Mondanom sem kell, hogy mennyire felcseszett az a rohadt matek.

Nem is tudtam arról, hogy dogát írunk.
Nyilván ha tudomást szereztem volna róla, akkor még talán egy hármast összekaparhattam volna, de nem!

Rohadtul egyes lesz a dogám és utána járhatnék még az edzések mellett korrepetálásra is, hogy képes legyek majd letenni az érettségit.

Hát menjen mindenki a jó büdös...

-Jimin. Megértem, hogy miért vagy ennyire dühös. Viszont a fejed az már igen csak vörösödik. -méregetett engem Chan, az órák után a teremben, ahol márcsak igen kevesen voltak.

-Jó, de... ez így annyira szar helyzet. A szüleim biztosan magántanárhoz fognak ezután járatni, amihez a legeslegkevesebb kedvem sincs. -sóhajtottam fel gondterhelten.

-Megoldjuk oké. Egyébként meg a külön matek órák nem olyan rosszak. -vont vállat a barna hajú.

-Nem tudnátok inkább ti korrepetálni? -néztem a három legjobb barátomra felváltva.

-Hát... igazából...

-Nem is tudom...

És ehhez hasonló mondat foszlányok érkeztek válaszul, tarkó vakarással megspékelve.

-Jól van akkor, nem kell! -kaptam fel a táskámat, és csapkodva plusz hisztizve kivágtattam a folyosóra.

Egyenesen az öltözők felé vettem az irányt.
Szerintem úgy nézhettem ki, mint egy felbőszült bika.
Csak az a gondolat nyugtatott egy kicsit, hogy perceken belül kosarazhatok egy keveset.

Becsaptam magam után az ajtót és mivel most már így órák végeztével nincs senki az öltözőben, izomból levágtam a sport táskámat a padra.

Miért nem lehet pár órát rám szánni, hogy ne bukjak meg abból a hülye matekból? Ennyire kiállhatatlan vagyok, vagy miért nem akarnak nekem segíteni?

Ez most azért egy kicsit megsértett, már nem azért...
Bezzeg én egyből ugrok, ha bármelyiküknek problémája akad.

Idegesen téptem le magamról a sulis ruháimat és utána gyorsan felkapkodtam magamra az edzős szettet plusz a tornacipőt.

Hajamat összefogtam egy gumival, mivel az utóbbi időben kicsit hosszabb lett a kelleténél, viszont szerintem ez még jobban is áll, mint amikor rövidebb volt.

Trappolva mentem be a tornacsarnokba, ahol már ott várt engem a pálya középen az edző.

Nagy léptekkel már ott is termettem előtte.

-Mi a franc... Úgy jöttél felem, mint akit minimum fel akarsz nyársalni. -jegyezte meg tanárom.

-Kibaszott vicces. -néztem el róla.

-Velem te csak ne flegmázz, öregem! -szólt rám vészjóslóan.

-Sajnálom, Tanár úr. -hajtottam le a fejemet.

Jó, most az egyszer lehet, hogy tényleg elszaladt velem a ló.
Általában nem ilyen szoktam lenni, az tény.

-Inkább told le a segged a földre és kezdjük a nyújtást. -utasított.

Egy bólintás kíséretében tettem is, amit mondott majd felnéztem rá, várva az újabb utasítást.

Ő viszont csak leguggolt mellém és a tekintetemet kezdte keresni.

Már megint... annyira zavarba tud hozni ezzel a cselekedeteivel.
Miért ilyen sötétek a szemei?

-Na jó, Jimin. Ebből elég. Igaz, hogy nem mondasz semmit, de én innen hallom, hogy belül hisztizel valami miatt. Gyere, lelkizünk egyet. -magasodott fel és maga után intett.

Készségesen felálltam és Jungkook után siettem, aki a pálya szélén lévő egyik kispadra ült, mint amikor edzeni szoktunk. Míg én mellette foglaltam helyet.

Már megsem lepett, hogy nem hagyta figyelmem kívül a szokatlan viselkedésemet.

Eddig még alig volt alkalmam a problémáimról beszélnem vele, mivel eddig tök jól ment minden.

Csak külső szemlélőként láthattam eddig, ahogy valakibe lelket öntött épp.

Most viszont boldog vagyok, amiért nekem is fog majd segíteni. Mégis csak a kedvenc bunkó tanáromról van szó..

-Hadd halljam, mi a problémád? -támaszkodott térdeire és úgy stírölt engem éjfekete szemeivel.

Erre csak az ajkaimba haraptam, hogy elfojtsam a bennem tomboló indulatokat, majd szépen lassan ráemeltem tekintetemet.

-Ezt mégegyszer ne csináld! -sötétültek el mégjobban a szemei.

-M..mit? -ijedtem meg.

-A szád harapdálását. Nem szeretem, ha valaki ezt csinálja. -bámulta ajkaimat.

-Oh, rendben. Sajnálom. -jöttem zavarba újfent.

Eddig is ennyit nézett engem, vagy ez csak az utóbbi pár napban tűnt fel?

-Most mi bajod van? Tiszta vörös a fejed. -kezdte el arcom minden egyes szegletét tanulmányozni.

Hát basszus... Az nem épp a legtermészetesebb dolog, hogy a tanárom már konkrétan az aurámban van és az ajkaimat bámulta az előbb. Meg úgy az egész lénye zavarba hozott, mint mindig.
Biztos jó ötlet volt lelkizni vele?
Na most már mindegy..

-Cs.. csak ne bámuljon engem, kérem.. -néztem el az ellenkező irányba, hogy még véletlenül se találjam szembe magam vele.

Hosszú perceknek tűnő másodpercekig nem kaptam válasz, ami egy idő után tényleg kezdett kellemetlen lenni számomra, de semmi pénzért nem fordultam volna felé.
Nem akartam, hogy lásson.

-Szóval innen fúj a szél..? -hallottam meg mély hangját.

-Mi? Honnan? -kaptam ra végül tekintetem.

-Zavarba hoztalak. Ugye Jimin? -vonta fel egyik szemöldökét.

-N..nem. Dehogyis. -tiltakoztam vöröslő arccal, majd mint valami szende szűz, a tenyereimbe temettem fejemet, hogy biztosan ne látszódjon rákvörös válóm.

Azt hiszem ezzel csak azt értem el, hogy mégjobban alátámasszam a feltevését.

-Biztos? -hallottam meg gyanakvó kérdését.

-Mhm.

-Na... bújj elő Jimin. -kért meg halkabban.

-Ki..kikell mennem a mosdóba. -motyogtam, majd arcomat takargatva rohantam ki a tornacsarnokból egyenesen az öltözőbe, aminek az ajtaját becsuktam magam mögött.

A helységben elhelyezkedő mosdóba mentem, majd ott is magamra zártam az ajtót és a tükörbe néztem.

-Ezt nem hiszem el... -morogtam magammal szemezve.

Milyen szupererőkkel van megáldva ez a tanár, hogy egyik pillanatról a másikra egy piros almává változtatja a fejemet?

Igaz, hogy eddig is mindig ilyen hatással volt rám, mikor a közelébe kerültem, de ez már több volt a soknál..

Hidegvizet engedtem, majd jó alaposan megmosdattam vele a kipirult pofimat.

Pár perc után már a szívem heves dobogása is lelassult, és úgy is néztem ki, mint egy ember.

Vettem pár nagy levegőt, majd magabiztosan csaptam ki magam előtt a mosdó ajtaját, viszont ez nem tarthatott sokáig, mert edzőmmel találtam szembe magamat.

Úgy megugrottam, hogy ijedtemben lefejeltem az ajtót, de csak annyira, hogy éppen nem fájt.

-Azért ennyire ijesztőnek nem mondanám magamat. -fonta keresztbe a karjait mellkasa előtt.

-Öhm... nem is az. Csak én vagyok ijedős. -próbáltam menteni a menthetőt.

Bár ezzel az állítással szerintem nem is hazudtam.

-Vettem észre. Gyere, ülj le valahova. -mutatott körbe az öltözőben.

-Oké.

Azzal leültem a cuccaim mellé, míg ő velem szemben foglalt helyet kényelmesen.

-Szóval, beszélj. Mi miatt voltál ilyen feldúlt? -kérdezett rá.

-Csak... a matek miatt. -néztem el róla.

-Matek? -kérdezte értetlenül.

-Igen. Tudja... nem tartozik az erősségeim közé. És eddig kettesre álltam belőle, de ma írtunk mégegy dogát és így szerintem ezzel bebiztosítottam magamnak a bukást. És ez azért gáz, mert még csak jóval az év elején vagyunk.

-Áh, értem. -bólogatott.

-Ha ezt a szüleim megtudják, akkor már nem hogy csak a bukást, de még egy magántanárt is bebiztosítottam ezzel, amihez az égvilágon semmi kedvem sincs. Hyunjinékat meg is kérdeztem arról, hogy nem segítenének-e nekem, de semelyikük sem akart így aztán tényleg nagy szarban vagyok. Nem tudom mihez kezdjek... De hát nem mindenki értheti a matekot, nem igaz? -pillantottam problémám elmagyarázása után tanáromra, aki figyelmesen halgatott engem végig.

-De, így van Jimin. A matekot nem mindenki fogja fel, és ezzel semmi gond nincsen. Viszont egy külön tanárral sokkal könnyebb lenne, hidd el. -próbált meggyőzni.

-De én nem akarok egy random idegennel egy légtérben lenni és közben azt az utalatos tantárgyat tanulni. -akadtam ki.

-Jó akkor... bevetem a jokert. Nem fogod ezzel a külön órás cuccal kapcsolatban meggondolni magadat, ugye jól sejtem? -hajolt közelebb, tisztes távolságot megtartva.

-Nem hinném... -húztam el a számat.

-Akkor mi lenne ha... én korrepetálnálak? Mit szolnál hozzá? -vonta fel egyik szemöldökét.

A szemeim kétszeresükre nőttek és szerintem még a szám is tátva maradt a csodálkozástól.

Hogy engem... ő?
Uramisten segíts meg...

-De... de... -tátogtam, mint egy hal a vízben.

-Ugyan már Jimin. Sojunnak is én segítettem tavaly a töriben, mert ő is bukásra állt abból. Akkor már téged sem hagynálak segítség nélkül. Meg amúgy is, ha tovább mérgelődsz emiatt, azzal csak a csapatjátékot rontanád a meccseken. -magyarázta.

-Jó, de... már így is rengeteget köszönhetek önnek. Nem tudom mivel hálálhatnám meg ezt az ajánlatot. -tördeltem ujjaimat az ölemben.

-Nekem nem kell semmi sem az ég világon. Csak egy valami.. -nézett szemeimbe komolyan, amitől egy pillanatra éreztem, hogy még a vérkeringésem is irányt váltott.

-Mi lenne az? -kérdeztem megszeppenten.

-Hogy maradj mindig ilyen szuper irányító a csapatban. Nem hiába te kaptad az egyes mezt. Mert te magad vagy az 1. Remélem tisztában vagy azzal, hogy mekkora szereped van egy győzelem megszerzésében. Nagyon ügyesen végzed még a mai napig is a munkádat. Fontos vagy a csapatnak. Maradj is ilyen, jó? -rakta biztatóan vállamra az egyik kezét.

Hihetetlen büszkeséggel töltött el engem, hogy ilyeneket mondott rólam az edzőnk.
Sokszor hallottam őt így beszélni, de akkor az egész csapatról beszélt. És most a tudat, hogy ezt csak és kizárólag nekem mondta és rólam, nagyon feldobott.

-Persze. Igyekszem. Köszönöm, Tanár úr! -hajoltam meg mélyen előtte, ülőhelyzetemben.

-Én is köszönöm. Viszont most már menjünk. Még nyújtanunk kell. Fuss a pályán 2 kört, persze csak ha bírod. Addig én megint átveszem a mezem. -tolt ki az öltözőből finoman.

-Oké. -azzal már nyargaltam is a csarnokba a hatalmas pályára.

Majd szépen lassan, nekiálltam kocogni a pálya széle mentén.

Milyen szokatlan, hogy most csak én vagyok ebben az épületben. Eddig mindig csak a csapattal voltam itt, pedig már végzős vagyok.
De legalább ezt is megélem még életemben.

Sokkal nyugodtabb az egész környezet így.
Jobban tetszik ilyenkor, mint amikor egy egész tömegnyomor van itt.

Szemben a folyosóval hatalmas ablakok terpeszkednek a falon, míg a folyosó két oldalán kisebb lelátók foglalnak helyet, mivel nálunk is szoktak mérkőzéseket rendezni és ahoz kell az ülőhely a nézőknek.

Imádom a tesitermeket, mivel a kosárlabda köt hozzá és ugye az a kedvenc sportom, szóval hát igen...

-Van rajtad térd és boka szorító? -hallottam meg a tanárom erőteljes hangját.

Odafutottam hozzá és kissé kapkodva a levegőt, de válaszoltam.

-Igen, meg még valami gyógytapasz is került rá.

-Szuper. Akkor kezdhetjük is. -csapta össze tenyereit.

Hah... ez a piros mez, ami Jungkookon van... teljesen megőrjít.
Olyan jól áll rajta.
Rajtam meg csak egy fehér van.
Ő sokkal jobban néz ki, mint én.
És mozgása is sokkal sportosabb, mint amilyen az enyém.

Miért nem lehetek olyan tökéletes, mint ő..?

Megkért, hogy üljek le a földre így az meg is tettem.

-Rakd terpeszbe a lábaidat. Először combra nyújtunk. Úgyhogy dőlj rá a jobb lábadra, amennyire csak tudsz. De óvatosan, nehogy meghúzódjon. -magyarázott folyamatosan.

Végrehajtottam, amit kért és próbáltam minnél közelebb hajolni a sérült térdem felé.

-Mehet? -térdelt mögém, ami arra késztetett, hogy újra elvörösödjek.

-Öhm... aha. -válaszoltam bizonytalanul.

Egyik kezét hátamra helyezte, majd átnyúlt felettem és a másikkal az egyik felkaromra fogott.

Azt hiszem az eddigi pirulgatásaim az ehez képest semmi volt.
Olyan szinten zavarban éreztem magamat, hogy már azt kívántam volna, hogy inkább nyíljon meg alattam a föld, minthogy ezzel a tanárral bemelegítsek.

Szó sincs arról, hogy megutáltam őt, mert ez egyáltalán nem így van.
Még mindig ő a példaképem és tisztelem is őt.
Igazából a stílusa is elég vicces tud lenni, szóval mondhatni azt is szeretem.

És én azt is értem, hogy csak segíteni akar most is.

De azért ez a helyzet egy kicsit szokatlan.
Még sohasem voltunk ilyen közel egymáshoz.

Viszont, ahogy éreztem, hogy a meleg lehelletét nyakamba fújta, bizseregni kezdett a bőröm azon a területen és meg is borzongtam egy pillanatra, mivel nekem az a gyengepontom. A nyakam...

-Akkor megy. -hallottam meg mély hangját közvetlen a fülem mellett.

Elkezdett tolni nagyon lassan előre, hogy jobban megnyúljanak az izmaim.

Még az elején nem is volt belőle probléma, de aztán egy kis idő elteltével igen csak fájni kezdett.

Fel is nyögtem egy aprót, hogy a tudatára adjam Jungkooknak, én már nem bírok tovább hajolni.

-Ennyire megy.. -tájékoztattam őt nehézkesen szóban is.

-Akkor még egy kicsit tartsuk így. -hajolt a fülemhez egy pillanatra.

Miért vagy ilyen hatással rám Jungkook?

Éreztem, hogy remegni kezdek.
Nagyon közel van hozzám a tanárom.
Túlságosan is közel.

Vagy csak én gondolom túl az egészet, és egyébként meg lekéne szarni ezt?
Ahj... ilyen helyzetben még gondolkodni sem tudok normálisan...

-Kész. -engedett el a fekete hajú. -Most dőlj a másik lábadra. -utasított, bár a hangszíne az most kivételesen kedvesnek hatott.

Tettem amire kért, és újra elhelyezkedett mögöttem, majd nyomni kezdett lefelé.

Eljátszottuk ezzel a lábammal is azt, mint az előzővel, majd végül elengedett.
Ki fújtam egy nagy adag levegőt, mivel azért eléggé fájt, amit csinált.
De hát igaza van, nem szabad kiesnem a kondimból.

-Még maradj terpeszben. -figyelmeztetett, amikor már zártam volna össze a lábaimat.

Elém sétált és leguggolt lábaim mellé.

-Tudod mi, hogy mi jutott eszembe? -gondolkozott el.

-Mi?

Erre csak felpattant és lesétált a pályáról, egyenesen a tesi tanáriba, ahogy láttam.

Értetlenül néztem utána, mivel ezt most nem tudtam mire vélni.
Csak így lelépett és itt hagyott?

Ám ekkor zene hangja ütötte meg a füleimet.
Egy halk, de ritmusos dal kezdett el szólni a beépített hangszórókból.
Rögtön mosolyra húzódtak az ajkaim, és eszembe jutott, hogy milyen sokszor edzettünk már zenére.

Mindig is imádtam úgy kosarazni, hogy közben egy dal szólt a háttérben. Úgy sokkal jobban önmagamnak éreztem magamat a pályán is.

-Ez egy jó ötlet volt. -mosolyogtam fel tanáromra, aki ekkor érkezett vissza a tanáriból.

-Tudom. -eresztett el ő is egy félmosolyt.

Apropó... imádom amikor mosolyog. Igaz, hogy nem sokszor láttam őt mosollyal az arcán. Viszont, amikor győzni szoktunk a meccseken, utána mindig megajándékoz minket a csodás ajakgörbületével.

Leült velem szemben és a sport cipője talpait az enyémekhez érintette és kinyújtotta karjait felém.

Tudtam, hogy mit kell csinálni mert így szoktunk nyújtani a srácokkal is.

Így hát sok választásom nem volt... óvatosan belehelyeztem apró mancsaimat az ő hatalmas kezébe.

Vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne vörösödjek el megint...
Már inkább nem is számolom, hogy ezen a napon hányszor pirultam el miatta.

-Nem is értem, hogy hogyan tudsz ilyen jól kosarazni, ilyen pici kezekkel. -nézegette ujjaimat.

Nézzük a jó oldalát... legalább most nem az arcomat kémleli.

-Nem a kéz a lényeg, hanem a tudás és a tehetség. -vontam vállat.

-Tudod Jimin, te egy elég érett gyerek vagy. Fogalmam sincs, hogy miért nem te lettél a csapatkapitány. -húzta el a száját.

-Szerintem Sojun sem rossz csk-nak.

-Én sem azt mondtam, hogy ő rossz lenne. -vonta fel a szemöldökét.

-Jól van na, tudom.

Pár másodperc csend után Jungkook figyelmeztetett arra, hogy elkezdi a műveletet, így kezeimnél fogva, nagyon lassan húzni kezdett maga felé.

Lehajtottam a fejemet és összeszorítottam a szemeimet, mikor már eléggé húzódtak az izmaim.
Ezt az edző is észre vette, mivel már nem erőltette a dolgot, hanem csak egyhelyben tartott, hogy egy kicsit még nyúljanak a porcikáim.

-Jó, ezen a részen meg is vagy. Most állj fel és rázd le egy kicsit a lábaidat. -mondta, majd mivel ő is állásba helyezte magát, így én is követtem a példáját.

-Mozgasd át a felső tested és a bokádat is, addig én gyorsan elmegyek egy kosárlabdáért.

Majd már csak a távolodó alakját nézhettem.

Úgy érzem, hogy ebből a napból is egy jó nap lesz a végén.

És ezzel az egy délutánnal, egy kicsit talán közelebb éreztem magam lelkileg a tanárunkhoz. Eddig is egy elég szoros kapcsolatot ápoltunk. Persze az egész csapat közel állt hozzá. De most valahogy... mintha mégszorosabb lett volna.
Bár lehet hogy csak megint túlgondolom...
Mindenesetre imádok vele beszélgetni.

És szeretem ha akár csak egy kicsit is, de közvetlen velem.

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: