Jimin szemszöge:

Hallottam, hogy az edző belefújt a sípjába, így kezdetét vette a játszma.

Félre értés ne essék, ez csak egy edzés, semmi komoly.

-Gyorsabban már ti véntrottyok! Honnan jöttetek ti, a rehabilitációs központból? Már most úgy mozogtok, mint valami fogyatékosok, pedig még el sem kezdődött rendesen az óra! -állított le minket rögtön a tanár, és a pálya közepére sétált, míg kezével intett, hogy gyűljünk köré.

Mikor a csapat tagjai szépen odaértek, az edző már bele is kezdett a monológjába.

Szerettem, amikor így összehívott minket és megbeszéltük a problémákat, majd közös erővel megpróbáltuk kijavítani azokat.
Ennek köszönhetően már rengeteget fejlődtünk az évek során, ami egy sport gimnáziumban elvárt dolog.

-Figyeljetek ide. Én értem, hogy előző héten is meccs volt és rengeteget gyakoroltunk rá, de a következő héten is lesz egy és nem szabad kiesni a kondiból, fogtátok? Végzősök vagytok, kosárlabdások akartok lenni és ráadásul egy kurva jó és összetartó csapatot alkottok. Azt szeretném, ha idén kijutnátok az országosra, világos? De ehez nem szabad leadni a szintet! -paskolta meg a csapatkapitányunk, Sojun vállait.
-Értettétek?! -emelte fel a hangját.

-Igen, Tanár úr! -kiáltottuk egyszerre.

-Jól van. -azzal a pálya széléhez sétált és leült a padra, majd teáját kezdte el szürcsölgetni.

-Mivel ilyen degeneráltak vagytok még kora reggel, bemelegítünk egy kicsit. Mindenki álljon párba! -adta az utasítást.

Én egyből odaszaladtam Hyunjinhez, mivel ilyenkor mindig vele szoktam lenni, na meg ő az egyik legjobb barátom.

-Ki kezdi? -kérdeztem.

-Mondjuk én. -azzal a szertárba ment, hogy kihozza a kosárlabdákat.

-Jimin, azt hiszem Jungkook azt akarja, hogy menj oda. -súgta oda nekem Seugmin, aki a centerben játszik meccseken.

Odakaptam a kispadok felé a fejem, ahol egy elég dühös kinézetű edzőt láttam, aki engem méregetett.
Tudniillik, Jungkooknak hívják az edzőnket.

Kissé befostam a tekintetétől, mivel alapból is van egy stílusa, de ha ideges akkor én képes lennék pókokat is enni, minthogy őt hallgassam.

Kissé bizonytalan léptekkel, de odasétáltam közvetlen elé, majd lehajtottam a fejemet.

Kevésszer kaptam tőle eddig szidást, de annyi szerintem pont elég is volt.

-Hívott, Tanár úr? -kérdeztem.

-Igen, ráadásul nem is egyszer. -paskolta meg maga mellett a helyet, így én óvatosan le is ültem mellé.

-Elnézést, nem hallottam. -motyogtam bűnbánóan, miközben azt néztem, hogy mit szerencsétlenkednek a csapattársaim a szertárban.

-Mindegy. Tulajdonképpen csak azt szeretném megkérdezni, hogy jobban van-e a lábad. -kérdezte rám sem nézve.

Hát, igen. Az előző meccsen egy nagydarab fiú eléggé fellökött, és én meg nagyon csúnyán rá is estem a lábamra, így azóta csak most álltam először pályára.
Mondjuk már úgyis kezdtek előjönni az elvonási tüneteim.
De azt a meccset így is mi nyertük.

-Nem tudom. Azóta nem igazán futkároztam, mert ugye megzúzódott a térdem és a bokám. De majd most meglátjuk. -kezdtem el tanulmányozni a lábamat inkább, mikor az edző a tekintetemet kezdte el fürkészni.

Sosem szerettem a közelében lenni, mert olyan magabiztosságot sugárzik magából, hogy én már szinte érzem, ahogy a testemet a földbe döngöli.

-Szeretném, ha órák után bent maradnál egy kicsit és nyújtanál velem. Tudod, te egy elég fontos tagja vagy a csapatnak, mint irányító. Ügyes vagy, gyors is, és jó dobóhelyzeteket készítesz elő. Nem szeretném ha a következő meccsen nem tudnál részt venni, szóval ezen a héten gyorsan helyrepofozlak. Most viszont ne játsz, hanem pihentesd a lábad. Majd délután megnézzük, hogy hogy megy a dolog. -eresztett el egy apró félmosolyt, és felkelt a helyéről.

-Jól van ti anorexiások! Ha kiszerencsétlenkedtétek magatokat, akkor várjatok meg. Gyorsan átveszem a mezem és beszállok Jimin helyett. -adta a fiúk tudtára tanárunk az infókat, majd már le is lépett engem ott hagyva a kispadon a sötétkék naplójával együtt.

Imádom ezt az edzőt. Már jópárszor láttam, mikor éppen az egyik csapat társunkat kaparta fel a földről és olykor mindig megállapítottam, hogy a rideg és kemény külső alatt, egy jószívű és törődő lélek lapul.

Jungkooknak az élete a tanítás, meg persze a kosarazás. Ha jól tudom, akkor a nemzeti felnőtt utánpótlásának a csapatjában is játszik.

Eddig összesen egy osztálya jutott ki az országosra, mivel annak az osztálynak a képeivel vannak tele az iskola falai. Úgymond ők voltak a sulink büszkeségei, mivel már pár éve elballagtak.

Azóta egy csapat sem volt képes bejutni az országosra.

Jungkook rengeteg dolgot tett már értünk. Amikor először nyertünk, ő dicsért meg először minket, mikor legelőször veszítettünk ő öntötte belénk a lelket az öltözőben.
Bármilyen problémával fordulhattunk hozzá, ő mindig megpróbált segíteni.
Ugyanakkor elég lekezelő stílusa szokott lenni, de ez legyen a legkevesebb baj.

Már sokszor beállt közénk játszani csakúgy, de akkor is, amikor valaki lesérült, mint például most én.

Szeretem, amikor velünk együtt edz, mivel ő már profi, és így rengeteg olyan technikát eltudok lesni tőle, amit még nem ismertem.

-Megleszel Jimin? -ült le mellém Changhee, a bedobó és egyben a másik fiú, akivel jóban vagyok.

-Persze, Chan. Nem kell aggódni. A meccsen már játszani fogok. -nyugtattam egy kedves mosollyal.

-Biztos? -túrt bele barna hajába.

-Mhm.

-Mit mondott neked Jungkook? -ráncolta össze szemöldökét.

-Csak annyit, hogy maradjak bent órák után nyújtani. -vontam vállat.

-Ez kedves tőle. -tette sérült térdemre az egyik kezét.

Ezzel csak egyetérteni tudtam, mert ő tényleg az.
Most is rám szánta a drága szabadidejét, hogy a következő héten biztosan a pályára tudjak állni.

-És ez meddig fog tartani? Már Hyunjinnal és Jihoval megbeszéltük, hogy elmegyünk egyet enni a tanítás után. Szeretnénk ha te is jönnél. -avatott be tervébe.

-Arról nem számolt be, de szerintem körülbelül 1 és fél óra lesz vagy maximum kettő. -tippeltem.

-Oké, akkor majd átküldöm az étterem címét és majd gyere oda, ha végeztél, rendben? -vette el térdemről a mancsát.

-Persze. Már most éhes lettem. -mosolyogtam.

-Akkor ezt megbeszéltük. Na megyek vissza, mert megjött Kooksi tanár úr. -hívta az edzőnket a becenevén, amiről az említett nyilván nem tudott, hogy mi titokban így hívjuk őt a háta mögött.

És semmi pénzért el nem árulnánk neki.

Egy piros ujjatlan mez és egy hozzá passzoló rövidnadrág fedte kidolgozott testét. Izmos karjai és vádlijai kivillantak a mezből míg lában egy márkás sportcipő foglalt helyet.

Mindig is irigykedem a kinézetéért, hiszen én úgy tekintettem rá, már amióta megkaptuk őt tanárunknak, mint a példáképemre.

Ő maga volt a tökéletesség. Én meg csak egy 17 éves gyerek, aki arról álmodozott, hogy majd egyszer egy egy híres kosár
csapatban játszhasson.

A többieken fehér mez volt, így Jungkookot könnyen kilehetett szúrni a többiek között.

Ezen a napon 3 órát vesz igénybe az edzés és még 3 órát a rendes tantárgyak tanulása.

Szóval, mivel ez az első óránk, így elég sok szabadidőm lesz, ha nem játszhatok.

Így kényelembe is helyeztem magam, majd nézni kezdtem, ahogy bemelegítésképpen egymásnak passzolgatják a labdákat, és közben Jungkook valamit magyaráz a többieknek.

...

Ugylátszik elbóbiskolhattam, miközben a többiek kosaraztak, mivel már csak arra ébredtem fel, hogy az edző belefújt a sípjába, ezzel jelezve, hogy vége a meccsnek és ezzel együtt az órának is.

Egy köszönés után a fiúk az öltöző felé vették az irányt, így jobbnak láttam én is húzni a csíkot innen.

Nagy nehezen feltápászkodtam és indultam is kifelé a tornacsarnokból a szemeimet dörzsölgetve.

-Viszlát, Tanár úr! -köszöntem oda neki, mikor észre vettem, hogy a labdákat, amiket a srácok szépen itt hagytak a bemelegítés után, szedi össze.

Szegény... meg rakodni is neki kell utánunk.
Ő tényleg mindent megtesz értünk.
Vajon... elfogadná a segítségem?
Úgy is ez lenne a minimum, amit tehetnék érte hálám jeléül.
Vegülis ma megengedte, hogy ne játszak, hiába nem is kértem rá, sőt még a szabadidejét is rám fordítja.

-Várjon! Had segítsek. -iparkodtam oda hozzá a pálya közepére, ahol a zsákba próbálta vissza tenni a labdákat.

-Ugyan Jimin, erre semmi szükség. Megtudom oldani egyedül is. Inkább menj és öltözz át. -legyintett.

-Majd utána átöltözök. Maga csak tartsa a zsákot. -adtam az említett tárgyat két kezébe, én meg rakodni kezdtem bele a kosárlabdákat.

-Ez igazán kedves tőled. -hallottam meg a hangját.

-Öntől is. -vágtam vissza

-Tőlem mi a kedves? -lepődött meg.

-Hogy ennyire törődik velünk. -emeltem tekintetemet rá egy pillanatra, majd folytattam a pakolást.

-Ja az nálam alap dolog. Véleményem szerint csak így válhat belőletek egy magabiztos, kemény, sikeres csapat.

-Nekem meg van egy olyan érzésem, hogy biztosan befogunk jutni a döntőbe. -vontam vállat, mikor az összes labda belekerült a tartójába.

-Tényleg ezt érzed? -kapta rám tekintetét.

-Igen. Az utóbbi időben nem csak lelkileg, hanem testileg is sokat erősödtünk. Ezt bizonyítja az is, hogy az elmúlt időszakban szinte nem is volt vérességünk. És az ön tanácsainak köszönhetően a taktikánk is jobb lett. -vettem ki a kezéből a fekete zsákot, amit a szertár felé kezdtem cipelni, míg Jungkook utánam eredt.

-Ha egy játékos ilyeneket mond, az már jelent valamit. -esett gondolkozóba mellettem az edzőnk, majd kinyitotta nekem a szertár ajtaját, amit meg is köszöntem neki.

-Ezt hogyan érti? -ráncoltam össze szemöldökömet.

-Az a csapatom is ilyen biztos volt ezzel kapcsolatban, amelyik kijutott a döntőbe még pár éve. És ők is azt mondogatták, hogy eljutnak odáig, mert erős csapatnak érzik magukat. A többiek nem voltak ennyire biztosak magukba. De te most úgy érzem újra meggyújtottad bennem a remény tüzét. -fúrta tekintetét az enyémbe.

Ne nézzen így rám ez a tanár, mert menten elsüllyedek zavaromban.
Miért ilyen sötétek és szépek a szemei, nem is értem.
És miért néz úgy rám, mintha így megfejtené az egész életemet?

-Hát... szóval... ennek örülök. -nyögtem ki valamit lányos zavaromban és inkább lehajtottam a fejemet.

Szerencsére amúgy sem látszódna, hogy egy kicsit más színre változott a pofim, mivel itt a szertárban alig van valami fény.

-Jól van akkor Jimin. Örülök, hogy ezt így megbeszéltük. Most viszont menj, mert kábé 5 perc van a becsengetőig, és még mindig az edzős ruhádban vagy. Délután még találkozunk 6 óra után itt a csarnokban. Jó tanulást! Szia. -terelgetett ki a kis helyiségből.

-Rendben. Viszlát! -néztem rá egy pillanat erejéig, majd keresztül sétáltam a pályát és a folyosón lévő öltöző felé indultam.

Mikor benyitottam oda, meglepődve vettem tudomásul, hogy a két barátom megvárt engem.

-Hyunjin, Jiho hát ti? -kezdtem el vetkőzni, míg ők már felöltözve vártak rám.

-Gondoltam megvárunk. Mit csináltál amúgy ennyi ideig? -túrt narancssárgás hajába az alacsonyabbik, azaz Jiho, a csapat cserejátékosa.

Egyébként Hyunjin pedig a dobóhátvéd a meccseken.

-Csak segítettem rendet rakni Kooksi tanár úrnak. -vontam vállat, miközben gyorsan magamra kezdtem aggatni az utcai ruháimat.

-Hm, értem. -bólogatott.

-Egyébként hol van Chan? -néztem körbe, hátha meglátom, de ez nem így történt.

-Tudod, hívta őt a természet. -fogalmazott költőien a magasabbik, szőke tincsei közé simítva.

-Klotyón van. -egyszerűsítette le Jiho.

-Ő, aha. -bólogattam. -Jó, kész vagyok. Menjünk, mert egy perc múlva csengetnek. Milyen óránk is lesz? -kaptam fel sporttáskámat a vállamra, és a haverjaim után én is elhagytam az öltözőt.

-Számok ismerete. -vont vállat a szőke hajú.

-Hogy milyen? -néztem Jihora.

-Matek. -forgatott szemet Hyunjin tudományos kifejezései miatt.

-Oh, basszus. Na arra nem tanultam.

-Az bukta öcskös, mivel dogát írunk belőle, és ha jól tudom akkor most is 2 az átlagod, pedig csak pár hete kezdtük az újabb tanévet. -oktatott ki Hyunjin.

-Na, hagyd már őt. Nem mindenkinek lehet olyan izmos az agya, mint neked. -bökte oldalba őt Jiho.

-Jól van na. Igazad van. Bocsi Jiminie. De ne aggódj, amíg nem állsz bukásra, addig tök szuper. -próbált megnyugtatni.

-Hát ez az, hogy a mai nap után már biztos, hogy bukásra fogok állni. A szüleim meg kinyírnak, az idegesítő és stréber testvérem pedig jól kiröhög majd. -puffogtam, miközben elértük a tantermüket és egy köszönés után be is vágódtunk Chanhoz a leghátsó padba.

Sajnos én rendelkezek egy lány testvérrel, aki történetesen a húgom és csak 1 és fél évvel fiatalabb nálam.
Lehet, hogy csak a kamasz kor teszi ilyenné, őszintén fogalmam sincs, de az utóbbi időben ritka idegesítő lett.
A folytonos beszólogatásai, az öltözéke, a sminkje... minden.
Régebben még elviselhetőbb volt..

-Mi baja van Jiminnek? -kérdezte Chan.

-Csak a szokásos, matek. -válaszolta a szőke hajú.

-A számok ismerete, mi? -viccelődött Jiho.

-Fogd be. -vágott vissza neki Hyunjin.

-Srácok, szerintem elég lesz. Jimin, te meg ne legyél ilyen búval baszott. Túl fogod élni. -tette vállamra a kezeit Chan.

Remélem is, hogy túl fogom élni.

Mindegy is. Legalább délután már kosarazhatok.
Kooksi tanár úrral...

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: