-Menj le a pályáról és igyál egy kicsit! -utasított az edzőm, mikor már látta rajtam, hogy kezdtem fáradni fél óra intenzív labdás bemelegítés után.

-Rendben! -bólintottam és leültem a kispadra, ahol csak a tanár úr fekete fehér kulacsát láttam meg, mivel én voltam olyan okos, hogy az öltözőben hagytam a sajátom.

Már éppen álltam is volna fel, mikor a fekete hajú megszólalt a csarnok középen állva.

-Ha nem hoztál vizet, abból is ihatsz, ami ott van. Nekem nem gond. -vont vállat.

-Nagyon kedves öntől, de nem szeretném elinni az italát. -húztam el a számat.

-Ugyan már. -legyintett. -Amúgy sem az az unalmas víz van benne.

-Oh, akkor mi? -kíváncsiskodtam, mivel a flakonja nem volt átlátszó így nem láthattam bele. Na meg aztán kicsit fel is keltette az érdeklődésemet.

-Hát... -dobott egyet kosárra, amit mondanom sem kell, hogy sikeresen betalált. -Ha tudni akarod, ahoz bele kell innod. -válaszolta lazán.

-Akkor... megkóstolhatom? -vettem a kezembe kulacsát izgatottan.

-Mhm.

-Köszönöm. -mosolyodtam el szélesen.

Olyan, mint egy cumisüveg. Azt a részét, amin jön a lötty, felhúztam, így már nyitva is volt.

Még nem volt szerencsém inni az edzőm kulacsából, szóval most eléggé felcsigázott azzal, hogy ezt megengedte.

Alapból ő egy engedékeny, törődő, jószívű típus. De ha edzésről van szó, akkor azt halál komolyan veszi és olykor olykor nagyon szigorú is tud lenni.

Óvatosan emeltem az ajkaimhoz a műanyag flakont, míg tanárom félszemmel engem szuggerált, miközben a labdát pattogtatta és néha kosárra is dobott.

Kortyoltam egyet a löttyből, majd próbáltam rájönni, hogy milyen ízű.

-Ez... kóla?! Ja, nem... nem! Várjon, mindjárt kitalálom... -azzal újra meghúztam Jungkook üdítőjét, és gondolkodóba estem.

-Kicsit olyan... epres. -böktem ki végül.

-Úgy van. Ügyes vagy, Jimin. Epres sportital van benne. -eresztett el egy halvány félmosolyt, ami őszintén... nagyon jól áll neki.

-Úristen... ez egyszerűen isteni. -kezdtem el szépen lassan iszogatni az ínycsiklandó epres löttyöt.

-Örülök, hogy ízlik. -dobálgatta a labdát.

Miközben kortyolgattam az üdítőjét, őt figyeltem, ahogyan a pályán mozgott.

Néha nekifutásból is rádobott a kosárra, és egyszerűen rá kellett jönnöm megint, hogy... ő olyan tökéletes.
Olyan jól kosarazik.
Mintha kosárlabdával a kezében született volna, és arra lett teremtve, hogy ezt a sportot űzze.

Újra és újra erősödött bennem a gondolat, miszerint ő az én példaképem.

Csoda, hogy még poszterek nincsenek róla kiragasztva a szobám falára.

Nem tudok elég hálát adni az isteneknek és szenteknek, amiért én őt kaptam meg edzőnek.

Minimum olyan érzés kavarog bennem, amikor látni szoktam őt, mintha egy lány találkozna egy világhírű idollal, akinek a képeivel van tele a szobája és minden nap vele álmodik.

Az a piros mez rajta és a fehér márkás cipője, kidolgozott kar izma és vádlijai... a fekete haja, ahogy enyhén izzadtan a homlokára tapadt és egy egyszerű de még is szívdöglesztően szexi mozdulattal hátra túrta...
Jézusom... miket gondolok én róla? Hiszen ő csak az edzőm. Én meg az egyik diákja.

Nem is voltak olyan sokszor ferde hajlamaim. De ez a tanár már közép suli eleje óta többször is kihozta belőlem már ezeket a gondosan elrejtett érzelmeket.

Az elején még rohadtul befostam akkor, amikor a közelembe jött és belőlem furcsa reakciókat váltott ki, mint például a remegés, az ajkaim kiszáradása és a folytonos elpirulás.
De aztán idővel beláttam, hogy ezért a tanárért bárki nyálcsorgatva futkosna, még egy homofób öreg fasz is.

Így csak annyit tudtam tenni, hogy elviseltem ezeket a dolgokat, mikor közel volt hozzám.
Nem azt mondom, hogy halálosan szerelmes vagyok belé, sem azt hogy tetszik nekem.

Csupán csak az egész lénye vonz engem, mint vast a mágnes.
Benne találtam meg azt, aki majd egyszer én is szeretnék lenni.
Egy különös kötelék köt hozzá már első óta, amiről csak én tudok, senki más.
Csak én érzem, hogy ő különlegesebb bárkinél az én szememben, hiszen olyan, mintha a családtagom lenne.

Persze ezzel szerintem, a csapat többi tagja is így van, nem csak én.
Hiszen ő volt az, és még mindig az, akire bármikor számíthatunk. Aki ott van, amikor magunk alatt vagyunk vagy jelen esetben lesérülünk.
És minden segítséget önzetlenül ajánl fel.
Természetesen emellett szigorú is, de... ennek ellenére úgy érzem, mintha a kosaras csapatunkban ő lenne a bölcs nagypapa, aki kellő szigorral óv minket minden veszedelemtől és ha megadjuk neki a kellő tiszteletet, akkor a bizalmába férkőzhetünk és egy megbízható barátra tehetünk szert.

Kicsit azért mindig elszoktam szomorodni, mikor eszembe jut a gondolat, hogy én számára bizonyára nem vagyok több, csak egy diák a sok közül.
Olyankor mindig összeszokott szorulni a szívem, hiszen szerettem volna, ha ő is olyan különlegesnek látna engem, mint én őt.
Szerettem volna, ha többször is megdicsérne. Szerettem volna tanórákon kívül is vele lenni, és önfeledtül beszélgetni bármiről, ami csak eszünkbe jutna.
Ő egy értelmes ember.
Néha úgy érzem, hogy nála jobb embert nem is ismerek a földön.
Vonz engem a lelke. Olyan tiszta és természet feletti.

-Na Jimin? Készen állsz? -sétált elém az enyhén csapzott kinézetű edzőm, ezzel kizökkentve engem a mély gondolataimból.

-Azt hiszem... -motyogtam előre bámulva.

-Minden rendben? -ült le mellém.

-Persze. -bólintottam határozottan ránézve, majd odanyújtottam a félig kiürült kulacsot izzadt valójának, hiszen egész eddig futkározott, amíg én gondolataimmal együtt szusszantam egyet.

-Tessék, igyon. Biztos szomjas.

-Igen. Ezt eltaláltad, köszönöm. -kortyolt nagyokat az epres italból, amiből az előbb még én ittam.

-Nem kell megköszönnie, hiszen ez az ön innivalója. -motyogtam zavartan, mivel realizáltam, hogy még a rajta maradt nyálamat sem törölte le, ami azért jelen helyzetben eléggé zavarba ejtő.

Jólesően sóhajtott egyet, miután végzett az ivászattal, majd ma már sokadjára kezdte el megint keresni a tekintetemet, amit most sem talált meg, mivel eszemben sem volt vöröslő arccal ránéznem.

-Miért kapod el mindig a tekintetedet, ha rád nézek? -kérdezte közelebb hajolva, miközben térdeire támaszkodott.

-Én, n..nem is.. -próbáltam ellenkezni, de a közelsége újra leblokkolta az agyamat.

Ez így nem lesz jó...

-De így van, Jimin. Elég könnyű volt kiszúrnom a te szokatlan viselkedésedet a többiek közt. Ők mindig simán tudják tartani velem a szemkontaktust, csak te nem. Most is látom ám, ahogy remeg a kezed, nem vagyok vak. Valami problémád van velem? Nyugodtan mondd ám meg, és akkor én majd megpróbálom megváltoztatni azt. Az edződ vagyok, nem ápolhatunk rossz kapcsolatot. Szóval...? -magyarázta nyugodt hangon, mire a szívem szakadt meg a jóindulata miatt.

Nem őt kéne megváltoztatni, hanem sokkal inkább engem.

Hiába próbálkoztam az évek alatt visszafogni magamat a közelében, és hiába próbáltam feltűnés mentesen zavarba jönni mellette... egyszerűen képtelen voltam rá.

Nem jön be nekem Jungkook... de valamiért mégiscsak ilyen hatással van rám, ami már kezd kikészíteni.

Nem csoda, hogy azokba a szép, éjfekete, csillogó szemeibe nem tudok belenézni, mert félek...
Félek attól, hogy ha szemeibe nézek, akkor elveszek bennük.

Szakadozottan fújtam ki a bent tartott levegőmet, és próbáltam lehajtott fejjel vissza tartani a kiszökni készülő könnyeimet, amit újra ő váltott ki belőlem.

Éreztem, ahogy óvatosan a hátamra simított egyik kezével, és éreztem,hogy nálam itt telt be az a bizonyos pohár.

Nem bírtam tovább mellette maradni, mert már szinte éreztem, ahogy magabiztosságával a földbe döngölt és a gyengédsége meg a törődése is rátett egy lapáttal erre.

Nem akartam előtte gyengének tűnni, ezért amilyen csak gyorsan tudtam, kirohantam a csarnokból egyenesen végig a folyosón, be az öltözőbe, aminek az ajtaját magamra csaptam és a cuccaimhoz, a padra leborultam és keservesen sírni kezdtem.

Miért nehezíti meg a dolgomat?
Miért ilyen gondoskodó?
Miért ilyen nagylelkű?
Miért vált ki belőlem ilyen reakciókat?

És az összes létező dolgot megkérdőjeleztem magamban, amíg a bennem tomboló fájdalom egy részét adtam ki magamból könnyek formájában.

Hallottam, ahogy nyitódott az ajtó, majd be is csukódott.
Innen tudtam, hogy bizony tanárom, aki miatt most zokogok, utánam jött.
Ezért próbáltam csillapítani bőgésemen, de felnézni nem néztem fel rá.

-Hé, Jimin. Most miért sírsz? Én tettem valamit, amivel megbántottalak? -ült le lábaim mellé.

-Nem... -szipogtam a karjaimba temetkezve.

Nem hiszem el, hogy miért vagyok ilyen kis... mindegy.
Pedig nem ez volt az első alkalom, amikor kettesben voltunk.

-Akkor mi a baj? Nekem elmondhatod, tudod. -simított lábamra, mire még szipogni is elfelejtettem.

Rajtam van a keze... uramisten... hozzám ért.
Most esküszöm úgy csináltam, mintha most ért volna hozzám először..
Hülye Jimin!

-Én...csak.. -kezdtem sírós hangon, majd felültem szépen lassan és szembe fordultam aggódó fejével.

-Én, csak... nem tudok megváltozni. -tört ki belőlem újra a zokogás, mire láthatólag nem tudta, hogy mit kéne tenni, pedig már sok olyan esete volt mint én...

Úgy megöleltem volna őt. Egyszerűen már fizikai fájdalmat okozott az, hogy ezalatt a kicsit kevesebb, mint 4 év alatt, csak én alakítottam ki magamban egy különleges kapcsolatot vele. Ő neki pedig maradtam egy egyszerű kosaras srác.

-Jimin, kérlek. Nyugodj meg, oké? -ült közelebb hozzám.

Erre csak bólogattam, de utána újra elkapott a síró görcs.

-Jó, akkor... hazaviszlek, rendben?

Megsem várta, hogy mit válaszolok erre, ő elkezdte összepakolni a sport cuccaimat, majd kiment az öltözőből engem egyedül hagyva.

Én meg mint egy kisgyerek, akit a szülei hagytak magukra, mégjobban rázendítettem, hiszen azt hittem, hogy megelégelt és lelépett.

Hát persze... még neki sem lehet annyi idegzete hozzám...
Mit is vártam tőle...?

Egy hisztis kisgyerek vagyok, aki ha nem kap meg valamit, akkor bömbölni kezd.
Szánalmas vagyok..

Ekkor hallottam kicsapódni az öltöző ajtaját és megláttam őt, immáron átöltözve és a saját edzőstáskájával a kezében, mire felálltam a helyemről és már csak sűrűn szipogtam.

-Azt h..hittem, hogy itt hagyott engem... -törölgettem könnyeimet.

-Dehogy. Mondtam, hogy hazaviszlek. -eresztett el egy apró mosolyt.

Lerakta a táskáját a földre, majd közelebb lépkedett hozzám.

-Na, gyere ide. -tárta ki a karjait felém.

-Megölelhetem magát? -mosolyodtam el kissé.

-Meg.

Erre több sem kellett nekem, egyenest karjaiba vetettem magam, így megéreztem finom, kellemes férfias illatát, amiért szintén annyira odavagyok.

Megint könnyek szöktek a szemembe és a mellkasába fúrtam a fejemet, kezeimmel szorosan ölelve őt, míg ő hátamat simogatta nyugtatóan, amitől pityeregni kezdtem, de már csak halkan.

-Shh, Jimin. -suttogott. -Nem szeretem, amikor sírsz, és másokat sem szeretek látni sírni. Lehet, hogy nem mutatom ki, de az nekem is ugyan olyan rossz érzés, mint másoknak és most neked. Itt vagyok, és nem lesz semmi baj. -rajzolt köröket a hátamra, ami kellemes bizsergéssel töltött el.

Kissé megnyugodtam ölelésébe zárva, de úgy éreztem, hogy én soha többet nem akarom elengedni őt. Nekem itt a helyen a karjaiban. Szükségem van a törődésére és a teste melegére.

Óráknak tűnő percekig álltunk így egymásba gabalyodva, ami hihetetlen boldoggá tett és egyben le is nyugtatott, szóval már egyenletesen vettem a levegőt.

Éreztem, ahogy már bontakozna ki karjaimból, de én ezt nem engedhetem neki, én még nem tudom elengedni őt, hiszen még csak most volt az első alkalom, hogy engem is megölelt végre. Nem hagyhatom, hogy ilyen hamar véget érjen. Kitudja, mikor adódik rá még lehetőségem.

Kezeimet nyaka köré tekertem és úgy vontam még közelebb magamhoz, miközben feljebb pipiskedtem, hogy sikerüljön az akcióm.

-Jimin... szerintem elég lesz. -helyezte derekamra hatalmas tenyereit.

-Ne! Még nem... -fúrtam nyakhajlatába fejemet, mire megadta magát és nagyokat szusszantva ő is nyakamba temette fejét, majd közelebb húzott magához, már amennyire még lehetséges volt.

Bőröm felforrósodott és izzadni kezdem, a levegőt is szaporábban vettem az átlagosnál és azt kívántam, bárcsak sose szakadna véget ez a pillanat, amivel egyszerűen magába bolondított..

A tudat, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz őt, elveszi a maradék eszemet is.

-Nem akarom, hogy elengedjen... -motyogtam selymes bőrére.

-De muszáj lesz. -próbált eltolni magától, de mind hiába, hiszen én egyre jobban bújtam hozzá.

-Jimin, engedj el. -kért meg higgadtan.

-Nem akarom. -toltam egy kicsit hátrébb, mire lába beleütközött az egyik padba és hirtelen lehuppant rá, majd nagy szemekkel nézett rám, míg én rá.

A hirtelen magasság különbséget azzal szüntettem meg, hogy beleültem ölébe és ugyanúgy beléfúrtam a fejemet, mélyeket szippantva illatából.

-Ez... khm... Jimin... -hallottam meg aranyosan csengő zavart hangját.

Olyan jó lenne, ha ő is úgy tekintene rám, ahogy én rá.
A világ legboldogabb embere lehetnék.

Nem tudtam kontrollálni magamat, így apró puszikat kezdtem el adni fedetlen nyakára.

Éreztem, ahogy befeszült alattam és derekamba markolt, amire fájdalmasan nyögtem egy aprót.

-Ez nem helyes... -sóhajtott fel.

Elváltam nyakától és enyhén könnyes szemekkel belenéztem az övéibe, majd mellkasától egészen alhasáig végigsimítottam, mire tekintete nagy mennyiségű meglepettséget sugárzott.

Nem tehettem róla, amiért ezt csináltam vele.
Már megint kihozta belőlem, a ferde hajlamaimat..

Sokkos tanárom arcához hajoltam lassan és óvatosan, majd homlokunkat összeérintettem úgy, hogy már orrunk is érintkezett egymással.

Lehunytam a szemeimet és csak élveztem a közelségét, amit eddig nem bírtam ki, ám a sok sírás segített legyőzni ezt a mai délután erejéig.

-Sajnálom... őszintén... Tudom, hogy ezzel csak magamat fokoztam le az ön szemében. Kérem ne haragudjon rám emiatt... -suttogtam ajkaira, de mielőtt még bármi meggondolatlan dolgot követtem volna el, elhajoltam tőle.

-Vigyen haza, kérem. -néztem az összezavarodott elméjű edzőmre.

És akkor még csak bele sem gondoltam, hogy ezzel mekkora lavinát indítottam el a hegyről...

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: