Másnap reggel gyomorgörccsel mentem az iskolába. Még a fülesemben szóló zene sem nyugtatott meg.

Ugyanis, ma kell beszélnem Jungkookkal, hogy én ezt már nem bírom tovább és finoman megfogalmazva szeretném, ha csak akkor jönne a közelembe, ha nagyon szükséges.

Tegnap elég sokat bőgtem az edzőnk miatt, de Hyunjin folyamatosan azzal nyugtatott, hogy minden rendben lesz és vagy nem tudom hányszor elmondta az előnyeit annak, hogy Jungkookot minél előbb töröljem ki a gondolataimból.

Így nagy nehezen álomba sírtam magamat.

Anyuék szerencsére nem jöttek fel hozzám. Gondolom ismét elvoltak a saját világukba. De nem is bánom, úgy őszintén.

Lehet, hogy tényleg jobb lesz, ha felnövök, és végre nem csak a saját álom világomban ringatom magamat, ahol létezik olyan, hogy Jungkook és én...

A valóság, sokkal másabb... ridegebb, és realisztikusabb. Nincs olyan, hogy mi. Csak külön én és Jungkook, az edző.
Ezt neki is tudnia kell. Éppen ezért fogok beszélni vele.

Sajnos már bevallottam az érzéseimet irányába. Vagyis, gondolom sejti már, hogy számomra nem csak egy tanár volt.
És éppen ezért egy kicsit gáz is lesz most csakúgy odaállítani elé, és megmondani neki, hogy viselkedjen velem úgy, ahogy eddig. Ne is törődjön és sajnáljon meg.

Csak tanítson úgy, ahogyan azt eddig is tette.
Ne hallgassa meg a problémáimat.
Ne foglalkozzon velem.
Mert minden apró kedves gesztusa után, csak mégjobban megnehezítené a dolgomat...

Az első pár óránk edzés lesz, és utána jönnek a rendes tantárgyak.

Így sporttáskámmal belépve az öltözőbe köszöntem a csapat tagjainak.

-Hujj, Jimin. Nem nézel ki valami jól. -jegyezte meg Seugmin először, köszönés helyett.

-Hagyd már. Mindenkinek lehetnek rossz napjai. -förmedt rá Hyunjin, mivel ő pontosan tudta, hogy mi bántja a lelkemet.

-Minden oké? -suttogta mellettem Jiho, mikor leültem mellé.

-Persze, csak egy kissé elaludtam. -vontam semlegesen vállat.

Még nem szeretném nekik is elmondani a búbánatomat. Majd, ha készek állok rá, akkor őket is be fogom avatni.

-Okés.

-Chan? -kérdeztem rá, mivel csak a cuccai voltak itt.

-Hívta őt a természet. -mondta gúnyos pillantásokkal illetve Hyunjint.

Közben már átöltöztem, így kissé hosszú hajamat kötöttem éppen össze.

-Egyszer még bevarrom azt a nagy szádat. -kötötte cipőjét a szőke hajú.

-De nem most. Gyere, Jimin. Menjünk. Te is gyere szőke herceg. De ne fekete lovon. -röhögött Jiho, mire én is mosolyogni kezdtem.
Hyunjin pedig csak fújtatva jött utánunk a torna terem felé.

Oda beérve még szerencsére nem volt ott Jungkook.

-Jimin! Segítesz labdákat hozni a szertárból? -kérdezte Sojun.

-Persze. -futottam mellé az említett helységhez.

-Köszi.

Amint beértünk a sötét szobába, rögtön felém fordult.

-Ugye nem a csókunk a bajod? Vagy miért vagy ilyen letört? -kérdezte bizalmasan.

-Én... csak... elaludtam, és ideges vagyok. Amúgy meg ne aggódj, a csók az szuper volt. -mosolyodtam el.

-Jobb volt, mint az eddigiek? -vonogatta idétlenül szemöldökét, ami miatt muszáj volt szemet forgatnom.

-Nem tudom. Veled volt az első alkalmam. -vontam vállat, mire ő enyhén szólva meglepődött.

-Nem mondod komolyan? Uh, nagyon... megtisztelve érzem magam most. -vigyorgott.

-Ajánlom is. Na, menjünk.

Azzal felkaptunk pár labdát és már a pályán is voltunk, ahol nagy szerencsétlenségemre már ott volt az edző is...

Menni fog Jimin!

°°°°

A kínkeserves 4 tanórát végig szenvedtem Jungkook jelenlétével.

Nem kellett csalódnom, hiszen ugyanúgy bánt velem most is, mint eddig. Bár az edzéseket mindig is komolyan vette. Senkivel sem kivételezett.

Ez valahol megis nyugtatott, de aztán az edzés vége felé már igen csak nehezemre esett a jelenlétét elviselnem, mivel tegnap egész éjjel miatta bőgtem. Csoda, hogy tudtam valamit aludni az éjjel.

Hyunjin végig mellettem maradt és próbálta elterelni a figyelmemet, amiért őszintén hálás vagyok neki, de sajnos nem nagyon sikerült elterelnie.

Sokat rontottam, és a palánkba is alig találtam be.

Félek, hogy ezt ő is szóvá fogja tenni. Sőt, biztos is vagyok benne, hogy még fogja jegyezni a hibáimat.

Ez akkor bizonyosodott be, mikor már menni készültem le a pályáról a többiekkel együtt.

-Jimin! Gyere ide egy kicsit! -intett a kispad felé, ahol ő ült a sötét kék naplójával egyetemben.

Lassan lépkedtem felé, majd mikor elé értem, nulla érzelmet kimutatva emeltem rá tekintetemet.

-Igen? -kérdeztem.

-Miért álltál be edzeni? -tette le a kezében tartott naplót.

-Mert már nem fáj a lábam. -vontam hanyagul vállat, ami látszólag nem tetszett neki, de nem tett megjegyzést rá.

-Órák után gyere ide a pályára. Most mehetsz. -állt fel a helyéről.

-Rendben, úgyis beszélni akartam volna magával. Viszlát. -azzal válaszolási időt sem hagyva neki, leléptem.

Egyenesen az öltözőbe.

-Na, mi volt? -suttogta nekem Hyunjin rögtön.

°°°°

Hyunjinnal elmondtam, hogy az edző azt akarta, ha bent maradnék órák után. Így azt is elmondtam neki, hogy akkor fogok beszélni vele rólunk terveim szerint.

Természetesen, ahogy teltek az órák, úgy lettem egyre jobban ideges és egyre jobban izgultam is.

Nem tudom, hogy mi fog kisülni ebből, de remélem, hogy jól fogok kijönni ebből a szituból.

Egész délelőtt azon gondolkodtam, hogy hogyan is fogom Jungkooknak kitálalni a dolgokat.
Vagy, hogy beszámoljak-e neki, azokról a különös érzelmekről, amik bennem égtek.
Vegülis aztán úgy voltam vele, hogy majd lesz, ami lesz.
Ha előre eltervezünk dolgokat, akkor csak azért sem úgy fognak alakulni azok, ahogyan azt már előre kigondoltuk.

-Ügyes leszel Jimin. Ha végeztél, azonnal hívj fel, oké? -búcsúztam el tanítás után a többiektől, majd most pedig Hyunjintól.

-Rendben.

-Csak azt mondd el Kooksi tanár úrnak, ami a szívedből jön. És gondolj arra, hogy nem sokára beszervezek neked egy vakrandit, ami talán megváltoztatja majd az életed, egy jobb irányba. -ölelt meg, majd elengedett. -Ne légy ideges, azzal csak rontassz a helyzeten.

-Hah... megleszek. Köszönöm. -sóhajtottam egy hatalmasat.

-Na menjél Jimin. Jobb túlesni a dolgokon. Kitartást. -mosolyodott el.

-Köszi. Szia. -intettem neki.

-Hellóka. -indult el a kijárat felé.

Végig néztem, ahogy szépen kisétált a látókörömből, és még egyet sóhajtottam.

A szívem őrült tempóban dobogott és vagy háromszor leizzadtam, miközben elindultam a pálya felé, a táskámmal a hátamon.

Azt mondogattam magamban, hogy: Most megfogom mondani a magamét neki.

Ezzel próbáltam egy kis határozottságot csempészni magamba, több kevesebb sikerrel.

Sajnos az út odáig hamar eltelt, és ismét üres volt az egész csarnok.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy még nem volt itt, ezért ledobtam a kis lelátó mellé a táskámat, majd leültem az egyik kispadra és próbáltam lenyugtatni magamat. Egy kis higgadtság nem ártana.

-Áh, itt vagy Jimin. -huppant le mellém mosolyogva az edző.

-Miért nem öltöztél át? -kérdezte.

Jó... Menni fog Jimin!

-Számomra itt véget is ért minden, ezért. -emeltem rá a tekintetem.

Legalább most egy kis magabiztosságot érzek magamban.

-Mi? Ezt hogy érted? -lepődött meg.

-Nincs szükségem a külön óráira. Nem kell a törődése. Nem kellenek a dicséretek. Nem kell az aggódása, sem a segítsége. Hagyjon engem békén, mint ahogyan azt eddig tette. Csak egy diákja szeretnék lenni a többi közül. -suttogtam a végét lehajtott fejjel.

-Ezt most miért mondod? Eddig úgy oda voltál értem... ezt nem értem.. -mondta halkan.

-Pont ez a bajom... nem is értem, hogy hogyan gondolhattam eddig azt, hogy majd egyszer megváltozok az ön szemében. Mert maga igen is mélyre ásta magát az én szívemben. Eddig tűrtem mindent, és eddig bírtam. Nem akarom, hogy ennél is jobban fájjon ez az egész. Tudom, hogy az érzelmeim sosem tálalnának viszonzásra magánál. Így hát csak arra kérem önt, hogy csak akkor legyen a közelemben ha azt a szükség is úgy kívánja. -álltam fel.

Már menni is készültem volna el, de ekkor hirtelen a csuklómnál fogva rántott vissza maga felé, így kénytelen voltam belenézni fájdalommal teli szemeibe.

-Ezt nem teheted... -szorította kezemet.

-Miért ne tehetném? -kérdeztem vissza.

-Jimin... gondolj már bele... tudod mennyi mindent éltünk már át együtt? Szinte a családtagotokká váltam, mint egy második apuka. Nagyon kedvellek és szeretlek titeket, köztük téged is. És amúgy is... te vagy az 1. mezes játékos. Különleges vagy. Nem teheted ezt. Biztos van erre a problémára is valamiféle megoldás, de kérlek.. nem kérheted azt tőlem, hogy kemény 4 év után csak úgy egyik napról a másikra viselkedjek úgy veled, mintha nem is ismernélek, holott talán én ismerlek a legjobban. Ez nem így működik. Nem csak neked nehéz. Én sem voltam még olyan helyzetben, hogy az egyik legjobb diákom belém szeretett, ezt elhiheted. -húzott közelebb magához, ami miatt újra könnyek szöktek a szemembe, de nem engedtem utat nekik.

-Tudom... éppen ezért nehéz magával egy légtérben lennem. Mert rengeteg emlék köt magához. -motyogtam.

Hosszas másodpercekig csak szemeztünk, ami egy idő után kezdett kínos lenni számomra.

-Hyunjin... szervezett nekem egy vakrandit. -vallottam be ajkaimba harapva, de Jungkook nem szólt semmit érte.

-Elmész rá?

-Talán úgy könnyebb lenne minden. -ültem bele az ölébe és szorosan magamhoz öleltem izmos testét.

Egyszerűen nem bírtam ki az ölelése nélkül. Nem ment. Nem tudom elengedni őt, ha ilyen közel van hozzám.
Nekem ő kell, senki más.

Újra sírdogálni kezdtem rajta és a mellkasom egyre jobban szorított a sok negatív érzelemtől.

Tudom, hogy nem ezt terveztem el, de én mondtam, hogy lesz, ami lesz...

-Miért csinálja ezt velem? Miért ilyen nehéz ez az egész? Miért nem mehetnek gördülékenyen a dolgok? Miért nem bír viszont szeretni? -bőgtem kérdéseimet a vállába.

-Sajnálom Jimin.... sajnálom.. -suttogta engem átkarolva. -Olyan, mintha a fiam lennél. Nem csak neked rossz ez a helyzet. De erre nem feltétlen az a megoldás, ha megszakítjuk a kapcsolatunkat. -tolt el magától annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni.

Megbabonázva néztem szemeibe, és lassan meg bizonytalanul férfias arcára simítottam egyik kezemmel.

-Maga annyira gyönyörű. Olyan tökéletes. A szemei, amik mindig zavarba hoznak. És az ajkai, amik megbolondítanak. A puha bőre... mindene. Kár, hogy nem lehet az enyém.. -hüppögtem és homlokomat az övének döntöttem.

-Ne mondj ilyeneket Jimin... -suttogta.

-Miért? Pedig rengeteg ilyen kimondatlan gondolat kavarog bennem. -kaptam rá dühös szemeimet. -Például tudott arról, hogy már 3 éve szenvedek maga miatt? Vagy arról volt sejtése, hogy vágyom a csókjára? És esetleg azt tudta, hogy egész éjjel maga miatt sírtam? Meg ho... -folytattam volna, de befogta a számat, és láttam, hogy ajkai megremegtek, ami miatt egy szempillantás alatt kiszállt belőlem a harag.

-Már mondtam, hogy ez nem csak neked nehéz. Az előbb még azt akartad, hogy zárjalak ki az életemből, most meg én vagyok beállítva a gonosznak. -remegett meg a hangja, de azért még tartotta magát.

Kirakott az öléből, és kifelé kezdett menni a csarnokból.
Mire a kezdeti sokkból feleszméltem, már a magam ócsárolására sem maradt időm.

-Bassza meg... -rohantam utána.

A folyosón haladt gyors léptekkel, mire szaladni kezdtem felé.

-Jungkook...! Ne menjen el...! -kiabáltam utána, de mintha megsem hallotta volna, úgy tűnt el a szemeim elől a kijárat mögött, amitől ismét potyogni kezdtek a könnyeim.

-Nem hagyhatsz itt csak így. -suttogtam magamnak, majd rohanni kezdtem kifelé.

Az iskola kapuin kiérve láttam meg, hogy már egy utcán túl van, így a forgalommal és az emberekkel nem törődve futottam ki az útra.

Az ember sokszor hiszi azt, hogy jól döntött. De a döntés milyensége csak azután fog eldőlni, miután megtörténik az, amit egyszer már eldöntöttünk.

Minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt időm.

Az autók hangos dudálása... gumi csikorgások... kiabálás hangjai.

És már éreztem is, hogy nem állok a talpamon.

Éles fájdalom nyilait bele a testem összes részébe.

Egy motorháztetőről repültem egyenesen az aszfaltra, és úgy éreztem, hogy nem kaptam levegőt, és a fejem is szétrobbanni kívánt volna.

Éreztem.... hogy itt a vég.
Nem akartam elhinni, de valahogy most tényleg úgy éreztem.

A testem és a lelkem súlyos fájdalma megbénított teljesen.

Nem is tudtam már azzal törődni, hogy mi lesz ezután a szeretteimmel.
Csak Jungkookot akartam utol érni.
De nem sikerült...

Ezzel talán minden meg is oldódna...

Már nem éreznék több fájdalmat és vágyódást.

Nem látnám, ahogy a családom összetörik majd.

Nem kéne egy plátói szerelemben élnem.

Önző lennék? Talán egy kicsit. De 4 éven keresztül szenvedtem, míg mások boldogan éltek.
Mindenkit magam elé helyeztem.
Akkor most megérdemlek annyit, hogy egy kis gondot fordítsak magamra.

Öngyilkossághoz nem lett volna merszem, de ha már így hozta a sors... hát legyen.

A szemeim előtt úgyis csak az a cél lebegett, hogy: ne érezzem a szívemben azt a tipikus szorító érzést.

Viszont azzal nem számoltam, hogy ezek után nem csak a szorító érzést nem fogom érezni... de már a szívem dobogását sem fogom hallani...

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: