejjel.

-Valami probléma van? -jött a mély hang mellőlem, mire ránéztem a csk-ra, Sojunra.

-Öhm... tényleg, minden a legnagyobb rendben. -mosolyodtam rá erőltetetten, ami feltűnt neki is.

-Beszélgetnénk egy percre kint? Még van 10 perc becsengetőig. -állt fel Sojun.

Erre csak tanácstalanul Chanék felé néztem, akik biztatóan bólogattak, hogy menjek a csk-val.

Tudták, hogy jót tenne nekem egy kis beszélgetés vele, mivel amíg Jungkook olyan, mint egy bölcs papa a csapatunkban, addig Sojun meg olyan, mint egy megbízható apuka.
Sokat tanult az edzőnktől az évek során, hogy összetartó csapatot kovácsolhasson belőlünk.

Olyan, mintha a második edzőnk lenne, de ő nem annyira különleges számomra, mint Jungkook.

Utána ballagtam, egészen ki a folyosóra, ahol már nem voltak olyan sokat.

-Mi történt tegnap? -fordult felém, miközben sétálgattunk a folyosón.

-Hah... semmi. Csak kosaraztunk Kooksi tanár úrral. -sóhajtottam.

-Miért vagy ilyen búval baszott? -lökött oldalba szórakozottan.

-Nem is vagyok az. -vontam vállat leplezve idegességemet.

-Most ha elmennék Kooksi tanár úr irodájába és rákérdeznék nála, hogy mi történt tegnap, szerinted ő is ugyanezt válaszolná? -tette fel a költői kérdést.

-Hát... -kezdtem el habozva, ám ő közbe vágott.

-Jó, akkor mentem is... -mosolygott pimaszul, majd a csarnok felé vette az irányt futólépésben.

Utálom, amikor ilyen!
Nem hiszem el!

Mikor realizáltam, hogy mit is akar tenni, szerintem minimum ötször leizzadtam.

Rohanni kezdtem utána a folyosón az öltözők felé, ami után már az edzőnk tanárija van.

-Oda ne menjél! Hallod?! Elmondok mindent, csak ne tedd kérlek! -kiabáltam kétségbeesetten futva felé.

-Ahoz meg kell állítanod. -közeledett vészesen a tanári ajtajához.

-Rád ugrok, ha be mersz kopogni! -fenyegettem meg.

Mikor már nyúlt volna a kilincshez, éppen akkor értem utol és a hátára vetettem magam, és remegni kezdtem a félelemtől, hogy ezt talán Jungkook is meghallotta.

Most még nem állnék készen a zavarba ejtő szemeibe nézni.
Rettegek attól, hogy vajon a tegnapi után, másként fog nézni rám.

Sojun csak becipelt a pályára és lerakott a földre.

-Nem értem most miért vagy ilyen... -mondta bizonytalanul. -Miért folynak a könnyeid? Mi történt tegnap? -bombázott kérdéseivel, míg én csak megmarkoltam a mellkasán lévő pólót és pityeregni kezdtem miközben hozzá bújtam.

-Miért teszed ezt velem? Úgyis elmondtam volna a bajom, de neked csak azért is elkellett játszanod, hogy beszélni akarsz vele. -szidtam le hüppögve.

-Hülye ötlet volt, tudom. Sajnálom, hogy megsirattalak. A legkevésbé sem akartam ezt. Csak, aggódom érted. Valamit tett veled tegnap? -tolt el magától, hogy könnyáztatta szemeimbe tudjon nézni.

-Nem... -suttogtam erőtlenül. -Inkább én tettem olyat, amit talán nem is szabadott volna...

-Mit csináltál Jimin? -kérdezett rá gyanúsan.

Nem válaszoltam rá... mit válaszolhattam volna? Nem akarom kockára tenni a csapatunkat azzal, hogy kezdek másként tekinteni az edzőnkre...
Ez nem ér annyit...
Nem csak én vagyok a világon.
Nem vagyok önző.
Nem kell segítség, majd én rendezem a saját dolgaimat.
Nem tűnhetek gyengének.

-Válaszolj Jimin! Hallod? -fogott aggódva a vállaimra és kissé megis rázta őket.

-Én... egyszerűen csak...

-Nem itt lesz órátok. -hallottuk meg a mély hangot a folyosó felől.

Nem kellett oda néznem. Anélkül is tudtam, hogy ő lesz az. Az edzőnk, aki miatt most fáj a szívem...

-Jó reggelt Tanár úr. Tudjuk. -fogta még mindig a vállaimat.

-Akkor, mit kerestek itt? -kérdezte az ilyenkor szokásos kemény stílusával.

-Csak Jiminnek volt egy kis mental breaking-je, és segíteni próbáltam neki. -vont vállat.

-Egy fasz vagy, remélem tisztában vagy vele. -szúrtam oda Sojunnak kissé hangosabban, majd idegesen kitrappoltam a csarnokból, szigorúan lehajtott fejjel a tanárom előtt.

-Most meg mi a bajod? -sietett utánam a csk, és az öltözőknél elkapta csuklómat, majd nekitolt a falnak. Mindezt az edző szeme láttára..

-Jimin beszélj már, bassza meg! -lett dühösebb az előttem támaszkodó.

-Mental breaking ugye?! Kurvára nem tudod, hogy mi az én problémám! Ahelyett, hogy meghallgattál volna, inkább idejössz, mi?! -kiabáltam sírva.

-Hát basszus. Tegnap suli után úgy eltűntél, mint a kámfor. Chanék engem is hívtak már, hogy nem válaszoltál az üzeneteikre, miután lemondtad a közös éttermezést. Mit gondolsz ilyenkor az ember mit csinál? Rögtön a legrosszabbra gondol a kurva életbe. -fakadt ki.

-A..aggódtál értem? -kérdeztem halkan szipogva.

-Igen Jimin. Nem sokszor láttalak még ilyen állapotban. Furcsa ez a helyzet most. Ránk ijesztettél tegnap, mert sosem szoktál csak úgy lelépni. Azt hittem valami komoly dolog történt. -mondta halkan, nagyon közel az arcomhoz, miközben arcomat simogatta.

Nem tudtam erre már mit válaszolni, mert közel volt hozzám az arca.
Túl közel...

-Mondtam, hogy majd elmondom, hogy mi történt... -suttogtam lehunyt szemekkel, mivel már olyan közel volt, hogy nem bírtam ránézni.

-Most megcsókolnálak... -jelentette ki halkan.

Erre csak megkapaszkodtam bicepszeibe, és éreztem, hogy lélegzet vételeim felgyorsultak.

Olyan ismerős ez a helyzet...

Mint tegnap délután, csak annyi különbséggel, hogy akkor nem mertem megtenni a tanárommal.

-Viszont én nem akarom, hogy megcsó... -kezdem bele, de ekkor egy váratlan dolog ért.

Megtette...
Megcsókolt...
Hozzám ért az ajka..

Ez nem helyes... Én nem tehetem ezt. Ott van Jungkook nekem...

Próbáltam eltolni magamtól, de mind hiába. Erősebb volt nálam, ezért inkább fejemet fordítottam el.

Egy cuppanós hanggal vált el tőlem...

-Miért Jimin? Tudom, hogy szeretnéd. Legalább egy kis időre szemet hunyhatnál a probléma felett, ami a kis lelkedet nyomja. Még ha nekem nem is mondtad el. -suttogta.

Megfeledkezni a fájdalmamról?
Igen erre van szükségem. De nem a csapatkapitányommal akartam volna csókolózni.
Nem is mutatta eddig annak a jelét, hogy esetleg tetszenék neki.

És hiába nagyon jóképű, nekem nem jön be. Félre értés ne essék, nagyon jó barát, de nem tekintek rá úgy, mint Jungkookra.

-Ígérd meg, hogy csak egyszeri alkalom lesz, és utána elfelejtjük, oké? -kérdeztem halkan.

-Mhm...

-Ígérd meg. -szóltam rá.

-Megígérem. Utána úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. De valld be, hogy ez a csók most neked is jól esne. -mosolyodott el.

-Bunkó... -kulcsoltam össze nyakánál karjaimat, majd ajkaira tapadtam.

Egyből lassan kezdte falni ajkaimat, és hozzám préselte magát.

Nem féltünk, hogy meglátna valaki, mert ilyenkor senki sincs itt, mivel csak délután kezdődnek az edzések, és már szerintem be is csengettek.

Tényleg megfeledkeztem minden búbánatomról. Csak a pillanatnak éltem...

Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást.

Hát ez is megtörtént... nem gondoltam volna...

Sosem gondoltam volna, hogy pont neki fogom adni az első csókomat. Mindezt Jungkook miatt..

De ezt most tényleg jól esik. Bárki bármit mond.
Lehet, hogy hülyeség volt ezt megengednem neki, de basszus... 18 éves leszek... Mikor akartam én először csókolózni? 60 éves koromban?

Jungkook után sóvárgok, viszont az évek alatt rájöttem, hogy hiába csinálok bármit is. Ő úgysem fog szeretni úgy.

Végül elváltunk egymástól, és egy kicsit szusszantottunk egyet, utána Sojun újra falni kezdte ajkaimat és nem sokkal később megéreztem, ahogy szájüregembe furakodott nyelvével, amire muszáj volt felnyögnöm egy aprót.

Lassabb tempót vettünk fel, hogy nyelvével a szám összes szegletét fel tudja térképezni.

Már szerintem javában becsengettek, de ez most egy cseppet sem zökkentett ki eufórikus állapotomból.

Tarkóját kezdtem el simogatni, hiszen megérdemli.

Enyhíteni tudta szívem fájdalmát.
Vajon ezt a fajta vigasztalási módszert is Jungkook tanította neki, vagy ez a saját specialitása?

Még pár perc nyálcsere után váltunk csak el egymástól.

Kipirulva néztünk egymás szemébe, míg mindkettőnk ajkai csillogtak az ott maradt nyáltól és elég csapzott kinézetűek lehettünk.

Aztán egyszer csak elnevettünk magunkat, ami később átment röhögésbe.

-Hogy lehettünk ilyen hülyék? -öleltem magamhoz nevetve.

Már szinte vicces az, hogy én miket művelek, a szeretethiányom és Jungkook miatt...

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: