Kíváncsi tekintettel fürkésztem a szőkét, miközben kényelmesen hátradőltem a kanapén és felé fordultam.

-Hallgatlak. -mondtam.

-Rendben... szóval. Először is kezdeném azzal, hogy... iszonyatosan aggódom és azt hiszem kezdek depressziós lenni. -fakadt ki.

-Remélem csak viccelsz.. -vontam fel az egyik szemöldökömet.

-Nem. Ez halál komoly. Jimin a legjobb barátom volt... -kezdett bele, de én félbe számítottam.

-Azért még ne beszélj róla múlt időben. Nem halt meg. -hangsúlyoztam ki az utolsó mondatot.

-Ez igaz. De akkor is... Jimin a legjobb barátom. És már egy hete csak fekszik a kórházi ágyán és nem csinál az ég adta világon semmit. Érti? Semmit sem. Csak fekszik csukott szemekkel és... és csak van. Nem bírom feldolgozni ezt. Hol van az a Jimin aki folyton vidám? Aki annyira várja a kosár edzéseket? Ezt nem bírom elviselni. De nem csak én vagyok így vele, hanem az egész csapat. Ő irányított minket a pályán. Most meg olyan elveszettek vagyunk, mint Jancsi és Juliska az erdőben. Olyannyira hiányzik nekem. Meddig lesz még így? Mikor fog felébredni? Én minden egyes nap voltam bent nála... -könnyezett be. -Minden egyes nap elmeséltem neki pár vicces emlékünket. Tudom, hogy nem hallotta, de... én ettől megnyugodtam egy kicsit. És tudom, hogy ez nem férfias viselkedés, de... minden nap elbőgtem magam, mikor bent voltam nála. Egész délutánokat dumáltam neki, abban reménykedve, hogy hátha meghallja és kinyitja majd a szemeit. De akármennyi emléket idéztem fel neki... nem reagált rá az égvilágon semmit. Csak feküdt ott, mint egy darab fa, és csövek álltak ki belőle. És ezt annyira fáj látni... -potyogtak le a könnyei, mire tőlem nem megszokottan, de elérzékenyültem.

Majd pár perc csend után, mikor is emésztgettük az előbb elhangzottakat, Hyunjinból kitört a zokogás. Így tenyerébe temetve az arcát sírt és sírt, keservesen, míg én csak bámultam őt.

Olyan szívszorító látvány...
Most úgy érzem, hogy még a fényesen ragyogó napot is feketének látnám.

Nem bírtam megszólalni, mert tudtam, hogy ha kinyitnám a számat, akkor azon nem beszéd jönne ki; hanem a megtörtség szomorú éneke.

Viszont így sem tudtam megakadályozni, és eleresztettem pár könnycseppet.
Jött volna több is, de azokat még időben eltudtam fojtani.
Nem akartam az egyik diákom előtt megtörni. Az nem én lennék.

És most csak egy dolgot tudok biztosan..
Még pedig azt, hogy... kibaszottul hiányzik nekem Jimin..

A franc essen bele... sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas érzésekkel jár az, ha valakit elvesztünk.
És legjobb az egészben az az, hogy Jimin még életben van, de én máris úgy érzem, hogy a megtörés szélén állok már jócskán; csak egy szél fuvallat kellene ahoz, hogy lezuhanjak a mély szándékba.

Soha többet nen fogom az utcára engedni egyedül, ezt megígérhetem.

És akár hiszi, akár nem... számomra ő egy különleges ember. Hiszen iszonyatosan kedvelem őt, csak baráti szinten.
Éppen ezért, ha majd felébred, lesni fogom minden kívánságát, csak hogy javítsak majd az általam elcseszett kapcsolatunkon.

Tudom, hogy ezt nem minden tanár tenné meg a diákjáért. De mint már említettem, számomra ő olyan, mintha a fiam lenne.

Mikor már az óráknak tűnő perceken keresztül tartó sírás után, már csak szipogott, mondtam neki, hogy hozok pár dolgot.

Így utam először a mosdóba vettem, hogy megnézzem, milyen állapotban is vagyok.

Mikor beértem oda, felcsaptam a villanyt és rögtön a tükör elé álltam.

Hát mit ne mondjak... elég szarul néztem ki.

Kurvára meglátszik, hogy eleresztettem pár könnyet az előbb. És nem utolsó sorban az arcom is holt sápadt, mint ahogy az ilyenkor szokott lenni velem.

Jó hidegre állítottam a vizet a csapban, és 5 percen keresztül az arcomat mostam vele, hogy valahogy eltűnjenek rólam az elérzékenyülés jelei.

Én is emberből vagyok. Vannak érzelmeim. És én nekem is vannak mélypontjaim. Csak a legtöbb emberrel szemben, én a lehető legjobban próbálom titkolni mások elől.

Nem szabad, hogy mások is így lássanak, mert még a végén elvesztik a hitüket bennem.

És nem először hallottam azt a diákjaimtól, hogy úgy tekintenek rám, mint a példaképükre. Éppen ezért nem szabad látniuk engem így.
Csak is a magabiztos énemet láthatják.

Ezek után a konyhába mentem, ahol kikaptam egy banános tejet a hűtőből, mert ugye nekem ilyenem is van és egy maréknyi zsebkendővel a kezemben a nappaliba ballagtam az elég rossz állapotú Hyunjinhoz, majd a hozott dolgokat a kezébe nyomtam és a karfáról levettem egy plédet és ráterítettem.

-Köszönöm. -motyogta, miután kifújta az orrát.

Leültem ugyanoda, ahol eddig ültem, és csak néztem őt.

Hosszú percekig meredt maga elé a kis itallal a kezében, mikor egyszercsak felém fordult.

-Tudom, hogy ön látta Jimin balesetét. Tulajdonképpen ez az egyik ok, ami miatt most itt vagyok. -fordult felém komoly tekintettel.

Ez volt az a pillanat, amikor pár másodperce még a szívem is leállt.
Az nem lehet, hogy rájött erre az egészre a szőke. Vagy... már tudott Jimin érzéseiről?
Oh, basszus... ez egyre rosszabb lesz.
Mi a szent isten szarát kéne most csinálnom?
Mit fog szólni Hyunjin? Lehet, hogy ő is meg fog utálni? Azt már nem tudnám elviselni.

-Miből gondolod? -kérdeztem zavartan.

-Onnan, hogy a baleset előtti napon, Jimin bevallott nekem mindent, mikor áthívott magához aznap este. -felelte szomorúan.

-Hah... igen.. Én hívtam a mentőket is. -ismertem be. Ezen már nincs mit szépíteni. Tud mindenről.. Nem lenne értelme hazudnom.

-Tényleg?

-Igen. -bólintottam.

-Hát jó. Akkor ezek szerint ön is sejti, hogy mik a szándékai Jiminnek önnel kapcsolatban?

-Nem sejtem, hanem tudom. Az utóbbi pár napban teljesen megváltozott és rám volt cuppanva. -sóhajtottam.

-Elnézést, hogy ilyet kérdezek, de akkor ön... nem? Nem viszonozza az érzelmeit? -tette fel félve a kérdést, mire ismét sóhajtottam egy hatalmasat.

-Sajnálom... Nem gondoltam, hogy Jimin meleg.

-Mert nem is az. -nézett rám furán.

-Mi? Hogy hogy? -zavarodtam össze.

-Jimin nem meleg. Talán csak biszex, nem tudom. Nekem azt mondta, hogy attól még, hogy ilyen érzéseket táplál ön iránt, még nem lett ferde. Na meg amikor vakrandit akartam szervezni neki, akkor a lelkemre kötötte, hogy lány legyen az illető, szóval biztos, hogy nem csak a fiúkra bukik. -magyarázta.

-Vakrandi? -értetlenkedtem.

-Igaza van... jó lenne az elejéről kezdeni mindezt, ugye? -sóhajtott.

-Hát jó lenne.

-Rendben. De ugye nem fog kiszivárogni a kettőnk beszélgetése? -kérdezte.

-Természetesen, nem. -biztosítottam.

-Oké. Akkor kezdem onnan, hogy nekem is új még ez az egész helyzet. És most ne legyen mérges, de... Jimin csókolózott Sojunnal is már. -hadarta el.

-Tudom, szemtanúja voltam annak. -vontam vállat.

-Mi? Komolyan? -képedt el.

-Igen, de ne térjünk el a témától. Folytasd. -utasítottam.

-Jó... Szóval, mikor átmentem hozzá a baleset előtti nap. Iszonyat rossz állapotban volt. Aznap sokmindent megértettem vele kapcsolatban. Elmesélte, hogy ugye Sojunnal volt az első csókja, amin persze eléggé meglepődtem, de utána tisztáztuk a dolgokat. Utána meg csak annyit mondott, hogy "Jungkook" és innen már sejtettem, hogy mi volt a problémája. Azt tanácsoltam neki, hogy felejtse el önt minnél előbb, ezért is akartam vakrandit szervezni neki. Ezt követően megkértem, hogy zongorázzon nekem, mint ahogyan azt régebben szokott, mikor náluk voltam. De az a dal, amit akkor játszott... több volt minden kimondott szónál... -suttogta a végét.

-Folytasd Hyunjin. -kértem őt egy kissé idegesen.

-Előtte elmondta, hogy azt a zongora darabot ő írta, amikor még tavaly eléggé lecseszte az egyik meccs után őt. Remélem emlékszik rá ön is. Miközben hallgattam azt a lassú, szomorú, érzelmes dalt, addig Jimin megengedte, hogy megnézzem az újabb dalszövegeket, amiket írt a kis füzetkéjébe, és én akkor értettem meg mindent. -remegett meg a hangja. -Talán egy éve láttam utoljára a dalszövegeit, de most, hogy újra megnézhettem... rádöbbentem, hogy ez kibaszottul súlyos dolog. Már nem olyan témákban írt a szövegeit, mint régen. Kurvára önről szólt mindegyik dala. -csapott egyet a combjaira.

-Mi volt benne? -kérdeztem feszülten.

-Az önnel kapcsolatos érzelmei. Lehet, azért akarta Jimin, hogy megnézzem őket, hogy képbe legyek a részletekkel, mert ő nem tudta volna kimondani azokat nekem. Próbáltam elolvasni a lehető legtöbbet belőlük, és igen. Ez nem csak egy fellángolás lesz. Habár, ő azt írta, hogy ez nem szerelem, hanem csak egy különös kötődés az egyik tanárjához. Bár szerintem ez nem igaz. Ott állt feketén fehéren, hogy úgy érzi; öntől függ. A legjobban az ön véleménye számít számára. Meg hogy az összes nézésével és mozdulatával zavarba tudja hozni őt. Plusz, hogy nem tudja meddig bírja még tovább, ön nélkül. Fáj neki, hogy nem figyel fel rá, még akkor is, ha Jimin tudja, hogy nem küldött magának arra utaló jeleket. Nem bírta elviselni, hogy ön számára ő csak egy a sok közül. Vágyik az érintésére, az ölelésére, a szép szavaira és a törődésére. És az edzéseken sem tudta levenni magáról a szemét. Szóval, ahogy lejött számomra ez az egész... Jimin már évek óta egy plátói szerelemben szenved. És ezt meg csak most árulta el nekünk... -magyarázta nyugtalanul a szőke, majd idegesen lecsavarta a kupakot a banános tejről és inni kezdett.

-Jimin zongorázik? És dalszövegeket ír? Rólam? -hűltem el teljesen.

-Igen. Tudja, Jimin számára a zene a menedék. Nekem legalábbis azt mesélte, hogy a zongorája van mindig ott, amikor ő a legmélyebben van lelkileg. Számára a zongora egy biztos pont, amiről tudja, hogy sosem hagyná cserben semmilyen élethelyzetben. Ő a komoly zenéket szereti. A romantikus vagy szomorú dalokat. Nem az ilyen tuc tuc zenéket, amikre a bulikban szoktak vergődni a fiatalok. Ő egy teljesen más fajta ember. De a csapatunk őt pontosan így szereti. -mosolyodott el egy kissé.

-Nem... nem is tudom, mit reagáljak erre. -sóhajtottam egyet. -Őszintén... kicsit fájdalmas volt rádöbbennem arra, hogy én igazából egyáltalán nem ismerem Jimint. Amiket most itt elmondtál... túl sok új és érdekes információ volt. -nevettem fel zavartan.

-Talán éppen ideje lenne akkor jobban megismernie őt, nem gondolja?

-Fogalmam sincs... Nem tudom mi lenne a helyes azok után, hogy kiderült; Jimin halálosan belém van esve. Nekem ő nem több, mint egy diák, akit nagyon kedvelek. Te ismered őt jobban, akkor mondd meg, hogy mit tegyek? -kérdeztem kétségbe esetten.

-Próbálja meg viszonozni az érzelmeit. -dobta fel az ötletét.

-Bár bocsánat, de neked elmentek otthonról? Biztos, hogy nem fogok kikezdeni Jiminnel. Megse fogom próbálni szeretni őt úgy.

-Miért nem? Pedig szerintem simán menne. Sojun is csontig hetero, mégsem tudott ellenállni akkor Jimin dús ajkainak. Inkább hagyja, hogy Jimin továbbra is szenvedjen? Belegondolt ön abba, hogy neki ezt milyen lehet? -akadt ki Hyunjin.

-De értsd már meg, hogy engem nem érdekelnek a fiúk! -emeltem fel egy kissé a hangomat. -Inkább szervezz neki vakrandit. -nyugodtam le.

-Nem fogok. -vágta rá.

-Mert?

-Oldja meg ön ezt a dolgot. Ha már megismerte Jimint, akkor majd eltudja dönteni, hogy mi lenne a helyes és mi nem az. -sértődött meg.

-Most miért vagy ilyen?

-Én csak arra akartam önt emlékeztetni, hogy a vakrandival nem oldunk meg semmi, mert attól még ugyanúgy találkozni fog önnel Jimin majdnem minden nap. Úgy meg azért egy kicsit nehéz lenne felejteni.

Hát bassza meg... akkor mi a jó édes nem tudom mivel álljak elő a probléma megoldása érdekében?
Ez egyre bonyolultabb lesz istenem..

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: