Benyitottam egy szimpatikus ajtón, és lám... ahogy elnézem ez pont az ő szobája volt.

Egész átlagosnak tűnik.
Egy franciaágy van velem szemben a falnál, mellette egy éjjeli szekrény.
Az ablak alatt egy íróasztal telis tele papírokkal, a másik oldalon meg egy nagy szekrénysor pár edzős cuccal.

Itt nagy részben a fehér és a szürke szín dominált, ami nagyon tetszett.

Nagy elkeseredésemben bebújtam az ágyába, a paplanja alá és összébb húztam magamat.

Amint megéreztem az ágynemű erőteljes illatát az orromba kúszni, a héten már sokadjára, pityeregni kezdtem.

Itt voltam a hazába, az ágyában, mégis... olyan távolinak tűnt...

Annyira szerettem volna ha a magáénak tudna.
Ha féltékeny lenne miattam.
Ha kedves szavakat suttogna a fülembe.
Ha hozzám érne.
Ha megölelne.
Ha reggel vele kelnék és este vele aludnék el.
Ha harcolna értem.
Annyira szerettem volna, hogy szeressen.

Éreztem, hogy az ágy besüppedt mögöttem, és egy felsőtest simult a hátamhoz, amitől még sírni is elfelejtettem.

-Jimin, te egy okos gyerek vagy... -kezdte egy kis hallgatás után.

-Csak arról nem tudok semmit, amiről kéne... -suttogtam.

-Mármint?

-Pontosan tudja miről beszélek... -utaltam a szerelemre.

-Most miért mondod ezt nekem? -kérdezte halkan.

-Mert... mert... elakartam mondani. Mert azt szerettem volna, ha tudja. Szerettem volna, hogy tudja. Igen... szerettem volna, hogy tudja. -suttogtam, majd lassan felé fordultam, így már csak egy minimális távolság volt köztünk.

-De nem tehetjük meg... -tette oldalamra egyik kezét és óvatosan simogatni kezdett, amitől az egész testem bizseregni kezdett.

-Tudom... -fúrtam mellkasába a fejemet, és hasánál szorongattam a pólóját.

A könnyeim újfent utat törtek maguknak és sűrűn hüppögni kezdtem.

-De én annyira akarom magát. Annyira közel áll hozzám. -sírtam el magamat. -Miért nehezíti meg a dolgomat? Miért nem enged közel magához? -motyogtam nehézkesen a bőgéstől.

-Shh, Jimin... Nyugodj meg, jó? Minden rendben lesz. Csak ne sírj, mert akkor nekem is nehéz lesz. -simogatta hátamat és hajamba puszilt egy aprót.

Szavai hallatán próbáltam enyhíteni a bennem tomboló indulatokat és szomorúságot, ami pár perc múlva sikerült is valamennyire.

Már csak szipogva szorongattam a ruháját.

-Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? -tette fel a kérdést.

-Őszintén nem tudom. Az évek során alakult ennyire erőssé.. -mondtam halkan az izmos mellkasába bújva.

-Értem. -vont közelebb magához, amit én készségesen fogadtam.

Így ölelkeztünk hosszas percekig, míg én próbáltam kiélvezni a közelségét, amivel egyszerűen nem tudok betelni sohasem.

-Hah... kicsi Jimin. Biztos nem volt könnyű neked... -simogatta fejemet.

Becézett! Azt mondta kicsi Jimin! Annyira magába bolondít ez a férfi az ilyen tetteivel.

Fogtam magam, és ráfeküdtem teljes testemmel, majd magamhoz öleltem őt és nyakába borultam.

-Örökké így akarnék maradni... -sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Erre csak hátam simogatását folytatta. Majd később megéreztem, ahogy besimított ingem alá is.

Mikor látta, hogy élveztem, amit csinált, felbátorodott és teljesen benyúlt az engem fedő ruhadarab alá, amitől éreztem, hogy a lábujjamig libabőrös lettem.

-Ha leveszed az inged, akkor könnyebben tudnálak simogatni, ha szeretnéd. -ajánlotta fel, ami miatt muszáj volt nyelnem egy nagyot.

-Szeretném. -suttogtam, így ráültem a csípőjére és megfontolt mozdulatokkal kigomboltam az ingem felső pár gombját, majd egy határozott rántással levettem azt magamról, így tanárom elé tárulkozott az enyhén kidolgozott felsőtestem.

Nem mertem a szemébe nézni, hiszen ez a helyzet egy kicsit zavarba ejtő volt számomra.

Megfogtam az egyik tenyerét, és a szívemhez tettem.

-Jó gyorsan dobog. -állapította meg halkan.

-Jó gyorsan.. -helyeseltem, és vissza feküdtem felső testére.

Lágyan kezdte simogatni a már fedetlen hátamat. Éreztem tenyere melegét, amitől olyan szintű nyugodtság áradt szét bennem, ami eddig még csak ritkán fordult elő.
Végre megérintett és ráadásul még simogatott is.

Vele akarok maradni. Nem akarok hazamenni. Itt szeretnék feküdni rajta, és úgy szeretnék álomba merülni, hogy közben ő simogatja a hátamat.

-Nem hittem volna, hogy majd egyszer te fogsz rajtam feküdni félmeztelenül az ágyamban. -kuncogta el magát.

Belegondolva ebbe az egészbe én sem hittem volna... így szokásom szerint el is pirultam.

-Én sem gondoltam volna. De örülök, hogy megtörtént. -motyogtam nyakába bújva.

Erre csak alig hallhatóan elnevette magát az alattam levő.

Körülbelül 30 percig feküdhettük így, miközben ő hátamat kényeztette tenyerével.
Annyira jól esett most az, hogy csak nekem szentelte az összes figyelmét.
Már majdnem el is aludtam, olyan szinten lenyugodtam, mikor megszólalt.

-Nem fázol? -kérdezte halkan.

Válasz gyanánt csak nemlegesen megráztam a fejemet.
Hogy fáznék, mikor ilyen közel tudhatom most őt magamhoz..?

-Háza kéne menned lassan. Már sötétedik. -suttogta fülembe.

Már csak az kéne...

-Nem akarok... -nyöszörögtem szenvedve.

-De muszáj lesz. -fordult oldalra, ezzel egymással szembe kerültünk az ágyon.

-Én viszont itt szeretnék maradni. -néztem rá szomorúan.

Ajkait összepréselte és úgy mérlegelte a helyzetet.

-Hah... vedd fel az inged, és inkább menjünk a konyhába. -biccentett a fejével és komótosan kikelt az agyból, majd ki is sétált a szobából.

Pillanatok alatt magamra kaptam a barnás ruhadarabomat és kivágattam a kis folyosóra, majd balra fordulva eltaláltam a konyhához.

-Esetleg meg tudná mondani nekem, hogy merre találhatom a mosdót? -kérdeztem udvariasan.

-Persze. A szobámmal szemben lévő ajtó mögött lesz. -kutakodott a hűtőben.

-Köszönöm. -mondtam félénken, majd már siettem is az említett helységbe.

Oda beérve megint egy más világban éreztem magamat.

A háza fekete fehér volt, a nappalija krém színű, a szobája szürkés volt, a konyhájában pedig inkább az üveg dolgok domináltak.
Ebben a fürdőben meg szinte majdnem minden fehér.

Semmi összefüggés nincs a szobák közt, ez így szép.
Nekem mindenesetre nagyon tetszik a háza.
És az is elképesztő, hogy mindenhol makulátlan rend és tisztaság uralkodik.
Mintha minden délután takarítana..
Bár, ezt erősen kétlem.

Viszont azt kinéztem belőle, hogy rendmániás.

Miután elvégeztem a dolgaimat a fürdő szobában, visszasétáltam a konyhába.

-Szóval nem akarsz még haza menni? -tett egy tálat az asztalra.

-Hát.. ha nem zavarok, csak akkor. -léptem az asztalhoz vele szembe.

-Nem zavarsz. Akkor segíts nekem valami ételt készíteni, különben éhen halok. -kordult meg végszóra a gyomra is, amin muszáj volt kuncognom.

-Azt hallom. De oké, segítek benne. -egyeztem bele mosolyogva.

-Szuper. Tudsz főzni? -kérdezte reménykedve.

-Hogyne. Tudja a második nevem Jimin, a konyhák királya. -léptem mellé.

-Humoros vagy. -jegyezte meg.

-Csak szeretek főzni. Habár nem ez a specialitásom. -vontam vállat.

-Akkor mi az? -kérdezte kíváncsian.

-A kávé főzés. Imádok kávékat készíteni. Maga nem tudna mondani nekem olyan kávé fajtát, amit ne tudnék elkészíteni. Ilyen téren bármire képes vagyok. -magyarázom neki elszántan.

-Miért pont kávé?

-Tudja, anyukám kávézóban dolgozik, én meg szeretem ezt az italt, így az évek elteltével anya az összes titokba és módszerbe beavatott, ami a tökéletes és különböző kávék elkészítéséhez kell. Otthon is tele van a konyhánk az ehhez szükséges kellékekkel. -vontam vállat.

-Hm... értem... és melyik fajta a kedvenced?

-Ez jó kérdés... Talán, ha választanom kéne, akkor az epres vaníliás krém kávé lenne. Tudja, azt én fejlesztettem ki otthon. -húztam ki magam büszkén.

-Az igen. Jól hangzik. Egyszer majd megkóstolnám. -támaszkodott az asztalra és onnan figyelt engem.

Olyan szokatlan, hogy most nem is zavar az, ahogyan engem bámul.
Valahogy, most nem érzem magam zavarban előtte.
Lehet csak azért, mert most olyan témáról beszéltünk, ami engem is érdekelt.

-Nem biztos, hogy ízlene önnek. -húztam el a számat.

-Én viszont biztos vagyok benne, hogy ízlene. -nézett furán csillogó szemekkel engem, amitől egy pillanatra belefeledkeztem mindenbe, de hamar észbe is kaptam és elpillantottam róla.

-Ez esetben akkor majd egyezer hozok önnek. -motyogtam.

Francba azzal a magabiztos és kívánni való kisugárzásával..

-Jó akkor, kezdjük. -egyenesedett fel a tanárom.

-Rendben, de... mit akar kezdeni egy tállal? -kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, miközben megfogtam az említett tárgyat.

-Hát azt nem tudom. Tudtommal te vagy Jimin, a konyhák királya. Taníts meg főzni, mert nekem aztán annyi közöm sincs a konyhához, mint kosarasnak a táncteremhez. -hadonászott aranyosan a karjaival.

Hasonlatára kénytelen voltam elnevetni magamat, mivel ez cuki volt.

-Attól függ. Mit szeretne enni? -fordultam felé.

-Tervem az van rengeteg, csak alapanyagom nincs sok, mivel én nem tudok főzni, ezért általában rendelni szoktam.

-Hű... khm... aha... Pedig a házi készítésű ételéknél nincs jobb, én mondom. -lepődtem meg.

Hogy tudja megemészteni azokat a mű kajákat, amiket rendel?
Számomra fizikai fájdalmat okozna, ha mindennap készételeket kéne fogyasztanom.

-Akkor épp ideje elkezdenem megtanulni ételt készíteni, nem gondolod? -sétált a hűtőhöz.

-Tanulni sosem késő. Az ember élete végéig képes új dolgokat megtanulni. -vontam vállat.

-Ebben egyetértek veled. Na lássuk, mi van itthon. -guggolt le és kutakodni kezdett élelmiszerek után, amíg én áhítattal figyeltem minden egyes mozdulatát.

-Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ma olaszos zöldségeket ennénk csirkemell csíkokkal és görög salátával. Véletlenül pont van hozzá minden. -pakolta ki a hozzávalókat az asztalra.

-Véletlenül mi? -mosolyogtam.

-Igen Jimin, véletlenül. Most mi ebben a fura? -fordult felém.

-Csak, hogy miért van itthon ennyi mindenje, ha maga nem is tud főzni? -kérdeztem gyanúsan.

-Hm... valamivel felkell robbantani a konyhát, nem? -vont vállat, mire csak hitetlenül megráztam a fejemet.

-Maga tudja. Nos... térjünk a lényegre. Először is az tök jó, hogy olaszos zöldség mixe van, legalább így egyél kevesebb problémánk lesz. Először a húst kell felszeletelni. Kell hozzá egy vágódeszka és a legélesebb kés. Vegye elő. -adtam most én az utasítást tanáromnak, amit szófogadó kisgyerek módjára meg is tett.

-Mi jön utána? -kérdezte kíváncsian.

-A hús. Szedje ki a zacskóból és rakja a vágódeszkára. Majd miután ezzel is megvan, kezdje el vékony csíkokra vágni. -mondtam.

Szépen el is kezdte szeletelni, ám rossz volt nézni, ahogy csinálta.

-Mondom vékonyakra! -nyomatékosítottam.

-Mert ez nem elég vékony?

-Nem. Még keskenyebbek legyenek.

És így ment ez vagy egy órán keresztül, mikor is készen lettünk az étellel több kevesebb sikerrel.

Ebben az egy órában úgy kibeszéltem magamat, hogy félő volt, holnapra berekedek.

Szegény Jungkook, tényleg nem ért a konyhai tevékenységekhez, de azért értékelem, hogy most próbálkozott ezügyben javítani a képességein.

A lényeg, hogy a kaja elkészült és ráadásul nem is lett olyan rossz kinézetre.

Próbáltam több mindent is megosztani a fekete hajúnak a főzés fortélyairól, és boldogsággal töltött el az, hogy szinte itta a szavaimat.

Kicsit olyan volt, mintha szerepet cseréltünk volna. Most én vagyok a bölcs edző, és ő a tanuló diák.

Már éppen epres fekete teát készítettem, miközben Jungkook megtérített nekünk.

-Jimin..? -szólított meg a nevemen.

-Tessék?

-Köszönöm, hogy főztél rám. -mondta halkan.

-Semmiség, hiszen ön is segített benne. Egyébként, meg én köszönöm, hogy itt lehetek még egy kicsit. -motyogtam.

-Nincs mit. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Az évek alatt már tapasztalhattad. -hallottam meg lépteit mögöttem.

-Igen, tudom. -bámultam a tűzhelyen lévő lábast, a benne levő teával.

Ezután egyszer csak két kart éreztem meg hasam köré fonódni, egy testet szorosan a hátamhoz simulni és a meleg leheletét nyakamra áramlani.

Még a levegő is bent rekedt és a tea keverését is elfelejtettem tovább csinálni, annyira lesokkolódtam ezen tettén, hiszen ezelőtt még sohasem csinált ehhez foghatót.

-Folytasd csak... -vont közelebb magához, és fejét vállamra támasztotta.

Az arcom szinte már lángokban úszott.
Összezavart ezzel a tettével, mivel délután még olyan elutasítóan viselkedett velem, most meg önszántából közeledett felém.

-Mi..miért? -nyögtem ki az igen csak értelmes kérdést. De nem tehetek róla, másra nem futotta jelen pillanatban.

-Nem lesz tőle semmi bajunk, nem? Akkor miért ne? -kezdte simogatni hasamat, ami kellemes melegséggel öntött el engem. Ugyanakkor kissé ideges is lettem tőle, mivel elképzelésem sem volt arról, hogy ezt most mi célból csinálta.

-Ez..maga.. túl közel van hozzám. -adtam tudatára halkan.

-Nem ezt akartad eddig? Vagy az a folytonos "Magával akarok lenni" dolog nem erre utalt? -kérdezte mosolyogva.

-De ennek semmi értelme...

-Minek? -kérdezte meglepődve.

-Magával szeretnék lenni, ez igaz. De én azt is tiszteletben tartom, hogy ön sosem tekintene rám úgy, mint én magára. Nem akarok tévhitekben álmodozni. Nem akarom, hogy a jövőben elfajuljanak a dolgok, és emiatt törne majd össze a szívem. Az már túl sok lenne. Na meg maga mondta, hogy ezt nem tehetjük. Csak.... egy valamitől félek... -raktam kézfejére a sajátomat.

-Mitől félsz Jimin? -kémlelte az arcomat eléggé közelről.

-Attól, hogy ha most megígérném azt, hogy békén hagyom önt... azt nem biztos, hogy be is tudnám tartani. -hámoztam le magamról karjait és elzártam a tea alatt a gázt.

-Csak egy valamit tudnék tanácsolni ezzel kapcsolatban. Azt, hogy várjuk ki ennek a végét... Nem tudhatjuk, hogy mit fog hozni a jövő..

Ez igaz, de jobb megelőzni a dolgokat, nem?
Elfogadom, hogy számára csak egy diák vagyok, akivel szoros kapcsolatot ápol a kosárlabda miatt.

Viszont azt is elszeretném kerülni, hogy miatta sérüljek a jövőben...

____

Köszönöm, hogy elolvastad!

A fejezethez kapcsolódó kép: