-Tudod, Kookie... Nekem már rettentően hiányoznak azok a régi szép idők... -pillantottam szemeiben kora reggel az ágyban, miközben én őt ölelgettem, ő pedig a nyakamat simogatta.

-Mármint mire gondolsz?

-Az edzésekre, mikor minden mozdulatodtól zavarba jöttem, mikor folyton csak téged bámultalak és egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy hogyan lehetsz ennyire tökéletes. Mikor motivációs beszédeket tartottál, mikor szigorú voltál, amikor készítettél fel a meccsekre, mikor győztünk és te megdícsértél minket. Hiányzik az a sport gimnázium, hiányzik a matek, amiből mindig bukásra álltam, hiányoznak a szüleim és hiányzik az húgom idegesítő viselkedése. -tört ki belőlem minden.

-Folytasd csak, én hallgatlak. -biztatott engem Kook.

-Tudod... Régebben annyira természetesnek tűnt az akkori életem. Van egy családom, egy szerető családom. Van testvérem, vannak barátaim, van egy tök szuper edzőm. Ám én utáltam tanórákra járni és utáltam a matekot. Gyűlöltem tanulni, és olykor még a húgomat is elküldtem volna melegebb éghajlatra. Gyakorlatilag akkor is megvolt mindenem, ami kellett nekem, ám én ezt mind természetesnek vettem. Na és ilyen helyzetekben jön rá az ember arra, hogy mennyire hálásak kellett volna lennem ezekért, amikor még lehetett volna rá alkalmam. Mert már kifutottam az időből. Már nem tudom megmondani a szüleimnek, hogy én szeretem őket a legjobban és ott leszek mindig mellettük, ha kell. Már nem tudom megmondani Minjinek, hogy ő a világ legaranyosabb húga. Pedig annyira szeretném, ha tudnák. És a kosárcsapat tagjainak sem tudom megmondani, hogy iszonyat büszke vagyok rájuk. Most pedig szinte bármit megtennék azért, hogy beüljek azokra a hülye matek órákra és órákat tudnék tanulni csak azért, hogy jó jegyet kapjak. Látod, Kook... Csak más szemszögből is meg kellett néznem a dolgokat és valójában ekkor jöttem rá, hogy én iszonyat szerencsés voltam az életemmel. És annyira gyötör a tudat, hogy nem háláltam meg ezeket. Igazából... Nem is a családom halála bánt engem, hanem az, hogy nincs meg az a megnyugvás, a megelégedettség érzése. Nem éreztettem velük azt, hogy szeretem őket és hálás vagyok nekik, amikor még éltek, most pedig már késő. Nem így akartam volna elengedni őket. Most már így utólag a testvéremmel sem beszéltem volna csúnyán egyszer sem. Ilyenkor bán meg az ember minden rossz tettet és ez nagyon szar érzés... -magyaráztam neki.

-Ebben igazad van, Jiminie. Ezzel nem csak te vagy így. Most elmondok neked egy történetet, jól figyelj... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerető anya a két kisfiával, még csak pár évesek voltak mind a ketten, de nagyon szerették egymást. Az anyuka rettentően gondoskodó volt és mindent megadott a fiainak. Az apuka csak évente párszor látogatta meg őket, mert neki olyan munkája volt, hogy sokat kellett utazni. Vagy legalábbis az anyuka ezt mondta a gyerekeinek. Teltek múltak az évek, a testvérpár kis fiatal fiúkká cseperedtek. Szerették az anyjukat, őt szerették a legjobban, viszont nem értették, hogy nekik miért magántanárhoz kell járniuk, mikor a többi gyerek iskolába megy minden nap. Az anyjuk erre nem tudott mit válaszolni, ezért inkább csak az egyik fiút beiratta kosárlabda edzésre, a másikat meg valami küzdősportra. Az anyuka úgy gondolta, hogy legalább ezzel is erősödik a két fiú és egy kicsit még szocializálódnak is. A testvérpár nem tudta elvégezni az általános iskolát sem, mert az egyik napon valaki betört hozzájuk és véres küzdelmek közt kiragadta őket az anyjuk óvó kezei közül. Később kiderült, hogy az apjuk volt az, aki nem épp a világ legerkölcsösebb szakmájával foglalkozik. Mikor kiderült, hogy a testvérpárnak miket is kell majd csinálniuk, a kosaras fiú egyszeriben megtört és pont ugyanazt érezte, mint most te. Az anyját akarta, azt akarta, hogy még legalább utoljára elmondja neki, hogy mennyire szereti őt, de ezt már nem tehette meg soha többet. Olyan dolgokra kényszerítették őket, amit nem akartak. Ám a küzdősportos fiú hamar beleszokott ebbe és még élvezte is, ezzel ellentétben a kosaras srác bármit megtett volna azért, hogy el tudjon onnan menekülni. De mind hiába, nem sikerült neki, így ő nem fogadta el ezt a helyzetet, csak beletörődött. Mikor felnőtté vált, akkor tudott csak kiszabadulni rengeteg munka árán és az első hely, ahova ment az az édesanyja háza volt, viszont ekkor érezte csak az igazi fájdalmat a fiú. Megtudta, hogy az édesanyja depresszióba esett, miután kiragadták kezei közül a fiait és ez vitte őt a halálába. A fiú is lassan a depresszió szélére esett, de erős volt és nem hagyta el magát. Anyukája emlékére újra beiratkozott kosárlabdázni és az érettségi letétele után elkezdte a sportegyetemet, amit el is végzett sikeresen. Teltek múltak az évek és úgy látszott, hogy az élete egy jobb irányba kezdett haladni. Az élete volt a kosárlabdázás és a gyerekek, akiket tanított egy sportgimnáziumban. Ám valójában senki sem tudta, hogy ő honnan jött és milyen volt a múltja... Senki sem tudta, hogy min ment keresztül és azt sem tudta senki, hogy neki a történtek még mindig nem gyógyultak be a lelkén teljesen. Nehezen jött álom a szemeire és mikor sikerült végre lehunynia, akkor pedig mindig anyukája mosolygós arcát látta és olykor mindig a lelkébe hasított a megelégedettlenség érzése... Ő nem is akarta elengedni az édesanyját. Ez ellen nem tudott semmit sem tenni. Próbálta ezzel az érzéssel együtt élni normálisan az életet. Aztán egyik nap váratlanul betört hozzá az apja és újra elrabolta őt. Nem hiába mondják, hogy a történelem ismétli önmagát... A fiú úszott a hatalmas, gyilkos hullámok között és minden, amit eddig felépített, egyszeriben lerombolták az egészet. Ekkor már tudta... Minden kezdődni fog elölről... -fejezte be Kook a meselélést enyhén könnyes szemekkel.

-És ez a fiú te voltál... -állapítottam meg halkan.

-Igen... Hiába tűnik néha kedvesnek az apám... Valójában ő a világ egyik legromlottabb embere. Tudja, hogy ha továbbra is itt tart engem, akkor egy két lábon járó idegroncs leszek. De leszarja. Neki csak az üzletek fontosak. Valójában én csak miattad maradtam most is erős. - simított az arcomra, mire én megható pillantásokkal illettem őt.

-Jungkook... Ha nem érzed jól magadat, nem muszáj itt maradjunk. Biztos van valami megoldás. - ötleteltem.

-Jimin, te nem fogod fel ennek a helyzetnek a súlyosságát... Mi már nem létezünk mások számára... - ejtette kő a szavakat mély hangon.

-M..Mi? - zavarodtam össze.

-Mit gondolsz mi történt Szöulban, miután mind eltűntünk, csak úgy hirtelen? A rendőrség biztos keresett minket, de mivel nem találtak semmi nyomot, sőt mondok jobbat... ha találtak is volna nyomot, akkor sem tudtak volna mit kezdeni vele, mert a rendőrség is a maffiák zsebében van. Eltűntnek vagyunk nyilvánítva, vagyis szerintem ennyi idő után már halottnak is nyilvánítottak minket. Ha ki tudnánk jutni innen... Az azt jelentené, hogy... el kell hagynunk az országot és halálunkig álnéven kell élnünk, mert Park Jimin és Jeon Jungkook már halott. Az otthonunkat pedig már biztosan elárverezték. - magyarázta el nekem.

-Francba. Ebbe még bele sem gondoltam. Akkor most mi lesz? Kook, én nem így terveztem élni az életemet. - estem kétségbe.

-Azt hiszem van egy elvetemült ötletem... - sóhajtott egy nagyot. - Legyen elég annyi, hogy az öcsémnek rengeteg kapcsolata van. Majd még gondolkozok ezen a szabadulásos dolgon, de először még muszáj megoldanunk az ellenséges maffiákkal való konfliktusunkat, mert ha újra megtámadnak minket, akkor mi sem fogunk tudni egy könnyen szabadulni.

-Ez igaz. De legalább elképzelésed az már van.

-Egy gonddal kevesebb. Viszont... Ezt neked is jó alaposan át kell gondolnod. Ha tényleg el akarunk innen menni, akkor már soha többet nem térhetünk ebbe az országba vissza. Képes lennél itt hagyni mindent? Erre nem muszáj válaszolnod most, először csak gondolkozz el rajta.

Jogos a kérdés. Jungkook tényleg egész sok mindent átgondolt. Valóban képes lennék itt hagyni az egész gyermekkoromat a családom emlékével együtt..?

_____
Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: